Határidő
PDF-ben
CG emlékére
1.
Vége. Ennyi volt. Halott.
A befejezetlen beszélgetéseket
gondolatban még folytathatod,
de csak azt fogja ismételni,
amit már sokszor elmondott.
Mostantól a szavakat a szájába
te is adhatod. Talán fiatal marad,
ahogy benned múlik az idő.
Szigorú tekintetével belülről figyel.
Belülről néz a szemedbe.
2.
Egy éve tűnt el,
és csak feszült figyelmével
kísért álomban, éjjeli éberségben,
gyűlöl téged: ez maradt.
Bárcsak tudnálak gyűlölni,
írta búcsúlevelében, hazugan,
mert maga előtt is tagadta,
hogy régóta dühébe fojt,
ahogy magát fojtotta a Dunába.
Talán él, talán halott,
és testét sodorja a folyó,
lelke a lét körforgásában
pörög, mint a rulettgolyó.
Feltette tétjeit és vesztett.
Egyre kevésbé találta önmagát,
a ruhákkal levetett és szétszórt
napok fáradt zűrzavarában.
Minden este feljött hozzád,
idegesen, kopott kabátban,
fekete tekintettel némán állt,
cigarettáról cigarettára gyújtott,
az erkélyről nézte az eget,
mintha titkos jelre várna,
mint aki lekéste saját életében
a határidőt: a megváltást,
és lemaradt a feloldozásról.
3.
Halálával újra felosztotta az időt,
eltörölhetetlenül meghúzta
a határt holnap és tegnap között,
és minden igét múlt időbe tett.
Emlékeid csapongva ugrálnak
az évek között, néha felgyorsul,
máskor lelassul, vagy megáll az idő.
Halálával összemosta az elmúlt
napokat, órákat és éveket, mint
ahogy a Dunában összefolyik
megannyi ember szennyvize:
minden összekeveredett, ami volt.
Mégis finom mozdulatokkal adagolta ki
minden súlyát, patikamérlegen,
hogy új jelentőséget nyerjen
emlékezésben és felejtésben.
A közös múltat összekavarta
és újra kirakta, mint puzzle-ból
egy teljesen váratlan, új életet.
De nem látod már a színeket:
a múlt fekete-fehér, szemcsés film.
Csak az óra ketyegését hallod,
a homokórában pergő anyag halk
neszét – ez a te időd, mondja,
ezt kaptad tőlem örökségül –,
és nem érted, miért múlnak
egyre gyorsabban a percek,
idegesen pörgeti az óra mutatóit,
mint elszabadult rulettkereket.
4.
Berreg az ébresztő,
kong a harang, csipog a stopper,
mint a légiriadó vad szirénája
jelzik: lejárt a határidő.
Ami elmúlt, végleg elmúlt.
Lekésted. Lemaradtál.
Ennyi volt. Halott.
5.
Minden közös emlék már csak
a tied: felejtésbe fojtod,
mint futóhomokba az időt,
mint az életét a fagyos Dunába.
A testével együtt az emléke is
a végső felismerhetetlenségig
felpuffad és szétmálik.
Képzeletedben annyiszor írod majd át,
hogy a valóságból semmi nem marad,
a múltat csontig lerágod, leszopod,
mint halak és férgek a testéről a húst.
Nem írta be naptáradba a határidőt.
Csak egy nap volt, mint a többi:
téli, szürke és hideg,
csak úgy jött és ment, észrevétlenül
tűnt el, mint maga a nagybetűs Idő,
és fel sem ismerted, ahogy biztos kézzel
azon a napon meghúzta a határt
tegnap és holnap között.
6.
A jeges vízben a teste összerándult,
a sokktól az izmai megfeszültek,
vacogott, görcsösen rángatózott,
vergődött, levegő után kapkodott,
de a kabátja, nadrágja megszívta magát,
és egyre nagyobb súllyal húzta,
ahogy a tüdeje is megtelt vízzel,
hiába öklendett fel mindent a teste,
fuldokolva mélyre nyelte a híg sarat.
Lelassult a lélegzete, a szívverése,
és lelassult körülötte az idő.
7.
Amikor kihúzták a Dunából,
a nyári kánikulában izzadt a kikötő.
Már felismerhetetlen volt.
Az ujján az ezüstgyűrű
az egyetlen bizonyíték,
hogy az övé volt egykor
a megbomlott, deformált test.
Fotókon küldték el, felismered-e:
zöld latex kesztyű tartotta
a lencse elé az ezüstkarikát.
Mögötte a képen a kék ég
alatt a vad gaz mögül a Duna
zöldes habjain csillogott a Nap.
Az övé volt. Az ő jegygyűrűje.
8.
Lassan kiderült minden bűne,
minden hazugsága összeért,
minden átírt és átrajzolt nap
összeállt évekké, több életté,
amelyekben párhuzamosan élt,
mielőtt a Duna jeges sodrában
újra összeért a szétszálazott idő.
Már senki nem tudta, ki volt.
Lélekben mindenkit meglopott.
Csak egy mellékszereplő lettem
életének túlírt regényében,
a múltam ismeretlen történet,
mert képzelt életéhez új életet
alkotott mindenki másnak is.
Kártyajáték volt a barátság:
pókerarc, blöff, cinkelt lapok.
9.
Bűntudatod van, mert meghalt.
Bűntudatod, mert gyűlöl és gyűlölöd.
Bűntudatod, mert már nem ismered
azt a távoli lehorgadt fejet,
azt a vad, őrült, villogó tekintetet,
bűntudatod, mert tudod, hogy tévedett,
és nem akarod nála jobban tudni,
milyen egyszerű lett volna az egész.
Bűntudatod, mert elhittél mindent,
amit halk szavakkal hazudott.
Bocsásd meg a bűneit,
ahogy ő neked már soha nem bocsáthat meg.
10.
Minden lelassult, mindennek ideje lett.
A kerék megállt, a krupié besöpörte a téteket.
Egyedül feküdtél ki a tengerpartra napozni.
Bepárásodott a homokóra üvegfala,
összetapadtak a szemcsék: nem pereg.
Mindennek íze, szaga, formája lett,
kitapintod izzadt testeden a szívverésedet,
a lélegzetedet csendben hallgatod,
hangosan sóhajtasz, hogy halld a hangodat
a tenger hullámainak békés robajában.
A hideg kagyló átveszi kezed melegét,
egy almába harapsz: ropog, ahogy rágod,
savanykás frissessége bizsereg nyelveden,
érzed mosdatlan izzadságszagodat,
és megvakarod örökké viszkető füledet.
Lesétálsz a kikötőbe. Ott a parton a törülközője.
A sziklafalon a sirályok unottan gubbasztanak,
várják a lelkeket, hogy átkisérjék a tenger felett.