Térey János 2013-ban megjelent verseskötete a megelőző hét év verseit foglalja egybe. Azét az időszakét, amely igazán mozgalmas változásokat hozott az életműben: 2006-ban jelent meg a Kazamaták című dráma, amelyet később két újabb dramatikus mű, az Asztalizene és a Jeremiás avagy Isten hidege követett. Majd 2010-ben megszületett a versformában írt regény, a Protokoll (amelynek drámaváltozata épp e folyóirat hasábjain látott napvilágot), hogy azt követően Térey nekilásson az oeuvre felfrissítésének-átfazonírozásának, újraírva első könyvét, az 1991-es Szétszóratás című verseskötetet és a mindmáig egyetlen prózakötetét, amely új címmel jelent meg tavalyelőtt (Termann hagyatéka), a szintén 2012-ben kiadott Teremtés vagy sem című, esszéket és művészeti portrékat összegyűjtő könyv társaságában. A Moll versei sok szállal kapcsolódnak az imént elősorolt művekhez – akár egyes megjelenített figurákon-világokon keresztül, akár közvetlenebbül, direkt utalások-kommentárok révén –, ugyanakkor önálló, önmagukban érvényes alkotások, és arról tanúskodnak, hogy éppen a líra teremti meg Térey idővel valamennyi műnemre kiterjedő művészetének folytonosságát.

Hét év persze nagy idő, és a könyv fülszövege is a Moll extenzív gazdagságát emeli ki. S valóban, a hatvanöt új versben megannyi hely, esemény, személy és más motívum megjelenik: kietlen balatoni fürdőhely, bihari vidékek, az Elba mellékfolyója, a Párizs–Dakar rally, egy meg nem nevezett város pusztulása, a vörösiszap-katasztrófa, egy monte carlói szerencselovag, egy háziállatként medvét tartó német mérnök, XVI. Benedek, és a sort hosszan folytathatnám. Térey költői érdeklődésének igen tág horizontja természetesen nem jelent újdonságot – ennek ellenére a kötet fontos kérdése, hogy mi köti össze, mi foglalja keretbe ezt a sok-sok mindent. A kötetcím ebből a szempontból furfangos: bár a komorság, a melankólia, a fennköltség egész biztosan a könyv meghatározó hangneme, hangszíne, de Térey ezúttal is számos regiszterben megszólal, a gúnytól a kérlelhetetlen keménységen át a gyengéd megnyugvásig. Nem is annyira a hangulati-atmoszferikus alapszínezet visz egységet a kötetbe, de nem is csupán Térey markáns költői habitusa és megint csak bámulatos versalkotó magabiztossága, formakultúrája, hanem a határozott szerkezet és kompozíció.

Hogy miben is áll a szóban forgó kompozíció, sőt koncepció, arról megoszlik a kritikusok véleménye.^[1] Abban konszenzus mutatkozik, hogy a Moll a mai kor vagy a mai világ leírását nyújtja. E leírást Bedecs László ítéli meg a legkiélezettebben, a romlás és a pusztulás képeit vélvén felfedezni a versekben. Szilvay Máté is általános és átfogó válságról ír kiváló kritikájában, és nagyon figyelemreméltó értelmezést nyújt a könyv felépítéséről: eszerint a bevezető vers, a James Ensor szponzora voltam, támogattam a nemes szorongást megállapítja Európa válságát, és kilátásba helyezi a természeti és kulturális katasztrófát, majd a kötet öt ciklusa a válság különböző szintjeit és aspektusait mutatja be. Magam is úgy vélem, hogy a kötet bővelkedik a kétezres évek közéleti történéseire és jellegzetesnek tekinthető élethelyzeteire, beállítódásaira vonatkozó utalásokban: ebben az értelemben a Moll a mai világ költői leírását adja. Ám nem olyan típusú líra ez, amely a maga korának alapvető szellemi-kulturális arculatáról vagy irányultságáról igyekezne víziót alkotni, mint például az Átokföldje vagy, jóval didaktikusabb módon, Schiller A séta című költeménye – csak hogy két kiemelkedő jelentőségű példát említsek. Azt sem gondolom, hogy Téreynél olyannyira egyértelmű lenne a válságtudat és a kultúrpesszimizmus. Ha szemügyre vesszük a kötetkoncepció szempontjából valóban kulcsfontosságú nyitóverset, amely Ensor híres, Krisztus bevonulása Brüsszelbe című festményére játszik rá, akkor bár a kezdő sorokból („Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe, / De Brüsszel azóta kivonult Krisztusból: / Együttlétük boldogtalannak bizonyult.” [7.]) joggal következtethetünk az Európai Unió alkotmánya körüli vitákra (nevezetesen hogy miért nem tartalmaz utalást Európa keresztény gyökereire), az viszont korántsem magától értetődő, hogy maga a vers mindezt veszteségként, hanyatlásként, válságként könyvelné el. Nem azért, mintha az ellenkezőjéről lenne szó, hanem mert Térey nem értékel. Sokkal inkább – Ensor festményéhez hasonlóan – egyfajta karnevál képét rajzolja meg, amelyben kultúrák, személyek, életmódok, országok, jóslatok kavarognak. Ha például az ötödik versszak alapján („Sokadik Benedek száján halkul a vétó, / (…) Párhuzamos Tóra, Korán, / Korán és Tóra! / A tekercsek elégtek, ám a betűk tovaszálltak, / S hatalmuk mindörökre megmarad.” [8.]) az emeritus pápa nagy vihart kavart regensburgi beszéde jut eszünkbe, talán nem tévedünk nagyot, abban viszont már nem lehetünk biztosak, hogy a vers ezt miként ítéli meg. Ahogy Sántha József is hangsúlyozza, a Moll versei leírnak, de nem kommentálnak. Térey a legtöbbször kívülről vagy felülről tekint versei világára, elegáns, magabiztos távolságtartással.

Az eddig elmondottakat figyelembe véve én a következőképpen látom a kötet kompozícióját: a nyitóversben a költői én (akinek a jelenléte – bármilyen rejtőzködő is egyes versekben – mindvégig nagyon erőteljes) ironikus distanciával végigtekint a maga tágabb, karneváli világán, hazáján: Európán, amely bár „haldokló”, mégis „kitelelt” (10.). Majd a következő, Akna című négysorosban („Alászállni az aknába, / »Szívem aknájába« ezúttal. / Vízteleníteni, téliesíteni. / Elhagyni a telket.” [13.] – nagyon jellemző Térey tartózkodó költőiségére, hogy a második sorban idézőjelet használ…) mintegy megembereli magát, gondoskodik róla, hogy mentes legyen minden olvatag érzéstől. A gesztus Petri száraz szem-motívumára emlékeztet: a költői szubjektum szigorral formálja meg önmagát, hogy semmi ne gátolja a tisztánlátásban és a pontosságban. A költői én az így kialakított lelki háztartás birtokában a kötet öt ciklusa során először szűkebb hazáját, azaz országát veszi lajstromba (Magyar menyasszony), aztán gúnyt űz mindenféle, egyetemes nevetségességből és visszásságból (A fehér ember), illetve ironikusan láttatja a kisszerűséget (A vigasztalhatatlan), hogy ezt követően ismét maga felé fordulva, némiképp felengedve számot vessen a gyengédséggel és bensőségességgel (Gyöngédség-projektum), s végül női portrékat megrajzolva mintegy szintézisbe foglalja tapasztalatait (Interjú Antheával). Nem tagadom, kerek, talán túlságosan is kerek ez a történet, már-már útirajz, és nem is mindegyik vers illeszthető be e keretek közé, de alapvetően mégiscsak hasonló ív rajzolódik ki a kötetben – és az efféle kompozíción belül az egyes szövegek helyi értéke, értelme és jelentősége is világosabban megmutatkozik.

A Magyar menyasszony ciklus erős és emlékezetes verseket foglal magába. Térey egyik interjújában úgy nyilatkozik, hogy nem közéleti verseket, hanem magyar táj- és közérzeti verseket ír.^[2] S valóban, a költeményekben fölöttébb ritkák az aktuálpolitikai célzások: ehelyett a táj és a térség költői ábrázolása a hangsúlyos. Miközben persze, ahogy Térey korábbi köteteiben is, a tér, a hely soha nem magában áll, hanem időbeli dimenziója van, hol nyíltan, hol áttételesen jelzi a múltat és megelőlegezi a jövőt, valamint emberi sorsok színteréül szolgál. Az időbeliség válik fontossá a Fürdőhely, futtában című nagy versben, amelynek helyszíne egy kietlenné vált balatoni üdülőtelep. A vers kitűnő, részletgazdag környezetrajzot nyújt, miközben a hely jeleiből kiolvassa a mindig is kisszerű múltat, szóhoz juttatva az egyszerre tetszetős és nevetséges couleur locale törvényszerűségeit („Villáról villára megejtőbb / A kicsorbult akarat képe / – Bedőlt kertvendéglőkkel, / Zsúrteraszokkal –: a másolt Magyarország / Mindig elfekvőben nyújtja / A legpompásabb látványt, / Kifakultában a leggyönyörűbb.” [14.]). A ciklus másik fontos helye Bihar, amely több versben is előkerül (Szeretetlen Margit; Az összes kijelölése; Nyugat-Bihar). Térey nagyszerűen jeleníti meg egy régió kultúráját, klímáját, elfeledett, föld alá süllyedt múltját, atmoszféráját és a térségből kinövő életek sajátos ridegségét. Az egymással összefüggő versek sehol nem sulykolnak nyílt összefüggéseket a térség és az emberi életek között, de a finom áthallások – például a táj ziláltsága, szétszabdaltsága, a rá jellemző ridegtartás, valamint a Szeretetlen Margit hűvös, rideg címszereplője között – analogikus viszonyokat sejtetnek. Nem szociografikus igényű-jellegű leírás ez természetesen, hanem költői eszközökkel, látomásosan ábrázolt „mítosza” egy helynek.

Szintén ebben a ciklusban kapott helyet az a két vers is, amely már inkább közéleti versnek tekinthető – abban az értelemben, hogy mindkettő szót ejt politikai-közéleti mentalitásokról, a múlt és a jelen hiányos feldolgozásáról, nem riadva vissza a közvetlen-nyílt megfogalmazástól sem. A Köztisztaság tér a nagy visszhangot kiváltó Kazamaták dráma – ha úgy tetszik – költői összefoglalása, vagy akár a darab fogadtatására adott válaszként is olvasható. Az egész kötet alighanem legismertebb verse a kortárs politikai költészetről kibontakozó vitát elindító Kemény István-versre, a Búcsúlevélre reagáló Magyar közöny, amely nagy erővel és indulattal megköltött vádbeszéd, egyszerre társadalmi diagnózist nyújtó és az okokat is firtató mű.

A fehér ember című ciklus verseit, mint említettem, leginkább az köti össze, hogy szatírákként foghatók fel. S itt már kevésbé lokalizálhatók az egyes költemények, sokkal inkább a gúny tárgyává tett magatartásminták kerülnek középpontba. Mindenesetre nagyon jellemző Térey költői észjárására, hogy a gúny műfaja nála nem a bökvers vagy az epigrammatikus tömörségű szöveg. Az erős, nagy, öntörvényű gesztusok mindig is fontos összetevői voltak Térey lírájának, és most sincs ez másképp. Jellegzetes például az a megoldás, hogy a ciklus első versének beszélője az emberi sértettségből úgy űz gúnyt, hogy a 2010-ben törpebolygóvá „lefokozott” Plutóval (ismét a jelenre vonatkozó referencia!) von párhuzamot: „Szállj le a Plutóra azon a napon, amelytől / Nem bolygó többé, csak törpe planéta. / Elszenvedte a leértékelést. Túl van rajta. / Milyen érzés? Tömör anyagból van, nem érez.” (A sértettek, 45.) Ahogy az is jellegzetes, hogy a levitézlett popsztárt is háromrészes, terjedelmes versben búcsúztatja el a költői én (Búcsú a Poptól). De nemcsak a gúny formátuma, hanem tárgyválasztása is különös és meglepően öntörvényű: például a ciklus címadó versében, amelynek „hőse” egy olyan kiöregedett gokartos, akinek egyetlen öröme a Párizs–Dakar rally eltörlése (amelyre 2008-ban tényleg sor került). Téreynél persze semmi nem olyan egyszerű, a szatírák sem könnyűszerrel sematizálható magatartásokat pécéznek ki – az imént említett vers sem pusztán a személyes kudarcból fakadó ellendrukkerségnek vet gáncsot, hanem többek között a kishitűségnek, a gyanakvásnak is. Tovább növeli a komplikáltságot, hogy egyes versek az európai irodalmi hagyomány nagy formátumú alakjait helyezik mai környezetbe: a Küklopszból hidakról sétahajókat köpködő zsémbes öregember (Arcátlanul), a Sátánból meghasonlott off-shore vállalkozó (Azúrországban estefelé) válik, ami még élesebbé teszi a gúnyt, s Térey ritkán emlegetett humoráról is tanúskodik. Utóbbi szellemesen jelenik meg a Propaganda című versben, amelynek beszélője visszájára fordítja egy kisvárosi kocsma szlogenjét („»Hemingway sohasem járt itt«.” [58.]), felsorakoztatva számos további művészt, akik nyilván szintén nem fordultak meg a helyen.

A vigasztalhatatlan ciklus váratlan műfaji váltást jelent a kötetben: prózaversek vagy még inkább egyszerűen – zömmel egyoldalas – kisprózák sorakoznak benne. A szövegek egy része valóban megjelent hírek alig módosított változata, más írások is híradásokra emlékeztetnek, de helyet kap a ciklusban kvázi-novella is. Szilvay Máté remek megfigyelése szerint a szövegek a világ kaotikus voltát illusztrálják, „kis- vagyis hírérték nélküli hírek és történetek, amelyekről tudni sem érdemes – összességükben azonban mégis világszerűek, vagyis azt a benyomást keltik, hogy a világ alapvetően ilyen hírekből és történetekből áll”^[3]. Én is úgy gondolom, hogy nehéz nem kisszerűnek és érdektelennek tekinteni a szövegekben szereplő történéseket, a fedélzetre fölszökő és ki nem csalogatható macskával biztonsági okokból emberi utasok nélkül felszálló repülőgép esetét, a helyi gyógyszertárat fájdalomcsillapítóért kifosztó rockzenész történetét vagy annak az amerikai anyának az ügyét, aki beperelte az őt tévedésből a fia haláláról értesítő postát. Vagyis ezen szövegek megítélése során célszerű figyelembe venni a kötet kompozícióját és koncepcióját. De némileg másféleképpen is értelmezhetjük a ciklust: ironikus látleletként, amely valóban komolyan vehető és téttel bíró élettörténeteket – ilyennek tűnik számomra leginkább az Első éjjel a nagyvárosban című szöveg a főszereplő kislány emlékezetes alakjával – rejt el jelentéktelen és gyors felejtésre ítélt híradások közé. Utóbbiak olyan történetfoszlányokként is felfoghatók, amelyek feltartóztathatatlanul elterjednek (lásd a James Ensor szponzora voltam, támogattam a nemes szorongást című versből: „A név, ha egyszer / Szétterült a földrészen, örök lesz, / Latin csevej forgatja, / Becézik a szfinxmosolyú szláv nők, / A piac hirdeti untig a szépségét.” [8.]), és elfedik a tényleg fontos, orientáló történeteket. Igaz, Térey ezúttal is rafináltabb annál, mintsem hogy egyértelműen megállapítható lenne a prózai szövegek efféle kritikai-ironikus jellege. A ciklus első, Akarat című kétsoros „verse” ugyanakkor alátámaszthatja az iménti értelmezést: „A Machiavelli-fasor / Egyenes, mint az akarat.” (63.) Vagyis az emberi akarat célratörő, határozott, szilárd lehet, és Térey költészetének is ez az egyenesség az ethosza – a kacskaringós, ferde, kimódolt történetek ennyiben lehet, hogy épp azt reprezentálják, amivel Térey lírája szembeszegül; talán ezért is jár ki nekik csupán a prózai forma, szemben a nagy műgondú Térey-versekkel.

A Gyöngédség-projektum ciklus jóval kevésbé problematikus, mint az előző; nagyszerű verseket tartalmaz. Mint említettem, a ciklus darabjait talán épp az köti össze, hogy a címben megjelölt gyengédséggel igyekeznek kezdeni valamit. Különös jelentőséget kap az itt található versekben a kötet egészét máskülönben is átható hideg-, hó- és tél-motívum. Amely megint csak értelmezhető anélkül, hogy osztoznánk a Mollt állítólag meghatározó válságtudatban – vagyis nem kell feltétlenül a „talán végóráit élő világ ridegségét”^[4] felfedeznünk a motívumokban. A hideg egyrészt olyan minőség, amellyel Térey költészetét eddig is jellemezték értelmezői: heves érzelmektől, megindultságtól való tartózkodást jelent, amelynek, mint utaltam rá, nagyon is van etikai tétje, amennyiben a pontosságot, a fegyelmezettséget hivatott megalapozni. Másrészt a motívumsor remek metaforákat is a versek rendelkezésére bocsájt: a Gyöngédség-projektum című versben a hóátfúvás egyszerre fejezi ki a másik személy felkavaró, viharos, megakasztó, ellenállhatatlan hatását („Hóátfúvás az életemen, / Fogat ügetése a száműzetésbe. / Folytonos vihar, összekuszál. / Te vagy a, te vagy a természetes torlasz, / Hóátfúvás az életemen.” [90.]), a hidegség pedig lehetővé teszi az egyaránt büszke és fájóan kiszolgáltatott lecsupaszítottság szcenírozását („Estére beállt a pocsolyák jege. / Kívülről láttam magamat csupaszon a télben, / Csupaszon, mégis trecento-arany alapon, / Magyalgallyak piros bogyóival övezve. / Estére beállt a pocsolyák jege.” [90.]) Harmadrészt a tél, a hó és a hideg a belőle való ki- és feloldódást, a felszabadulást is lehetővé teszi. Különösen jók azok a versek, amelyek a fellélegzést, a kiengedést, az enyhülést költik meg, rendszerint egy kastély kulisszái között (Föladatok; Előadás a kápolnában; A jelenés; A szobájuk, lakatlanul) – legyen ez a kastély akár egy realisztikus kastélyszálló, akár a költői önszcenírozás imaginárius-stilizált színtere: a Téreyre jellemző elhallgatás, elliptikusság miatt ez eldönthetetlen, de nem is eldöntendő. Ezekben a versekben válik leginkább alanyivá a Moll költészete, itt lesz jelen legerősebben a költői szubjektum, egy fölsejlő szerelmi kapcsolat epizódjaival. Mint Margócsy István már a korai verseskötetek kapcsán felhívta rá a figyelmet, Téreynél az alanyiság mindig kulisszák között bontakozik ki^[5] – és éppen e közvetettségben válnak feldolgozhatóvá az élet eseményei, hogy Térey másik jelentős kritikusára utaljak.^[6] Szemléltetésül most csak egyetlen szép és üdítő versszakot idézek a Föladatokból: „A szobád a kápolna fölött van. / Miközben iparkodsz magad is kitavaszodni, / Fölfigyelsz az ablakod mögül / Beszüremlő orgonaszóra. / Azt gondolod: ostya; azt gondolod: áldás. / Áldás kitapasztalni a Nap járását / Idegen szobában, s tudni, mikor ér / A párnád csücskéhez a fényözön. / Klimatizálódni, gondolod, ennyi. / Plusz 5 Celsius belátásra bírja / Az alapjában véve nemes lelket.” (92.)

A záró ciklus egyrészt összegzi a kötet korábbi törekvéseit és irányait: a szatíra éppúgy a részét alkotja (mint a Lassúság című versben, amely egy videoklipet tesz gúny tárgyává: „Iszonyú laza és camp az egész; / Ami közben szól, nem a zene, / Összetevő csak a jelrendszerben; / Dallama alig fölidézhető.” [120.]), mint a szerelem viharossága (Mohóság: „Minden második éjjel az első / Éjszaka kritikája, / És minden harmadik éjjel / A másodiké; / És ama trópusi reggel / Már a közös hiúság kritikája: / Nem egyezünk.” [121.]). De a magasirodalmi-művészeti-mitológiai utalások (Vénusz, Alkésztisz, Iolé, Anthea) éppúgy hangsúlyosak a ciklus verseiben, mint a kötet korábbi költeményeiben, ám immár a női figurák válnak uralkodóvá. A nőportrék sora egészen megkapó, és a költői én hozzájuk fűződő viszonya is sokrétű: a nevetségessé tétel (Vénusz a passzívházban), a lemondásba torkolló dicséret (Az Alkésztiszeknek), a kihívó dac (Kuriózum) és az együttérzésbe hajló korholás (Ázott macska) egyaránt a sokhangú regiszter része. A megjelenített nők hol önfeláldozóak, hol elesettek, hol akaratosak, hol magányosak, hol kiszámíthatatlanok: de mindenképp különlegesek, és van bennük valami megközelíthetetlen. Talán ezért is sokkal vonzóbbak, mint A fehér ember ciklus kigúnyolt férfialakjai. Aminek megvan a pikantériája egy olyan költészet esetében, amelyet előszeretettel neveztek maszkulinnak, sőt nőgyűlölőnek.

Talán sikerült rávilágítanom arra, hogy a Moll különös kompozíciójú és különleges, öntörvényű koncepciójú verseskötet. Nagy nyelvi erejű, gondosan megmunkált költészet ez, amely időnként szinte hozzáférhetetlennek, kifürkészhetetlennek tűnik, máskor pedig olyan erőteljes és világos, hogy az olvasó aligha tudja kivonni magát a hatása alól. Aki veszi a fáradságot, s újra és újra nekiveselkedik e karakteres, sokszor megfoghatatlan, sokszor lenyűgöző költői világ és észjárás megértésének, az idővel alighanem egyre evidensebbnek fogja érezni ezt a lírai habitust. Amely akkor is kihívást intéz az olvasóhoz, ha az éppenséggel mást lát fontosnak és észreveendőnek a közelmúltból vagy a jelenből, és másféle közérzetet érzékel maga körül. Térey János jelentős drámaíró, jelentős epikus – és továbbra is jelentős költő.