Valamelyik nyáron Olaszországban járva betévedtem egy főleg turistákra szakosodott csemege- és ajándékboltba. A pesto-üvegek, olívaolajok, édességek és képeslapok mellett a hely, igazi olasz butikként, viszonylag nagy borkínálattal is rendelkezett. A Chiantik és Montepulcianók közelében néhány különös üveg is állt a polcon, amelyeknek a címkéjén maga Hitler pózolt. „Führerwein” – hirdette a felirat, mellette pedig egy másik bor címkéjén a jól ismert, Leni Riefenstahl-filmből átvett Hitler-kép volt látható, s alatta az „Ein Volk, ein Reich, ein Führer!” szöveget olvashattuk. Meglepő és finoman fogalmazva kétséges ízlésű vállalkozás Hitlerrel bort reklámozni, de mint megtudtam, a termék igen népszerű lett, számos turista kifejezetten ezt keresi. Mindehhez persze az is hozzájárul, hogy a Hitler-bor körül nagy botrány is kirobbant, több ország is tiltakozott ellene, a legtöbben nem voltak hajlandóak forgalmazni. Ez pedig természetesen a legjobb reklámot jelentette, hiszen a skandallumok révén is egyre többen hallottak róla. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a borász cég egy „történelmi sorozat” keretében forgalmazza a Hitler-bort, ahol egyebek mellett Mussolininek, Marxnak, Leninnek és Sztálinnak is jut hely a szortimentben. Ám az is tény, hogy a leghíresebb, -hírhedtebb és -népszerűbb a Hitler-bor lett közülük.^[1]

Hitler kétségkívül divatos figura, s a nevével sokfajta „termék” eladható. Talán valamikor a 2000-es évek eleje óta beszélhetünk nagy „felfutásról”, a vízválasztó (legalábbis itt, Európában) A bukás (Der Untergang, 2004) című film lehetett. Mindenki emlékezhet még, milyen parázs viták törtek ki a film körül azzal kapcsolatban, hogy lehet-e (pontosabban szabad-e) Hitler „emberi arcát” megmutatni, mennyire etikus a tömeggyilkos hétköznapi oldalának ábrázolása. Ugyanebben az időben több ismert film és regény is készült Hitlerről, kisebb-nagyobb vitákat váltva ki: például egy évvel korábbi ugyan, de A bukás miatt erőteljesebb reflektorfénybe került a Hitler: A gonosz születése (Hitler: The Rise of the Evil, 2003) című amerikai minisorozat, mely a diktátor hatalomra kerülését mutatja be.^[2] Norman Mailer is Hitlernek szentelte utolsó regényét, egy tervezett trilógia első darabjaként készült a Várkastély a vadonban (The Castle in the Forest, 2007) című könyv, amely a náci vezető születését és gyermekkorát ábrázolja meglehetősen szokatlan szemszögből. Az „emberközeli Hitler” problémája mellett egy másik kérdéskör és divat is kibontakozott ugyanekkor, méghozzá egy olyan tendencia, amelyben a német zsarnokot humoros figuraként jelenítették meg. Kicsit korábbi, de igazi sikerét tekintve az előzőekkel párhuzamos Walter Moers Adolf, die Nazisau című képregénye (1998−1999; 2007-ben az első kötet Adolf: újra itt vagyok címmel magyarul is megjelent), amelyben Hitler a háborút szerencsésen átvészelve fél évszázaddal később előmászik rejtekhelyéről, és komikus figuraként csetlik-botlik mai világunkban. Évekkel később Moers Der Bonker címmel néhány perces klipet készített, amelyet a YouTube-on sok millióan letöltöttek, s ennek hatására, ha megfelelő mennyiségű pénzt sikerül összegyűjteni, talán egész estés mozifilmet is forgatnak belőle.^[3] Szintén német humoros Hitler-film a 2007-es A véresen valódi valóság Adolf Hitlerről című mozi (Mein Führer – Die wirklich wahrste Wahrheit über Adolf Hitler), vagy megemlíthető még a Hipster Hitler címet viselő webes képregény (mely már könyv formában is olvasható),^[4] illetve A bunker híres dühroham-jelenetét új felirattal ellátó internetes mémek serege.

Talán nem túlzás tehát mostanában valamiféle második Hitler-hullámról beszélni. Több, a témával foglalkozó kultúrtörténész az első hullámot az 1960-as évek vége és a ’80-as évek közepe közötti időszakra teszi, amikor Nyugat-Európában és az USA-ban Hitler mintegy „divatba jött”, pontosabban egyfelől a háború utáni, némiképp egyoldalú ábrázolásokkal szemben a diktátor „emberi oldalának” bemutatása került előtérbe, másfelől pedig, ezzel párhuzamosan, mintegy a jelenség negatív oldalaként a náci éra esztétizálása, különlegességének kiemelése zajlott.^[5] A humoros Hitler-ábrázolások valahol Chaplin Diktátora (1940), illetve Ernst Lubitsch Lenni vagy nem lenni című filmje (1942) környékéről eredeztethetők, na és persze a náci vezért nevetséges figuraként feltüntető nyugati háborús propagandaábrázolásoktól, így az újabb munkák valamiféleképp ezek ábrázolásmódját örökölték és vitték tovább.

Hitler tehát többször is „divatos” volt már, s kétségkívül most is az, talán jobban, mint valaha. Sokan, sokféleképp és sokféle célból használják: a kulturális emlékezet afféle „démonának” számít, akinek motivációit és hatását újra és újra megpróbálják megérteni, de egyszerű marketingfogásként is funkcionál, hiszen létével botrányt kavar, így szinte bármit eladhatóvá tesz. A Hitler-divat története maga is történelmi-kulturális jelenség, és sokat elárul az adott társadalom állapotáról, arról, hogy milyen viszonyban van a terhes múlt ikonikus figuráival.

Nem azért tartottam fontosnak e hosszúra nyúlt bevezetőben körüljárni a téma népszerűségét, mert Timur Vermes regényét egyszerűen csak e divathullámot meglovagoló terméknek tartanám. Inkább jelezni próbáltam azt a tágabb kontextust, amelyben a könyv mint kulturális tárgy megjelent. Talán felesleges is a tartalmát ismertetni, hiszen híre már megelőzte, és mindenki tudja, hogy a szerző szatírájában a mai Németországba helyezi Hitlert, és a könyv legfőbb érdekességét az egykori náci vezető és a mostani német kultúra találkozása adja. Így az alapszituáció némiképp Moers képregényére hajaz, illetve a magyar olvasónak eszébe juthat (ha magától nem is feltétlenül, de a könyv itthoni hírverése következtében mindenképp) Moldova György Titkos záradék című regénye (1973), amelyben Hitler a ’70-es évek magyar valóságában kóborol. Moldova a tőle akkoriban megszokott „odamondogatós” módon bírálja (vagy inkább bírálgatja) az akkori közéletet, miközben talán észre sem veszi, mennyire ingoványos talajon jár, milyen közel áll a náci korszak és vezető relativizálásához. Sőt, ahogy monográfiájában Gavriel D. Rosenfeld elemzi, az olyan Vermes (és Moldova) művéhez hasonló alkotások, amelyek a „mi lett volna, ha”, illetve „mi lenne, ha” kérdéseit vizsgálják, maguk is történeti tárgyakként elemezhetők, amennyiben kérdésfeltevéseikkel és nem utolsósorban recepciójukkal az adott kultúra múlthoz való viszonyát, reményeit és szorongásait tükrözik. A Rosenfeld által többek közt vizsgált „Hitler túléli a világháborút” történetei például korról korra változnak, és nagyban reflektálnak az adott kulturális és történelmi szituációkra.^[6]

Vermes művét talán szerencsés lehet más műfaji, tematikus analógiák felől is megközelíteni: a két kultúra találkozása, illetve a saját világunk idegen szemszögből való szemlélete szempontjából valahol a felvilágosodás korának „vadember” regényeihez köthető. Konkrétabban pedig a szintén ezekkel rokonítható időutazásos szatírákhoz is kapcsolható: Washington Irving Rip van Winkle című novellájától (1819) Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarábanján át (1889) Mikszáth Új Zrínyiászáig (1898) számos mű játszik el két korszak és két világszemléletmód összeütközésével vagy saját kultúránk idegen szemmel történő vizsgálatával. Utóbbi regény talán azért is jó analógia lehet, mert Vermes műve valamiképp az Új Zrínyiász ellentettje: míg Mikszáthnál a korabeli politika kisszerűsége Zrínyiék elmúlt világával kerül kontrasztba, Vermesnél maga a „démon” jelenik meg, hogy saját, irtózatosan biztos és kerek világképe felől szemlélje a mai Németországot.

Vermes regényében talán az a legkülönlegesebb, hogy nem kívülről mutatja Hitlert, mint a legtöbb ilyen jellegű mű, hanem gyakorlatilag a hajdani vezér szemszögéből látjuk az eseményeket. Veszélyes vállalkozás ez, hiszen éppen ennél a témánál a szerző két dolgot kockáztat ezzel az eljárással. Könnyen belecsúszhat a korábban A bukás kapcsán említett „humanizálás” vádjába, sőt, ez itt még erőteljesebb lehet, hiszen az én-elbeszélés során az olvasó óhatatlanul azonosulhat a narrátorral, így az eljárás könnyen „szerethetővé” teheti a figurát. Ha ezt el akarja kerülni, akkor viszont áteshet a másik végletbe, s a két legfőbb Hitler-sztereotípia valamelyikét alkalmazhatja: démonizálja a diktátort, vagy Moldova és Moers műveihez hasonlóan nevetséges, a mai világban értetlenül csetlő-botló papírmasé figurává teheti. Azaz lényegében ugyanaz a veszély áll fenn, mint hajdan Mikszáthnál, csak inverzben – nem véletlenül tartotta fontosnak a magyar író, hogy többször is nyíltan hangoztassa: egyáltalán nem célja Zrínyiéket kisszerűvé, nevetséges figurává tenni, sőt épp ellenkezőleg, a hajdani hősök magasztossága kontrasztként emeli ki a kor szatirikus megjelenítését. Vermes megtehetné (ahogy Moldova megtette), de ezzel a könyv súlya veszne el. A szerző tulajdonképpen mindegyik csapdát elkerüli. Hitler szemével látjuk ugyan az eseményeket, mégis megőrződik némi távolság, az olvasó éppen azért nem tud azonosulni a hajdani diktátor perspektívájával, mert a náci vezér mindenre saját, nagyon erősen ideologikus, szilárd és mozdíthatatlan világnézetét erőlteti rá.

Talán érthetőbb lesz, mire gondolok, ha egy pár évtizeddel korábbi, nálunk kevéssé ismert Hitler-regénnyel vetem össze Vermes könyvét. Az irodalmár, filozófus George Steiner 1981-es The Portage to San Cristobal of A. H. című regényének története szerint valahol a dél-amerikai őserdőben nácivadászok megtalálják az idős, eddig bujkáló Adolf Hitlert, s megpróbálják kivinni a dzsungelből, hogy bíróság elé állíthassák. A regény egyik legfőbb érdekessége, hogy Hitler egészen az utolsó jelenetig passzív, néma szereplő, a könyv lényegében a különböző figurák Hitlerrel, valamint a náci korszak emlékezetével és kulturális funkciójával kapcsolatos attitűdjeit jelenítik meg. Ám a regény legvégén Hitler megszólal, és egy hosszú, mintegy hatoldalas védőbeszédben kifejti saját álláspontját, a nácizmust és önnön személyiségét a második világháború óta eltelt évtizedek politikai és kulturális fejleményeinek kontextusába helyezve vehemensen érvel igaza mellett.^[7] A könyv megjelenése idején sikert aratott, de botrányt is kavart, éppen az utolsó monológ miatt. Ugyanis számos kritikus szerint Hitler demagóg beszéde (melyben önmagát közvetett módon Izrael állam megteremtőjeként aposztrofálja, s amellett érvel, hogy a mai politikai helyzet sok tekintetben az ő tevékenységének eredményeképp jött létre) azzal a hatással járt, hogy a könyv végén a szerző mintegy neki adja meg az „utolsó szót”, s ezzel legitimitást biztosít a Hitler képviselte nézetrendszernek. Sőt ugyanabban az évben a mű színpadi változatát is bemutatták, s az egyik színikritikus némiképp riadtan jegyezte meg, mekkora tapsot kapott „nagymonológja” végén a Hitlert játszó színész.^[8] Azaz Steiner – legalábbis sok kritikus szerint – beleesett abba a csapdába, hogy hangsúlyosan szót adott Hitlernek, és ezzel komolyan felvetette a náci nézőpont esetleges érvényességét.

Vermes ezt azzal kerüli el, hogy megszólaltatja ugyan Hitlert, sőt kezdettől fogva az ő narrációjában tárul elénk a történet, de figurája senkivel sem áll vitában vagy dialógusban, senkit sem akar meggyőzni, hanem önmaga igazságának biztos tudatában kommentálja az eseményeket. Így éppen ezáltal képződhet távolság a szereplő és az olvasó között, hiszen a Mein Kampf hajdani szerzője rendkívül magabiztos, határozott világképpel rendelkezik, ehhez igazítja az általa észlelt valóságot, s így próbál meg – meglepő sikerrel – érvényesülni a kortárs Németországban. Nem tetszik neki a mai világ, de kritikája abból a szempontból veszélytelen, hogy igencsak „biztos alapokon” nyugszik. Igazából meg sem próbálja megérteni a mai kor működését, csupán azokat a gyenge pontokat keresi, amelyeken keresztül visszaszivároghat a rendszerbe és a hatalomba. Így nem válik komikus, szerencsétlen figurává sem. A könyv csupán néhány helyen játssza ki a hajdani és a mai világ összeütközéséből származó komikus lehetőségeket. Ezek hol mulatságosak (mondjuk az a jelenet, amikor Hitler életében először néz tévét), hol kevésbé (kissé olcsó poén például, amikor Hitler számítógépén „aknakeresőzik”, vagy egy idő után már némiképp unalmas, ahogy a narrátor folyton háborús analógiákkal közelíti meg a mai jelenségeket), de nem ezekre helyeződik a hangsúly. Sokkal inkább arra, ahogy Hitler viszonylag gyorsan akklimatizálódik a körülményekhez, és meglehetősen nagy karriert fut be a német médiában.

Vagyis Vermes azzal arathat sikert, és azzal kerüli el a téma kényességéből adódó botrányt, hogy „nem vállalja túl magát”. Hitlere nem akar senkit meggyőzni semmiről, mivel tudja, hogy igaza van, célja „mindössze” az, hogy ismét hatalomra kerülhessen. Ha valamelyik szereplővel vitaszituációba kerül, narrátori megjegyzései, reflexiói mindig „tisztázzák” a helyzetet, az elbeszélői kommentárok rögtön leleplezik azokat az érveit, amelyek első pillantásra még akár ésszerűnek is tűnhetnének, így egy pillanatra sem kétséges, milyen demagóg nézeteket képvisel. Ez a Hitler megmarad kisszerű figurának, nem válik emberivé, alakja nagyjából az ismert Hitler-sztereotípiák szerint működik. Annyiban logikus a dolog, hogy a regény végén megtudjuk: Hitlert egy könyvkiadó megkereste, hogy írja meg történetét – s az általunk olvasott könyv úgy is értelmezhető, mint maga a mű, azaz Hitler harmadik könyve (a Mein Kampf után nem sokkal ugyanis megírta a Zweites Buch-ot, amelyet azonban életében nem adtak ki). Így a regénybeli Hitlernek nem kell komoly vitába bocsátkoznia senkivel, „építhet” korábbi műveire és tevékenységére, elég, ha saját jól kialakított világnézete mentén figyeli és kritizálja a helyi viszonyokat. Így aztán tulajdonképpen nem az válik a könyvben erős korszatírává, amit Hitler mint narrátor mond, ahogy a körülötte lévő világra reflektál, mivel ez nagyjából az ismert Hitler-közhelyek és a bevett szélsőjobboldali nézetrendszerek mentén halad. Vermes nem vállal túl nagy kockázatot itt sem, mivel Hitlere olyannyira szélsőségesen lát mindent, hogy nem különösebben vesz tudomást az eltelt évtizedek történelmi fejleményeiről, kulturális változásairól: egyszerűen összehasonlítja a mai világot saját korával, s úgy fogalmazza meg kritikáját, mintha mondjuk a ’30-as évek végének körülményei, nézetei minden további nélkül érvényesek lennének ma is. Nem értetlenül figyeli világunkat, hanem nagyon is érti, pontosabban érteni véli azt: csakhogy nem a világunkat értelmezi, hanem saját sémáit húzza rá a mostani fejleményekre.

A könyv szatírája inkább abban találó és gyilkos, hogy Hitler minden vaskalapossága és a viszonylagos egyoldalúsága ellenére megvívja harcát, ismét bekerül a gépezetbe, és szép lassan, de hatékonyan küzdi magát vissza a hatalomba. Mindenekelőtt médiakarriert fut be, méghozzá tulajdonképpen rendkívül egyszerű módon: mindenki zseniális Hitler-hasonmásnak hiszi, hiszen úgy néz ki és úgy is beszél, mint a hajdani náci vezér. „Bruno Ganz is kiváló volt, de a maga nyomába sem ér” – jegyzi meg a regény egyik szereplője, ironikusan utalva a kor Hitler-divatjára és A bukásra (20). Így különösebb nehézség nélkül reflektorfénybe kerül, szerepet kap egy török származású német komikus műsorában is (ahol a „cél szentesíti az eszközt” jegyében, faji előítéleteit ideiglenesen félretéve vállalja a fellépést). Itt Hitler tulajdonképpen nem tesz mást, csak „önmagát adja”: véleményt mond a hazai és a nemzetközi helyzetről, éles kritikát fogalmaz meg a mostani politikai viszonyokról, az „elkorcsosult” német kultúráról. Sikerének egyik legfőbb titka az, hogy bár ő komolyan beszél, mindenki Hitler-imitátornak hiszi, emiatt pedig iróniát látnak szavaiban. Így aztán nyugodtan gyűlölködhet, hőböröghet, hangoztathatja szélsőséges nézeteit, lényegében mindenki azt hiszi, hogy ez csak egy szerep, egy nagyszabású vicc, melynek ízlésessége nagyon megkérdőjelezhető, de legitim „görbe tükröt nyújt” a közéletről. Hitler gyorsan YouTube-sztár is lesz, videóit milliók töltik le. Ha nagyon akarjuk, Vermes könyvét úgy is értelmezhetjük, mint ami egyszerre a Hitler-divat terméke és magának a divatnak a kritikája. Hiszen könnyen felkapható figurává lesz, mondandóját mindenki súlytalannak, harsány, de alapvetően ironikus szövegnek hiszi, mely jól beleilleszthető a kor populáris jelenségei közé. Másrészt pedig a főszereplő azért is válhat népszerűvé, mert sok fiatal számára tulajdonképpen újdonság: a kulturális emlékezetből kezd kikopni (vagy már rég kikopott) Hitler figurája és a nácizmus emlékezete, gyakorlatilag senki sem veszi észre, mennyire véresen komoly az, ami körülöttük történik. Hogy ismét egy párhuzamot hozzak: mintha az angol Monty Python-csoport emlékezetes szkeccsének, a Mr. Hilter című jelenetnek az új verzióját olvashatnánk. Ott Hitler és náci csapata a ’70-es évek Angliájában próbálta meg újjáépíteni hatalmát, meglehetősen kevés sikerrel, hiszen idegen környezetben senkit sem érdekelt a furcsa akcentussal beszélő, hadonászó pártvezér. Vermesnél ugyanígy senki sem veszi komolyan az „önmagát játszó” Hitlert, de a mai média működésének köszönhetően pontosan emiatt válik híressé, a mai kor gyorsan felkapott médiasztárjává.

Vermes könyve mégis több, mint a „tizenöt perc hírnév” manapság gyakran hangoztatott és emiatt igen elkoptatottá vált Andy Warhol-i szlogenjének illusztrációja. Ugyanis Hitler bármilyen kicsinyes és egyoldalú figura is, de egy szempontból igencsak félelmetes: nem teljesen látja ugyan át a kortárs médiaüzlet és politikai rendszer működését, mégis képes a körülötte lévő embereket manipulálni, s az egyéni érdekeket, társadalmi feszültségeket kihasználva pillanatok alatt megtalálja a helyét a rendszerben, saját érdekei céljából használja fel és ki a többieket. A könyv itt válik igazán erős szatírává: nem annyira a náci ideológia felől nézett világ vagy a két korszak kontrasztja erős és hatásos benne, hanem az, hogy Hitler régi manipulációs technikái most is működnek, a mostani rendszer ugyanolyan gyengének tűnik a demagógiával, a kisszerű befolyásolások, a gátlástalan karrierizmus módszereivel szemben, mint nyolcvan évvel ezelőtt. Ezzel lényegében Vermes elkerüli a Hitler-ábrázolások másik potenciális csapdáját is: figurája nem lesz démoni, nem arról van szó, hogy egy ördögi manipulátor, afféle Cipollaként, maga körül mindenkit bűvös transzba ejtve képes céljait elérni. Illetve annyiban mégis helytálló lehet a Thomas Mann-i analógia, hogy itt, akárcsak a hipnotizőr esetében, lényegében mindenki önként merül bele a bűvöletbe, mivel egyfelől azt hiszi, ez csak „játék”, „irónia”, másfelől pedig esetünkben saját karrierjét építgetve igyekszik kihasználni Hitlert, és nem veszi észre, hogy őt használják ki. Vagyis Hitler nem áll a többiek felett, nem ördögi figura, sok tekintetben inkább kisszerű és meglehetősen unalmas alak. Egy dolgot tud csak, de azt nagyon: észrevenni a rendszer problémáit, és annyira átlátni a hatalmi játszmák működését, hogy ezt a saját javára ki tudja használni.

Persze ehhez leginkább a többiek kellenek: egy karrierista televíziós középvezető, egy naiv fiatal titkárnő, aki alig tud valamit a történelemről és rengeteg hétköznapi ember, akik semmi mást nem akarnak, csak az adott körülmények közt a lehető legeredményesebben lavírozni. A regény egyik legerősebb jelenete az, amikor Hitler titkárnője nagymamájával való beszélgetése után „rájön”, hogy a náci éra rossz volt, saját rokonainak halála is közvetve Hitler lelkén szárad. Hitler azonban rutinos demagógiával előbb a lányt győzi meg arról, hogy ha a hajdani rendszer demokratikus úton került hatalomra, akkor nem egyedül ő, hanem egy egész társadalom tehető felelőssé a történtekért – és ha mindenki felelős, akkor tulajdonképpen konkrétan senki sem az, hiszen a nép akaratából történt minden. Aztán sor kerül a nagymamára is. Itt Hitler a tőle szokásos szűklátókörű és lenéző stílusban magyarázza el, milyen egyszerű feladat az „alsóbbrendű emberek” manipulálása. Mint mondja: „Egy gázkamrát tusolónak álcázni: már régen sem volt a rafinéria csúcsa. Ebben az esetben elég volt az udvarias figyelmességnek és a tehetséges unoka őszinte (bár kissé túlzó) dicséretének szokásos elegye. Nagyjából annyit mondtam, hogy Krömier kisasszony nélkülözhetetlen, és a vén csoroszlya szeme máris (…) csillogott (…). Ami a világnézeti ügyekkel kapcsolatos aggályokat illeti, az öregasszony innentől úgyis csak azt hallotta meg, amit meg akart hallani.” (276). Talán kissé leegyszerűsített a folyamat, Vermes nem hatol éppen a hitleri manipulációs technikáik pszichológiájának mélyére, módszerei túl könnyen működnek (és persze kell hozzájuk az, hogy a többiek vagy nem veszik komolyan őt, vagy ha szembeszállnak vele, ugyanolyan kisszerűek és rutintalanok, így óhatatlanul vesztésre vannak ítélve). De Vermes könyve kétségkívül erőteljesen hívja fel a figyelmet arra, hogy mennyire védtelen ma (is) a társadalom, az alapvetően kaotikus, csak a saját pillanatnyi érdekekre koncentráló közösség tagjai milyen gyorsan népszerűvé tehetnek és akár a hatalomba emelhetnek bárkit, aki mindössze annyira képes, hogy rámutasson a demokrácia problémáira, és kihasználja mások rövid távú csetepatéit.

A könyv végére Hitlert néhány neonáci megveri (mivel finoman fogalmazva nem látják át politikai nézeteit), de ő még az atrocitásokat is felhasználja népszerűsége növelésére. Valahol ott válunk el a főszereplőtől, ott fejeződik be a történet, ahol igazi „harca” kezdődhet: már ismert figura, de konkrét politikai hatalomra még nem sikerült szert tennie. Az eddigi kalandokat ismerve nem lehet kétségünk: Hitler nem áll meg itt, s erősen kérdéses, hogy meg tudja-e állítani később a rendszer. A korábban említett Rosenfeld-könyv elemzései rámutatnak, hogy egy ilyesfajta, alternatív történelmi szöveg keletkezése, szemléletmódja és recepciója elemzésével sokat megtudhatunk az adott kulturális közeg múlthoz való viszonyáról, konkrét és burkolt félelmeiről. Vermes könyve kétségkívül a Hitler-divat egyik terméke, amely azonban reflektál is e divatra. Németországban gyorsan bestseller lett (ahogy tudtommal nálunk is nagy sikert aratott), hamarosan film is készül belőle. Sikere egyfelől témájának köszönhető, hiszen „Hitlerre nagy igény van”: könyvben, képregényben, sőt, mint láthattuk, még borban is. Ám a regény pontosan arról szól, hogy ez a divat közben mennyire reflektálatlan is, és milyen védtelen a társadalom: a valódi Hitler zseniális Hitler-imitátorként könnyedén érvényesülni tud, eszméi pedig lassan, de biztosan egyre több emberhez jutnak el. A társadalom széles rétege most is vevő elképzeléseire, miközben egyáltalán nem veszi észre veszélyüket. Persze Vermes könyve nem újdonságával hat igazán, hiszen elég viszonylag nyitott szemmel körülnéznünk, hogy lássuk, manapság mekkora igény van a demagógiára, s nem vagyunk túl felkészültek a potenciális diktátorok manipulációira. Talán e könyv nem a korszak legjelentősebb szatírájaként marad majd fent, ahhoz túl óvatos, nem meri megtenni a legradikálisabb lépést, az olvasó játékba vonását. Ez az óvatosság is árulkodó azonban, mint ahogy az is, hogy különösebb botrány nélkül vált sikeressé a könyv. Mindenesetre olyan jól megírt, sok szempontból a lényegre tapintó munka született, amely sokat elárul korunkról, történelmi emlékezetünkről és annak hiányáról.