Utóirat

Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,

az elégedetlenség csöndjeit,

ahogyan együtt bámuljuk a tévét,

a kifogásokat: ne most, ne itt,

a számítógépes játékkal töltött,

ketten magányos, esti hallgatást,

a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,

ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –

Az ösztönöket átíró bizalmat

siratom, ahogy a ló engedi,

hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az

önfeledtséget, ahogy felfedi

védtelen hasát a macska előtted.

A vad meglátott, nem futott el mégsem.

Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –

a föld szép lassan szívja be a vérem.

Noha ártatlanul, értetlenül,

bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,

benned is tátong a lövésnyi űr,

mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.

Száműzetés

Mi rabság volt, száműzetés,

egyszer talán otthon lehet.

Ha éjszaka pisilni mész,

a kapcsolót már megleled.

A matracod erős tutaj,

visz át a zúgó tengeren,

s ha sírsz, néz rád a nagy tükör

fényes szemével szenvtelen.

A szomszédból már ismerős

a kutya meg a kisbaba,

s ha party végén buszra ülsz,

már úgy mondod: megyek haza.

Lehet, hogy mindig így marad.

Ha verset írsz, kibírhatod,

fekszel a takaró alatt,

ölelsz egy játékállatot.