Tisztelt közönség!

Régi adósságot törleszt a pécsi Janus Pannonius Múzeum, amikor Lakatos Artúr gyűjteményes kiállítását a közönség elé tárja.

Régen időszerű lett volna már ez a számvetés, nemcsak azért, mert a Művész ezt mindenképpen kiérdemelte, hanem elsősorban azért, mert nekünk van szükségünk arra, a közönségnek – és persze a szakmának is –, hogy jobban megismerje ezt az életművet.

Igencsak gazdag és sokrétű ez az életmű, s hogy ez a megállapítás nem alaptalan frázis, azt meggyőzően bizonyítja az itt látható kiállítás. Elég végigtekintenünk ezeken a termeken, ahol témák, műfajok és művészeti technikák sokasága vonul fel előttünk, dokumentálva a több évtizedes művészi munkásság maradandó értékeit.

Lakatos Artúr ifjúkorában – a család ellenkezése ellenére – a művészpályát választotta. Jól választott. Jól választott, mert volt hozzá kellő tehetsége, és jókor, mert ebben a korszakban megvoltak azok a feltételek, amelyek tehetsége kibontakoztatásához elengedhetetlenül szükségesek voltak. Pályakezdése ugyanis ahhoz az időszakhoz kapcsolódik, amelyet találó kifejezéssel gyakran a második reformnemzedék korának neveznek.

Talán ma már nem kell újra és újra elsorolni a magyar kultúra e virágkorának nagyjait, hogy ki mindenki tartozik ebbe az Ady Endrétől Weiner Leóig tartó reprezentatív névsorba. De nem csak kiváló egyéniségek munkálkodtak ekkor, egymást érték a megújulást kereső progresszív mozgalmak, csoportosulások is, ez jellemezte a képzőművészeti közéletet is.

Az a két évtized, ami a nagybányaiak fellépésétől a Kéve, a Miénk, a Művészház, a Nyolcak mozgalmának kibontakozásán át az 1916-ban fellépett új generációig, Uitz, Nemes-Lampérth, Kmetty János, Dobrovics Péter nemzedékéig és a Kassák köréhez tartozókig terjed, méltán a magyar képzőművészet történetének egyik legfényesebb korszaka. E korszak tevékeny részese volt Lakatos Artúr is.

A korabeli sajtó hamar felfigyelt teljesítményére, tehetsége mellett elsősorban sokoldalúságát méltatták. Már egyik legkorábbi szereplésekor, 1903-ban – egy művésznövendékek alkotásait bemutató tárlat alkalmából – így írt róla a Magyar Nemzet: „Lakatos Artúr elsőrangú dekoratív tehetség, kifogyhatatlan motívumgazdagsággal”. A Pesti Hirlap szerint pedig „A legtehetségesebb növendékek egyike Lakatos Artúr, de nem annyira a festészet, mint inkább az iparművészet terén, ahol igen jó kárpitmintákat, szőnyegtervezeteket s más szép terveket készített”.

Ezt a sokoldalúságát hangsúlyozta a kor egyik legismertebb művészeti kritikusa az 1905-ös növendék-kiállítás alkalmából is: „A legkiválóbb művésznövendékek egyike Lakatos Artúr, aki nemcsak figurális stúdiumain árul el művészi tudást és jó ízlést, de igen szorgalmas iparművészeti tervező is, illusztrációi, fejlécei, tapéta-mintái, égetett bársonyai mind azt hirdetik, hogy alkotójuknak sok mondanivalója van, s a fantázia tudvalevőleg nem utolsó dolog a művészetben.”

Lakatos Artúr – jó érzékkel – hamarosan megtalálta az ízlésének, szemléletének, képességeinek, adottságainak megfelelő művésztársaságot: 1906-ban csatlakozott Szablya-Frischauf Ferenc tanítványainak csoportjához. Fülep Lajos első kiállításukkor így méltatta Szablya-Frischauf kezdeményezését: „felvette a küzdelmet a budapesti korhadt s a fiatalokat megrontó intézményekkel, és megvalósította azt a lehetetlennek tartott gondolatot, hogy Budapesten egy minden ízében modern és európai nívón álló festőiskola létesüljön.” De megemlékezett Fülep Lakatos Artúrról is: „Lakatos Artúrtól – a kiállítás ízléses belső berendezésének tervezőjétől – néhány szép és artisztikus tervezetet látunk együtt.” Fülep egyébként megdicsérte a párizsi őszi szalonban bemutatott Lakatos-alkotásokat is 1906-ban.

Ez a párizsi szereplés az ifjú Lakatos leglátványosabb sikere volt. A Pesti Hirlap tudósítója részletes beszámolójában így írt erről: „Anélkül, hogy soviniszta volnék, ítélhetem a pálmát hazánkfiának, Lakatos Artúrnak, ki néhány díszpárna- és szőnyeg-tervével nagyon eredeti tehetséget árul el. Újszerű vonalú, ízléses és diszkrét színezése kiemelkedik a többiek közül. Két rendkívül érdekes, egészen magyar találmányú eljárással készült bársonypárnája, tüzes és változó színeivel valóban figyelemre méltó. Két olajfestménye szintén erősen stilizáló, dekoratív tehetségre vall.” Teljesítménye elismeréséül – a magyar kiállítók közül egyetlenként – a szalon törzstagjává választották ekkor.

A kiállítási sikerek, a gyarapodó művészbarátságok révén Lakatos hamarosan a képzőművészeti közélet elismert szereplője lett. 1907-ben ő tervezte például a Márffy-Gulácsy kiállítás plakátját. Ez újabb, fontos kapcsolatokra utal. A katalógus tanulmányát ugyanis Márkus László írta, s ő írja majd néhány évvel később Lakatos Artúr önálló kiállításának bevezetőjét is. Nem vigasz és nem magyarázat, ha azt mondjuk, Márkus Lakatoshoz hasonlóan háttérbe szorult az utókor emlékezetében. Hasonlóképpen méltatlanul. A publicistának, képzőművészeti kritikusnak, színházi rendezőnek, díszlettervezőnek és operaigazgatónak egyaránt kiváló Márkus életműve szintén újrafelfedezésre vár. Kiválósága, elsőrendű szakember-volta ennek ellenére vitathatatlan, s az, hogy kapcsolata oly szoros volt Lakatossal, mindkettejük előkelő rangját tanúsítja. Függetlenül a hálátlan utókor ki-kihagyó emlékezetétől.

Feltehetően művészbarátai és Márkus László révén került szoros kapcsolatba Lakatos a korszak legprogresszívebb iparművészeti csoportosulásával. 1908-ban csatlakozott a viszonylag rövid életű, de hatásában jelentős vállalkozáshoz, a Műhely néven megalakult iparművészeti egyesülethez. Bemutatkozásukkor így jellemezte törekvéseiket egy napilap: „Ez a legújabb egyesület a külföldi egyesült műhelyek mintájára lakás-enteriőröket tervez és készít. A lakásberendezés keretén belől díszítési tárgyakat, képeket, szobrokat, ötvös munkákat, cserepeket és más efféléket állít ki.” A Vasárnapi Ujság így méltatta első tárlatukat: „Az a négy szoba, melyet Rippl-Rónai József és Márkus László vezetése alatt egy csoport fiatal művész berendezett, minden esztétikai magyarázatnál ékesszólóbban beszél a modern iparművészeti törekvésekről.” A kiállítás jelentőségét találóan jellemzi a Pesti Hirlap kritikusának megállapítása. Bár nem dicséretnek szánta, de tényszerűen igaz, hogy „A »Műhely« tulajdonképpen az iparművészeti társulat szecessziója a »Miénk« tagjaival felhígítva.”

A kiállításon ugyanis a kézműves iparosok mellett, akik a művészek terveit kivitelezték, vendégként a legmodernebb festői törekvések reprezentánsai is részt vettek. „A falakon néhány kép. Nem úgy, mint a kiállításokon, összezsúfolva, egymás mellé préselve, hanem mint szerves részei az egyes szobáknak. A tegnapi és mai modern művészet legerősebb gárdája sietett az ifjú iparművész-csoport segítségére, mintegy beigazolni akarván, hogy a két művészet között nincsen értékkülönbség. Rippl-Rónai, Ferenczy Károly, Vaszary János s a fiatalok közül Márffy, Gulácsy, Czóbel és Rudnay, a szobrászok közül főleg Tarján Oszkár és Pásztor János azok, akiknek üde fiatalsága csodálatos varázzsal simul az egyes szobák színharmóniájába.” – olvasható szintén a Vasárnapi Ujságban.

Lakatos Artúr is kiállított a tárlaton, szerepét több kritikus is kiemelkedő jelentőségűnek ítélte: „soron kívül kell kiemelnünk Lakatos Artúrt, kinek első emeleti tisztviselői lakása oly bevégzetten átgondolt, magas nívójú alkotás, hogy Lakatos iparművészeti talentumát a legfényesebb világításba helyezi” – írta az Ország-Világ kritikusa. A Pesti Hirlap szerint „A kiállítás hőse kétségkívül Lakatos Artúr, aki a félemeleten bemutatott kisebb igényű tisztviselői lakás tervezésével s más apróbb iparművészeti tárgyaival sokoldalú és szellemes művésztalentumát dokumentálja.”

Lakatos Artúr művészi pályafutásának csúcspontja azonban minden bizonnyal az 1910-ben rendezett önálló, gyűjteményes kiállítása volt. Katalógusának bevezetőjében Márkus László tézisszerűen megadta Lakatos művészete megközelítésének irányát, a megítélés alaphangját: „Az iparművészet és az úgynevezett nagy művészet ma már nincsenek egymás mögé rangsorolva. […] Ma már megint hisszük azt, hogy a művészetnek nem az életen kívül kell állani, hanem át kell hatni az élet minden kifejezését.” Lakatos Artúr „minden motívumból épít és minden célt vonatkozásba igyekszik hozni a művészettel. […] sok anyagban, sok technikával, sok célból igyekszik ugyanazt kifejezni.”

A kiállításnak komoly sikere volt, ezt a tekintélyes méretű sajtóvisszhang is tanúsítja. Szóba került rangja, presztízse: „Talán harminc esztendős és már mint a magyar iparművészet egyik első harcosáról kell beszélnünk róla.” – írta a Renaissance című folyóirat. Szinte mindenki megemlítette sokoldalúságát. A festőként és kritikusként egyaránt tekintélyes Rózsaffy Dezső így vélekedett a látottakról: „Lakatos Artúr egyike a legsokoldalúbb tehetségeknek. Az iparművészetnek alig van olyan ága, melyet ne művelne. Éppen úgy tervez bútorokat, szőnyegeket, miként majolikákat, bőrdíszmű-árút és szövetmintákat. […] amit végez, azt ízléssel, rátermettséggel, az anyag technikai sajátosságainak pontos ismeretével végzi.”

Volt, aki Lakatos művészetének korszerűségét, jövőbe mutató vonásait hangsúlyozta. Az Alkotmány és A Hét című lap kritikusa, Sztrakoniczky Károly szerint „egy új, mindent átfogó, mindent magába olvasztó stílus kifejlődését elsősorban a dekoratív irány felülkerekedésétől várjuk és így mindenfajta talentumok között legnagyobb jelentőségű a dekoratív talentum. […] mennyire kell örülnünk annak, hogy akad egy ember, aki a piktúráján keresztül eljut a dekorációs tervezéshez, […] tisztán dekoratív feladatokban nyilatkoztatja meg tehetségét.”

S talán nem érdektelen az sem, hogy Bárdos Artúr a Nyugatban Lakatos magyarságáról értekezett. „Valami zömök és sűrűvérű magyarosság jellemzi Lakatos Artúr kézírását. […] A magyarosság nála temperamentumbeli megnyilatkozás, nem afféle program, mely csak a piros-fehér zöldet tudja jó színnek: de amennyiben tudatos forráskeresés is, hát nem kormányprogramokból, hanem jóféle népművészetből táplálkozik.”

Lakatos Artúr művészi pályafutásának felfelé ívelő szakaszát azonban az első világháború és a sokéves hadifogság kettétörte. Sok kiváló művész sorsa alakult ekkor hasonlóképpen. S a háború után nem volt könnyű megtalálni a folytatás vagy az újrakezdés lehetőségét sem. Valami végleg elveszett. Talán a békeidők biztonságérzete, az akkor még töretlen, jövőbe vetett bizalom hiányzott. És azt is mindenképpen meg kellett tapasztalni, hogy az a szecessziós formavilág, amely a békebeli világszemléletre épült, amelyben Lakatos Artúr annyira otthon érezte magát, s amelyben legerőteljesebb műveit megalkotta, végleg felbomlott.

Művészeti oktató-nevelő tevékenységét azonban töretlenül folytatta, s lassan-lassan az iparművészet, a belsőépítészet területén is megtalálta az új feladatokat. Ecsetjét sem tette le soha – elsősorban tájképfestőként munkálkodott –, élete végéig nagy szorgalommal örökítette meg környezetének motívumait.

Lakatos Artúrnak küzdelmekben, fordulatokban bővelkedő hosszú élete során a megérdemelt sikerek, elismerések mellett jócskán jutott sérelmekből, bántásokból is. Háború, hadifogság, kényszernyugdíjazás, a képzőművészeti életből való kirekesztés, méltatlan mellőzés még a második világháború után is. De ami a művészi munkát hátráltató vagy ellehetetlenítő csapások ellenére alkotásként létrejött, abban nagyon sok a maradandó, megbecsülendő érték. A művek sokasága megmaradt. A mi kötelességünk, hogy mindazt, ami arra érdemes, megőrizzük, továbbadjuk az utánunk következőknek.

Lakatos Artúr ifjú emberként a magyar kultúrát, a magyar művészetet, a magyar identitást választotta. Önként, szabad akaratából. Itt az ideje, hogy gesztusát méltányoljuk, jóvá tegyük, ami még jóvá tehető, művészetét végleg, visszavonhatatlanul befogadjuk – közönség és szakma egyaránt – a magyar képzőművészet történetének közös emlékezetébe.