A három korona

 

Marchettát a szelek elrabolják és egy bökötörné házába sodorják, amaz meg, bizonyos eseményeket követően, lekever neki egy nyaklevest. Ezek után a lány férfinak öltözik, nyakába veszi a világot, és eljut egy király házába, ahol a királyné belészerelmesedik, de mert a szerelme nem talál viszonzásra, befeketíti a férjénél, mondván, hogy meg akarta gyalázni őt. Marchettát törvény elé viszik és akasztófára ítélik, ám egy gyűrűnek hála, melyet még a bökötörnétől kapott, megszabadul, s miután vádlóját a halálba küldi, feleségül megy a királyhoz.

 

Porzia meséje mindenkinek tetszett, és nem akadt lélek, aki ne örült volna Porziella szerencséjének, miként egyetlen ember sem irigyelte tőle a szenvedés árán beteljesült végzetét, hiszen dőreség lenne elirigyelni, hogy királyi rangjáért asszonyi sorsával fizetett. Ámde Antoniella, midőn látta, hogy Porziella históriája igencsak felkavarta a herceget, a hangulatot felüdítendő, ezzel állt elő: „Az igazság, uraim, úgy bugyog a felszínre, mint az olaj, a hazugság pedig, akárha tűz volna, sose tűnik el a sötét homályban, hiszen, mint egy modern szakállaspuska,^[1] azt teríti le, aki elsüti. Ám hogy ennél is pontosabb legyek: a szószegő ember nem véletlenül neveztetik hazugnak, mivel erényeivel és javaival egyetemben, amiket kebelére tűz, s azokkal feszít, elenyésznek hamis szavai is,^[2] miként a következő mesémből kiderül.”

 

Élt egyszer Rázós Völgyben egy király, s minthogy egy fia utódot se tudott nemzeni a világra, bárhol is találta magát, folyton azt óbégatta, hogy: Ó, nagy ég, küldj egy trónörököst hazámnak, különben a házam sivár marad!

Aztán egy alkalommal, midőn a kertjében ácsingózva a szokásos sirámot szajkózta, s teli torokból az égre kornyikálta a könyörgés dallamát, megszólalt egy hang a lombok között:

 

Mit szeretnél, mondd, király?

Egy lánykát, aki tova illan,

Avagy egy fiút, aki életedre tör?

 

Erre a király, aki felettébb megzavarodott az ajánlat hallatán, és sehogy se tudott dönteni, azt találta a legokosabbnak, ha a dolgot a derék bölcsek elé tárja, ennek okáért berohant a szobájába, majd odarendelte tanácsosait, hogy a nevezett ügyön annak rendje s módja szerint elrágódjanak.

A bölcsek mindjárt megjelentek, s el is kezdték a tanácskozást. Egyikük úgy vélelmezte, hogy mindent összevetve, a dicsőség az életnél sokkalta előrébb való; másikuk azt javasolta, hogy az élet nagyobb súllyal vettessék latba, ez lévén a legfőbb érték, míg a dicsőség csak másodlagos; megint más úgy találta, hogy az élet lezúdul, akárha folyóvíz volna, a felgyűlt javakat pedig, amik küllőként forognak a szerencse üvegkerekén, magával sodorja az ár, a dicsőséget azonban, mely ott hagyja nyomát hírnéven s glórián egyaránt, a legnagyobb becsben kell tartani. De volt olyan is, aki azzal érvelt, hogy az élet a nemzetség és a vagyon strázsája,^[3] melyben megőrződik egy család nagysága, míg a dicsőség merő közvélemény csupán, ami felröppen, majd elül az erényesség okán, és egy leánygyermek elvesztése, ami fortuna döntése, az apa erényességét nem sodorja veszélybe, miként foltot sem ejt hírnevén.

Legeslegvégül olyan nézetek is elhangzottak, hogy a dicsőség nem ül meg az asszony szoknyájában,^[4] mindazonáltal egy hercegi utódnak kutya kötelessége önnön haszna elé helyezni népének érdekét, mert ha egy lány elszökik a szülői házból, csak atyjára hoz szégyent, ami csekélyke baj ahhoz képest, ha egy nyomorult herceg nemcsak a házra, de hazájára is pusztulást hoz, egyszóval, mondták volt a tanácsosok, ha oly nagyon vágyik örökösre, és adott a választás lehetősége, akkor leányt kérjen, mivel egy fehérnép nem sodorja veszélybe sem a hazát, sem pedig őt magát.

Ez utóbbi ötlet annyira megtetszett a királynak, hogy fogta magát, és visszarohant a kertbe, ahol előadta a szokásos panaszáriát, majd mikor a hang újfent megszólalt, ő azonmód kivágta a rezet, mondván:

– Leányt, leányt!

Azzal hazament, s midőn rájuk esteledett, a Nap pedig meginvitálta a nappali órákat, hogy megnézzék az Antipódusokon élő törpöket,^[5] a király rohanvást ágyba bújt a nejével. Kilenc hónap múlva meg is született a lányka, ő pedig azonmód bezárta egy jól őrzött, erős várba, azzal a feltett szándékkal, hogy – amennyiben rajta áll vagy bukik – egyetlen pillanatot se mulasszon el, és megadja neki a kellő figyelmet, hátha elkerülheti a szomorú sorsot, mely a leányának kijelöltetett. Ennek okáért mindent megtanított neki, amit egy királyi sarjnak tudni kell, s amikor sudár hajadonná cseperedett, tárgyalásba kezdett Eszement Királlyal, hogy férjhez adja illendőképp.

Nos, a megállapodás nyélbe is üttetett, s midőn a lánykát kitessékelték a házból, amit eladdig sose hagyott el – most viszont el kellett küldeni valahogy a férjének! –, hatalmas fuvallat támadt körötte, majd felkapta, és addig repítette, mígnem egy bökötörasszony házánál földet ért, csakhogy a ház egy erdő közepében állott, mely mintha száműzte volna a pestises Napot, amiért eltette láb alól a fertelmes Pythont.^[6]

Ott aztán egy vénséges vén banyával találta szemközt magát, akit a bökötörasszony fogadott fel strázsának, s aki a következőkkel fogadta a lányt:

– Ó, keserű élet, hát hová pottyantál te, nyomorult? Szerencsétlen fejed! Hiszen ha megjön a bökötörasszony, akié a ház, három garasra se taksálja majd a bőrödet, mert az biza mást se eszik, csak emberi húst, s az én életemnek is csak azért kegyelmezett meg, mert szüksége van a szolgálatomra, másfelől pedig a szottyadt bőrömön túl sok a lik, ahonnan csak úgy zúdul belőlem fing, vesekő, meg egyéb miazmák. Hanem tudod mit? Fogd a kulcsokat, menj be a házba, rakjál rendet, pucoválj ki mindent, s utána bújj el valahová, hogy meg ne lásson, az elemózsiádról majd én gondoskodom. Aztán hogy mi lesz belőle, majd csak kiderül. Talán az idő megoldja, hiszen nagy dolgokra képes, ha az ég is velünk. De elég a szóból! Türelemmel s józan ésszel minden öböl behajózható, miként könnyűszerrel legyőzhetők a viharok is.

Marchetta, így hívták ugyanis a lányt, a szükségből erényt kovácsolt, fogta a kulcsokat, majd bement a házba, megragadta a seprűt, és olyan rendet rittyentett a bökötörné szobájában, hogy a padlóról lehetett volna enni a makarónit. Azután fogott egy szalonnabőrkét, s úgy kivikszolta a diófaládákat, hogy visszatükrözték az ember ábrázatát, majd midőn az ágyat is bevetette, hallja ám, hogy a bökötörné megérkezett, ennek okáért megbújt egy hordóban, amiben a gabonát tárolták.

Hanem a bökötörasszony, aki fenemód megörült a szokatlan tisztaságnak, mindjárt odaszólította a banyát:

– Ki csinosította ki a házat? – kérdezte.

S minthogy a banya azt válaszolta, hogy a rendet ő csinálta, a bökötörné ekként válaszolt:

– No, ha valaki olyat tesz, amit nem kellett volna, minden bizonnyal rá akar szedni vagy már rá is szedett. De belebökheted a karót a likba,^[7] mert rendkívüli, amit csináltál, s ezúttal tényleg kiérdemelted a zsíros levest.

Ezeket mondotta, majd megebédelt. Aztán ismét elment hazulról, s amikor visszatért, a mestergerendákat pókháló nélkül találta, a rézserpenyők kisuvickolva, szabályos rendben lógtak a falon, a szennyes illatozva száradt, őt pedig akkora boldogság járta át, hogy ezerszer is megáldotta a banyát, mondván:

– Vegyen az ég a pártfogásába, drága Pentarosa asszonyság, s adjon neked erőt, hosszú életet, mert a szolgálataiddal, bizisten, megörvendezteted az én lelkemet! Hisz naponta egy babaházba jövök haza, és nászágyon heverek!

A vénasszony, az újonnan kiérdemelt dicséret hallatán, a hetedik mennyországban érezte magát, Marchettának pedig a legjobb falatokat tartogatta, és úgy megtömte minden egyes alkalommal, mint a hízókappant szokás.

Ám amint a bökötörasszony újfent kitette a lábát a házból, így szólt Marchettához:

– Na, most figyelj! Utolérem én azt a sántát, s kiverem belőle a szerencsédet is. Te csak főzz valami finomat a bökötörnének, valamit, amivel az étvágyát megcsiklandozod, aztán ha a hét égboltozatra kezd el esküdözni, hessentsd el gyorsan a szavait. Ám ha netán a három koronára fogadkozik, lépj elő, és fedd fel magad, mert akkor az ügyed szőr mentén halad, s megbizonyosodhatsz felőle, hogy anyai tanácsom aranyat ér.

A fentiek hallatán Marchetta fogott egy kacsát, elvágta a torkát, a cubákjaiból pompás pörköltet csinált, a törzsét pedig, miután jól besuvickolta zsírral, oregánóval és fokhagymával, nyársra húzta, és feltette sülni a parázs fölé. Aztán fogott egy odvas kosarat, meggyúrt benne egy bő adag gnocchit,^[8] s minek utána rózsával meg keserűnaranccsal az asztalt is kidíszítette, feltálalta az ínyencfogást.

Midőn a bökötörasszony hazajött és meglátta a pompás lakomát, majd’ kiugrott a bőréből, úgyhogy hívta is nyomban a banyát:

– Ezt meg ki varázsolta ide? – kérdezte.

– Te csak egyél! – vágta rá a banya – S elégedj meg azzal, hogy minden óhajodat teljesíti valaki.

Erre a bökötörné lakmározni kezdett, s ahogy a jobbnál jobb falatok lecsúsztak a torkán, még a kislábujja csontját is megcsiklandozták, ezért aztán csak úgy folyt belőle a szó:

– Megesküszöm Nápoly három szavára,^[9] hogy ha tudomást szerzek róla, ki volt a szakács, még a cseresznyéimet is neki adom – majd így folytatta. – Megesküszöm a három íjra, továbbá a három nyílvesszőre, hogy a szívem közepébe fogadom, ha felfedi magát. Megesküszöm a három gyertyára, amelyek végedesvégig pilácsolnak, midőn megíratik a szerződés az éjszaka során. Megesküszöm a három tanúra, akik nélkül a legelvetemültebb csibészt sem ítélik bitófára. Megesküszöm a három arasz kötélre, ami minden akasztottat kicsinál. Megesküszöm a három dologra, a bűzre, a füstre és a rosszhírű asszonyra, amiktől az ember a házát is odahagyja és elmenekül. Megesküszöm továbbá másik háromra, a fánkra, a cipóra, a makarónira, amit minden házban fogyasztanak; a három asszonyra és az egy kacsára, akik egymagukban kitesznek egy piacot; a halnak három ef betűjére, a frissre, a fagyosra meg a füstöltre; megesküszöm Nápoly három közismert dalnokára, Giovanni della Carriolára, Compar Iunnóra és a Zene Királyára;^[10] a három esz betűs szóra, a szabadra, a szívósra meg a szűkszavúra, amire minden szerelmesnek szüksége van; a kereskedő három legfontosabb ügyére, a hitelre, a merészségre és a szerencsére; a három embertípusra, a háryjánosokra, a suhancokra és a bunkókra, akik a kurvák kedvencei; megesküszöm továbbá másik három dologra, a sasszemre, az enyves kezekre és a nyúlcipőkre, melyek a tolvajok legfőbb tulajdonságai; megesküszöm arra, ami romlásba taszajtja az ifjakat, a játékra, az asszonyokra meg a tavernákra; a poroszló három erényére, a jó szimatra, a nyomkövetésre, a becserkészésre; megesküszöm én az udvaronc három ügyére, a színlelésre, a türelemre és a szerencsére; aztán a kerítő három erényére, a hatalmas szívre, a pletykaéhségre és a szégyentelenségre; megesküszöm még három dologra, a pulzusra, az ábrázatra meg az éjjeli edényre, amit az orvos megmustrál – de folytathatta volna másnap reggelig, mert Marchetta semmi pénzért el nem csipogta volna magát.

Hanem amikor meghallotta, hogy a bökötörné azzal zárja:

– Megesküszöm a három koronámra, hogy ha megtudom, ki ez a derék pára, aki a kedvemben járt, annyit babusgatom és annyi brokkolit adok, amennyit nem látott még a világ – a lány előbújt a rejtekhelyéről, és csak annyit mondott:

– Ímhol vagyok!

A bökötörasszony pedig, mikor meglátta, így felelt:

– Hát én mindjárt seggbe rúgom magamat! Hiszen te még nálamnál is okosabb vagy! De mi tagadás, jó munkát végeztél, ezért megspóroltál a bendőmnek egy remek fogást. Ráadásul temérdek dologhoz is értesz, én pedig elégedett vagyok veled, és többre taksállak, mint pereputtyot szokás. Fogd tehát a szobák kulcsait, és légy a ház úrnője, mi több, uralkodj fölötte tetszésed szerint. Egyetlenegyet viszont melegen ajánlok: az utolsó szobát, aminek emez a kulcsa, sose nyisd ki, ha kedves az életed, mert még a fejembe talál tolulni a vérem, és akkor olyat teszek, amit én is megkeserülök. Te csak szolgálj engem, ahogy eddig is tetted, ó, boldog gyermekem, én pedig a három koronámra esküszöm, hogy gazdag férjet szerzek neked.

A jólelkűség hallatán Marchetta kezet csókolt neki, és megígérte, hogy rabszolgaként fogja lesni minden óhaját.

Ennek ellenére, amint a boszorka elment hazulról, a kíváncsiság immár úgy felbirizgálta, mindenáron tudni akarván, mi lehet abban a tiltott szobában, hogy fogta magát, kinyitotta a szoba ajtaját, s amikor belépett, ott talált három aranygúnyába öltözött leányt, akik császári trónuson ücsörögtek, és a dolog egészen úgy festett, hogy javában szundítanak.

Emezek hárman a bökötörné leányai voltak, akiket az anyjuk elvarázsolt, mivel a sorsukban az állott, hogy roppant veszély leselkedik rájuk, és ez a veszély csak akkor hárul el, ha egy király leánya felserkenti őket álmukból. Ezért a boszorka, hogy biztosra menjen, bezárta lányait a hátsó szobába, hogy megszabadítsa őket a nagy veszedelemtől, amivel a csillagok fenyegették mindhármójukat.

Most viszont, mikor Marchetta belépett, lépteinek neszére mindhárman mocorogni kezdtek, s mivel enni akartak, a lány megsütött gyorsan három tojást a hamuban, majd odaadta nekik. Azok pedig, hogy végre levegőhöz jutottak, mindjárt ki akartak jönni a szobából, de abban a minutumban a bökötörasszony is betoppant, s az ügy láttán akkora haragra lobbant, hogy nyomban lekevert egy pofont a lánynak, aki erre megsértődött, és engedélyt kért a távozásra, hogy elveszetten, továbbá bűnösen bolyongjon a világban, míg meg nem találja a végzetét.

A boszorka persze marasztalta, de minél inkább próbálta szép szavakkal puhítani, mondván, hogy csak tréfa volt, és soha többé nem fordul elő, a lány egyre hajthatatlanabbá vált, míg végül be kellett látnia, hogy jobb, ha elengedi. Mielőtt azonban útnak indult volna, egy gyűrűt ajándékozott neki – a lelkére kötve, hogy kővel lefelé viselje, és sose nézzen rá, hacsak nem keveredik kalamajkába, s hallja az Ekhót, amint a nevét szajkózza^[11] –, illetve egy rend férfiruhát, amit Marchetta kért.

A lány azzal ruhát váltott, nekivágott a világnak, és kisvártatva egy erdőbe érkezett, ahol az Éj tüzelőért ment, hogy a nagy dermedésben felmelegítse magát, az erdőben pedig belebotlott egy királyba, aki éppen vadászott, s midőn a szemrevaló ifjút észrevette – mivel annak tűnt, fiúnak a lány –, mindjárt faggatni kezdte, hogy honnan jön, és merre tart.

Marchetta erre azt felelte, hogy egy kereskedő gyermeke, az anyja meghalt, ő pedig nem bírta elviselni a mostohája kínzásait, ezért megszökött.

A királynak mindjárt megtetszett az ifjú észjárása meg a modora, ezért felfogadta apródnak, és magával vitte a palotájába, ahol a királynő, alighogy a fiút meglátta, menten úgy érezte, hogy a delej bombája az egekbe röpíti a vágyait, s bár néhány napig – részben gyávaságból, részben gőgjétől hajtva, mely a világ kezdetétől fogva a szépség kíséretében állt, hogy elrejtse a lángolást, s farka alá dugja a szerelemből adódó önmarcangolást – megkísérelte visszafogni magát, legeslegvégül, minthogy picinyke lábakon állott, elvesztette a harcot, amit önnön féktelen vágyaival kellett megvívnia.

Ezért egy napon félrehívta Marchettát, s felfedte előtte szenvedéseinek okát, hosszan ecsetelve, hogy amióta csak meglátta, kimondhatatlan bánat szakadt a nyakába, s ha nem szánja el magát, mint mondta, hogy vágyainak mezejét meglocsolja, reményeivel együtt, minden bizonnyal, kiszikkad az élete is. Aztán, minek utána szépséges orcájáról dicshimnuszokat zengett, elejébe tárta, hogy Ámor iskolájában csak a rossz diák ejtene a kellem irkájába kegyetlenségpacát, ám ha mégis így tenne, hát majd mázsás súllyal nehezedik rá a büntetés. Aztán a dicshimnuszokat könyörgéssel fűszerezte, és a zodiákus hét házára esedezve azt is kifejtette, hogy ne akarja látni – minek utána gondolatának bódéjára kibiggyesztette már a szépséges orcáját –, amint a sóhajok kemencéjében és könnypocsétában eleped. Aztán az ajánlatok meg az ígéretek következtek, miszerint a gyönyörnek minden egyes ujjacskájáért egy egész marék kinccsel fizet, és egy ilyen kedves kuncsaft számára a háládatosság bankját is hajlandó megnyitni. Legvégül pedig emlékeztette az ifjút, hogy a királynéja áll előtte, s ha már feltuszkolta a hajóra, nem hagyhatja segítség nélkül az öbölben, különben zátonyra fut, ami pedig számára is súlyos következményekkel jár.

Marchetta, miután végighallgatta a girlandokat és a szurkapiszkákat, az ígéretek és fenyítések sorát, a fejmosást és a köpönyegsuhogást, legszívesebben azt válaszolta volna, hogy szíves-örömest megnyitná a gyönyör kapuját, ha nem hiányozna hozzá a kulcsa, továbbá elmagyarázta volna, hogy a hőn áhított békéhez nem elegendő az ő személye, hisz nem lévén Merkúr, nincs neki caduceusa,^[12] de mert nem akarta leleplezni magát, inkább az elképedéséről adott számot, lehetetlennek tartva, hogy egy királyné szarvakat aggatna a tisztességes férje homlokára, aki bizonyára jobb sorsra érdemes, és ha e nagymúltú család hírnevét elherdálná, legalább tőle ne várja, hogy megbántsa az urát, akit pedig oly nagyon szeret.

Midőn a királyné meghallotta ezt a vádbeszédet, amely ítélőszékbe citálta a vágyait, ekképpen felelt:

– Gondolkozz, mielőtt bármit is szólnál, és tartsd az ekédet egyenesen! Mert a magamfajták parancsolnak, midőn kérnek, ha pedig letérdelnek előtted, ledugják torkodon a sarkukat! Ezért azt ajánlom, olvasd meg jól azt a számlát, s nézd meg azt is, mennyi a vesztenivalód! De elég legyen a szóból, sufficit, már sok is! Egyetlen dolgot azért vegyél tudomásul: ha egy rangombéli asszonyt sérelem ér, éppenséggel annak vérével fogja lemosni arcáról a szégyent, aki megbántotta őt!

Ezeket mondotta, majd összevont szemöldökkel elviharzott onnan, Marchetta pedig csak állt zavarodottan, és hideg lucsokban bámulta a hűlt helyét.

Hanem a királynő csak nem hagyta abba, s még jó néhány napig szívósan ostromolta a szépséges erődítményt, végül azonban, midőn belátta, hogy felesleges minden munkája, és a próbálkozása fittyfenét se ér, belefáradt a szélnek kiáltott meddő szavakba, bele az üres sóhajokba is, ezért regisztert váltott, szerelmét gyűlöletre hangolta, abbéli sóvárgását pedig, hogy a szerelmével végre kihemperegje magát, a megtorlás vágyára cserélte fel.

Így hát hamis könnyekkel a szemében odament férjéhez, és a következőket mondta neki:

– Ki gondolta volna, drága férjem, hogy az ingünk ujjában egy kígyót nevelgetünk? Ki hitte volna, hogy egy nyomorult pára ennyire arcátlan lehet? De mindez a te hibád: túlságosan is bőkezű vagy, s olyannak nyújtod az ujjadat, aki tőből ráncigálná ki a karodat! Egy szó mint száz, mindenki a bilibe akar pisálni, s ha nem szabsz méltó büntetést erre a tahóra, fogom magam, és visszaköltözöm apámhoz, téged pedig látni se akarlak majd, miként a nevedet se akarom hallani!

– Mégis, mit művelt veled? – kérdezte erre a király.

– Ő ugyan semmit. Csak a házasságunk díját akarta behajtani rajtam, amivel pedig neked tartozom, és volt mersze, no meg nyelve és pofája, hogy szabad utat követeljen magának arra a rétre, amit te szoktál bevetni becsületednek magjaival.

A fentiek hallatán a király, hogy nejének tekintélyét és szavát ne tegye kockára, nem hívott senkit a tanúk padjára, hanem elfogatta az ifjút a poroszlóival, s még azon melegében, anélkül, hogy bár a védőbeszédét megtarthatta volna, arra ítélte, hogy a hóhér mérlegét a saját súlyával egyenlítse ki.

Erre Marchettát, aki azt sem tudta, mi történik, és mi a vétke, tüstént a kivégzés helyére hurcolták, ő pedig a következőképpen süvöltözött:

– Szent egek, mit vétettem, hogy előbb varrnak temetést a gyászos nyakamba, semhogy megadnák a végtisztességet a nyomorult testemnek! Ki gondolta volna, hogy három arasz kötéllel a nyakamban strázsának állok a Halál házába, midőn sem tolvajok, sem gonosztevők zászlaja alatt nem menetelek! Ó, jaj nekem! Ki nyújt vigaszt utolsó órámban? A bitófától ki szabadít meg?

– A bökötörasszony! – szólalt meg ekkor az Ekhó, s amint ezt Marchetta meghallotta, eszébe jutott a gyűrű, továbbá a boszorka búcsúmondata, majd gyorsan a gyűrűjére nézett, és hallj te oda, megszólalt a hang háromszor is:

– Eresszétek el, mert leány!

De ez a hang olyan rettentő volt, uramatyám, hogy egyetlen poroszló se maradt a környéken, s hasonlóképpen a hullagyalázók is elmenekültek, a király viszont, mivel a dübörgés még a palotáját is romba döntötte, maga elé vezettette Marchettát, és ráparancsolt, hogy fedje fel magát. Ő pedig, minthogy a szükség megkövetelte, elmesélte életének történetét, s kezdve attól, hogy a világra jött, rendre felfedte a király előtt, hogyan zárták be apjának palotájába, hogyan kapták fel a szelek, hogyan jutott el a bökötörné házába, milyen okból távozott onnan, mit kapott búcsúajándék gyanánt, elmesélte továbbá, hogy járt a királynéval, miképpen azt sem hallgatta el, hogy bár nem tudja, hol és miben vétkezett, belekeveredett a legnagyobb veszélybe, és most azt várják tőle, hogy a lábaival evezzen azon a gályán, amelynek három evezője van.

A történteket a király mindjárt összevetette azzal a históriával, amelyről jó cimborájával, Rázós Völgy királyával gyakran eldiskurált, és felismerte Marchettát, ám ezzel egyetemben nejének aljasságát is beismerte, aki ily nyomorult helyzetbe sodorta a szerencsétlen leányt. Ennek okáért elrendelte, hogy malomkővel a nyakában vettessék a tengerbe, s minek utána Marchetta szüleit meginvitálta, feleségül vette a lányt, aki végül a saját bőrén igazolta, hogy:

 

elveszett hajónak isten rendel kikötőt.

 

KIRÁLY KINGA JÚLIA fordítása