Gyalázat és szolidaritás. Piotr Matywiecki mint esszéista

 

Piotr Matywiecki (1943) varsói költő, esszéista és irodalomkritikus 1963 óta publikál, első verseskötete 1975-ben jelent meg. A nyolcvanas években részt vett a Szolidaritás tevékenységében, szamizdat irodalmi lapot szerkesztett. Esszéistaként Határkő (1994) című, hatalmas feltűnést keltő kötetével mutatkozott be, melyben filozófiailag dolgozta fel a holokausztot, dokumentumok és naplók alapján mutatta be a varsói gettóban szerzett léttapasztalatokat. Egyik legfontosabb forrása Bogdan Wojdowski A holtaknak vetett kenyér című regénye, ebből hamarosan részletet közöl a Jelenkor. Tuwim arca (2007) címmel terjedelmes esszéisztikus monográfiát írt a hozzá hasonlóan kettős identitású költőről.

Ki vagyok? című esszéjében azt írja, zsidó és lengyel vallási, kulturális és nemzeti identitása szétszálazhatatlan szövedéket alkot. Ez a komplexum 1968-ban alakult ki, amikor nemzedéke más képviselőihez hasonlóan „aljasságot, kisszerűséget, szolidaritást és barátságot” egyaránt tapasztalt. Az antiszemitizmussal szemben fellépők közössége tette lehetővé számára, hogy a nyilvánosság előtt számoljon be vallási és nemzeti hovatartozással kapcsolatos érzéseiről.

Azt mondta egy interjúban, hogy évek óta két filozófust tanulmányoz állandóan, Hérakleitoszt és Lévinast, az utóbbi segített megérteni, hogyan élhető meg a zsidóság a modern korban, hogyan fogható fel értékként a gyökértelenség. A két gondolkodó paradox metaforikus nyelvét és kockázatvállalását is inspiratívnak találja. Mint konzekvens ateistából lett hívő katolikus költőnek a Biblia nemcsak a zsidó és a keresztény hagyományok találkozásaként, hanem a költészet archetípusaként, az isteni adománynak tekintett beszéd legmagasabb rendű szublimációjaként is kulcsfontosságú. Emellett állandó ihletője Varsó, „a neurózisok városa”, melynek újabb és régebbi mítoszait még mindig nem aknázta ki az irodalom, ezért ideje lenne olyan regényt írni róla, amely méltó a latin-amerikai mítoszteremtők teljesítményéhez.

Az e számban olvasható esszé a Két lélegzet. Vázlatok a zsidó és keresztény identitásról (2010) című kötetben jelent meg.

 

Pálfalvi Lajos

 

 

Démonok

 

Lehet, hogy a kultúra minden korszakának megvannak a maga démonai, amelyek ott nyüzsögnek körülötte. Mindegyikbe másképp ékelődik be az ördögi övezet, mintha újabb meg újabb seregeket állítanának fel erre a feladatra.

Azóta próbálom kiismerni magam a mai démonok között, amióta kezembe került egy olvasmány. Íme egy hír a Świat (Világ) című lapból:

„Egy gazdag fiatalember, Maxim Ditch elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Arra az ötletre jutott, hogy önmagával párbajozva kell meghalnia. Lőteret rendezett hát be a kertjében, a céltáblát pedig úgy alakította ki, hogy pisztolyt tartó automatával kötötte össze a középpontját. A revolver matematikai pontossággal irányult a célban álló személy szívére. Hét lövés dördült, mire a ripacs-öngyilkos beletalált a cél közepébe. A hetedik lövésre megérkezett a válasz, az automata rugója elsütötte a revolvert. A golyó átütötte a szívet.”  

Mikor volt ez? 1934 júliusában. Akkor lehetett olvasni erről a Światban. Sok lapnak volt hasonló címe. A Światban olvashatott a világ Maxim Ditch haláláról. Még ma is eljut a gyilkos ripacsokhoz ez a ripacs allegória a század közepéről. Hisz miért ne juthatna el ma is?

Mindig van valamilyen ma, amelyet a saját démonai őriznek, vigyázva arra, hogy ne juthasson el a Kezdethez, a teremtés forrásához, ne várja a véget mint metafizikai eseményt. Démonok őrködnek afölött, hogy a mi jelenünk már önmagában elegendő legyen. Mivel mindannyian az ilyen öntelt jelen egyeduralkodói vagyunk, úgy gondoljuk, a magunk módján kísértenek minket, olyan módon, amely csak nekünk van fenntartva. Pedig behódolunk a mindent egy szintre hozó általánosságnak, a démonok démonának.

Mindenki mindenféle maszkban bámul mindenkit. Ezen a bálon megismerhetjük korunk pandemóniumát. Itt nyüzsögnek a démonok: az Idegen, az Üres, a Hideg, a För-telmes, az Aljas, a Vészterhes, a Pánikkeltő.

 

 

Az Idegen démonról

 

Valaki észreveszi, hogy magát nézi a saját szemével. Azt kérdi: mi a helyzet a gentleman önbecsülésével, amit azért szerettem volna megőrizni? A leselkedés lenne a legbelsőbb lényegem? Fölöslegesen aggódik. Egyszerűen önmaga, az alany és a tárgy önmaga számára nehezen elviselhető elegye, illúziók nélküli ember.

De íme, belopakodik az Idegen démon, és mindezt meghamisítja. Most ennyit jelent az önmegfigyelés: valaki más, egy idegen figyeli a szemeimen keresztül, mi történik velem mások, az idegenek között. Az ember már nem nézhet magára a saját szemével. Mindenki tolakodó természetű, ezért mindenki tolakodást lát mindenkiben. „A pokol az a másik ember” – mondja Sartre.

„Én – nem én” – pontosan ezen a szakaszon állította fel Maxim Ditch a kivégző automatáját.

 

 

Az Üres démonról

 

„Belső ürességet érzek” – ki ne  mondott volna ilyet magában korunk emberei közül, legalább egyszer!... Ez legtöbbször a külvilágba kihelyezett üresség. Kifordított lény vagyok, külsőként és elidegenedettként látom a belső világomat. A külsővé vált bensőm (csak emlékeim vannak arról, hogy ezt magamnak tartogattam!) idegen tárgynak mutatkozik önmaga előtt, összekeveredik az ugyanolyan lepusztult, üres külvilággal. Ilyenek az „üresek” Eliot ismert költeményében.

Az Üres démon hivatásos pszichoszociológus. Kijelöli az embereknek – a szétporladt kozmoszban szálló porszemeknek – a hozzájuk illő semmiségeket: azt mondják az egyiknek, „egyenruhaszabóként lehetnél felebarátaid hasznára, hadd érezzék, hogy meztelenek az uniformis alatt”, a másiknak meg azt, hogy „bedobhatnád magad mások szórakoztatására, hadd unatkozzanak”, te, te, te… Ő a kiszámolás démona, így hangzik a jelmondata: „sok, sok, minél több, annál üresebb”. A tömegek, a „magányos tömeg” démona.

Maxim Ditch hite szerint csak egy közös vonása van az „énnek” és a „nem énnek”, az ember bensőjének és a külvilágnak: mindkettő megszámlálható. Számolja a lövéseit.

 

 

A Hideg démonról

 

A hideg a mozdulatlanná vált részecskék tulajdonsága – azoké, amelyekre szétporlasztott minket az Üres. Elviselhetetlen hideg, veszett dühkitörésre ingerel. A teljes mozdulatlanná dermedés egyben emberfeletti tűrőképesség is. „Tomboló hideg”, belső hideg tűz, ellentmondás. Pont ez az ellentmondás „elviselhetetlen”, mert felfoghatatlan. Ezt nem bírja ki semmiféle racionális fogalom. A leghevesebb mozdulatokat teszem, a legenergikusabban tevékenykedem – mindhiába, nyoma sincs ennek a tevékenységnek. Mozdulatlanná dermedt az én időm és a külső idő – nincsenek hát következmények. Elhalnak a lélek rezdülései, leáll a pszichofizikai aktivitás. Még az olyan pillesúlyú műveletek is szünetelnek, mint a dolgok közti kapcsolatok észlelése, a jelenségeket rögzítő érzékelés. Hidegben, különváltan.

Ezzel a pillanattal, ebben a pillanatban valaki készen áll arra, hogy ilyen kapcsolatok pótlékát, hamis másolatait helyezze el a fagyos világban. Ez a Hideg démon. Kísért: „Csak nyugodtan, mozdulatlan barátom! Minden összeköthető – haladéktalanul, most rögtön, anélkül, hogy bármit is indokolni kellene! Egyszerűen ismerd el, hogy bármit is teszel, annak következtében történik valami a világban – és ne érdekeljen, hogyan. Valahogy… Már ne az erőszak szüljön erőszakot, az akció váltson ki reakciót, hanem a véletlen hasson a véletlenre, legyenek meg egymás mellett. Teszed a dolgod bármilyen nyom vagy eredmény nélkül – struktúra vagy a struktúrában, én kis strukturalistám. A tanúságtételek és az erkölcsi következmények semmit sem akarnak tudni rólad, elmosódnak, végül leáll minden mozgás, amely létrehozta ezeket, semmivé válnak a kiváltó okok. Mint aktív egyén megsemmisülsz – nyugalom vár rád. Áldd a felelőtlenségedet!”

Csodálom a berendezések működését, amelyeket a Hideg démon helyezett üzembe a világban: itt megnyomok egy gombot, ott meg kiugrik valami.

Maxim Ditch újra meg újra meghúzza a ravaszt, a véletlenre számít.

 

 

A Förtelmes démonról

 

Menedék nélkül belemerülve a káoszba, sok kísérlet után, az akaraterőm végső megfeszítésével, hatalmas fejtöréssel kialakítom életem rendjét, megtalálom a legegyszerűbb egységet a túlélés skáláján: a születéstől a halálig. Ez az e világ méreteihez pontosan igazodó öntudat. Megfogadom, hogy ehhez a skálához tartom magam, híven a mondáshoz, mely szerint „az embernek csak egy élete van”.

De íme, a halandóság sokkja (az elmúlt évszázadban volt elég…) megrázza a világ kereteit, benne az életem képét, érzem is, hogy kiesem a keretek közül! Amikor az ember a formátlanságba zuhan, a Förtelmes démon a rémület e pillanatára les: villámgyorsan a segítségére siet, látszólag rendbe teszi a képemet – minden vonásomat, lényem minden kifejezését, az öregedés minden tünetét más véletlenhez, a sors más játékához rendeli. Határtalan szabadságban – kívül a kereteken, mentesülve az élettel járó kötelesség alól, amelyet vállalunk, amikor megszületünk, amelyről számot kell adnunk, amikor meghalunk.

„Jó nekem” – mondja bennem a káosz. A káosz önarcképe vagyok. Maxim Ditch örül a rémületének, boldogan fordítja maga ellen. „A világgal folytatott harcodban állj a világ mellé” – mondta Franz Kafka, így fejezve ki az amor fatit, a sors szeretetét. Maxim Ditch eufóriája a sors szeretetének rontott változata.

 

 

Az Aljas démonról

 

A halálunk eszköze kevéssé fontos, egészen jelentéktelen magához a halálhoz és az élethez képest, ami elvétetik tőlünk. Ha az élet és a halál közti választóvonal jelöli ki és határozza meg földi létünk formáját és az örök életünkkel kapcsolatos sejtéseinket, akkor mennyire jelentéktelen ehhez képest az az ügy vagy dolog (betegség, kés), amely ezt a határt átszakítja, kitépve egy darabot a létezésemből.

Ilyen gondolatokra akaszkodik rá az Aljas démon, a megsemmisítés démona, és azt mondja: „Miért hagyod, hogy ilyen lényegtelen eszköz csorbítsa a méltóságodat az Átmenet ünnepi pillanatában? Légy önmagad ajtónállója, magad légy a halálod kapusa. Milyen lélekemelő! Nem kerülheted el az oszlást, de a saját állványzatodra helyezheted magad. Olyan lesz az öntudat, mint az öngyilkos golyó – tele koherens személytelenséggel. És a halállal (a személytelenséggel) harmóniában állva hatolsz be a halálba.”

Maxim Ditch megértette halálos készülékének értelmét: „én” csak az „én” eszköze vagyok.

 

 

A Vészterhes démonról

 

Az ellenséges gonosznak nem az a célja, hogy megfossza életétől az öngyilkost; ennek a démonnak mindegy, hogy elfuserált vagy halott öngyilkost talál. Ő a médiumává akarja alakítani az öngyilkost, amelyen keresztül bejut a világba a legvirulensebb veszedelem. Ez a gonosz és ellenséges vész a világ öngyilkossága, ez a kétségbeesett tett valódi „tartalma”, amely rejtve marad az öngyilkos előtt: a személyes határok nélküli gonosz, a mindenkit mindenkivel szembeállító ellenségesség, amint mindenki bensőjében megmutatkozik. A gyilkosság mint Elv…

Maxim Ditsch a XX. század allegóriája. És talán a XXI.-é…

 

 

A Pánikkeltő démonról

 

Pánikszerűen menekülök minden bennem lévő helyről minden más bennem lévő helyre, aztán onnan is elűz a pánik. Ennek a démonnak nincs alakja: személytelen űr a személyes félelem gömbjében. Én magam is gömb vagyok a hasonló gömbök planetáriumában. És nem tudom, hogy a szomszédos golyók még az én ürességeim vagy talán már az egész emberiség ürességei. E golyók ütközései töltik be a teret. E kattogó ritmus táplálja a Pánikkeltő démont, ebben a ritmusban tágul az üresség világegyeteme, ebben a ritmusban szakadnak meg a szívek.

 

*

 

Maxim Ditch amerikai volt. A háború előtti lengyel Światban jámbor iróniával kommentálták a cselekedetét: „Amerika nagy előszeretettel oktatja ki az európaiakat a saját civilizációs felsőbbrendűségéről. Az amerikai lapok számos hasábon méltatták ezt a kétségkívül eredeti figurát, nagy reklámot kapott. Volt miért lelkesedniük a saloonokban és a bárokban a görlöknek, a sztároknak és a gengsztereknek.” 

A múlt század tapasztalatainak hatására a tömeghalál tudata egy szintre hozta az euroamerikai világot. Ez a tudat megmarad az általánosságok világában, a tömegkommunikációs eszközökben személytelen, statisztikai dimenzióban jelenik meg. Lengyelországban sokáig érlelődött az ilyen általánosság hideg cinizmusa, talán az hátráltatta, hogy olyan drasztikusak voltak a háborús tapasztalataink. De a XX. század közepén a démonok démona – a tömegvilág, amely elpusztítja a világot az egyénben – megcirógatta a lengyel kiátkozott költőket anakronisztikus dandyérintésével. Lehet, hogy ez az idő démoni jele volt? A magukra maradt költők anakronisztikusak szoktak lenni, mégis ők tanúskodnak elsőként az össznépi magányról. (Mint ahogy Maxim Ditch is az elsők között tett tanúságot a névtelen, automatikus halálról. Az egyéni halálról, de ez már valamiképpen tömeges volt.)

Eszünkbe juthat Stanisław Czycz And című elbeszélése, Kazimierz Ratoń néhány szava: „Hogyan haljak meg tükör előtt? Ez már végre az a megálmodott felszabadulás?” Rafał Wojaczek számára a költészet céltábla, amelyre a költő lő, hogy „megérkezzen a válasz az automata rugójától”, és megölje a költőt.

Az etnológusok ismerik azt a jelenséget, hogy a közösség beleszuggerálja a halált az egyénbe. Olyan erősen sugallja a halált a közösség, hogy az egyén elhiszi magáról, hogy meghal, és pontosan ezért hal meg. Ez a közösség az egyénben követ el öngyilkosságot, mert ez az egyén a halál tanúságtételével bizonyítja, hogy ő a közösség. Milyen közösség?

Kik voltunk a harmincas években, amikor Maxim Ditch megölte magát? És az ötvenes-hatvanas években, amikor köztünk éltek ezek a költők? És kik vagyunk most?

A sajtószemlékből szeretnénk megtudni, milyennek látnak mások minket. Az Idegen démon sugallja azt, hogy szükségünk van ilyen tudásra.

Virágkorát éli a nemzeti pszichoszociológia, a publicisták újabb meg újabb paradox diagnózisokat állítanak fel a társadalom szétaprózódásáról. Az Üres démon „játssza el” az ürességet.

Hiábavaló hiperaktivitásban égünk ki.  Ez a Hideg démon.

„Csak egy életünk van” – mondjuk. És ez lenne a szabadságunk szlogenje… A Förtelmes démon szólal meg általa.

Bezárnak minket a nemzeti lét határai közé, noha az nem mindig fér meg békében a közösségi identitásainkkal. És ekkor az Aljas démon megkísért a szellemi önellátásként felfogott nemzeti identitással, akár azon az áron is, hogy az ember öngyilkos módon önmagába zárkózzék.

Köztünk sürgölődik a Vészterhes és a Pánikkeltő.

Vajon ez a közösség önmagával párbajozva pusztul el? 

 

Pálfalvi Lajos fordítása