A magyar filmtörténet kultikus darabja, a Megáll az idő a Kádár-korszak elején, a diktatúra megszilárdulásának éveiben játszódik. Vörös István Gagarin, avagy jóslástan alapfokon című regénye a politikai kurzus végéveit beszéli el; annak az időszaknak a kortapasztalatát dolgozza fel, amikor a rezsim rogyadozni kezd, az idő mozdulni látszik: „valami izgalmas pezseg a jövőben, mint pohár vízben a gyógyszer.” (223.) A műfaji és tematikus gazdagságot mutató Vörös István-életmű legújabb darabja azon alkotások között helyezhető el, amelyek – a fent említett elődhöz hasonlóan – a kamaszok privát életterén keresztül mutatják meg a Kádár-rendszert, adnak látleletet annak működésmódjáról, mindennapjairól.

A szerző sokat ígérő felütéssel kezd. A narrátor nem kevesebbet állít, mint hogy a huszadik század egyik legszebb szerelmi történetét és leggonoszabb tréfáját (vagy ahogyan később „pontosít”: „a múlt század, a vége felé közeledő 20. talán leggonoszabb szerelmi történetét” és „az utóbbi idők egyik legszebb tréfáját” [7.]) fogja elbeszélni. A könyvet végigolvasván úgy érezhetjük, a kijelentés minden iróniájával együtt is túlzó. A szerelmi történet során a címszereplő, Péntek Boldizsár két lányhoz, Tímeához és Otíliához fűződő kusza érzelmeit ismerhetjük meg. A kamaszcsíny pedig a következő: Boldizsár és barátja egy nyári délelőtt az erdőben kiránduló nővel és annak lányával elhiteti, hogy orosz tisztek, akik elveszett tankjukat keresik. Boldizsár azt parancsolja a nőknek, vetkőzzenek le, az asszony pedig enged a hatalmi szónak. A tréfa kínossá válik; a két kamasz mentegetőzik, sarkon fordul és elmegy. A hecc és a történet nem teljesíti be az ígéretet, annyiban azonban valóban elsöprőnek mondható, hogy alapjaiban rengeti meg az N. Pálné, X. Tamásné gimnázium tanulóinak, a gyerek- és felnőttkor küszöbén álló kamaszoknak az életét, mikrovilágát.

A narrátor – a kötet elején olvasható megjegyzés szerint – a címszereplő ismerőse. Ő az, aki elbeszéli Boldizsár (gúnynevén Gagarin), valamint barátai, Zsolt, Tímea, Otília és Tamás történetét. Ennek központi eseménye a szereplők által több alkalommal és több változatban előadott „nagy ugratás” (anyát és lányát megerőszakolták; a lány pisztolyt fogott a fiúkra; a lány arcát késsel megvágták stb.). A narrátor a beszédhelyzetet pontosan meghatározza; az elbeszélés módjára, lehetőségeire vonatkozó megjegyzéseivel számos alkalommal megszakítja a szöveget („mi lesz azzal a történettel, kérdezheti az olvasó” [14.], „túlságosan is belebonyolódtunk [Botos] figurájába és ellentmondásos érzéseibe” [309.]); végül pedig hangsúlyozza, hogy Boldizsárnak nincs igaz, hitelesen visszaadható története. Az ilyen módon előadott, tréfa köré szerveződő textus fejlődéstörténeteket mutat be; a „tisztán felnőtt” és „tisztán gyerek” (66.) állapot köztességében élő kamaszok identitáskeresésének és -teremtésének tapasztalatait írja le.

A tizenkilenc fejezetre tagolt kötet fő helyszíne az 1980-as évek Budapestje. A szerző regényében korképet ad, társadalmi tablót állít. Ennek elemei: a disszidálás kérdése („pont amiatt lehetett ezt az egészet kibírni eddig, mert ott volt a menekülés esélye” [275.]; „itthon kell maradnia, itthon kell helytállnia magáért, és itthon kell a történelmi időjárást is kibírni” [141.]), a besúgások („árulkodnunk kell a többiekre, ezt mondta az igazgatónő” [156.]), a lehallgatások („a telefon reszelős hangra váltott, Zsolt elnémult, lehallgatnak, suttogta ijedten” [157.]). A hangsúly azonban legfőképp a puha diktatúrában nevelkedő szereplők privát, belső életén, személyes élményein van. A regény erőssége ezen figurák eredetisége, a kidolgozott karakterrajz. A szerző szemléletesen jeleníti meg a csúnya, társai közt idegennek tűnő, mégis vonzó Boldizsárnak vagy a kor pedagógus és művész archetípusának, a történelemtanár Botosnak és a művészeti szakkört vezető Modor Edinának az alakját. A kötet legizgalmasabb karaktere a költő figura, Vári Zsolt. Ő a nagy manipulátor („játszott velük? Igen, mert megszokta, hogy versírás közben is játszik az érzelmekkel” [108.]), kinek karakterével párhuzamba állítható Boldizsár (egyik) szerelme, a babaarcú és álmatag, flegmatikus, egyben démoni nőalak, Szerdahelyi Tímea. Boldizsár szavai szerint a lány „a környék szelleme”, „a kerület sötét lelke”; Tímea pedig egy helyen sötét árnyékként jellemzi magát: „az vagyok (…) egy árnyék, és minél több férfi lelkére akarok rávetülni, hogy kihűtsem őket, mert olyan nevetségesen felhevülnek” (282.).

A kamasz szereplők maguk is igyekeznek megérteni saját jellemüket, felfejteni motivációikat, próbálgatni én-szerepeiket. Zsolt a történet fordulópontjain szembesíti magát azzal a kérdéssel, hogy ki is ő valójában: „le magamról mindent, ami gonosz. (…) Ha most lemosok mindent magamról, marad-e valami” (208.). Péntek Boldizsárt is hasonló dilemmák foglalkoztatják: „nem merte föltenni magának még azt a kérdést sem, hogy ki ő, mert sejtette, nem tudna rá felelni” (172.). Gagarinnak Tímeához fűződő vonzalma a történet katalizátora: Boldizsár a „vetkőzni” parancsot is Tímea – illetve a vele való telefonbeszélgetés – hatására adja ki; a lány által előidézett „belső sötét” pedig kifordítja önmagából a főszereplőt. Tímea első szeretője, a házmester fia, az értelmi fogyatékos István felett hasonló befolyással bír. István az a szereplő, aki az én megváltoztatásának radikális módját választja: azzal a céllal, hogy férfi mivoltától megszabaduljon, gyermekké vagy – elmondása szerint – kutyaszerű lénnyé válhasson, megfosztja magát férfiasságától.

A kötet majd’ minden alakja meghasonlik önmagával. Szerdahelyi Tímea a regény végére levedli „rossz énjét”: „az nem én voltam. Valami démon települt belém. Nem, nem igaz, én voltam, de már más vagyok” (296.). Az átalakulást az elbeszélő névváltoztatással is jelzi, Tímea Timivé válik. Az én teljes felszámolásának, az öngyilkosságnak a gondolata szintén több szereplőben – hol csak heccből, hol pedig komolyan – felmerül. Boldizsár udvarlási ötletnek tartja, Tamás nemrég eltávozott édesapja után szeretne halni, és Tímea is úgy érzi, „meg kell döglenie” (260.). Zsolt az a szereplő, aki a szuicid tettet végre is hajtja: az iskolai WC láncára felakasztja magát. Zsolt öngyilkossági kísérletének pillanatában a fiú lelke Boldizsárba száll („megérezte, hogy a viccnek, a másik megtévesztésének olyan képessége szállja meg, amilyen Zsoltot jellemezte eddig” 215.). A kötet ezen része példa arra, hogy a regényben miként ötvöződik misztikum és realitás. A korjellemzőkkel, reáliákkal teletűzdelt, nagyon is referenciális történet több ponton szürreálissá válik. Ilyenek a beékelt, álomszerű betétek (Boldizsárnak és Tamás özvegy anyjának álma); Tamás halott apjának jelenései; Boldizsár látomásai, víziói a világ végéről, és ilyen az az emberfeletti, „mágikus” erő is, amely előbb Gagarint, majd Otíliát szállja meg. Ebbe a sorba állítható a kötetbe beépített (nem túl szervesen illeszkedő) novella, amely Jurij Alekszejevics Gagarin űrutazásáról számol be, s amely a regény egyik legerősebb része.

A kötet címe – jóslástan alapfokon – több esetben és többféleképpen villan össze a regény bizonyos pontjaival. Utal egyrészt Boldizsár jóstehetségére, másrészt a rendszer összeomlásának előérzetére, megjósolhatóságának vissza-visszatérő témájára („Attól félsz, össze fog dőlni a rendszer? Dehogy. Hanem mitől? Úgy értem, nem félek. Szóval neked ez a jóslatod?” [250.]). Emellett olyan részeket is olvashatunk, ahol a narrátor – mintegy jóslatot mutatva – kilép a történet jelen idejéből. „Mintha a két bérház közti keskeny résen a jövőjükre látnának (…) magukat negyvenesnek érezték ennek a képnek az erőterében” – szól az elbeszélő, majd megjegyzi: „kár is erről több szó, mindez történetünk időhatárain túl fekszik. Ámbár mit tehetünk, ha hőseink ki-kinéznek onnan. Pont ilyesmire van szükség egy elbeszélés működtetéséhez” (206.). Ezen reflexív narrátori hang pozíciója nehezen meghatározható. A könyvben olvasott eszmefuttatások, szentenciaszerű gondolatok általában szereplőhöz kötöttek; ám több esetben érvényesül az elbeszélő hangja, annak saját fejtegetéseit olvashatjuk. Ebből fakadhat az, hogy a szöveg egyenetlen; benne kimunkált, eredeti és kamaszosan naiv, egyszerű gondolatok („A szeretet, ha igazi, nem véteti észre magát” [60.]; „az az igazi szerelem, amitől jobbá leszünk” [266.]) váltakoznak.

A narrátor gyakran használ hasonlatokat, sűrített képeket. Ezek között akadnak szemléletes, ötletes („az orra olyan, mintha egy lábszárcsont vége állna ki a fejéből” [115.]; „a saját halálomat kívánom, mint a puncstortát vagy az islert” [210.]), illetve kevésbé sikerült fordulatok („nagyon büszke volt erre az elszalasztott lehetőségre, mint a gazdag ember, aki a koldusnak egy papírpénzt dobott” [38.]; „olyan erős boldogság öntötte el, mintha leöntötték volna egy csésze forró feketekávéval” [174.]). A másik szembetűnő poétikai elem az a finom allúziós háló, amely átszövi a regényt. Számos utalást olvashatunk; ezek olykor szinte észrevétlenül épülnek be a textusba: ilyen Boldizsár iskolájának neve, illetve ilyenek a következő sorok is: „lába nyomán beszakadt az emberiség feje fölött levő átlátszó börtönrács, a csillagos ég. És beszakadt talán a másik rács is, az erkölcsi törvény” (8.); „Mit mondana édesapád a nem evilági, a nem jelenvaló létre föltett kérdésre” (263.); „Szép, mint egy macska és egy ördög találkozása a herélt térdén kanyargó kerti úton” (295.). A kötet elején leírtak szerint olvasás közben Gustav Mahler szimfóniáinak hallgatása, előtte pedig saját kamaszkori naplónk fellapozása ajánlott. Utóbbi instrukcióból is kitűnik: a Gagarin, avagy jóslástan alapfokon olyan generációs regény, amely nem csak a „nagy generációé”.