Az idő foga romokat rágcsál, ezt látja, amerre néz, ilyen az ő városa, ez a roncsos Budapest, ő meg ilyeneket gondol róla, vagy inkább érez, majdnem mindig az az első, többnyire érzés puhul gondolattá, aztán a gondolat silányul mondattá, az idő foga romokat rágcsál, néha maga elé motyogja őket, jobb esetben nem.

Váratlanul, de ami ennél aggasztóbb, elkerülhetetlenül fogalmazódnak meg furcsaságok a fejében, ráadásul egyre gyakrabban, sajnos ez is kétségtelen, nem tehet róla, bosszantja nagyon; a sok hétköznapi semmiség mellé időnként beevez egy-egy költőinek tűnő közhely, ő semmiképpen nem nevezné költőinek persze, ha magát nem is, a fejében cikázó, burjánzó gondolatokat idegesítően értelmiskedőnek tartja. Értelmiségi fogyatékos gondolatok, buggyant ki egyszer a száján, nevettek a tanáriban, szellemesnek tartották, ő ettől is elkeseredett.

Szívesen távol tartaná magát az ehhez hasonló sokkoktól, nem a nevetés volt az igazi baj, inkább a megszólalás maga, de jönnek, jönnek valahonnan, törnek fel belőle a meggondolatlanságok, így aztán általában nem marad más választása, mint hogy újra és újra elszégyellje magát.     

Milyen jó, hogy most nem mondta ki hangosan ezt a szánalmas időfog-marhaságot, könnyen meghallhatta volna egy utcai szembebandukoló, milyen kár, hogy sokszor kimondja, amit nem kéne, és olykor meghallják; képtelen várni, elszámolni háromig, tudj kisfiú lenni, tanácsolta például tavasszal az egyik utolsó óráján, rossz helyzetbe hozva tizenöt éves tanítványát, nem akarta pedig, ahogy meghallotta saját hangját, már szívta volna vissza a szavakat, késő volt. Nem mondott nagy butaságot, de kitört a röhögés az osztályban, nem rajta nevettek, hanem a gyereken, súlyos tanári hiba, azóta is ezzel bánthatják szegény srácot, hogy tudjon kisfiú lenni; Aszfalt Harlequin elmúlt ötvenéves, és már biztosan érezte: nem bölcsül, ellenkezőleg, mind gyakrabban volt kénytelen maga miatt pironkodni.

Megy a hídon, tétova és céltudatos egyszerre, ellentmondásnak tűnik, de nem az: léptei nem túl határozottak, már-már botladozók, az elhatározás, a belső erő azonban kemény jellemre vall, más van kívül és más belül, bent megszületnek az elhatározások és a mondatok, kint viszont elbizonytalanodik miattuk. Ritmusra lép, valamiféle belső ritmusra, mintha csak ütemek zakatolnának a fejében, nem konkrét zenemű, vagy mégis öntudatlanul komponál, ez sem elképzelhetetlen, mindegy, nem figyel rá, másra koncentrál. Sok minden múlhat ezen a mai találkozáson, ember és növény randevúján, illetőleg a következményein, nem biztos, hogy a legmegfelelőbb félórát választotta a feladat abszolválására, mert figyelme lankadóban van, de a kocka elvettetett, várja az eperfa, és ő a tőle telhető legalaposabb figyelemmel fogja megvizsgálni.

Ahogy a Pozsonyi útról rákanyarodott a Margit-hídra, előrehajolt kicsit, megcsapta az enyhe szembeszél, hullámokban egy-egy nagyobb löket is érkezik, de nem veszélyes, nem kell tartania a kalapját, hideg sincs, nem fog fázni, kiváló érzékkel választotta ki húszéves bőrkabátját, igazi átmeneti idő és időszak ez, ebben lépked, beledől a szellőbe, jobbra fordul mindjárt, az úticél a Margitsziget, nem a világ legizgalmasabb helyszíneinek egyike, de hát nem mindennap ünnep, nem mehet minden héten siklóernyőzni. Nyitott férfi alapvetően, óvatos, de azért rávehető sok mindenre, attól függ, ki próbálkozik vele, a fiának nem volt nehéz dolga, amikor befizette őt repülni; huszonöt éves, pár hétig él még Magyarországon, ezt találta ki apja születésnapjára, a tandem-siklóernyőzést.

Eladás előtt álló, kutyaszagú családi autójával cipelte el a Pilisbe, ritka élmény egy tanárnak, még egy kis hegyet is meg kellett mászniuk, hogy elérjenek a starthelyre, Nagy-Kevély a neve, sasbérc tulajdonképpen, bármit is jelentsen ez. Régen jártak kiépített, girbegurba, szakadék határolta turistaúton, utoljára talán éppen közösen, húsz éve is megvan, mint a bőrkabát, még együtt volt a család. A starthely közelében történt némi kavarodás, eltévelygés, rossz ösvényválasztás, pár percre együtt tanácstalanodott el apa és fia, aztán előkerült a fiatal illetékes, a fiú átadta apját a szakembernek, és visszagyalogolt az autójához.

Viszonylag sokáig vártak a megfelelő alkalomra, augusztus óta tartott a telefonálgatás, az időpont-egyeztetés, siklóernyőzésnél minden a szélen múlik, ha kicsi, az a baj, ha nagy, az, a természet erőinek nem parancsolhat sem orvos, sem tanár. 

Jó volt madárként, dús, egészséges boldogság öntötte el, érdekes módon konkrétan a tüdejét, és nem félt, fent pontosan értette a madarakat, melyek tudvalevőleg lenézik az embert annak csökevényessége miatt, a repülés alapszolgáltatás, a szárnyak pedig alapfelszerelés kéne, hogy legyen anatómiailag, gazdag és szabad volt fentről minden, igazi felülemelkedés, kiszakadás, egyetlenegyszer jutott eszébe szerelme, a festőnő, többször nem, másféle horizontokat tapasztalt a húszperces repülés során, nem annyira fizikailag, inkább lelkileg.

Lelkendezett, ahogy földet ért, kis híján megölelte az oktatót, majdnem kimondta, hogy lángoló sikolyt zúgnak az egek, de megállta, és ennek örült, örült a fia örömének is, amiért az örül, nagyszerű volt, élete legjobb születésnapi ajándéka, rögtön elhatározta, hogy ő is ezt adja majd valakinek, tudta is, kinek. A fia hazaszállította, panaszkodott elgémberedett nyaka miatt, majdnem félóráig nézett felfelé, nézte égben repülő apját, hétszáz méteren voltak fenn, nem sokkal fölöttük repülőgépek húztak el. Az autóban majdnem kimondta, amit érzett, hogy sasos volt az érzés, bár, ha már madár, akkor inkább pacsirta lenne, trillázva szállna felfelé, és némán ereszkedne. Ez végül az ő titka maradt, a sasság és a vágyott pacsirtalét is. 

Nem a Margit-hídon jutott eszébe az előző heti kaland, most gondol csak rá, pár másodperccel később, ahogy lekanyarodik a december eleji szélben, mert felnéz az égre, ezért, az égről villan be a repülés. Vészesen közeleg a sötét, a délutánnak ez már a búcsúzó fele, vagy inkább harmada, az ősz a télbe szaladt, ráadásul bármelyik pillanatban eleredhet az eső, nem hiányzik, megint nincs esernyője, a cipője se ázzon most át, ha lehet. Megnézi a híres fát, nem időzik sokat, indul hamar vissza, nem akar sóhajtozni bölcs mosollyal, hátratett kézzel sétálgatni, nem német vagy francia nyelvészprofesszor ő valami regényből, csak egy immár munkanélküli magyar magyartanár, sőt, munkanélküli igazgatóhelyettes. Várja otthon Mahler ötdalos sorozata, ezt szereti hallgatni mostanában, főleg a Starke Einbildungskraftot, várja egy csésze Ginseng tea is, ha maradt még filter a dobozban, és ha megcsinálja magának, valamint Saramago Kőtutaja, a könyv az ágya mellett hever, meg még egy halvány reménysugár várja, esetleg megcsörren a telefonja, és akkor se zene, se irodalom nem lesz ma, ginseng se, akkor Bacardi lesz, amennyiben úgy alakul az este, ahogy a lelke legmélyén szeretné, ahogy a lelke legmélye szeretné; ha Orsolya hívná, rohanna, még a cipője is átázhatna, nem bánná.

Lépked lefelé a szigeti bejáró utáni lejtőn, megérezte a hirtelen változó fényt, ezért nézett fel, gyűlnek a semmilyen felhők, a bágyadt nap elé előzik egymást, szépek nagyon, nem veszélyesek, ez a pillanat, a pár másodperccel későbbi, amikor a siklóernyőzésre gondol, ez pedig már az, amelyben arra, hogy ha festő lenne, csak égboltokat festene, mindig eget, esővel és felhőkkel, halvány, alig látszó holddal, kizárólag nappali vagy alkonyati égboltokat, mert a csillagok nem érdeklik.

Kékségeket lenne szép kikeverni, annak mindenféle árnyalatát, indigósakat, ultramarinokat, királykéket, bár égnek persze elsősorban égszínkéket, békés és vad kékeket, meg ami feltétlenül kell még az éghez, szürkét és fehéret. Megkéri majd Orsolyát, tanítsa meg a színkikeverést, szétdobban a szíve a nagy ötlettől, megbotlik, ettől visszazökken az elképzelt jövőből a buckás jelenbe, az utat figyeli most már, őszintén reméli, hogy nem jut eszébe semmi frappáns gondolat, mondjuk olyasmi, hogy a hegymászó soha nem a hegymászásban bukik el, hanem a lába előtt lévő göröngyben, vagy hogy a pilóta nem más, mint szélben süvítő mennyország, ezt olvasta, ez emlék lenne, nem gondolat, az is, mert eszébe jut.

Közel a cél, a Kisrétig sem szükséges elgyalogolnia, a Casino után kell jobbra néznie, itt, már látja is, megvan, tényleg eltéveszthetetlen, letér a szűk betonútról, egyenesen célra tart, avaron gázol át, az is rom valahol, az avar, nem az idő foga rágcsálja, a szél kavarja, keresgél a szemével, tetszetős levelet alig lát, piszkosak, rongyosak, halottak. Suhan egyet-kettőt a szellő, unottan lapozgat a levelek közt fenn is, lenn is, kellemes most minden, megállhatna a világ.

Beleszippant a levegőbe, az őszvég, a télkezdet neki való, mindig szerette, még bordóság van, sárga világ. Millió illatot lehel a december, jaj, majdnem elront minden jó érzést az érzelgős, értelmetlen mondatgondolat, egyfelől szó sincs illatokról, másrészt hogy jön ez ide, vége az idillnek, nyugtalanság mocorog benne talán a szavak, talán önmaga, talán Orsolya miatt.

Rosszak a kilátások, úgy érzi, nem fog sikerülni a terve, elügyetlenkedte már, elmúlt az az idő, amely alatt komolyra fordulhat valami, van egy ideális ideje mindennek, főleg szerelmi téren, és ők túl vannak rajta, szerelmes, de a lány nem, és nem már nem, sose volt, most is festhet, biztos dolgozik a műteremben, nem is lány, nő, harmincéves, fest biztos, nem rá gondol. 

Itt a fa.

Hányszor járt már erre, és mióta! Babakocsiban is kitolták ide, óvodás- és kisiskolás korában szintén gyakran kirándultak itt, később a barátnőit cipelte a Szigetre, volt, akivel éjszakára is maradt valamelyik bokorban, nem lehetett távol ettől a helytől, de a fára nem figyelt fel soha, a festőlány-nő mesélt a történetéről egy kávéháznak nevezett cukrászdában, azt kérte tőle pár napja, nézze meg neki a fát, így mondta, neki nézze meg, és meséljen majd róla.

– Nézze meg nekem, Harlequin, és meséljen majd róla.

Ő bólintott, lenyelte a presszókávé második felét, indult volna azonnal, Orso-lya látta, hogy fizetni készül.

– Nem most – nevetett. – Majd egyszer. Most inkább kérjen nekem egy Bacardit.

– Két Bacardit, legyen szíves.

Úgy alakult, hogy mindkettőt a nő itta meg, Orsolya mindig Bacardit kér, és mindig zavarba ejtően gyorsan hörpinti fel a saját adagját, ő meg csak nézi, nézi azt a szempárt, kék szemben ilyen meleget nem látott még, megértés van benne és türelem, de szerelem nem feltétlenül. Valami ellenállhatatlanul vonzza a kékségben, bár éppen a kékség idegen kicsit benne. Talán nem is az égbolt érdekli, hanem ez a kék, talán ezt akarná kikeverni, emiatt akar eget festeni, Orsolya kék szeme lenne az égbolt színe.

A feladat, amit kapott a nőtől, nem könnyű, egyszerű szavakkal kell leírnia a fát, nem akarja, hogy kiábránduljon belőle a festőnő, nem akar áradozni, át kell gondolnia, milyen kifejezéseket használ, lesimít és racionalizál majd, nem fogja azonnal megosztani a tapasztalatait, bár legszívesebben már este felhívná, nagy hiba lenne. Végső soron egyáltalán nem kellene keresnie, megvárhatná, míg a másik hívja, szerencsésebb volna, ha Orsolya keresné, ő pedig mintegy mellékesen szóba hozná a dolgot, megnézte a fát, persze, és akkor mondaná is, mit gondol.

Lassan közelít, a benyomásaira próbál hagyatkozni, de azok egyelőre nincsenek, nem lát benne semmi érdekeset, hacsak az alja nem fura kissé, életkorához képest kifejezetten szerényen álldogál a semmiben, ez már valami, ez egy megállapítás, egyedül van, körülötte még a talaj is kikopott, mintha aurája lenne, mintha nem lenne szabad megközelíteni, az avar alatt látszik a kopárság, biztos tiszteli a többi élőlény a kétszáz megélt évet, a hősies helytállást, a nagy túlélést.

A festőnőtől tudja a történetét, a hatalmas 1838-as árvizet csak ő élte túl, ő, így mondta a nő, vajon mi kellett hozzá, különleges genetikai adottságok, energia, egészség, szerencse, esetleg a szomszédos fák önfeláldozása? Fiatal példány volt, nem kizárt, hogy személyesen József főherceg ültette, de, az kizárt, ő maximum ültettethette, Schönbrunn példájára akart tündérkertet csinálni a vad, buja szigetből, hozatott rengeteg kőrist, hársfát, jegenyét, vadgesztenyét, fenyőt, platánt, nyárfát és ezt a narancseperfa nevű narancseperfát, ő egyenesen Észak-Amerikából érkezett.

Amikor jött a nagy víz, az idősebb fák valamivel tovább bírták a nyomást, a fiatalok egy kivétellel hamar elestek. Az árvíz behordta iszappal a mélyebb gödröket, elegyengette a felszínt, adódott később is hasonló vízi probléma, bár ekkora többé nem, ez volt a legsúlyosabb, nem véletlenül híres, a Rókus kórház melletti kápolna sárga falán látható egy vízszintmutató, jelzi, meddig ért akkor a folyó, még ott, a Rákóczi úton is, a természet félelmetes valami, rosszabb néha, mint az ember, pedig az nem kis bravúr, jön egy gondolat, az a tavaszi szél túl nagy vizet árasztott, elhessenti, emlékezni próbál a pár napja hallottakra, érzékletesen mesélte Orsolya mély alt hangján, mintha látta volna szép festőszemével a két héten át tartó Duna-tombolást.

 Most Harlequin is átéli, ahogy tarol a jég, halnak meg a fák, megy ki belőlük az élet, még sikolyokat is hall, ha nagyon akar, bokrokét, fákét, és akar, úgy könnyebb elképzelnie a katasztrofális pillanatokat. Ha száz évvel öregebb lenne, láthatta volna a Hétvezér-platán három törzsét, az egyik árvízben megsérült fából nőttek ki, száz éve három még megvolt belőlük, mára ez az egyetlen emlék maradt.

 Az egyik legfiatalabb fa lehetett ez akkor, talán hálás volt, messziről hozták, nem akart csalódást okozni, így nézi a tanár, háttértudással és naiv elképzelésekkel, valamint komoly tisztelettel, nem akar túl közel menni hozzá. Viszonylag alacsony, igaz, az ágai itt-ott le vannak fűrészelve, beteg lehetett, ha nem, miért vágták volna le, és ha hagyják nőni, mekkora lenne vajon? Ha nem volna ilyen különös módon vízszintes az alsó része, a göcsörtös, kitüremkedő gyökérzet – nem tudja, az-e egyáltalán, nem ért hozzá –, nem lenne benne semmi érdekes. De az, furcsán vízszintes, göcsörtös, másfelől több mint kétszáz éve tekeredik maga körül.

Körbejárja, nézi, mint Orsolya egy meghódítandó vásznat, vagy ahogy fia, az orvos egy beteg térdet, figyelemmel, különösebb érzelmek nélkül, tövises ágakat lát, egyszerű, vékony, sárga leveleket, a termés áltermés, ezt nem látja, ezt a nő mondta, hívják lócitromnak, vadnarancsnak és majomagynak is, ezt sem magától tudja.

Elmondja majd a legletisztultabb mondatokat, ami tőle telik, hogy megfesthesse a szerelme, azt ígérte, az alapján festi meg, amit hall a férfitól, ki se jön megnézni, nem kell, nagy bizalom ez, nem mintha ne lenne lefotózva már a fejében, nem mintha ne festene évek óta kizárólag csak fákat.

A tanár közelebb lép, mozgásra lesz figyelmes, eddig nem vette észre, hogy a legvastagabb ágon szerelmespár üldögél, mint két nagy madár, össze vannak bonyolódva, gabalyodva, jobban, mint a göcsörtös gyökérzet alattuk, karok fonják át egymást, fényképezőgép nyúl ki az egyik kézből, felé nyújtja valamelyik szerelmes, a lány szólal meg, akkor tehát nyilván ő.

– Can you take a photo, please?

Aszfalt Harlequin bólint, besétál az intimszférába, felerősödik a szél, elveszi a gépet, nem hisznek a pillanatban, gondolja a szerelmesekről, megfordul, nézi, melyik gombot kell mindjárt megnyomnia, kettőt lép, utána sötétül el a világ.

 

* * *

                                                                                         

Kiszúrták messziről a helyet, annyira különleges, ki ne venné észre, azonnal szimpatikus lett mindkettőjüknek, ez fontos, mindenképpen biztató a jó kezdet, bármi történjék is kettejük ügyében az eljövendőkben. Ez még nem a következményekkel való foglalatoskodás ideje, most még szellő fújkál a lelkekben, szív dobban a másik közelségétől, öröm minden, ami közös, talán magukat is meg tudják szeretni a másikkal, ahogy a költő írta, bár ez a lány nem Edit, mint a vers katalizátora, ez a lány egy Julianna, másoknak Juli, a fiúnak Jul, hátha tényleg meg tudják szeretni magukat a szerelemben, jó volna, járna nekik a boldogság.

Tetszik még minden a másikban, ha indokolt, ha nem, ez a feltétlenség majd elmúlik, de még friss a kapcsolat, egyelőre keveset tudnak a másik ízléséről, hosszú hónapokig kerülgették egymást, úgy volt összeszerkesztve az élet, hogy kereszteződjenek az útjaik, látszólag sima kis munkahelyi találkozásról van szó, ám aki ért erősebb hatalmak mesterkedéseihez, másféle törvényszerűségeket ünnepel egy ilyen történet hallatán.

Megtetszett nekik ez a hely, milyen jó, már az első alkonyaton eléjük került, majd végiggondolják később, hogy kerültek ide egyáltalán, meg se beszélték, csak hozta a lábuk őket, éppen elfáradtak a gyaloglástól, amikor meglátták, röhögcsélve másztak fel, mint két kisgyerek, jó odúnak tűnik, még kényelmes is, maradnak egy darabig, egyértelmű, ezt sem kell megbeszélniük.

A szerelem második legszebb időszaka a kezdet maga, a megszületése, a legeslegszebb viszont a következő szakasz, ami ezután jön, a lelkes felfelé ívelődés, értelmet nyernek a reggelek, a fiúnak és Julinak különösen kedves marad a hajnal mint napszak, már most az, emlék, bár nem régi, mai, reggel hétkor csókolóztak először. Egy kórház ócska folyosóján ütődött nyélbe a dolog, nagyjából a meglepően finom itallal szolgáló kávéautomata magasságában, hét előtt pár perccel. Ott néztek össze úgy, hogy annak pillanatában nyilvánvalóvá vált, amit addig is tudtak: összebonyolódásuk immár elkerülhetetlen. A végkimenetel kérdéses, de aminek meg kellett történnie, annak nem állhattak útjába. Állhattak volna, nem álltak.

Misi vérző fejű sérültet látott el, ez volt az utolsó feladata, fél 7-kor hozták be, viszonylag eseménytelen éjszaka végén érkeztek a mentők. Szeretett ügyelni, főleg, ha nem adódott komplikáció, műtét, életveszély, felelősségteljes beavatkozás, ez az utolsó, hajnali ügy megviselte kicsit, pedig nem volt több szokásos papírformaesetnél, éjszakai ügyeletben ez mindennapos, családi perpatvar áldozata került hozzá. Részeg ember, patakzó vér és a szokásos, zavaros történet, szombatról vasárnapra virradtak otthon az érintettek, így sikerült. Jött a feleség is, jött vagy hozták, kísérő vagy gyanúsított, nem világos, talán ő okozta a sérülést, mást mondtak mindenesetre, a beteg és a hozzátartozó is azt bizonygatta, elesett a férfi.

A fiatal orvos nem firtató típus, ellátta a sebet, majd elküldte CT-re a részeget, halálos baj nincs, ez a lényeg, a többi, például a feleség nyakán és arcán tisztán kivehető, viszonylag friss karmolásnyomok, valamint a szem alatti bevérzés, továbbá a jobb szemöldök felszakadásának oka, eredetének kinyomozása nem rá tartozott. Jobb nem belemenni a részletekbe, az ügyeletesség nem lelkiismereti kérdés, vagy ha az is, semmiképp nem lelki, nem volt nehéz kívül maradnia érzelmileg, nem érdekelte, mi történhetett, gyakorolta, amit mindig szeretett, az egészséges kívülmaradást.

A módszer lényege, idősebb orvosok tanították neki, a hideg célratartás, mint futballban a jó védőjáték. Nem kell cifrázni. Nem kérdez sokat a betegtől, csak amennyit muszáj, anélkül is van, aki szereti vigasztaltatni magát, sokan sírdogálnak, vagy könnyek nélkül esnek kétségbe, várnak valami pluszt az orvostól, együttérzést, sajnálatot, ilyenkor ő rideg marad; ha érzeleg valaki, akkor nagyon érzéketlen, legalábbis úgy csinál, mintha az lenne, nem büszke erre, így alakult. Ezúttal nem volt panaszkodós a sérült, az ő állapotában ez nem is lett volna könnyen megvalósítható. Semmi jajongás, nyugodt együttműködés – ideális betegviselkedés, megkönnyíti az orvos dolgát.

Álmosan nézett az órájára – hétéves múlt, lassan kéne új, már az érettségijén is ez volt rajta, arra kapta, de előre –, kimerítette a nemalvás, egyébként is kóválygott egy ideje, motiválatlanságot, kiürülést érzett, nem voltak rendben a dolgai, úgy érezte, valaminek történnie kell, vannak fordulópontok az életben, kell jönnie néha egynek-egynek.

Ha őszinte lett volna magához, bevallotta volna, hogy egyvalami érdekelte hetek óta, egyvalaki, a szép asszisztens fehér köpenyben, nem közvetlen munkatárs, de ott van majdnem mindig, közel, ő adott értelmet az ügyeleteknek. A félhosszú, szőkésbarna hajú, mindig csak enyhén rúzsos szájú lánynak – amely száj összezárva húzódik mosolyra, ha mosolyog – már-már legendája volt az épületben, azt mondták, átlát az embereken, nem szó szerint, nem úgy, mint a röntgen vagy a CT, annál pontosabban, az orvos pár hete nevezte el magában Julnak, egyszer mondta is a nevet neki, az ebédlőben, egyetlen betűt csípett le az igazi névből, nem olyan nagy dolog. Kenyeret kért tőle, ezt tudta kitalálni, kenyérkérést és betűcsippentést, serclit kapott és mosolyt, zárt szájút, a zöld szemekben szabad vegyértékeket ismert fel, helyesen egyébként, legszívesebben elmondta volna neki azonnal ezt a vegyérték-dolgot, de nem merte, meg ildomosnak se tartotta, hogy ilyesmiről beszéljen, szintén helyesen, ezért inkább csak megköszönte és elvette a kenyeret. Kollégáival ült együtt, az utolsó kanalazás előtt nézett át a távoli asztalhoz, az asszisztensekhez, Juli őt nézte, bámulták egymást kicsit, ő kapta el a tekintetét.        

Rendőrök üldögéltek a folyosón, a családi perpatvar elsimítói, minduntalan megszólalt az adóvevőjük, a főnökeik ellenőrizhették, mit csinálnak. Misi összehaverkodott korábban egyikkel-másikkal, de csak szőrmentén, a nevét például nem árulta el, megtalálta enélkül is a hangot velük, mindenkivel megtalálja, ehhez viszonylag jó érzéke van.

Miután elküldte CT-re az embert, aki nyilván elesett, a mosdóba indult. Az asszisztenslány a kávéautomata előtt álldogált, cappuccinót kortyolgatott, mellette kellett elhaladnia, és ez most olyan pillanat volt, amikor meg lehetett állni, úgy nézett rá a lány, mint az ebédlőben, kacérság volt a zöld szemekben, kíváncsiság és biztatás. Misi megtorpant, továbbindult, de megtört már a lendület, és jó volt ez így, vártak mindketten egy véletlennek tűnő összefutást, mondjuk ezt, érlelődött egy hajnali randevú régen, a lány bedobta a szemétkosárba immár üres poharát, és elindult a folyosón.

A férfi nem a mosdó felé indult, hanem Juli után, dörömbölt a szíve, a folyosón pislogtak a fények, mint valami gyenge horrorfilmben, régen cseréltek izzókat, szánalmas körülmények ezek egy romantikus beteljesedéshez, a FEKTETŐ feliratú helyiség előtt állt meg a lány, Misi megfordította őt, és szó nélkül csókolta meg.

Belevágtak valamibe, kérdés, nem lett volna-e szebb vagy legalább okosabb csak nézni egymást, annak nincs ára, amit tettek, az viszont komoly következményekkel járhat, bár ez szinte semmi még, vissza lehet csinálni, ha nem, akkor is legfeljebb a reggelek kapnak értelmet kezdetben, aztán következne majd a tanulás időszaka, egymás megtanulásáé, de ez későbbi fázis, egy biztos, nincs igazi felhőtlenség, a fiúval van némi probléma, tudják mindketten.

Zúgtak a neonok fölöttük.

– Hát… Szia – mondta Misi, amikor abbahagyták a csókolózást.

– Hogy hívjalak? – kérdezte Juli.

Misi megkönnyebbült, a csókkal abszolvált egy régen esedékes feladatot, most más miatt szorongott, simítgatta ismerkedősen a lány haját, élvezte a szép szemeket, és nem válaszolt.

– Ne rontsuk el, ez fontos – mondta a lány. – Nekem.

– Tudod a nevemet, Jul.

Másodszor szólította így, a fényes ebédlő után most a sötét folyosón, első alkalommal még nem voltak egyenrangú felek, a fiú fiatal orvos, de orvos, a lány csak asszisztens, hiába tisztelik titokzatos tudását. Nem lebecsülendő dolog, ha igaz, amit mondanak, pár másodperces megfigyelés elég neki, utána hosszasan és nagyjából tévedhetetlenül, igen kis hibaszázalékkal képes beszélni az emberről, akit néz, jobban járnának a rendőrök, ha őt kérdeznék, megtudhatnák, elesett-e a CT-s ember, vagy a felesége ütötte szét a fejét.

Képességét az apjától örökölhette, számtalanszor hallotta tőle, hogy amikor belép a tárgyalóterembe a vádlott, a jó bírónak azonnal konkrét benyomása lesz, nem az arc fontos, nem a hang, nem a szemek, hanem a viselkedés, a mozdulat, ahogy belép. Kis-, majd nagylányként többször szállt vitába ezzel, ő ebben nem tudott hinni, belépésben és mozdulatban, a szemek őszinteségére esküdött, az arcra, a mimikára, óvta apját attól, hogy érkezéssel kapcsolatos benyomások alapján hozzon ítéleteket. 

Most Misi szemét nézte, a szemeit, ő ebben hitt, meg ebben a felnyírt hajú orvosban, úgy, ahogy van, nem szerelemmel nézte, inkább komoly figyelemmel, ez zavarba ejtőbb volt a fiúnak, mint egy párás tekintet. Juli olyannak tűnt, mint valami tudóstekintetű szobrásznő, az anyagot vizsgálta, gyönyörködött benne, gondolkodott, mit tudna kihozni belőle a maga örömére.

– Mihálynak nem hívhatlak, az szilaj – mondta, megborzolta a fiú haját, aztán gyors mozdulattal szájon csókolta őt. Volt ebben valami túl bensőséges, a borzolásban és a csókban is, mintha máris megszokásból tette volna, de intim is volt, mintha mindez ezer éve természetes lenne.

– Hívj Misinek – mondta a fiú.

Zajt hallottak, egyszerre rémültek meg, de nem azonos mértékben, a lány inkább csak meglepődött, csalódottan érzékelte új szerelme ijedt pillantását. Nem jött senki, valami gép morgott, a CT talán.

– Azt szereted? A Misit? – kérdezte a lány.

A fiú húzta volna be a helyiségbe Julit, üres volt, félhomályos, ideális, a lány nem mozdult, kis ráncok jelentek meg a homlokán. Csóválni kezdte a fejét.

– Nem. A Misi edzetlen Mihály. Tejfölösszájú.

Átfogta karjaival a fiút, nem érzelmek nélkül, de nagyon józanul, a keze indokolatlan természetességgel pihent a derekán, otthon volt rajta. Kereste a nevet, mintha addig nem érne semmit a kapcsolat, míg meg nem találja.

– Apám Miskának hív. Az jó lesz?

Próbált csókot adni, Juli épp csak annyira mozdította el a fejét, hogy ne sikerülhessen.

– Az se jó – mondta a lány.

– Az se?

– Nem. A Miska bonviván.

Reccsent egy neoncső, kiégett, végre összecsókolóztak megint, aztán Juli kibontakozott, kezébe fogta Misi, Miska, az ifjú Mihály fejét, ölelte, szorította, és a fiú, aki még mindig névtelen volt ebben az új szerelemben, közelről érzékelhette, amit messziről érzett már, valami nem teljesen normális, izgató, kiszámíthatatlan szabálytalanságot.

– Hogy hív a feleséged? – hangzott az újabb kérdés.

Misi betolta őt az ajtón.

Mintegy tizenöt percet töltöttek benn boldog egyetértésben, még két neoncső hangoskodott közben a kiégetten kívül, háromszor rezzentek össze egyéb zajok, leginkább sietős léptek miatt, a kérdésre egyébként nem érkezett válasz, az sem derült még ki, hogy a fiatal orvos Belgiumban akar dolgozni, és az se, hogy oda már nem a feleségével készül.

Délután öt órára beszéltek meg találkozót, séta lett a program, nézték a lombjukat vesztett fákat, zörgették az avart, időnként megfogták egymást kezét, a lány aktívabb volt ezen a téren, közben fejtegette szorgalmasan a szembejövők titkait. Elhagytak egy nagy zsáknyi falevelet cipelő embert, róla hosszasan értekezett, Misi élvezte, viszont azt kérte, ígérje meg a lány, hogy őt nem elemzi majd. Egyszerre szúrták ki a helyet, amely távolról is annyira különleges, ki ne venné észre, azonnal szimpatikus volt mindkettőjüknek, biztató a jó kezdet, bármi történjék is velük a jövőben, vagyis hát kettejükkel, együtt. Éppen elfáradtak a gyaloglástól, így amikor meglátták, röhögcsélve másztak fel, mint két kisgyerek, jó kis odúnak tűnik, még kényelmes is, maradnak egy darabig, ezt meg sem kell beszélniük.

– Kétségbeejtő, mennyire sokat jártál a fejemben – mondja Juli, miután egymásba gabalyodnak.

Misi a száját keresi, megbillennek, majdnem leesnek csók közben.

– Túl jó egyedülálló pasi lennél, ha az lennél. Tudom, hogy nem az vagy. De nem vagy jól a feleségeddel, látom rajtad.

A fiú most elmondja, hogy beadták a válópert, azt nem teszi hozzá, hogy Bruges-be készül, így aztán azt se, hogy oda már nem megy vele a felesége, bár ez anélkül is magától értetődő lenne.

Juli nézi az arcát, járatja a tekintetét rajta, szemtől szemig.

– Most megijedtél, hogy ezt kimondtad, mi? – kérdezi mosolyogva. – Olyan, mintha biztosítanál a szándékaid komolyságáról, vagy mintha elköteleződnél, de ezt túlzásnak érzed. Ugye?

– Ezt hagyd abba, így nem fogom bírni.

Juli elnéz a Duna felé, fúj a szél, erősebben, mint eddig.

– Majd vigyázok.        

Összehúzza magán a kabátot, a felhőket figyeli, egyre gyorsabban szaladnak az égen, valami kicsit elromlott az előbb, túl hamar kerültek közel egy rossz ösvényhez, érzik mindketten. Pár percnyi hallgatás után a lány belebújik Misibe, befészkeli magát a karjai alá, a füléhez hajol.

– Nem is ismerlek még – súgja. – Nem akartam kötődni, de máris elkezdtem. Lennél kicsit rossz?

Mosolyog édesen.

– Megígéred, hogy leszel rossz? – kérdezi.

– Hogyhogy rossz?

– Á, nem jó, nem hinném el. Csak még jobban szeretnélek, tudnám, hogy értem csinálod.

Misinek tetszik ez a pirosság, játék, elevenség. Juli levariálja magáról a kezeit.

– Tudod, mi van? – kérdezi. 

– Mi?

– Éhes vagyok, szomjas vagyok, olvasni akarok, cappuccinót akarok, haza akarok menni, itt akarok maradni örökre, estét akarok, enni akarok, Vidámparkot akarok, csúszkálni akarok, puszira vágyom, fázom.

Misi összevissza puszilja, ennyit tud biztosítani a felsoroltakból. Juli fényképezőgépet vesz ki a zsebéből.

– Éreztem, hogy ma végre megszeretsz rendesen – mondja. – Képnek kell készülni rólunk. A máról. Nézd, egy turista, majd ő lekattint.              

Misi hunyorog, azt gondolja, rosszul lát. Kalapban, görnyedt tartással közeleg valaki, egyenesen feléjük tart, mintha látná őket, pedig csak a nevezetes fát keresi, amelynek ágain a fiatalok ülnek. Megy eltökélten, gázol át a nagy avaron.