Az utcán álldogált, egy átlagos budapesti utcán. A többi ember között. Ezek a többiek jöttek és mentek, sürgölődtek és forgolódtak, a nyakkendőjüket és a kosztümjeiket igazgatták a Pozsonyi út kirakataiban, ő meg bámészkodott, ahogy mindig is. Kicsi dolgok után leskelődött, amik nagyokká képesek nőni, óriások mégsem lesznek soha. Olyan pillanatokat keresett, amik gyufafények voltak, de azért leégethették volna a világot. Kutyák futottak az emberekkel, vagy az emberek loholtak a kutyákkal. Nyikorogtak a babakocsik, mintha tudnák a sötét jövőt. S akkor a cipőbolt kirakata rászólt. Na, hogy mit szól a fölhozatalhoz? Szép kis választék, Ernő, hát nem? Szív meg bólogatott, és szépen számba vette a cipőket. Vajon hányféle utakon fognak ezek a lábbelik közlekedni. Járnak majd titokban, jóban, bűnben, valószerűtlenben, irodalmi esten, templomban, vagy csak le kell ugrani a kisboltba kifliért. Most még mindegyik reménykedik. Ott az a sárga olasz, az a bőrtalpas hogy vigyorog. Lesznek randevúk, táncok meg országos mulatságok. Erre gondol, így hiszi a jövőt. De aztán kap egy bütykös, lúdtalpas lábat. Egy csoszogósat, egy kacsázót, egy bicebócát. Őt veszik föl majd, ha menni kell a bíróságra, válni, megbűnhődni. Nem fogják pucolni, kefélgetni, beleszuszakolnak egy szörnyű sámfát. Most még minden olyan reményteli, olyan biztató, de holnap elviszi őt egy őrült, aki házfalakat és más embereket fog rugdosni. Benne fog meghalni a gazdája, sétál egy ilyen napon a Pozsonyi úton, nézi a görbe karú japán akácokat, és egyszerre csak elesik. Összeesik. És amikor koppan a feje a járdán, már nincs is vele a lélek. Már elszállt.

Nagyot sóhajtott, és a következő pillanatban megvilágosodott. Nem vakult meg, mint a vér után lihegő Saulus. Nem kiáltott föl, mint Arkhimédész, hogy heuréka. Nem lett látomása, mint Pascalnak egy árnyas francia kertben. Nem is nézett szembe vele az Úr, s tartotta a kezét, hogy, Ernő, nem adod nekem a lelked?

A tehetségről volt szó. Szív arra gondolt, hogy elmúlt a tehetsége. Oda lett, elvették, elfogyott, mindegy. Nincsen. Ő már nem tehetséges. Ráadásul még csak délelőtt volt!

Mi minden történik még itt az éjjeli harangkongatásig.

S egyszerre annyi minden jutott az eszébe. A múlt, persze. Azok a ragyogó idők, amikor még tehetséges volt. Arra a nagypofájú, lapátfű alakra gondolt, a kis Szívre, aki Janikával tette azt a borzalmat. Janika tanyai gyerek volt, és Szív gyakran elkarikázott a házuk mellett, amikor a Tiszához tartott. Janikának szaga volt, ezt mondták a lányok, összesúgtak és vihogtak, és aztán úgy fintorogtak, mint akiket megsértettek. Janikának sok testvére volt, és ez a szemüveges, csöndes fiú egyáltalán nem volt buta, ügyes volt számtanban, a történelemben vagy irodalomban. Ezüstöző, nagy jegenyék álltak a tanyájuk körül. Volt néhány tehenük is. Az emelkedő és a nagy kanyar után állt a házuk, ahol már vége a gyümölcsösöknek. A legjobban ő értett a földhöz, a kapáláshoz, a tarack kihuzigálásához. Vagy ahogyan elültette a palántákat. Ahogyan metszette a gyümölcsfa ágait. Tudta, mi kell a komposztba. Sok ilyesmit tudott Janika, és a lányok fintorogtak, amikor szóba került. Egyszer Szív valamelyik szünetben mögé lépett. Janika csak az ünnepségekre öltött vasalt nadrágot. Persze biztosan azt is örökölte valamelyik testvérétől. Különben mackóban járt. Dorkó és mackó, és olyan viseltes, ritkán mosott atléta, ami kiemelte a csapott kis vállait. Szív mögéje lépett, talán megérezte Janika szagát is, és akkor azt még honnan is tudta volna, hogy ebben a szagban benne van a hatalmas dunyhák, a sparheltek, a döngölt földpadló, a búbos kemence, a zúgó jegenyék, az udvart teleíró tyúkszar szaga, és… lerántotta a nadrágját. Rávillant, mint egy szörnyű sikoltás a fehér, sovány gyerekfenék. A lányok meg kacagtak, csilingeltek! Vihogtak és mutogattak, mint a színházban! Janika úgy perdült meg, mint akit villámcsapás ért. Nem szólt, nem is ütött, a fejét nem hajtotta le, de a szeme már tele volt könnyel, azzal a hatalmas, könnyes szemével nézett Szívre, és máris görögtek alá a hatalmas cseppek. Szívnek az arcára fagyott a vigyor. Megértette, mit tett. Nyomban megértette, mert tehetséges volt. És akkor ezt a gyalázatos tettet még ki is bírta. Mert a tehetség ilyen, nagyon sokat bír. Ma már egy hasonló gonoszságba belehalna.

Egyszer telefonált az egyik régi barátja. Úgy hadart, alig lehetett érteni. Szinte rikácsolt. Azonnal jöjjön Szív, utazzon, ne késlekedjen. De miért és hová? Tudja Szív, hogy ő, magyarázta a barát, egy faluban él Szeged mellett. Szív bólogatott, ásított, hát persze, hogy tudja. És hogy a katolikus papjukról is hallott talán, aki nemcsak a helyi színjátszókört vezeti, nemcsak középcsatár a falu csapatában, nemcsak tornatanár, de néha járőrözik is. A pap, ez a fiatal, csupa derű, csupa bölcsesség, csupa szív ember összeomlott. Elvesztette a hitét, de mint egy falevelet. Jöjjön el Szív, azonnal jöjjön. Adja vissza ennek a szegény embernek az Istent! És nemcsak őt, vagy a végelszámolásnál magát, de egy falut ment meg. Egy egész falut! Sírva mennek haza a miséről az emberek. Valaki kővel dobta be a parókia ablakát.

– Én adjam vissza ennek az embernek a hitét? – kérdezte halkan Szív.

– Ki más? – kiabált a régi barát.

– De Zoltán, tudod, hogy én nem hiszek – motyogta Szív. – Úgy értem, nem hiszem az Istent.

– Tudom, hogyne tudnám. Éppen azért gyere. Te kellesz. Jobban kellesz most nekünk, mint a pápa.

Szív összepakolt, utazott. A vonatablakból bámulta a tájat, hallgatta a katto-gást, horkolt mellette egy utas. Őzgidákat számolt. Teheneket. Érett a tök, a répa, sárgára festegette a határt szeptember. Végiggondolkodta az utat, aztán átszállt egy buszra, s amikor megállt a busz a faluban, bólintott. Nagyot nyújtózott. Sétálva ment a parókiához. A pap sápadt volt, erős és izmos férfi, élettelen tekintettel. A kertjében nyílt az őszirózsa. Üvegcserepek az egyik betört ablak alatt, a cserépre csigák másztak. Szív bemutatkozott. Elmondta azt is, miért jött. Illetve hogy a barátja vette rá erre az útra. A pap azt kérdezte, iszik-e valamit?

– Hát persze – mondta Szív, és aztán látta, hogy a pap milyen bort tölt. Mert fantasztikus bort töltött, mert még ehhez is értett, és nem csak misézett vele. Koccintottak.

– Semmi értelme, hogy idejött – mondta a pap halkan, és fölnevetett. Milyen sápadt volt az ínye is. De aztán ráengedte azt a szekszárdi syrahot.

– Csak egy kérdésem lenne. Vagy inkább kettő – mondta Szív.

A pap megint nevetett, ahogy gondolja a másik. Lehet kísérletezni. Erőlködni. Csak már nem érdemes. Nem. Nincsen remény.

– Igaz-e – kérdezte Szív –, hogy két új, fiatal tanárnőt mutattak be az iskolai évnyitón?

A papnak lassan kinyílt a szája, tátva maradt. Éppúgy, mint majd egy másiknak, néhány év múlva egy orgonahangversenyen.

– Igen, igaz.

Szív elmosolyodott.

– És az egyik képesítés nélküli?

– Mit beszél?!

– Igazából nem is akar tanár lenni.

A pap lehajtotta a fejét, és aztán nagyon sokára és nagyon lassan emelte föl. Közben Szív töltött magának.

– Honnan tudja?

– Kérem, én ebből élek – szólt Szív egy kissé nagyképűen, és a betört ablak felé pillantott. Elképzelte a tornaszertárt. Elképzelte az összegyűrt tornaszőnyeget, ami fölött ott lóg a kis vásári feszület is. Hogy milyen nehéz összegyűrni egy tornaszőnyeget. De nem lehetetlen. Aztán hosszan beszélt, nem körülményesen, de hosszan. Mondatai pontosak voltak, hatásosak. Mint aki operál. Vagy mint aki sakkozik a világbajnoki címért a Genfi-tó partján. Vagy talán úgy beszélt, ahogy a halálraítéltek szoktak, az utolsó szó jogán, amikor már minden mindegy, és mégis, éppen ezért semmi sem az. Mire megitták a bort, és mire Szív elhallgatott, a pap arcába visszatért az élet. Semmi kétség, újra hitt. Újra önmaga lett. Csillogott a szeme.

– Köszönöm – mondta. – Áldjon meg az Úr, fiam.

Szív hazautazott, mert megoldotta ezt a súlyos problémát is, képes volt rá, hiszen tehetséges volt, és aztán, hogy a papnak később gyermeke született, és nem is egy, már nem rá tartozott.

Még mindig azokat az átkozott cipőket bámulta.

Hány fogadásra nem ment el fiatalon, ahol pedig olyan pompás svédasztalok voltak, hogy. Tudja-e valaki, hogyan reggeliznek a svéd nők. Szól az Abba. Homár, rózsaszín ollók vágják ki a zizegő kreppszíveket, és mindjárt megszólítja a dél-afrikai attasé. A fekete kaviár meg olyan, mintha boldog kis zsebördögök szarták volna tele a piciny ólomkristályokat. Aranybarnára sütött, kakukkfűvel összevarrt norvég bárány, szomáliai szerecsendió reszelékkel, és van egy szív alakú hús is, senki se meri megenni. Csak ő, Szív megenné, ha ott lenne. Bátran érte nyúlna. Olyan fogadások, ahol a szellemi élet színe és java ott van, ahol egy hadaró suttogásból államcsőd lehet, innen vezetnek utak a világhírbe, a nagy nemzetközi összeesküvésekbe. És Szív nem ment el. Volt meghívója? Volt, hát persze. Legyintett. Lófaszt megy ő el. És mit tett helyette? Otthon heverészett a gyűrött, izzadságszagú ágyban, eléggé másnaposan, rágta a ceruzája végét, és unatkozott, mint egy dologtalan hegyimentő. Nincsen lavina, nincsen omlás, földcsuszamlás, nincsen szakadék. Hó, te szép hó, ess óvatosan. Elképzelte, miféle bonyodalmak ünnepeltetik magukat kint, a szürke utcán, írni próbált, nem ment, kicsit elkedvetlenítette, hogy így van, hogy nem jó se az első mondat, se a második, se a tizedik, viszont tehetséges volt.

Egyszer meghívták egy templomba orgonálni. Bach C-dúr Toccata, egyéni stílusban elő lehet adni. Szív vállalta a fölkérést, mert az volt a legenda, hogy ott, abban a templom hallja Isten a legjobban az embert. Nem kell imádkozni se, nyugodtan lehet mondani bármit. Szív nem tudott orgonálni. De hát furulyázni se tudott. A zenéhez egyáltalán nem értett, csak valamit hallott belőle. Ő mégis elment a templomba, könnyedén rápillantott a kottára, az ujjával követte a hangjegyek tobzódását, fogalma sem volt, hogy mit lát, és hogy amit lát, az miképpen hangzik, és aztán mégis lejátszotta Bach darabját, igaz, a mű felénél abbahagyta, megfájdult a talpa, talán megunta, talán elfáradt, mindenesetre kirúgta maga alól a padot, és úgy szólt a válogatott közönséghez, most inkább fölolvasná az egyik novelláját, tegnap éjjel írta, hajnalban fejezte be, és még változhat, a végével nem egészen elégedett, és így is tett. Olvasás közben figyelte egy országosan ismert lelkipásztor arcát. Hogyan tátja el a száját, lassan, önkéntelenül, és hogyan kerekedik ki a szeme, amikor ő, Szív a mű végére ér.

Volt taps?

Dübörgő taps űzte el az ereszekről a gúnyolódó galambok hordáját, éppen úgy, mint egy délorosz tábornoki gyűlésen, pirosra verték a tenyereket, rezegtették a mandulákat, és a megittasult lélek, hát persze. Egy tehetséges ember bármit tehet, és meg is teszi, félig Bach, félig ő, és egy lelkipásztor csodálkozása.

Könnyedén lépett le a vonatról, mert vidékre vitték a sínek, keletre és északra, sötétbe és szegénységbe, már a pályaudvaron látta a hirdetményeket, a méretes plakátokat. Azok viszont nem őt ígérték. Egyáltalán nem őt várták. Az ország leghíresebb íróját várták. Hatalmas, jól mutató kép mosolygott bölcsen a kucsmás átutazókra, nehézkes mozgású parasztasszonyokra, ott voltak fölsorolva a művek, valamint az est címe.

Az ország legnagyobb írója,

Én és a mondat!

Összekeverték vele. Fölcserélték az ország legjobb írójával, aki hol lehet most, mindegy is, legyen akárhol, otthon, Berlinben vagy Mezopotámiában, ő van itt, ő fog helyette föllépni, fölolvasni, Szív Ernő.

Egyenként rázott kezet a polgármesteri hivatal küldöttségével, öt csillogó szemű emberrel, átvette a temetőszagú krizantémcsokrot, egy öreg néni szájon csókolta, és aztán elvonultak körömpörköltet enni a helyi fogadóba, meg helyi pálinkát kóstolni. Valaki megjegyezte útközben, hogy mennyivel fiatalabb az életben, mint a képeken, pedig ez fordítva szokott lenni. Szív sokat sejtetően mosolygott. Aztán a gőzölgő köménymagos krumpli és a pirosan fortyogó körömpörkölt fölött tósztot kellett mondania, ürítsük poharunkat a művészetre, leginkább az irodalomra, na még egyet a mondatra, és aztán arra ébredt, hogy a pódiumon ül, virágszirmok és gyantaillatú fenyőágak között, és a kérdező, egy teltkarcsú, dánszőke hölgy int a copfos kecskedudásnak, jól van, elég, Endre, meg még sisteregve súgja, három dalban egyeztünk meg, bazmeg, Endre, majd széles mosollyal a közönség felé fordulva kijelenti, hogy a sziporkázó beszélgetés után, amit nem lehet eléggé köszönni, és amit soha nem felejtenek, és Szív még azt is látta, hogy némelyek törölgetik a szemüket, föltenné az utolsó kérdést, és belenézett a papírjaiba, kicsit zörgött, kicsit válogatott, majd a tekintetét emelve és egyenesen Szív szemébe nézve föltette az utolsó kérdést, vagyis azt, hogy milyen érzés az ország legjobb írójának lenni.

Megálltak a zsebkendők a szemek előtt. Szépen leereszkedtek.

Ő meg elgondolkodott, kicsit oldalra döntötte a fejét.

Ivott egy kortyot. Nem. Megitta az egész pohárral.

– Szórakoztató – mondta végül, és hogy ne értsék félre, kesernyésen elmosolyodott.

Legyen elég, hogy vállukon, pedig ilyesmi száz, százötven éve volt divat az országban, vitték ki a vasútállomásra. Az ország legjobb írója, és nem autóval jár. Nem sofőr furikázza. Milyen szerény. Útközben elvesztette a krizantémot, pedig jól jött volna. Szív még megvette a jegyét. A kicsiny pénztárablak nyikorogva nyílt.

– Az utolsó pesti vonatra – mondja.

Bentről égő szempár néz vissza. Meg ahogy lélegzik. Hallatszik, hogy egész délután gyakorolta, ahogy kimondja.

– Teri vagyok.

– Értem, Teréz.

– Délután óta a téglagyár utáni kanyarban várakozik a kassai teher. Nyolc piros kocsi, de ez mindegy, sötétben a piros is fekete. Vagy a kék. Vagy az Isten. A lényeg, hogy a két szerelvény pontosan két percig várakozik egymás mellett. Gőz, pára, fújtatás. Jöjjön vissza a kassai gyorssal, Ernő. Várni fogom. És addig fölkészülök.

– Mire készül föl, Teréz?

– Mindenre, Ernő.

Szív természetesen átmászott a kanyarban a kassai gyorsra, lehorzsolta a bokáját, sebaj. Aztán ahogy zörögtek vissza a fényeit vesztő, lassan ájuló városba, ahol már csak egy szomorú kecskedudás lehetett ébren, állt egyenes derékkal az egyik teher peronján, marta az arcát az éjszakai pára, mert beletartotta, bele a sötétbe, hogy az ő arca is sötét legyen, mint a piros, a kék vagy az Isten, kicsit úgy állt, igaz, egyedül, mint a végzetébe rohanó Titanic orrában az a két gyerekszínész, és tudta, hogy a vonat után hatalmas, néma és gyilkos komondorok loholnak. De nem, nem félt. Pontosabban nem úgy félt, hogy az félelem lett volna, csak mert tehetséges volt.

Szív belép a forgalmi irodába. Érzi az illatot, rántotta volt a vacsora. Partvis a sarokban. Fémvödör, kettő is. A váltócipők. És ahol egyszer égett petróleumlámpa, az az illat marad.

Kicsit ülnek még, ül Szív, a menetrendet lapozgatja, mint a Bibliát, úristen soha nem járt még Balmazújvárosban. Barátkoznak a lélegzetek.

– Ez különben nem ez az állomás – mondja a nő.

– Hogyhogy?!

– Túljött egy megállóval, Ernő. És átjöttem ide, fölváltottam a Pirit.

– Honnan tudta, hogy túljövök?

– A kassai teheren mindig úgy érzi magát az ember, mint a Titanicon. Maga is biztosan így érzett. Látom, ott van még a száján az a szirupos dallam.

Szív szépen legombolja róla a vasutas zubbonyt, kicsit beleszagol a kemény, törődött anyagba. Az az őrjöngő savanyú. Két égő szempár nézi. Milyen hangosak a vasúti órák. És mennyire mást mondanak másodpercről, percről, óráról. Istenem, add, hogy ne borotválja a hóna alját, és legyen fanszőrzete, és. Nem. Ennyi neki elég. Ha valaki nem tudta volna, hogy a szerelem nem más, mint folytonos, kielégületlen imádkozás, akkor most már tudja. Különben Szív ilyet még nem látott. Mert a lány egyik melle alma volt, a másik körte, és többször megnézte a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, viszont nem engedte, hogy Szív a jegylyukasztóval játsszon.

Már majdnem jó lett Szívnek. Öt rugót számol meg, tapogat a matracon. Fölül, nem akarja elkapkodni. Simogatja a lány hasát. Hozzáérinti a jegylyukasztót.

– Juj! Teszi le azonnal!

Szív körbenéz, jó lenne befőttet is látni. Kis almakompótot látni, cseresznyét, körtét valamelyik szekrényen. De nem látott. Sebaj. Nem törte le a kudarc. És miért nem? Hát persze, tehetséges volt.

– Tegnap a halál vett jegyet nálam. Retúrt, Ernő. Felismertem.

– Miből, Teréz?

– Anyajegy – mondja a lány. – Ekkora anyajegye volt. Itt – mutatja.

– Hát persze, mert őt is szülték – szól Szív. Ekkor döbben rá, hogy a lány a nevén szólítja az első pillanattól. Hogy tudja, nem ő az ország legjobb írója.

Elszégyelli magát.

– Különben meg rossz lenne nélküle – mondja. Nem, halál nélkül nem megy a szekér, Teréz.

– De hát visszajön!

– Igen, visszajön.

– De hát megöl valakit. Engem. Vagy magát. Az olvasóit.

– A halál nem öl. Az ember öl, a test. Voltaképpen többnyire magunkat öljük meg. A halálok többsége öngyilkosság. Csak ezzel nem szeretünk kérkedni – ilyeneket mond Szív, és aztán elfelejti, hogy már majdnem mind a kettőjüknek jó lett, és hogy csak egy kicsinység kellett volna, egy icipici pehely a kopasztás leforrázott tollcsomóihoz, ezért föláll, öltözik, és belegyalogol az éjszakába, és Balmazújvároson jár az esze, ahol még soha nem járt.

Nem írta meg ezt se, ezt a magányos forgalmista lányt, mert tehetséges volt.

Megtehette, hogy elfelejt, hogy válogat, hogy finnyáskodik, hogy nemet mond. Régen mennyire nem izgatta, ha valahová nem ért oda. Föllépése lett volna, de elillant a kedve, hát különben le se mondta, tojt az egészre. Kétségbe ejtett kurátorok és művészek, csalódott közönség maradt utána. Sistergés, csöndes átok. Megtehette, tehetséges volt.

Fűnek-fának ígért írásokat. Folytatásokat! Sorozatokat! De csak vállat vont, ha egy-egy remekmű nem született meg, neki aztán volt ideje, nem kellett sem sietnie, sem kapkodnia, tehetséges volt. Régen iszonyatos terheket meg tudott emelni. Az más kérdés, hogy többnyire nem tette meg. A maró verejték és a cipekedés igazán nem az ő dolga. Ő aztán nem Sziszifusz. Vagy ha olyan helyzetbe kerül, hát lent szétpattogtatja a követ, dúdol a kicsi kalapácsnak, aztán a legnagyobb sziklatömböt kavicsonként viszi föl, a zsebében csörgetve. Na.

Régen tisztelte azokat, akiktől a legtöbbet tanult, Szép Ernőt, Márait, Krúdyt, Karinthyt, Esti Kornélt. Hajlongott előttük, mint egy égő fülű kisinas, fölnézett rájuk, levegőt se mert venni, ha a körükben időzött, azt gondolta, istenek. Megtehette, tehetséges volt. Most meg? Csak legyint. Mit neki most már ezek?! Hát ők is meghaltak. Ők is csaltak, loptak, hazudtak, elbuktak, lustálkodtak, és végül elfogytak. Akkor meg?!

Szív fölnyúlt, és ha úgy akarta, egészen az égig nyúlt, és lehúzta akárkinek a Napot vagy a Holdat. Szaggatta az éjszaka fényes fürtjeit.

– Ki kér üstököst? Ki kér csillagot?

Az emberek lábai elé dobálta őket, mint a parazsakat.

– Lépdeljetek rajta, tessék!

Amíg tehetséges volt, minden kritikát elolvasott, amit róla merészeltek írni. Jól megjegyezte a sötét csengésű neveket. Azt a néhány – mert olyan sokan azért nem voltak – senkiházit. És még óvatosan fogalmazott. Ha bántották, leszólták, bosszúért lihegett. Megtorlást emlegetett. Nem érdekelte, hogy a kritikusoknak igazuk van, ugyanis egy tehetséget ne bántsanak. Seprűzésre ott vannak a szürkék, a kishegedűsök. Verjék, kergessék őket. S most, hogy már ő sem volt tehetséges, egyszerre mély, meghatott érzés kerítette hatalmába, amikor a kevés talentummal bíró, sokat dolgozó, sokat iparkodó, tényleg szorgalmas pályatársaira gondolt. Hogy megsimogatta volna őket. Letörölte volna izzadó homlokukat, miközben egy szonett, egy tárca miatt szenvednek. Évek óta küszködik azzal az átkozott kisregénnyel, segítene neki befejezni.

Néhány napja, amikor még tehetséges volt, egy este a haláláról beszélt a Kis-húgának. Azzal hencegett Szív, hogy tudja, hogy mennyire ismeri azt a pillanatot, és hogy nem fog se ámulni, se csodálkozni, mert ő ezt már megtapasztalta, kikövetkeztette, őt aztán a halállal kapcsolatban semmilyen nagyobb meglepetés nem érheti már. Megtehette, hogy ilyen kivagyian, ennyire hetykén beszél. Még tehetséges volt. Még éppen az.

Szív ellépett a vigyorgó kirakat elől, zsebre dugta a kezét. Szervusztok, cipők, isten áldjon benneteket. Kidobált egy utcakukába a zsebéből ezt-azt. Fütyörészett. Kicsit hamis volt, nem baj. Továbbsétált a bólogató japán akácok alatt. A Pozsonyi út átnézett rajta, mint egy kisgimnazistán, egy tehetségtelen ember nem túl nagy látványosság. Szóval akkor ezután mindent teljesít? Mindenhová elmegy, alázatosan válaszol az összes fölkérésre, meghívóra és levélre, sőt, akár maga ajánlkozik? Beszökik a fogadásra a homárt majszoló svéd lányhoz? Ha valami sovány kis ötlete pukkan föl a homloka mögött, egész éjjel dolgozik majd, és másnap, és egy hét múlva is, rója a sorok kacskaringóit, és addig föl nem áll, mígnem készen az az icipici, nyomorult tárca, amit tehetségesként fél óra alatt lekörmölt volna?

Megállt, nagy levegőt vett.

Nem fog változtatni, egy jelképes gombostűt nem tesz arrébb. Ugyanúgy válogat és finnyáskodik, ugyanúgy léháskodik, ugyanúgy hódol a másnaposság istennőjének, ugyanúgy nem írja meg, amit pedig kötelessége lenne. Tojik penzumra, haladékra. Elkésik. Fog hazudni. Hitegetni. Könnyű, fölszínes eseményekhez csábul. Éppolyan hiú marad, mint eddig. Sziporkázó ötleteit elszórja, találmányait elfecsérli. Balsikereiért másokat fog okolni.

Akkor meg mi a különbség? Fogalma se volt. Tehetségesen is odajutott, ahová tehetségtelenül jutott volna. Ez lett. Itt sétál továbbra is. Lépésre lépés, lélegzet után lélegzet. Hát persze, Balmazújvárosban is ősz volt, milyen tehetségtelen ősz, milyen rettenetesen gyönyörű ősz.