Fordítói jegyzet

Neven Ušumović horvát prózaíró 1972-ben született Zágrábban. Szabadka magyar–szerb–bunyevác közegében nőtt fel. Egyetemi éveit, amelyek egybeesnek a délszláv háború idejével, Zágrábban tölti, haza-hazalátogatva, Magyarországon keresztül, Szabadkára – a Horvátországgal háborúban álló Szerbiába. Először filozófiából és összehasonlító irodalomtudományból szerez oklevelet, később hungarológia és könyvtáros szakon. Horvátra fordítja többek között Esterházy Péter Hrabal könyve című regényét, Bodor Ádám Sinistra körzetét, illetve számos tanulmányt, esszét jelentet meg magyar irodalmi témákról horvát folyóiratokban, főképp Kertész Imre életműve foglalkoztatja. Lukács Istvánnal és Mann Jolánnal társszerkesztője a Zastrašivanje strašila (A madárijesztő ijesztgetése, 2001) című, mai magyar elbeszéléseket tartalmazó antológiának. A szlovéniai Koperben él, és a szlovén határhoz közeli, horvátországi Umag városka könyvtárának vezetője.

Az 1997-es 7 ifjú (7 mladih) elbeszéléskötetet és a 2001-es Ekskurzija (Tanulmányi kirándulás) kisregényt  követően, 2009-ben jelent meg a jelen novellát is tartalmazó Makovo zrno (Mákszem) című könyve, 2012-ben pedig a Rajske ptice (Paradicsommadarak).

Novelláinak világa igen változatos ugyan, de köteteinek közös nevezője, hogy hősei a szerző által jól ismert közép-európai, jellemzően többnyelvű, több kultúrájú közegben élnek, ingáznak, próbálnak a felszínen maradni. Hőseinek hétköznapi életét, többnyire kisszerű, jóformán jelentéktelen tragédiáit mélyen meghatározza a felszín alatt lappangó múlt, annak többnyire meg sem ismert, feldolgozatlan traumáival. Ez jellemző a legújabb kötetére is, az isztriai közegben játszódó, szlovén, horvát, bosnyák, magyar identitással, identitástörmelékekkel rendelkező szereplők történeteit elmondó Paradicsommadarakra.

A magyar olvasók számára különösen fontos könyve az ezt megelőző, 2009-es Mákszem, nemcsak a magyarországi, illetve vajdasági helyszínei okán, hanem a Csáth Géza szövegeire épülő motívumaival, azonosítható vendégszövegeivel. Erre a novellákat mottószerűen bevezető, különálló oldalon lévő megjegyzés is figyelmeztet: „Csáth Géza rövidtörténeteinek motívumai nyomán (Szabadka, 1887 – Subotica, 1919)”. A többek között a csáthi novellapoétika által is összekapcsolt, cselekményük szerint azonban különálló történetek sajátos regénykompozícióként is felfoghatók, több, soha össze nem érő regény töredékeiként.

Ladányi István

*

Az ujjbegyeimmel próbálgattam életre kelteni, sikertelenül, a nadrágjában haldokló ólomkatonát. Még azt sem mondhatom, hogy figyelemre se méltatott; Jóska odafigyelt, és udvariasan megengedte, hogy csináljam, figyelmességből, nehogy elrontsam a foglalatosságát. A mákteafőzés pedig komoly dolog. Végül én is inkább az előkészületekre összpontosítottam, és otthagytam a katonámat gyengédségünk hamvaiban.

Vajon ő is látja azt, amit én, vagy ő kizárólag csak ezeket: a mákgubókat, az egérszart, a citromszeletet, a mézet és a teásfazekat? Miközben undorodva kapargatja le az egérürüléket – amit mindig csak ő vesz észre –, vajon ugyanígy távolítja-e el az én részeimet is, amelyek jégtiszta szívéhez ragadtak? A tea nem nyitja meg az utat kettőnk között, nem oldja fel a távolságtartást, nem orvosolja az érintések és bármiféle szenvedély hiányát. A tenyerem még forró, még el tudom képzelni, hogyan nő és lüktet a kezemben, az ujjaim között. Jóska elvégezte a munka ráeső részét. Egyenként belerakom a mákfejeket a fazékba, beleteszem a citromot, majd az egészet leöntöm vízzel.

A sparhelt már melegít, a fazék alatt pattognak az öblítés nyomán rajta maradt vízcseppek. Húsz percig főzzük a teát, aztán hagyjuk leülepedni és kihűlni.

A néni, akitől a mákgubókat vettük, Szabadka szélén, a Zentai úti temetőnél lakik, a vasúthoz közel. Jóska egyébként Budapestről hozza az ópiumot, illetve rosszabb esetben a mákgubókat, de ezúttal elszámította magát, nem fogadták el a drámaszövegét, és nem hívták meg Pestre, így szabadkai forrás után kellett nézni. Nagy reményeket fűzött ehhez a szövegéhez, úgy érezte, a valódi érvényesülése múlik rajta, a nagyvárosi siker. Amíg azonban a vágyott siker csak az övé lett volna, a kudarc áthárult mindannyiunkra, akik közel álltunk hozzá, mindannyian hibásak lettünk.

Az öreg dalmát néni gyanakodva szemlélt bennünket, gyengécskén beszélt magyarul, nagyjából annyit, hogy mennyi, van-nincs. És mint valami mantrát, olyasmit mormogott félig magában, hogy dico, dico, dico. Sokáig egyedül hagyott bennünket a konyhájában üldögélve, amely szárított haltól bűzlött; a tőkehaldarabok mint a denevérek lógtak a falakon. Bent elviselhetetlen hőség volt, Jóska zsebkendővel törölgette a homlokáról a verejtéket, miközben két, repedt üvegű ablakon keresztül néztük a kavargó havat.

Végre előkerült a néni, de nem mákfejekkel, hanem üvegpoharakban már a kész, zavaros teafőzetet hozva. Jóska bedühödött, és káromkodni kezdett, világosan emlékszik, hogy mit mondott, nem igaz, hogy nem értette, az ördög tudja, hogy mit dobott bele, milyen fosból főzte a teát. Kiment az öregasszonnyal, és egyedül hagyott a konyhában. Egyenként húzogatni kezdtem az ujjaimat, nyújtózkodtam, mint egy macska, élveztem a hajlékonyságomat. Jóskát csak fájdalmas hangszerként érdekelte a testem, amely alkalmasnak bizonyult dühe megszólaltatására, a tompa ütésekben jutott rövidke örömhöz, és talán az alaktalanná dagadt arcom szemlélésében. Dühkitörései váratlanok voltak, és ezekben a pillanatokban úgy éreztem, hogy a legszívesebben megölne.

A drámáiban semmilyen formában nem jutott számomra hely, egyik szereplőben sem ismertem magamra, és éreztem, hogy kellemetlenül érintené, ha valamelyik pesti bemutatóján megjelennék a kíséretében. Csak abban az örömében ismertem magamra, amit a formátlanná tett arcom szerzett neki, öntelt, gúnyos mosolyában, amely valamiféle pózként folyamatosan ott volt az arcán és mindamögött, amit írt és csinált.

Ez az arc bukkant most föl az ajtóban, és szólt, hogy gyere, megyünk; a kezében egy kisebb jutazsákot lóbált. Megkaptuk a mákfejeket az öregasszonytól, aki valószínűleg átkozódott, ahogy távoztunk tőle.

Az átkozott tea kihűlt, most már ihattuk. Jóska leszűrte, és az asztalra tette. A szemben lévő székre ült, színpadi érzéke tévedhetetlenül megtalálta azt a helyet, ahol a lehető legnagyobb távolságra tudhatta magát tőlem. Valahol arról olvastam, hogy épp ez a távolság szükségeltetik az elmélyült lelki beszélgetésekhez, de ezúttal bizonyosan nem erről volt szó.

A tea leírhatatlanul undorító ízű volt. Három nagykanál mézet tettem bele, és kipréseltem fél citrom levét, majd megkevertem. Jóska addigra már megitta az egyik csészével, és másodszor is töltött magának. Mindent előre lehetett már tudni, most az következett, hogy elkezdje rövid monológját az ópiumról. Amíg szürcsöltem a magam méregadagját, lelkesülten szemlélt, mintha legalábbis egy zsúfolt auditórium nézne vissza rá. Így, megszázszorozódva talán újra tetszenék neki.

Ezek az alacsony emberi lények (a körülötte lévő személyekről mindig mint emberi lényekről beszélt) nem tudják, mi a gyönyör. Óvatosan szereznek maguknak apró kellemességeket, mindig a munkahelyükre, a családjukra, a társadalmi rangjukra gondolnak. Pfúj! (Ennek mindig ismétlődnie kell.) Pfúj! A nagy szerelem (ha-ha, kicsúszott a száján, pedig gyűlöli ezt a szót) csak nagy gyönyörben mutatkozik meg (ezúttal bizonyára nem a mi „nagy szerelmünkre” gondolt, erre a tizenkét meddő évre). Ezek miatt a szánalmas nyomorultak és az ő unalmas és undorító kedvteléseik miatt lett ez a világ kockázat és valódi izgalom nélküli hellyé. Az Életet ünneplő ősi gyönyörünk arra ítéltetett, hogy be legyen zárva a börtöneikbe, és ezeket a börtönöket nevezik ezek a fogyatékosok (számára mindenki fogyatékos, én különösen) színházaknak és hangversenytermeknek.

Sosem tapsoltam meg, legfeljebb megkérdeztem, hogy most melyik hőse beszél éppen. Rövid szünet után mindig egyetlen nevet kibökve felelt: Géza vagy Dide vagy Ottó vagy László. Ezúttal konkrétabb voltam:

Terád ez hat?

Mi? – kérdezte, mintha nem is a teára kérdeztem volna, hanem a monológra.

A tea.

Hat – felelte, mint a visszhang.

Nekem jobban esik a tiszta ópium, ettől csak elkábulok, egyelőre csak hánynom kell tőle.

Várj, amíg betakar.

Előszedtük a korcsolyáinkat a táskánkból, és kimentünk. Nem éreztem jól magam, meg voltam róla győződve, hogy már megvirradt, pedig a sötétség és a sűrű köd még csak a holdfényt nyelték magukba. Jóska mögöttem jött, és durván lökdösött, mintha kivégzésre kísérne. Megérkeztünk a befagyott tó partjára. Egy padról, amelyen nyaranta minden bizonnyal a mi felfuvalkodott asszonyságaink üldögéltek, hatalmas, ízléstelen kalapjaik meg napernyőik alatt szunyókálva, most lesöpörtük a vastag hóréteget, és leültünk, hogy a lábunkra kötözzük a korcsolyáinkat.

A tea megnyugtatott bennünket. Összevissza nevetgéltem mindenen: ahogy levetettük a cipőt, ahogy végtelen hosszú ideig kötözgettük a korcsolya fűzőjét, a lábainkon, amelyek csak nagy nehezen, ellenszegülve mentek bele új, groteszk bilincseikbe. Jóska fojtott nevetését is hallottam, gúnyos volt és határozott.

A jég felé futottam, és pillanatok alatt eltűntem a ködben. Egy ideig nem hallatszott semmi, csak a halk csikorgás a lábam alatt és a jég pattogása. Nem hallatszott a tanyasi kutyák elmaradhatatlan ugatása sem a távolból.

Egy idő után úgy hallottam, hogy egész varjúraj nehéz szárnycsapkodása szűrődik át a ködön. Erre a hangra összpontosítottam, és láthatatlan madarak beszélgetését képzeltem bele, ami az én fordításomban obszcén párbeszéddé egyszerűsödött. Hallottam őket, ahogy fogadnak egymással, hogy a mellbimbóim közel sem olyan finomak, mint a dió, amiből tegnap olyan jót lakmároztak. De végtére is, mondták, jól jönne egy kis változatosság. Még ha ezért a néhány falatért keservesen meg is kellene dolgozniuk: leszedni a kabátot, a blúzt, csipkedni, vesződni a bugyborékoló vérrel.

Átbuktam egy jégdudoron, pontosabban egy jégtorlaszon, amely az egymáshoz ütődő jégtábláknál képződött. Ez rossz jel volt: ezek a torlaszok rendszerint valóságos labirintust alkotnak, hegynyi jégkoszorúkat képeznek, amelyeken csak négykézláb lehet túljutni. Minden félelmemet legyőzve a hátamra feküdtem, és a ködfoszlányok, pontosabban a ködtakarók szemlélésébe mélyedtem. Jeges szikrákat láttam, amelyek a ködrétegek és a jég között pattantak ki. Úgy éreztem, mintha egy hajón feküdnék, és a Hold felé hajóznék. A halvány fénypont, amelyet célomként szemeltem ki, hívott magához. A ködfoszlányok félrehúzódtak a hajóm elől, a fény tágult, és a sötétség távoli zugokba húzódott vissza. El kellett fednem a szemeimet a kezemmel, és csak ekkor vettem észre, hogy ez a fény melegít. Újra megnéztem. A Nap volt, nem a Hold.

Egész idő alatt a Napba néztem.

Megrázkódtam a borzongástól, és fölegyenesedtem. Az egyik lábam alatt vérnyomok. A sebem nem volt mély, de mindez valahogy túl sokáig tartott. A horizonton megláttam Jóskát, apró pontocska volt, ahogy eltűnt. Lövéseket hallottam, mindig volt nála pisztoly. Talán a varjakra vadászik? Vagy engem próbál eltalálni? Azt kívántam, bárcsak eltűnne valamelyik lékben, amelyet a horgászok vágtak, a mély víz fölött, a kövérre hízott tavi halak és a nyálkás vízinövények között. És valóban, kiáltás és rianás zaja hallatszott. Még nem engedett. Betakart, ahogy egyetlen szerelmem mondta.

A fénytől nem láttam a partot. A napsugarak körbetapogattak, és az agyamat szurkálták. Hamarosan fölerősödött a fájdalom, és recsegő akkordokba ment át; beindult a jégtáblák felszínének hasadása. A zaj egyre nőtt, géppuskaropogássá változott, a kíméletlen nap tovább feszítette ennek a hatalmas citerának a száz meg száz húrját, amelyek sorban pattantak el, a végtelenségig.

Tükörhártyák pattogtak szét körülöttem, milliárd prizma tördelte szét a fényt, felfoghatatlan absztrakt mozaikot hozva létre.

Végre, végre megkaptam a főszerepet, végre itt a monológom, megszázszorozódva. Hálásan fordultam abba az irányba, amerre Jóskát láttam eltűnni az előbb, de nem láttam semmit. Elvakítottak a színpad reflektorai. Ha ez az a pillanat, amikor minden kívánságom teljesül, akkor nagy varázslónk teste, akit Jóskának becéztünk, már a tó fenekén nyugszik, vízinövényekből készült ágyon. Dicsőség neki!

A jégre tapasztottam a fülem: ütemes dobogást hallottam, szépen hallatszott, hogyan ütődnek egymáshoz a zsíros tavi halak. Érthető volt a nyugtalanságuk, végre megjött a táplálék, már csak hozzá kellett volna férni valahogy a maguk falatjához. Ha lenne még egy kis erőm, hogy a dobolás tompa hangját követve elmásszak a lékhez, és megnézzem kedvesem iszapos sírját: ejtenék érte néhány könnycseppet. Így csak fekszem, a szememben a Nappal, lelkem elválik átfagyott testemtől, és kiéhezett ragadozóként elvegyül a halrajokkal a jég alatt, hogy megkaparintsa végre zsákmányát.

Ladányi István fordítása