A nárcizmus emlékműve

(egy szobortervre)

Álmodó angyalt fog a sas.
Az angyal – magába néz? – hagyja.
Mit hírlel egünk hírnöke?
Mi születik? Ki hagy magadra?

Kihagy a szív. Emlékezet.
Kihagynak. Kilépünk belőlünk.
Magunkra emelünk kezet.
Magunk kútjába beledőlünk.

Kakasviadal? Bolhaverseny?
Győzelmes vesztes. Magyarország.
Csak gyertyaláng egész világunk.
Mert céltalan csak, törpe szolgák.

Mert szépek mind, mert jók vagyunk,
mert színről színre látunk mindent.
Mércénk és célunk: önmagunk.
Az angyal elfeledte Istent.
 

Önkör

Jelképeink: vak angyalok.
Vállunkon szárnyunk rongya lóg.

Veszélyeink: a kinti baj.
Beszédeink: a benti zaj.

Ennél többet nem ismerünk.
Ennél jobbat nem is merünk.

Hajtjuk az ezerszer meguntat:
magunkban, magunknak, magunkat.

Politika

Kiszámolják persze, kockás papíron:
mi honnan hoz és hány szavazatot.
A kövek közt a gaz kihajt a síron,
és egyre több a hirtelen halott.

Gyűlölet, méreg – őnekik csak játék.
Ágál a szónok, játssza szerepét.
Hatalmat, pénzt. Oly átlátszó a szándék,
de közben egyre sűrűbb a sötét.

Csak aki meghalt, az tudja, hol élünk.
Aki öngyilkos, vagy kivándorol.
Családi fészek. Pompásan megférünk.
Jól berendezett, komfortos pokol.

Statika

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek –
csak magyaráznak és félrebeszélnek.

Harc, hogy a multat be kell vallani –
mű-emlék épül, ez is valami.

Semmipánik

Valami: semmi. Szobrok omlanak.
Radnóti, Weöres hever darabokban.
Borszagú ország, levizelt falak,
beteg haruspex turkál a romokban.

Jövőnk, na az van. Mit tegyek? Hiszek.
Nem szónokoknak, diadalnokoknak,
nem dalnokoknak – nyelvükön üszök –
csak néhány néma, figyelő halottnak.