részlet

 

Tábor Ádámnak
„…talán dünnyögj neki egy új mesét…”

 

Híre volt a pártállami idők szubkultúrájában. A rejtély áradt a szavaiból. Mint aki az érzéki világon túli igazságok racionálisan igazolhatatlan tudásával rendelkezik. A nyelv, amelyen fogalmazott, egyszerre emlékeztetett a bibliai próféták ostorozó szövegeire és valamiféle avantgárd, csak áttételesen értelmezhető szabad versre. Aki nem tudta megfejteni, halandzsának vélhette.

Mindig valamilyen nyilvános helyen került elém. A 70-es és 80-as évek megtűrt vagy tiltott művészeti eseményeinek színhelyén, a késő Kádár-kor állatkerti ketreceiben, ahol a szabadságvágy viselkedésben és áttételes szövegekben kiélhető volt: művelődési házakban vagy azok függelékében, a Fekete Lyukban, a Fiatal Művészek Klubjában, meg azokban a vendéglőkben, ahová a pártállami világot elutasító művészek is jártak.

Olykor formabontó rendezvényen, happeningen is láttam szerepelni, meg a Neurotic, az URH, a Vágtázó Halottkémek rendezvényein. Ebben a környezetben mindenki tudta, ki ő. A vele egykorú vagy nála legfeljebb 10–20 évvel fiatalabb, Budapesten felnőtt nemzedékből még ma is sokan emlékeznek rá. A művészek szinte mind, de sok későbbi orvos, mérnök, jogász is, akik annak idején, életük zsengébb, félkész szakaszában alternatív helyeket és zenekarokat látogattak, lelki fejlődésük érdekében.

A 70-es években, 25 és 30 éves kora között hosszú, sötét, lelógó haj és a hatalmas, tömött körszakáll keretezte az arcát. Magas, erősen hátracsapott homlokát ez elrejtette. Sokáig nem őszült. Amikor a 70-es évek legelején először láttam, még nyomokban felismerhető volt rajta valami fiús harciasság. Mint aki bármikor támadásba lendül. Tekintete szúrós, határozott, kritikus. Vékony felsőtest, lapos has, keskeny, férfias csípő. Annak ellenére, hogy nyilván soha nem edzette magát, testében akkor még volt valami rejtett erő, inasság vagy inkább csak annak tüneménye. Nyúlánk termete az anyjára, Tárkányi Évára emlékeztetett, ő is magas és ösztövér volt, amikor megismertem.

Meg merte magát veretni a rendőrökkel; ez elismerést váltott ki belőlem. Közel két évtizeddel korábban, 1957-ben a letartóztatásom után és a kihallgatások közben engem is vertek. Nem bántam meg, hogy így történt, de nem rajtam, a bátorságomon múlott, ami megtörtént. Nem tudom, mennyire volt képes gyűlölni. Annak alapján, amit később megtudtam róla, nyilvánvaló volt, hogy összehasonlíthatatlanul jobban szenvedett a léttől, mint bárki, akit ismertem. Én gyűlöltem a rendőröket, a kommunista rendszert, minden kommunistát. Ha azonban érzelmeimet a hivatalosságot mélyen megvető művészlelkek előtt ennyire szó szerint („kommunisták”, „gyűlölöm”) megpróbáltam megfogalmazni, nem volt sikerem. Ezek mindent érzékibben fogtak fel. A rendszer túl elvont volt nekik, a rendőrök meg közelebb voltak. Lehet, hogy ha lett volna bennem akkora bátorság meg őrület, hogy megjelenjek egy géppisztollyal a kezemben, és a nekem eső rendőrökkel szemben addig lőjek magam körül, amíg le nem terítenek, talán mégis csettintenek egyet elismerésül? Habár erről sose bizonyosodhattam meg, de aligha. Talán az egy Dixit kivéve, inkább beszartak volna.

Töredékek maradtak fenn tőle papíron vagy videón. „Olyan hely, amelynek nincs közepe, s így széle sincs. Itt az idő nem múlik: történik. Egymás mellett többféle tér és idő létezik.” Vagy: „Mi a földi élet célja? Az, hogy ezt a kérdést soha senki ne tegye fel többé.” „A múlt megszépítő messzesége mit sem érne a jelen fantasztikuma nélkül.”

Élőszóban valamivel talányosabb és erőteljesebb volt. Legemlékezetesebb tettei is ebben a formában őrződtek meg. Amikor 1976 körül a kor egyik vezető kultúrfunkcionáriusa azt gondolta, hogy képes a formálódó alternatív művészek világában is érvényesíteni a párt vezető szerepét, eljött a Fiatal Művészek Klubjába egy ankétra, és hozzászólt. Markáns vonású, erőteljes felépítésű, határozott beszédű ember volt. Ami utána következett, annak élményét Tábor Ádám korábban már rögzítette. Dixi az első sorban ült, nyomban jelentkezett, és felállva kérdezte:

– Szabad-e itt kérdezni? – Az igenlő válaszra azt mondta:

– Köszönöm, csak ezt akartam kérdezni – és leült. Ezzel nem volt vége! Újra felállt, és feltett még egy kérdést:

– Ha be van tiltva az erdő, minek a menedékház?

Tóth Dezső döbbent arccal meredt rá, mire Dixi hangosabban megismételte a kérdését. Tóth Dezső is felállt – épp egyforma magasak voltak –, és mintegy atyailag, egyben kissé fenyegetően Dixi vállára tette a kezét:

– Ön, ugyebár, képzőművész, fiatal barátom? – Dixi megfogta az államtitkár karját, határozottan lefejtette a válláról, és felelt:

– Sőt! Éppen ellenkezőleg!

Dixi velem szemben is támadó volt, noha nem voltam pártfunkcionárius. Nem tudom visszaadni hozzám intézett, rejtélyesre formált mondatait, mert nem tudtam megjegyezni őket. Nem úgy jár az agyam. Teljesen más volt a nyelve, és éppen ezzel tett eszköztelenné. Abban, amit kevés találkozásunk alkalmával nekem mondott, csak a mélyén meghúzódó, rám nézve elutasító és leértékelő tartalmát ismertem föl. Le kellett volna azonnal írnom, de nem volt annyi lélekjelenlétem. Rosszul éreztem magam tőle, mert valamiben gyengébb voltam nála. Ki tudta váltani a bűntudatomat. Tényleg az lennék, aminek tart?

Mindig csak néhány percig tartott az egész. Szinte nyomban mondott valamit, ami a helyzettel látszólag egyáltalán nem függött össze, de felfogtam, hogy rólam beszél, nekem mondja, ez a véleménye rólam. Azt, amit abban a szempillantásban, hogy meglátott, észlelt és gondolt. Honnan tudhatta? Nem gondolhatok másra, mint hogy már az arcom, a testtartásom alapján belém látta azt, ami ebből számára következett. A kinézetem elárulhatta, hogy eleve más a „stílusom”, mint azoké, akik között otthon volt, és akikkel fél szavakból megértették egymást. Hát még, amikor megszólaltam! És azonnal összemosott azzal a tágabb világgal, amelyet elutasított. Amelybe egyaránt beletartozott a pártállam meg a polgári lét. Hisz azoknak is más volt a „stílusa”. Nagyon kellemetlen volt, hiszen a pártállamot én is elutasítottam. A rend nélkül meg bajban éreztem volna magam.

A metaforikusan kifejezett gúnyt és lenézést értettem meg. Megalkuvó, ezért elég hitvány alak, mert bizonyára dolgozom, nyilván viselkedem, feltehetően törekszem, és igen: pontos akarok lenni. Egy gépészmérnök! A végzettségemről ugyan fogalma sem lehetett, de mintha azonnal felismerte volna. Ahogy rasszista a másikban a zsidót. A rendesség csak álca rajtam, ezzel csak hozzájárulok a gyalázathoz, ami körülvesz. És nyilván gyáva vagyok, hiszen nyoma sincs annak, hogy nyíltan szembeszegülnék. Ha még tudta volna, hogy egészségesen akarok meghalni, naponta, felébredés után egy órát tornázom, kerékpározom, evezek, síelek!

Véleményét – a látomássá homályosított igazságot – ennél sokkal szellemesebben fogalmazta meg, nem olyan földhözragadtan, ahogy az bennem rögzült. Szinte körbelőtt a szavaival. A metsző gúnnyal. Lesújtott, és irigyeltem. Bár tudnék neki hasonló nyelvi színvonalon válaszolni!

A becsületem megmentése érdekében a magam értelmező módján nagyjából mindig tudtam felelni neki, de mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy ez nem igazi válasz, hanem gondolatokból formált pajzs. És a szemében talán nevetséges is, mert racionális. Nem tudta ugyan áttörni az önvédelmemet, de semmiképpen sem érezhette úgy, hogy jól meg is válaszoltam neki. Hiányzott megfogalmazásaimból a „stílus”. Nem is lettem volna elég bátor hozzá, hogy igazán megválaszoljak, mert a bűntudatomtól, melyet a szavai bennem ellenállhatatlan erővel keltettek, nem voltam független.

Hiszen eszembe se jutott, hogy épp én lennék a jó. Arról is volt már tudomásom, hogy nem kifejezetten szerencsés gyűlöletben felnőni, még ha a gyűlöletem nem közeli személyekre, netán családtagokra, hanem elsősorban a politikai rendszerre, a világ megváltásának baloldali eszményére, erre az eszement célra, vele a kommunistákra irányul is. Mélylélektani olvasmányaim alapján nagyjából azt is sejtettem, hogy eme elvont gyűlölet mélyén személyesebb, kora gyerekkori problémáim húzódhatnak meg, melyeket csak nehezen tudok az érzelmeimtől függetlenítve tárgyiasítani. Ahhoz, hogy ez valahogy mégis sikerüljön, és ne essem áldozatul saját magamnak, semmiféle „stílussal” nem téveszthettem meg magamat. Ezért másokat se nagyon tudtam volna valamiféle „stílussal” kábítani. Nem alakult ki a gyakorlatom.

Hozzá képest kétségtelenül sokkal óvatosabb voltam. A gyűlölet és az óvatosság jól megfér a lelkemben. Az utóbbit ismerhette föl csalhatatlan biztonsággal. Azt az embert, aki vigyáz magára. Akinek jelent valamit a villanyszámla, és elképzelhetetlennek tartja, hogy ne legyen rá pénze. De ilyenből tizenkettő egy tucat. Talán az akarásomat észlelte még. Meg a szándékot, hogy mindig kész vagyok ítélkezni? És ez őt különösen támadóra hangolta. Akárcsak a rendőrök, akik láttán nyomban késztetést érzett arra, hogy provokálja őket. De azok is nyomban beindultak, ha megpillantották. Összetévesztett másokkal? De miért nem inkább hülyének nézett, akit észre sem vesz? Ez logikusabb lett volna! Én nem akartam olyan lenni, mint amilyennek ő látott. A köztünk fennálló „stiláris” szakadék következtében mégse magyarázhattam ezt el. Képtelen voltam vele normális beszédhelyzetet kialakítani. Mások tudtak. Azóta is szinte tapinthatóan érzem magamban a képességeim határait. A fogságomat, akármennyire is „meghitt” valami ez.

Később megtudtam, hogy nem csak velem volt a maga módján ilyen kíméletlen.

Dixi ösztönlényének a rendőrök bizonyára közelebb eső céltárgyak lehettek, mint az általuk védett kommunisták és eszméjük. Valószínű, hogy ha úgy próbált volna gondolkodni, ahogy én, hamarabb belehalt volna. Vagy öngyilkosságba menekül. Nem volt más eszköze arra, hogy megőrizze a lelki egyensúlyát, mint a csavarossá szublimált észjárás. Ő így oldotta meg, én meg a logikával (vagy amit annak hiszek). Eszköztelenek voltunk egymással szemben. Akár két süket.

Csak nagyon lassan jöttem rá, hogy nem mindenki ugyanazért utasítja el a pártállami világot. Sokáig nem ismertem föl, hogy sokan azok közül, akik körülöttem akkoriban a „stílusban” megnyilvánuló élvezetes lázadást, az avantgárd irányzatokat, a provokatív művészetet képviselték, hajlottak arra, hogy a világ megváltható, csak nem úgy, ahogy azt éppen rájuk kényszerítik. Ez többnyire akkor derült ki, amikor ebből a környezetből néhányan illegálisan elhagyták az országot, és Nyugaton szinte nyomban a szélsőséges új baloldaldalhoz csatlakoztak. Akkor ez volt a világszellem. Ez mára megváltozott. Egy részük most talán újnáci lenne. Amíg ez a szög ki nem bújt a zsákból, lehet, hogy csak Dixi érezte meg, mennyire idegenszerű lehetek ebben a lázadó környezetben?

Többnyire ő kezdeményezett. Valahányszor találkoztunk, nyomban láttam a szemén, hogy felismert. Mint egy alkalmas médium. Ehhez kellett bizonyos közelség. Úgy négy-öt méter. Ha ezt átléptem, kiváltottam a feltételes reflexét. Megszólalt, és képletes szavaival végigvert rajtam.

Idegen kutyák vannak így egymással. Ha valamelyik netán elvéti, és véletlenül egy bizonyos távolságnál közelebb kerül a másikhoz, akkor minden átmenet nélkül egymás torkának esnek. Megéltem ilyet, amikor Kenedi Jánossal túráztunk a Gyalui-havasokban, és velünk volt Kenedi airedale terrierje, Buszter. Ereszkedtük lefelé az egyik prealpin legelőn egy birkanyáj irányába, remélve, hogy majd megpillantjuk valahol a pásztort, aki útbaigazít. Helyette csak egy méteres, hatalmas kuvasz fogadott a nyáj felső szélén. A városi viszonyokhoz szokott Buszter nem akart feltétlenül ismerkedni, mert ebben az alpesi vadonban ösztönösen nagyon óvatossá vált, de nem volt még igazi gyakorlata. Talán, ha egy centiméterrel vétette el a távolságot. Ennyivel került közelebb a kelleténél a másikhoz. Mintha azon a ponton, ahol a két állat tartózkodott, felrobbant volna a téridő. Két, hatalmasra tátott, fehér metsző- és szemfogakat kivillantó száj. A torok mélyéből előtörő, dobhártyarepesztő hangorkán. Az összehúzott szemekből tüzelő tekintet. A barna, szögletes fejű terrier éppen hogy csak védekezni volt képes az energialökettel szemben, amely a fehér, vastag bundájú kuvasz részéről érte. Ha nem rettentettük volna ordítva vissza, bizonyára átharapja Buszter torkát. Napokig véres volt a nyaka.

Egyetlen esetben tudtam vele rövid ideig normálisan beszélgetni. Még a hetvenes évek második felében. Ültük valamilyen sivár terem valamelyik sivár asztalánál, és nekem sikerült megemlítenem egy kérdést, amely egész életemben nagyon mélyen érintett és érint. Valószínűleg ennek az érintettségemnek a hevességét fogta fel akkor egy pillanatra. Hirtelen látható volt számára a bennem levő indulat. Megérezhette, hogy van tréfát nem tűrő gondolat, mely hitelesít. Erre vágytam is, hogy ilyen formában felismerjen, és akkor véletlenül sikerült.

Arról van szó, hogy ésszel nem tudtam és ma sem tudom felfogni, miért kisebb probléma a baloldaliak és liberálisok szemében egyaránt a kulturális elnyomás, mint a gazdasági vagy a politikai. Hogy miért nem annyira nyíltan megfogalmazott gyalázat a körükben a nemzetállami kényszerasszimiláció, amely körülöttünk zajlik. Nekem nem az volt a problémám, mint az akkor még meglehetősen rejtőzködő „népben, nemzetben” gondolkodóknak, hogy a magyarok egy része nem „magyar uralom” alatt él. Semmi közöm sincs a „nemzetiekhez”. Engem az foglalkoztatott, hogy a szomszéd államokban kulturálisan nem egyenjogúak a magyarok. Hiszen a nyelvük nem államnyelv.

Valami ilyesmit sikerült abban a pillanatban kifejezésre juttatnom. Rövid, kegyelmi állapot volt, hogy ezt a körülményes dolgot valahogy kinyögtem. Ott ült velem szemben, nem gúnyolódott. Mesélni kezdett arról az időről, amikor apja rokonainál volt a Felvidéken, Lőcsén. Mint okos apa a hülye fiának.

Hogy micsoda egy belterjes társaság volt! Ezek a magyarok ott, kizárólag egymás között éltek. Zárványvilág. Ahogy csak fikázni tudták a szlovákokat maguk körül. Ahogy álságosak voltak, a természetes emberi gesztusokra képtelenek. Ahogy bezárkóztak a maguk magyar világába. Minden csak mint magyar létezett. Elviselhetetlen volt számára az ott töltött idő, el kellett onnan menekülnie, annyira értelmetlen, silány és rossz volt a körükben. A nippjeik az ebédlők almáriumainak polcán, az üvegezett ajtócskák mögött az edények meg az üvegpoharak. Ültek a fotelekben, fecsegtek, csak járt a szájuk a megposhadt semmiről.

Lehet, hogy próbáltam magyarázni, de inkább csak utólag rekonstruálhatom, amit válaszolhattam volna. Hogy mit számít a hülyeség. Az embernek nem csak arra van joga, hogy okos legyen. A kulturális elnyomás akkor is gyalázat, ha hülyéket ér. Meg nem véletlenül ilyen hülyék, hiszen esélyük sincs, hogy a saját nyelvükön egyenrangúan vegyenek részt a politikai életben. Nemcsak azért, mert most éppen pártállam van és kommunisták, hanem korábban, a polgári csehszlovák nemzetállamban sem. Ha mondtam is neki efféléket, nem hatott rá a logikus, elvont szöveg.

Nem volt folytatása. Teljesen elfelejthette a legközelebbi találkozáskor.

Egyszer tudtam csak ilyen helyzetben valamit megválaszolni, de nem neki, hanem Erdély Miklósnak. Ő nem viselkedett ironikusan velem, nagy belső bizonyosságtudat uralkodott a fejében, könnyen elfogadott, de a gondolkodásommal ő sem tudott sokra menni, noha ő is átlátott rajtam. – Neked fel kell futni egy nagyobb fordulatszámra, hogy ki tudjad fejezni magad! – mondta barátságosan. Mentünk este a sötétben a Kárpátia sörözője felé a Kossuth Lajos utca felől, és valamivel kapcsolatban azt mondta: „a langyosakat kiköpi a szájából az úr”. Nyomban magamra vettem. A török hódoltság idején készültek olyan metszetek, melyeken a háttérben valamilyen templomtornyos város látszik, az oda vezető széles szekérút elején pedig többnyire nagy termetű, bő kaftánt viselő, turbános török magyaráz valamit egy vékonyabb, nála valamivel alacsonyabb, kurucos öltözetű magyarnak vagy egy fehér gatyás, kalapos, pipázó parasztnak. A török magyarázat közben az ilyen képeken általában a magasba tartotta a mutatóujját, mint aki éppen erkölcsi prédikációt tart a pogánynak. Hát ilyen volt abban a pillanatban ez a szőrmók, fekete szakállas, kopasz, mindig sötétbe öltözött, vajákosan beszélő, alacsony Erdély, ez a tőrül metszett „konceptes”, posztmodern gondolatművész. Amikor ezt a szentenciát mondta, ilyen török korabeli metszet jelent meg a lelki szemem előtt azzal a rohadt feltartott mutatóujjal. És mert ezt a szentenciát már máskor is hallottam tőle, és volt időm korábban már felkészülni rá, morzsolgatni a lehetséges válaszokat, már készen voltam a felelettel. Visszakézből odavágtam: „Ez igaz. De a forrókat és a jéghidegeket a szájába se veszi!” Ekkor, életemben egyetlen alkalommal nem találta meg a frappáns választ.

Akik barátkoztak Dixivel, bizonyára érteni vélték őt. Mások kiröhögték. Néhányan átláttak rajta, a maguk módján irgalmatlanul helyre tették. Ahogy Petri az Egy szigorúan ellenőrzött klub című versében: „Ott ültek éjjel kettőig Dixi és Lukács Mari, / a művészetakarás eme szerencsétlen kárvallottjai…”

A 80-as években kezdett már láthatóan is tönkremenni. Ivott, ordítozott. Mint aki képtelen ellenállni a benne működő láthatatlan genetikai programnak. A szakáll fokozatosan rövidült, majd eltűnt, hosszú feje majomszerűvé vált, a haj már nem takarta el a magas, hátracsapott homlokot,  a szemöldök vastagabb, sűrűbb, a fülek elállóbbak lettek, az orrcsúcs húsosabb, a száj szélesebb, majd teljesen megkopaszodott, csak a tarkójáról lógott le a hosszú haj. Később, a teljes leromlottság állapotában már nem találkoztam vele. Mondták, hogy a kitett kukákból táplálkozott. Jobb is, hogy ezt nem láttam.

Dixi túlzott közelsége bizonyos emberekre kifejezetten halálos veszélyt jelentett. A feleségét csak messziről láttam, egy-két alkalommal. Fel nem foghattam, hogyan képes vele együtt élni, három gyereket szülni neki. Láttára csak menekülőre tudtam fogni. Lehet, hogy Dixi nélkül se bírta volna ki kiegyensúlyozott lélekkel az életet, de Dixivel bizonyára sokkal hamarabb és sokkal súlyosabb megpróbáltatások érték. Nem volt képes velük megbirkózni, pedig pszichológus volt. Hogy mi minden történhetett köztük részleteiben, ez olyan lehet, akár a rémálmaim. Hazatérve a részegsége, az üvöltései. Az érzelmek tántorgó kettőse a gyerekek előtt. Tárkányi Éva a barátnőinek egy idő múlva emlegetni kezdte, hogy ez így nem megy tovább, valamit tenni kell, de nem ő tett valamit. A sokszor ellátatlanul maradt csecsemők feltűntek másoknak is, és egy időre csecsemőotthonba kerültek.

Amikor Pauer Gyula már ismert szobrász volt, és pénzt is tudott keresni, a régi lakását a legidősebb, akkor 16 éves fiára hagyta egy Egyetem téri ház ötödik emeletének üvegezett műtermébe. Ismertük egymást Pauerrel a Csáji Attila festő által szervezett Szürenon csoport megalakulása óta, amelynek ő is tagja volt. A Kassák Művelődési Házban rendezett első közös kiállításukhoz bevezetőt is írtam. A beköltözés után hívott, hogy járjak fel hozzá beszélgetésekre, többen szoktak lenni nála. Henrik fia fiatal korában szép volt, de ez nem volt elég ahhoz, hogy művész legyen. Ahogy később olvastam, Pauer helyeselte, hogy Dixi Henrikhez költözött, biztos jó hatással lesz a fejlődő szellemére. Henrik egy év múlva már otthagyta az iskolát, tíz év múlva, drogos múlttal maga mögött, halott volt. Belehalt a szabadságba. Pauer magából indult ki, azt hitte, a fia is úgy lesz vele, mint ő. Nem így volt. Csak ő volt erős, apaként is, művészként is, de még akkor is, amikor leitta magát. Neki meg se kottyant ugyanaz a szabadság. Még egy diktatúra körülményei között sem. Őt is zavarta, hogy Dixi – már nagyon leromlott állapotában, mindenhonnan kikopva – feljárt hozzá, és miközben neki dolgoznia kellett másokkal együtt valamelyik nagyobb megrendelésen, Dixi gúnyolódott velük, ócsárolta a dolgosságukat. Ilyenkor pénzt adott neki és elküldte, de nem igazán szívta mellre. A fia halálát is tárgyilagosan kezelte. Ilyen, ha valaki lelkileg nem bírja a terhelést.

 

*

 

Tárkányi Évát Hornyánszky Gyula kopott, képekkel telezsúfolt lakásában ismertem meg. Két, egyformán hórihorgas ember. A megismerkedésünk idején még – az ötvenes évek közepe óta – együtt éltek, nem sokkal ezután ért véget a kapcsolatuk. Hornyánszkyval meg Papp Oszkár festő Pasaréti utcai lakásában találkoztam először.

Számtalan, szénnel készült, erős kontúrvonású, többnyire fekete-fehér rajzán szinte mindig csak emberi arcok vagy meztelen emberi testek jelentek meg. Az otthonában többek között Tárkányi már öregedő, keszeg, de formás alakját is felismertem az aktokon. Egész sorozat volt róla. Hornyánszkyt elementáris anatómiai érdeklődés vezérelte. Átütő, a „vadakra” emlékeztető erő sugárzott az általa megrajzolt testekből. Teljesen elszigetelten élt a magyar képzőművészettől, akkoriban, amikor megismerkedtünk, alakultak csak ki személyes kapcsolatai a nála jóval fiatalabb, a 70-es években formálódó neoavantgárdokkal. De nem hatott rájuk. Ők se rá. Tiszta, szikár, kemény ember volt, semmiféle engedményt nem tett a hivatalosságnak. Nagyon jókat tudott mondani a létezésről, a képekről. Nyersen, tömören fogalmazott, metaforák nélkül. Vékony ajka, befelé eső szája volt, talán a fogak hiánya miatt is, de mint aki ezzel is jelzi, megvan magában, nem szorul másra. A nemiség lehetett az egyetlen igazi kapocs kifelé. Éva tehát nem volt véletlen. A Valóság folyóirat szerkesztősége segítette, ott szerették őt.

Hornyánszky egyszer Papp Oszkárnál, mindannyiunk szeme láttára, saját kérésére, tíz perc alatt a fekete filctollával lerajzolta akkori szerelmemet. Ahogy a semmiből egyre markánsabb vonásokkal megjelent Gyöngyvér arca, és megmutatta benne a szomorúságra való rejtett hajlamát, lenyűgözött. Mintegy védekezésül mondhatta utána Papp Oszkár, hogy neki más képe lenne Gyöngyvérről.

Tárkányi Éva 1945 utáni életének színhelyei a belvárosi presszók voltak. Nem szerettem ezeket a terméketlen üldögéléseket. Nagyon vágyom emberek közé, akár úgy is, hogy csak hallgatom őket. De egy idő után feszengeni kezdek a saját hallgatásom miatt, mert nem tudok mit mondani azokról a hétköznapi kérdésekről, amelyek a presszók világának népét általában foglalkoztatták. Pedig még a pletykákat is szeretem hallgatni, de nem tudom kiegészíteni őket az én „jelentéseimmel”. Ha meg olyasmit találok mondani velük kapcsolatban, ami engem foglalkoztat, érzem, hogy néhány pillanatig szinte megállnak a fogaskerekek, hogy aztán minden folytatódjék, de anélkül, hogy kapcsolódnék ahhoz, amit mondtam. Ez aztán annyira nyomaszt, hogy – noha még maradnék – elmenekülök. Nagyon érzem és bosszant, ahogy menekülök, lehet, hogy mások elől ez rejtve marad.

A Vigilia asztaltársasága volt az egyik olyan hely, ahol jól éreztem magam, nem kellett egy idő múlva menekülőre fognom. Abban a baloldali, kommunista politikai katatóniától áthatott, mindenütt az akadályoztatás és a tiltás deszkázataival körülzárt világban e társaság a lelki otthonom volt, a kialakulásától, 1966-tól a létezése végéig, a 80-as évek legelejéig. Éva előbb-utóbb összefutott velünk, lehet, hogy hívtam is.

Az asztaltársaság feje Doromby Károly, a havonta megjelenő Vigilia katolikus folyóirat akkori mindenese, később főszerkesztője volt (ahogy Weöres egyszer egy nyugatnémet író barátomnak mondta: „Der Knecht von Vigilia”, a Vigilia cselédje). A kevés nem hivatalos asztaltársaság egyike voltunk a városban. Volt hivatalos is, az Élet és Irodalom című hetilapé, de oda a befutottak jártak, nekik látszólag nem volt félnivalójuk. Doromby fogalmazta meg a sikeresnek bizonyuló taktikát: a teljes nyíltságot, nem szabad semmit sem titkosan tenni, ami csoportos. Ez nyújtott védelmet, mert mindent tudni lehetett rólunk. Ordított, amit csináltunk. Hogy asztal körül, mindenki által meghallgathatóan irodalomról, élményekről, vágyakról, a többi emberről beszélgettünk, és olykor, főleg én, elég hangosan szidalmaztam a rendszert. Volt internáltként nagyjából biztonságban voltam, mert akik megfigyeltettek, azoknak nem jutott eszükbe, hogy beszervezzenek: leírtak mint reménytelent. És mert Dixivel és társaival ellentétben nem szerettem sokáig fennmaradni, éjszaka nem sok okot adtam arra, hogy igazoltassanak. 1966 és 1975 között nem volt munkahelyem, műszaki fordításokból éltem, nem rosszul, és a baráti körömön kívül eléggé megfontoltan viselkedtem.

Amikor Tárkányi Éva ránk talált, éppen a Bajtárs étteremben tanyáztunk a Veres Pálné utca elején, a Belvárosban. Akkor már nem az az összeköpködött csehó volt, mint korábban, melyet a szakadtak és iszákos értelmiségiek annyira kedveltek, hanem egy, abban a pártállami világban barátságosnak és meghittnek számító kis vendéglő. És ami fontos volt, zene nélkül. És Döncivel, a feltehetően nem belügyes pincérrel, aki a New York kávéházból jött át, a korábbi helyünkről. Persze az is lehet, hogy az ellenkezője igaz, és azért kezdett a Bajtársban dolgozni, mert a belügy oda irányította. Akárhogy lehetett is, kedvesen viselkedett velünk, megértően, pedig nem mi voltunk borravalós vendégek. Szerdánként elég nagy élet zajlott az egyik boxban elfoglalt asztalunk körül. Részben még nem érvényesülő, legfeljebb a Vigiliában publikáló írók (mint akkor én), részben ismertebb, de számunkra tiszta emberek, Erdély Miklóstól Mészölyön át Pilinszky Jánosig sokan és rendszeresen megfordultak a körünkben. Amikor rövid ideig, talán kedvet kapva attól, hogy én filmkritikákat írtam a Vigiliába, Nádas Péter színházkritikákat írt a lapba, egy-kétszer még ő is eljött.

Éva barátságos volt velem. A maga módján, hiszen mély, az ösztönélete által kíméletlenül meghatározott belső program vezérelte. A rokonszenv nála nagyon sajátosan érvényesülhetett. Személyiségét rendíthetetlenség dolgában egy rinocéroszhoz lehetne hasonlítani. Az a mondén, az egykori felső tízezer által folytatott nagyvilági élet a Moulin Rouge, a kaszinók és a gazdag polgárlakások, strandfürdők és nyaralóhelyek között, melyben 1944-ig örökölt vagyona révén elmerült, már visszahozhatatlanul megsemmisült. Az ingatlanjait (például a Balettintézet épülete is az övé volt az Andrássy úton) államosították, más jövedelemforrása és vagyona is semmivé vált. Neki 1947–48 után az államszocialista világban kellett megőriznie az érzéki kiélés korlátozatlan szabadságát. A diktatúra keretei között, amelyben többet senki közember nem utazhatott kedvére külföldre, nem lehetett sok pénze (és ha még maradt vagyona, azt jól tette, ha gondosan titkolta). Az általa elementáris erővel igényelt szabadság megvalósítása meglehetősen rejtett, szürke, másoknak már szinte láthatatlan keretek között volt csak lehetséges. Csak valami bútora maradhatott meg, ezzel rendezte be a lakását. Hallomásból tudom, azoktól, akiket Dixi magával vitt, amikor pénzt kérve az anyjához ment. Csak ezért érintkezett vele. Egy fehér bútorok és tüllfüggönyök alkotta kislánybudoár.

A magyarok a társasági életben találkozva általában összecsókolódznak, különösen a nők. Van olyan, hogy nő és férfi is így tesz, pusztán a kölcsönös barátság okán. Ezt általában kerültem. Nekem akkora jelentősége volt a testi érintkezésnek, hogy az ajkaimmal egy nő arcához érni nem tudtam pusztán az üdvözlés gesztusaként. Túlságosan közel lapult mögötte ugrásra készen az érzékiség. Az meg nem járt bárkinek, akármennyire is szerettem volna tágítani a mozgásteremet.

Ráadásul Tárkányi Éva riasztott. Akkor is, amikor még nem tudtam, hogy Dixi anyja. Amikor később megtudtam, szinte elhessegettem magamtól ezt a tudást. Időnként teljesen el is felejtettem. Mint aki nem akarta megjegyezni. Túl sok volt. Amiről viszont tudtam, hogy riaszt, az a szikársága, a bőre volt. Akkor, a hetvenes évek elején már több mint ötvenéves lehetett, én meg harminc-egynéhány. Egy porcikám se vágyott nálam idősebb nőre. Nem anyákat kerestem magamnak.

Az arcán már megjelent némi ránc, nekem, az én koromban ez is sok volt. Vékony, magas és karcsú alakja bizonyára még szép lehetett, meztelenül szinte biztos. Ezt azóta, hogy én is voltam később 50 meg 60 éves, és ebben a koromban megtapasztaltam a nemzedékem nőit meztelenül is, tudom: a bőr felszíne, a test bizalmas közelségében még minden bársonyos, és lüktetni kezd tőle az ember. Mindezt Tárkányival a megismerkedésünk idején, a korkülönbség miatt képtelen lettem volna átélni.

De ami valójában riasztott, nem a kora volt. Mert volt olyan, hogy idősebb nőben felismertem, megéreztem az érzékien vonzó lényt. De akkor annak épp olyannak kellett lennie! Tárkányi Éva esetében ez egyáltalán nem volt így. Valószínűleg szépsége teljében se lett volna így. A lénye riasztott. Holott kezdetben még semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy nagyon biztosan mozgott, nagyon szabadon beszélt, és sok mindent nagyon látszott tudni. Elég borzasztó még most is bevallanom egy másik emberről, aki legalábbis jóindulatot érzett irányomban, hogy valami miatt piszkosnak éreztem. Nem tisztának, ez pontosabb. Pedig holtbiztos, hogy egy olyan ember, mint ő, akinek annyira fontos az, és annyira tudta mindig, hogy azt akarja, nagyon tudott ügyelni magára. Pontosabban: ő ennek volt a tökéletes szakembere. Talán ezért volt, hogy amikor megtudtam, Dixi anyja, ez már túl sok volt, és ezt a tudást időnként sikerült annyira hárítanom, hogy el-elfelejtettem. Dixiről soha nem mertem kérdezni. Halálos félelmet éreztem volna a gondolatára is, hogy rákérdezzek.

Lehetett a harmadik vagy negyedik bajtársbeli látogatásakor. Megyek befelé a bokszok között az asztalunkhoz. Éva megpillant, elindul felém. Örül. Derűs, baráti az arca. Talán nem is kifejezetten miattam. Egyszerűen csak jól érezte magát. Emberek között volt, elemében. Nyilván nekem is megörült, amikor megpillantott. Épp állt valakikkel a két bokszsor közötti térben. Kis fordulatot tett, felém indult, majdhogynem széttárta a karját, hogy egyben át is öleljen, amikor megcsókoljuk egymás arcát, ahogy ez társaságban, barátok között természetes. Nem akartam ellenállni. Ha az akaratomon, az elszánásomon, az udvariasságomon, a könyörületemen múlott volna, arcon csókoljuk egymást. Már ott is volt. Már arc és arc. Már csak egy centiméter, aztán már annyi sem. Abban a tizedmásodpercben, amint a közelség végtelen kis távolságra csökkent, amikor a két arcfelet már csak a szemmel nagyobb távolságból láthatatlan csillószőrök választják el egymástól, hirtelen, anélkül, hogy bármi befolyásom lehetett volna rá, abban a villanásnyi, végtelenül rövid időpillanatban csak a teljesen mezítelen lelkemmé váltam leplezetlenül. És visszarándultam. Az arcomat rántottam vissza. De mintha az egész testem rándult volna vissza. Pedig nem akartam. Kétségbe ejtett volna, hogy egy ilyen meghitten közeledő embert megbántsak. A közeledésében volt valami gyermeki öröm is. De az is lehet, hogy csak azért élem meg így, hogy még jobban fájjon.

Pontosan, szakszerűen, gyakorlottan reagált. Kifejezte a százszázalékos realitást. Megfogalmazta a puszta tényt. Hogy ez egy ellenőrizhetetlen, öntudatlanul bekövetkezett, elutasító gesztus. Szinte szó szerint így: hogy valaki valakit testileg elutasít. – Az egész testeddel visszarándultál – szögezte le tárgyilagosan, akár egy anatómus. Valaki valamit nem akar, és ennek nem lehet parancsolni. Mert az ember a testének, az érzékeinek nem parancsol. Amit a teste, az érzékei megkövetelnek, az ellen nem lehet semmit sem tenni. És akkor ezt nem lehet erőltetni.

Nem tudhatom, hogy valaki, miután fegyelmezetten végrehajtja, amire tapasztalatai nevelték, amikor magára marad, este, sötétben, nem sírja-e el magát egy pillanatra. Azt hiszem, az ő esetében ez nem történt meg. Ez a tárgyilagosság, amire teljesen természetesen, nyugodtan, szinte érzelemmentesen képes volt. Ijesztő. És szánni való.

Utána barátságosan beszélgettünk. Később néha másutt is láttuk egymást. Nem volt semmi probléma.

Néhány év múlva felfedeztem, hogy Alsóörs szélén, már az üdülőktől jócskán távol Káptalanfüred felé, a szőlőkben van egy feltűnően nagy, élénk piros cseréptetős ház. A szőlőktől és szőlők között elszórt fáktól alig látszottak a fehérre meszelt falak, de a tetőzet az erős színével feltűnő volt. A testvérem nyaralója Alsóörs szélén feküdt, a lapos tetejéről, ahol meztelenül napoztunk, elég jól láthattuk a távolban ezt a házat. Nem sok idő telt el, és a kíváncsiságom odavezetett. A harmadik vagy a negyedik alkalommal, ahogy megközelítettem megint az épületet a szőlősorok között, észrevettem, hogy ezúttal vannak benne. Nem tudtam megállni, meg akartam tudni, kik azok. Különösen azért, mert azoknak, akik ebben a házban tartózkodhattak, Alsóörs többi részén soha nem volt semmi nyoma. Mintha kizárólag csak itt léteznének meg ott, ahonnan jönnek, és ki tudja, hová tűnnek el megint, Pestre vagy máshová. A szőlők között a hegy felől, hátulról lehetett inkább megközelíteni a házat. Amint megkerülve a Balaton felé néző oldalához, majd a kitárt sötét kapus bejárathoz értem, bent megpillantottam Tárkányi Évát meg egy férfit.

Megörültünk egymásnak. Bemutatkoztam a férfinak, beszélgettünk. Ettől kezdve sokszor felkerestem őket. Volt úgy, hogy a feleségemmel együtt. Néhányszor, a rövidebb látogatásaim alkalmával az egyik, akkor 5 év körüli lányunkat, Zsófit is magammal vittem. Tárkányi meglehetősen mozgékony volt. Kétrészes fürdőruhájában, barnára sülten kifejezetten könnyed. Mozgásában, hajviseletében volt még valami fiatalos dinamizmus és főleg határozottság. A jó társalgó viselkedésében pedig nemcsak a gyakorlatot, hanem a mögötte rejlő élmények gazdagságát is érzékelni lehetett. A lányom nyomban észlelte, hogy Tárkányi lábán aranyozott, rendkívül elegáns szandál csillog. Zsófi pontosan felfogta, milyen értékes, társaságbeli holmi. Attól kezdve Tárkányi Éva az „aranyszandálos nő” lett.

A férfi tulajdona lehetett ez az egykori, felújított présház. Tárkányié semmiképpen, koldusszegény volt már. Takarítani idővel szemmel láthatóan jól megtanult. Mozdulatai határozottak voltak, amikor valamit odébb tett, rendbe rakott.

A parasztos épület, a viszonylag sötét szoba a kis ablakokkal, a középen álló egyszerű, nagy asztal és Tárkányi között rejtett, az idegenség okozta távolság feszült. A jelen, a nap apró eseményei, a találkozás élményei, a megnyilvánuló életerő, az élet pillanatnyi édességének mindent elsöprő, az érzékeket és gondolatokat elfoglaló ereje miatt ennek hatása nem jelenhetett meg a tudati felszínen, mert akkor elterelt volna minden figyelmet arról, ami éppen volt, és előre nem látható, minden haszon, kellemesség és bizonyosság nélküli következményekkel fenyegetett volna.

Olyankor, ha a feleségemmel együtt mentünk át, hosszan beszélgettünk. Egy ilyen alkalommal főzeléket tálalt. A férje vagy élettársa jó étvággyal, belefeledkezve elég sokat evett. Egy idő után Tárkányi véget vetett a dolognak: „Már két kiló főzeléket megettél, János! Többet nem ehetsz!” János megtermett, arányos testű, sötét hajú férfi volt, nem értelmiségi, nyugodt idegzetű. Taxisofőrként dolgozott. A háborúban a magyar légierő tisztje. Mesélt a Balaton körüli elhárító harcokról, ittam a szavait. Élőszóban hallottam tőle az Olaszországból felszállt szövetséges légi hadsereg mozgásának szakszerű magyarázatát. A dél-olaszországi repülőterektől 1944-ben olyan hosszú ideig tartott az út az Adrián, Dalmácián, Horvátországon és Szlavónián keresztül Magyarországra, hogy a korabeli, csak vizuális és iránytűn alapuló navigációs körülmények között a több száz repülőerődből és kísérő vadászokból álló amerikai–angol légi hadsereg pilótái épp hogy nem vétették el a Dunántúlt. Az egyetlen nagyobb tereptárgy, melyet az 5000 méteres magasságból a ködben úszó földfelszínen még egyértelműen fel lehetett ismerni, a Balaton volt. Ezért a szétszakadozott kötelékek, megrakodva a sok bombával, a tó fölött keringve szedelődzködtek megint össze hadrendbe. Utána többnyire a Szőny környéki olajfinomítókat bombázták, majd a Duna vonalát és a Vörösvári-völgyet követve Budapest fölé repültek.

Ezért alakultak ki mindig a Balaton fölött a légi harcok. A magyar és német elfogó vadászok ekkora erővel szemben a háború közepétől kezdve már tehetetlenek voltak. Legfeljebb akkor volt némi esélyük, ha ráakadtak egy-egy még magányosan szálló, a zömtől leszakadt bombázóra, de ezzel szemben se mentek sokra, mert többnyire mindig volt körülötte fél tucat elhárító vadász. – Kész öngyilkosság lett volna, hogy egy bizonyos közelséget átlépjen velük szemben az ember – foglalta össze a dolgot János.

1944 nyarán a szüleimmel a bombázások elől a várostól északra, a hegyvidék szélén fekvő Pilisborosjenőre költöztünk, csak apám maradt a városban dolgozni. A falu Buda felé eső szélén, az egyik ház padláslépcsőjének tetején ülve sokszor néztük a távoli színjátékot. Az Üröm felé elhúzódó földeken a szétszórt, beásott állásokból az ég felé nyúltak a légelhárító lövegek hosszú csövei. Időről időre rövid sorozatokat ugattak fel, az irdatlan magasságban fehér robbanáspamacsok keletkeztek a szálldosó fekete pontok és a belőlük eredő, egymást összevissza keresztező kondenzcsíkok között. Csak egész távol láttam nagy ritkán néhány, viszonylag meredeken lefelé vezető, a légmozgástól lassan szétszakadozó sötétebb csíkot, a találat után lezuhanó gépek nyomát. A messzi városból függőlegesen fölfelé szálló szürke és kékes füstoszlopok jelezték a bombatalálatokat. Tudtam, hogy apámnak ott kell valahol lennie abban a pokolban, de nem tudtam elhinni, hogy meghalhat.

János később, Budapest ostroma idején éjszakánként az utánpótlást dobta le ejtőernyős tartályokban a körülzárt város fölött. – Nappal már semmi esélyünk nem lett volna. – A lángoló házak égő foltjai pontosan kirajzolták a mindenkori frontvonalat. – Gyönyörű látvány volt föntről. Igyekeztünk mennél gyorsabban fordulni. – Január vége felé aztán elege lett az egészből, egyik éjszaka a második forduló után, ledobva a szállítmányt, továbbrepült Szolnok irányába. A hajnali derengésben a Tisza egyik legelőjén ért földet. – Átálltam. Az oroszok barátságosan fogadtak, nem lett semmi bajom. De még most is lelkiismeret-furdalásom van miatta, hogy cserbenhagytam a többieket.

– Te teljesen hülye vagy, János! – mondta Éva. – Ezek miatt érzel bűntudatot? Hát csupa gyilkost támogattál addig.

Éva az ötvenes években teherautó-sofőr volt. Autót vezetni megtanult, amikor még gazdag volt, máshoz nem értett. Jánossal bizonyára akkoriban jött össze. A férfi láthatóan teljesen elfogadta Tárkányit, szinte rajongott érte, de nem pipogyaságból. Maradéktalanul megfelelhetett neki.

Nem tudom felidézni, hogy minek kapcsán került szóba a nemiség, de valahogy benne volt a levegőben. Tárkányi nem sokat kozmetikázott, ha erről volt szó. – Ha megírnám az emlékeimet, az lenne a címe, hogy „négyszáz ágy” – mondta. Elégedettség sugárzott belőle, hogy ilyen jól eltalálta a címet. Talán, mert kérdezgettem, talán a cím hitelesítése kedvéért magától, kedvvel és átéléssel elmesélte egyik legfontosabb szerelmével való megismerkedésének történetét. A háború legelején esett meg. Magyarországot sokáig nem érintette közvetlenül a háború, teljesen elvált a mindennapi élettől az, ami a távoli frontokon zajlott. Emlékeim egészen 1944 nyaráig, amikor a szövetségesek B–52-es nehézbombázói Dél-Olaszországból már elérték a magyar légteret, és elkezdődtek a bombázások, a béke hangulatát őrzik. De még 44 forró nyarán is minden működött, virult. Pilisborosjenőről néhány falusi gyerekkel még nem egészen nyolcévesen Ürömön, a légelhárító ütegállásokkal teleszórt Péter-hegy karsztos, kamillavirág-szőnyegtől illatozó fennsíkján keresztül sokszor mentünk a Csillaghegyi strandra fürödni. Felnőttek nélkül, teljesen természetes volt. Az egyik mélyvizes medence sarkában, a ferdén álló, deszkákból készült, óriás tányérra emlékeztető, körben forgatható napozón, melyről le lehetett fordulni a vízbe, ha mozgott, ott napozott a 16–25 éves árja – nem zsidónak minősülő – nemzedék színe-java. Bronzbarna, nyúlánk testük varázslatosan hatott az érzékiségtől még éppen csak megérintett, gyermeki lényemre. Úgy éreztem, nagyon szépet látok, minden egészen ellágyult bennem és körülöttem, szerettem volna összeolvadni velük. Így hatottak rám a volksbundista gyerekek is a maguk nyurga, formás lábával, a rövid, fekete kordbársony sortjukban, fehér térdzoknijukban. Azt a szót, hogy kacér, akkor még nem igazán ismertem, de teljesen átéreztem. Én is olyan szerettem volna lenni. Akkor tanultam meg úszni a medence sarkában, mindig csak néhány kétségbeesett karcsapást téve a két fal között.

Tárkányi alig lehetett húszéves, amikor a háború kitörése körül belevetette magát a társasági életbe. A hozzá hasonló gazdag aranyifjak közé. Elejtett szavaiból kivehettük, hogy nem sokat teketóriázott. Egyszer szóltak neki, hogy a svéd attasé nagyon szeretne megismerkedni vele. Közvetítőkön keresztül vacsorameghívást kapott hozzá. Szmoking, dekoltázs, nyakláncok, zsebkendőszegélyek a mellzsebben és ezüsttel terített asztal, gyertyák, vagy nyolc vendég, bemutatás, finom társalgás. Vacsora közben a mellette ülő svéd diszkréten felállt, és a mögötte levő ajtón elhagyta a szobát. Mindenki folytatta a csevegést. Hamarosan nyílt az ajtó Tárkányi mögött, udvarias, figyelmes csend keletkezett, majd megszólalt egy hegedűszonáta. Éva néhány másodperc múlva kezdte különösnek érezni, ahogy a vele szemben ülő jól öltözött vendégek néztek. A tekintetük. Egyre különösebb. Nem állhatta meg, és egészen finoman elfordítva a fejét, a szeme sarkából a háta mögé nézett. A svéd férfi ott állt mögötte, ujjai cikáztak a húrokon, a vonó vadul fel s alá, csokornyakkendő a nyakon, alatta anyaszült meztelen. Kemény, hatalmas, előre meredő farok.

Félrevonultak. – Eszméletlen volt, ami következett – mondta Tárkányi.

Le voltunk nyűgözve. Láthatóan János is élvezte a történetet, noha úgy festett, hogy nem először hallja.

A szabadság nekem is csodálatos, de az ekkora szabadság és köztem ott állt a megrettenés, az elfúló lélegzet. Lehetetlenné téve, hogy ennyire zabolátlanul nyilvánulhassak meg. Ez csak a képzeletben volt lehetséges, éltem is sokszor vele. Akarva nem lehet megvalósítani, hogy valakinek a vágytól még hegedülés közben, mások jelenlétében is felálljon a farka. Ehhez született tehetség kell. Alkat.

 

*

 

Csak most, majdnem negyven év múlva tudtam meg Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényéből, melyet Tárkányi Éváról és Dixiről írt, hogy Bereményinek mit mesélt Éva a fiáról. A nevek megváltoztatva, a történetből irodalom lett. Ami tényleg történt, az az igazi.

Amikor Doromby évtizedekkel korábban elolvasta azt az antológiát, melyben Bereményinek az egyik első novellája, A svéd király megjelent, a törzsasztalnál másnap azt mondta: – Ez az egyetlen igazi író ebben a kötetben!

Többen indultak akkor, 1969-ben, a Naponta Másban, melyet egymás között Napon Tamásnak neveztünk. Köztük Nádas Péter is. Irigyeltem ezért Bereményit; fájt is, hogy engem, aki szintén ebben a kötetben kezdtem, Doromby nem is említ. Tudtam, hogy az akarást veszi tudomásul bennem, és tényleg, akartam író lenni.

Igazi írót mindig több veszély fenyeget, mint nem igazit, mert az igazi akár akar, akár nem, író. Nincs választása. Emiatt olyat is képes tenni, amit akarva talán nem tenne. Persze nagyon magasra is juthat, magasabbra, mint azok, akik csak akarnak. Sajátos verseny ez, nagy az elhullás, de még ez is hallatlanul érdekfeszítő.

A történet nemcsak a regényben szerepel, melyben Tárkányi a Vadnai Bébi nevet viseli, hanem néhány évvel korábban Bereményi közreadta a nyersanyagát is. Erről a nyersanyagról nyilván mindvégig tudta, mennyire értékes. Próbálkozott vele, hogy filmet csináljon belőle, de minden jel szerint nem jött össze. Amikor Najmányi László, Dixi egyik fiatalabb egykori barátja néhány éve elkezdte egy blogban összegyűjteni a visszaemlékezéseket, Bereményi is röviden rögzítette az emlékeit arról, hogyan született Dixi. Lehet, hogy ennek is hatása volt, hogy ha már film nincs, most már feltétlenül meg kell írnia az irodalmat.

Dixi apja, Köncze Zoltán nőgyógyász volt, keresztény, antiszemita úriember és vőlegény. A háború alatt, a svéd attasét követően, Évában mélyen átélt, minden mást kioltó, feltétel nélküli és egyoldalú szerelem lobbant fel, és kettejük között a maga vadságában megvalósuló, ellentétek rázta nemi viszony bontakozott ki. Ebből született 1943-ban Dixi, aki az apjánál és annak menyasszonyánál élte át az ostromot. Megegyeztek, hogy ott lesz nagyobb biztonságban. Tárkányi néhány nappal azután, hogy a front túljutott a városnak azon a részén, ahol rejtőzködött, még a hullákkal tarkított utcákon átment a férfihoz, kikövetelte a gyereket. Az orvos akkor dühében leszedett a gyerekről minden ruhát, és anyaszült meztelenül adta át.

A férfi hamarosan megházasodott, majd feleségével és Edvárd nevű új gyermekével a kommunista uralom elől Kanadába emigrált. Tárkányi néhány évig nevelte Dixit. Anyai nagyapját Gémesnek hívták, így lett anyakönyvi neve Gémes János. 1948-ban egy szép napon, már a lassan bontakozó pártállamban elsétált egy autóbuszhoz, és felrakta a sofőr mellé azzal, hogy ő maga hátra ül, és autóznak egyet. Megérkezve Dixi az éppen amerikai magyarok által frissen alapított, akkor PAX nevű pilisi nevelőotthonban találta magát, és sokáig nem látta az anyját. Ez volt a kezdőhang az életében.

Bereményi regényében lehetőségként említi ugyan, hogy az orvos 1945 után akár el is hagyhatta volna az országot, de a főmegoldás szakmai: az orvos felkeresi a gyerek átadása után Tárkányit, és azzal ajándékozza meg, hogy a szeme láttára leugrik a harmadik emeletről. A valóságban ez nem így volt. Se a férfi, se ő ilyet, soha. Ennél ők erősebbek voltak. Ez csak a műhöz kell. Tárkányi az ötéves gyereket dobta le több száz emeletnyi magasságból, jelképesen. És Dixi, aki még anyja nevéből sem részesülhetett, ezt követően még vagy ötven-egynéhány évig haldoklott, míg 2002-ben, 59 évesen meg nem tudott halni. Így jár a gyengébb.

Elolvasva a regényt, megnéztem az orvost. A világháló tanúsága szerint háromszéki eredetű, egykor keresztény közép. A családi genealógiai blogon nemrég érdeklődtek Dixi nagyapjáról is. Az válaszolt, aki ma a családfát vezeti, egy afféle modern „major domus”. A blogon folyó társalgásból kiderül, hogy Dixi apjának a nagyapja és a családfavezető nagyapja testvérek lehettek. Dixi apjáról senki, semmit. Egy félóra alatt, fél tucat lépésben megtaláltam a weben a Kanadában megtelepedett nőgyógyász három, ma felnőtt unokáját. Az életútjukat, az adataikat. A véletlenek összességének szerkezete van. A hálózatelméletben úgy mondják, az emberi világban kicsi a kapcsoltság: mindenki közel van a másikhoz, anélkül hogy túl közel lenne. Olykor anélkül, hogy tudná. Néhány lépésnyire. Néha elég kellemetlen. Az európai ember sorban álláskor nagyobb távolságokhoz szokott.

A svéd attaséról állítólag kiderült, hogy átlépte a megengedhetőség határát, és a szövetségeseknek kémkedett. Folyton Tárkányit fényképezte, de a képeken csak a háttér, a katonai objektumok voltak mindig élesek. Az attasét a németek eltüntették. Utóda volt Raoul Wallenberg, aki zsidókat mentett. Őt az oroszok tették el láb alól.

Amikor anyám 1944 novemberében, a magyar szélsőjobboldaliság legutóbbi uralmának csúcspontján egy alkalommal megint Pilisborosjenőn járt élelmiszerért, visszafelé jövet az Ürömi vámnál, ahol a faluból vezető bekötőút beletorkollik a Bécsi útba, tanúja volt a nyilasok által nyugatra hajtott zsidók egyik menetének. Akkoriban már nem jártak a vidéki buszok, gyalog kellett az óbudai Új Köztemetőnél levő akkori trolibusz-végállomásig mennie. Hazaérve pesti lakásunkba, megrendülten számolt be a látványról. Nagyon haragos is volt, mert látott egy nőt magas sarkú cipőben, selyemharisnyában, aki már akkor alig tudott járni, a taknya összefolyt a könnyeivel, ahogy vonszolta magát. – Hogy lehet ilyen időkben bakancs nélkül az utcára merészkedni? – Mélyen belém vésődött.

Életrajzi könyvében Nádas Péter megemlékezik Wallenbergről is. Bizonyára a szüleitől hallotta később, amit Wallenberg mondott: – Ha nincs bakancsa, kann ich ihnen sicher nicht helfen, gnädige Frau! (…biztos, hogy nem segíthetek magán, nagyságos asszonyom!) Az élmény az ő írói munkásságának is része lett.

Tárkányi Éva életben maradt. Talán volt bakancsa. Nekem mindig volt bakancsom. Zavar, ha arra gondolok, hogy az unokáim közül valamelyiknek könnyelműségből netán nem lesz.