Panurge mentsége és a sózott marhahús kolostori kabalájának magyarázata

15. fejezet

Isten óvja azt (mondá Panurge), aki jól lát és semmit sem ért! Én nagyon jól látom, de nem értem kegyelmeteket. És nem tudom, mit mondanak. Az éhes gyomornak nincs füle.^[1] Istenemre, károgok a megveszekedett éhségtől. Túlságosan nagy munkát végeztem. Mouche mestert^[2] kell felülmúlnia annak, aki ez évben még egyszer rávesz az álmodozásra. Az ördögbe is, nem vacsorálni? A fenébe! Menjünk, János testvér, reggelizni. Ha jól bereggeliztem, ha a gyomromat jól elláttam szénával meg zabbal, a munka kedvéért és szükség esetén még elvagyok ebéd nélkül. De nem vacsorálni? A fenébe! Ez tévelygés. A természet megbotránkoztatása. A természet azért csinálta a nappalt, hogy ki-ki gyakorolja magát, munkálkodjon és a foglalkozását űzze; és hogy ezt ügyesen tehesse, adott gyertyát hozzá, a nap világos és víg fényességét. Este azt kezdi elvenni tőlünk, mintha ezt mondaná: Gyermekeim, jóravaló emberek vagytok. Eleget dolgoztatok. Jön az éjszaka: abba kell hagyni a fáradozást, meg kell újulni jó kenyérrel, jó borral, jó húsokkal, aztán egy kicsit mulatni, lefeküdni és pihenni, hogy másnap újra frissen és vidáman lássatok munkához. Így csinálják a solymászok. Miután megetették madaraikat, nem röptetik őket mindjárt: hagyják emészteni őket az ülőfán. Nagyon jól értette ezt az a jó pápa, aki először vezette be a böjtöt.^[3] Elrendelte, hogy nónáig^[4] kell böjtölni, a nap hátralevő részében kedvünkre ehetünk. Hajdan kevesen ettek ebédet, mármint, mondanátok, csak a szerzetesek és a kanonokok (aminthogy nincs is más elfoglaltságuk: minden nap ünnepnap számukra, és szorgosan betartják a kolostori közmondást: de missa ad mensam,^[5] és az apát jöttét be sem várva tülekednek az asztalhoz. Ott aztán, zabálás közben, addig várnak az apátra, ameddig csak akarja,^[6] de nem másként és nem más állapotban), de mindenki vacsorált, néhány holdkórost kivéve, ezért mondják a vacsorát caenának, ami azt jelenti, hogy mindenkié.^[7] Te jól tudod ezt, János testvér. Menjünk, barátom, ezer ördögre, menjünk! A szörnyű éhségtől úgy morog a gyomrom, mint egy kutya. Vessünk pár karéj kenyeret a pofájába, hogy lecsillapodjon, ahogy a Sibylla tette Kerberosszal.^[8] Te szereted kenyérrel kezdeni: nekem jobban tetszik az agarak kenyere,^[9] és hozzá pár darab sózott földműves, kilenc olvasmányra.

Értelek (felelé János testvér). Ezt a metaforát a kolostori kondérból vetted. A földműves az ökör, aki szánt vagy szántott; a kilenc olvasmány azt jelenti, hogy puhára főzve. Mert a jámbor Atyák az én időmben, a régiek bizonyos íratlan, kézről kézre járó kabalisztikus előírásait betartva, a reggeli misére kelvén bizonyos nevezetes preambulumokat teljesítettek, mielőtt beléptek volna a templomba: fosodában fostak, hugyoldában hugyoztak, köpödében köpködtek, harákoldában harákoltak dallamosan, motyodában motyorogtak, hogy semmi tisztátalanságot ne vigyenek magukkal az istentiszteletre. Miután ezeket megcselekedték, ájtatosan átvonultak a szent kápolnába (így nevezték rébuszukban a kolostor konyháját) és jámborul javasolták, hogy a marhahús tétessék nyomban a tűzhelyre a Mi Urunk buzgó testvéreinek ebédjéhez. Gyakran ők maguk gyújtották meg a tüzet a kondér alatt. Mármost úgy van, hogy amikor a hajnali misének kilenc olvasmánya volt, akkor szükségképpen korábban keltek, étvágyuk és szomjuk is számosabb lett a pergamenre morogva,^[10] mint amikor a hajnali mise csak egy vagy három olvasmányra szorítkozott. Minél korábban keltek, a mondott kabala szerint annál korábban került a marha a tűzre; minél tovább volt ott, annál többet főtt; minél többet főtt, annál puhább lett, kevésbé vette igénybe a fogakat, jobban simogatta a szájpadlást, kevésbé terhelte meg a gyomrot, jobban táplálta a jámborokat. Ami az alapítók egyetlen célja és elsődleges szándéka: tekintve, hogy nem azért esznek, hogy éljenek, hanem azért élnek, hogy egyenek, és csak az életük van ezen a világon. Menjünk, Panurge!

Ezúttal (mondá Panurge) értettelek, te bársonyos here, kolostori és kabalás here. Engem a saját kabalom^[11] érdekel. Elengedem a tőkét, az uzsorát és a kamatokat. Megelégszem a kiadásokkal, miután olyan pompásan előadtad nekünk a kulináris és kolostori kabaláról szóló fejezetet. Menjünk, Carpalim! János testvér, kardkötőm,^[12] menjünk! Jó napot, ti jó urak mind! Eleget elmélkedtem, hogy ihassak. Menjünk!

Panurge még be sem fejezhette, amikor Episztémon jó hangosan ezt kiáltotta: Igen közönséges és mindennapi dolog az emberek között mások balszerencséjét megérteni, előre látni, kitudakolni és megjósolni. Azonban, ó milyen ritka dolog saját balszerencsénket megjósolni, kitudakolni, előre látni és megérteni! És milyen körültekintően ábrázolja ezt Aiszóposz Apológiájában,^[13] mondván, hogy minden ember egy átalvetővel a nyakában jön a világra; az elöl lógó zsákban vannak a mások hibái és bajai, ezeket mindig látjuk és ismerjük; a hátul lógó zsákban vannak a saját hibáink és bajaink, ezeket soha nem látjuk és értjük, kivéve azok, akik iránt kegyes az ég.

Hogyan tanácsolta Pantagruel Panurge-nak, hogy beszéljen a Panzoust-i Szibillával

16. fejezet

Kicsit később Pantagruel hívatta Panurge-t, és ezt mondta neki: A szeretet, amelyet kegyelmed iránt érzek és amely a hosszú évek során csak erősebb lett, arra késztet, hogy a javát és érdekét keressem. Hallgassa meg, mit gondoltam ki: úgy hallom, hogy Panzoust-ban, Croulay közelében^[14] van egy igen jeles Szibilla, aki megmond előre minden eljövendő dolgot: vegye maga mellé Episztémont, menje-nek el hozzá, és hallgassák meg, amit mondani fog. Alkalmasint (mondá Episztémon) egy Canidia ő, egy Sagana,^[15] egy püthiai boszorkány. Onnan gondolom, hogy annak a helynek rossz híre van, több ott a boszorkány, mint valaha Thesszáliában.^[16] Nem szívesen megyek oda. Mózes törvénye ellenzi és tiltja a dolgot.^[17] Mi (mondá Pantagruel) nem vagyunk zsidók, amellett nem bevallott és bizonyított, hogy boszorkány lenne. Halasszuk el ennek a kérdésnek az átszitálását és megrostálását akkorra, amikor visszatérnek. Ki tudja, nem egy tizenegyedik szibilla,^[18] egy második Cassandra-e? És ha nem is szibilla, és nem érdemli meg a szibilla nevet, mit kockáztat azzal, ha megbeszéli vele zavarodottságát? Meggondolva különösen, hogy a híre szerint többet tud és többet megért, mint rendesen bárki az ottaniak és a hasonneműek közül. Mit árt mindig tudni és mindig tanulni, akár egy totykostól, egy butykostól, egy kupától, egy kepétől, egy klumpától? Emlékezzen, hogy miután Nagy Sándor diadalt aratott Dareiosz felett Arbelánál, satrapái társaságában többször is megtagadta, hogy meghallgassa egyik katonáját, amit utóbb ezerszer és ezerszer megbánt.^[19] Győzedelmes volt Perzsiában, de oly távol lévén örökölt királyságától, Makedóniától, igen nyomasztotta, hogy semmiféle leleménnyel nem kaphat híreket, mind a két hely közötti hatalmás távolság, mind a közbül lévő nagy folyamok, a járhatatlan sivatagok és az utat elálló hegyek miatt. És ilyen nyomasztó gondok közepette, amelyek nem voltak csekélyek (mert valaki elfoglalhatta országát és királyságát, új királyt emelve és új gyarmatot létesítve, jóval előbb, mintsem ő tudomást szerezhetett volna róla), jelentkezett nála egy ember Szidónból, egy ügyes és jóeszű kalmár, de amellett elég szegény és szegényes öltözetű, aki bejelentette és állította, hogy feltalálta annak útját és módját, hogyan értesülhetne indiai győzelmeiről országa, maga pedig Makedónia és Egyiptom állapotáról kevesebb mint öt nap alatt. Ezt az ígéretet annyira esztelennek és képtelennek tartotta, hogy soha nem akarta meghallgatni, nem fogadta azt az embert. Mibe került volna meghallgatnia és tudomást szereznie a találmányáról? Miféle vesztesége, miféle kára származott volna abból, ha megtudja, mi az az út és mód, amit az az ember meg akart mutatni neki? A természet, úgy tűnik, nem ok nélkül alkotott nyitott füllel minket, nem helyezvén oda se kaput, se zárat, ahogyan a szemmel, a szájjal és a test más nyílásaival tette. Ennek oka, úgy hiszem, az, hogy mindig, még éjszaka is szakadatlanul hallhassunk és hallás által szakadatlanul tanuljunk: mert mind közül ez az érzékünk a legotthonosabb a tudományokban. És lehet, hogy az az ember angyal volt, vagyis Isten küldte hírnökként, mint Raphaelt Tóbiáshoz.^[20] Túl hamar ítélt felőle, túl sokáig bánhatta.

Helyesen mondja (felelé Episztémon), de bizony nem hiteti el velem, hogy olyan nagyon előnyös volna egy asszonytól, mégpedig egy ilyen asszonytól egy olyan vidéken, tanácsot és útmutatást kapni. Én (felelé Panurge) nagyon jól járok az asszonyok, és különösen az öregasszonyok tanácsaival. Rájuk hallgatva mindig hozzájutok egy-két rendkívüli farhoz. Valóságos vadászkutyáim, barátom, valóságos törvénycikkelyeim. És nagyon helyesen mondják azok, akik látóasszonyoknak nevezik őket. Látók, mert ismerik a dolgokat. Én azonban előrelátóknak^[21] nevezném őket, mert isteni módon előre látnak és bizonyossággal megjósolnak minden eljövendő dolgot. Némelykor nem is avas asszonynak, hanem javasasszonynak nevezem őket, mint Junót a rómaiak,^[22] mert mindig jótékony és hasznos intelmek származnak tőlük. Kérdezze csak Püthagóraszt, Szókratészt,^[23] Empedoklészt^[24] és a mi Ortuinus mesterünket.^[25] Velük együtt az egekig magasztalom a germánok régi szokását, akik a szentély súlyegysége szerint^[26] értékelték és szívből megfogadták az öregek tanácsait. Útmutatásaik és válaszaik annyi szerencsét hoztak nekik, amennnyit megfogadni elég eszesek voltak. Bizonyság az öreg Aurinia, és Velléda, a jó anya Vespasianus idejében.^[27] Higgyék el, az asszonyok öregkora mindig bővelkedik szájbalökős, akarom mondani szibillikus képességekben. Menjünk, Isten segedelmével, menjünk, az Isten szerelmére, menjünk! Isten veled, János testvér, neked ajánlom a pőcömet. Jól van (mondá Episztémon), követem kegyelmedet, de figyelmeztetem, hogyha az az asszony sorsvetéshez vagy bájoláshoz folyamodik, akkor otthagyom a küszöbnél, és többet kísérni nem fogom.

Hogyan beszélt Panurge a Panzoust-i Szibillával

17. fejezet

Az utazás három napig tartott.^[28] A harmadik napon, egy nagy hegy oldalában,^[29] megmutatták nekik a látóasszony házát egy nagy és terebélyes gesztenyefa alatt. Nehézség nélkül léptek be a szalmafedeles, hitvány építésű, hitvány bútorzatú, csupa füst kunyhóba. Phü! mondá Episztémon, Hérakleitosz, a nagy szkotista^[30] és homályos filozófus nem jönne zavarba egy ilyen házban, kifejtené híveinek és tanítványainak, hogy épp úgy istenek lakhelye, mint egy élvekkel teli palota. És azt hiszem, ilyen lehetett a híres Hékalé háza, amikor az ifjú Thészeuszt látta vendégül;^[31] nem különben Hürieuszé vagy Oinopioné, amelybe Juppiter, Neptun és Merkúr együtt nem átallottak belépni, ott enni és megszállni, és ahol fizetség gyanánt bilikálisan Oriónt gyártották neki.^[32] A vénasszonyt a kandalló sarkában találták. Valóságos szibilla (kiáltá Episztémon), valóságos képmása annak, akit Homérosz természet után fest a th kaminoi-ban!^[33] A vénasszony fésületlen volt, rosszul öltözött, rosszul táplált, fogatlan, csipás, görbehátú, taknyos, nyavalyás, és káposztalevest főzött egy fazékban megsárgult szalonnabőrrel és egy öreg sonkacsonttal. Az istállát (kiáltá Episztémon), elhibáztuk. Semmiféle választ nem kapunk tőle, mert nincs nálunk aranyág.^[34] Én (felelé Panurge) gondoltam erre. Itt van a tarsolyomban aranykarika képében, szép és víg réztallérokkal együtt.

Ezt mondván, Panurge mély meghajlással üdvözölte az asszonyt, átadott neki hat füstölt marhanyelvet, egy kuszkusszal teli vajasköcsögöt, egy itókával jól megtöltött csutorát, egy frissen vert réztallérokkal teli kostökzacskót, végül mély hódolattal a gyűrűsujjára húzott egy igen szép aranykarikát, pompás foglalatában egy Beuxes-i varangyfoggal.^[35] Aztán röviden feltárta előtte jövetele célját, és illendően kérte, adjon tanácsot tervezett házassága boldogságára nézvést.

A vénasszony egy ideig hallgatott, gondolkodott és a fogát csikorgatta, aztán leült egy fölfordított vékára, a kezébe vett három ócska orsót, ide-oda forgatta őket az ujjai között, aztán megvizsgálta a hegyüket, a leghegyesebbet megtartotta, a másik kettőt pedig bedobta egy kőmozsár alá. Aztán fogta a motolláját, és kilencszer megforgatta; a kilencedik után nem nyúlt hozzá többé, hanem a forgását figyelte, és várt, míg meg nem állt egészen. Ezután láttam, hogy leveszi az egyik klumpáját (mi facipőnek mondjuk), a fejére borítja a kötényét, ahogy a papok karinget húznak, mikor misét akarnak mondani, aztán egy darab ócska, tarka-barka ronggyal a fejére köti. Így felöltözködvén húzott egyet a csutorából, kivett három réztallért a koszacskóból és betette három dióhéjba, azokat egy felfordított tollasfazékra^[36] tette, háromszor végighúzott egy tollseprűt a kandallón, és egy fél marék hangát meg egy száraz babérágat dobott a tűzbe. Csöndben figyelte, ahogy elégtek, és látta, hogy ropogás nélkül és hang nélkül égnek. Ekkor rémítően felkiáltott, barbár és különös végződésű szavak jöttek ki fogai közül, olyannyira, hogy Panurge így szólt Episztémonhoz: Istenemre, reszketek! azt hiszem, megbájoltak; ez nem keresztényül beszél. Nézze, mintha négy arasszal nagyobb lenne most, mint amikor a kötényét a fejére borította. Mit jelent ez a szájmozgás? Mire szolgál ez a vállrángatás? Mi célból csücsörget a szájával, mint egy rákot hámozó majom? Cseng a fülem, Proserpine lármáját vélem hallani; tüstént előjönnek az ördögök is. Ó, rusnya bestiák! Meneküljünk! Teringettét, meghalok a félelemtől! Nem szeretem a ördögöket, rosszul leszek tőlük, és csúfak is. Meneküljünk! Isten áldja, hölgyem! Ezer köszönet jótéteményeiért! Nem házasodom, nem én! Egyszer és mindenkorra lemondok róla. Azzal elkezdett kikászálódni a kunyhóból; a vénasszony azonban megelőzte, az orsót a kezében tartva kiment a háza melletti udvarba. Egy ősi szikomorfa^[37] állt ott; azt háromszor megrázta, és összesen nyolc lehullott levélre az orsóval néhány rövid sort írt. Aztán a leveleket szélnek eresztve ezt mondta: Keressék, ha akarják; találják meg, ha tudják: házassága végzetes sorsa van rájuk írva.

Ezt mondván visszahúzódott odújába, és a küszöbön a ruháját, a szoknyáját és az ingét hónaljig feltűrve a seggét mutatta nekik. Panurge ezt látván így szólt Episztémonhoz: A rézangyalát, íme a Szibilla barlangja!^[38] A vénasszony nagy hirtelen bereteszelte maga mögött az ajtót, és többé nem látták. Futkostak, hogy összeszedjék a leveleket, ami nem volt könnyű, mert a szél szétszórta őket a völgy bokrai között. És sorba rakva őket, ezt a versekbe szedett szentenciát olvasták:

Foltja tapad

Neveden.

Hasa dagad

Tőled nem.

Szívja véged

Merészen.

Megnyúz téged

Egy részen.

Hogyan magyarázza más-más módon Panurge és Pantagruel a Panzoust-i Szibilla versét

18. fejezet

A leveleket összegyűjtvén Episztémon és Panurge visszatértek Pantagruel udvarába, részint vígan, részint bosszúsan. Vígan, hogy visszatérhettek, bosszúsan az út fáradalmai miatt, mert az kátyúsnak, göröngyösnek és elhanyagoltnak bizonyult. Részletesen beszámoltak útjukról és a Szibilla állapotáról Pantagruelnek. Végül elővették a szikomorfa leveleit, és megmutatták a rájuk írt verset. Pantagruel, miután végigolvasta, sóhajtva mondá Panurge-nak: Szépen van kegyelmed; a Szibilla próféciája nyilván mutatja azt, amiről már tudomásunk van, mind a vergiliusi sorsvetésből, mind a kegyelmed saját álmaiból: hogy a felesége szégyenbe hozza; hogy felszarvazza kegyelmedet, másnak adván oda magát és mástól meghasasodván; hogy meglopja kegyelmedet és megveri, megnyúzván és meggyötörvén némely tagjait.

Annyit ért kegyelmed (felelé Panurge) emez újabb próféciák magyarázatához, mint koca a fűszerszámokhoz.^[39] Megbocsásson, hogy ezt mondom, de kissé bosszús vagyok. Az ellenkezője az igazság. Értse jól szavaimat. A vénasszony ezt mondja: amiképpen a bab sem látható, míg ki nem hüvelyezik, azonképpen erényemnek és tökéletes voltomnak sem kél híre, ha meg nem nősülök. Hányszor hallottam a mondást, hogy a köz szolgálata és a hivatal mutatja meg, miféle az ember^[40] és mit tartogatott a begyében? Vagyishogy akkor tudjuk meg bizonyossággal, miféle és mennyit ér személye, amikor az ügyek intézését bízzák rá. Annakelőtte, vagyis magánkörében lévén, nem tudhatni bizonyossággal, milyen, ahogyan a babról sem a hüvelyében. Ennyit az első cikkelyről. Egyébiránt azt akarja állítani kegyelmed, hogy egy jóravaló ember becsülete és híre egy szajha alfelén múlik?

A második azt mondja: A feleségem meghasasodik (értve ezen a házasság legfőbb boldogságát), de nem tőlem. Persze, hogy nem tőlem, az istókját! Egy szép kis gyermekecskétől fog meghasasodni. Máris nagyon szeretem, egészen a bolondja vagyok; ő lesz az én kis bocikám. Nem lesz azon túl olyan nagy és heves bosszúság a világon, amin túl ne tenné magát lelkem, őt látván és gyermeki gügyögését hallván. Áldott legyen a vénasszony! Bizistók, valami jó kis járadékot biztosítok neki Salmigondinban, nem olyan bizonytalant, mint az eszement bakkalaureátusoké, hanem tartósat, mint a derék régens doktoroké. Egyébiránt azt akarja kegyelmed, hogy a feleségem engem hordozzon a hasában, engem foganjon, engem hozzon világra, és azt mondják: „Panurge a második Bakkhusz:^[41] kétszer született meg, újjászületett, mint Hippolütosz,^[42] mint Próteusz, egyszer Thétisztől és másodszor Apollóniosz filozófus anyjától,^[43] ahogy a két Palikosz a Szimethosz folyó partján, Szicíliában.^[44] A felesége tőle hasasodott meg. Megismétlődött vele a megaraiak antik palintokiája^[45] és Démokritosz palingenezise?”^[46] Tévedés! Erről többé ne beszéljen.

A harmadik ezt mondja: A feleségem szívni fogja a végem. Állok elébe. Értik kegyelmetek, hogy az egyvégű botról van itt szó, ami a lábam között lóg. Megesküszöm és ígérem, gondom lesz rá, hogy mindig lédús és jóltáplált legyen. Nem fogja hiába szívni. Egy kis adagra vagy többre örökké számíthat. Kegyelmetek allegorikusan értelmezik ezt a helyet, mint lopást és orv cselekedetet. Dicsérem a magyarázatot, tetszik az allegória, azonban nem így értem. Meglehet, az irántam tanúsított őszinte szeretetük vonja kegyelmeteket az ellentétes és ellenkező irányba, mivelhogy az írástudók szerint csodálatosan félelmetes dolog a szerelem, és az igaz szerelem sohasem félelem nélkül való. Azonban (véleményem szerint) kegyelmetek is úgy értik, hogy a lopva megesett dolgok, ebben a szövegben ugyanúgy, mint megannyi latin és antik írónál, a szerelem édes gyümölcsei, amelyeket Vénusz akarata szerint titkon és lopva kell leszüretelni. Miért, kegyelmetek hitére? Mert a dolgocska, rejtve, két ajtó között, a grádicson, a kárpitok mögött, suba alatt, bontott kévén művelve jobban tetszik a ciprusi istennőnek^[47] (és nem látok nyomós okot, hogy ne így tartsam), mint napvilágnál, a cinikusok módjára,^[48] vagy drága muszlinok, aranyozott függönyök között, nagy időközönként, a jóllakásig, karmazsinszínű selyem légycsapóval és indiai toll-legyezővel hajtva a legyeket, miközben a nőcske a szalmazsákból kihúzott szalmaszállal piszkálja a fogát. Egyébiránt azt akarja mondani, hogy szívással lop meg, ahogy az osztrigát szürcsölik ki a héjából, és ahogy Kilikia asszonyai (tanú rá Dioszkoridész^[49]) gyűjtik az alkörmös magját?^[50] Tévedés! Aki lop, az nem szív, hanem markol, nem szürcsöl, hanem zsebel, elemel és eltüntet.

A negyedik ezt mondja: A feleségem megnyúz, de nem egészen. Ó, de szépen mondja! Kegyelmetek verést és gyötrést értenek ezen. Ez aztán az épületes beszéd, Isten óvja az építőjét! Könyörgök, emeljék fel elméjüket a földi gondolatoktól a Természet csodáinak magasztos szemléletéhez, és ítéljék el maguk a tévedést, amit elkövettek, visszásan magyarázván az isteni Szibilla prófétai szavait. Tegyük fel, anélkül hogy elfogadnánk és megengednénk, hogy a feleségem a pokolbéli Ellenség biztatására ártani akar nekem, rossz hírbe hozni, alaposan felszarvazni, meglopni és megsérteni, akkor sem sikerülne akaratát és vállalkozását véghez vinnie.

Az ok, amiért ezt mondom, ebben az utolsó pontban keresendő, és a kolostori pánteológia alapjaiból vezethető le. Seggellő Artus testvér mondta nekem hajdan, mégpedig egy hétfő reggelen, amikor együtt ettünk meg egy véka hurkát, és esett az eső, jól emlékszem, Isten adjon neki jó napot!

Az asszonyok a világ kezdetén, vagy nem sokkal utána összebeszéltek, hogy elevenen megnyúzzák a férfiakat, mert uralkodni akartak rajtuk mindenütt. És ígéretet és fogadalmat tettek és megesküdtek a szent fűzfánfütyülőre, hogy véghezviszik ezt a határozatot. De ó, hívságos asszonyi vállalkozások! ó az asszonyi nem törékenysége! Annál a részénél kezdték megnyúzni, vagy mint Catullus mondja,^[51] lehántani az embert, amelyiket a legjobban élvezik, vagyis az érzékeny, barlangos tagnál, ennek több mint hatezer éve, mindazonáltal máig még csak a fejét nyúzták meg. Amit merő bosszúból a zsidók, körülmetélkezvén, maguk vágnak és kanyarítanak le, mert jobban szeretik, ha körülmetélteknek és megmetszett marránusoknak^[52] nevezik őket, mintsem hogy asszonyok által megnyúzottak legyenek, mint más népek. A feleségem, nem vonván ki magát ezen általános vállalkozásból, meg fogja nyúzni az enyémet, ha még nincs úgy. Ezzel teljes szívemből egyetértek, de biztosíthatom kegyelmeteket, az egész jó királyt nem adom. Kegyelmed (mondá Episztémon) nem válaszol arra, hogy ami után meglátott és megszemlélt minket, majd dühödten és rémítően kiáltozott, a babérág ropogás és más zaj nélkül égett. Tudja, hogy ez szomorú jóslat és igen félelmetes előjel, amint azt Propertius, Tibullus, Porphürosz, az aprólékos filozófus, Homérosz Iliászáról szólván Eusztathiosz^[53] és mások állítják. Valóban (felelé Panurge), szép kis ökrökre hivatkozik kegyelmed! Költőként bolondok, filozófusként álmodozók voltak; éppúgy édes bolondsággal voltak tele, mint a filozófiájuk.

Hogyan dicséri Pantagruel a némák útmutatását

19. fejezet

E szavak után Pantagruel elég sokáig hallgatott, és úgy látszott, mélyen elgondolkodik. Aztán ezt mondá Panurge-nak: A gonosz szellem incselkedik kegyelmeddel, de hallgasson ide. Olvastam, hogy az elmúlt időkben a leghitelesebb és legbiztosabb orákulumok nem azok voltak, akik írásban vagy szóban jövendöltek; sokszor tévedtek azok is, akiket érzékenynek és találékonynak tartottak, részint a szavak kétértelműsége, ingatagsága és homályossága, részint a szentenciák rövidsége miatt: ezért nevezték Apollónt, a jövendölés istenét LoxiaV-nak.^[54] Azokat, akik mozdulatokkal és jelekkel magyaráztak, hitelesebbeknek és biztosabbaknak tartották. Hérakleitosz így vélte.^[55] És így jövendölt Juppiter Ammon; így jövendölt Apollón az asszírok között. Ez okból festették le hosszú szakállal és köntössel, idős és megállapodott értelmű személyként, nem meztelenül, fiatalon és szakáll nélkül, ahogy a görögök tették. Cselekedjünk ekképpen, és jelekkel, szavak nélkül kérjünk tanácsot egy némától. Egyetértek (felelé Panurge). Azonban (mondá Pantagruel) szükséges, hogy a néma születésétől fogva süket legyen, és ennélfogva néma. Mert nincs születettebb néma annál, aki soha nem hallott.

Hogyan érti ezt? (felelé Panurge). Ha igaz lenne, hogy aki nem hallott beszédet, az nem beszél, abból egy igen visszataszító és paradox állítást tudnék logikailag levezetni. Nem hiszi tehát, amit Hérodotosz ír a két gyermekről,^[56] akiket Pszammetik, Egyiptom királya akaratából egy kunyhóban tartottak és teljes hallgatásban neveltek fel, és bizonyos idő múltán kimondták ezt a szót: Becus, ami frígül kenyeret jelent? A legkevésbé sem, felelé Pantagruel. Tévedés azt állítani, hogy van természetes nyelv: a nyelvek önkényesen keletkeztek és emberek közötti megállapodáson alapulnak; a hangok (ahogy a dialektikusok mondják) nem természet szerint, hanem tetszésünk szerint jelentenek valamit. Nem ok nélkül mondom ezt. Mert Barthole, De verb oblig. 1. könyv,^[57] elmeséli, hogy az ő idejében élt Gubbióban egy messer Nello de Gabrielis nevű ember, aki történetesen megsüketült: ennek ellenére megértett mindenkit, aki bármily halkan olaszul beszélt, egyedül a keze és a szája mozgása alapján. Továbbá egy tanult és kiváló szerzőnél^[58] olvastam, hogy Tiridatész, Örményország királya Néró idejében Rómába látogatott, ahol megkülönböztetett tisztelettel és nagy pompával fogadták, hogy megtartsák a római szenátussal és néppel örök barátságban, és nem volt a városnak olyan nevezetessége, amelyet meg ne mutattak és el ne magyaráztak volna neki. Távozásakor a császár gazdagon és bőségesen megajándékozta, azonfelül felajánlotta, hogy válassza ki, ami a leginkább tetszett neki Rómában, és megesküdött, hogy nem tagadja meg tőle, bármi legyen is az. Ő csak azt a csepűrágót kérte, akit a színházban látott, és akinek a beszédét nem értette, azt ellenben igen, amit jelekkel és kézmozdulatokkal kifejezett, mondván, hogy különböző nyelveken beszélő népek fölött uralkodik, és sok tolmácsot kell alkalmaznia, hogy szót értsen velük: ez az egy elég volna mindhez. Mert olyan tökéletesen megértette magát kézmozdulatokkal, mintha az ujjaival beszélt volna. Ennélfogva egy születéstől fogva süket némát kell választania kegyelmednek, hogy jelei és kézmozdulatai ne színlelt, csalóka és mesterkélt, hanem természetes jövendöléssel szolgáljanak. Már csak az a kérdés, hogy férfitól vagy asszonytól akar-e útmutatást kapni.

– Szívesen kapnám (felelé Panurge) asszonytól, ha nem félnék két dologtól. Az egyik, hogy ha az asszonyok valamit látnak, úgy mutatják meg maguknak elméjükben, úgy gondolják és képzelik el, mintha a szent Ithüphallosz^[59] jelenne meg nekik; bármilyen jeleket és kézmozdulatokat tegyen, bármint viselkedjék is az ember a szemük láttára és a jelenlétükben, a kefélés mozdulatait vélik felfedezni benne. Ennélfogva becsapódunk, mert az asszony minden jelünket bujaságra érti. Emlékezzenek, mi történt Rómában^[60] kétszáz LX évvel alapítása után: egy római nemesifjú, Coelius hegyén^[61] egy születéstől süket és néma latin hölggyel találkozván, akit Veronának neveztek, süketségéről mit se tudván, olasz mutogatással^[62] megkérdezte tőle, melyik szenátorokkal találkozott feljövet. Az asszony, nem hallván, mit mondott, úgy képzelte, hogy azt, amire ő gondol és amit egy fiatal ember természetesen akar egy asszonytól. Ezért jelekkel (amelyek a szerelemben mérhetetlenül meggyőzőbbek, hatásosabbak és többet érők a szavaknál) a házába hívta, és jelekkel értésére adta, hogy a játék kedvére van. Végül anélkül, hogy ajkukat egy szó is elhagyta volna, derekas lármával gyaktak.

A másik, hogy semmiféle választ nem adnak jeleinkre: hanem hirtelen hanyatt dobják magukat, valóban eleget tévén ki nem mondott kérésünknek. Vagy ha válaszolnak is jelekkel, azok olyan bolondosak és mulatságosak lesznek, hogy mi magunk gondoljuk bujának szándékaikat. Tudja kegyelmed, hogyan ejtette teherbe Croquignoles-ban Combos nővért Dom Merevbetesz, az ifjú koldulóbarát, és a terhesség kitudódván hogyan hívatta őt színe elé az apátnő és vádolta vérfertőzéssel, amire azzal védekezett, hogy nem a beleegyezésével történt, hanem Merevbetesz testvér erővel tette magáévá és erőszakot követett el rajta. Felelt erre az apátnő, mondván: Te hitvány, ez a dormitóriumban történt, miért nem kiáltottál segítségért? Mind odafutottunk volna, hogy segítsünk! Felelé erre, hogy azért nem kiáltott, mert a dormitóriumban örökös csendnek kell lennie. Azonban (mondá az apátnő) miért nem adtad tudtára jelekkel, te szerencsétlen, a veled egy szobában alvóknak? – Jeleztem (felelé Combos) a fenekemmel, amennyire tudtam, de senki sem jött segíteni. – Azonban (kérdé az apátnő) miért nem jöttél mindjárt, te hitvány, hogy elmondd nekem és panaszt tegyél, ahogy kell? Ha velem történik ez, így tettem volna, hogy ártatlanságomat bizonyítsam. Azért (felelé Combos), mert attól félvén, hogy a bűn és kárhozat állapotában ér hirtelen a halál, meggyóntam neki, mielőtt kiment a szobából, és azt rótta rám vezeklésül, hogy senkinek el ne mondjam és fel ne tárjam a dolgot. Gyónásom kibeszélése túlságosan hatalmas és undok vétek lett volna Isten és az angyalok ellen. Meglehet, az Ég tüze emésztette volna el az egész apátságot, és mindannyian a mélységbe zuhantunk volna Dathannal és Abironnal.^[63]

– Ne várja (mondá Pantagruel), hogy nevessek ezen. Jól tudom, hogy az egész szerzetesség kevésbé féli megszegni Isten parancsolatait, mint saját provinciális statútumait. Akkor hát válasszon egy férfit. Nazdecabre^[64] alkalmasnak tűnik. Születésétől fogva süket és néma.

Hogyan válaszol Nazdecabre jelekkel Panurge-nak

20. fejezet

Hívatták Nazdecabre-ot, és az másnap megérkezett. Megérkezvén Panurge adott neki egy kövér borjút, egy fél disznót, két hordó bort, egy rakat búzát és harminc frankot apróban, aztán odavezette Pantagruel színe elé, és tanácsosai jelenlétében a következő jelet adta neki: kitátotta a száját, jó sokáig, és eközben a jobb keze hüvelykujjával a görög Tau betűt rajzolta a pofája külső oldalára, és ezt többször megismételte. Aztán az égre emelte a szemét, és úgy forgatta a fejében, mint egy vetélő kecske, közben köhécselt és nagyokat sóhajtott. Ezután a pőce helyére mutatott, majd az inge alatt marokra fogta a lőcsét, és dallamosan csattogtatta a combjai között; a bal térdét behajlítva megdöntötte a testét, és két karját összefonva a mellén, ebben a testhelyzetben maradt.

Nazdecabre kíváncsian figyelte, majd bal kezét a levegőbe emelte, és ujjait ökölbe zárta, a hüvelyk- és mutatóujját kivéve, amelyeknek körmét finoman egymáshoz érintette. Értem (mondá Pantagruel), mit akar mondani ezzel a jellel. Ez a házasságot jelenti, és azonfelül a harmincas számot a pitagoreusok szerint.^[65] Kegyelmed házasodni fog. Hálás köszönet (mondá Panurge Nazdecabre-nak), kis arkhitriklinem,^[66] kis rabhajcsárom, kis porkolábom, kis istrázsám, kis fogdmegem.

Aztán Nazdecabre még följebb emelte a mondott bal kezét, kinyújtotta és széttárta mind az öt ujját, amennyire csak tudta. Itt most (mondá Pantagruel) még bővebben értésünkre adja az ötös szám mutatásával, hogy kegyelmed házasodni fog; és nem csupán az eljegyzés, esküvő és házasodás lesz kedvére való és ünnep kegyelmednek, hanem az együtt lakás is. Mert Püthagórasz szerint az ötös szám a nász száma, a nász és a házasság elhálásáé, mivelhogy egy Triászból áll, ami az első páratlan és fölös^[67] szám, és egy Diászból, ami az első páros szám, mint amikor a hím és a nőstény összekapcsolódik.^[68] Valóban, Rómában hajdan^[69] a nász napján öt viaszfáklyát gyújtottak, még a leggazdagabb esküvőn sem volt illendő többet; és a legszegényebben sem kevesebbet. Azonfelül a régi időkben a pogányok öt istenhez fohászkodtak, vagy a házasulókkal ötféle kegyet gyakorló egy istenhez: a nászi Juppiterhez, Junóhoz, az ünnep védnökéhez, a szép Vénuszhoz, Pithóhoz, a meggyőzés és ékesszólás istennőjéhez és Dianához, a vajúdó asszonyok oltalmazójához.

Ó (kiáltá Panurge), a nemes Nazdecabre! Egy részesbirtokot akarok adni neki Cinais mellett, meg egy szélmalmot Mirebeau báróságban. A néma erre egy hatalmasat tüsszentett, hogy egész teste belerázkódott, és balra fordult. A kutyafáját! (mondá Pantagruel) ez meg micsoda? Ez nem szolgál kegyelmed előnyére. Azt jelenti, hogy a házassága boldogtalan és szerencsétlen lesz. Ez a tüsszentés (Terpszion tana szerint^[70]) a szókratészi démon; jobbfelé csinálva azt jelenti, hogy biztonsággal és bátran mehetünk tovább, amerre indultunk, és tehetjük, amit elhatároztunk: kezdete, menete és vége jó és szerencsés lesz; balfelé éppen ellenkezőleg.^[71] Kegyelmed (mondá Panurge) mindent rosszra magyaráz, és új Davus^[72] gyanánt hinti a zavart. Egy szavát sem hiszem. Arról a vén rongyos Terpszionról meg csak annyit tudok, hogy tévedett. Mindazonáltal (mondá Pantagruel), Cicero is mond erről valamit A jóslásról második könyvében.^[73]

Panurge ekkor Nazdecabre felé fordult, és a következő jelet mutatta neki: Az égnek fordította a szemgolyóit, az állkapcsát balról jobbra ficamította, és a nyelvét fele hosszában kilógatta. Ezután kinyújtotta a bal keze ujjait, kivéve a középső ujját, azt a tenyerére merőlegesen behajlította, és a kezét így a pőce helyére tette; a jobbkezét ökölbe zárta, a hüvelykujját kivéve, és a jobbkezét így a jobb hónalja alatt hátradugva arra a helyre illesztette a feneke fölött, amit az arabok Al Katimnak^[74] neveznek. Nyomban ezután a jobb kezét, ugyanúgy tartva, mint a balt, a pőce helyére tette, a balt pedig, ugyanúgy tartva, mint az imént a jobbot, az Al Katimra helyezte. A kezek váltását kilencszer megismételte. Kilencedszerre a szemgolyóit visszaállította természetes helyzetükbe; állkapcsát és nyelvét ugyancsak; aztán Nazdecabre-ra kancsalított, és úgy mozgatta az ajkait, mint a díszmajmok, vagy a nyulak, mikor kévéből eszik a zabot.

Erre Nazdecabre a nyitott jobbját fölemelte a levegőbe, majd a hüvelykujját benyomta a középső és a gyűrűsujja közé a harmadik ízületnél, és erősen rászorította ezt a két ujját, amelyeknek többi íze a tenyere felé nézett, miközben mutatóujját és kisujját feszesen kinyújtva tartotta. Aztán a kezét ebben a tartásban Panurge orrára tette, a mondott hüvelykujjat folyvást mozgatva közben, a kezét a mutató- és kisujjára támasztva, mint két lábra. Így vándoroltatta végig a kezét sorban Panurge hasán, mellkasán és nyakán; majd az állán, a szájába nyomva a mondott mozgó hüvelykujjat; aztán megdörzsölte az orrát, és a szeméhez emelve mintha ki akarta volna nyomni a szemét azzal a hüvelykujjával.^[75] Panurge ekkor méregbe jött, és megpróbált megszabadulni és elszakadni a némától. Nazdecabre azonban tovább piszkálta a mozgó hüvelykujjával hol a szemét, hol a homlokát, hol a sapkája szélét. Panurge végül felkiáltott: Istenemre, bolond mester, elpáholom, ha békén nem hagy! ha tovább bosszant, az én kezemből kap álarcot a buja képére! Süket (mondá ekkor János testvér): semmit sem hall abból, amit mondasz neki, golyhó. Jel gyanánt zúdítsd ökölcsapások jégverését a pofájára. Mi az ördögöt akart jelezni (mondá Panurge) ez az Alliboron mester?^[76] Kis híján kihüvelykezte a szememet. Istenúgyse, da jurandi!^[77] ünnepien megvendégelném nyaklevesekkel, a barackokat se sajnálnám kegyelmedtől! Azzal otthagyta, egy recsegőset fingva az orra alá. A néma, látván hogy Panurge visszavonul, megelőzte, feltartóztatta, és ezt a jelet mutatta neki: a jobb karját leeresztette és kinyújtotta a térde felé, amennyire csak tudta, az ujjait összezárta és a hüvelykujját a mutató- és középső ujja közé dugta; ezután a bal kezével a mondott jobb karja könyökét dörzsölgette, és ettől a dörzsölgetéstől a jobb keze lassacskán felemelkedett a könyöke magasságába és tovább; majd hirtelen leereszkedett; aztán felváltva felemelkedett és leereszkedett, és ezt megmutatta Panurge-nak.

Panurge méregbe jött, és fölemelte az öklét, hogy megüsse a némát; de Pantagruel iránti tiszteletből visszafogta magát. Pantagruel ekkor ezt mondta: Ha a jelek bosszantják, ó, mennyire fogják bosszantani a dolgok, amiket jelentenek! Az egészen igaz az egészen igazzal egybehangzó.^[78] A néma azt állítja és jelzi, hogy kegyelmedet fel fogják szarvazni, el fogják verni és meg fogják lopni. A házasodást (mondá Panurge) elfogadom; a többit mind tagadom. És arra kérem, kegyeskedjék elhinni, hogy soha még embernek asszonnyal és lovakkal olyan szerencséje nem volt,^[79] mint ami nekem rendeltetett.

CSORDÁS GÁBOR fordítása

(A fordítás azalatt készült, amíg a Centre National du Livre ösztöndíjával a Collège International des Traducteurs Littéraires vendégszeretetét élveztem Arles-ban.)