Botondnak

 

1. Freskó

 

Az új börtönigazgató az új irodájában áll, a falat nézi.

Boldog.

A csúcsra ért, ez az ország legfontosabb börtöne, a világ legfontosabb börtöne. Aki ezt igazgatja, az a világot igazgatja. Nem mindenki képes elviselni ennek a felelősségét, nem mindenki elég erős ehhez, nem mindenki méltó erre a fajta hatalomra.

Ő igen.

Az új börtönigazgató a frissen meszelt falat nézi, az íróasztal mögötti karosszék támlája fölött nagyon halvány szürkésbarna folt látszik. Túl gyorsan meszelték, el akarták tüntetni a nyomokat. Jobb is így, hogy nem teljesen sikerült, legalább mindig lesz, ami az elődje gyengeségére emlékezteti.

A foltot nézi, olyan, mintha egy arc volna, és tudja, ahogy szárad a meszelés, egyre jobban látszik majd, egyre jobban és egyre élesebben.

Megkerüli az asztalt, megáll a fal előtt, kinyújtja a kezét, ráteszi a foltra. A fal nyirkos hidege lassan a tenyerébe hatol, az elődjére gondol, arra, hogy az elődje tulajdonképpen ott van a falban.

Az elődje, a régi börtönigazgató a szolgálati fegyverével lőtte fejbe magát, itt, az irodájában, az íróasztalnál ülve.

Az új igazgató végigsimít a folton, arra gondol, hogy undort kellene éreznie, de nem, a fal sima, kellemesen hideg.

A foltot nézi, az elődjére gondol, arra, hogy az elődje most már örökre itt lesz, örökre itt marad ő is, ezek között a falak között, ezekben a falakban.

Egyszerre hideg, fémes íz tölti meg a száját, lekapja a tenyerét a falról, de már késő, érzi, hogy végigfut a karján és a testén a borzongás, belevacog, összekoccannak tőle a fogai.

Gyorsan hátat fordít a falnak, az oldalán a tokban ott a saját szolgálati fegyvere, egyszerre nagyon súlyosnak érzi, odakap, kicsatolja a tokot, kiveszi belőle a fegyvert, a csövénél fogja, nem a markolatánál, a fém olyan hideg, hogy süti a tenyerét, majdnem megbotlik a szőnyegben, olyan gyorsan megy oda az ablak melletti sarokban álló páncélszekrényhez, a legfelső fémpolc nagyot csattan, ahogy rácsapja a fegyvert, a páncélajtó éleset döndül, ahogy becsukja.

A tenyere mintha egészen átfagyott volna a fémtől, a nadrágjához dörzsöli, hogy átmelegítse, a szobában még mindig ide-oda visszhangzik az ajtó döndülése, az igazgató a kopott szőnyeget nézi, csak akkor emeli fel a tekintetét, amikor megint teljes lesz a csend.

A folt még mindig ott van a falon, élesebb és sötétebb, határozottan olyan, mintha egy arc volna.

Az igazgató arca megfeszül, úgy nézi a foltot, arra gondol, talán mégiscsak újra kellene meszeltetni az irodát, az arca elé emeli a tenyerét, eltakarja a szemét, érzi, hogy a csontjaiból árad kifele a hideg.

   

 

2. Tréfa

 

Az új börtönigazgató a sötétzárkát ellenőrzi.

A cella szűk. Épp csak állni van benne hely. Az igazgató a sötétbe bámul, semmit se lát.

Ahogy csak tudja, kidülleszti a szemét, érzi a szemgolyóján a falakból áradó nedves hideget, biztos, hogy nincsen becsukva a szeme, nyitva van, mereszti, ahogy bírja, de semmit se lát. Ide-oda forgatja a fejét, keresi a fényt, nem találja. Amennyire a falak engedik, leguggol, ott is körülnéz, ott sincs fény, felágaskodik, ott sincs.

A sötét tökéletes.

A falnak nyomja az arcát, úgy se lát semmit.

Becsukja a szemét, újra kinyitja, akkor se. Megint becsukja, a szemére nyomja a tenyerét, a szemhéján keresztül megnyomja a szemgolyóját, erősen, hogy fájjon, látni akarja, hogy vannak-e még színek a fájdalom mögött, de nincsenek.

Teljes a sötétség.

Akár meg is vakulhatott volna, azt se tudná. Tökéletes, egy sötétzárkának éppen ilyennek kell lennie. Akit eleget tartanak benne, az örökre elfelejti a fényt.

Az új börtönigazgató az ajtóra csap, beleüvölt a sötétbe, azt üvölti, engedjék ki, elmosolyodik közben, mert az jut eszébe, hogy hiába üvölt ő is pont úgy, mint azok, akik előtte voltak és utána lesznek majd ebben a cellában, számára ki fog nyílni az ajtó, mert ő az igazgató, csak ellenőrzésképpen záratta be magát.

Hallja is már, hogy nyikordul a kulcs a zárban, hallja is, hogy csattannak a reteszek.

Még mindig sötét van, eszébe jut a tréfa, amit még őr korában csináltak egy ilyen sötétzárkással. Leoltották a folyosón a lámpákat, amiket nem lehetett, azokra meg vastag traktorkerékbelsőt húztak, hogy teljes legyen a sötétség, aztán úgy nyitották ki a zárka ajtaját és úgy tették rá a fogolyra a lábvasat és úgy engedték ki a folyosóra is, amikor kiabálni kezdett, hogy nem lát semmit, azt mondták neki, hogy biztos megvakult, elsorvadtak a látóidegei, és csak akkor kapcsolták fel a fényt, amikor a fogoly már nem is emberi hangon üvöltött.

Az új börtönigazgató az őrizetes arcára gondol, arra, hogy milyen pofát vágott, amikor hirtelen a szemébe világítottak a zseblámpával. Nem emberi arc volt.

Az ajtó hirtelen kinyílik, hiába készült fel a világosságra, az új börtönigazgatót így is megszédíti a fény. Nem akar hunyorogni se, de mégis be kell csuknia a szemét, az arca elé kell kapnia a tenyerét, a szemhéja mögött fehéren lobog a fény, a fényben ott látja azt a régi, üvöltő, eltorzult arcot, az őrizetes vicsorog a fájdalomtól, annyira, hogy szinte lefoszlik a csontról a hús az arcán.

Az új börtönigazgató lassan elveszi az arca elől a tenyerét, elhatározza, hogy a sötétzárka következő foglyával ismét meg fogják csinálni ezt a sötétes tréfát. Még mindig fáj a szeme a fénytől, de most már nem törődik vele, most már élesen vigyorog.

 

 

3. Trófea

 

A világos cellában soha nincs sötét. A vibráló neonfény szétterül és visszaverődik a falakon, mindenhol egyforma éles fehér fény. A világos cellában nincs igazi alvás, hat-hét nap után pedig nincs már ébrenlét sem, alvás és ébrenlét közötti köztes állapot van. A szemüveges fogoly több mint két hete van már a világos cellában. Hátát az ajtónak szemközti falnak vetve áll, kitárt karokkal, szétterpesztett ujjakkal próbál belekapaszkodni a falba. Teljesen mozdulatlan, és majdnem egészen kopasz, a homlokán élesen csillog a neonfény. Csukott szemekkel áll, de abból, ahogy az alkarján megfeszülnek az izmok és kézfején kidagadnak az inak, nyilvánvaló, hogy kapaszkodni próbál, nyilvánvaló, hogy így is szédül a fénytől.

Az igazgató a kémlelőn keresztül a fogoly csillogó szemüvegét nézi, arra gondol, hogy olyan, mintha a falra szegezték volna, mintha egy trófea lenne. A gondolat elégedettséggel tölti el.

Aztán arra gondol, hogy mennyivel több ez a hely, mint egy egyszerű börtön. Mennyivel rosszabb. Bizony, innen nincsen szabadulás, aki idekerül, végérvényesen elhagyja az élők birodalmát, hiába lélegzik, hiába dobog a szíve, hiába gondolkozik, nincs többé mégsem. Ez a hely nem a büntetésről szól, nem az átnevelésről, és nem is a megsemmisítésről, egyetlen célja a megszüntetés. Akit ide zárnak, az anélkül szűnik meg létezni, hogy elnyerhetné a pusztulás szabadságát, a lét és a nemlét közötti mezsgyére kerül, létezésének egyetlen értelme, hogy tudja, többé már nem létezik. Gondolkodik, tehát nincs. Ez itt nem egy rendes börtön, ez a nemlét iskolája, akit ide zárnak, az már csak egy kísértet. Itt nem foglyok vannak, hanem eleven trófeák, élő és lélegző múzeumi tárgyak, győzelmi totemek.

Az igazgató egészen közel dugja a kémlelőhöz az arcát, úgy nézi a foglyot, mintha valóban egy vitrinbe zárt múzeumi tárgyat vizsgálna, ahogy megmozdul, karórájának fémszíja végigcsikordul a cella ajtajának vasborításán.

A fogoly akkor hirtelen kinyitja a szemét, tiszta kék szeme van, szemüvegének vastag lencséi valószínűtlenül megnövelik a szembogarait. A kémlelőt nézi, a börtönigazgatót, a börtönigazgató tudja, hogy a fogoly nem láthatja, semmit se láthat, csak a vakító fényt. Azt gondolja, hogy a fogoly nem fogja bírni, mindjárt megint lehunyja majd a szemét, de nem, a fogoly még mindig őt nézi, megmozdul az arca, a börtönigazgatóra mosolyog.

A börtönigazgató érzi, hogy elönti az arcát a forróság, hátralép, el a kémlelőtől, közben int is az egyik fegyőrnek, hogy kinyitni, csattan a zár, a börtönigazgató belép a cella ajtaján.

A fény élesen és hidegen veszi körül, a fogoly nem mozdul, ugyanúgy áll, szétterpesztett karokkal, még mindig mosolyog.

A börtönigazgató vörös arccal megáll a férfi előtt, azt akarja az arcába üvölteni, hogy majd adok én neked vigyorgást, de nem jön ki hang a torkán, akkor odanyúl, lekapja a fogoly orráról a szemüveget, kettétöri, a darabjait a földre dobja, de a lencsék nem törnek el, ott pörögnek a padlón, magukba szívják, szétszórják és a falra vetítik a neonfényt, két oldalt két kerek irizáló árnyékot vetnek a fogoly karja köré, olyan, mintha nem is ember lenne, hanem egy falra szegezett óriás szárnyú törékeny lepke.

A fogoly egyszerre nevetni kezd, tisztán és hangosan nevet, olyan hangosan, hogy a börtönigazgató azt érzi, mindjárt szétrobban a feje tőle, sarkon fordul, kiront a fehér cellából, a fegyőrökre üvölt, hogy menjenek már, intézzék már el, mire várnak.

A fegyőrök felemelt gumibotokkal rohannak be a cellába, a börtönigazgató elfordul, sietős léptekkel megy végig a folyosón, az irodája felé, tudja, hogy képzeli csak, de a cellából kihallatszó ütések zuhogó puffanásai mögött akkor is ott hallja a fogoly fülsértően éles nevetését.

 

 

4. Tigris

 

A fogoly alszik. A börtönigazgató a fekete cellában áll, zseblámpája vörös fénybe vonja a fogoly arcát. A börtönigazgató a fogoly vérében keringő nyugtatóra gondol, arra, hogy felkapcsoltathatná a reflektorokat, de nem teszi. A fogoly nem ébredne fel, legalább kilenc óra még, amíg kiürül a szervezetéből a gyógyszer. Nem ébredne fel, nem is térne magához, de a bőre akkor is magába szívná a fényt, ki tudja, lehet, hogy a sejtjei szintjén érzékelné, mint valami növény. A börtönigazgató szeretné ezt elkerülni. Azt akarja, hogy a fogoly egész valójával elfelejtse a fényt. Arra gondol, ha eleget tartja teljes sötétben, a fogoly bőre nemcsak kifehéredik, hanem áttetszővé válik, olyan lesz, mint az üveg, az egész ember olyanná válik, mint azok a halhatatlan fehér gyíkok, amik egy barlang mélyén laknak valahol, örökre elzárva a fénytől. Azért a vörös fényű zseblámpát választotta az ellenőrzéshez, mert úgy tudja, ez áll a legtávolabb az igazi természetes fénytől, biztosan így kell lennie, ha egyszer a fotópapíron sem hagy nyomot.

A fogoly arcát nézi, aztán kiveszi a papírzacskóból a bepúderezett gumikesztyűket, felhúzza mind a kettőt, hozzákezd az ellenőrzéshez. Mint ilyenkor mindig, most is az jut eszébe, hogy tulajdonképpen ez az egész vizsgálat szükségtelen, fölösleges hetente elvégezni. Nem szeret erre gondolni, mert nem szereti megkérdőjelezni a szabályokat. Egész közel tartja a fogoly bőréhez a lámpát, megvizsgálja a füle mögötti bőrt, aztán bevilágít a fülébe, a fül porcainak vörös örvényeit nézi. Megvizsgálja a szemhéjakat, először a balt húzza fel két ujjal, aztán a jobbat, a fogoly szemébe világít, ellenőrzi az orrlyukait, a száját, az ínyét, a szájpadlását, a fogait, a nyelvét, a nyelve alatt a lágy szöveteket.

Miután ezzel végez, újra a fogoly szájába világít, a fogoly arca a vörös fénytől felizzik, a börtönigazgató belenyomja a szájába a lámpát, hagyja rácsukódni a fogakat, a fény feketén vetíti át a csontok körvonalait a vörösre festett bőrön.

A börtönigazgató leveszi az egyik gumikesztyűt, a tenyerét a fogoly bőréhez érinti, lassan, nagyon lassan végigsimít az arcán. Egy dokumentumfilm jut eszébe, amit a tévében látott. Egy tévéstáb bevitt egy vak kislányt az állatkertbe, és megengedték neki, hogy megérintse a műtét miatt elkábított tigris pofáját.

 

 

5. Folyosó

 

A börtönigazgató a tükörfalú cella foglyát figyeli.

A tükörfalú cella téglalap alakú, két hosszabb fala a padlótól a plafonig tükör. Az egyik tükör kívülről átlátszó, ez a cellán belül nem érzékelhető. Innen lehet megfigyelni a foglyot.

A tükörfalú cellába zárt foglyok egy végtelen tükörfolyosó rabjai, önmaguk végtelen számú másolatával vannak összezárva.

A börtönigazgató megérinti az üveget, a tükrökre gondol. Arra, hogy mit tesznek azzal, akiket közéjük zárnak.

Az első néhány órában a tükrök nyújtotta csalóka térélmény felszabadítóan hat a foglyokra. Egyesek úgy viselkednek, mint a gyerekek a vidámparkban, grimaszolnak, integetnek, ugrálnak a tükrök előtt, megpróbálják valahogy kicselezni a másolataikat, hirtelen mozdulatokat tesznek, vadul erre-arra forognak, ide-oda járkálnak a tükrök között.

Ezután általában pár nyugodt óra vagy nap következik, a foglyok alig törődnek a tükrökkel.

Aztán egyszerre elegük lesz, mintha nem akarnák többé látni magukat, mintha nem bírnák elviselni a látványt, mindenáron szabadulni akarnak, megpróbálják betörni a tükröt, nekirohannak, ököllel ütik, térddel rugdossák, fejjel rohannak neki, tátott szájjal csapják neki a fejüket, hogy a fogukkal próbálják betörni vagy legalább megkarcolni. Előfordul, hogy a testnedveikkel, a vérükkel, a székletükkel kenik össze, ezzel próbálják valahogy eltakarni maguk elől a látványt, természetesen hiába, hiszen ilyenkor a mennyezetből előbukkanó nagynyomású szórófejek automatikusan bekapcsolnak, és azonnal tisztára mossák a tükrök felületét.

Van, aki megpróbálja eltakarni az arcát, megpróbálja lehunyva tartani a szemét, de ez csak átmenetileg szokott segíteni, senki se bírja tovább harminchat óránál.

A végső szakaszban a fogoly újra érdeklődni kezd a látvány iránt, de ez már egy belenyugvóbb, szelídebb állapot. Folyton a tükörképét nézi, úgy viselkedik, mintha ő maga is csupán végtelen hosszan egymás mögött sorakozó másolatok egyik példánya volna, mintha nem tőle függene, hogy hogy mozog és mit csinál az összes többi. A foglyok ilyenkor már alig isznak és egyáltalán nem esznek, sajátosan kataton állapotba kerülnek, ahonnan nincs visszatérés.

A fogoly, akit a börtönigazgató figyel, több mint kilenc napja van már a cellában. Meztelenül áll, a cella közepén, csípőre tett kézzel, nagyon-nagyon lassan jobbra és balra imbolyog, egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, közben meredt szemmel nézi maga előtt a tükröt.

A börtönigazgató közelebb lép az üveghez, a másik tenyerét is ráteszi, tudni akarja, hogy mit lát a fogoly. Elengedi az üveget, az inge zsebéhez nyúl, a szöveten át bekapcsolja a telefonját. A telefon képernyője kivilágosodik, a led halvány fényétől az üveg befele is tükröz, visszatükrözi a börtönigazgató arcát.

A börtönigazgató arca ott az üvegen, a fogoly arca mellett, az igazgató arrébb lép, rogyaszt a térdén, úgy, hogy az orra pont a fogoly arcáéra kerül, a szeme a fogoly szemére, a tükörkép és a látvány összekeveredik, és a börtönigazgató meglátja azt, amit a fogoly láthat, a végtelenül hosszú folyosót, és a folyosón lassan kígyózó hullámzással haladó emberkígyót, tudja, hogy nem fognak eljutni sehová, de a teste mégis megmozdul, tenyerei önkéntelenül ellökik magukat az üvegtől, csípőre teszi a kezét, aztán imbolyogni kezd, a fogoly mozgásának ritmusára kezd egyik lábáról másikra ringatózni, végtelen lassúsággal menetel együtt önmaga sorával, mindig előre, mindig egy helyben állva, előre és tovább, előre-előre, tovább-tovább.