Szerintem az egész olyan, mint egy jelkép,
itt ülünk: te múltként, én pedig jelenként…
(Bereményi Géza: Desiré és a múlt)

Bereményi hosszú szünet után ismét regényt írt. Eddig mindegyik általa kipróbált műfaj jól állt neki: drámáit, novelláit, forgatókönyveit, filmrendezéseit, dalszövegeit egyaránt elismerés övezi, regényíróként is alkotott már: a Legendárium után harmincöt évet kellett várni az új alkotásra. A Vadnai Bébi életrajzi-önéletrajzi ihletésű, korokon átívelő kutakodás múltbéli titkokban, generációk közötti feszültségekben és egy nem mindennapi szerelemi történetben. És úgy tűnik, sikeres regénnyel van dolgunk, a megjelenés után fél évvel változatlan utánnyomásban olvashatjuk.

A regény mozgatója az egyik főhős, Doxa származásának feltárása, a tények, pletykák és az emlékezet által behatárolt képlékeny önkép fontosságának és elhanyagolhatóságának dilemmája, a jelenben létező ént előíró múlt tagadása, ám mégis elismerése. Doxa anyja, Vadnai Éva (Bébi), a húszas-harmincas évek nagypolgári zsidóságának elkényeztetett sarja, akinek az élete felfordul a második világháború hatására. Előtte azonban a mai Balettintézet épületének boldog örököse, kicsapongó életű ikonja a negyvenes évek budapesti éjszakai életének. A második világháború alatt fogan gyermeke, akit később lelencotthonba ad, és akinek sosem árulja el apja kilétét.^[1] Ezt a problémát boncolgatja a hetvenes évek Budapestjén az elbeszélés központi figurája, a fiatal író, Dobrovics, akit még Doxánál is jobban érdekel története. A két idősík váltakozik a könyv első felében, kontrasztot képezve a korok, a generációk és ezek egymáshoz való viszonya között. Mindemellett Dobrovics folyamatosan kísérletezik a nehezen kibogozható történet megírásával, amely elmondhatatlansága miatt sohasem készül el. Ebben felismerhető Bereményi pályájának kezdeti szakasza, íróvá válásának története, legtöbbször öniróniába hajlóan:

„– Akkor én most felavatlak. – A térdére csapott Ajváz. – Ülj ide rá!

Mikor Dobrovics oldalról odaült a két térdére, Ajváz ringatni kezdte, közben dúdolt, mint egy dajka. Négyszer ringatta meg ide-oda.

– Jó, felállhatsz. Mostantól író vagy. Látod? Az írógépen hat üres leütés egy bekezdés. Így állítsd be a sorközöket. Szerezz egy írógépet magadnak.” (8.)

Az írói szerep mibenléte, a szocialista rendszerben alkotó író meghasonlásának kérdésköre is végigkíséri Dobrovicsot, akinek a hetvenes években a fiatal tehetségek antológiájában is megjelenik novellája (akárcsak Bereményi A svéd királya). Így az önéletrajzi ihletettség az alapja a másik két főszereplő, Vadnai Bébi és Doxa életrajzának, amelyet túlnyomó részt Dobrovics nézőpontjában tálal a szerző.

Doxa és Bébi figurája mentén szövődik a cselekmény. Doxa félőrült, érthetetlen, hivalkodó alak, aki bárhol is van, központi szerepbe kerül. Kocsmákban, rendőri igazoltatásnál, az utcán, otthon vagy akár az elmegyógyintézetben. Karizmatikus személyiség. Ezt megerősítendő gyakran szaval az Újszövetségből fennhangon, dörgedelmesen, akár egy próféta, mindezt a maga teljes természetességével. Próféciái vagy Keresztelő Jánostól kölcsönzött, vagy Jézus Keresztelő Jánosra vonatkozó igéiből állnak. Doxa igazi neve János, Dobrovics a névazonosságból magyarázza a bibliai előd választását. Tanítványai is akadnak, fiatalok, akiket megigéz a Doxa-jelenség, és mindenhova követik, akár a kalauzhalak, hátha lehull számukra is valami használható. Később az alkoholelvonó kezeltjeként eléri, hogy az egy szinttel feljebb működő elmegyógyintézet lakója lehessen, segít az ápolóknak, a betegekkel foglalkozik. Több kortársa elbeszéléséből tudhatjuk, hogy Dixi a valós életben is gyakran profetikusan nyilvánult meg, haláláig akadtak követői, művészetének csodálói. A prófétaság nem választott hivatás, de a regény nem foglal állást, hogy Doxa esetében ez felvett póz vagy küldetés.

Vadnai Éva karaktere egyszerű és mégis idegen. A felső osztály szülöttje, aki nem érzi tetteiben a felelősséget, és e tulajdonsága a letűnt idők utáni, számára élhetetlen világban is megmarad. Ösztönlény, aki csak éppen aktuális vágyaira fókuszál, bábuként mozgatva a körülötte legyeskedő férfiakat, de még gyermekét is kiteszi pillanatnyi szeszélyeinek. Ha kell, zsarolásra használva elviszi szerelmétől, aki elhagyta őt, ha már nem kell, felülteti egy teherautóra, amely a lelencotthonba szállítja. Bébi sodródik a történésekkel, nem tudatos alakítója, hanem elszenvedője a körülményeknek. Motivációit vagy azok hiányát értelmezhetjük a következő idézet felől:

„Erre Bébi is áthajolt a poharak fölött az angol jazz band ricsajában, és kifejtette, hogy ő sosem mond indokot. Mert az indok, az mindig csak az adott pillanatnyi rögtönzés. Mert évek múlva úgyis rájön az ember, hogy nem azért döntött úgy, ahogy képzelte évekkel azelőtt, hanem valami más miatt. […] A miért, neki, Bébinek is legyen homály. Vagy most hazudjon itt gyorsan valamit?” (34–35.)

A nő ösztönös tettei tehát nem magyaráznak és nem magyarázhatók. De épp megérthetetlensége ad egy bizonyos atmoszférát környezetének, így tudja megtartani a reménytelenül szerelmes Tipsit maga mellett idős korára is, annak ellenére, hogy annak mostohatestvérével, gyerekkori barátjával, Szemzővel hagyta el annak idején. Így tudja magába bolondítani a fiatal Dobrovicsot a hetvenes években, így tud maga köré mítoszt gyártani titkolózásával és titokzatosságával, amely a történet középpontjába helyezi.

Dobrovics saját bevallása szerint „a múltban él”, mániákus vonzalommal olvassa a negyvenes évek szerzőinek műveit, hogy minél nagyobb rálátása lehessen a korra. Szemben áll ez a magatartás korosztályának a múlt tagadását, kárhoztatását, szüleik generációjának és eszméinek megvetését hangoztató elveivel. A generációs különbségek ábrázolása a Vadnai Bébi egyik fontos regényalkotó eleme. Miközben Bereményi mindkét korszakról plasztikus képet rajzol, szembenállásukat is megérteti az olvasóval. A két megjelenített korszak viszonya történeti szempontból szemben áll egymással, társadalmuk, életformájuk, tapasztalataik végletekig különböznek: a háború előtti és alatti lét élménye nekifeszül a mindezt már csak távlatból tekintő, a múltat vádoló felfogásnak. Ám a generációk mássága nemcsak a regény által ábrázolt korban érvényes, hanem a korosztályi különbözőségek általános fejtegetése is megtalálható mindezek hátterében. A kamaszos dühtől (Doxa Öregkurvának hívja anyját) a valóban meghaladott eszmék lesajnálásából fakadó közönyig széles skálán ábrázolja a hetvenes évek fiatalságának és szüleik generációjának ellentéteit. Az idősebbek pedig ebbe beletörődve, tudomásul véve, hogy túlléptek felettük, rezignáltan lesznek gyermekeik játékszerei, utálatuk tárgyai, mindeközben tudásukat titokban tartják. Akár Bereményi Frontátvonulásának egyik jelenetében, ahol Halmos az alkoholista öreggel élcelődik az Erőltetett menet című dalban, az öreg válasza pedig a Születtem Magyarországon. Ebben a generációk közötti hézagban találja meg Dobrovics önmagát, közvetítőként a két oldal között. Egy időszakban négy nővel randevúzik egyszerre – a nyomozás egy jólesőbb formáját választva – őket faggatva, hogy szüleik történeteibe betekintést nyerjen, egy elmúlt kort építhessen fel magában. Később, amikor végre az előző generáció tagjaival beszélhet Vadnai Éva és Tipsi bácsi személyében, megérti, hogy bármennyire is konzekvensnek tűnik egy történet a múltban, az emlékezés, az önigazolás eszköze igazolhatatlan, mint képlékeny és relatív tényező, részleteiben nem hordozza a teljes igazságot. A megtudott, kiderített igazság pedig lehet, hogy nem az, amivel a jelen szembesülni szeretne, emiatt nyomozása is értelmetlenné válik. Ezért tesz le arról is, hogy Doxa előtt felfedje apja kilétét.

Emellett Dobrovics a pillanatnyi létet is korszak-szerűségben értelmezi, tisztában van az ideiglenességével, és emiatt nem ellenkezik. „[…] az esőben is ott lappang egy jelkép. Méghozzá annak a korszaknak a jelképe, amiben ő, Dobrovics éppen akkoriban élt és hazafelé tartott.” (6.) A narráció is alátámasztja ezt az időérzékelést: többször fordulnak elő a műben Dobrovics figurájával kapcsolatban olyan kifejezések, hogy „évtizedek múlva fogta fel” vagy „korszakok átjáróházában élve”. Dobrovics felfogásában a múlt a jelen része, és a jövő nélkül is értelmezhető. Egy epizódszereplő, a Moulin Rouge angol vendégzenekarának dobosa fejti ki csendesen véleményét Bébinek a magyarok időfelfogásáról: „Maguk ironikus életet élnek. Előre nem látnak, mert ott csak a semmi van, örülni csak a múltnak tudnak, közben borzadnak is tőle, mert örökösök nélkül nincs értelme emlékezetüknek.” (77.)

A generációk ábrázolásában nagy szerepet játszik a Bereményi kapcsán sokat emlegetett sajátos nyelviség. Az élőbeszédszerű hiányos mondatok, az adott kort jellemző kifejezésmódok és a szleng nagyban hozzájárul, hogy plasztikusabbnak lássuk azokat az időket. A negyvenes évek „gondolja meg, dárling”-jától a rendőrök Jagellónak szólításáig a hetvenes években. A két világ két különböző nyelven beszél, nem értik egymást. A két korszak összefésülése, egymásba kapcsolása csak Dobrovicsnak sikerülhet, aki mindkét nyelvet beszéli. Hasonlóképpen, mint az elbeszélő, aki a narrációiban – túllépve a megjelenített korok nyelvein – ironikusan már néhol olyan szóhasználatot is beemel a regénybe, amely a jóval későbbi idők sajátja (pl. „mert ők szerettek dumcsizni egymással” [163.]). Érhetné Bereményit az affektálás vádja, ám feltételezhető egy olyan funkció is (amit Bereményi nyelvezete indokolna), hogy a későbbi korok távolsága a regény cselekményétől elkülönült nézőpontot teremt, ezzel átjárhatóságot, hidat alakítva ki a két megjelenített korszak között. Ezt a nézőpontot nemcsak a nyelviség indokolja, hanem az utolsó jelenetek egyike is: Dobrovics negyven esztendővel későbbi, kétezertízes évekbeli telefonbeszélgetése egykori barátjával, Lóval, aki Doxa emlékét felidézve próbálja meg a történtek megírására rávenni. Mindez csupán egy rövid epizód, ám a történeti távlatot nemcsak az olvasó képezi meg, hanem a mű maga is. Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy ezzel a jelenkort is relatívvá teszi, reflektálva korszakszerűségére, érvényességének mulandóságára.

A Bereményi-művek visszatérő poétikai kérdése a megnevezés. A lényeges dolgoknak nevet, és ezáltal külön létet kell adni. Találkoztunk már dalszövegeiben is a problémakörrel: „Ha én meg nem nevezem, más senki sem / meg nem nevezi azt a kevés, / azt a kevés, nem is tudom, hogy micsodát, / amiben voltam szereplő…” (Micsoda útjaim). A személyes élmények, fontos helyszínek és emberek efféle megnevezésével többletjelentést ad, így befolyásolva az emlékezés technikáját is. Ám ez a módszer csupán Dobrovicsnál játszódik le, elsősorban ő ad neveket a dolgoknak. Doxa reflektál is rá egyszer: „Persze, te kutatod a neveket.” (68.) Általában mindezt banális egyszerűséggel teszi, ezzel a megnevezés aktusát, módszerét ironizálva. „Beadja neki – mint egy orvos – a gazdátlan sztorit. Így nevezte magában akkor: sztorit.” (263.) vagy „[…] a Törzs tagjait kereste. […] Úgy nevezte őket magában, persze kimondatlanul: »a Törzsem«.” (25.) A Törzs tagjainak nevei szintén fontosak, a névadás itt is központi cselekedet. A tagoknak mindig valami ragadványnevet adnak, csak a Törzs főnökeinek van valódi. Egymás igazi nevét nem tudják, de nem is kutatják, saját álnevükkel azonosulnak.

A nevek Bereményi életében is kiemelt szereppel bírnak. A Vetróból lett Bereményi több interjúban nyilatkozott már a név személyiséget és sorsot meghatározó szerepéről, amely úgyszólván predesztinálja viselőjét. Dobrovics így különösen odafigyel, hogy minek nevezik, kit hogyan hív. Amikor Bébi először Fiúkának hívja, majd azon túl mindig így szólítja, amikor Tipsi bácsi megengedi, hogy szimplán Tipsinek híva tegezhesse. Bébit magában Évának nevezi, megjegyzi, hogy Doxa neve a halandók vélekedését jelenti, amely lehet, hogy igaz, ám igazságát nem lehet bizonyítani. Mind Dobrovics, mind Doxa anyai nagyapja nevét örökölte, így az identitás keresése, a nevek meghatározó mivolta központi problémakörré válik a műben.

A névöröklés is mutatja, hogy csonka családokról van szó. A regényben szinte egyetlen hiánytalan családdal sem találkozunk: árvák, örökbefogadottak, szüleiktől elszököttek, gyermekeiket elhagyók jelennek meg a történetben. Dobrovics külön élő apjának hazudik anyja jóllétéről, mivel nem akarja megmondani neki, hogy anyja több éve halott. Doxa származásának ismerete híján csak ténfereg, hátha valamiben magára talál. Látszólag a múlt kötelékeitől való szabadulás a céljuk, ám valójában a múlt hiánya által kiváltott gyökértelenség jellemzi őket. Doxa múltjának nyomozása így azt a lehetőséget is felveti, hogy esetleg féltestvérek vagy unokatestvérek lennének. A közös elveszettségükben előbb egymásra találnak, később eltávolodnak egymástól kiszolgáltatottságuk miatt, de közös múltjuk meghatározza őket. A Vadnai Bébiben, ahogy a Legendáriumban is, a család sosem egységes, meghatározása problematikus, ahogyan a család által meghatározott egyén önképe, családtagjaihoz való viszonyulása is.

A származás problémakörében felvetődik a zsidóság kérdése is. Vadnai Bébi felsőosztálybeli zsidó családja a háború előtti időszakban a nagypolgári idill megtestesítője. Később Bébi származására hivatkozva akarja Tipsi közös gyermekük abortálását megakadályozni: „Végül is, akárhogyan nézzük, maga zsidó. És azoknál szentség a leszármazás.” (34.) De nem sikerül, mostohatestvérét, az antiszemita nőgyógyászt, dr. Szemzőt kénytelen felkeresni segítségért. Szemző és Bébi találkozásával indul el az a végletes szerelmi harc a nő és az orvos között, amit az elbeszélő „gyűlöletszerelemnek” titulál. A háborúval párhuzamosan kezdődik el Bébi kálváriája: a személyazonosság cseréje, a németek erőszaktétele, a bujkálás, a betegség, a depresszió, ráadásul ezzel párhuzamosan romlik a szerelmi kapcsolatuk is. És Bereményi nem megy bele a származás mint stigma problematikájába, hanem marad az eredeti célkitűzésénél, személyes sorsokat vázol, történetet ír. A pátosz és vádaskodás nélküli mód, ahogyan a zsidóságról és meghurcolásukról szót ejt, figyelemre méltó. Nézőpontjában talán a másodgenerációs holokausztirodalommal van némi rokonság: a szülők sorsa nem egészen a miénk, mégis meghatároz minket. Az antiszemita doktor többször Bébi életére tör. Előbb rálő, mikor kiderül, gyereket vár tőle, majd sírva műti ki belőle a golyót, kezeli. Kereset-kiegészítésként gazdag zsidóknak elképesztő összegekért árul gyorsan ható mérget, hogy azok ilyen módon elkerülhessék a haláltáborokat. Később ezt a szert ajándékozza Bébinek, felajánlva ezzel a könnyebb halálmódot. Ám ezek a cselekedetei nemcsak fajgyűlöletéből magyarázhatók, hanem a köztük lévő érthetetlen szerelem szintén indokolhatja. A származás problémája Doxa alakjának ihletőjét, Dixit is foglalkoztatta, ez kiderül már Wahorn András zenéjére írt szövegének címéből is: Én vagyok a másfél zsidó.

A Vadnai Bébi alapvető problémája a korok távolsága, a generációk távolságtartása és az ember keresgélése ezekben a messzeségekben. A származás, a hovatartozás és a múlt kutatása csak látszólag célirányos, leginkább önmagáért való, de értelme is ebben rejlik. Bereményi második regénye kiemelkedő és fontos alkotás, stílusában, nyelvében, poétikájában a várt, magas színvonalat hozza. Bemutatja, megérteti és biztosít: a korszakok feladata az egymással való szembenállás, a feszültség fenntartása, egymás szemlélése és megtapasztalása. Minden korszak pillanatnyi – bármennyire végeláthatatlannak tűnik is –, de érvényes, meghatározója az előzőknek és az utána jövőknek.