Brodsky Stephen Spender emlékére írott esszéjében olvasható a következő gondolat: „Az emberek azok, amire emlékszünk velük kapcsolatban. Amit életnek nevezünk, az végső soron valaki más visszaemlékezéseinek a patchworkje. A halál miatt ez a patchwork felfeslik, és az emlékező számára csak véletlenszerű, összefüggéstelen töredékek maradnak.” Bengt Jangfeldt könyve Joseph Brodskyról olyan sajátos életrajz vagy még inkább jellemrajz, amely már a címével és fejezetcímeivel (feljegyzések, töredékek, emlékszilánkok), valamint szerkezeti felépítésével is jelzi ezt a fajta töredékességet, az életrajz esetlegességét, azaz tulajdonképpen az életrajz mint műfaj lehetetlenségét.

A könyv három nagyobb egységre tagolódik, amelyek találó címet kaptak: La Bolcse Vita, A nyelv az Isten és Töredékek. Elsősorban a harmadik, a legterjedelmesebb rész tartalmazza Jangfeldt személyes visszaemlékezéseit, aki mintegy tíz évig volt Brodsky közeli barátja, miközben műveit svédre fordította. A Töredékek számos rövid alfejezetét laza kronológiai keret fogja össze, amelynek biztos pontjai csak az első epizód, a Brodskyval való megismerkedés története és az utolsó, a temetés különös részleteinek elbeszélése, a többi alfejezet egy-egy kép Brodskyról, az emberről, jellemének fontos tulajdonságaira rávilágító érdekes történetekkel.

Az utószóban Jangfeldt is kitér a műfaj kérdésére, művét maga sem nevezné életrajznak, „még ha tartalmaz is egy életrajzi vázlatot az 1972 előtti életéről” Brodskynak. Ez az életrajzi vázlat az első rész; a szovjetunióbeli életet Brodszkij nevezte el egy szójátékkal bolcse vitának (dolce vita helyett). A La Bolcse Vita elbeszélése azzal indul, hogy hogyan hagyta el Brodsky a Szovjetuniót 1972. június 4-én, milyen gondolatok foglalkoztatták a repülőtérre menet azt követően, hogy a hatóságok korábbi mondvacsinált pere (1964) és belső száműzetése után ezúttal az ország végleges elhagyására szólították fel. A La Bolcse Vita tulajdonképpen az életrajznak csak egyetlen, de talán legfontosabb eseményét veszi górcső alá, mert az elbeszélés 1972 őszén Brodsky Amerikába érkezésével, Ann Arborban való letelepedésével már véget is ér. Jangfeldt tehát az 1972-es száműzetést tartja nagyon fontosnak az életútból, amely nemcsak birodalom-, de nyelv- és névváltást is eredményezett. Ez utóbbit Jangfeldt szövegszerűen is jelzi: az első oldalakon még az orosz Brodszkij nevet használja, majd a kényszerű emigráció után egészen a könyv végéig a Brodsky nevet. Látjuk tehát, hogy még a könyv első része sem nevezhető életrajznak a hagyományos értelemben, hiszen az életút korábbi eseményeit és szereplőit csak a száműzetéssel mint felnagyított pillanattal való összefüggésükben említi.

A könyv középső része, amely a kötet egészének alcíme is egyben, A nyelv az Isten. A könyv eredeti, svéd nyelvű változatának egyébként ez a címe, a magyar fordító vagy a kiadó a címet és az alcímet valamilyen okból felcserélte. Erre a középső részre az utószóban Jangfeldt úgy utal, hogy „néhány rész esztétikai témákat feszeget”, tehát a középső rész hat alfejezete (Sercegj, ceruza!, Egy orosz Auden, From Russian with love, Egy szabad ember nem mást hibáztat, Egy buzgó antipogány, A szem nyugvópontjai) inkább egy-egy tanulmány a Brodszkij-szakirodalom fő témáihoz kapcsolódóan. Brodszkij világnézetéről, az angol költészet rá gyakorolt hatásáról, kétnyelvűségéről, vallásbölcseletéről stb. Jangfeldt kiváló összefoglaló jellegű fejezeteket nyújt, amelyek az érthetőségre, az olvasmányosságra, a különböző vélemények összegyűjtésére törekednek, nem feltétlenül a filológiai mélységre. A magyar olvasók számára ez azért különösen fontos, mert míg Brodszkij regényes életéről, üldöztetéseiről a Szovjetunióban, majd Nobel-díjas sikertörténetéről az USA-ban lehetnek bizonyos értesüléseink, általában nagyon kevés az az ismeret, ami Brodszkij poétikájára vonatkozóan – a magyar nyelvű szakirodalom és kutatások alapvető hiányosságai miatt – a magyar olvasóhoz ez idáig eljuthatott.

Jangfeldt tanulmányai tehát bevezetnek az izgalmas brodszkiji világba, gyakran olyan információkkal is szolgálva például Brodszkij angoltudásáról vagy személyiségének ellentmondásosságáról, amelyek teljesen újként hatnak, mert az eddigi interjúkötetek és életrajz-kezdeményezések vagy túlontúl elfogultak voltak, és a költő zsenialitását hangsúlyozták, vagy az aprólékos filológia miatt voltak nehézkesebbek. Nem véletlen egyébként, hogy Jangfeldt kerüli a szigorú életrajziságot, vegyes műfajú könyvének három részét és alfejezeteit akár tetszés szerinti sorrendben is olvashatjuk. Brodszkij megtiltotta ugyanis, hogy életrajzot írjanak róla, helytelennek tartotta az irodalmi műnek az életrajz felőli értelmezését, kérését nemcsak Jangfeldt, de Loseff és Polukhina (Brodszkij két legismertebb kutatója) is tiszteletben tartották, különböző áthidaló műfaji megoldásokat találva ki arra, hogy a költő emlékét mégiscsak megörökítsék.

A töredékesség ellenére mégis van vezérszál a könyvben, amit Jangfeldt a következőképpen fogalmazott meg: „Én azt írtam le, amit Brodsky életében és munkásságában a magam részéről fontosnak tartottam. Mégis azt remélem, hogy e nagy költőről és komplex emberi lényről szóló feljegyzéseim felvázolnak az olvasó számára egy kivehető alakot”. Ilyen értelemben Jangfeldt visszaemlékezései mégsem egészen véletlenszerű töredékek, hogy a fenti Brodskytól vett idézetre visszautaljunk. Két hangsúlya, célja van a könyvnek, egyrészt a nagy költőt, másrészt a komplex emberi lényt kívánja bemutatni. Egy harmadik fókuszpont is érzékelhető, amivel viszont kevésbé tudunk egyetérteni, a könyv inkább Brodskyról és nem Brodszkijról szól, az angol irodalomhoz és nyelvhez való kötődései részletesebb bemutatást kapnak az orosz, illetve az antik irodalom rovására. Nyilván a piac is azt diktálja mind Jangfeldt, mind a magyar kiadó számára, hogy a költőt a könyv címében angol, nem pedig a kevésbé jól hangzó orosz nevén próbálja meg népszerűsíteni, ami nem is lenne baj, ha a könyv egész koncepciójában megmaradna az egyensúly az orosz költő és az angol nyelvű esszéista között (aminek Brodszkij vallotta magát).

Jangfeldt a költészet megszállottjának nevezi Brodszkijt. Egy megszállott költő számára a nyelv az Isten, nyelv és költészet értékhierarchiájának csúcsán foglalnak helyet. A kinyilatkoztatásszerű felismerés története a nyelv felsőbbrendűségére vonatkozóan fontos szerepet kap nemcsak Jangfeldtnél, hanem a Loseff-féle életrajzban is. A fiatal költő 1964-es norenszkajai száműzetése idején véletlenszerűen ütött fel egy könyvet Auden W. B. Yeats emlékezete című versénél. Nagy megdöbbenéssel olvasta azokat a sorokat, amelyek arról szólnak, hogy az Idő kíméletlen mindenkivel, egyedül a Nyelv előtt hajol meg és a Nyelv szolgáinak bocsát meg. A Nyelv tehát ebben az értelemben az Isten, mert nagyobb, ősibb az Időnél is, előtte meghajol az Idő. Ez a felismerés alapvetően határozta meg Brodszkij egész további pályáját, világlátását, és kijelölte érdeklődésének fókuszpontjait. „Ami engem mindig is érdekelt, talán a legeslegjobban érdekelt, az az idő és annak hatása az emberre. Hogyan változtatja meg, hogyan csiszolja. (…) Másrészt ez csupán egy metaforája annak, amit az idő tesz a térrel és a világgal.” Az idő romboló hatását a térre és benne az emberre a brodszkiji világképben a nyelv, a költészet emberre gyakorolt hatása ellensúlyozhatja egyedül. Hatásról beszélünk ebben az esetben is, mert nem a nyelv a költő eszköze, hanem a nyelv eszköze a költő, amely rajta keresztül megnyilvánulva a költőt új felismerésekre vezeti. Brodszkij számára nagyon fontos, hogy a költészet az olvasóra is ugyanilyen erős hatást gyakoroljon, hogy egyáltalán eljusson hozzá, olcsón kapható legyen a benzinkutakon, élelmiszerboltokban, verseskötetek legyenek elhelyezve a szállodai szobákban stb., a rím, a ritmus kötöttségei pedig emlékezetes beszéddé tegyék a verset az olvasó számára, maradandó hatást gyakorolva rá. Jangfeldt könyvének talán legizgalmasabb része A nyelv az Isten fejezet Sercegj, ceruza című alfejezete, amely betekintést nyújt a költőnek a fentiekben vázolt hierarchikus látásmódjába a Nyelv-Idő-Tér hármasságáról. Az alfejezetet vers- és prózarészletek tarkítják, a versfordítások Imreh András munkáját dicsérik.

A töredék nemcsak az emlékezés viszonylatában kulcsszó annak korlátaira utalva, hanem Jangfeldt Brodszkij költészetének kulcsszavai közé sorolja, amelyek a „törmelék”, a „szilánk”, a „töredék” stb. Ezek a kulcsszavak az idő pusztító hatásával állnak összefüggésben, hiszen az idő múlásával a test egyre gyengül, egyre láthatatlanabb, majd végül por lesz. Brodszkij átfogalmazza Archimédesz törvényét is a tér ugyancsak romboló munkájára vonatkoztatva, amely a belé helyezett testet kiszorítja. Az emberi életet alapvetően meghatározó idő és tér tehát kiszorítják, folytonos mozgásra kényszerítik az embert. Marcus Aureliusról írott esszéjében Brodszkij ezt úgy fogalmazza meg, hogy „legalábbis az idő vonatkozásában mindannyian nomádok vagyunk”, azaz kénytelenek vagyunk az idővel együtt haladni (a halálunk felé). Brodszkij a tér vonatkozásában is nomád volt, és nem csak kényszerű száműzetése miatt, a költő évről évre szerette az általa kedvelt országokat bejárni bizonyos meghatározott sorrendben (lásd A szem nyugvópontjai című fejezetet), és önkéntesen is a nomád életmódot választotta. Mindezzel szemben azonban „Brodsky számára a költészet afféle »terra firma«, amely bátorságot önt belé a száműzetés traumájában”, idézi Jangfeldt Natasha Spender kijelentését Brodszkijról, amihez csak annyit fűznénk hozzá, hogy a nyelv, a költészet nemcsak Brodszkij személyes életében (a száműzetéssel, a szovjet valósággal szemben), hanem egy tágabb, egzisztenciális értelemben is terra firma, míg az Idő és a Tér kihúzzák az ember lába alól a talajt a brodszkiji felfogás szerint.

Brodszkijnak, a komplex emberi lénynek egyik legvonzóbb tulajdonsága éppen ez a megszállottsága, a költészet iránti elhivatottsága volt, amelyet a körülötte régóta folyó mítoszépítés isteni elhivatottságként értelmez. Jangfeldt is idéz néhány önbeteljesítő „próféciát” tőle, illetve halálának dátumával kapcsolatban sem hallgathatja el, hogy az egybeesik az orosz irodalom legnagyobbjainak halálozási dátumával, általában véve azonban a realitás talaján marad, és a komplex kép érdekében Brodszkij negatív tulajdonságait is szóvá teszi. Brodszkijról, a költőről például érdekes az a történet, hogy a száműzetést követően először nagyon vonakodott angolul megszólalni, de kedvenc angol verseit se vége, se hossza képes volt kívülről elszavalni vendéglátói nagy ámulatára. Egyetemi tanárként óráinak első számú követelménye az volt, hogy a hallgatóknak minden órára meg kellett tanulniuk egy verset kívülről. Kevésbé hízelgő rá nézve az, hogy fordítóival rendszeresen összeveszett a számára elfogadhatatlan formai pontatlanságok miatt, vagy hogy egy alkalommal valakit gitárral vert fejbe azért, mert az illető meg merte zenésíteni a verseit (amit Brodszkij ki nem állhatott).

Brodszkijt általában is erős szimpátiák és antipátiák jellemezték Jangfeldt szerint szinte mindennel kapcsolatban. Az angol irodalom iránt rendkívüli módon lelkesedett, míg a francia irodalom teljesen érdektelen volt a számára, voltak kedvenc és ellenszenves országai stb. Az emberekkel is hasonlóan viselkedett, nagyon barátságos, gondoskodó, nagylelkű, ugyanakkor a számára ellenszenves emberekkel arrogáns, kegyetlen is tudott lenni. Személyiségének ellentmondásossága elsősorban félénkség és arrogancia elegyében mutatkozott meg, számára idegen környezetben félénk volt, fellépései, felolvasásai alkalmával is rendkívüli módon izgult, aminek olyan mértékű hadarás lett az eredménye, különösen ha angolul beszélt, hogy semmit sem lehetett érteni belőle. Az időnkénti arrogáns viselkedés, az, hogy nagyon könnyen meg tudott sérteni embereket, talán ezt a félénkséget próbálta leplezni. Szimpatikus vonásai közé tartozik rendkívüli emlékezőtehetsége és olvasottsága (amelyet önképzés útján szerzett, hiszen tizenöt évesen otthagyta az iskolát), örökösen éber nyelvi készsége, amely vitázó hajlamában, szójátékok gyártásában is megnyilvánult, valamint jellemének, választásainak függetlensége. Brodszkij többször ismételt tézise – hogy az irodalom az individualizmusra tanít, az amerikai költészet pedig különösen „az individualizmust éltető hajthatatlan szentbeszéd” – teljesen összhangban állt azzal, amit ő maga egész életében következetesen képviselt a kollektivizmus bármiféle (vallási, nemzeti stb.) megnyilvánulásával szemben.

Jangfeldt könyve legelején azt a történetet meséli el, amikor Brodszkij a Szovjetunióból való kiutasításának napján útban a repülőtérre, a taxiban költészeti kérdésekről beszélt „és nem – mint ahogy az várható lett volna – politikáról és az előtte álló kényszerű emigrációról”. Ez a történet kísértetiesen hasonlít arra, amit Brodszkij egyik kiváló esszéjében Ovidiusról közöl, aki száműzetése helyszíne felé hajózva, viharba keveredve is verset komponált. A nyilvánvaló párhuzamok mellett, amelyeket Brodszkij maga is említ az esszében (Ovidius számára a nyelv, a versmérték isteni adományt jelentettek, számára a világ és a nyelv azonosak voltak; csakúgy, mint Brodszkij számára), azért tartom ezt fontosnak megjegyezni, hogy érzékeltessem, Brodszkij nem csak Audennel azonosult (amiről Jangfeldt egy fejezetet ír), és nemcsak az angol irodalom iránt táplált erős érzéseket. A Levél Horatiushoz című esszéből megtudhatjuk, hogy a római költők közül Horatiushoz kötődött elsősorban, másodsorban pedig Ovidiushoz. Különös elképzelései szerint Horatius először Audenben testesült meg, majd őbenne. Ők hárman tehát valóban azonosak versmértékeik hasonlósága miatt, írja, amiben talán hasonló lelki alkatuk is kifejeződik. Brodszkij a szovjet hatóságok teremtette kulturális vákuumban az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, amikor költői pályáján elindult, egyszerre fordult az orosz költői hagyomány, elsősorban az akmeizmus, az antikvitás és az akkoriban oly vonzó nyugati, angol-amerikai irodalom felé, hogy ezekből a forrásokból merítve az orosz költészetben is a kultúra folytonosságát biztosítsa. Auden és az angol-amerikai irodalom hatása, többek között John Donne-é (akit Jangfeldt szintén csak futólag említ meg), csak egyike a fentebb említett hármas hatásnak (az antik, az orosz és az angol-amerikai hatás). Ezek közül Jangfeldt az első kettőnek lényegesen kevesebb figyelmet szentel.

Jangfeldt olvasmányos, sok érdekes történettel tűzdelt könyvében a szerző céljának megfelelően Brodszkij költőként és emberként is jól kivehető alakként jelenik meg. Sok fénykép, Brodszkij rajzai és a már említett vers- és prózarészletek teszik még izgalmasabbá az olvasást, miközben betekintést nyerhetünk a 20. század egyik legnagyobb orosz költőjének, kiváló angol nyelvű esszéistájának, a legfiatalabb irodalmi Nobel-díjasnak és Amerika koszorús költőjének világába. A könyv segítségével reméljük, hogy Brodszkij magyarországi recepciója is biztosabb talajra talál, annál is inkább, mert a pályakezdő költő és társai magukat ’56-os nemzedéknek nevezték, akik a magyar forradalom leverése miatt fordultak el végleg a szovjet valóságtól, a költészet mint különös terra firma felé.