Annak, aki már mindenhol volt és mindent látott, utoljára el kell utaznia Œciegibe. Nem kell mást tennie, csak felülni a szánra, s amíg el nem nyomja az álom, siklani-siklani a rónaságon, amely üres, akár a fehér papírlap, és végtelen, mint az élet. Ez a valaki – talán utazóügynök árumintával teli bőröndjével – előbb-utóbb megpillantja a néptelen, fagyos terek, a négy égtáj felé futó utcák mentén sorakozó hatalmas hóbuckákat. Megpillantja a jégcsaposzlopokat, a téli égbolt sötétjébe merülő hósapkák támaszait. Beszívja a tüdejébe a levegőt, amely éles, akár az érzést a leheletről lemetsző borotva. Értékeli az időjárást, amely mentes a nyugtalan tavaszi fuvallatoktól, a nyári hőség bágyadtságától, az ősz ködös szomorúságától. Méltányolja a fagyot, amely konzerválja az érzelmeket és a tőkét: egyiket is, másikat is megóvja a bomlástól.

Örökös tél és kontrasztokat lágyító, sarkok éleit simítgató sötétség. Csak percekre, ebédidőben oldódott a homály Œciegiben. A leves előtt rózsaszín fény ragyogott fel az égbolton, a második fogás alatt néhány ferde sugarat vetett a nap a háztetők fölött, a desszert után pedig menthetetlenül bealkonyult. Az itteni égbolt csillagaitól idegen volt a mozgás és a változás, akárcsak a gázlámpáktól, amelyek ragaszkodtak helyükhöz a konstellációkban.

A sötétben kibontakoztak a vállalkozások – a Loom és Fia cég, a Strobbel-üzem és a Neumann-gyár –, amelyek üzleti ügyei egybefolytak a svéd garnizonéival. A kővé fagyott pusztaságban, ahol csak a szél süvített a négy égtáj felől, állt-állt a garnizon, lassan csordogált benne az élet, parádékon kívül nem volt rá szükség. Már létét is különös szerencsének kell tartanunk, tekintettel arra, hogy a svéd garnizon minden szempontból jobb, mint az orosz, a porosz vagy az osztrák, amiképp a svéd területeken is jobb, mint a többi elcsatolt területen.

A tiszti kaszinó, a kaszárnya, az istálló, a lovarda, a lőportár és a gyakorlótér (letaposott, síkos hó borította, amelyen, ha kellett, menetfelszerelésben, békaügetésben szökdécseltek végkimerülésig) váratlanul bukkant fel a kanyarban, akárcsak az ember sorsában bekövetkezett hirtelen változás. A Gwardyjska utca ugyanis úgy kacskaringózott, mint az esténként eltrombitált takarodó dallama. A trombita arany hangja magasra röppent, a háztetők fölött lebegett. Ám a főtér túloldalán rögtön lezuhant, súlyosan, mint az elkábult madár: ott, a viskónegyedben az usankás fiúcskák hógolyóval dobáltak meg mindent, ami a földfelszín fölé emelkedett. A gyári sziréna hangja alacsonyan, közvetlenül a föld fölött szállt, minden reggel egyformán búgott – csupán a mérhetetlen sötétséget tudta kifejezni, amely ott hömpölygött a nappal és az éjszaka minden órájában a Fabryczna utca szurdokaiban. A szirénabúgás visszaverődött a kaszárnya nyers téglafaláról, mint a falra hányt borsó. A Gwardyjska és a Fabryczna utca két ellentétes égtáj felé futott.

A Strobbel-üzemben porcelánt gyártottak. Raktáraiban szállodai étkészletek tornyosultak: kis és nagy, lapos- és mélytányérok néma halmai, megszámlálhatatlan hallgatag mártásos kancsó és váza, aljukon négyágú hópehely-jelzéssel. Neumann gramofonlemez-gyárában a dallamtalanul csörömpölő gépek nemes tenorokat, dölyfös baritonokat, ijesztő vagy vidám basszusokat és üvegszerűen átlátszó szopránokat nyomtak a fekete ebonitba, ahol láthatatlanok, de hallhatóak maradtak, örökre bebugyolálva az érthetetlen olasz szavak gyolcsába. A gyár munkásai, amikor munka után elbóbiskoltak a leves fölött, forgó köröket láttak: Strobbel munkásai fehéreket, Neumannéi feketéket.

A Loom és Fia cég székhelye ott volt, ahol a főutcák tengelye keresztezte egymást. Páncélozott kasszáján keresztül áramlott Œciegi egész készpénze, lerakatain keresztül a dobozokba és ládákba csomagolt œciegi áru, amely a Fabryczna utca legvégén, a vasúti mellékvágányról indult útnak a nagyvilágba. Ezenkívül Loomé volt a híres helyi varroda részvénytőkéjének nagy része is. A varróműhelyből kikerülő női fűzőket az utolsó darabig elkapkodták a külföldi kereskedőházak, de a helybeli hölgyek is szívesen vásárolták őket, hiszen a halcsontnak köszönhetően olyankor is egyenesen ülhettek, amikor az álmosító unalom hullámai a délutáni szunyókálások szigete felé sodorták őket. Az urak, állukat az ugyanitt varrt ingek merev gallérjára támasztva, csak aludtak a csendben, melyet nem zavarhattak meg az orosz–japán háború ágyúi, még kevésbé a német gyarmati hadsereg puskáinak hangja Afrikában.

A vasútállomás épületei a Wêglowa utca mentén sorakoztak. A láthatatlan mozdonyok kéményeiből szikrák röpködtek, elnyújtott füttyszók hasogatták a sötétséget. A hordárok, sapkájukon bádogszámokkal, idegen kofferekre vártak. A vasutasok olajlámpásokkal járkáltak a raktárak mellett, az ugráló fények végigsöpörtek a vagonok alvázán, s csak olykor-olykor szakították ki a sötétségből a vágány mellett álló, örökösen hófödte szénkupacokat meg a szénporral borított hóbuckákat – úgy hasonlítottak egymásra, akárcsak az itteni nappal az itteni éjszakára.

A Solna utcában sós por kavargott, könnyezett tőle az ember szeme. Az utca a bányászok lakta külvárost átszelve a bányához vezetett. Útközben elhagyogatta a házakat, amelyek hol itt, hol ott meredeztek a süppedős hóban, mint széthányt faládák a œciegi sóban. Ablakpárkányig, tetőig süppedtek bele. A bányászok éjjelente reménykedve hallgatták a roppanásokat valahol a padló alatt. Minél mélyebbre a földbe, annál jobb. Mert csak azokat a szavakat ismerték, amelyek mélyen a föld alatt hangzanak jól, mint „fedezékbe!" és „a hétszentségit!". A városi forgalomtól kába emberek bénultan álltak a járdán, utat tévesztve, némán, mint az igavonó állat, miközben mindenfelől lökdösték őket. Egy-egy éles füttyszótól ismét éberek lettek, kénytelenek voltak elrejtőzni a kapualjakban a mulatságra éhes üldözők elől, akik kinőtt nadrágot és túl hosszú kabátot viseltek. Jobb szerettek otthon ücsörögni, az antipódus felé gravitáló kunyhóikban.

De a gyárak, boltok, pénzváltók és hivatalok csakis nekik köszönhették virágzásukat. Minden vállalkozás egykettőre zátonyra futott volna, ha elfogy a só, amely – mint köztudomású – sűrített könny. Az ipar és a kereskedelem felvirágzása ugyanis nemcsak gazdagságot szül, de sírást is. A konjunktúrának sírásra van szüksége, hogy fenntartsa magát. Enélkül kiszárad. Bizonyos mennyiségű könnynek meg kell töltenie az áruforgalom csatornáit, hogy fürgén áramolhassanak a passzívumok és aktívumok, mint ahogy az áruval megrakott hajónak is szüksége van vízre a hajógerinc alatt.

A Loom és Fia cég aktívumai és passzívumai ide-oda áramlottak a világban, hol œciegi só formáját öltötték, hol olajét nagy hordókban, hol meg gabonazsákokét vagy nehéz posztókötegekét. Az egymás után következő kereskedőnemzedékek férfiainak bajuszát ifjúkoruktól kezdve zúzmara dermesztette, állkapcsukat összeszorították, jéghideg, minden illúzió nélküli tekintetük átdöfte a megsötétedett fénymázt. Az első Loom fiatalkorában tengerész volt. Egy vitorlás maradt utána, amely angol lobogó alatt hajózott egy palack belsejének láthatatlan hullámain: nem tudni, milyen vágytól hajtva úszott bele, miután legyőzte a spanyol király hatalmas armadáját, és beküzdötte magát a vastag üveg száján.

A Loomok későn házasodtak. Feleségeik egy-egy fiút szültek nekik, akit mindig Sebastiannak neveztek el. Mindegyik képes volt arra, hogy a megfelelő pillanatban az előző helyébe lépjen, mégpedig olyan észrevétlenül, hogy Sebastian Loom mint egy és ugyanaz a személy élt az emberek emlékezetében. A családban az első leány a századfordulón jött a világra. Anyját elvitte a gyermekágyi láz. Attól fogva egyedül élt Sebastian Loom, s mindenben olyan fagyos œciegi józanság vezette, akár a jégcsap. Rövid pórázon tartotta a személyzetet, de magát sem igen kímélte. Egész délutánokra elmerült a könyvvitel és a kereskedelmi levelezés örvényeiben. – Kávét! – kiáltotta időnként, és megrázta a csengőt. Második házassága óta inkább az utazások alatt kötött futó ismeretségeket kedvelte. Hazatértekor csecsebecsék és operett-műsorfüzetek szóródtak ki a bőröndjéből. A délutánokat a Korelli-cukrászdában töltötte, s biliárd mellett üzleti ügyekről tárgyalt Krasnowolski tanácsossal, a kereskedelmi jog jó ismerőjével. A két úr szerdánként a Hotel Angleterre éttermében ebédelt, ahol mindig töltött káposztát rendeltek. Sebastian Loom néha elmélázott a számlák fölött: elhatározta, hogy a kis Kazio Krasnowolskihoz adja Emilkát, amikor mindketten elérik a megfelelő kort. Így akarta kivédeni a veszteséget, amely amiatt érhette a Loom és Fia céget, hogy Loomnak nem volt fia.

Isten tudja, honnan érkezett Œciegibe a német gyarmati hadsereg tisztje aranygombos fehér kabátban és trópusi parafasisakban. Egy szerdán teljesen váratlanul megjelent ebédidőben, éppen a leves és a második fogás között. Kigombolta a gallérja gombját, megtörölte a homlokát; láthatóan nem fogott rajta a œciegi fagy. A nap kis időre épp a Loom-ház fölé emelkedett, s a felhők között, a résen át rézsút néhány sugarat vetett a tetőre, hogy nem sokkal később sötétségbe rejtőzzön, ahogy nap mint nap tette. A távoli gyarmatokról érkezett jövevény elhaladt a városháza mellett, amelynek tornyán a szélkakas a nap első és utolsó sugaraiban lángolt, és éppen akkor toppant be a szálloda éttermébe, amikor a rózsás arcú Krasnowolski tanácsos már felhajtotta a zúzmarás kupicát, és kezét dörzsölgetve várta a töltött káposztáját. A tiszt levette a parafasisakját.

– Még ma elviszem a feleségét Délnyugat-Afrikába – mondta, és összekoppantotta a sarkát.

– Tréfálni méltóztatik.

– Sohasem tréfálok – szólt szárazon a tiszt, és egy levelet nyújtott át a tanácsosnak.

Az olvasni kezdte, de vér szökött az arcába. Hirtelen az asztalra dobta az irományt, mintha megégette volna az ujját. A német hadsereg tisztje gondosan összehajtogatta a papirost, elrakta, majd búcsúzóul ismét összecsapta a sarkát. Gyors léptekkel távozott, mint aki tudja, hova igyekszik. Eltűnt az éppen felszolgált hegynyi zsíros töltött káposztából szállongó gőz fehér ködében. Krasnowolski tanácsos evett, fuldoklott a zokogástól, és egy kockás zsebkendővel törölgette a szemüvegét. Merthogy minden ízében civil volt.

Felesége után nagy halom megíratlan, könnyektől ráncos levélpapír maradt emlékbe, széttépett sürgönyök, üres fényképkeretek és az asszony megszurkált ujjaitól vérfoltos tűpárna. A nő soha többet nem adott életjelet magáról. Lehetséges, hogy úticélját elérve felfalták az afrikai oroszlánok. Krasnowolski tanácsost sokáig emésztette a bánat, míg aztán egy éjszaka meghalt.

A kis Kaziót nénikéi felügyeletére bízták: valamennyien kelletlenül vették magukhoz, és nagy megkönnyebbüléssel szabadultak meg tőle, ugyanis a fiú elég nehezen elviselhető betegségben szenvedett: nem tudott aludni. Éjszakánként felkelt az ágyból, és unalomtól elcsigázva ténfergett a szobákban. Néha nyikorgott a padló vagy az ajtó. Hajnalban hálóingben térdelt a földön, és az ólomkatonás dobozokat nyitogatta a kályha résnyire nyitott ajtajából áradó vöröses derengésben. A œciegi ulánusok és a német gyarmati hadsereg közti csata zaja szétvetette a gyerekszobák rózsaszín tapétás falát, felébresztve a csecsemőket és a dadákat. Bácsikái egész éjszaka veszekedtek nénikéivel a mahagóni hálószobákban. Elfojtott suttogások, gúnyos kérdések, zokogások és dühös kiáltozások között ingadozott Kazio sorsa. Bácsikái hajthatatlanok voltak: elintézték, hogy a fiú kadétiskolát végezzen Svédországban, nénikéi pedig esténként könnyek között idézték fel szomorú történetét.

Loom egyszülött lánya nem sokkal a tizenhetedik születésnapja előtt eljegyezte magát Krasnowolski tanácsos fiával, aki hivatásos tisztként tért vissza Œciegibe: nagyon jóképű fiú volt, különösen a díszegyenruhájában, formás bajuszával és ködben úszó, sötét szemével, amely mindig kicsit karikás volt a kialvatlanságtól.

– Nem tud elaludni, mert felébredni sem tud soha – mondták róla keserűen a nők, amikor szakított velük. A kereskedő ismerte a fiú szerelmi kalandjairól szóló pletykákat, de sem ezt, sem a katonai szolgálatot nem vette komolyan: abban reménykedett, hogy veje az esküvőt követően dohányszínű zakóra cseréli az egyenruhát, és mindenestül a cégnek szenteli magát.

– Soha az életben – jelentette ki az ifjú főhadnagy, miközben a garnizon kaszinójában a kártyát keverte. A tisztek megértően néztek össze a kártyaasztal fölött, kényszeredetten vigyorogtak, s közben azt kérdezték maguktól: akkor minek veszi el a Loom és Fia céget?

Kiterítette a kártyákat, hunyorogva nézegette őket, mintha megzavarta volna álmát a kimondatlan kérdés. Végigtapogatta az egyenruhája zsebeit, a négyszögletű kartonkeretet keresve. Magánál hordta a menyasszonya fényképét. Gyors pillantással hatolt át a gyermeki arcon, amelyen nyoma sem volt semmilyen elhallgatott ténynek, titoknak, semminek, ami megsebezhette volna.

Szakasztott olyan tiszt volt, mint a többi, kifényesített csizmája éppúgy csillogott, és ugyanolyan suvikszszaga volt; evett, ivott és viszonylag boldogan élt, míg meg nem érkezett Németországból Augustus Strobbel, az idős Strobbel porcelánétkészlet-gyáros unokaöccse. A fiatalember hosszú szempilláinak és lágy pillantásának köszönhetően nyomban a kisasszonyok kedvence lett. A táncos uzsonnákon mindig pironkodott a vihogó koszorú közepén, amikor énekelni kezdték: „Meine lieber Augustus, Augustus, Augustus…". A falnál álló nénikéi nyugtalanul elhallgattak, de aztán felismerték a még náluk is régebbi dalt, s egymás után eresztették le a lornyonjaikat, hogy felvegyék az elejtett fonalat. Augustus Strobbel valósággal ragyogott, miközben a porcelánról beszélt. Bizonygatta, hogy mindennél tartósabb a világon, sőt minél vékonyabb, annál tartósabb, hiszen törékeny lévén a lehető leggondosabban bánnak vele, ami állítása szerint legjobban a Strobbel-magángyűjteményben található kínai vázákon látszik. Augustus Strobbel csíkos selyemmellényt viselt, amilyent még soha nem láttak Œciegiben, mellénye alatt pedig ott dobogott a szíve, nemesen és finoman, akár a porceláncsengettyű. Semmi sem idegesítette jobban Kazimierzt, mint a porcelán, különösen azok az ostoba csengettyűcskék.

Az éves ünnepnap, amikor a főtéren lármás mulatságot, a szalonokban táncestet rendeztek, Loom számára az ünnepi ebéd, a húsleves és tormás hússzelet emelkedett unalmát jelentette a városi tanácsban, amelynek emberemlékezet óta tagja volt. Miközben előkészítették a fekete frakkját, Emilka a szobalány segítségével felvette a báli ruháját, és leste a szánt, amely a táncmulatságba repíti, egyenesen Kazimierz Krasnowolski – esetleg Augustus Strobbel? – karjai közé. – Embarras de richesse, de richesse, de richesse – énekelte kezét a szívére téve, amely úgy őrülten kalapált. Hol a tükörhöz futott, hol az ablakhoz, míg csak el nem szédült a boldogságtól és az izgalomtól.

Végre megérkezett a szán. Emilka már szállt volna fel, amikor a Gwardyjska utca felől Kazimierz vidám tisztiszolgája rohant feléjük, s a Loom-ház előtt összetalálkozott Augustus Strobbel melankolikus inasával, aki a Fabryczna utca felől jött sietve. Egyszerre álltak meg Emilka előtt, sapkájukat a kezükben gyűrögetve, keblükben egy-egy névjegykártyával a fiatal Strobbel kerek és Krasnowolski szögletes betűivel – nem tudták, mit kezdjenek velük, mivel mindketten azt az utasítást kapták, hogy titokban adják át. Így hát a ház oromzatát koszorúzó angyalkákra függesztették tekintetüket.

– Kisasszony! – kiáltozták. – Kisasszony!

Pihekönnyű hangok röppennek fel, de néha ennyi is elég, hogy letaszítsa az elmozdult követ. A Loomok bőségszaruja kicsúszott az angyalkák kezéből, amelyek száz éve tartották. A saját súlya lehúzta: ledőlt, és keresztülhúzott minden számítást.

A robajlás a tükör előtt érte Sebastian Loomot, miközben a gallérját gombolta. Azonnal orvosért küldött. Emilka ágya mellett várta a doktort; betömte a fülét, hogy ne hallja a fúvószenekart, amely tovább játszott, noha már senki nem táncolt. A pletykára éhes tömeg az ablak alá gyűlt; a csődületben gyerekek futkostak, ragacsos kezükben kőkemény mézeskaláccsal. Mielőtt odafenn, a jeges égbolt alatt fölhangzottak a tűzijáték robbanásai, az orvos minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Emilka szíve megállt. A lány legalább negyedórája tisztában volt vele.

– De hisz az nem jelent semmit – ismételgette, s csak egyvalamit szeretett volna: hogy mielőbb induljanak el a bálba. Ám a szán már rég elment, és Emilka helyett a különös hírt repítette tova. Loom hallani sem akart a bálról. Megfogta a doktor könyökét, és kihúzta a folyosóra.

– Mi a baja? – kérdezte suttogva.

– Megállt a szíve, mint az elromlott óráé – tárta szét a karját a doktor. Semmi mást nem tudott, az ütésnek nem maradt nyoma, egy csepp vér sem szennyezte be a lány szép hajfürtjeit. Loom nyugtalanul nyúlt az aranyfedelű órájához, amely igencsak hangosan ketyegett a bal felső mellényzsebében.

– Tegyen meg mindent, doktor úr – kezdte a következő pillanatban, miután levegőt vett. Kezét még mindig a felső zsebén tartotta, ahol az óralánc lógott. – Hiszen mindig van remény… ha van rá bármi mód…

Az orvos csóválta a fejét. Mindenre van megoldás, kivéve a halált – szokta mondani a betegeinek, a szemüvegét villogtatva. Az orvostudomány nem ismert gyógyszert Emilka betegségére. Így hát a doktor letolta az orráról a szemüveget, felsóhajtott, és részvétét fejezte ki Loomnak.

Részvétét! Hát nem bálba készül Emilka? Ám a doktor ezt a számára mellékesnek és lényegtelennek tűnő körülményt az elkényeztetett egyke neveltetésbeli hiányosságainak tudta be. Hasonló esetekben az úgynevezett halál utáni merevedés, a rigor mortis hamar véget vet az ábrándozásnak. Ha a kisasszonyban nincs elég tartás ahhoz, hogy a végső órán tiszteletben tartsa a szabályokat és az erkölcsöt, ha mindenáron az életbe kapaszkodik, az említett rigor majd megóvja a kompromittálódástól, segíteni fog összeszorítani a fogait és távozni comme il faut. A merevedéssel ellensúlyozható a kellő bátorság hiánya. A doktor teljes nyugalmat, csendet és elsötétítést írt elő. Így majd megdermednek a vágyak, és normalizálódik az állapot. Emilka döbbenten és dühösen fogadta a dolgot. Szóval ezentúl nemcsak a szíve nem fog dobogni, de táncolni sem táncolhat?

– Nem, nem és nem! – kiáltotta, a lábával toppantva.

A doktor, miután kilépett Looméktól, halálosan fáradtnak érezte magát; kedve támadt betérni a kocsmába egy kupica borókapálinkára. A kocsma zsúfolásig telt eltávozáson lévő katonákkal, akik folyton az időt tudakolták, majd rogyadozó lábbal keltek fel az asztaltól, éppolyan szomjasan, mint az ünnep előtt. A tűzoltók, miután felaggatták a lampionokat és fellőtték a tűzijátékot, a sarokban szundikáltak a korsók fölött, örökös hiányérzetben. Az ünneplő sereg lassan kimerült, mint minden évben. A harsonák, amelyek előzőleg a főtéren szóltak, és próbálták túlharsogni a kocsmában játszó cigányok hegedűjét, velük együtt elcsendesedtek, a zenészek pedig hazaindultak, cipelve fekete tokba zárt, néma hangszereiket.

Loom térdéről lassan lecsúszott a pléd, miközben tétlenül ült a fotelban, félig begombolt gallérral, amely úgy meredezett a nyakán, mint valami zászló.

– Nem tudja, Adela, hogy a méltóságos úrnak muszáj rendszeresen ennie? – feddte meg Emilka a szakácsnőt. – Adjon be valamit, amilyen gyorsan csak lehet.

Karjánál fogva az étkezőbe vonszolta apját. Némán ültek le a kései étkezéshez. Ekkor Stanis³aw bejelentette Kazimierz Krasnowolskit.

– Küldd el udvariasan – mondta Loom.

Mikor Kazimierz távozott, még sikerült az előtérben hűvös meghajlással köszöntenie Augustus Strobbelt. Az ifjú Strobbelt még kevésbé kívánta látni Loom. Ellentmondást nem tűrő kézmozdulattal intett lányának, hogy maradjon ülve.

– Miért? – kiáltotta a lány. – Miért?

– Vannak határok, amelyeket nem szabad áthágni – magyarázta Loom. – Számíthat-e bizalomra a bank, amely nem fizeti ki a váltóit? El kell fogadnunk a halált, hogy az élet megőrizhesse méltóságát.

A temetkezési vállalkozó meghozta a koporsót a szentelt gyertyákkal, virágcsokrokkal és jegesvödrökkel. Nem ő tehetett róla, hogy a temetés előkészületei megakadtak. Emilka őrült dührohamában szétdobálta a jeget, összetaposta a virágokat és letépte a tükrökről a gyászleplet.

– A kisasszony megőrült, világosítsd meg a lelkét, Uram – suttogták a tálalóban. Mielőtt bárki feleszmélhetett volna, Emilka felmenekült a hálószobájába és bezárkózott. Három nap, három éjjel sírt. Végül kifárasztotta a sírás. Negyednapra elcsendesedett. Kiontott könnye finom, fehér köddel töltötte meg a szobát.

– Milyen fülledt itt – jegyezte meg Stanis³aw, az inas, amikor végre kinyílt az ajtó. Kihajtotta az ablakot: a párafelhő felszállt az égbe. Emilkát elnyomta az álom, sokáig aludt, este pedig előhúzott fehérneműszekrénye rejtekéből egy tiltott francia szerelmes regényt, és nekilátott az olvasásnak. Másnap és azután is olvasott: immár senki előtt nem titkolta. A könyv fölött ülve ki-kinézett a behavazott utcára. De senki sem jött többé.

Emilka kompromittáló állapota nevetségessé tette Kazimierz Krasnowolskit, aki végül nem tudta, gyászolnia illenék-e. A szalonokban megvető hallgatás övezte az ügyet. A kaszinó nagytermében viszont csak éles tekintetétől hervadtak le a jelentőségteljes mosolyok és hallgattak el a suttogások.

– Unatkoznak, vagyis képtelenek felejteni – sziszegte később saját képének a tükörben, miközben egy kis timsót szórt az állára, amelyet felsértett a borotva. – Itt minden folt száz évig fennmarad, tovább, mint a szolgálati szabályzat.

Szolgálat után a pasziánsz fölött üldögélt, a szájához ragadt török cigarettával, amelyről olykor lehullott egy kis hamu a kétértelműen mosolyogó dámákra, szigorú tekintetű, busa szemöldökű királyokra és szemüket ostobán meresztő bubikra. Amikor zárták a kaszinót, s az asztalokról már leszedték a foltos abroszokat, felhajtotta az utolsó pohárral. Sehogy sem jött ki a pasziánsz, elválás és örökös hiány volt a kártyák sorsa. Meg a jóllakottságot nem ismerő éhség, amelynek oka a testfelépítésükben rejlett: a szegycsontjuk alatt, ahol a gyomruknak kellett volna lennie, a nyelőcsövük finoman egy másik nyelőcsőhöz kapcsolódott, mintha csak tréfa lenne az élet. A két fejben ellentmondó vélemények, a két szívben összeférhetetlen vágyak lakoztak. Míg az egyik felet szerelem fűtötte, a másik gyűlölettől fuldoklott. Az egyik élni akart, a másik inkább meghalt volna.

– Az élet és a halál – mondta a doktor, míg felírta Kazimierznek az álmatlanság elleni párlatot – olyan, mint ezek a címkék a fiolákon. Ez desztillált víz, az tiszta alkohol. A fiolákban meg össze van keverve minden, egy kicsi ebből, egy kicsi abból. Mint egy rossz hírű palackozóban, ahol hamisított szeszes italt gyártanak. Cukorral kell bevenni, főhadnagy úr, különben nem tudja lenyelni.

A doktor gyógyszere rosszat tett Kazimierznek. Egyre mélységesebb kábulatba taszította, hogy már a szolgálat sem okozott örömet neki. Erre a betegségére meg a szerencsejátékot használta gyógyszerül.

– Muszáj ennie, főhadnagy úr, muszáj aludnia – emlékeztette a csicskása, Felek Chmura, s hogy a kedvében járjon, hozzátette: – Kár Emilka kisasszonyért, olyan kedves teremtés volt.

Mire Kazimierz hirtelen felébredt, talpra pattant, mintha riadót trombitáltak volna.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte gyanakodva, megragadta a csicskása zubbonyát, és jól megrázta. De Felek nem tudott válaszolni. Kazimierz dühösen lökte el magától. – Ne nézz úgy rám, te hülye! – ordította.

Ludwig Neumann gramofonlemez-gyáros Krasnowolski tanácsossal való barátsága emlékére meghívta magához Kazimierzt, hogy elszakítsa a kártyától és a nehéz gondolatoktól. Ebéd után felszolgálták a kávét. A házigazda és a vendég letelepedett a mély fotelokba, és rágyújtottak egy cigarettára. A gramofon korongján egy Neumann-féle fekete ebonitlemez forgott; a láthatatlan bubik tenorja felszállt a kékes füstgomolyaggal a mennyezet gipszstukatúrájáig, s igyekezett elkeveredni a dámák parfümillat-könnyedségű szopránjával, míg meg nem szólalt a királyi bariton, amely képes minden hangot az égből a földre rántani. A pikk sötét altjában ott remegett a keserűség összes árnyalata, mialatt a kávé kihűlt a csészékben. A szíven talált bariton menthetetlenül kimúlt az alsó oktávban, jogara cintányér-csörömpöléssel a padlóra zuhant. A csattanások és morajok közepette a dzsókerek szűnni nem akaró fejhangjai visítottak a dráma széléről. Mindeközben Ludwig Neumann szenvtelen hangja az újsághíreket kommentálta, keze pedig a hamutartóba ütögette a hamut. Kazimierz újra meg újra beszippantotta az alig érezhető, női parfümillatot.

Megmutatták neki Stefania leánykori hímzéseit – a lány rövid ideig tartó, boldogtalan házassága után nemrég tért vissza az atyai házba. – Mostanában hanyagolja a kézimunkát, semmi sem köti le – panaszkodott Neumann. Kazimierz aznap délután nem találkozott Stefaniával: a lányt állítólag migrén gyötörte. Míg a fiatalember a lakájtól vezetve kifele tartott, a homályos folyosón keresztezte útját a több súlyos ajtó által tompított hang, amely ennek ellenére a magas regiszterekben úgy ragyogott, akár a vízen tükröződő hajnalpír. A mély hangok öbleit sötétség borította. Kazimierz fulladozott, de valahogy eljutott a korlátig. A hullám ott hömpölygött mögötte a lépcsőn a koloratúra meleg vízesésével, s végül kifolyt az utcára, csendesen, mint az emlék; a hidegben megfagyott, és jégösvénnyel jelölte ki az utat a Neumann-háztól a kaszárnyáig. Így aztán aznap este, amikor Kazimierz visszament Stefania ablaka alá, összevissza csúszkált, és igencsak vigyáznia kellett, hogy ki ne szaladjon a lába alól a talaj.

Egy idő után javulni kezdett az állapota. Egy nap kettétépte Emilka fényképét, és a fiókja mélyére süllyesztette. Külön került a két szem. Az egyik tekintet a kezében lévő legyezőre tapadt, a másik a semmibe veszett. Az Emilka szeméből sugárzó ártatlanság, amely a lány életében enyhítette Kazimierz bánatát, illetlen halála után viszont a bizonytalanság és merengés forrása volt, végre eltűnt a két tépett szél, a török dohány szemcséi között.

Kazimierz leveleit csicskása, Felek kézbesítette Stefaniának. Ám ahelyett, hogy sietett volna vissza a válasszal, mindig betért Adelához, Loom szakácsnőjéhez. Útközben találkozott a hentesfiúval, egy szeplős, tizenkét éves kölyökkel, akivel gyors üzletet kötött. Gyűrött pergamenpapírba csomagolt, koronás oroszlánnal díszített katonai gombokat húzott elő a zsebéből, és elcserélte szafaládéra: egy darabért egy gombot adott. A szafaládét a kapualjban ette meg, aztán bekopogott a konyhaajtón. Adela mindig megkínálta maradék édes lepénnyel, hacsak nem ette meg előtte a tűzoltó, Alojzy Piechota, akit Adela ugyanúgy kedvelt, mint Feleket. A csicskásnak a Loom-házban tett mindennapos látogatásai miatt sohasem voltak rendesen kitisztítva a tiszti csizmák. Kazimierz minden alkalommal lehordta Feleket, és a trombitává sodort újsággal nagyot csapott a csicskás tüskés koponyájára. Az úgy tett, mint aki megbánta bűnét:

– Főhadnagy úr, esküszöm az élő Istenre, megjavulok – fogadkozott, és verte a mellét, hogy csak úgy döngött.

De piszkos ügyek nyomták a lelkét, és mindent megtett, hogy elterelje róluk Kazimierz figyelmét.

– Milyen szép Stefania kisasszony! – lelkendezett a szemét forgatva.

– Semmi közöd hozzá, te szamár.

Kazimierz komor pillantásokat vetett a fényképre: hasonlított a másik, összetépett képre, amelynek helyébe lépett. Mikor a kaszinóban előhúzta a pénztárcáját, hogy fizessen, a fényképről mindig eszébe villantak a táncos uzsonnák, amelyekre Stefania hetente többször is eljárt. Titokban, késő este szökött be a lányhoz – nem tudta, mi az álmosság. Csókolózás közben hirtelen megkérdezte tőle, hányszor táncolt az ifjú Strobbellal, és sugdolóztak-e porcelánokról. Stefania mélyen megsértve, fájdalmasan összeszorította az ajkát. Kazimierz dühösen csörtetett vissza a kaszinóba, hogy leigya magát és felejtsen. Annyira sikerült megutálnia Augustus Strobbelt, hogy szívből szerette volna kihívni párbajra, és lelőni. Bálok alkalmával tekintete, amely kemény volt, akár a pisztolygolyó, végigszáguldott a szobákon, a kobaltkék porcelánra emlékeztető, jól ismert pillantás után kutatva. Hazafelé menet barátai, amennyire tudták, csitítgatták, váratlan hévvel vállon veregették, és próbálták elfojtani a szívéből a gallérja és a vállbojtjai felé kúszó, láthatatlan lángot, amelyet korábban ők maguk gyújtottak könnyedén elejtett, óvatlan tréfáikkal mint gyufákkal. Egyikük-másikuk gondolkodás nélkül segédkezett volna neki bármilyen ügyben, kivéve azt, amelyik az őrület ködét bocsátotta a főhadnagy szemére. Nem maradt más megoldás: gyűrűt vitt a lánynak, és megkérte a kezét, közben pedig abban reménykedett, hogy sikerül Stefaniát megtartania a lámpa fénykörében, a kézimunka fölött görnyedve. De a lány nem akarta megígérni neki, hogy ezentúl a négy fal között, kézimunkával a kezében fogja tölteni az életét. Gondolkodási időt kért, s a jegygyűrű közvetlenül a kettétépett fénykép mellett várta a lány döntését, bársonnyal bélelt dobozkában, a kulcsra zárt fiók mélyén.

A pasziánsz fölé hajló tiszt nyugtalan légzése éjszakánként gyűlölködő gondolatok párájával töltötte meg a szobát. A küszöbön alvó csicskás felébredt a rossz levegőtől, és felkelt, hogy kinyissa a szellőzőablakot; a párafelhők elszálltak az ég felé. Komor seregekhez hasonlatos felhők gyülekeztek a kaszárnya fölött.

– Az orosz–japán háború előtt is ilyen volt az ég – jegyezték meg a háziasszonyok. Nekiláttak hát vajat szűrni, átrostálni a lisztet és a kását az impregnált vászonzacskókba.

A kaszinóban régimódi gázlámpák égtek. A füstös tükrökben egyenruhák nyüzsögtek, felettük arcok rajzolódtak ki homályosan, elmosódva, megkülönböztethetetlenül. Mialatt valamelyik asztalnál baccarát játszottak, a tükörben paszományos kabátujjak kártyát kevertek, és besöpörték az érdemtelenül szerzett nyereményt. Kiütögették pipájukból a hamut, átfutották az olvashatatlan, fordított címekkel teli újságpapír-lepedőket.

Amikor zárták a kaszinót, Kazimierz ott ült, homlokával az asztalra dőlve, a szétdobált kártyák között, s összeszorított szemhéján mint ködön vagy porfelhőn át zászlókat, lovakat, talpas ágyúkat látott homályosan. De túl kevés volt belőlük és túl messze álltak, semhogy megszabadíthatták volna a kínszenvedéstől. Közvetlenül a háború kirobbanása előtt szuronyrohamokról álmodott ébren: a fém fagyos csillogása átdöfte a vágyak kusza gomolyagát. A meghatározhatatlan színű egyenruhák vörösben tocsogtak. Ennek a vörösnek egy patakocskája – nem tudni, honnan szivárgott – hagyott foltot mindennapi gondolatain is.

Még nem került sor az eljegyzésre, amikor az ifjú főhadnagyot már készült bedarálni a háború gépezete a csizmahúzó zsámolyával, a kacskaringós monogrammal díszített zsebkendőjével és vidám csicskásával együtt, aki a tiszti bőröndjét vitte utána. A háború, amelyről az újságban azt írták, hogy a Ferdinánd főherceg elleni merénylet robbantotta ki a hőség kínozta Szarajevóban, más szemszögből nézve a jeges stagnálás következménye volt, melyben a gyűlölködő gondolatok párája sötét felhőkké dagad, és könnyen halállá válhat. Innen nézve Kazimierz maga idézte elő a háborút, sóhajai súlyával billentve át a dinasztikus érdekek és diplomáciai feszültségek mérlegét.

– Hallom, megemberelte magát – mondta Ahlberg ezredes Krasnowolski főhadnagynak, amikor egy délután fogadta. – Örülök neki.

Előhúzott az íróasztalából egy félig üres üveget, annak tanúságaként, milyen felelősséget érez azért, hogy megőrizze a tiszti becsületét. No meg annak jeléül, hogy előző nap minden erejét összeszedte, hogy elrakja az üveget, mielőtt a fenekére nézne. Elővett két kupicát, és lassan megtöltötte. Kazimierz kiitta, lerakta a kupicát, és nagy levegőt vett.

– Ezredes úr, maga is tudja, hogy képtelenség védeni ezt a hókupacot – szólalt meg. – Még ha valamennyien itt pusztulunk is. De még meghalni sem lesz könnyű.

Valódi halálra gondolt, golyótól. Ahlberg ezredes nem táplált illúziókat az ellenállás eredményességét illetően, amely feltartóztathatná az ellenséget a nyílt mezőn, ahol csak német, orosz és osztrák szelek fújnak, így hát rögtön egyetértett vele, noha az alkalommal élve egészségesen kikacagta magát.

– Nem könnyű meghalni – nagyon jó! Az utolsó órában puff! – felfordul, és annyi. A legegyszerűbb dolog a világon.

Kazimierz összehúzott szemöldökkel hallgatta. Az ezredes ránézett, abbahagyta a nevetést, és a csengő után nyúlt. A szolgálatot teljesítő katona jelentkezett, üres vödörrel. Elvitte a teli vödröt, amelybe megállás nélkül csöpögött a víz a mennyezetről. Kazimierz vérben úszó szemében vörös fényben játszott a teli vödör. Az ezredes közben már a tető lyukairól beszélt, nem ért távolabbra a tekintete. Rekedtes hangon sorolta az okokat, amiért repedeznek a cserepek. Pedig körös-körül minden recsegett-ropogott, az egész œciegi rend, s a repedéseken át, amelyek egykor kapóra jöttek a trópusi sisakos, magányos tisztnek, nem a víz patakocskája, hanem az idegen hadsereg áraszthatta el bármelyik percben Œciegit. Kazimierz dühében összeszorította a száját, és arra kérte az ezredest, bocsássa el, mentse fel esküje alól, mert valahol már várja a frontegyenruha, a lovasszázad, az ágyúüteg.

– Menjen csak, ha olyan szerencsés, hogy semmi sem tartja itt – felelte Ahlberg nyugodtan, és ismét megtöltötte a kupicákat. – Ki ne szeretne távozni és felejteni?

Még aznap délután aláírta a megfelelő papírokat, és megküldte a stockholmi hadügyminisztériumnak, amely száz éve nem foglalkozott háborúval és nem is állt szándékában ezt tenni. Postafordultával megérkezett a válasz. Mikor Stefania hímzőrámáján már szárba szöktek a kék meg lila virágok, Kazimierz egyetlen rántással eltépte a fonalat, amely a szíve köré fonódott. Minden köteléktől megszabadult; oda igyekezett, ahol lőnek. Elutazott, hogy felejtsen. Búcsúzóul célba vette a bádog szélkakast a városháza tornyán, és meghúzta a ravaszt. Az alvó városban tompán szólt a lövés. A szélkakas megperdült, majd szokás szerint tátott szájjal megmerevedett.

Stefania alig várta, hogy levelet kapjon. – Nem jelent semmit – suttogta, míg fűzte a tűbe a cérnát. Rendületlenül hitt benne, hogy Kazimierz visszajön, hisz a jegygyűrű még mindig Stefania döntésére várt, nem ért véget a lánykérés története. A szolgálólány segítségével egyre csak varrta menyasszonyi kelengyéjét. A kész darabok egyenlő nagyságú oszlopokban tornyosultak a szekrényében. Úgy érezte, a remélt visszatérés egyenesen következik a lepedők és lenvászon törülközők azsúrozásából, a damasztabroszok hímzéséből. Ám a fülébe jutott, hogy elutazása előtt Kazimierz eladta a gyűrűt, hogy kártyaadóságait kifizesse. Stefania leeresztette az asztalkára a kézimunkát, s csak bámulta a falat. Így ült egész nap, este pedig remegő kézzel azért a selyemfonálért nyúlt, amelynek erősebb volt a színe, mint a rózsa illata.

A hímzőráma sötétvörösen kivirágzott, s ettől váratlan kavarodás támadt a liliomok között. Mintha folt esett volna a kézimunkán. Stefania megijedt a gyakorlott ujjai alól kiszaladt rózsától. Égővörös arccal fejtegette a selyemszálakat. A légáram felkapta a foszlányokat, és szétrepítette a világban. Az elektrosztatikus erőnek engedelmeskedve katonavonatok tetején és egyenruhákon telepedtek meg. Aki csak magán viselte a vörös selyem egy foszlányát, azt mind utolérte a háborúban a golyó. Mielőtt Stefania végzett a liliomos kispárnával, Kazimierzt hazahozta a vonat, minden gondjától megszabadulva, hajában vörös szállal, szögekkel kivert, hosszúkás ládában. A koporsót a helyi temető tiszti parcellájában földelték el; díszsortűz dördült, visszaszállt a visszhanggal. Ez lett a vége. Közben Ahlberg ezredes szállása továbbra is beázott, az újabb és újabb javítások következtében pedig gyakrabban kellett üríteni a szerencsétlen vödröt, mint azelőtt.

A háború folyt tovább Kazimierz nélkül, sőt egyre szélesebb köröket írt. Hivatalos sürgönyben emlékezett meg a finom Augustus Strobbelról, aki egy nap, miután bácsikájától kapott egy doboz szivart és elbúcsúzott az ünnepélyesen merev irodai alkalmazottaktól, elhagyta a porcelángyárat, s vonaton oda utazott, ahol frontegyenruha várta, s ahol mit sem ér a porcelángyártással kapcsolatos kimerítő tudás.

Most, hogy Felek, a tisztiszolga elment a háborúba, Alojzy, a tűzoltó egymaga ehette volna meg az összes maradék édes lepényt, de nem volt étvágya. Órákig üldögélt Loomék konyhájában, és nézte a tűz vakító visszfényében úszó orosz, osztrák és német felhőket. Olyan mozdulatlan és néma volt, hogy Adela egész megfeledkezett róla.

– Ilyen tü-ü-űz után vi-i-íznek kell jönnie – mondta végül. A tapasztalat ugyanis arra tanította, hogy mindig megmarad a tűz és a víz egyensúlya. De milyen vízé? Honnan jön víz, ha egyszer, amerre a szem ellát, mindenütt csak hó és hó?

Egy nap a leves és a második fogás között tengerhullám csapkodásához hasonló zaj hallatszott a háztetők fölött. Mindenki az ablakhoz rohant, és az eget kémlelte. Ahlberg ezredes a kaszárnya udvarán gukkerral figyelte az aeroplánt. Szél cibálta a pilóta sálját, repülősszemüvege bíborvörösen csillogott.

– Miket nem lát néha az ember – dörmögte a garnizon parancsnoka. Odahívta a vödröt cipelő katonát.

– Látsz valamit? – kérdezte, és átadta a távcsövet.

– Ugyanazt látom, amit az ezredes úr – jelentette a katona.

Az aeroplán a Fabryczna utca fölött hógolyók tüzébe került, amelyek könyörtelenül záporoztak mindenre, ami elszakadt a földtől. Néhány eltalálta a gép hasát, egy a szemüvegen csattant. Az elvakított repülős dühösen söpörte le magáról a havat, és üldözőbe véve az usankás fiúcskák csapatát a gyártelepek felé vette az irányt. Két bombát dobott le, az egyik Strobbel üzemét rombolta le, a másik Neumannét. A világnak ezt a felét attól fogva fekete-fehér törmelék borította.

Az ezredes az egész tárat kilőtte a revolveréből, de csak a törzs burkolatát sikerült átluggatnia. Az aeroplán egy hurkot írt le a levegőben, majd eltűnt a háztetők fölött, a felhőtakaró résén átszűrődő utolsó sugarakban. Minthogy továbbra sem tudták, minek köszönhetik a gép megjelenését, egyértelműnek látszott, hogy rövidesen visszatér. Ahlberg megparancsolta, hogy vigyenek fel egy ágyút a városháza tetejére. Tizenöt ember harsány „húz-zad" kiáltásokkal még vacsora előtt végzett a munkával.

A tüzérek a parancs értelmében megtöltötték az ágyút, és vártak. Csak másnap, a leves és a második fogás között gyújtották meg a kanócot. Nagy dördülés hallatszott. Az ágyú a lendülettől hátraugrott, a városháza alapjaiban megremegett, törmelék temette be a kéménynyílásokat. A lövedék célt tévesztve átrepült a tetők fölött, és a Solna utca végén becsapódott a havas pusztaságba. Lerombolta a föld alatti aknákat, és akkora mélyedést hasított a földbe, amekkora a városháza tornya.

Az aeroplán csúfot űzött az ezredesből. Időnként hirtelen leereszkedett, hogy aztán az utolsó pillanatban felemelkedjen a tüzérek orra előtt. Sietve ismét megtöltötték az ágyút és elsütötték. A gép darabokra szakított hassal keresztülbucskázott a fél égbolton, majd szurokfekete füstgomolyagot eregetve lezuhant a városi gázművek téglarotundájára. Robbanás hallatszott, az egész városban kialudtak a gázlámpák.

– Az ellenség elfoglalta a bányát, az utca tele katonákkal, a civileket visszaterelik a házakba! – rontott be hívatlanul Stanis³aw, az inas Loom dolgozószobájába.

– Csengettem volna? – vetette oda epésen Loom. Felemelte fejét a számlakönyvekből, amelyek fölött gubbasztott a gyertyafénynél, az egyik sarokból a másikba ugráló árnyékok között. És ajtót mutatott Stanis³awnak.

Ahlberg ezredes, miután kétszer lövetett az ágyúval, nyugodtan várta az ellenséges hadvezetést. Nem lehetett felróni neki, hogy egyetlen puskalövés nélkül adta fel a várost. Még maradt annyi ideje, hogy szemlét tartson vakolattól fehér, koromtól mocskos seregei fölött. Parancsot adott, hogy nyissák ki a raktárt, és vegyék fel a díszegyenruhájukat. Aláírta a kapitulációt, majd hazament, és kibiztosította a revolverét.

– Végre vége – mosolyodott el az ezredes.

– Puff! – szólt a fegyver.

De ezzel még nem volt vége. Kisült, hogy a díszegyenruhákról hiányoznak a gombok. Valaki késsel levagdosta őket, csak a hurkocskák maradtak. Ahlberg feje közben már a fotel karfájára dőlt, szája kinyílt, szeme kimeredt. Kavarodás támadt, és nem volt senki, aki rendet teremthetett volna – kivéve az ellenséges parancsnokot, aki gúnyosan nevetett, miközben parancsot adott a kivonulásra. A œciegi ulánusok összehúzták magukon paszományos kabátszárukat, fogták a nadrágjukat: így mentek a fogságba.

A Solna utca végében tömegeket vonzott az ágyúlövés vájta bombatölcsér. A városlakók megszemlélték a mélyedés alján felgyűlt vizet, amelyben felhők tükröződtek. A határsorompó felállításakor a hadsereg a város részének nyilvánította a gödröt, és torlaszokkal kerítette el a kietlen hómezőtől.

Az idegen tisztek szórakoztatására sürgősen faemelvényt építettek a kaszinóban. A műsor a fényekkel, strucctollakkal és zenekarral megörvendeztetett közönséget a főváros sugárútján végigvonuló lovassági kancák parádéjára emlékeztette.

– Nézd azt ott, balra – mondták a tisztek németül, és adogatták egymásnak a tábori látcsövet. A számok után felállva tapsoltak. Minden este szétszedték a termet. A közönségesen röhögő dobok dölyfös harsonáknak adták a ritmust, a trombita azt trombitálta, hogy szép az élet, a hegedűk alig tudtak lépést tartani vele, részeg zokogással panaszkodtak, hogy túl gyorsan szalad. A zenekar ugyanis, amelyet sietve tákoltak össze tűzoltó-fúvósokból és cigány vonósokból, próba nélkül játszott.

A tisztek már reggel beültek a kaszinóba, és várták az esti előadást; megvető arccal olvasták a háborús újságokat, és másolóceruzáikkal mindenféle térképeket firkáltak az asztalkendőre, keletre és nyugatra, északra és délre mutató kusza nyilakkal. A Korelli-cukrászdában, ahol a cukormázas süteményekkel teli, üveges pult a terem egyik falától a másikig ért, rózsaszínű és pufók egyéves önkéntesek engedték át a feledésnek nem sokkal korábbi latin- és algebraóráikat. Megmámorosították őket a márványasztalkák melletti élet meglepetései, s a mentalikőr kupicái fölött sóváran kutatták tekintetükkel a nőket. A billentyű fölé hajoló vak zongorista hamisan csillogó bécsi keringőket adott elő a kékes füstfelhőben.

A közlegények eközben borókapálinkát ittak a súlyos kocsmaasztaloknál, vagy az utcán kóricáltak, csúcsos sisakban és fegyverrel az oldalukon. Ha tekintetbe vesszük, mennyibe került az arany- és ezüstfonál, hány rőf bársonyra volt szükség a hajtókához és hány rőf zsinórra a paszományhoz, az új szabású, hajtóka és zsinórdísz nélküli egyenruha bevezetése már a háború kezdetén igencsak sürgető feladatnak bizonyult. A közlegények akkoriban rövid ideig éltek, s ami maradt utánuk, úgyis csak néhány miszlikbe tépett, foltos rongydarab volt. Loom szürkészöld szövetet szállított a hadseregnek, hogy abból varrjanak egyenruhát a katonáknak, akik aztán az ablaka alatt lármáztak, és halálra idegesítették. Éjszakánként, míg az egész város visszhangzott az ordibálástól, ide-oda hánykolódott, és azt kívánta, bárcsak megdöglenének a katonák. De ők cseppet sem féltek a haláltól, hiszen vidám, keményszívű gránátosok voltak, akik úgy érezték, az élet mindaz, amire vágyni lehet, és ami szinte sohasem esik meg. És fütyültek Œciegi lakosaira meg Loomra, a hadsereg ismeretlen nevű áruszállítójára.

A német katonaság által létesített villamosvonal egyenlő oldalú háromszöget formázott a vasútállomás, a nyilvánosház és a kaszárnya között. Csak a vonal kiépítésével sikerült elejét venni annak, hogy a gránátosok részegen megfagyjanak a hóban. A villanyhajtású járgány, amely vasúti pőrekocsin érkezett a városba, hadizsákmány volt; itt-ott még látszottak rajta az orosz feliratok. Működtetéséhez újraindították a Neumann-gyárból származó gőzturbinát: az utca fölött feszülő vezetékeken elektromos áram folyt. A német hatóságok rendelete értelmében a munkásként alkalmazott városi tisztviselők éjjel-nappal takarították a havat a sínekről, hogy járhasson a villamos.

Ahlberg ezredes ágyújáért, amelyik lelőtte az aeroplánt, a német hatóságok tizenöt fős osztagot küldtek fel a városháza tetejére. De az ágyú úgy beékelődött a toronyba, hogy legfeljebb a fal lebontásával lehetett volna elmozdítani. Vagy ha fémfűrésszel szétvágják, kül