A Kaliforniai fürj olvasása zavarba ejtő, ambivalens érzéseket keltett bennem. Egyrészt gyakran untattak a vég nélküli tájleírások és az ismeretközlő betétek, bosszantott az elbeszélésmód helyenként meghökkentő, reflektálatlan naivitása, az elbeszélő mindentudása és pedantériája, másrészt szinte észrevétlenül, ellenőrizetlen pályákon egyre meghittebb kapcsolatba kerültem az Amerikába kivándorolt Árvai család történetével, egyre inkább hatalmába kerített történetük megejtő, idillikus bája. Ahogy fejezetről fejezetre haladtam előre, úgy vártam egyre kevésbé, hogy itt még történhet valami fordulat, lappanghat valami titok, ami egyszerre más megvilágításba helyez mindent, hogy akár a szereplők történetében, akár az elbeszélésmód terén érhet még bármilyen meglepetés, de épp ebben a változatlanságban, monotóniában, megbízható állandóságban éreztem valami olyan biztonságot és bensőségességet, azt is mondhatnám: harmóniát, amihez jólesett napról napra visszatérni. Ezért is olvastam csak kis adagokban, a több mint hatszáz oldalas könyv hatvanegy fejezetét két-három fejezetenként – ennél több már sok lett volna a hétköznapi banalitásokból, az aprólékos, akkurátus leírásokból, éppen ennyi viszont valamiféle derűs idill perceit lopta az én hétköznapjaimba.

Oravecz regényének befogadását más olvasási stratégia mellett is lelassítja az elbeszélés ráérős, megfontolt tempója: az olvasó akarva-akaratlanul részesévé válik annak a lassú időmúlásnak és türelmes várakozásnak, amellyel az Árvai család amerikai élete telik, a végtelenségig késleltetve hazatérésük időpontját. Az egyes fejezetek kitartó következetességgel és egyenletes, kimért tempóban ennek a csaknem négy évtizedes történetnek egyes kiragadott szakaszait, tárgyi részleteit, olykor csak néhány vagy éppenséggel egyetlen nap eseményeit mesélik el. Ez a tempó bizonyos fokig független a történelmi idő múlásától – csak elvétve olvashatók a regényben konkrét, azonosítható történelmi eseményekre vonatkozó utalások –, így a regényidő múlását elsőrendűen a család belső története szabja meg, amelynek megvan a maga külön, öntörvényű menete.

A történet már az Ondrok gödre című előző Oravecz-regényben, az „első könyv”-ben elkezdődik: a huszonkilenc éves Árvai István, Árvai János sokgyermekes, tekintélyes szajlai gazdálkodó elsőszülött fia a 19. század legvégén, 1898-ban úgy dönt, hogy családjával: feleségével és két kisgyermekével kivándorol Amerikába, hogy ott ipari munkásként összegyűjtsön annyi pénzt, amennyiből itthon majd földet tud vásárolni magának. Az „első könyv” és a Kaliforniai fürj, amelynek címe alatt valamiért már nem szerepel a „második könyv” megjelölés, olyan szorosan összefüggenek, hogy ezt talán érdemes lett volna valami módon a kötetek külalakján is feltüntetni – bár az amerikai rész zavartalanul olvasható önmagában is. Az első könyv azzal zárul, hogy útra kel az Árvai család: ennek szűkszavú közlését a mindössze két és fél oldalnyi utolsó fejezet már-már Oravecz-módra prózaverses formában illeszti be a tömeges kelet-európai kivándorlás összképébe, a Kaliforniai fürj első fejezete pedig a New York-ba való megérkezésről és a vonaton történő továbbutazásról szól. Árvaiék az Ohio-beli Toledóba utaznak, István nagybátyjához, aki itt van már egy ideje, szintén mint kivándorló, vagy inkább vendégmunkás, ő fogadja és igazítja el őket. Toledóban egyébként is jelentős magyar kolónia található, Kis Birminghamnek nevezik a magyar negyedet, Árvaiék itt telepednek le. Lakásuk kezdetben csak egy szoba egy burdnek nevezett panziófélében, amelynek gazdája szintén magyar, ahogy vannak magyar üzletek, magyar templom és iskola is – aztán mihelyt tehetik, házat bérelnek a közelben. István egy vasöntödében kap munkát, nagyobbrészt itt is magyarok társaságában dolgozik, és így csak lassan, nehezen tanul angolul. Bár otthon, apja mellett sokáig paraszti munkát végzett, a föld felaprózódása miatt kénytelen volt végül a megélhetésért egy lemezgyárban elhelyezkedni, úgyhogy az ipari munka ekkor már nem idegen tőle.

A hatvanegy fejezetből huszonhat játszódik Toledóban. Árvaiék életéből kb. hét-nyolc év esik erre az időszakra. Ez alatt, félig-meddig akaratuk ellenére, két újabb gyermekük születik, és így a tervezettnél csak kevesebbet tudnak félretenni. Imruska, a legidősebb fiú iskolába megy, először a magyar iskolába, de aztán átíratják egy angol iskolába, és ennek következtében nemsokára már csak amerikai akar lenni, és látványosan megtagadja a magyarságát. Bár évszámok alig találhatók a regényben, utalásokból kiderül, hogy kb. másfél évvel Árvaiék érkezése után jön el az évszázadforduló pillanata, amelyet egyébként a szajlai paraszti szokásoktól teljesen eltérően már „polgári” szilveszterezéssel ünnepelnek, és 1907-ben utaznak tovább Dél-Kaliforniába. Ekkor ugyanis gazdasági válság sújtja az Egyesült Államokat, és az elbocsátások aggasztó híreire, illetve egy újsághirdetés alapján István úgy dönt, a dél-kaliforniai olajbányászatban próbál inkább szerencsét.

Ettől fogva a dél-kaliforniai Santa Paulában és környékén játszódnak a fejezetek: Árvaiéknak itt nagyjából újra kell kezdeniük az életüket, először lakást bérelnek, de évekkel később már házat vehetnek a megtakarított pénzükből. Istvánt kezdetben a többi munkással együtt hétfőn hajnalban teherautó szállítja a fúrótornyokhoz, és csak vasárnapra jöhetnek haza, ő azonban a már Toledóban megvásárolt és ide is magával hozott bejciglivel, azaz biciklivel nemsokára hét közben is megteszi többször az oda-vissza utat. Sőt később, az Európában kitört nagy háború idején, motorbiciklit vásárol, és azzal már naponta jár haza. Munkahelye gyakran változik: ha egy helyen „megütik” az olajat, új fúrótoronyhoz osztják be. Két újabb gyermekük születik, de kettőt el is veszítenek: a még Magyarországon világra jött Bözsike, aki kamaszlány korában szenvedélyes úszóversenyző lett, egy versenyen fatális módon váratlanul belehal veleszületett szívbillentyű hibájába, Jancsikát pedig, aki már Toledóban született, a spanyolnátha-járvány ragadja el tizennégy éves korában. Ettől fogva a hazatérés egyébként is mind bizonytalanabb szándékát még jobban gátolja a szülőknek az az aggálya, hogy gyermekeik sírját kellene a távoli Amerikában hátrahagyniuk.

István mellett szerephez jut Imruska is, az ő szexuális érése és kalandjai, geológiai érdeklődése, stanfordi egyetemi tanulmányai, önkéntes szolgálata az Egyesült Államok hadseregében, megsebesülése az európai fronton, szerencsés hazatérése, igaz, mindez csak a puszta említés erejéig, és színre lép későbbi felesége, az amerikai Claire, akivel István motorján nagy túrát tesznek a Colorado-sivatagban. A háború után az utolsó tíz fejezetben már nagy kihagyásokkal folytatódik a történet, amely végül, megint csak közvetett utalás szerint, 1937 táján fejeződik be. István és felesége, Anna már-már úgy döntenek, hogy mindent pénzzé tesznek és hazamennek, de végül mégis meggondolják magukat, és Santa Paula közelében vásárolnak földet, egy horvát kivándorló eladó ranch-ét, ahol évek kemény munkájával létrehozzák azt a gazdaságot és otthont, amit Magyarországon szerettek volna megteremteni. Hogy 1937-ben járunk, abból derül ki, hogy István egy újságcikket olvas, mely a német Hindenburg léghajó New Jersey-i katasztrófájának okaival foglalkozik. István ekkor hatvanhat-hatvanhét éves lehet, öregebb, mint ahány éves időközben rég elhalálozott apja volt, mikor ők kivándoroltak, és úgy tűnik, hogy bár a kivándorlás eredeti célja, a megtakarításokkal alátámasztott visszatérés nem teljesült, mégis révbe értek. A napi munkája végeztével István a tornácon pihen a hintaszékében, és arra gondol, hogy itt van „körötte, fent, lent, közel, távol, mindenhol” az ország, Amerika, „és ő benne. És néha mégis olyan, mintha valahol máshol lenne. Itt él több mint harminc esztendeje. Itt a családja, van háza, földje, a magáéban dolgozik végre, nem szenved hiányt, és szereti is ezt az országot, és mégis. Pedig neki adta legszebb férfikorát, erejét, akarását, tudását, és kapott is tőle, kenyeret, otthont, reményt. Kötődni azért kötődik hozzá, legerősebben tán avval, hogy a földjében nyugszik két gyereke. Igen, aki eltemette már valahol valakijét, annak köze van ahhoz a helyhez, akármilyen rossz is az, és ez nem rossz, egyáltalán nem rossz, sőt, inkább jó. Mikor eddig jutott, hirtelen mintegy a testével is érezte ezt a jót.” (619.)

Ha megpróbálom elképzelni ezt a hintaszékében mélázó Istvánt, furcsamód csak eléggé elnagyolt és homályos képet tudok róla alkotni, pedig ekkor már a regény végén járunk. Hogy mást ne mondjak, a történet előző szakaszaihoz képest nem látom rajta az öregség vagy az öregedés tüneteit. Egyébként is inkább csak általános érvényű szerzői közlések alapján tudunk meg róla ezt-azt, ő maga átélhető érzéki és lelki-szellemi mivoltában, mint személyiség, nem formálódik meg kellően. Többnyire csak azt tudjuk meg, hogy mi történik vele, mit lát, mit cselekszik, és bár ezek a történések, benyomások és akciók önmagukban gyakran érdekesek és jellemzőek, esetlegesen és külsőségesen kapcsolódnak egy olyan István alakjához, aki éppenséggel lehetne másmilyen is. Akadnak ugyan olyan részletek, ahol István álmodik, tépelődik, aggódik, emlékezik, de ezek is programszerű szerzői beszámolók, ilyenkor történetesen belső tartalmakról, amelyekhez a külső történések Istvánja mintha csak a nevét és a múltját adná. Az elnagyoltság és elvontság érzetét erősíti, hogy ezeknek a külső történéseknek a szintjén István valószerűtlenül idealizált alak. Bár nem példáz valamiféle eszményt, mégis igazi pozitív hős. Mintaszerű férj és családapa, lelkiismeretesen és hozzáértően látja el munkáját és házastársi feladatát, jó viszonyban van munka- és embertársaival, senkivel sem kerül konfliktusba, ügyesen fúr-farag és szerel, elevenen él benne a paraszt föld- és természetszeretete, és általában véve megfontolt és rátermett kormányosa a család amerikai projektjének. Az utolsó fejezetek egyikében motorbiciklijén szinte szárnyas mitológiai hősként riadóztatja a környék lakóit, mikor felfedezi, hogy egy víztározó átszakadt gátja felől pusztító vízözön közeledik.

Ahogy a fentebb idézett meditációja alkalmával „testével érezte a jót”, általában is elmondható róla és a családjáról is, hogy végeredményben csupa jó történik velük. Ha akadnak is nehézségek és problémák a beilleszkedés és a boldogulás terén, előbb-utóbb ezek mind megoldódnak. Ha rossz történik, az végül jóra fordul vagy feledésbe merül. Az olvasó egy idő múlva hozzászokik, hogy itt nem számíthat (vagy nem kell számítania) drámai vagy regényes fordulatokra, főleg nem jóvátehetetlen, tragikus katasztrófákra, haláleseteket kivéve, amelyek, mondhatni, hozzátartoznak az élet rendjéhez. A fejezetek során rendszeresen ismétlődő elbeszélői stratégia inkább az, hogy mintha valami bonyodalmat, krízist vagy fordulatot készítene elő a kiinduló helyzet – legalábbis olvasói beidegződéseink szerint –, de aztán nem történik semmi, ami a cselekmény menetét érdemben befolyásolná. Jellemző példája ennek a 14. fejezet, amelyben Imruska elcsavarog, és eltéved a Toledo-széli erdőben. Ekkor még a regény elején járunk, ezért baljós érzést kelthet, ahogy a kisfiú kíváncsian és gyanútlanul az ismeretlen erdő titkai nyomába szegődik. El is téved, de aggodalmunk hamar eloszlik: a fejezet végén Imruska egyszer csak véletlenül megtalálja a kivezető utat, és noha már lámpával keresik, még verést sem kap. (Ez az epizód egyébként jól láthatóan az Ondrok gödre hasonló témájú és szerkezetű fejezetének párdarabja.)

Ekkorra István is belekeveredett már egy-két kalamajkába: megtámadták az utcán idegengyűlölő helyi suhancok, illetve nyílt színen vizelő részeg magyar munkások miatt tévedésből őt is beidézték a bíróságra, de mindkét kellemetlenséget megúszta, sőt az utóbbi eset, az amerikai igazságszolgáltatás nagyvonalú méltányossága mintha a rasszista agressziót ellensúlyozná. Később István két súlyos üzemi balesetet is túlél, az elbocsátások pedig mindig csak fenyegetik, de hál’istennek egyszer sem érik utol, sőt a Union Oil cég még arra is hajlandó, hogy amikor megelégeli az örökös utazgatást, kérésére más, könnyebb beosztásba helyezik át. A külvilághoz való kiegyensúlyozott, konfliktusmentes viszony érzetét keltik az olyan fejezetek is, amelyekben István vagy Imruska (egyszer-egyszer Jancsika vagy az egész család) valamilyen alkalomból felkerekednek, és kirándulást tesznek, elkószálnak, bejárnak valamit. Ilyenkor sem történik más, mint hogy részletes szerzői leírást kapunk földrajzi, állattani, növénytani, kőzettani benyomásaikról és apró-cseprő kalandjaikról. Egy tavaszi vasárnap István és a még kölyök korú Pistike horgásznak egy környékbeli patakban, és megismerkednek egy csuvas indiánnal. Megtanítják a szalonnasütés magyar módjára, az indián pedig mesél nekik régi életükről, amikor még „sokasodtak, virultak, boldogok voltak. Halásztak, vadásztak, gyűjtögettek, ettek, ittak, táncoltak, énekeltek, mikor minek volt az ideje.” (524.) Ezt egy-két ige felcserélésével István is elmondhatta volna neki az ő régi életükről, amint Pistike ennek hatására: „néha képzelődött a családjáról, a család magyarországi tagjairól, akiket nem ismert. Ilyennek [vagyis olyannak, mint az indián] képzelte Madár nagyapját, akiről annyi jót hallott az anyjától, hogy már-már hiányzott neki.” (40.)

Egy viszonylag hosszú fejezet úgy meséli el Imruska és Claire többnapos sivatagi kirándulását, hogy sem róluk, sem szerelmükről semmi érdemlegeset nem tudunk meg, annál többet a tájról, a kanyonokról, a vadjuhokról és a vadméhekről. Egy idő után már sejtjük, hogy lehet szó bármiről az újabb és újabb epizódokban vagy kitérőkben, egyik sem fogja új pályára terelni Árvaiék életét. Éppen ezért mellbevágó a 43. fejezet, amelyben valóságos sokként éri mind a szereplőket, mind az olvasót Bözsike váratlan és képtelen halála. Ilyesmire itt már nem számítottunk. Ugyanakkor Bözsikéről többé nincs szó, csak a sírját emlegetik, az pedig szinte blaszfémiának vagy obszcenitásnak hat, hogy közvetlenül az ő elsiratása és eltemetése után, mintha mi sem történt volna, arról olvashatunk egy részletező fejezetet, hogy a csapodár, kétes erkölcsű Mary hogyan avatja be Imruskát a szex titkaiba. (Megjegyzendő, hogy később, amikor a már érett Imruska Claire-rel, majdani feleségével bolyong euforikusan a sivatagban, szó sincs szexről.) Nem valószínű, hogy Oravecz a fenti két fejezet ütköztetésével formaelvként valamilyen kihívó kontrasztot akart volna érvényesíteni, mert a fejezetek kapcsolódásában egyébként semmi jele látens jelentéstöbblet sugalmazásának. Jancsika sajnálatos halála már csak egy bekezdést érdemel, és a világháború okozta sok más probléma közepette mintha csak mellékesen, nagy távolságból értesülnénk róla. És mikor Imruska épségben hazatér az európai frontról: „Santa Paulában lassan minden visszatért a régi kerékvágásba”. (511.)

Istvánt hiányos jellemrajza ellenére is szeretni lehet helytállásáért, találékonyságáért, azokért az erényeiért, amelyekkel a szerzői intenció szerint boldogul és gyarapodik Amerikában. Vonatkozik ez valamennyire feleségére, Annára is, aki szintén idealizált alak, a hagyományos női szerepek eszményi megszemélyesítője: hűséges feleség és áldozatkész anya, erkölcsileg feddhetetlen, őszinte hitű, jó katolikus, megbízik férjében, aláveti magát akaratának és döntéseinek, példamutatóan gondoskodik gyermekeiről. Mindez akár igaz is lehet, mint István esetében is, tehát nem annyira az okoz zavart, hogy ilyenek, nem is az a kérdés, hogy miért ilyenek, hanem inkább az, hogy mintha azért lennének ilyenek (látszanak ilyennek), mert nincsenek rendesen kitalálva és megírva. Anna kezdetben magától értetődően a paraszti hagyomány szerint tölti be szerepét. De idővel megtudjuk, hogy Árvaiék kezdenek polgárosodni, amerikaiasodni. „Anna levágatta a haját, és egyre városiasabban öltözködött. A hosszú szoknya, rövidült bár valamelyest, maradt, de a fejkendő kalappal cserélődött fel. Nem hordott többé állig gombolt blúzokat, lábára pedig vasárnaponként enyhén magas sarkú, csatos cipőt húzott. István leborotválta a bajszát… Elhagyták egymás kendezését, és áttértek a magázásra, onnan pedig a tegezésre… A gyerekeiknek is megengedték, hogy tegezzék őket, ami Magyarországon teljességgel elképzelhetetlen lett volna.” (398.) Mindez nyilván tényleg így történt, de hogy kivel történt, és hogy az hogyan élte ezt át, arról kevesebbet tudunk meg. Akármilyen kiváló anya, feleség és háziasszony is Anna, férjének rendszeres távollétei, újfajta gondjai, az életformának az ő háziasszonyi mivoltát is közelről érintő változásai, magánya, az éltető (többek közt: női) közösség hiánya – mindez óhatatlanul nyomot hagyott – esetleg kisebb-nagyobb válságokat okozott – lelkivilágában. Erről azonban nincsen szó, nemhogy „mimetikusan” nincs, de még diegetikus (narratív) formában, kivonatos-összegző elbeszélésmódban sem. Ugyanígy nem követhetők nyomon a gyerekek személyiségében bekövetkező változások, illetve csak elszórt és általános ténymegállapítások utalnak rájuk, amint egyébként is gyakoriak az ilyen mondatok: „Megint eltelt egy év, megint tovább élték az életüket, a megszokott módon, a megszokott körülmények között” (212.); „Múlt az idő, múltak az évek” (397.); „Beilleszkedésük, hasonulásuk is folytatódott” (398.); „Árvaiék életének rendje beállni látszott” (355.); „Egyébiránt mindenki élte tovább az életét” (592.).

Olyan regényben, amelynek cselekménye évtizedeket ível át, és egy családnyi szereplőt mozgat, persze szükség lehet ilyen összegző vagy átkötő formulákra, és itt akár a naiv mesélés kellékeinek is tekinthetjük őket, de ugyanakkor annak a kívülálló és mindentudó szerzői beszédmódnak is tünetei, amelynek sokkal önkényesebb és következetlenebb eljárásai is vannak. A Kaliforniai fürjben külön bekezdések, sőt fejezetek foglalkoznak, a konkrét szereplők konkrét történetétől teljesen elvonatkoztatva, általában a toledói magyar kolónia életével, az amerikai magyar vendégmunkás-sors általános jellemzőivel, a vasöntés és az olajfúrás technológiájával, a dél-kaliforniai időjárással, a kaliforniai hegységek és sivatagok geológiájával, a húszas évek Amerikájával. Jellemző erre az utóbbi témát exponáló fejezet első bekezdése: „Az ember hajlamos a húszas éveket úgy elképzelni, mint holmi haláltáncot, amelyben az emberek vesztüket érezve szédült önkívületben forognak, ugrálnak, mialatt egyre romlik a gazdasági helyzet, egyre nagyobb lesz a baj, mígnem az évtized utolsó esztendejének októberében elkövetkezik az a bizonyos Fekete Csütörtök a New York-i tőzsdén, összeomlik az Egyesült Államok pénzügyi rendszere, és igazán kezdetét veszi a Nagy Gazdasági Válság.” (588.) Felvetődik itt a kérdés, hogy ki az az ember, aki így képzeli el a húszas éveket, mi köze az elbeszélőhöz és Árvaiék történetéhez. Ráadásul a következő, cáfolatnak szánt, ismeretterjesztő érvelés, amely a szóban forgó korszak egyik közismert ábrázolását, Fitzgerald Nagy Gatsby (helyesen: A nagy Gatsby) című regényét is szóba hozza, „a jólét”, a „virágzás” és a rohamos motorizáció jelenségeinek sorolása végén odáig már nem jut el, hogy akkor mégis, mi okozta a „Nagy Gazdasági Válságot”.

De persze nem az elbeszélő vagy inkább a szerző állításait vonnám kérdőre, hiszen – regényről lévén szó – ezeket és általában a történeti, szociológiai, technikatörténeti, földrajzi, természettudományos betétszövegeket a fiktív regényvilág részeiként kell az olvasónak elfogadnia – vagy vonakodnia ettől, ha inkoherensnek érzi őket. A Kaliforniai fürj kritikusai egyrészt ámulattal és elismeréssel nyugtázták, hogy Oravecz milyen hatalmas tudás- és forrásanyagot gyűjtött össze és épített be a regényébe, másrészt ennek visszájaként szóvá tették, hogy ezeknek az ismereteknek és személyes megfigyeléseknek egy részét olyan szerzői közlések formájában iktatja be a szövegbe, amelyek teljesen kívül esnek a szereplők világán. Vagyis tisztázatlan és reflektálatlan az elbeszélő hang pozíciója, szemszöge – hozzátenném: a modern vagy posztmodern regény kanonikus poétikája szerint.

Valóban kérdéses, hogy ki beszél a regényben, kinek a szemével látjuk egyfelől Árvaiék történetét, másfelől mindazt, amit ők nem láthatnak és nem tudhatnak. Mikor a vasöntés szakmai leírása során arról van szó, hogy „egy rendesen előkészített kupolókemencében a ráfúvatástól számított ötödik, hatodik percben megjelentek a fúvókák előtt az első gyöngyöző vascseppek” (70.), akkor ezt még tekinthetjük úgy, mint aminek köze van a kemence mellett dolgozó Istvánhoz, és akár igazat adhatunk Oravecznek, aki egyszer kissé kihívóan úgy nyilatkozott regényéről, hogy az voltaképp „termelési regény”. De amikor például arról olvasunk, hogy Santa Paula „alapítói, az első amerikai telepesek, a keleti partról, Maine államból jöttek, a 19. század hetvenes éveiben. De mindig is élt errefelé ember. Évszázadokig csak indián, szatikoj, piru, sziszár, szeszpe, mupu, de főként mupu” (269.), akkor óhatatlanul arra gondolunk, hogy ezzel az erővel még végtelen sok információ belefért volna a könyvbe, és végeredményben nyilván azok kerültek bele, amelyekhez az író hozzáfért, vagy amelyek neki személy szerint valamiért különösen fontosak és kedvesek voltak.

Ezzel az eljárással Oravecz olyan egyértelműen veszi semmibe a elbeszélői perspektívára vonatkozó „szabályokat” – egyáltalán nem példa nélkül álló módon –, hogy nem kétséges, ez tudatos döntése. A regényformát abszolút szabadon értelmezi, és más műfajok, a dokumentumregény, a „termelési regény”, a történetírás, a szociográfia felé tágítja. Bár ott található a regény végén a szokásos megjegyzés, miszerint „e könyv a képzelet szülötte, alakjai, a benne foglalt történések költöttek… stb.”, egyrészt tudható, hogy Oravecz saját nagyapja kivándorlásának emlékeire és családi dokumentumokra alapozta a Kaliforniai fürjet, másrészt sok egyéb vonatkozásban is ragaszkodott a megismerhető hiteles tényekhez. Az alakok valószínűleg csakugyan költöttek, ha lehettek is modelljeik, de a helyszínek, a történelmi körülmények és események bizonyosan nem a képzelet szülöttei. Csak egy példa a sok lehetséges közül: a Saint Francis víztározó gátja 1928. március 12-én két és fél perccel éjfél előtt valóban átszakadt – „Csend honolt. Éjfél körül volt, szünetelt a forgalom” (580.), olvasható az 58. fejezetben. Pasadena után István épp megállt, mert defektet kapott, és miután megfoltozta a gumit, „valami hang ütötte meg a fülét” (40.). Hogy ő volt-e, volt-e valaki, aki riasztotta a környékbeli alvó településeket, az már lehet fikció. Költészet és valóság ilyen keveredése mindennapos dolog a regényírásban. Oravecz mindenesetre ennél tovább ment: ő az Árvai család többé-kevésbé költött történetét szinte egy tudományos monográfia sokrétű, dokumentált összefüggéseibe ágyazta. Vállalkozását nem annyira a poétika, mint inkább az olvasó türelmetlensége és csüggedése áshatja alá.

Van-e ennek az akár regényes, akár monografikus feldolgozásnak önmagán túlmutató jelentése? Vagy egyszerűen csak minden önmagát jelenti? Árvaiék önmagukat vagy a korabeli kelet-európai kivándorlókat általában, történetük kizárólag az ő egyszeri történetüket vagy a kivándorló-sorsot általában? Amerika csupán azt az Amerikát, amellyel ők találkoztak, és amely időnként kisebb ellenállást tanúsítva ugyan, de befogadta őket, vagy paradigmatikus érvényűen az amerikai kapitalizmust és társadalmi rendszert általában, leginkább a korabeli Magyarországgal szembeállítva? Hogy Árvaiék végül, gyakran jelentkező honvágyuk ellenére, végül kint maradnak, értelmezhető-e ideologikusan? Hogy a gyerekek nem akarnak „hazatérni”, és ők született amerikainak érzik magukat, az természetes, és ismereteink szerint tipikus: a kivándorlók második-harmadik generációja, ha esetleg őrzi is magyar gyökereinek tudatát, Amerikát tekinti már otthonának. De mit jelent, jelent-e valamit, hogy a szülők sem térnek haza, és Amerikában végeredményben jól érzik magukat?

 A szerző és hőseinek Amerika-képe – az elbeszélésmód következtében a kettő egyáltalán nem választható el egymástól – szubjektív, elfogult és korlátozott. Szerencsére, tenném hozzá mindjárt, mert ebben a vonatkozásban mégiscsak érvényesül valamilyen elbeszélői perspektíva: eltekintve egy-két olyan részlettől, mint a húszas évekről szóló, idézett kitérő, Amerikáról azt tudjuk meg, amit a szereplők látnak, megtudnak, átélnek és tapasztalnak. Ez a szűk horizont egyébként többé-kevésbé a történelmi idő és események észlelésében is mutatkozik, ami szintén a regényszerűség javát szolgálja: általában csak annyi jelenik meg explicit módon a korszak világeseményeiből, amennyi egy helyi újságokat és szórványos magyarországi magánleveleket olvasó munkáshoz eljut.

Van, ami rossz Amerikában, leginkább az idegenellenesség, már Toledóban is, aztán később Santa Paulában, amikor a háború alatt egy kalap alá veszik a magyarokat a németekkel. A legtöbb dolog azonban jó. Van munka, rendesen megfizetik az embert, ha ügyes, élelmes és szorgalmas, hagyják boldogulni és gyarapodni. Egy-két tanmeseszerű részlet az amerikai demokráciát példázza: a bíró elnézést kér a hatóság tévedéséért, a gyártulajdonos látogatást tesz az öntödében, és mint egyenrangú féllel beszélget Istvánnal. A legfőbb jó mégis a természet, az amerikai táj. Ebben István és Imruska kiváltképp szerzőjük rajongásának képviselői.

Árvaiék történetéből azt szűrhetjük le, hogy az amerikai kapitalizmus annak idején – keserves erőfeszítések és lemondások árán ugyan –, de beváltotta a kivándorlók hozzá fűzött reményeit. Ez persze közismert tény, a Kaliforniai fürj ezt azzal mélyíti el, hogy aprólékosan rekonstruálja egy sikeres beilleszkedés lehetséges tényeit. Egy bizonyos vonatkozásban mégis túlmegy azon, hogy tipikusan (vagy esetleg csak szingulárisan) reprezentáljon egy sok milliónyi változatban lejátszódott folyamatot: és ezt a regény világképének nevezném. Ez a világkép teszi végül is megragadóvá és emlékezetessé a regényt – a sok ballaszt ellenére, vagy talán még azok hatását is beszámítva. István és Anna – emancipálódásuk, „civilizálódásuk” ellenére – egy tradicionális, konzervatív, bizonyos mértékig archaikus, paraszti életformát és világképet, erkölcsöt és mentalitást visznek sikerre Amerikában. Ebből a szemszögből utólag valamennyire igazolódik idealizálásuk. Állhatatosságukat, jellemszilárdságukat, családszeretetüket, természetközelségüket, munkaerkölcsüket otthonról hozták magukkal, abból a paraszti világból, amelyben ezek az erények kivándorlásukkor még elevenek, természetesek, sőt szentek voltak. Oravecz regénye azt sugallja – úgyszólván kimondatlanul, a regény néhány elszórt utalásán kívül elsősorban a magyar olvasó történelmi tudására támaszkodva –, hogy míg itthon, a huszadik századi Magyarországon már nem lehetett volna megőrizni ezeket az erényeket, Amerikában ez lehetséges volt. Árvaiék végül is azért nem jönnek „haza”, mert ösztönösen érzik – a hazai viszonyokról ugyanis pontos, megbízható információik nincsenek –, hogy eszményeik és vágyaik legfőbb tárgyát, az önálló gazdálkodást és az ehhez kapcsolódó otthont a kaliforniai ranch-en inkább meg tudják valósítani, mint szülőföldjükön.

Ez szomorú tanulság, mellesleg nem minden aktualitás nélkül való, mindamellett Árvaiék választásában van valami utópisztikus is. Úgy vélem, választásukban jelentős szerepet játszhatott – mint egyébként a regény egész anyagának kidolgozásában is – a szerzőnek és alteregóinak, Istvánnak és Imruskának az amerikai tájak és föld iránti rajongása. A regény konzervatív – vagy akár „zöld” – világképéhez hozzátartozik a természetnek mint a hagyományos erények menedékének rendkívül hangsúlyos szerepeltetése. Imruska geológiai hivatása bizonyos mértékig István lappangó és végül felszínre törő földművelői szenvedélyét folytatja. A kaliforniai fürj címadó motívummá emelése és már-már jelképes funkciója kevéssé tetszett ugyan – valójában kissé homályos, mit jelentenek István számára ezek az újra meg újra felbukkanó, kissé titokzatosnak láttatott madarak –, annál szebb – sok-sok más természeti motívum mellett – István váratlan találkozása egy akácfával, amit Kaliforniában addig nem látott. „… megfogta egy levél szárát, és lehúzta róla a tojásdad leveleket. Igen, nyugtázta magában, mint aki megerősítést nyert, holott az első pillanatban nyilvánvaló volt előtte, hogy akác. Utoljára Magyarországon látott akácot… Kinyitotta a tenyerét, kiengedte belőle a leveleket, és visszamászott a mederperemre. Ott megállt, és ismét a fára szegezte a tekintetét. És akkor jöttek a kérdések. Ne lássa ő többet a Juhászék-féle akácost?” (567.)

E találkozás hatására dönt úgy, hogy hazamennek – de aztán mégsem. Vannak racionális, gyakorlati és érzelmi érvek is a maradás mellett, de a lényeg, hogy ekkor már itt vannak otthon. Hogy ez az otthon valóban (a regényen kívül, a való világban is) az-e, aminek számukra és az olvasó számára látszik, és főleg hogy azok az illúziók, amelyek hozzá fűződnek, a regényben kirajzolódó, kissé naiv és idillikus Amerika-kép mennyire volt és maradt megalapozott, az más kérdés. Árvai István története mindenesetre úgy zárul, hogy hintaszékében ülve és testével is érezve a jót, megcsapják az alkonyatkor előkúszó erdei és mezei illatok, közülük mindenekelőtt a vadbükkönyé, amely annak idején a szajlai Misku-tető erdejéből napszállta után ugyanígy ereszkedett lefelé, „pont így töltötte meg a levegőt, és járta át az embert”. (619.)