Wojdowski regénye a holokausztirodalom egyik csúcsteljesítménye. Jó okunk van arra, hogy ezt a műfaji megjelölést használjuk, hiszen ez a gettóban játszódó történet sehogy sem illeszthető bele a lágerirodalom kategóriájába, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a legtöbb szereplő útja a treblinkai megsemmisítőtáborba vezetett a varsói Umschlagplatzról. A holokausztirodalom újdonságát az a korábban elképzelhetetlen léttapasztalat adja, amelyet a koncentrációs táborban vagy a gettóban szereztek az ide tartozó írók. Ez annyira új, hogy nem egyeztethető össze a tragikum hagyományos felfogásával, nem fejezhető ki az ennek megfelelő esztétikai formában, mert – Joszif Brodszkij kifejezésével – „ebben a tragédiában nem a hős pusztul el”, hanem a kórus.^[1] Ezt a kórust látjuk a regény végén, útban az Umschlagplatzra.

Ha azt vizsgáljuk, ki dolgozta fel ezt a tapasztalatot a legszínvonalasabb regényekben, magától értetődően kerül egymás mellé a két legkiemelkedőbb mű: a lágerben játszódó Sorstalanság és a megsemmisítéshez vezető út korábbi szakaszát, a gettót bemutató Wojdowski-regény. A koncentrációs táborban a hős a halál előszobájában, a terrorgépezet által létrehozott művi világban, a túlélésért küzdve tölti napait; a várostól fallal elválasztott gettóban még létezik valamiféle, hihetetlen nyomás alatt álló társadalom, amely szellemileg is megpróbálja feldolgozni a felfoghatatlant: az egész közösség fizikai megsemmisítését. A lágerben egyedül néz szembe a halállal a hős, a gettóban az egész halálra ítélt közösségről képet kapunk.

Érdemes kicsit továbbgondolni ezt a párhuzamot. A két író ugyanahhoz a nemzedékhez tartozik – Bogdan Wojdowski (1930–1994) egy évvel volt fiatalabb Kertész Imrénél –, évtizedeken át érlelik magukban a lágerben és a gettóban, a gyermekkor vége felé szerzett, egész életüket meghatározó tapasztalataikat, majd nagyrészt a hatvanas években megírják önéletrajzi elemekben bővelkedő regény formájában a fő művüket. 1971-ben jelenik meg A holtaknak vetett kenyér, s bár hamar lefordítják németre (az NDK-ban), japánra, ivritre és angolra (Amerikában), máig sem foglalhatta el méltó helyét a világirodalomban. Az 1975-ben megjelent Sorstalanság majd’ másfél évtizeden át tartó mellőzés után jut el a világsikerig. A kilencvenes évek elején mindkét író úgy érezte, eddigi életpályája arra kötelezi, hogy aktivizálja magát a közéletben.

Ha a két regényben megformált világképet vetjük össze, mélyebb rokonságot találunk a két mű között. Az ilyen tapasztalatokat feldolgozó műveket a lengyel irodalomtörténet három, más irodalmakra is alkalmazható univerzális típusba sorolja. Az egyikbe a mítoszteremtő művek tartoznak, melyek szerzői a békebeli erkölcsi és esztétikai kategóriákkal jelenítik meg háborús tapasztalataikat. Átmeneti, különleges állapotnak tekintik az erkölcsi világrend összeomlását; a nagy megpróbáltatások után még van visszaút a normalitásba. Nem bukott meg az európai civilizáció, csak átmenetileg hatalomra kerültek az ellenségei. A nagy szenvedésben hősök születtek.

A második típus a szolidáris emlékezet irodalma, az ide tartozó művekben az erkölcsi értékek nagyobb veszélyben vannak, visszafordíthatatlan torzulást szenvednek el. Az európai civilizáció súlyos válságba kerül, a megpróbáltatások mély nyomokat hagynak a személyiségen, de még marad számára kiút a patológiából. A harmadik típus igen ritka, az ide tartozó művek többsége évtizedekkel a háború után készült, így a trauma utóéletéről szerzett tapasztalatok is beépülhetnek a szövegbe. Ez a típus Tadeusz Borowski elbeszéléseiről kapta a kővilág-irodalom nevet. Azt hirdeti, hogy e végzetes tapasztalatok birtokában nem állítható helyre a személyiség folytonossága, igazából feldolgozhatatlan marad számára az, amit átélt. Innen már nincs visszaút a normalitásba.^[2] Az ilyen következtetésre jutó szerzők némelyike évtizedekkel a trauma után lett öngyilkos, mint Primo Levi, Paul Celan vagy Bogdan Wojdowski. Ebbe a legkülönlegesebb típusba tartozik a Sorstalanság és A holtaknak vetett kenyér.

Wojdowski regényhőse nem az életét, hanem az identitását veszíti el. Ez szükségszerű, hiszen csak ezen az áron menekülhet. Mivel ez a hős erősen önéletrajzi alak, nézzük, hogyan alakult az író sorsa. 1930-ban, Varsóban született egy zsidó asztalos és kárpitos családjában. A vezetékneve valódi, a keresztnevét viszont a Bogdan Kamiński névre kiállított hamis igazolványból vette át (mintha az identitás feladását akarta volna jelezni) – az igazi keresztnevét a regényhőse, Dawid kapta. Élete utolsó éveiben mindkét nevet a sajátjának tekintette.

Apja a jiddist használta, a feleségétől tanult lengyelül írni és olvasni, aki lengyel középiskolát végzett. Mint a legtöbb varsói szegény zsidó családban, senkit sem zárt el a lengyel környezettől a vallás gyakorlása. Folytatódott az asszimiláció, a gyerekek már lengyelül tanultak, de azért Wojdowski emlékezetében megmaradtak bizonyos alapismeretek a héber nyelvből, így amikor 1961-ben komolyan kezdte tanulni ezt a nyelvet, előjöttek a régi emlékek (bár a nyelvtanulás nem adhatta vissza az elvesztett identitást, kulcsot adott az elpusztított kultúra mélyebb megértéséhez).

1989-ben, amikor Lengyelország visszanyerte szabadságát, Masada címmel negyedévi folyóiratot alapított, mert úgy gondolta, a születő demokráciában meg kell vitatni a diaszpóra ügyét. Ám csak egy száma jelent meg a lapnak, a szerző életében pedig egyre kiszámíthatatlanabbul váltogatta egymást a cselekvő eufória és a legmélyebb depresszió. A kilencvenes évek elején A judaizmus mint sors című esszéjében így fogalmazott: „Istentől és az emberektől elhagyatva, mindenre elszántan így fogtam fel ezt a kérdést: »zsidó vagyok«, mert az én beavatásom a holokauszt volt.” Naplójában nem zsidó származású lengyelnek, hanem lengyel származású zsidónak nevezi magát. Úgy érezte, magára maradt az európai diaszpóra örököseként, mert ez a hagyomány nem folytatódik sem Izraelben, sem Amerikában.

Apja katonaként védte Varsót 1939-ben, a kapituláció után fogolytáborba került, majd keletre, Białystok környékére szökött, csak a német–szovjet háború kitörése után tért vissza Varsóba, a családhoz. 1940 őszén zárták le a gettót, Wojdowskiék akkor már a Keményítő (Krochmalna) utcában laktak. A szülők mindennap kijártak dolgozni a gettóból, így tudták megszervezni azt, hogy elrejtsék a lányukat és a fiukat a falon kívül. Amikor a szülei már biztosak voltak abban, hogy hamarosan bekerülnek a transzportba, apja 1942 őszén neki adta az összes pénzét, és azt mondta, „vigyázz magadra, mert egyedül maradsz” (a regény főszereplőjét is ezekkel a szavakkal búcsúztatják). Hamarosan tényleg magára maradt, azt sem tudta, Majdanekben vagy Treblinkában végeztek a szüleivel.

Bár ez már nem tartozik a cselekményhez: a szökés után egy ismerős asztalos várta a fal túlsó oldalán, de mikor az illető megtudta, hogy a gondjaira bízott fiú szülei már nem élnek, elvette minden pénzét, majd sorsára hagyta a tizenkét éves gyereket. Különböző helyeken, gyakran üres lakásokban bujkált, majd Varsó környéki falvakban vészelte át a háborút. Többek között Ożarówban, ahol a varsói felkelés idején magyar katonák állomásoztak, akik emberségesek voltak a lengyelekkel, adtak kenyeret és levest a helybelieknek. Wojdowski élete végéig nem tudta feldolgozni a történteket, még a regényírás sem segített rajta, sosem tudott szabadulni a traumától, öngyilkossági késztetéssel küszködött, végül 1994-ben önkezével vetett véget az életének.

A szerző az előszóban precízen meghatározza a történet időbeli kereteit: 1940 őszén kezdődik, amikor lezárják a gettót, és 1942 nyarán, a Reinhardt-akcióval zárul. Emellett két másik idő is van a regényben: a gettó előtti emlékek ideje, valamint a gettón kívüli szakrális és történelmi idő. A regény hőse és elbeszélője tíz-tizenkét éves, de egybeolvad a nézőpontja a szerzői elbeszélő perspektívájával (vagyis nem a gyermeki tudat szintjére redukálva látjuk az eseményeket). Szinte ki sem lát a gettó világából, elhalványulnak a tízéves kora előtti emlékei; a nyomor, az éhség, az elaljasulás és a halál egybeolvad a tudatában a zsidó sors fogalmával. Nem ismer másfajta életet. A legszűkebb környezet leírása önéletrajzi, de a főszereplőt Dawid Fremdének hívják. Neve a zsoltárokat író Dávid királyhoz köti, vagyis a megmenekült fiúnak gyászénekben kell emléket állítania a pusztulásra ítélt nemzetnek. Nyilvánvalóan ez volt Wojdowski írói küldetése, ezzel próbált értelmet adni az idegen világba került túlélő életének.

A mű rendkívül hitelesen idézi fel a gettó hétköznapi életét. A főszereplő kezdetben még elviselhető körülmények között él, bár a nagyapjának levágták a szakállát, és mindenkinek sárga csillagos karszalaggal kell járnia. Ám lassan megtudja, mit jelent ott és akkor zsidónak lenni. Aztán a fal mögött érvénytelenné válnak a korábbi szabályok, mindennapossá válik az éhhalál, gyilkos játszmák folynak a túlélésért. A mű legmélyebb, egzisztenciális rétege azt mutatja be, mit tudhatunk meg az emberi természetről a legszélsőségesebb körülmények között. Például azt, hogy majdnem mindent meg tud szokni. Van köztük néhány hős, de nagyon sokan elbuknak, segítenek a németeknek a hóhérmunkában, részt vesznek a halálra ítélt közösség kifosztásában. A leggyakoribb motiváció az éhség, a szereplők gyakran az életüket is hajlandók kockáztatni azért, hogy kenyérhez jussanak.

Dawid megérti, hogy ő is pusztulásra ítéltetett, ugyanakkor a nagyapja a túlélésre készíti fel, akár az identitás feláldozása árán is: „felejtsd el, hogy zsidó vagy. El kell felejtened ahhoz, hogy élhess (...). Élj, mint a veszett kutya, rohanj a szántóföldeken, messze elkerülve az embereket, de élj. Ne félj, senkitől és semmitől. Aki fél, elveszti a fejét. (...) Ne gondolkodj, élj. Élj, hogy menekülhess. (...) Ha gúnyt űznek a zsidókból, hallgass. Csukd be a szemed és a füled mindenre. Felejtsd el, ki vagy, ki az apád és az anyád. Felejtsd el, kik voltak a nagyszüleid. A szemed se rebbenjen, ha meglátod a szeretteidet, amint a gödörhöz hajtják őket. Fordulj el, és menj onnan. (...) Kő legyen a szíved helyén. Hallasz? Űzz ki az emlékezetedből mindannyiunkat. És élj, ámen.” Az ilyen túlélés örök lelkiismeret-furdalással jár, mintha csak megátkozottként élhetne tovább.

A szerző faktográfiai hűséggel jeleníti meg a gettó életét és az azt szabályozó normarendszert. Nincs jól kivehetően végigvitt cselekményszál, a történet apró jelenetekre bomlik, hogy minél több részlet maradjon meg a halálra szánt emberek utolsó hónapjaiból. A megfigyelő, Dawid személye köti össze a jeleneteket. Az idő múlását a testi-lelki leépülés jelzi. Az élet elveszti értékét, mert akik elvesztették a reményt, már csak a halált várják. Ahogy egyre kétségbeejtőbb helyzetbe kerülnek a szereplők, az éhség és a betegség hatására fokozatosan elvesztik a gátlásaikat. A főhős már gyerekkorban kénytelen alkalmazkodni ehhez az abszurd helyzethez (csak a bélyeggyűjteménye és az iskolát pótló otthoni leckék kötik egy másik világhoz). Közönyösen figyeli mások szenvedését. Rendszeresen kiszökik a falon túlra, hogy élelmiszert csempésszen a gettóba, még a holtak aranyfogát is kitöri a temetőben. A gettó társadalmának legkülönbözőbb képviselői is felbukkannak, az utcakölykök bandájától az Amerikából hazalátogató hegedűművészig, aki már nem tud visszatérni a koncertkörútjára.

Bármilyen sok hiteles önéletrajzi és egyéb anyag rejlik a regényben, a szerző arra a következtetésre jut, hogy a fikció paradox módon több igazságot tud kifejezni, mint a visszaemlékezések. Az első fejezet például a nagyapáig vezető ótestamentumi genealógiával indul, mert a nemzet története vele ér véget. A történetet a gondosan feljegyzett zsidó ünnepek is tagolják, amelyek mind kapcsolatban állnak a hős helyzetével, a gettóban, a halál közelében pedig új értelmet kap a szimbolikájuk. A szakrális idő akkor válik pokolivá, amikor a németek megzavarják a purimot. A nagyapa másokkal együtt lázasan keresi a megpróbáltatások vallási interpretációját, a fal építése Bábel tornyára emlékeztet, Jónás és Ninive történetét is átértelmezik az új tapasztalatok szellemében.^[3]

Szintén irodalmi eszköz a hős vezetékneve: Fremde, vagyis idegen. Akkor érzi először idegennek magát, amikor először jut ki a gettóból. Van egy jelenet, amelyben bestiálisan megölnek egy lovat, hogy megegyék – ez lehet megtörtént eset, de Raszkolnyikov álmára is utal. Emellett nagyon sokféle stílust találhatunk a műben: a realista elbeszélés mellett Dawid belső monológjait is olvashatjuk. Amikor tífuszban szenved, magas lázzal, látomásos álomképek követik egymást, egy groteszk jelenetben pedig marhák, birkák, juhok, disznók repülnek át a falon. Az utolsó fejezet nagy részében már nincs is narráció, Hermann Höfle SS-sturmbannführer beszéde mellett az Umschlagplatzra terelt tömegből hallunk beszélgetésfoszlányokat.

Bár Wojdowski túlélőként is menthetetlen maradt, a regényformában megírt tanúságtétel lehetetlen feladatát sikerült elvégeznie. A mű valójában a szerző megoldhatatlan egzisztenciáját, a folytatás lehetetlenségét fejezi ki. Wojdowski naplójában konkrétan megfogalmazza, hogy életének utolsó ötvennégy éve tévedés volt. 1942-ben az apja kezét fogva kellett volna mennie az Umschlagplatzra. Ezt a képet használja: átjutott a túlsó partra, de kiszáradt folyót hagyott maga mögött.