Sajátos titok és misztikum lengte körül Rajnai László, a 2001-ben eltávozott egykori magányos filosz alakját. Igaz, akkor már kevesen emlékez(het)tek arra, hogy évtizedekkel korábban, az 1940-es években a pesti egyetemen, az Eötvös Collegiumban igazi tehetségként tűnt föl egy pécsi fiatalember, akit az „új Schöpflin” elismerő címmel is felruháztak kortársai. Az ötvenes évektől a háttérbe vonult, az „egyetemes züllöttségtől” – ahogyan saját korát jellemezte – távol tartotta magát. Ám a visszavonultságban élő „pécsi remetét”, a titokzatos Itália-rajongót és Dante-kutatót a későbbi évtizedekben – irodalmi, szakmai körökben – a mecsekalji városban és az országban másutt is számon tartották.^[1] A hétköznapok embere keveset vagy semmit nem tudott róla, azt még kevésbé, hogyan indult a pályája, honnan jött ez a furcsa ember. A személye körüli titokzatosságot csak erősítették életkörülményei, magánya, rigorózusan védett sajátos életviszonyai, életkörülményei: utolsó éveiben ágyhoz kötöttsége, a kommunikáció hiánya, a telefon elutasítása, önként vállalt puritán életmódja. Az évtizedes szürkeséget és kopottságot magán viselő, ám könyvritkaságokkal teli panellakásának ajtaja és a mögötte rejtőző lélek szellemi gazdagsága csak azok előtt nyílt meg, akikben Rajnai megérezte az emberséget, a humánumot, a szellemi rokonság jeleit.

Az utolsó zarándokok egyikeként léphettem át lakásának küszöbét, ülhettem le betegágya mellé, tölthettem el vele hosszú órákat kopottas szobájában, és hallgathattam alkalomról alkalomra visszaemlékezéseit: rég- és közelmúltról, alkotótársakról, folyóiratokról, a Dunántúlról, a Sorsunkról és a Jelenkorról, életének maradandó emlékezetű szereplőiről, az irodalmi közállapotokról és mindazokról, akik segíthették volna érvényesülését. És szellemi oeuvrejének tájékozódási pontjairól, életének nagy vállalkozásáról, melyet ő az összművészet kísérletének nevezett el, mint az általa követett sajátos, több művészeti ág (a zenei hangzás, a festői képzelőerő, a drámaként is megidézhető valóságidézés, a kockázatokat is vállaló sorselemzés) lehetőségeit hasznosító, szimbiózisát megvalósító irodalmi analízist, irodalomtudományi módszert.^[2] És szólt természetesen szülővárosáról, amely valamikor – főleg 1947–48-ban, amikor a pesti egyetemről való visszatérését követően Várkonyi Nándor mellett, a Sorsunk segédszerkesztőjeként dolgozhatott – egy volt vele, ám amelyből, úgy érezte, később személyes és személytelen hatalmasságok kitiltották, érvényesülését megakadályozták.

A hagyatékában fellelt interjúja szerint^[3] háromszor volt egyetemista. Először 1943/44-ben Pécsett jogot tanult. Másodszor, miután egész életére szóló sérüléssel Erdélyből, a Csíki-havasokból 1945-ben „visszavergődött” Pécsre, és beiratkozott a jogi egyetem bölcsészeti karral egyenrangú tanárképző karára magyar–latin–olasz szakra. Itt két szemesztert végzett el, és egy életre szóló „ajándékban” részesült: megismerkedett az egész alkotói pályájára nagy hatást gyakorló Kardos Tiborral és Várkonyi Nándorral. Harmadszor 1946/47-ben Budapesten volt egyetemista, ahol szigorú felvételi procedúrán átesve bekerült az Eötvös Collegiumba is. Itt a Pécsett már megismert régiekkel (Galsai Pongrác, Rubin Szilárd) és újakkal (Rába György, Lakatos István, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Ede, Vargha Kálmán, Végh György) találkozott, kiválóságoktól (Füst Milán, Gáldi László, Gerézdi Rabán, Gyergyai Albert, Szauder József, Thomas Jenő, Trencsényi-Waldapfel Imre) tanulhatott. Ugyanitt – életében először és csaknem utoljára – szakmai elismerést és tekintélyt szerezhetett magának. Egyrészt az Igen című, híressé vált irodalmi antológia szerkesztőjeként és szerzőjeként, másrészt a Waldapfel-féle, 1946 őszén indított Stílusgyakorlatok értő és gyakran szereplő kritikusaként. Hamis legendák eloszlatásának szándékával idézi fel ennek történetét visszaemlékező írásában az egykori résztvevő, a szemináriumok műsorának összeállítója, Vargha Kálmán.^[4] 

A fentiekben említett interjújában, Rába Györggyel folytatott levelezésében,^[5] egyéb feljegyzéseiben foglalkozik ezekkel Rajnai László is. A Stílusgyakorlatokat szervező Vargha Kálmánnal nem volt teljesen felhőtlen a kapcsolatuk, miután Vargha riválisának tekintette őt az egyetemen,^[6] jóllehet a dominancia igénye távol állt Rajnaitól. Nézetkülönbségeik ellenére arra mindketten egyformán emlékeznek, hogy a fogalmazás mesterségének elsajátítását célzó, stílustanítást végző, verseket, novellákat, tanulmányokat bemutató, megvitató, értékelő Stílusgyakorlatok kritikusai közül – ezeken a nagy érdeklődés kísérte szemináriumokon – Pándi Pál, Szabó Ede és ők ketten szerepeltek a leggyakrabban a felolvasott művek értékelőiként. Az írásaikat bemutatók névsora igen rangos volt, múlt századi irodalmunk második felének számos kiválósága vállalkozott erre a sajátos megmérettetésre. Szabó Magda, Mándy Iván, Végh György, Jánosy István, Somlyó György, Pilinszky János, Rákos Sándor, Vidor Miklós, Kormos István, Major Ottó, Rába György, Fazekas László, Szücs László, Spira György, Nemeskürty István, Rozgonyi Iván, Darázs Endre, Lakatos István és Rubin Szilárd olvasta fel – nyomtatásban még meg nem jelent – műveit a bölcsészkar Múzeum körúti épületének többnyire zsúfolásig megtelt legnagyobb tantermében.^[7]

Rajnai a legjobbakkal került itt közvetlen kapcsolatba, rendkívül rövid idő alatt megnyílt számára az irodalmi élet. Társai költői próbálkozásainak ismert és népszerű bírálójává vált az egyetemen. Rövid idő alatt rájött arra is, hogy nincsen semmi szégyenkezni valója, fontos területeken és kérdésekben akár kezdeményezőként is felléphet. A Stílusgyakorlatokon többször volt előadó, íróbarátairól, Rába Györgyről, Rubin Szilárdról és másokról olvasta fel referátumait. Sőt, alkalmanként még a tanárainak is szakmai vitapartnerévé vált. Igaz, ellenállásra is talált, de – ahogyan írja – „sohasem a fiatalok, a velem egykorúak részéről. Azok természetesnek találták, hogy nem valahol a derékhadban szorongok, hanem az első sorban forgatom a fegyvert. Tán dicsekvésnek hangzik mindez; bár az volna – nem kellene akkor most és azóta is csalódottan, fájdalommal néznem a távolodó hajó után…”^[8] A később számára már „távolodó hajóban” akkor viszont még ott voltak mindazok, akik igazán komolyan vették az irodalmat: a Rajnai által különcnek nevezett Lakatos István; a későbbi kritikus, műfordító Szabó Ede; a halálig hű barát és levelezőtárs, Rába György és mások. Így például az Igen című antológiát vele közösen szerkesztő, később Ausztráliába került Kuncz Egon,^[9] továbbá két pécsi is, akikkel együtt ment fel Pestre, akikkel az első napoktól együtt járta a fővárosi utcákat, kávéházakat, a Darlingot, ismerkedett a várossal, az egyetemmel, akikkel együtt lehetett részese a Centrál kávéház irodalmi találkozóinak: Galsai Pongrác és Rubin Szilárd. Rajnai az idézett interjúban úgy emlékezik, hogy Rubin akkor még vállalkozó kedvű ifjú volt, aki vállalta görög nyelv és irodalomból a kiegészítő vizsgát az egyetemen, és azt is, hogy az ő útmutatásai szerint a két évig tanított anyagból két és fél hónap alatt felkészül. A baráti utasításokat tőle szokatlanul, ám szigorúan betartva Rubin végül is jelesre vizsgázott, miközben a két évig görögöt tanulók egyharmadát megbuktatták. A pécsi egyetemen, majd a Sorsunknál is ott volt vele Galsai, a sziporkázó stílusú, ötletgazdag, mindig vidám társ, aki szerint Rajnait figyelemre méltó teljesítménye alapján Pesten „az új Schöpflinnek” tartották, mint aki jó szerkesztő (Igen) és jó kritikus (Stílusgyakorlatok) volt egy személyben.^[10] Később is úgy szólt róla, mint akinek igen jó neve volt irodalmi körökben. Méltán, mert igen művelt, kulturált ember, aki nagyszerűen írt is – mondta Nádor Tamás mikrofonjába a pécsi Nádor kávéházban 1981-ben.^[11]

Valóban „új Schöpflin” volt-e Rajnai? Ismerője és követője az eredetileg konzervatív felfogású irodalmárból a modern irodalom egyik bábájává vált kritikusnak? Igen. Érdekelte őt Schöpflin, a Sorsunk 1947. decemberi számában írást is közölt életművéről. A választani-tudás, a biztos tájékozódás képességét, finoman disztingváló, de realista gondolkodásmódját, műveltségét, esztétikai érzékenységét, hangjának frissességét, mindent megérteni akaró törekvését, átfogó szemléletét értékelte nagyra. Az individualista irodalomszemlélet, az egyetemes, filozofikus módszer és az esztétikai és lélektani gazdagságú, már-már szépírói erényeket mutató stílus, e három tényező eredményezték a kritikának „esszévé finomulását és mintegy új műfajjá emelkedését” nála.^[12] Ennek a fajta kritikának első kísérletei a Stílusgyakorlatokon elhangzó Rajnai-referátumok.

Az 1946 ősze és 1948 ősze között működő – teljes nevén – Magyar stílusgyakorlatok, az 1947 májusában megjelent Igen legendás történetéről és bennük Rajnai László kitüntetett szerepéről még számos irodalom- és művelődéstörténeti szempontból fontos adalék rejtőzik a feltáratlan, nem publikus forrásokban, dokumentumokban. Ismereteink szerint a Stílusgyakorlatokról számos résztvevő (Vargha Kálmán, Lakatos István, Mándy Iván) megemlékezett ugyan, ám forrásközlésekről nincs tudomásunk. Az alábbiakban közzétesszük Rajnai László két referátumát, amelyek Rába György és Rubin Szilárd verseiről hangzottak el. Mindkettő Rajnai László hagyatékának a Pro Pannonia Kiadói Alapítványnál található részében lelhető fel, mindkettő szerzőjük kék tintával papírra vetett kézírásában maradt fenn: a Rábáról szóló egy négyzet alakú, kockás füzetben, a Rubint értékelő A/4 formátumú, kockás lapokon. A Rába alatti dátum: 1947. április 30., a Rubin alatti: 1947. május 21. Mindkettőt változtatás nélkül adjuk közre.