– Miért foglalkoztat téged ennyire Kafka? – kérdezte Rachel másnap, reggeli közben. Fehér köntösében ült, várta a kávét. Láthatóan örült, hogy valaki gondoskodik róla. Szabadnapot vett ki, Jeruzsálembe készültünk. – Gondolom, hogy nem csak az írásai miatt. Tudom, ezt az egész dolgot most felkapta a sajtó, szenzációt csináltak belőle, de ezen túlmenően… Itt is van neurózis, csak megtanultuk kiüvöltözni magunkból a feszültséget. Száz éve Prágában vagy Pesten, aki üvöltözött, az ott is hagyta a családját, vagy a család taszította ki, de azért eltelt egy évszázad. A pszichoanalízis, a szexuális forradalom... És Izrael is erősen hatott a zsidó pszichére. Van valami fejlődés, vagy te nem így látod?

Hirtelen az jutott eszembe, vajon hogy illeszthető be ebbe a sorba a tömeggyilkosság. S hogy megállna-e azzal együtt is a gondolatmenet.

Friss kiflit hoztam reggelire a házával szemközti pékségből, azt mártogatta a tejeskávéba. Nem volt éppen mediterrán jelenség, inkább homályosan emlékeztetett gyerekkori reggelikre nyaralások idején, amikor nem kellett sietni.

 Megvontam a vállam. Nem akartam épp az ő esetével példálózni.

 – Persze, tudom, más konfliktusokat is hozott – folytatta. – A háborúk, a terror… Vagy másra gondolsz?

A pirított kifli egy darabját kenegettem, nem néztem fel.

– Arra, hogy mind hozzuk magunkkal a csomagunkat? – kérdezte lemondóan.

– Az ember szenvedéseinek a helyszíne önmaga, nem? – néztem fel. Talán erélyesebb voltam a kelleténél, mert elkomorult. – Attól, hogy továbbállunk, a múlt nem változik meg.

– De a gyerekeink élete talán igen…

– Hacsak nem öröklik meg azt, ami bennünk van.

– Te mindenre tudsz valami elkedvetlenítőt mondani? Miért nem látsz ki önmagadból? Nézz körül! Tenger, pálmafák, élettől pezsgő fiatalok.

– Van remény, csak nem nekünk. Ez is Kafka. Nekem pedig nincs gyerekem.     

– Miért nincs? Nem volt senki, akivel el tudtad volna képzelni?

– Amikor még fiatal voltam és bohó, nem voltál a közelben.

– De tényleg? Miért nincs gyereked?

– Mit mondhatnék neki, Rachel? Drága fiam, honfitársaid a nácik rendelkezésére bocsátották a nagyszüleidet és a többi rokonodat, utódaik pedig ma is vonakodnak elismerni, hogy elődeik felelősek, ráadásul nem is szeretik, ha ezt szóvá tesszük. Élj boldogan közöttük!

– Ez nekem kicsit távoli, absztrakt. Lehet, hogy más miatt nem jött össze a dolog. Nem inkább ezen kéne törnöd a fejed?

– Ma is sokan a halálba kívánnak bennünket.

– Akkor te miért élsz ott?

– Mert apám és anyám elfelejtették levonni a szükséges következtetéseket. Mintha a halottak nyelvén írnék, Rachel, és a halottak beszélnének általam az élőknek, akik ennek, persze, nem örülnek. Tudod, mi az egyetlen remény?  

– Mi?

– Egy fordító. Vagy több. Vagy az se. Gondolod, hogy a németeknek nincs tele a tökük a holokauszttal? Hogy nem jön majd egy nemzedék, amelyik azt mondja: Danke, genug! Fekete tintával írok fekete papírra. Hagyjuk ezt, inkább dugjunk.

– Na, jó, ebből elég! Ha hallgatlak, úgy tűnik, hogy az egyetlen esély felkötni magunkat. Ebből nem kérek. Induljunk. Jeruzsálembe akartál menni, ha nem tévedek.

Egy órát tartott autóval az út. A reptér után elhagytuk az Airportcity high-tech épületeit, a gyorsvasút pályája hol jobbra, hol balra szegélyezte az utat. Rachel egy vakítóan fehér kőházakkal sűrűn beépített dombra mutatott, mely szinte világított a sárgás kövek, zöldellő fák és bokrok hátterében.

– Az ott Modiin. Tudod, miről híres?

Bólintottam. Onnan indult a makkabeusok felkelése a görög–szír elnyomókkal szemben. Beleborzongtam. Vajon mások is ugyanezt érzik, ha Izraelben járnak? Mint egy rovar, ami egy nyitott könyvbe zuhan, a könyvet becsukják, a rovar összepréselődik, s amikor kinyílik a könyv, nem tudni, hová tartozik: a világ vagy a különös kvadrát betűk egy darabja.

Jobbra temető kőfala magasodott, balra tűlevelűkkel teli dombok és völgyek után bukkantak fel Jeruzsálem első fehér kőházai. A Santiago Calatrava spanyol építész által nemrég tervezett, acélkábelekkel kifeszített Húrok hídját már messziről lehetett látni. Alatta vezetett az autóút Jeruzsálembe. A hídtól kicsit besűrűsödött a forgalom, jó tíz perc múlva álltunk meg a Herzl-hegyen, a parkolóban. A Har HaZikaron katonai temetője, Herzl, Begin, Rabin és Szenes Hanna sírja mellett mentünk el. Ötperces séta vezetett a Jad Vasem kilátóteraszához. Rachel is emlékezett, együtt jártunk a múzeumban annak idején, melyhez azóta új szárnyat építettek kilátóval. Oda igyekeztünk, a kávézó teraszáról Ein Karemet akarta megmutatni. Tudta, hogy vonz a természet, bár a fák, bokrok nevét nemigen ismerem. A városnegyed sűrű zöld lombjainak látványát karcsú fehér tornyú templomok és terméskőből emelt kolostorok törték meg. Aki kilépett a pusztulás múzeumából, itt kicsit fellélegezhetett, de az épületek szinte elvesztek a harsogó zöld áradatban.

A Sarei Cedek kórház mellett vezetett el az utunk kelet felé, balra Ramat Beit Hakerem három-négyemeletes, új építésű lakóházait láttuk. Gyorsforgalmi út fölött haladtunk át, balra egy botanikus kertben a Héber Egyetem kollégiumának alacsony betonépületei, amit akkor építettek, amikor a Függetlenségi Háború során a jordánok elfoglalták az egyetem Scopus hegyi területét. Magam sem értettem, de elgyengültem, ahogy Rachel sorra kimondta a dombok, városnegyedek, utcák nevét. Mint egy elsüllyedt Atlantisz, bukkant fel a valaha olvasott szavak, könyvekből ismert helyek és nevek emléke, de ahogy továbbhaladtunk, ismét elsüllyedtek.

– Ez a Rehavia negyed – mutatott körbe a mediterrán fenyőkkel, szentjánoskenyérfákkal, ciprusokkal, sövényekkel és a terméskő falakon felkúszó futónövényekkel beültetett kerteken. – Német emigránsok laktak itt régebben. Ismered a viccet, amikor téglát adogatnak az építkezéskor? Danke schön, Herr Professor, bitte schön, Herr Professor… Aztán persze kicserélődtek a lakók. Északra a spanyol aranykor zsidóiról nevezték el az utcákat: Abarbanel, Ibn Ezra, Rabbi Mose ben Nachman, Ibn Gabirol, Alfasi, délre meg kelet-európaiakról. Brenner, Arlozorov, Jabotinsky, Szmolenszkin. Nem vagyok ennyire offé, csak a térképről tudom… Tudod, mit? Felviszlek a Scopus hegyre, utána megyünk az óvárosba.

Egy idegen város ismerős utcáin hajtottunk végig, mintha egy könyvtár polcai között haladtunk volna. Ismerős szerzők ismeretlen könyveivel kecsegtetett, melyeket nem olvastam, és rémisztő érzéssel töltött el, hogy már nem is jut rájuk időm.

Ha gyereket csinálnánk, jutott eszembe, ő talán már otthon lehetne itt.

Én lennék neki idegen.

A Gáza utcán haladtunk, Rachel jobbra mutatott egy utca torkolatába. Katonákat láttam géppisztollyal és egy kerítést. – Ez a Balfour utca, Lord Balfour után. Itt van a miniszterelnök rezidenciája. Van benne némi Downing Street-es hangulat, nem? Ez pedig a Terra Sancta – bökött egy terméskő épületre, mely három oldalát mutatta a sarkon az utca felé. – A franciskánusok központja és főiskolája.

A kereszteződés után hatalmas szálloda állt a bal oldalon, minden erkélyén két-két bukszussal, majd egy park következett, jobbra az amerikai konzulátus, balra a Mamilla muzulmán temető. Megint jobbra szállodai építkezést láttunk, majd egy nagy kereszteződés után jobbra a Mamilla bevásárlóközpont árkádjait. Továbbhaladva az óváros falai tűntek fel, s onnan jó tíz percen át utaztunk északnak. A Hajim Barlev út két oldalán, egymással szemben, Rachel egy ultraortodox zsidó és egy régről megmaradt kelet-jeruzsálemi arab negyedet mutatott. Rosszmájúan jegyezte meg, hogy a Keletről bevándorló zsidók nem voltak mindig ennyire vallásosak, és választási lehetőségük se mindig kínálkozott, hol telepedjenek le.

Éles kanyar után közeledtünk a Scopus hegyhez. A Jichak Hanadiv út mentén leparkoltunk, és felsétáltunk a kilátóhoz. Megérte a kitérő, egész Jeruzsálem a szemünk elé tárult a magaslatról. A déli ragyogás megcsillant a Sziklamecset aranykupoláján. A közelben Sheikh Jarrah arab települését lehetett látni három-négyemeletes házaival, a távolban az óváros falait, előtte ugyancsak arab negyedekkel. Emlékeztem Amosz Oz memoárjából az orvosok és ápolónők konvojának lemészárlására, mely 1948-ban, a Sheikh Jarrah-n keresztül vezető másfél mérföldes úton próbált feljutni a Hadassah kórháztól elvágott városrészből a Scopus hegyre. A britek ígéretet tettek, hogy bántatlanul eljuthatnak úticéljukhoz, de ígéretüket megszegték, és a konvojt sorsára hagyták az arab orvlövészekkel szemben.

A kilátó korlátjára támaszkodva inkább Isten által feltett találós kérdésnek láttam a várost, mint mindennapi lakóhelynek. Nem mintha a zsidóságot ne gondoltam volna éppily talányosnak önmagában, még ha egy lakatlan szigeten éljen is zsidóként az ember, de úgy véltem, annak, aki itt született, bizonyos értelemben inkább válaszolnia kell a kérdésekre, nagyobb kockázatot vállalva, szemben velem, aki többé-kevésbé felelősség nélkül fantáziálhatok róla.

Rachel megérintette a vállam, elindultunk lefelé. Visszaautóztunk a Mamilla Centerhez, és a bevásárlóközpont parkolójában hagytuk a kocsit.

A Jaffa kapun léptünk be az Óvárosba, mint húsz éve. Előbb az örmény negyed felé sétáltunk, azután végig a Cardón, a római kori piac útvonalán. Nyüzsögtek körülöttünk a turisták, zarándokok. Egy keresztény csoport, élükön szerzetesekkel, nagy keresztet hordozva vonult el előttünk. Arab bazárosok szotyolát köpködtek, mások teával kínálgattak, sündörgő gyerekek hangos szóval, karjukon lógó nyakláncokat az orrunk alá dugva próbáltak becsábítani a boltokba. Az utcasarkokon gépkarabélyos katonák felügyelték a rendet.

A zsidóknak, végső fokon, sehol nincs nyugodt helye a világon. A zsidóság, suhant át rajtam, félig olvasott levél, amelyből, ha a végére ér, a világ megismerhetné önmagát. Ám a világ olvasás közben nyugtalanul, zavartan felpillant, félrenéz, belső késztetéseire hallgat, és elhajítja a levelet. Igaz, a zsidóság sem nyugalomra termett: az emberi tudat idegenségét hivatott jelezni a világban. Ez a nyugtalanító üzenet pedig megkapja méltó jussát a címzettektől.

– Milyen gyakran jössz az óvárosba? – kérdeztem.

– Nem nagyon jártam itt azóta, hogy együtt voltunk itt – rázta meg a fejét. – Talán egyszer-kétszer még kezdetben, aztán csak akkor, amikor anyámék vagy ismerősök látogattak meg. Én élni akartam. A jelenben. Modern emberként, egyenrangúan mindenki mással, valahol, ahol nem néznek rám furcsállva. Nem akartam ügyet csinálni abból, hogy zsidó vagyok.

– Ide jöttél, de nem akartál tudomást venni arról, hogy hova jössz? – nevettem el magam idegesen. – A történelemből nem lehet csak úgy kibújni – mutattam körbe színpadiasan a zarándokokon, a bazárosokon és a katonákon, akik mintha statisztaként játszottak volna egy színdarabban, feszülten jelenésükre vártak a végkifejlet előtt.

 Az ottomán korabeli Hurva zsinagóga mellett lépcső vitt le a Falhoz. Ott elváltunk néhány percre. Álltam egy darabig a hangosan imádkozó, közben felsőtestükkel energikusan hajlongó fekete kaftános vagy öltönyös férfiak között, tenyeremet a napsütéstől felhevült egyik kőtömbnek támasztva, és imasorokat mormoltam, amikre emlékeztem.

A Faltól távolodóban, ismét együtt Rachellel, megráztam a fejem, mintha ettől felébredhetnék.

– Itt vagyok, és mégsem érzem úgy, mintha itt lennék.

– Miért, mit gondolsz, mit kéne érezned? – kérdezte.

– Itt vagyok és mégsem.

– Nem értelek, próbáld máshogy mondani. – Nem volt türelmetlenség a hangjában, inkább kíváncsiság.

– Hiába győzhető le a távolság három óra alatt. Az igazi távolság bennünk van. Itt is idegen vagyok.

– A harédiek^[1] közt mindenki más idegennek érzi magát – sóhajtott Rachel.  

– Nem így értem – legyintettem.      

Rachel nem akart az arab negyeden átmenni, ezért kerültünk. A Jaffa kapun hagytuk el az óvárost. Előttünk a David Citadel Hotel, a Jemin Mose, a hajdan első, óvároson kívüli jeruzsálemi település látszott a Montefiore-féle szélmalommal, távolabb a King David szálloda. Átvágtunk a kis téren, az óváros fala mentén sétáltunk, majd át az autóúton, és az emelkedőn felfelé kaptattunk, az Olajfák hegyére. Kimelegedtem, a vállamra vetve vittem a bőrdzsekim. Nem is kellett volna magammal hoznom, de mióta az eszem tudom, mindig így öltöztem: farmer, póló, bőrdzseki. Próbáltam felidézni, milyen dzsekit hordhattam húsz éve, de nem jutott eszembe. Nyár volt, gondoltam, lehet, hogy nem is viseltem, igaz, a jeruzsálemi esték hűvösében bizonyára kellett valami.

A zsidó temető évszázados, sőt évezredes kövei között bóklásztunk. Neveket silabizáltam, megérintettem a köveket, magukba szívták a meleget. Rachel segített. Tudtam, hogy miért akartam ide jönni. Többször is megmarkoltam a csontdarabkát a zsebemben, hogy cipőm orrával, titokban kis lyukat kaparjak a földbe, és belehelyezzem, de valami visszatartott. Éreztem a kétségbeejtő ellentmondást, sejtettem, hogy nem lesz egyhamar lehetőségem, hogy bepótoljam, ha most elmulasztom, amit terveztem. Azzal is tisztában voltam, hogy talán bánni fogom, hogy nem tettem meg, végül mégsem voltam képes rá. Eleresztettem a csontot, és farmerem zsebébe süllyesztettem a kezem.

– Te emlékszel, milyen ruhákat hordtál annak idején? – kérdeztem, miközben visszafelé caplattunk a város felé. Borús hangulat telepedett rám, első ízben azóta, hogy ideérkeztem.

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát. – Kicsinek láttam magam, kövérnek és rosszul öltözöttnek. Szerettem volna divatos cuccokat, de hiába vettek sok mindent a szüleim. Éreztették, hogy maguknak nem vennék meg, és ettől nekem is elment a kedvem egy időre a szép ruháktól. Na, ezt a vágyam legalább itt kiélhettem. Legalábbis a házasságom elején, meg a válás után… – nevetett, majd elkomorodott. – Kamaszkoromban zavart a vörös hajam is. Még be is festettem feketére. Borzasztóan éreztem magam. Aztán itt, Izraelben, lassan elfogadtam a külsőm, sőt kezdtem szépnek is látni. És ettől mások is észrevettek. Miket mondok el neked? Összevissza beszélek…           

– Én már azelőtt észrevettelek – jegyeztem meg. – Jól nézel ki. Nagyon is jól – öleltem át. Hálásan megcsókolt.  

A Jaffa úton sétáltunk vissza, a város felé. Ráfordultunk a Ben Jehuda sétálóutcájára, és Rachel javaslatára beültünk egy kávéházba. Kávét és süteményt rendeltünk. Míg Rachel a mosdóba ment, és magamra maradtam, egy pillanatra rossz érzés fogott el. A közelben az elmúlt években két robbantás is történt: a Mahane Jehuda piacon és egy közeli pizzériában. Mióta az országot Ciszjordániától elválasztó biztonsági fal megépült, tudtam, hogy szinte nem volt terrorista beszivárgás, egy pillanatra mégis elkapott a félsz.

Próbáltam elterelni a figyelmem, belehallgatni, s legalább a hangsúlyokból és a gesztusokból tájékozódni, miről beszélgethetnek a szomszéd asztaloknál. Mellettem túlsminkelt arcú, erősen ékszerezett, középkorú nő magyarázott dühösen egy kétségbeesetten hallgató másiknak, akin nemhogy smink nem volt, meg se fésülködött. Talán megcsalta a férje, és a barátnője arra próbálja rávenni, hogy ne bocsásson meg neki, hisz már nem először lépett félre. A sarokban egy asztalnál idős, pedáns férfi ült ódivatú Esterházy-kockás zakóban, botját és szalmakalapját a mellette lévő, üresen álló szék támlájára akasztva. Mérnökember és özvegy, gondoltam. Talán egy asszony hirdetésére jelentkezett, aki decensen színházi és koncertpartnert keresett, vagy ő adott fel hirdetést, és izgatottan várja magát fiatalosnak mondó levelezőpartnerét, akivel egy ízben már telefonon is beszélt. A bejárattól balra elegáns, jóképű férfi dolgozott iPad-jén. Drapp vászonnadrágot, gojzervarrott barna cipőt, taubszínű vászonzakója alatt világoskék inget viselt. Amerikainak néztem, szabadnapos diplomatának vagy üzletembernek. Rachel még mindig nem érkezett vissza.

Mire kihozták a kávénkat, és belekortyoltam az enyémbe, feltűnt az amerikai partnernője is. Fekete miniszoknyában, harisnyában, magas sarkú cipőben, fehér, mellére feszülő ujjatlan garbóban és vállára vetett blézerben elegáns volt és vonzó, mint partnere. Nem látszott izraelinek, pláne nem jeruzsáleminek, nem is szőke haja, mint inkább kihívó nyugati öltözete miatt. Ahogy kezet fogtak, és leült, ő is elővette tabletjét. Úgy néztek ki, mintha az ostábla új, elektronikus változatát játszották volna, amit odakint, az óváros bazárjainak vagy teázóinak alacsony asztalainál ülő arabok régi fatábláikon műveltek. Ahogy a másikhoz közel hajolva egymásra nevettek, úgy éreztem, nem csak munkakapcsolat lesz közöttük.

Rachel felfrissülve érkezett vissza. Látszott, hogy a sminkjén is igazított. Élvezettel kóstolt a túrós süteménybe, kortyolt a kávéba. Miközben evett, megcsörrent a telefonja. Az egyik gyerekével beszélt, közben ismét harapott a lepényből, orra porcukros lett. Átnyúlva az asztal fölött, letöröltem. Míg telefonált, tovább bámészkodtam. Egy fekete kalapon és esernyőn akadt meg a szemem, a pulthoz legközelebb álló fogason. Valaki ottfelejtette, vagy a kávéház dekoratőrének távoli, békebeli európai hangulatot idéző installációja? Küzdöttem magammal, nehogy összecsússzanak bennem az idők és a helyszínek; nehogy jelnek vegyem; nehogy elragadja figyelmem, és képzelgésekre ragadtasson, de nem tudtam kiverni a fejemből. Nem lophatom a napot, amikor dolgom van, hasított belém fájdalmasan, mert jól éreztem magam Rachellel ejtőzve. A kávéházi duruzsolás, a presszógép surrogása, a frissen pörkölt kávészemek illata, s hogy itt vagyok, valaminek része vagyok, elandalított, egy másik hang mégis ott zakatolt bennem szakadatlan, és nem hagyott nyugodni. Ujjammal dobolni kezdtem az asztalon. Rachel előre csúsztatta, és kezemre tette a kezét.

– Miért nem jössz ide? – kérdezte könnyedén. – Legalább egy időre.

– Úgy érted, élni? És mit csinálnék itt? Úgy értem, rajtad kívül. Idegen nyelven írok, amerikai irodalmat tanítok. Gondolod, mindez menne héberül? – Le-mondóan ráztam a fejem.

– Miért nem szerzel egy ösztöndíjat? Vagy akár dolgozhatnál, és mellette írhatnál.

– Például mit?

– Például… – látszott az arcán, hogy gondolkodik. – Például egy mosáv-ban.^[2] Mint Kafka a kertészetben, amit meséltél. Lehet, hogy erre vágysz, csak kerülő úton jutsz el odáig, hogy meg is valósítsd – mosolyodott el.

Hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Mintha olajfúrásnál, sok száz méter mélyen moccanna valami. Elnevettem magam.

– Mi olyan vicces?

– Semmi. Valaha régen vágytam ilyesmire.

– Mikor régen?

– Harminc éve, fél éve, egy napja?               

– Nem értelek – rázta a fejét, és komolyan nézett.

– Amikor romantikus voltam és bohó.

– És már nem? Vagy nem hiszed, hogy képes lennél? Napi négy órát dolgoznál. Akár angolul is taníthatnád a gyerekeket. Mellette írhatnál, tanulnál héberül. Nem lennének filléres gondjaid – tette hozzá megnyugtatóan.

– Mert?

– Mert nem a semmibe kéne kijönnöd. Akár nálam is lakhatnál. Mondjuk úgy, ingyenes albérlőként… – mosolygott. – Feltéve, ha elviselnétek egymást a gyerekekkel… Koszt, kvártély, szex. Utóbbi leginkább, ha az apjuknál vannak a gyerekek. Éjszaka néha bejönnek, és velem alszanak… – tárta szét a kezét mentegetőzve. – Kijárhatnál egy Tel-Aviv környéki településre dolgozni, délután pedig írhatnál.           

– És kit érdekelne itt, Izraelben, amit írok? Még ha le is fordítanák.          

– Miért, ott kit érdekel?

Ez fájt. Hallgattam.

– Te mondtad… – mentegetőzött.

Hirtelen úgy éreztem magam, mint kötéltáncos a rúdjával. A semmi fölött lebegek, kezemben tollal egyensúlyozva. Nincs asztal, nincs papír, valójában kötél sincs. Mintha folytonosan mozgó és semmibe foszló betűkön, szavakon és sorokon lépegetve imbolyognék.

– Ez igaz – mondtam letörten. – Kit érdekel manapság az irodalom? És kit érdekel a zsidóság? Pláne a zsidó irodalom. Akit az egyik érdekel, a másik nem, és viszont. Két szék közt a pad alá.

– Ne panaszkodj. És ne kéjelegj a szenvedésben – mosolygott. – Minden művészéletrajz ezt írja: a bizonytalanság serkenti a kreativitást.

– Inkább mégis keresni kellene egy kertészetet.

Felcsillant a szeme.

– Tudod, most hogy mondod… Nekem is volt egy ilyen álmom. Egy gyümölcsös. Talán mert gyerekkoromban, nyaranta a Balatonhoz… Más gyerekek is voltak a szomszédban, és a kertben gyümölcsfák. Alma, körte, szilva, dió, meggy. Eper, málna és ribizlibokrok. Paradicsom és paprikatövek. Naponta láttam, hogy érik minden. És közvetlennek, barátságosnak tűntek az emberek. Szokatlan volt az egész. De ezt a Kafka-sztorit megírhatnád. Hátha itt mégis érdekli az embereket. 

– Fizessünk! – intettem a pincérnek.

Jólesett kilépni a kora estébe a légkondicionáló hűtötte kávéházból. Észre se vettem, de átfáztam odabenn. Odakint is borzongtam még, belebújtam a bőrdzsekimbe.  

– Idegen volnék itt is – mondtam, amikor beültünk a kocsiba. – Nem okoz örömet, nem építek rá ideológiát, és nem is vonok le belőle semmilyen következtetést. De nem tudok nem venni róla tudomást.

– Csakhogy ez nem a zsidóságról szól, vagy arról, hogy nem beszélsz héberül… Ezt te is tudod.

– Hanem?

– Miért nem beszélsz soha a szüleidről?

Megrántottam a vállam.

– Milyen volt a viszonyod velük? – kérdezte felém fordulva.

– Ne pszichózz!

– Ez a szakmám.

– Kevés emlékem van a gyerekkoromból. Az se túl jó. És ők se beszéltek a gyerekkorukról.

– Mit mondhattak volna?

– Nem beszéltek az érzéseikről. Nem beszéltek semmiről, csak tanulásról, munkáról, kötelességekről. Mindig csak a jövőben várható megpróbáltatásokra igyekeztek felkészíteni. Az élet mint öröm, mint kaland… az élet mint élet szóba se került. Alig emlékszem valamire a gyerekkoromból. Csak a kötelességekre és a büntetésekre. Meg az ürességre.

– Azt mondtad, nem volt apjuk. Az anyjuk dolgozott kettő helyett. Ezt a mintát látták, ezt folytatták. Nem tudták, mit jelent két szülő, pláne egy teljes család. Nem tudták elmondani, milyen érzés a hiány, ezért eljátszották az életedben. Így nehéz egy gyereknek otthon lenni. Az idegenséged, meg amit a nyelvről mondtál, innen is eredhet. – Rachel tenyerét az arcomra helyezte. – A te anyanyelved az idegenség nyelve.

Elhúztam a fejem.

– Más esetében megértőbb vagy, mint a saját szüleiddel – jegyeztem meg, de mielőtt válaszolhatott volna, eszembe jutott valami: – Van még annyi időnk, hogy benézzünk a Nemzeti Könyvtárba?

– Mit szeretnél? – mosolyodott el Rachel. – Kafka-kéziratokat? Ott csak másolatok vannak, azt olvastam. És azokhoz se férsz hozzá egyből. – Az órájára nézett.  

– Csak szét akarok nézni.

– A Givat Ram-i campuson nincs is szabadpolcos rendszer, csak fent, a Mount Scopuson.

– Belefér az időnkbe? – kérdeztem.

Bólintott.

A kocsiban bepötyögte a GPS-be az úti célt. A Héber Egyetem Scopus hegyi campusára a városközponttól észak felé kellett menni. Végig emelkedett az út. Rachel még az autóból felhívta egy ismerősét a Pszichológia tanszéken, aki leadta a nevem, így akadálytalanul bejutottunk. Az egyetem régi, szűk ablakos épületei erődítménynek tűntek, korántsem véletlenül: a Scopus hegy építésük idején is stratégiai pontnak számított.

Rachel odakísért az épülethez, majd búcsút intett. A nő még bent van a tanszéken, mondta, meglátogatja őt, míg kutakodom. Megbeszéltük, hogy küld egy SMS-t, ha visszaér.

Az ügyeletes könyvtáros az ötödik emeleten lomha mozgású, nagydarab, szemüveges fiú volt, kirojtosodott farmert és a sarkánál széttaposott fekete Crocsot viselt. Amikor megkérdeztem tőle, merre találom a modern zsidó irodalmat, illetve a Kafka-szakirodalmat, a német szekcióhoz küldött.

– Alfabetikus sorrendben találod a szerzőket a Kafka-művek mellett – magyarázta. – Az izraeli irodalom szintén betűrendben. – Mutatta is egy kis térképen, mit merre kellene keresnem.

– Nem az izraeli, hanem a diaszpóra zsidó irodalmára gondoltam.

– Attól tartok – mondta tűnődve –, így nincs nyilvántartva.

– Esetleg gyűjteményes kötetek? – alkudoztam. – Esszék, tanulmányok?

Egy pillanatra elbizonytalanodott.

– Azt hiszem, csak az egyes szerzők szerint kereshetők, betűrendben, az adott nyelv irodalmánál. A szerzőknél találod a műveikhez kapcsolódó szekunder irodalmat is.

– Nincs külön modern zsidó irodalom? – emeltem fel a hangom meglepetten, amit számonkérésnek is vehetett. 

– Kit vagy mit keresel tulajdonképpen? – kérdezte gyanakodva, majd tétovázásom megelégelve elnézést kért, és ment a dolgára.

Kínos érzés fogott el, ami csak fokozódott, amint magamra maradtam a polcsorok között.

Az izraeli irodalomnál csak héber nyelvű anyagot találtam. Még az izraeli írók angol és német fordítását se tartották ott. Visszamentem az információs pulthoz, és oldalt, a kézikönyveknél, találtam néhány közkeletű angol kötetet, amit ismertem, vagy legalábbis a szerzőjétől olvastam már mást. Tudtam, hogy nincs sok időm, de bíztam benne, hogy az amerikai irodalomnál megtalálom az engem érdeklő szakkönyveket, amiket elszórva, az Amazonon vagy az AbeBookson már felleltem, és néhányat meg is rendeltem közülük. 

Amikor az amerikai és európai irodalom tárlóit is végignéztem, de semmilyen tematikusan gyűjtött anyagot nem találtam, csak szétszórva egy-két szakirányú monográfiát, kétségbeesés fogott el. Ha itt sem találom meg, amit keresek, akkor hol? Ha az európai irodalmak nem ismerik el önálló tárgyként a modern zsidó irodalmat, és itt, Jeruzsálemben sem találom nyomát, akkor vajon mi marad? Talán Amerika.

Megrezdült a mobiltelefonom, SMS-t kaptam. Rachel írta, hogy odalent vár a kijáratnál. Lehangolódva léptem ki az épületből. 

– Na, megtaláltad, amit kerestél? – kérdezte.

Bólogattam. Nem volt erőm hozzá, hogy megosszam vele azt, ami nincs.

Beindította a motort, és elindultunk visszafelé, Tel-Avivba.