Tompa Andrea második regényét hozzáértő kezek számos címkével ellátták már, s miért is ne nevezhetnénk teljes joggal nagy-, realista- vagy fejlődésregénynek, nem beszélve arról, hogy témáját illetően valóban hiánypótló, kultúrtörténeti szempontból pedig forrásértékű, de a Fejtől s lábtól mindenekelőtt nagyon bátor regény.

Bátor elsősorban azért, mert a szerző olyan korszakot és színhelyet választott, amelyet a kortárs magyar irodalom eleddig elkerült, óvakodva a feladat súlyától vagy talán a „politikai korrektség” kívánalmának a szépírást tekintve nem éppen ösztönző hatásától. Bátornak gondolom ezt a regényt azért is, mert úgy akar – és tud – érdekes lenni, hogy nem provokál, úgy köt le, hogy nem ígér vad izgalmakat, sötét titkokat; bátor, mivel olyan lassú és visszafogott elbeszéléstechnikát, illetve olyan egyenletes, mértéktartó, higgadt történetvezetést enged meg magának, amely véleményem szerint nemcsak teljességgel szokatlan a jelenkori próza gyakorlatában, hanem – a maga módján – felér egy csendes lázadással.

Kettő orvos Erdélyben – szól a regény alcíme, s ebből nemcsak a történet színterére és főhőseire derül fény, hanem arra is, hogy Tompa nem a napjainkban használatos köznyelv, hanem egy térben és időben eltávolított, stilizált nyelv mellett döntött. A Brassó környéki aljegyző fia és az enyedi zsidó kereskedő lánya váltakozva mesél ezen a formailag gyönyörűen kidolgozott, de szándékosan darabos, nehézkes nyelven, az önkifejezés sürgető vágyától, valamint az ehhez szükséges jól fejlett verbális készség hiányától töredezett stílusban.

A régies és tájnyelvi kifejezések, a korabeli orvosi szakzsargon, az eltérő helyesírás és a „magyartalannak” tűnő mondatszerkezetek elsőre elidegeníthetik az olvasót, viszont éppen ez a különös, öntörvényű nyelv teremti meg a regény sajátos világát, egyedi atmoszféráját, amely mintegy elvarázsol, magába ránt. Az első száz oldal után meghitté, otthonossá válik a mű szöveguniverzuma, bárki magáénak érezheti a kolozsvári egyetem múlt század eleji miliőjét vagy az akkori értelmiségi fiatalok egzisztenciális, intellektuális, magánéleti dilemmáit. S köszönhető ez nem utolsósorban annak, hogy a két autodiegetikus elbeszélő közvetlenül, élőbeszédszerűen számol be életeseményeiről, körülményes magyarázkodások nélkül írják le önmagukat és környezetüket.

Ezen a ponton megkerülhetetlennek tűnik a regény közelebbi műfaji besorolása, mely kritikusi késztetésnek azonban a szöveg határozottan ellenáll. Ugyanis, bár az egyes szám első személyű, részint jelen idejű, részint visszatekintő narráció felkínálja a lehetőséget, hogy naplóként vagy memoárként olvassuk a könyv fejezeteit, ám a regény végén szembesülnünk kell az elbeszélők azon kijelentésével, miszerint egyikük sem írt soha naplót vagy bármiféle személyes jellegű feljegyzést. Mi több, a női főszereplő már korábban is gyakran tesz utalást arra, hogy sem az idejéből, sem pedig írói vénájából nem futja tudományos munkákon (s eleinte egy-két kósza levélen) kívül másra.

Az utolsó fejezetben, mikor egy egymástól távol töltött évtized után újra találkoznak hőseink a Kolozsvárról Budapestre tartó vonaton, hosszú beszélgetés veszi kezdetét közöttük, melynek során felmerül ugyan, hogy akkor most teljes egészében, részletekbe menően elregélik egymásnak korábbi életüket, de ezt az ötletet végül – mint szükségtelent – elvetik: „De nemigen kell semmit se elbeszélni egyik a másikának. Miért. Mert mind eddig semmi nem volt még. Semmi. Egyáltalában nem is éltünk semmit. Csak én éltem, mondom, s csak te éltél, mondod. S akkor ez mostan idebenn elég, s akkor kezdődik valamely más élet.” (470.) S még ha az olvasót meg is kísérti a gondolat, hogy visszamenőlegesen ekként tekintsen a műre, tehát adott időpontban, adott helyen elhangzott kettős beszédfolyamként, be kell látnia, hogy ez lehetetlen: a szó szerint közölt levelek, az egyes múltbeli események, élmények, beszélgetések rendkívül aprólékos, pontos felidézése rácáfol erre az interpretációs kísérletre.

Tény, hogy erősen elbizonytalanított a dikció ideje, valamint a narrátor pozíciója, tekintetbe véve, hogy kiszámíthatatlan időbeli ugrások jellemzik a cselekményvezetést, és az egyes fejezetek elején sosem tudhatja az olvasó, hogy éppen a férfi vagy a nő kezd-e beszélni; csak néhány bekezdés után azonosítható a megszólaló – ám ez korántsem hat zavaróan, inkább játékosságot, lebegést kölcsönöz a szövegnek. Meglepett, bosszantott, ugyanakkor szórakoztatott, mikor néha egy-két oldalt is elolvastam például abban a meggyőződésben, hogy ezt a férfi meséli, majd valamilyen utalás mégiscsak rádöbbentett arra, hogy bizony az ellenkező nemű orvosjelölt történetét követem… A fenti tapasztalat persze arra is rámutat, hogy nem igazán különíthető el a két hang, nem mindig rendelkeznek egyéni árnyalattal a váltott szólamok. Ezt a tényt a könyv eddigi recepciója jobbára hibaként könyvelte el, személy szerint azonban hajlamos vagyok elfogadni a szerző magyarázatát, aki arra hivatkozott, hogy ez az összeolvadás, differenciálatlanság a szereplők között látensen meglévő szimbolikus összetartozást, egységet hivatott kifejezni.^[1]

A Fejtől s lábtól főhőseiről igen sok dolgot megtudhatunk a regény olvasása során; éppen csak a nevüket nem. Számtalan elejtett megjegyzést találhat ugyan a figyelmes olvasó a nevek hangzásáról, kezdőbetűjéről, kiejtéséről, de valójában egyetlen egyszer sem hangzik el, hogy hívják a két orvost. Az általam olvasott kritikák egyhangúlag üdvözölték ezt az írói megoldást, amely – túl azon, hogy alkalmas egyfajta jótékony feszültségkeltésre – a szereplők önazonosság-tudatát bizonyítja. Tompa Andrea ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „[v]égig azt gondoltam, hogy ha én én vagyok, ekként tekintek magamra, akkor nekem nincs szükségem névre. Az identitásomat érzékelem, megvan a saját világom. Ez a két ember magáról beszél.”^[2]

Valóban, a nem túl szép, de okos, tehetséges és határozott zsidó lány, illetve a jó szándékú, de – eleinte legalábbis – bizonytalan székely fiú főként magáról beszél, magával van elfoglalva, de nem önteltségük, hanem magányosságuk okán. Helyzetük sok szempontból hasonló, jellemük azonban meglehetősen ellentétes: ezt a párhuzamos fordított viszonyt sűríti magába remek metaforában a cím is. A lány aszketikus, perfekcionista és céltudatos, ugyanakkor él benne a vágy, hogy lágyabb, nőiesebb, könnyedebb lehessen – ez a kettősség határozza meg az én-képét, ebből fakadnak minden önsajnálattól mentes, őszinte vívódásai, melyek legárnyaltabb, érzékenyebb lenyomata az Arcképezés című fejezet.

Amennyiben Bildungsromanként olvassuk a regényt, úgy ez inkább a fiú esetében tűnik relevánsnak, aki a mű elején meglehetősen üres fejű, hedonista életfelfogással és csekély ambíciókkal rendelkező aranyifjúnak tűnik, a történet előrehaladtával azonban egyre felelősségteljesebben él és gondolkodik; nem csupán megkomolyodik, hanem önreflexív elmélkedései olyan új, mélységi dimenzióval is gazdagodnak, melyet csak a megélt és érett fejjel megszűrt tapasztalatok adhatnak. Ha összevetjük az első fejezetet példának okáért a Hulla póz s a Fogarasi messiás című résszel, nyilvánvalóvá válik az orvos jellemfejlődése.

A regény egy szó szerint idézett levéllel kezdődik, amelyből kiderül, hogy a fiú hatalmaskodó, zsarnok apja döntése következtében kerül a kolozsvári egyetemre (holott Bécsbe vagy legalább Budapestre szeretne menni). A későbbiekben aztán kiderül, hogy a lányt viszont éppen azért tagadják ki a szülei, mivel továbbtanulási szándékával túllép a szigorú családi hagyományok kőbe vésett törvényein. Egyikük lázad, a másik megalkuszik, de valójában mintha mindketten a körülmények által determinált kényszerpályára kerülnének. Annál is inkább, mert egyként túlnő rajtuk a „tegnap városának” provincializmusa, illetve az első világháború kijózanító embertelensége. Másként fogalmazva: a történelem személytelensége maga alá gyűri a személyes sorslehetőségeket – a lányból nem lehet egyetemi professzor, csak gyermekorvos, a fiú pedig fürdőorvosként dolgozik, holott adottságai alapján zseniális sebész lehetne.

Mégsem tehetetlen marionettfigurákat és predesztinált életeket látunk; köszönhetően annak, hogy a szerző e téren is jó arányérzékről és finom humorról téve tanúságot, meghatározó szövegszervező erőként belépteti regényébe a véletlent. Nem a csodát, nem valamiféle deus ex machinát, fatális véletlent, hanem azt a bárki számára ismerős, hétköznapi véletlent, amely nem más, mint megragadható vagy éppen elszalasztható esély. A Fejtől s lábtól szüzséjét végigkísérik a véletlen találkozások, különös egybeesések, melyek időnként továbblendítik a cselekményt, olykor pedig – az életszerűség érzetét kölcsönözve a fikciónak – elhibázott lehetőségnek bizonyulnak.

Ahogy azt az utolsó előtti fejezetcím ironikus és frappáns módon megfogalmazza: Két ember közt a legrövidebb út a leghosszabb. Bár főszereplőink már a harmadik fejezetben találkoznak, s útjaik a történet számos pontján kereszteződnek, a valódi egymásra találást a regény legvégéig késlelteti az író. Ez az epikai fogás akár erőltetett is lehetne, ha nem éreznénk azt mindvégig, hogy ennek a két embernek előbb meg kell érnie a találkozásra: le kell küzdeniük gátlásaikat, sebzettségüket, bizalmatlanságukat, vagy éppen félre kell tenniük ambícióikat és elvárásaikat. Egyszóval csak a maguk külön-külön fejlődéstörténete vezethet odáig, hogy a találkozások esetlegességéből szilárd alapokon nyugvó együtt-lét jöhessen létre.

Ennek a szépen megrajzolt narratív ívnek méltó végpontja a regény utolsó fejezete, amelyben a két elbeszélő hang összeolvad, s a történet síkján létrejövő egységet grammatikai eszközzel teszi még hangsúlyosabbá a szerző. Az egyes számból többes lesz, az „énből” „mi”, s ennek egyenes következménye, hogy maga a beszéd is fölszámolódik. A mű utolsó soraiban a szöveg – gyönyörű gesztussal – önmagát oltja ki:

„De most már nem lehet többé úgy kezdeni a mondatot, hogy »én«, mert ezt az egyezséget kötjük, tehát akkor a múltról sem lehet beszélni. […] Mert azok mind csak szók, olyasmi szók, mit a magános ember mondogat magának. Magyarázgat, sajnálja magát, panaszol. De viszont mostan már nincs mit tovább mondani, a beszéd is meg van halva. Ezt is még jól el kellene magam magunknak magyarázni, hogy miért nincs többé beszéd, s szó, de hiszen éppen ez az, nincsen, meg vannak holva a szavak, meg van holva kinek kinek a maga személye. S itten már mi vagyunk megérkezve, mi, s az olyasmihez nem kell többé sok szó s beszéd.” (484.)

Bár a Fejtől s lábtól elbeszélői alapvetően elég zárkózottak, a találékony cselekményalakításnak köszönhetően mégiscsak megismertetik az olvasóval Kolozsvár szellemi életét, az egyetemi/professzori világot, az erdélyi és a budapesti fürdőkultúrát, a korabeli orvoslás fő problémáit. Intelligens óvatossággal (de nem túlzó óvatoskodással) vet fel a mű olyan máig érvényes, érdekes kérdésköröket, mint a feminizmus, nacionalizmus, patriotizmus vagy a pszichoanalízis és a homeopátia. Ez a hatalmas tudásanyag azonban, amely átsüt a regény szövetén, nem válik sem unalmassá, sem pedig zavaróvá. Hogy ez mennyire tudatos odafigyelés eredménye, az kitűnik egy, a szerzővel készített interjú itt következő részletéből: „Fontos, hogy az ember sok mindent visszatartson, ami tudás, és aminek nem kell bekerülnie egy könyvbe, de éreznie, érzékileg tudnia kell a világát. A tudás csak háttér, valami háló, ami felett biztonsággal egyensúlyozhatok.”^[3]

Tompa regényének talán legnagyobb érdeme – formai-stilisztikai erényein kívül –, hogy hozzá mert nyúlni egy tabuként kezelt témához, jelesül a trianoni trauma kérdésköréhez is. Talán nem szükséges ecsetelni, mennyi buktatóval jár egy efféle vállalkozás, milyen könnyen vezethet irodalmi, illetve etikai-politikai zsákutcába. A Fejtől s lábtól írójának mégis mintha sikerült volna mindezeket elkerülnie, s ez nem a véletlen műve. Túl azon, hogy egy anyaországi szerző tollából valószínűleg nem lehetne ennyire hiteles a T-szindróma tárgyalása (ahogy a regényben nevezik), a legfontosabb tényező véleményem szerint az, hogy nem visszatekintő, nosztalgikus vagy moralizáló leírást kapunk, hanem a könyv szereplői saját bőrükön, saját életükben tapasztalják meg ennek a sorsfordító történelmi eseménynek minden következményét. Ily módon a regény nem tankönyv-ízű, száraz tényanyaggal vagy patetikus, elfogult panaszáradattal terheli meg olvasóit, csupán tárgyilagosan, értelmesen és érzékenyen szembesít a múlttal, felkínálva a gyász, de ezzel egyidejűleg a kiengesztelődés és megbékélés lehetőségét is.

Ahogy Tompa Andrea vallott erről a már idézett beszélgetésben: „Azt szerettem volna, hogy ezek a hősök megéljék az első világháborút, és megéljék, ne szemléljék, kívülről reflektálják, hanem megéljék Trianont. Erről belülről tudjanak gondolkodni vagy inkább csak érezni, ne reflektáljanak valami eseményre, amely fejük fölött, s rajtuk kívül történik, hanem hogy ők bekerüljenek a sodrásba, s ők valamilyen módon – nem szeretem ezt a szót, hogy áldozattá váljanak, nem is azok – benne álljanak az időben, s éljék meg azt, hogy mi van velük.”^[4]

A regény puritán, hétköznapi nyelvhasználatot imitáló stílusa nem „enged meg” túl sok metaforát, szimbólumot, de az a néhány, amely felbukkan a szövegben, nagyon érzékletes, hatásos, ugyanakkor a legkevésbé sem tolakvó vagy didaktikus, mivel szervesen, magától értetődő természetességgel épül be a szereplők monológjaiba. Ekként lesz például a mű végén a vonatút a főhősök életének metaforája, amely egy jól ismert irodalmi toposz ugyan, mégis, talán nem is tudatosítaná magában az olvasó – annyira hétköznapi szituációként ábrázolódik –, ha nem éppen napnyugtakor érkeznének a végállomásra, s nem csúsztatná egymásra az elbeszélő a kinti látványt és saját legbensőbb érzéseit.

A szövegvilág tónusát leginkább meghatározó alakzatok az anyaország és az elszakított részek viszonyát mintázzák: az előbbi emberi testként, illetve gazdaként, utóbbi egy amputált testrész, valamint a kivert kutya képében jelenik meg. Mindkét metafora annak köszönheti plaszticitását és átélhetőségét, hogy nem valamely elvont, steril gondolatként bukkan fel a könyvben, hanem személyes élményhez kapcsolva: a férfi a háború alatt hónapokon át végzett csonkolást a sebesült katonákon, és éppen a harctérről hazavitt eb halála készteti arra, hogy eltöprengjen a gazda–kutya viszonyon. Hasonlóan jól átgondolt szerzői invenciónak tartom azt is, hogy a kellő szöveghelyeken Tompa olyan témaváltásokkal él, amelyek kiküszöbölik a pátoszt és a túlzott drámaiságot. Abban a pillanatban, hogy az olvasó úgy érezhetné, „túl magas hangon” szól a regény, hogy a szereplők mintegy hatáskörüket átlépve „túl nagy igazságokat” akarnak megfogalmazni, olyankor az író visszavesz, és finoman, észrevétlenül valamilyen banális témára tereli a szót. Szerénységről, ironikus szemléletmódról, továbbá kiváló arányérzékről téve tanúságot ezzel.

Befejezésképpen egy rövid exkurzus a regényzárlatról. Egyes kritikusok ugyan felrótták az írónőnek, hogy a Fejtől s lábtól hősei végül egymásra találnak, de úgy vélem, nem hagyható figyelmen kívül, hogy nem valamely szirupos, rózsaszín illúziókba burkolt „boldog véggel” van dolgunk, hanem egy jól felépített történetnek a saját, belső logikája által motivált végkifejletével. Számomra legalábbis sokkal mesterkéltebb és modorosabb megoldásnak tűnt volna, ha a két szereplő végleg elsodródik egymás mellől. Azt a kimondatlan kényszert éreztem volna egy ilyen döntés mögött, hogy egy kelet-közép-európai regény nem is végződhet másként, mint rosszul. Holott éppen a Tompáéhoz hasonló irodalmi művek bizonyítják, hogy nem csak a tragikus kimenetelű történetek lehetnek érdekesek, hatásosak. Talán időszerű volna korunk irodalmi gondolkodásában visszahelyezni jogaiba azt a fajta esztétikát, amely nem privilegizálja automatikusan, feltételek nélkül a frusztrált, tragizáló, deprimáló írásmódot.

A jelen kritika elején bátornak neveztem Tompa Andrea regényét, de azt is írhattam volna – mert legalább olyan fontos, ha nem fontosabb jellemzője a műnek –, hogy tapintatos. Mert e könyv szerzője hihetetlen tapintattal kezeli a nemzetiségek és a kisebbségi lét témakörét, tapintattal ír olyan morális szempontból kényes kérdésekről, mint például a magzatelhajtás, tapintatosan bánik szereplőivel és nem utolsósorban az olvasóval is.

Ha Rilke archaikus Apolló-torzójának minden négyzetcentije azt kiáltja szemlélőjének: „Du mußt dein Leben ändern.”, akkor úgy mondanám, a Fejtől s lábtól minden sora azt súgja olvasójának halkan, tapintatosan: Változtasd meg gondolkodásodat!