A negyedik nemzedék költői közül Rába György az, akivel szemben a kritikus talán a legszerencsésebb helyzetben van. Korunk költőinek megértését és értékelését ugyanis számos olyan körülmény nehezíti meg, mely alkalmas arra, hogy a kortárs ítéletét tévútra terelje: a lelkiismeretesek pedig sokszor úgy érezhetik, hogy egy-egy költő, kit a negyedik nemzedékből igen sűrűn emlegetnek, valósággal megoldhatatlan probléma számukra. Egyrészt feltűnően kevés a költő, ugyanakkor nyugtalanítóan sok a nagy költő. De ez a kettő, főleg a kortárs ítélkezésében talán össze is függ egymással. Különösen formai téren a negyedik nemzedék költői olyan kevés negatívumot mutatnak fel, hogy egy helytelen irodalompolitikától megtévesztett korban nem kerül különösebb fáradságába egyeseknek, hogy favoritjaikat nagy költőnek kiáltsák ki. Ehhez járul még az irodalom területén az irodalmon kívüli szempontoknak gyakori igénybevétele, melynek következtében a tájékozatlanabb olvasó joggal érezheti azt, hogy ítélkezése közben minden biztos támpontot elveszített. Nagyjából két végletben állapíthatjuk meg a negyedik nemzedék költőinek helyzetét: egyrészt a dilettánsok félreismerhetetlen csoportjában, amely azonban soha nem lépett fel ilyen agresszivitással és soha nem volt ennyire biztos tulajdon nagyságában, másrészt pedig találunk olyan valóban jelentős költőket, pl. Pilinszky Jánost, kiknek hivatottságához semmi kétség nem fér ugyan, de egynémely körülménynél fogva, még jelenlegi költészetükről is biztos és maradandó ítéletet formálni szinte lehetetlenség.

Rába György szerencsés helyet foglal el a jelentős fiatal lírikusok között; az előbb említett zavaró motívumok közül úgyszólván egy sem forog fenn nála; fejlődése is normálisabb és szemmel láthatóbb, mint akár Pilinszkyé vagy Végh Györgyé. Határozottabb és könnyebben észrevehető út mutat fölfelé, mint bármelyik kortársánál, persze mindig a negyedik nemzedéket értve és ott is a költőket. Olvasó és kritikus egyaránt hozzá közeledhetik a legkevesebb előítélettel: egyetlen előítéletet vethetnénk szemünkre: és ez az előbb említett hit a költő fejlődésében. Ritka és különös hit a negyedik nemzedékkel szemben, ezt bevallom, de talán éppen ez ígér valami többet Rába Györgyöt illetőleg. Annyira jelentősnek tartom ezt a szempontot, hogy számomra költészetének jelenlegi állapota csak másodrendű kérdés. Csak annyiban tartom fontosnak, amennyiben már most felismerhető benne a későbbi költő: talán egyedül ő az a negyedik nemzedék tagjai közül, akinél a fejlődés gondolata nem is annyira problémát jelent, mint inkább magától értetődő, jogos várakozást és a legfontosabb, bár nem egyetlen pozitívumot.

Mielőtt az itt felolvasott versekre térnénk, még szeretnék három szempontot felvetni: a költő pszichéjét megvilágítani kissé, amint az a versekből kitűnik, felvázolni művészetének eszközeit és röviden utalni eddigi fejlődésére. Rába György költészetét főleg két lelki motívum jellemzi: igen erős érzékenysége és kifinomult intellektuális érzéke. Szenzibilitása is tulajdonképpen intellektuális beállítottságának a folyománya: nem is annyira érzékenység ez, mint inkább éberség: rendkívüli éberség minden érzelmi és értelmi megnyilvánulással szemben. Mint igazi lírikus, önmagán keresztül szemléli ugyan a világot, de ezen felül, éppen azért, mert gondolkodó költő, az egész világból megérez valami kozmikus bánatot; ez az emberivé hangolt kozmikus líra itatja át legtöbb versét, ezáltal tág látókört és rugalmasságot adva költészetének. Önmagát meglehetősen tág körökre képes kiterjeszteni: a legmerevebb önzéstől el tud jutni a felebarátig, rendszerint a szerelem segítségével. Arra is képes, hogy egy egész nemzet titkos érzéseit bátor és személyes lírában olvassza fel (mint a „Hazám felett” című versében) és megérzi az emberen túli határokat is: ilyenkor költészete fázós és hideg lesz, valami tapintható ridegség árad el a verseken: a költő társtalanságának és eredendő magányának nyugtalanító érzése. Szerelme is kettős: az érzelmek spontán melegségét az értelem rideg fénye sugározza át: a költő mindentől távol érzi magát, így a szerelemtől és szerelmének tárgyától is. Pesszimistának tarthatnánk, ha nem lenne minden versének kihangzása a legpozitívabb valami: az ember és az emberrel való foglalkozás. Ezalatt, hogy „ember” tulajdonképpen csak egy embert értek: saját magát; de mi legyen érdekes és fontos egy költőben, ha nem ő maga és az ő magatartása.

Verseiben gyakori módszer az ellentétek halmozása, a formáknak belső nyugtalanságot ébresztő, nehezen megfékezett, valami benső lázt lehelő szabályossága: némely verse különben is úgy hat, mint valami didergő lázban alkotott remegő vallomás. Jelzői és hasonlatai, nemzedékének többi tagjával szemben, feltűnően szerények és normálisak, ezen a téren soha nem követ el kilengéseket, sőt versei néha éppen ilyesfajta merészségek hiánya miatt, eléggé monotonak és önismétlők. Önfegyelmezése mintha itt-ott túllépne a kívánatos mértéken és valami iskolás megkötöttséget ad a verseknek. Ennek helyeselhető oldala az, hogy könnyebben illeszthető bele a magyar irodalom múltjába és hagyományaiba. Az arányok, melyeket használok, ne tévesszenek meg senkit és ne is okozzanak nyugtalanságot: szükséges, hogy nagy költők legyenek és szükséges, hogy minden költő egy időben fiatal legyen.

Fejlődése, bármilyen rövid is eddigi pályája, mégis határozott változásokat mutat. Első kötetének verseit, amelyeket erősen áthatott a múlt évtized néhány költőjének modora és művészete, és melyeket az érzelmesség, lágy kedély és valami finomkodó világfájdalom jellemzett, egyre gyorsabb ütemben váltja fel a keményebb hangú, erősen intellektuális költészet, mely az életből meglehetősen negatív következtetéseket von le. Mindez persze összefügg verselőkészségének és kifejezőképességének haladásával, de a belső, tisztán lelki fejlődés is könnyen észlelhető.

Minderről azért beszéltünk viszonylag bővebben, mivel csaknem mindenben vonatkoznak az itt felolvasott versekre is. A négy költemény közül nekünk legjobban tetszik a „Hazám felett” című: hangban, tartalomban ez a legmerészebb és formájának elemzése is sok érdekességet ígérne. A legmeglepőbb ebben a költeményben az, hogy olyan témát old meg mesterien, melytől már jó ideje fázni szokás, mint költőietlen valamitől: a költő bátorsága itt kiválóságot is jelent, egy tisztán irodalmi erényt. A vers egy nyomasztó és hatalmas hasonlattal indul:

 

Mint zivatar előtt a füst,

görnyedve és soványan,

hazám, riadtan így repülsz

Európa nyomorában…

 

Gyönyörű a harmadik versszak párhuzamos hasonlat-sorozata, mely nagyszerű gondolat-ritmusaival és szinte bibliásan komor hangjaival a költemény csúcspontját jelenti:

 

Ha bányáinkhoz nincs jogunk,

beomlom, mint a tárna,

ha erdőnkön nem irthatunk,

kidőlök, mint a szálfa,

ha mezőink nem járhatom,

testem telik aszállyal:

csontig, bőrig soványodva

kisebbedő hazámmal

 

Méltó ezekhez a sorokhoz az utolsó versszak kezdete is:

 

Szívembe vésted sebedet,

mint szerelmes a fába…

 

A vers formájának egyszerűsége, mely nem lép ki a legrégibb, hagyományos formák közül, még inkább kihangsúlyozza a mondanivaló komolyságát és fontosságát. Vannak ugyan részek a versben, melyek a költemény egészéhez képest esést jelentenek, mégis úgy gondoljuk, ez a vers áll eddig legmagasabban Rába György művei között.

Hangban kevéssé eltérő ettől a költeménytől a „Földi ballada” című. Itt is legfeltűnőbb a puritán komorság, mely megnyilvánul a versformától egészen a hangok és szótagok hatásáig; egészben véve mégis kevésbé lendületes és megkapó, nemegyszer erős zökkenőkkel telített és a gyakori hasonlatok ellenére is, melyek igyekeznek megvilágítani a költemény tartalmát, kissé homályos értelmű. A költemény az utolsó két versszakban kap lendületet és érdeket, ez a mozgalmas befejezés menti meg a verset a végzetes egyhangúságtól.

Szélesebb skálán játszik, de talán még merevebb a „Nyugtalan határon” című vers. Ami legmegkapóbb benne, az a címe, mely valóban igen sokat kifejez, és mint szimbólum, éppen nem közönséges. A hasonlatok itt-ott szépek és nemegyszer messzemenő távlatokat nyitnak, de a vers egészben véve vontatott; ami érdeket kölcsönöz neki, az a mondanivaló komolysága és a szimbólum nagyszerűsége, mely ráveti árnyékát az egész költeményre.

Rába György szerelmi és kozmikus lírájának egybeolvadását jelenti a „Mint az erő” című vers. Itt is főleg a szimbólumok megragadó volta az, mely sűrűn követi egymást a versben; valamint a kozmikus hasonlatok és annak a távolságnak és társtalanságnak szép érzékeltetése, melyre akkor utaltunk, mikor általában jellemeztük Rába György költészetét. Néha meglepően nagyvonalú gesztusaira utal pl. ez a két sor:

 

a föld és az ég bátor fordulóján

szerettelek meg, te elérhetetlen…

 

A költő éberségéből és visszafojtott, nyomasztó érzéseiből néha hatalmas bátorság támad: ilyenkor méltó igazán önmagához és azt hisszük: ez is az ő igazán őszinte oldala, melynek egzisztenciális jelentősége van, ellentétben a forma által magára kényszerített fegyelemmel, mely talán csak ellenhatása a költő és a társadalom közt tátongó szakadéknak.

 

 

Rubin Szilárd: Versek

 

Nemrégen Rába Györgyöt bírálva éreztem azt a különös kettősséget, mely okvetlenül elfogja a kritikust, mikor nyilvánvalóvá lesz a szakadék az általa képviselt igazság és a közönség által képviselt vélemény között, mely mindig a közvélemény pillanatnyi állapotát jelöli, és mint ilyen, alig van tekintettel a várható fejlődésre. Most sokszorozottan érzem ezt Rubin Szilárd esetében. Mi értelme van annak, ha meg vagyok ugyan győződve valamiről, de senkit nem sikerül meggyőznöm igazamról, és mi értelme van annak, ha csatlakozva az általános közömbösséghez, szkeptikusan mérlegelem a költő hibáit és esetleg erényeit és nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy vallomást tegyek a legfontosabbról: a költő abszolút értékéről, ahogy azt a jövőben már most beteljesülni látom? Nem tudom ezt másképpen kifejezni, mint úgy, hogy az én szememben az igazi tehetségnek valami jövőbe-előrevetülő árnyéka tűnik fel, melyet igyekszem megragadni és hírt adni róla a többieknek. Ez igazán nem racionalista kritika, de még mindig kevésbé veszélyes, mint ha megfoghatatlan dolgok költőjénél különböző mérőszerszámokkal fegyverezném föl magamat és mikor mérésre kerül sor, ürességről panaszkodnék, pedig legföljebb vaksággal vádolhatnám magamat. Ezt ajánlom figyelmébe az ú. n. „objektív kritika” meggyőződéstelen képviselőinek, akik előtt minden szempont gyanús, amit nem másvalakitől vettünk át.

Az itt felolvasott verseket meglehetősen kevésszámú anyagból válogattuk ki. Ezért nézeteim igazolására alig utalhatok másra, mint ami itt elhangzott a költő verseiből. De rögtön feltűnhetett az, hogy bizonyos halvány reminiszcenciák ellenére is külön hangot jelentenek a mai költészetben, a költői egyéniségnek valami olyan erős megnyilvánulását, mely ma inkább meghökkentő, mint természetes. Csaknem naivnak kell mondanunk azt a költőt, aki ennyire érintetlenül tud keresztülhaladni a nekiszegezett kívánságok és mondvacsinált követelmények között, melyekben a mi korunk nem szűkölködik. Egy gyermek vagy egy fiatal lány naivságára emlékeztet ez. Ebből a kettőből sok van a mi költőnkben. Akik érzelmességet, finomkodást, vékonypénzű és olcsó romantikát fedeznek föl benne, bizonyára maguk is bevallanák, hogy a magatartásnak és szemléletmódnak olyan modernségéről van itt szó, mely előbbi kifogásaikat úgyszólván minden létjogosultságuktól megfosztja. Nem valami réginek a felújítását láthatják itt, hanem egy állandó ihletforrásnak olyan felhasználását, mely valósággal megüt bennünket modernségével, és, főleg, egyéniségével. Ez a költészet valóban nem valami „egészséges” irányzatnak a gyermeke, hanem nagyon is a dekadencia legmélyéről fakad, a dekadens világszemléletnek valóságos kvintesszenciája. De olyan értelemben dekadens, mint pl. a nagy francia költészet az, már kezdettől fogva; ezt az irodalmat éri a leggyakrabban ez a vád, és mégis ebből az irodalomból bukkan fel legsűrűbben a legemberibb és legmaradandóbb líra. A költészetnek is megvan a maga fejlődéstörténete: a kifejező eszköz először az értelem, azután az érzelmek, végül pedig már csak az idegek, melyek látszólag minden kapcsolatot megtagadnak a külvilággal, de költészetük éppen abból ered, hogy reménytelenül vágyakoznak vissza az életbe, melyben a maguk kifinomult módján csak a szépséget látják meg, azt is átlényegítve és sokszorosan fölnagyítva. Költőnk esztétikáját talán így is állapíthatnánk meg a legkönnyebben: szép az, ami az idegeket teremtő borzongásra készteti. A túlfinomult idegeket már nem is érdekli más, mint ami borzongásuk következtében szépérzéket kelt bennük: ezért közömbösek a külső konvenciók iránt és ezért olyan naivul merészek a szerelem területén is. Ezért fordulnak olyan nyugtalanító természetességgel a nemi különösségek felé és fedezik föl az antikokra emlékeztető elfogulatlansággal a fiúszerelemnek a költészet számára értékes motívumait. Az „Internátusi éj”-ben a fiúk lehulló inge és kivillanó angyalszárnyaik a naturálisnak és irreálisnak platonikus fordulóján lényegülnek át attól a szép borzongástól, mely a költőnél mindennek célja és létalapja. Ez teszi varázsossá a „Maquisardok Énekét” is, ahol a külső világ nyugtalan és rendszertelen zavarában az egyetlen lehetséges harmóniát a szerelem anyai segítése jelenti. A szorongásokra ítélt és félelmekre kitaszított seregnek az egyetlen valóságot a legreálisabb valami adja meg: a szerelem kozmikus borzongása. A tények elől menekülve ezért vonzódik a gyermekekhez, fiúkhoz és lányokhoz, kiknek még tudatalatti ösztönökkel telített lényében fedezi föl a legkönnyebben a Szépség öncélú és irreális lehetőségeit. Nagy vonalakra leegyszerűsítve ez a költészet kétségkívül romantikus és kifejezhetetlen nosztalgiákkal teli, de ha a művészetek valamelyikéről akarunk hasonlatot találni hozzá, leginkább a szoborszerűségre gondolhatunk, mint egy késői görög szoborra, mely még zárt és idealisztikus, de az érzelmek belső melegsége már készül felolvasztani a szigorú formákat. Ennek a költőnek éppen azért van joga a művész nevéhez, mert kiindulva a legkevésbé ellenőrizhető dologból, az idegek szövevényeiből, mégis szinte görögös verseket tud írni. Így nevezte görög költőnek Babits Mihály Tóth Árpádot és nincsen erősebb lelki rokonság, mint amely éppen a modernség keretei közt kezd felbukkanni. A mi költőnknek kedvenc szava az „angyal”, de egy modern költőnek ez az elangyalosodása roppant érdekes jelenség: egy égi fogalomról van szó, melyet földi eszközökkel hódítanak meg az ő saját egyéniségük számára, mint megbízható cinkostársat, aki szimbólumként fedezi az elnyomottakat, ártatlanokat és művészeket, mint az emberiség körében is egy emberségesebb világot. Ez a gyermeki szolidaritás, mely legfeltűnőbb a „Forradalom” című versében a jóknak és megalázottaknak összetartása, és összekötő kapcsuk a gyermeki szerelem. Vonzódása azokhoz, kiket szintén hatalmába kerített a Létet fenyegető Semminek borzalmas félelme, néha valóban megkapó. Az „Éjféli monológ” az időből kiesett fiúnak szerelme, akinek középkori figurája a reménytelen ragaszkodásnak megtestesülése. Akik látták J. L. Barrault-t a „Szerelmek városa” című filmben és megragadt emlékezetükben a színész arca, amint bohócruhájában művészetének és az emberi sorsnak minden reménytelenségét végigszenvedi: azok már körülbelül el tudják képzelni a költő belső arcát, amint az a verseknek néhány sorában itt-ott fölvillan. Aki teljesen elvesztett minden talajt a lába alól, az menekülhet ugyan a költővel az esztéticizmus modern borzongásaihoz: csak szépérzéke talál kielégülést, de a létét fenyegető veszedelmek akadálytalanul törnek be bármilyen szépen művelt kertjébe is.

A verseket úgy válogattuk össze, hogy ebből a néhány darabból is kitűnjék a költő fejlődése. Időrendben a legrégibb az „Internátusi éj”. Finom idegrendszerrel rendelkező emberekre igen alapos hatással szokott lenni gyerekkoruk, a diákévek pedig éppen ennek az időszaknak szabadítják föl legrejtettebb érzéseit, melyet a kamaszkorral szokás jelölni. A vers irreális kezdet után alig észrevehető zökkenőkkel tér a tárgyra, majd második részében epikai tónust véve föl, halkan visszakanyarodik az első sorok hangulatához. A költemény legfőbb értékét az irrealitásból táplálkozó, megkapóan poétikus képek jelentik: a borzongás itt lesz a legnyilvánvalóbb, ahol a szimbólumok nem segédeszközei a versnek, hanem teljesen betöltik azt lényegükkel:

 

Ó, rémes érzés madárnak lenni,

fehér madárként szállni az őszi éjben,

feléd, régi Iskola!

Nagy szárnyaim kizárnak [lehetséges olvasat: kivárnak] az éjszakába…

 

A gyakori fölkiáltások néha a hangulatot emelik, máskor a vers menetét ritmizálják, nemegyszer azonban fölöslegesek és a költő bizonytalansági érzésére utalnak. Az epikai részek magukban véve nem lennének zavaróak, de nemegyszer veszedelmesen közeledve a prózához eltűnéssel fenyegetik a lírai sorok hangulatát. Az abszolút biztonság még sehol nem látszik meg a versen, a sikerült részek is szinte reszketnek még az összeillesztés kényes egyensúlyi helyzetében. De igazi költőre vallanak már a versnek azok a sorai, ahol a fiúk találkájáról beszél, filmszerű, apró, suhanó képekben, a hangulatok biztos vonalvezetésével.

Újabb korszakot mutat be a „Maquisardok Éneke”. A vers témája ne tévesszen meg senkit sem. Nincsen szó itt valami gyakorlati hasznot hajtó gondolatról, csak egy bizonyos alkalomról, mely lírába áttéve, kozmikus kapcsolatainál fogva alkalmas arra, hogy megborzongassa a költő fantáziáját. A vers jóval egységesebb, mint az előbbi volt, ritmikája is gazdagabb, a képek hangulatossága és modernsége nemegyszer meglepő. De az irreális képekben már több a földiség és a melegség:

 

És fönn a holdban,

mint egy tükörben, lányok mennek

virágokkal…

                        Nézd, a sorban

kis keresztesek haja lobban…

 

Ez még a régi költő, mikor egészen fiatal volt és a „Forradalom”-ban angyalokkal és iskolásgyerekekkel kívánta a világot átszervezni. Erősen romantikus Énjét jellemzik ezek a sorok:

 

Egy katedrális tornyán keskeny

lánykoponya vakít fehéren,

hosszú haja úszik a szélben…

 

A téma és a kifejezésmód modernségét hangolják össze kitűnően ezek a részek:

 

                         … De ma

ő Európa Angyala!

S mi vagyunk az ő tengerészei;

mi halásszuk a hasznos hangokat

az űrből…

és:

… az ejtőernyősök kérnek szerényen,

hogy áldd meg az ő pilleségüket…

 

Legszebb talán a vers vége, a szinte himnikus hang, mely kíséri a maquisardokat, egészen addig, míg

 

… visszatérnek apró falvaikba,

ó-venyigék, finom tornyok tövébe.

 

Az egész verset belengi a makik indulójának dallama, s az erős líraisággal kezelt témából szerencsésen bontakozik ki a mondanivaló mélyén megbúvó emberség és költészet.

Legtöbbet szerettem volna mondani az „Éjféli monológ”-ról, de ahogy most megint ránézek a versre, inkább azt gondolom, beszélnie kell saját magáról. Nem tehetek róla, de tekintetbe véve a költő életkorát és egyéb körülményeit, majdnem tökéletesnek kell tartanom ezt a verset. Hangulati töretlensége, szerkezeti egysége és fájdalmas líraisága olyan élménnyé kovácsolják, mely már magáért szól. Olyan ez a vers, mint egy fiatal fiú zavaros álma a szerelemről, aki felébredve már tökéletes művész ahhoz, hogy álmai költői lényegét lerögzítse.

Azt hiszem, hogy az itt felolvasott versek értékét illetőleg lehetnek köztünk véleménykülönbségek, de abban bizonyára valamennyien megegyezünk, hogy Rubin Szilárd a legfiatalabb költőnemzedék egyik legtehetségesebb és legtöbbet ígérő tagja.