Langyos tavaszi este volt. A „hétfőiek” törzsasztaluknál ültek a Spolarich kávéház teraszán: Kerecsényi Dezső, Szerb Antal, Halász Gábor, Ignotus Pál, talán Turóczi-Trostler, és Cs. Szabó László. Hevesi András késett. Fél kilenc felé végre beállított elefántlépteivel, egy szőke fiatalember társaságában: – Uraim, bemutatom az OLVASÓt! – jelentette be barátainak.

A szőke fiatalember az ekkor még csak formálódó „esszéíró nemzedék” műveinek lelkes olvasója, a bölcsészhallgató Gál István volt, a Cs. Szabó kései visszaemlékezésében (209-210.) felidézett este pedig félszázados irodalmi barátságuk kezdetét jelentette. A későbbi folyóirat-szerkesztő, filológus két lánya, Gál Ágnes és Gál Julianna apjuk születésének centenáriuma alkalmából gyűjtötte kötetbe e barátság dokumentumait, melynek legterjedelmesebb részét Cs. Szabó László és Gál István közel kétszáz oldalas levelezése jelenti. A kötetben olvasható legkorábbi levél alig két évvel megismerkedésük után született, s az esszéista berlini és prágai utazásáról tájékoztatja benne fiatalabb barátját (21.), míg a legutolsót szintén Cs. Szabó írta, ezúttal már a halott pályatárs özvegyéhez címezve megrendült sorait (204-205.). A két levél megírása közt eltelt idő néhány hónap híján ötven évet ölel fel.

A közölt dokumentumok terjedelme a rövid üzenettől az irodalmi levél-esszéig terjed, belőlük két angolos ízlésű literary gentleman párhuzamos szellemi önarcképe bontakozik ki a 20. század kelet-közép-európai történelmének komor háttere előtt. A szellem embereinek kapcsolatába azonban előbb-utóbb közvetlenül is beleszóltak a külvilág eseményei: a levelezés önarcképformáló dialógusa teljes egészében nem rekonstruálható, hiszen Cs. Szabó 1947-es emigrációja után a hozzá címzett levelek – budapesti lakásában maradt más személyes irataival, értékes könyvtárával, műtárgyaival együtt – örökre elvesztek. Cs. Szabótól így negyvenkilenc, míg Gáltól mindössze három levél maradt fenn az 1933–47 közötti időszakból; a hidegháború évei pedig 17 évnyi kényszerű szünetet iktattak a Londonban letelepedő emigráns író és otthon maradó barátjának levelezésébe. Ami az ifjúság múlásán, országhatárokon, politikai rendszerek változásán, betegségeken át mégis összekötötte őket, az az értelmiségi hivatástudat és a kelet-nyugati közvetítés lehetőségei iránti nem lanyhuló érdeklődés. A magyar kultúra nyugat- és közép-európai kapcsolódási pontjainak keresése motiválta az egyetemista Gál Istvánt Apollo című közép-európai humanista folyóiratának megalapítására, melyben az idősebb barát – természetesen a Nyugat mellett – harmincas éveinek legjelentősebb esszéit publikálta.^[1] Később ez ösztönözte Gált az angol–magyar kulturális kapcsolatok kutatása és ismertetése, valamint a Babits-hagyaték rendszerezése, az európai rangú humanista költő újrafelfedezése során is. Hasonló cél vezette Cs. Szabót a Magyar Rádió irodalmi osztályának élén, miközben a kortárs irodalmi és társadalomtudományos élet legnagyobbjai között barátjának is alkalmat adott ismeretterjesztő cikkeinek felolvasására. Az emigráció éveiben pedig – Sárközi Mátyás Szigethy Gábor által idézett szavaival – „Itt él[t] ott, ott él[t] itt.” (13.), azaz a BBC munkatársaként és íróként egyaránt a hazai és a nyugaton élő magyarság, illetve a szélesebb nyugati nyilvánosság közötti közvetítést tekintette hivatásának. Ha úgy tetszik, a legfőbb összekötő kapocs kettőjük között az útnak indító babitsi nyugatos örökség vállalása, mindhalálig.

Cs. Szabó és Gál – a fenti okokból sajnos hiányos – fiatalkori levélváltása főként az Apollónál és a Magyar Rádió irodalmi osztályán folyó szerkesztési munkálatokba nyújt betekintést. A rendszeres, közvetlen kapcsolatnak köszönhetően ekkor még a kézirat-leadási határidőre emlékeztető rövid üzenetek, napi beszámolók jelentették a levélváltás legfontosabb témáit, a hatvanas évek elejétől újrainduló levelezés ezzel szemben a személyes eszmecsere lehetőségét pótolta mindkettőjük számára. A hidegháború enyhülésének köszönhetően Gál István 1963-ban a budapesti brit nagykövetség munkatársaként Londonba utazhatott családjával, itt találkozott közel két évtized után Cs. Szabóval. Levelezésük és általa dokumentált inspiráló szellemi kapcsolatuk a következő évtől Gál haláláig immár ismét folyamatos lehetett.

Gál István hosszabban ír, filológusi pontossággal tájékoztatja barátját napi munkájáról, leveleiből kis túlzással akár az angol–magyar irodalmi kapcsolatokra, illetve a Babits-hagyatékra vonatkozó publikációinak bibliográfiája is összeállítható lenne. Szavaiból az idősebb eszmetárs és az autonóm alkotó iránti tisztelet szól az olvasóhoz. Cs. Szabó munkásságát egyértelműen a kortárs magyar irodalom legfelső polcára, közös barátjuk, Illyés Gyula életműve mellé helyezi, vélekedése e tekintetben fiatal kora óta töretlen (lásd függelékben közölt 1937-es interjújának bevezetőjét: „Egy óra Cs. Szabó Lászlóval, a Doveri átkelés írójával”, 219.). Máskor barátját „a magyarság valaha élt legnagyobb angol szakértőjeként” (87.) méltatja, sőt szerepét – ironizálás nélkül – Kossuthéhoz hasonlítja a nyugati magyar emigráció élén (63.). Cs. Szabó állandóan sürgető teendői közepette rendszertelenebb levelező, felesége elvesztése után gyakran melankólia gyötri, miközben az olajválság éveinek gazdasági nehézségei a szigetország lakóit sem kímélik: „…Anglia már kizárólag az elszegényedésben jár elöl. Úristen, ki gondolta volna ezt a Húszas Években!” (175.) Munkakedvét azonban kedélyének hullámzása ellenére sem veszíti el, a barátjától érkező tudósítások lelkesítően hatnak rá, Babits-kutatásairól a legnagyobb elismeréssel szól: „Nemcsak neked mondom, mondom magam körül másoknak is, meg is írom többfelé, milyen kitűnő munkát végzel. Húsvéti feltámadás ez, Mihályunk húsvéti feltámadása, te vagy az angyal, aki a malomkövet elgurítod a sír szájáról. Örülök, hogy megértem.” (119.)

A diktatúra enyhülése nyomán megélénkülő hazai szellemi élet és a kelet-nyugati kulturális áramlás folyamatossá válása a közös emlékek felidézése mellett számos új témát is kínál számukra: a ’70-es évek levélváltásainak egyik legfontosabb tárgyát a Babits-hagyaték Gál István vezetésével meginduló feldolgozása jelenti. Az író-költő számos publikálatlan kéziratát tartalmazó, Országos Széchényi Könyvtárban őrzött hagyatékra vonatkozó utalások 1967–68-tól rendszeresek Gál leveleiben, később pedig már az Akadémia felkérésére meginduló szövegkiadás fázisairól tudósíthatja barátját. „…hivatalos tényezők helyeslik és sürgetik Babits felismerését és fölmagasztalását” – írja 1973-ban (116.), Gál számára azonban sokkal inkább személyes kérdés Babits rehabilitációja, alakjának megtisztítása a korábbi korszakok ideologikus beszédmódjainak sztereotípiáitól. A kései olvasó – a lelkes Cs. Szabóval együtt – első kézből értesülhet egymást követő felfedezéseiről: „182 kiadatlan versét födöztem föl” – írja 1968 januárjában, majd folytatja: „ezek természetére csak annyit jegyzek meg, hogy már 1908-ban olyan típusú verseket írt, mint T. S. Eliot 1930 körül. Egy teljesen hazug fiatalkori filozopterköltő képét produkálták a Nyugat kiadói, az a gyanúm, Hatvany, Gellért és Fenyő közösen ludas ebben a magyar irodalom elleni vétekben.” (77.) A következő években Szabó Lőrinc hagyatéka okozott újabb meglepetéseket: további negyvenkét Babits-vers és nyolc töredék került elő, majd az OSZK „sommásan katalogizált” gyűjteményéből százhúsz ismeretlen költemény (111.). Napvilágra került ezen kívül többek között Szabó Ervinnel és Jászi Oszkárral folytatott levelezése, valamint számos Adyra vonatkozó megjegyzése is, mindez pedig alapvetően rendítette meg a korábbi évtizedekben rögzült-rögzített Babits-képet. Gál István beszámolója szerint az új felfedezések megdöbbenést keltettek a „vonalas” marxista irodalmárok körében, akik „nem óhajtják a múmiává aszalt, reakciós, keresztény, nemzeti, legföljebb liberális Babits arcképének radikális megváltozását” (118.). Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című vallomásos Babits-szöveget Gál – velük egybehangzóan – továbbra is „förmedvénynek” (116.) titulálja. Cs. Szabó eközben különböző meglátásaival segíti barátja munkáját. Megosztja vele a korszerű nyugati szövegkiadásokra vonatkozó tapasztalatait (120.), az előkerült szövegeket pedig találó megjegyzésekkel kommentálja: Babits a feljegyzései alapján „briliáns úti jegyzeteket tudott volna írni” (94.); a fiatal költő Adyra vonatkozó utalásaiban „egyik Szecesszió viszolyog a másiktól” (136.); majd Gál megjegyzésére reagálva: „Milyen igazad van! B. Európai irodalomtörténetét olvasónaplónak kellett volna nevezni, katasztrofális volt a címválasztás.” (185.)

A nyugatos írók műveinek újraértékelése és újrakiadása mellett a ’60-as évektől fokozatosan növekszik a két világháború közötti szellemi műhelyek, valamint a kortárs határon túli magyar irodalom iránti érdeklődés, melynek nyomán Cs. Szabó munkássága és az egykor Gál István szerkesztette Apollo egyaránt előtérbe kerül. A levelezők azonban a változások árnyoldalait sem hallgatják el. A gyakran esszé-terjedelmű és -fajsúlyú levelek mai szemmel néha meghökkentő élességű látleletet adnak a magyarországi államszocialista kultúrpolitika „kiolvadóban lévő fagyasztószekrényéről”.^[2] Figyelemre méltó, hogy már a ’70-es, ’80-as évek fordulóján a patetikus nemzeti retorika térhódítását diagnosztizálják, amely háttérbe szorítja a tárgyilagosságra törekvő értékelést, sőt akár a művek esztétikai hiányosságaival szemben is felmentést adhat: „… egyre inkább az a tapasztalatom, hogy a kinn megjelenő folyóiratok, (…) még a szomszéd államokban is, egészen más, tárgyilagos és racionális stílusban írnak. Ha van különbség a hazai és a külföldi magyar irodalom között, akkor a stiláris differencia az első.” – írja Gál (171.). Ez pedig – amire ekkor még kevesen figyeltek fel – az európai nyitás irányvonalával szemben kezdettől a magyar kultúra önmagába zárkózásának, európai útról való letérésének lehetőségét is magában hordozhatta. Gál István 1979-ben (!) írt sorait olvasva joggal kereshetjük napjaink népi-nemzeti irányultságú kánonrevíziós törekvéseinek gyökereit ebben az időszakban: „Annak ellenére, hogy ma már (…) az egész 45 utáni nyugati esszéírás és filozófia legalább az érdeklődőknek hozzáférhető, éppen a legfiatalabb nemzedékben a második világháború előtti irracionalizmus áramlatai és személyei kezdenek mint világmegváltó próféták nemcsak szóhoz jutni, hanem kizárólagosan hatni.” (168.) Két hónap múlva, 1980 januárjában még határozottabban fogalmaz: „Nem egészen érthető okból a népi írók leggyöngébb részének, sőt az akkori szabályos fasisztáknak országos méretű rehabilitációja folyik.” (177.) Ezzel összefügg a népi-urbánus vita kiújulása is, melynek első pillanatait rögzítik a levelek: „Pistám, hidd el, csak innen, nagy messziről látszik, hogy csontig hatolt az urbánus-népi mondvacsinált ellentét, amely ellen mindig foggal-körömmel küzdöttem, teljesen hiába. Mindenki a betege, mindkét oldalon.” – válaszolja Cs. Szabó (174.), a szellemi frontvonalakat rekonstruálva: „Egyik oldalon a kismagyar nacionalista népi romantikus marxisták v. ex-marxisták, másikon a hajdan gyalázatosan üldözött, ma már szabadon érvényesülő s egyre tekintélyesebb, mégis változatlanul halálra sértett urbánusok. Ottlik Cipinek, Mészöly Miklósnak, N. N. Ágnesnek pl. Illyés Gyula: vizes nyolcas (ugyan mi marad belőle?), és Németh László nevű író egyszerűen soha nem élt.” (174.) A levelezők egyöntetű véleménye szerint a két csoport rivalizálása egy korábban már meghaladott problémát hozott ismét a felszínre, elkeseredésüket pedig tovább fokozza, hogy mindketten személyes ügyüknek – és részben személyes érdemüknek is – tekintették a régi konfliktus feloldását: „…hazám gyógyíthatatlan és javíthatatlan, sose tud kinőni a vajákosok bűvöletéből. (…) Hol sírjaink domborulnak, unokáink itt-ott talán látni fogják a racionalizmus gyengén, de makacsul pislogó mécsesét; többre nem számíthatunk.” – fogalmazza meg rezignált ítéletét a londoni emigráns (169.).

„Illyés, aki mindkét típus legértékesebb vonásait egyesíti magában, toronymagasságban áll mindenki fölött.” (177.) – állapítja meg Gál, a szerző műveinek sokak által bírált ideológiai és stiláris sokszínűségét egyértelmű pozitívumként értékelve. Számára a Nyugat első és második nemzedéke „a magyar irodalom aranykora” (160.), hozzá képest már Németh László Tanu utáni műveit is „rohamosan hervadónak” (168.) látja. A harmadik nemzedék tagjai közül Vas Istvánt, Weörest gyakran és elismerően említi, de kora fiataljairól meglehetősen lesújtó véleményt alkot: „Pár éve a történészek (és az emlékiratírók), több izgalmasat alkottak, mint a prózaírók és a költők együttvéve.” (177.) – írja 1980-ban, a mai olvasó számára meglepő módon látszólag tudomást sem véve a „Péterek nemzedékének” ekkoriban kibontakozó paradigmaváltó törekvéseiről. Ennek hátterében egészelvű valóságábrázolás iránti elvárása állhat, mivel ugyanitt azon reményét fejezi ki, hogy „a közelmúlt magyar történelme iránt közömbös írók” Illyés hatására előbb-utóbb „megpróbálják a magyar valóságot mégiscsak úgy-ahogy ábrázolni” (177.). Cs. Szabó vele szemben továbbra is eleven kapcsolatokat igyekszik fenntartani a fiatalokkal: „Időnként új és új nemzedékek váltják egymást a mewsban.” – állapítja meg (166.). Lengyel Péterrel 1967–68 táján (76.), Konrád Györggyel és Szelényi Ivánnal 1977-ben, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (1974) című tanulmányuk hazai betiltása után (146.), Sütő Andrással pedig 1979-ben ismerkedik meg (166.), mindegyiküknek juttatva egy-egy különösen pozitív megjegyzést leveleiben.

„…idehaza európai, Európában magyar, és mindkét helyen száműzött egy kissé, idehaza száműzve van a demokráciától, melyben otthonosan mozog, odakinn száműzve van a hazai földtől” – írta Szabó Zoltán már 1937-ben a későbbi londoni emigránsról.^[3] Cs. Szabó László és Gál István közel félszázados levelezése ilyen értelemben két száműzött szellemi portréját rajzolhatja elénk. Egy intellektuális ízlésforma és két életlehetőség megvalósulását dokumentálják e levelek abban a korban, amikor a kelet-közép-európai értelmiségiek a hazai föld és a demokrácia közötti választásra kényszerültek. Hazai szellemi bezártságérzés, nyugati áramlatok iránti tájékozódási vágy az egyik oldalon: „Segítségedet szeretném kérni továbbá, (…) hogy tisztázhassam egyszer már, milyen tartalommal lehet megtölteni azt a szót, hogy »liberális«, és van-e angol irodalma ennek a fogalomnak: »polgári radikális«?” (115.). Gál István újabb angliai utazási terveinek folyamatos meghiúsulása, betegségei, helyenként abszurd drámát idéző életkörülményei: „Sokat dolgozom, de munkámban hátráltat a (…) házrekonstrukció. Júliusban kiszedték 3×3 m² ablakainkat, és csak a következő tavaszra várhatjuk a dupla üveg megérkezését a Szovjetunióból. Hogy mit fogunk csinálni a hűvösödő időben, még nem tudjuk… (…) Egyelőre tehetetlenek vagyunk a különböző hatóságoknál, mindenki egymásra tolja a felelősséget.” (93.), mégis töretlen munkakedve egy ár ellen küzdő kelet-európai értelmiségi hétköznapi hősiességét állítja elénk. A magyar provincializmus külső perspektívából még elkeserítőbb látványa: „Ha túl sokáig élsz Angliában, mint például én, egyik csendes nagy keserűséged, hogy világnézetté gyökeresedik benned a leverő felismerés (száz elszomorító tünet és jel alapján): mennyire képtelen felnőtt néppé válni a magyar.” (169.), és a rászakadó magánnyal tovább súlyosbodó emigráns-sors fanyarul önironikus interpretációja a másik oldalon: „Tudsz valami varázsszert teljes életfáradtság ellen? A munka nem az, mert azt naponta kipróbálom, s már nem segít. Mi lenne, ha az esetleges hátralévő részt elegáns macskaként folytatnám, az irodalom kirekesztésével?... Természetesen Habsburg-színekben: fekete szőr, sárga szem.” (175-176.). A betegséggel küzdő londoni emigráns a politikai légkör enyhülését is a rá jellemző keserű humorral nyugtázza: „Az élet borzalmas iróniája, hogy akkor kezdenek »tisztelni«, amikor már egy hajítófát sem ér.” (175.). Végül Cs. Szabó 33 év utáni hazatérésének körülményeiről, előkészítéséről is tudósítanak a levelek: „Magánemberként hagytam el Magyarországot, magánemberként mennék vissza, szétnézni, s néhány kézfogásra. Semmiféle hivatalos meghívást nem várok és nem fogadok el, ezt jó, ha mindenki idejében tudja, végleg és alku nélkül tudomásul veszi.” (180.) – szögezi le első, 1980 őszére időzített útja előtt, melynek során végre ismét személyesen is találkozhatott a keleti és nyugati levelező.

A kötetet Cs. Szabó László és Gál István munkásságának régi ismerője, Szigethy Gábor ihletett szavai (Levélhíd London–Budapest [1933–1982], 11-14.) után szerkesztői előszó (15-17.) vezeti be. A levelek részletes jegyzetelése, valamint a függelékben közölt gazdag jegyzetanyag, a két barát egymásra vonatkozó recenzióinak, interjúinak, nyilatkozatainak gyűjteménye (219-238.) és az illusztrációs melléklet a szerkesztők lelkiismeretes munkáját dicséri. A levelek jegyzetei között e sorok írója mindössze egy apró, de zavaró hibát talált: az 54. levél 1. jegyzetében T. E. Lawrence, az angol arisztokrata író elhunytának idejeként hibásan az 1985-ös év szerepel: „(1888–1985)” (53.), noha a politikai kalandor legendájához máig vitatott körülmények között, 1935-ben bekövetkezett tragikus halála is hozzátartozik.