Sá­tor­al­ja­új­helyt a má­so­dik há­bo­rút le­zá­ró pá­ri­zsi bé­ké­ben a győz­te­sek má­sod­szor sza­kít­ják szét, ami­kor Tri­a­non nyom­do­ka­i­ban jár­va is­mét a Ronyva pa­tak kö­ze­pén húz­zák meg az or­szág­ha­tárt.

Az új ha­tá­ro­kon, köz­vet­le­nül a há­bo­rú után, nem kön­­nyű át­kel­ni. Még a ba­rá­ti szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok­ba sem, mert a kö­zös ha­tár­sza­ka­szo­kat csak­nem ugyan­olyan szi­go­rú­an őr­zik, mint az el­len­ség­nek szá­mí­tó nyu­ga­ti ál­la­mo­két. A kü­lönb­ség leg­fel­jebb an­­nyi, hogy mű­sza­ki zá­rat, az­az vas­füg­gönyt nem épí­te­nek, de ha­tár­őrök és fi­nán­cok ha­da vi­gyáz­za az át­ke­lő­ket és a zöld ha­tárt, hi­szen az új vi­lág­rend szá­má­ra nem kis ve­szélyt je­len­te­ne, ha pol­gá­rai ide-oda utaz­gat­va meg­ta­pasz­tal­nák a sza­bad­sá­got, egy spon­tán nép­moz­gás­ról már nem is be­szél­ve. A szi­go­rú őr­zés az olyan or­szá­gok, mint Cseh­szlo­vá­kia és Ma­gyar­or­szág szá­má­ra azon­ban nem kis te­her, hi­szen ir­dat­lan hos­­szú a kö­zös ha­tár­sza­kasz, rá­adá­sul, szo­ci­a­lis­ta ba­rát­ság ide vagy oda, vi­szo­nyuk sar­ki hi­deg­sé­gű­re fa­gyott a cseh­szlo­vák rész­ről szov­jet nagy­ha­tal­mi ál­dás­sal vég­re­haj­tott et­ni­kai tisz­to­ga­tá­sok­nak kö­szön­he­tő­en.

A há­bo­rú után az út­le­vél jó pár év­ti­ze­dig is­me­ret­len do­ku­men­tum, leg­fel­jebb a dip­lo­ma­ták­nak van va­la­mi­fé­le szol­gá­la­ti paszportjuk, az egy­sze­rű föl­di ha­lan­dó­nak, ha utaz­ni akar, min­den al­ka­lom­mal en­ge­dé­lyért kell fo­lya­mod­nia a he­lyi nem­ze­ti bi­zott­ság­hoz, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­telt kö­ve­tő­en a párt­bi­zott­ság il­le­té­ke­sé­hez, s elég egy gya­nús jel, egy ros­­szul csen­gő név vagy egy rossz­in­du­la­tú szom­széd, hogy ak­kor se kap­ja meg, ha az any­ja-ap­ja te­me­té­se ké­rel­mé­nek az in­do­ka.

Sze­ren­csé­re azon­ban a kom­mu­nis­ta rend­szer ép­pen olyan kor­rupt, mint ami­lyen me­rev, s a pro­tek­ci­ó­zás és meg­vesz­te­ge­tés jól meg­fér az olyan hang­za­tos esz­mék­kel, mint a tár­sa­dal­mi egyen­lő­ség és a dol­go­zó nép ural­ma. A pénz­nek a há­bo­rú utá­ni hi­ány­gaz­da­ság­ban sem­mi ér­té­ke nem lé­vén, az ék­szer, a por­ce­lán, a ká­vé, a tea, a már­kás ita­lok, az édes­ség, sőt, a nyu­gat­ról csem­pé­szett gyógy­sze­rek he­lyet­te­sí­tik azt, s ha­mar ki­ala­kul a szo­kás­rend is: párt­ve­ze­tők­nek, hi­va­tal­no­kok­nak, or­vo­sok­nak, nő­vé­rek­nek, rend­őrök­nek, fi­nán­cok­nak, ha­tár­őrök­nek – és még foly­tat­hat­nánk a sort – mit és men­­nyit il­lik ad­ni.

Engelhart An­dor egy de­mi­zson aszú­val in­té­zi el a slovenské nové mestói vám­pa­rancs­nok­nál, Adamik had­nagy­nál, hogy An­na lá­nya és And­rás ta­lál­koz­has­son a két or­szág kö­zöt­ti senkiföldjén, a Ronyva híd­já­nak kö­ze­pén. Adamikot még di­ák­ko­rá­ból, a Kas­sai Gaz­da­sá­gi Aka­dé­mi­á­ról is­me­ri, ahol év­fo­lyam­tár­sak vol­tak, s jól tud­ja ró­la, hogy a to­ka­ji bo­rok nagy ra­jon­gó­ja. A bor a farkasfalvi pin­cé­ből meg­me­ne­kí­tett utol­só hor­dó­ból szár­ma­zik, amit ki­vé­te­le­sen olyan jól si­ke­rült el­rej­te­ni, hogy sem a par­ti­zá­nok, sem az oro­szok nem ta­lál­ták meg, és a va­gyon­el­kob­zást is meg­úsz­ta. A ver­met még a par­ti­zán­fel­ke­lés ide­jén, az is­tál­lók dé­li sar­ká­tól szá­mít­va pon­to­san két óra ál­lá­sá­ban Engelhart An­dor egye­dül ás­ta ki, te­te­jét szo­ro­san egy­más mel­lé fek­te­tett, vas­tag desz­kák­kal bo­rí­tot­ta, majd a park­ból fel­sze­dett gyep­tég­lák­kal ki­rak­va, tö­ké­le­te­sen ál­cáz­ta. Mé­lyén, egy szal­má­val vas­ta­gon bo­rí­tott hor­dócs­ká­ban két évig pi­hent és érett az az aszú, amely­nek fe­jé­ben a két fi­a­tal min­den hó­nap el­ső szom­bat­ján, dél­ben, cso­mag nél­kül, üres kéz­zel, ti­zen­öt perc­re fel­me­het a híd­ra, s ha az or­szág­ha­tárt jel­ző nem­ze­ti szí­nű csí­ko­kat nem is lép­he­tik át, de re­mény­ked­het­nek, hogy ki­forr­ja ma­gát a jö­vő.

And­rás a haj­na­li el­ső vo­nat­tal in­dul a Ke­le­ti pá­lya­ud­var­ról, hogy dél­re biz­to­san Új­hely­be ér­kez­zen. Az eset­le­ges ké­sé­se­ket is be­kal­ku­lál­va mi­ni­mum négy óra szük­sé­ges a bő két­száz­hat­van ki­lo­mé­ter meg­té­tel­éhez, s eh­hez jön még jó negy­ven perc, amíg az ál­lo­más­tól le­gya­lo­gol a ha­tá­rig.

Mint min­dig, az út el­ső fe­lét át­alus­­sza most is, Csincse ta­nyá­nál, Pest­től úgy száz­öt­ven ki­lo­mé­ter­re ri­ad fel, és kezd nyug­ta­lan­kod­ni. A négy­ből az utol­só óra te­lik a leg­ne­he­zeb­ben, pe­dig a gőz­erő­vel ro­bo­gó 424-es csak a Her­nád híd­ján las­sít, s alig fél­óra múl­tán már a Bod­rog part­ján, a Hegy­al­ja ka­pu­já­ban jár. Ő azon­ban kép­te­len to­vább a fül­ké­ben ma­rad­ni, s ki­áll a va­gon aj­ta­já­ba, de hi­á­ba bű­vö­li a lá­tó­ha­tárt, a vá­rost kö­rül­öle­lő he­gyek nem és nem akar­nak fel­buk­kan­ni.

Ami­kor nagy ne­he­zen meg­lát­ja vég­re az el­sőt, a Ko­por­só-he­gyet, fel­lé­leg­zik. Utá­na kö­vet­kez­nek szé­pen, sor­ban a töb­bi­ek, akár­csak Ró­ma kö­rül, ös­­sze­sen he­ten: a Kecs­ke­hát, Kopaszka, Ma­gas-hegy, Baglyoska, Fe­ke­te-hegy és a Vár­hegy. Ez utób­bit le­szá­mít­va, amely a na­gyok lá­ba előtt, a vá­ros ka­pu­já­ban áll őrt, a töb­bit ke­ve­ri, hi­á­ba mu­to­gat­ta a múlt­kor vé­gig őket a le­vél­tár tu­dós igaz­ga­tó­ja, aki­vel együtt uta­zott, s aki­nek ki­me­rí­tő és lel­kes elő­adá­sá­ból – még ha oly szem­lé­le­te­sen ecse­tel­te is, ho­gyan rob­bant fel az az óri­ás­vul­kán, amely­nek ma­rad­vá­nya­i­ból ke­let­ke­zett a hét hegy – leg­ke­vés­bé a föld­ké­reg tíz­mil­lió év­vel ko­ráb­bi tek­to­ni­kus moz­gá­sa ra­gadt meg az em­lé­ke­ze­té­ben. Sok­kal in­kább az időt­len idők vul­ká­ni vi­lá­gá­nak nim­fái s tün­dé­rei ej­tet­ték fog­lyul a kép­ze­le­tét: az er­dők és vi­zek úr­nő­je, a for­rá­sok, pa­ta­kok men­tén ka­cag­va tán­co­ló, gyö­nyö­rű­sé­ges Per­il­la if­jú sze­rel­me­sé­vel és a ter­mé­sze­ti erők fö­lött ural­ko­dó, bos­­szú­szom­jas nim­fa, aki­től Per­il­la el­hó­dít­ja ked­ve­sét, és aki taj­té­koz­va ku­tat­ja vé­gig utá­nuk az er­dők és bar­lan­gok va­la­men­­nyi zu­gát. „Állj elém csa­po­dár Per­il­la!” – üvöl­ti köz­ben olyan fé­ke­vesz­tett in­du­lat­tal, hogy be­le­re­meg a föld, s resz­ket min­den élő­lény. Tün­dé­rek, óri­á­sok, nim­fák és tör­pék me­ne­kül­nek, de Per­il­la a ha­lá­los ve­sze­de­lem el­le­né­re sem bír el­sza­kad­ni er­dő­i­től s vi­ze­i­től. Kö­nyö­rög ked­ve­sé­nek, hogy leg­alább ő ment­se az éle­tét, de az meg­ma­ka­csol­ja ma­gát, s egy­más­ba ka­pasz­kod­va, egy ma­mut­fe­nyő tö­vé­be ku­po­rod­va vár­ják sor­suk be­tel­je­se­dé­sét. A nim­fa tom­bol, mert nem ta­lál­ja őket, vé­gül te­he­tet­len dü­hé­ben ak­ko­ra tü­zet bo­csát ki a Ma­gas-hegy­ből, hogy meg­re­ped­nek, ol­vad­nak, s a le­ve­gő­be rö­pül­nek a szik­lák, és ma­guk alá te­me­tik a sze­rel­mes­párt.

A 424-es gő­zös a fo­lyó ka­nya­ru­la­tát kö­vet­ve ro­bog a Bod­rog part­ján, And­rás kint áll a pe­ro­non, s ami­kor fel­buk­kan­nak a he­gyek, elő­to­lak­szik ve­lük a le­gen­da is. A ka­cag­va tán­co­ló Per­il­lá­tól, hű­sé­ges ked­ve­sé­től és a tom­bo­ló nim­fá­tól erő­vel sem bír sza­ba­dul­ni, za­ka­tol a vo­nat, rob­ban­nak a he­gyek, s szí­vé­be be­fész­ke­li ma­gát a két­ség, hogy a tün­dér­hez ha­son­ló­an az ő An­ná­ja is kép­te­len lesz sa­ját er­dő­it és vi­ze­it el­hagy­ni. Irigy­li az if­jút, ami­ért az le­he­tett, aki ő so­sem, és irigy­li mind­ket­tő­jü­ket, ami­ért az idők vé­ge­ze­té­ig együtt nyu­god­hat­nak a ko­por­só­ként rá­juk bo­ru­ló hegy alatt.

Ti­zen­egy óra után csühög be ve­le a gő­zös az ál­lo­más­ra, mely­nek Mo­nar­chia-ko­ra­be­li épü­le­te kü­lö­nö­sebb sé­rü­lé­sek nél­kül vé­szel­te át a há­bo­rút, s vég­te­len hosszú pe­ron­já­val, ön­tött­vas osz­lo­pa­i­nak ci­kor­nyás dí­sze­i­vel, tej­üveg lám­pa­bu­rá­i­val, öb­lös pad­ja­i­val, fá­radt­zöld aj­tó- és ab­lak­ke­re­te­i­vel, bor­dó tég­la­bur­ko­la­tá­val a bol­dog bé­ke­idő­ket idé­zi.

Utas alig van, hi­szen Új­hely, a meg­cson­kí­tott zsák­vá­ros, ab­szo­lút vég­ál­lo­más: az út az or­szág­ha­tár­ba tor­kol­lik és a vo­nat sem megy to­vább. Pe­dig a há­bo­rú előtt je­len­tős vas­úti cso­mó­pont­nak szá­mí­tott: a Szerencs – Kassa – Csap há­rom­szög kö­zép­pont­ja­ként Ma­gyar­or­szá­got kap­csol­ta ös­­sze Szlo­vá­ki­á­val és Uk­raj­ná­val. Most azon­ban a to­la­tá­si ha­tár után rozs­dá­sak a sí­nek, s a talp­fák kö­zét és a töl­tést is em­ber­ma­gas­sá­gú gaz nö­vi be.

And­rás át­vág a pe­ro­non és a vá­ró­ter­men, ami­kor ki­lép az épü­let­ből, egy pil­lan­tást vet a Bor­temp­lom tor­nyá­ra, a Kos­suth ut­cán gya­lo­gol­va a ré­gi zsi­dó­te­me­tő­re, a do­hány­gyár­ra, a mál­ló va­ko­la­tú pénz­ügy­igaz­ga­tó­sá­gi pa­lo­tá­ra, a plé­bá­nia­temp­lom­ra és a város nagy fiának, Kos­suth La­josnak a há­zá­ra, de va­ló­já­ban egyik sem ér­dek­li, An­na kö­ti le min­den gon­do­la­tát. A me­gye­há­za után na­gyobb tem­pó­ra vált, hi­szen leg­alább más­fél ki­lo­mé­ter van még hát­ra, si­e­tő­sen rá­for­dul a Rá­kó­czi ut­cá­ra, mely­nek te­te­jé­ről az út­test alatt fu­tó, csa­tor­ná­ba szo­rí­tott Zsólyomka nagy kő­híd­já­ig el­lát­ni. Nepomuki Szent Já­nos szob­rá­tól leg­szí­ve­seb­ben sza­lad­na, de in­nen már lát­szik a ha­tár­ál­lo­más, s nem kelt­het fel­tű­nést. Át­megy in­kább a túl­ol­dal­ra, s úgy tű­nik, az om­la­do­zó Dókus-kastélyt né­zi el­va­dult park­já­val, va­ló­já­ban a sem­mi­be ré­ved.

A Zsólyomka híd­ja után ugyan­olyan föld­szin­tes, vas­ka­pus há­zak kö­vet­kez­nek, mint ad­dig, az ál­mos kis­vá­ro­si ké­pet a mes­­szi­ről ki­a­bá­ló so­rom­pó tö­ri meg csu­pán. Ma­ga a ha­tár­ál­lo­más je­len­ték­te­len, szür­ke épü­let, an­­nyi­ban kü­lön­bö­zik mind­ös­­sze a la­kó­há­zak­tól, hogy ti­zen­két lép­cső­fok ve­zet az el­len­őr­ző ab­lak­hoz, amely­nél be kell mu­tat­ni az úti ok­má­nyo­kat. A szol­gá­lat­ban lé­vő ha­tár­őrök és vá­mo­sok azon­ban rend­sze­rint a ház előtt, a híd lá­bá­nál áll­nak, ahon­nan mind­két irány­ban jól be­lát­ják a te­re­pet.

And­rás, aki­nek egyéb­ként se út­le­ve­le, se be­tét­lap­ja, nyu­gal­mat eről­tet­ve ma­gá­ra ad­ja elő, hogy mind­ös­­sze a híd kö­ze­pé­ig sze­ret­ne men­ni, s né­hány perc múl­tán for­dul is vis­­sza. Nem tit­kol­ja azt sem, ki­vel ta­lál­ko­zik, ép­pen csak a test­vér­ének ne­ve­zi An­nát, s hoz­zá­te­szi, hogy fo­lya­mat­ban van az át­te­le­pü­lé­si ké­rel­me. Bí­zik ben­ne, hogy Adamik had­nagy ma­gyar kol­lé­gá­i­nak is szólt az ér­de­kük­ben, de hogy ne akad­ja­nak fenn hét­köz­nap­inak még­sem mond­ha­tó ké­ré­sén, ap­ja tolcsvai ba­rát­já­nak bor­pár­la­tá­val ked­ves­ke­dik az ép­pen szol­gá­lat­ban lé­vő ha­tár­őrök­nek, s ki tud­ja, hogy az aján­dék­nak vagy Adamik had­nagy köz­ben­já­rá­sá­nak kö­szön­he­tő­en-e, de vé­gül si­mán át­en­ge­dik.

Va­ló­já­ban nincs okuk vis­­sza­for­dí­ta­ni, hi­szen az a tíz mé­ter a híd kö­ze­pé­ig még Ma­gyar­or­szág, to­vább pe­dig úgy­sem megy, mert Cseh­szlo­vá­ki­á­ba nincs be­uta­zá­si en­ge­dé­lye. A szö­ké­sé­től sem kell tar­ta­ni, hi­szen ha ilyen szán­dé­ka len­ne, még­sem egy nyil­vá­nos ha­tár­át­ke­lőt vá­lasz­ta­na, és kü­lön­ben sincs olyan bo­lond ma­gyar, aki pont oda akar­na szök­ni, ahon­nan ép­pen ki­fe­lé to­lon­col­ják az övé­it.

An­na há­rom na­pot uta­zik a röp­ke ne­gyed­órá­ért. Pén­te­ken in­dul Farkasfalváról, Kas­sán száll meg ap­ja is­me­rő­sé­nél, Simai dok­tor­nál, s más­nap reg­gel el­vo­na­to­zik Slovenské Nové Mestóba.

Simai dok­tor, a ne­ves nő­gyógy­ász rég fel­ha­gyott a prak­ti­zá­lás­sal, s a kas­sai párt­bi­zott­sá­gon ve­ze­tő tiszt­sé­get tölt be. A har­min­cas évek­ben lett tag­ja a Kom­mu­nis­ta Párt­nak, amely a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött le­gá­li­san mű­kö­dött, s Eu­ró­pá­ban is rit­ka je­len­ség­ként, az egyik leg­erő­sebb párt­nak szá­mí­tott Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. Simai más­fél év­ti­zed alatt szép kar­ri­ert fut be, a há­bo­rú után már a kas­sai el­ső tit­kár he­lyet­te­se, s meg­le­het, ha nem ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű, csúcs­ve­ze­tő lesz be­lő­le. Mind­azo­nál­tal a meg­bíz­ha­tó kom­mu­nis­ta ká­der­ben egy iga­zi hu­ma­nis­ta la­ko­zik, s ren­ge­teg szo­rult hely­zet­be ke­rült ma­gyar csa­lá­don se­gít. Van, aki­nek a cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­ság meg­szer­zé­sé­ben, van, aki­nek An­ná­hoz ha­son­ló­an egy-két éj­sza­kai szál­lás­adás­sal, de akad­nak olya­nok is, akik hos­­szú hó­na­pok­ra, egy egész esz­ten­dő­re vagy még to­vább ná­la ra­gad­nak. Mint a Ka­to­na lá­nyok, aki­ket szü­le­ik Szobráncról, a fé­ke­vesz­tett ma­gyar­gyű­lö­let elől me­ne­kít­ve ad­nak kas­sai is­ko­lá­ba, vagy a há­rom ap­ró gyer­mek­kel ma­gá­ra ma­radt Altenbergerné, aki­nek fér­jét, a kas­sai Ma­gyar Kul­tu­rá­lis Egye­sü­let köz­is­mert alak­ját, az oro­szok hur­col­ták el, és aki so­sem tért vis­­sza. Ami­kor a dok­tor ma­gá­hoz ve­szi a csa­lá­dot, há­za már te­le van ál­lan­dó és al­kal­mi be­szál­lá­sol­tak­kal, úgy­hogy az új jö­ve­vé­nyek, né­mi át­ala­kí­tás után, a hasz­ná­la­ton kí­vü­li ren­de­lőt kap­ják.

Az Altenberger gye­re­kek or­go­na­síp­ként kö­ve­tik egy­mást: há­rom, öt és hét éve­sek. Kék sze­mű, sző­ke ha­jú an­gya­lok, de ami­lyen szé­pek, olyan ele­ve­nek. Ami­kor An­na meg­ér­ke­zik, egy­más el­le­né­ben ro­han­nak az aj­tó­hoz, ka­pasz­kod­nak a szok­nyá­já­ba, a tás­ká­já­ba, azon­nal ját­sza­ni akar­nak, és me­sét kö­ve­tel­nek. Altenbergerné csak ud­va­ri­as­ság­ból csi­tít­ja őket, va­ló­já­ban örül, hogy pár órá­ra fel­lé­le­gez­het, és An­na sem bán­ja, hogy csügg­nek raj­ta, mert így gyor­sab­ban te­lik az idő, s el­te­re­lőd­nek a gon­do­la­tai a más­na­pi uta­zás­ról; ha­tár­őrök­ről, fi­nán­cok­ról, híd­ról és ha­tár­ról.

A kas­sai vo­nat egy óra alatt te­szi meg a hat­van­pár ki­lo­mé­tert, s fél ti­zen­ket­tő­kor ér­ke­zik Slovenské Nové Mestóba. Bő­ven van ide­je te­hát, de már haj­nal­tól for­go­ló­dik az ágy­ban, reg­gel pe­dig alig győ­zi ki­vár­ni, hogy fél tíz le­gyen, s in­dul­has­son vég­re. Rá­ér­ne még, hi­szen át­la­gos tem­pó­ban jó fél­óra az út a pá­lya­ud­va­rig, de leg­szí­ve­seb­ben elő­re­te­ker­né az óra­mu­ta­tót, hogy a ku­pé­ban ül­hes­sen már. Az­tán, Legenyét el­hagy­va, for­dul a koc­ka: jobb sze­ret­né, ha las­sí­ta­na a vo­nat, mert az utol­só meg­ál­ló, Csör­gő kö­vet­ke­zik, ahol fel­száll­nak a vá­mo­sok, és szú­ró­pró­ba­sze­rű­en el­len­őriz­nek.

Ami­kor meg­lát­ja az el­ső egyen­ru­hást, iz­zad­ni kezd a te­nye­re, gom­bóc nő a tor­ká­ban, pe­dig őt rend­sze­rint bé­kén hagy­ják, mert cso­mag nél­kül, egy re­ti­kül­lel a ke­zé­ben ér­dek­te­len a szá­muk­ra, de ha ne­ta­lán meg­kér­de­zik, ho­vá uta­zik, ak­kor is olyan tö­ké­le­tes szlo­vák­ság­gal vá­la­szol­ja, hogy „Nové Mestóba, a né­ni­kém­hez”, hogy leg­több­ször még pa­pí­ro­kat sem kér­nek tő­le. Ha még­is, az An­na Engelhartova név vég­képp nem utal ma­gyar nem­ze­ti­ség­re, leg­fel­jebb né­met­re, ami nem okoz kel­le­met­len­sé­get, mert Szlo­vá­ki­á­ban a né­me­tek irán­ti gyű­lö­let kö­zel sem olyan mér­té­kű, mint Cseh­or­szág­ban. Kö­szön­he­tő­en an­nak, hogy Tiso kor­má­nya alatt meg­va­ló­sult a nagy álom: még ha a ná­ci Né­met­or­szág báb­ál­la­ma­ként, je­len­tős né­met és ma­gyar ki­sebb­ség­gel, röp­ke öt esz­ten­dő­re, de meg­szü­le­tett az önál­ló Szlo­vá­kia. Ame­lyet azon­ban, alig­hogy meg­szü­le­tik, meg kell ta­gad­ni, mert a ná­ci múlt vál­lal­ha­tat­lan, s vé­gül nem ma­rad utá­na más, mint a nosz­tal­gia az önál­ló ál­la­mi lét iránt és a ren­dít­he­tet­len hit, hogy a szlo­vá­kok szá­má­ra a ma­gya­rok je­len­tik a vég­ze­tet.

A Mo­nar­chia-ko­ra­be­li ál­lo­má­son kí­vül Sá­tor­al­ja­új­hely­nek a há­bo­rú előtt volt még egy te­her­pá­lya­ud­va­ra is. Ez, a köz­nyelv ál­tal kis­ál­lo­más­nak ne­ve­zett pá­lya­ud­var va­la­mi­kor az 1800-as évek vé­gén, a Ronyva túl­part­ján lé­vő Gyár­te­le­pen lé­te­sült, üze­mi épü­le­tei – az in­dó­ház vagy fel­vé­te­li épü­let, a vál­tó­ház, az őr­bó­dék és a rak­tá­rak – a pa­tak men­tén, mint­egy a sí­nek­re fel­fűz­ve so­ra­koz­nak.

A há­bo­rú után ter­mé­szet­sze­rű­leg a te­her­pá­lya­ud­var kez­di bo­nyo­lí­ta­ni Slo-venské Nové Mesto utas­for­gal­mát. Az in­dó­ház át­ala­kul vá­ró­ter­mes, jegy­pénz­tá­ras ál­lo­más­sá, ami gya­kor­la­ti­lag né­hány pad el­he­lye­zé­sét és az ap­ró be­tűs, alig ol­vas­ha­tó, szé­le­in sza­ka­do­zott, új me­net­ren­dek ki­füg­gesz­té­sét je­len­ti csu­pán. Más nem­igen vál­to­zik az el­ső im­pé­ri­um­vál­tás­hoz ké­pest; a vo­na­tok új­ból Kas­sa, Terebes, Homonna, Mezőlaborc, Varannó vagy ép­pen Mun­kács irá­nyá­ba köz­le­ked­nek, és a jegy­pénz­tár üveg­ab­la­ka is épp olyan fol­tos, s ugyan­úgy át­ló­ban fut raj­ta a re­pe­dés, mint ’38 előtt. Az ég­re nyí­ló vá­ró­te­rem – ame­lyet csak azért ne­vez­he­tünk te­rem­nek, mert ál­lo­más­ról lé­vén szó, vá­ró­szo­bá­nak még­sem ti­tu­lál­hat­juk – té­len-nyá­ron egy­for­mán hi­deg és hu­za­tos, a sa­rok­ban a ma­tu­zsá­lem­ko­rú, rozs­dás vas­kály­ha jobb hát­só lá­ba pár mil­li­mé­ter­rel még min­dig rö­vi­debb, s ugyan­úgy ha­nyatt akar es­ni, mint ami­kor csak a vas­uta­sok tér­tek be egy kis me­le­ge­dő­re.

Csör­gő­től már csak hét ki­lo­mé­ter Nové Mesto, s ez olyan rö­vid tá­vol­ság, hogy tel­jes se­bes­sé­gig fel sem tud gyor­sul­ni a moz­dony. Ha nincs ké­sés, An­ná­nak még egy fél­órá­ja van a ta­lál­ko­zá­sig, a száz­öt­ven mé­ter az ál­lo­más­tól a hí­dig azon­ban to­tyog­va sem több né­hány perc­nél. A ma­ra­dék idő, két, egy­más­sal el­len­sé­ges or­szág ha­tár­öve­ze­té­ben, ví­zum, út­le­vél vagy bár­mi­lyen uta­zá­si en­ge­dély hí­ján, ha­tár­őrök­től, vá­mo­sok­tól, de még a vas­uta­sok­tól is reb­ben­ve re­mény­te­le­nül las­san te­lik, sőt, egy­ál­ta­lán nem is te­lik. Pe­dig An­na min­den el­kép­zel­he­tő mó­don nyújt­ja: utol­só­ként száll le, ko­mó­to­san be­sé­tál a vá­ró­te­rem­be, ta­nul­má­nyoz­za – vagy leg­alább­is úgy tesz, mint­ha ta­nul­má­nyoz­ná – a me­net­ren­det, Košice-Predmestie-vel, az­az Kas­sa-Er­zsé­bet­vá­ros­sal be­zá­ró­lag két­szer, jó las­san vé­gig­ol­vas­sa mind a ti­zen­két ál­lo­más ne­vét, a köz­tük lé­vő tá­vol­sá­got, a me­net­időt, az­tán to­vább­lép a kö­vet­ke­ző táb­lá­zat­hoz, s te­szi ugyan­ezt a Nové Mesto Mun­kács kö­zöt­ti sza­kas­­szal. Ami­kor úgy gon­dol­ja, hogy fel­tű­nő le­het a me­net­ren­dek előt­ti hos­­szas ácsor­gás, be­megy a mos­dó­ba, ott is el­szösz­mö­töl jó pár per­cet, az­tán meg­fon­tol­tan ki­lép az épü­let elé.

A Ronyva part­ján, öreg pla­tá­nok kö­zött ve­zet a ka­vi­csos gya­log­út. Bal­ra, egy­mást ke­resz­tez­ve négy pár sín fut ke­let fe­lé, jobb­ról az új­he­lyi he­gyek kan­di­kál­nak. Szin­te idil­li a kép, aho­gyan a nap­fény vi­lá­gí­tó zöld­be öl­töz­te­ti a fák lomb­ko­ro­ná­ját, s a Tu­li­pán ap­ró kert­he­lyi­ség­ének asz­ta­la­in a koc­kás ab­roszt meg­len­ge­ti a szél. Az út nem sok­kal a vas­úti kis­ven­dég­lő után azon­ban a szlo­vák ha­tár­ál­lo­más­ba tor­kol­lik, s An­na a pla­tán­sor eny­he ka­nya­ru­la­tá­ban ide­ge­sen le­ül egy pad­ra. In­nen jól be­lát­ja a te­re­pet, őt ma­gát azon­ban, a fa­törzs­be ol­vad­va, nem­igen le­het ész­re­ven­ni.

A ha­tár­át­ke­lő szür­ke pa­nel­épü­le­tét mint­ha szán­dé­ko­san ter­vez­ték vol­na úgy, hogy meg­fé­lem­lít­se az uta­zót: a be­he­mót be­ton­tor­nác öt ki­fe­lé dő­lő tar­tó­osz­lo­pá­val szin­te agyon­nyom­ja az em­bert, ami­kor el­len­őr­zés­re je­lent­ke­zik, az aj­tó­kon és ab­la­ko­kon min­de­nütt rá­csok, ki­vé­ve a má­so­dik szint öt sor­ban so­ra­ko­zó ap­ró nyí­lá­sa­it, ame­lyek a kö­zép­ko­ri vá­rak lő­ré­se­it idé­zik.

A ha­tár­őr­ség­gel át­el­len­ben, de már a sí­ne­ken túl ma­ga­so­dik a szlo­vák vá­mo­sok re­zi­den­ci­á­ja, a há­rom­eme­le­tes fi­nánc­lak­ta­nya. A temp­lom után ez Nové Mesto leg­te­kin­té­lye­sebb épü­le­te, de mint­ha a szlo­vák épí­tő­ipar csak egyet­len színt is­mer­ne; szür­ke ez is, akár­csak a töb­bi köz­épü­let és a la­kó­há­zak jó ré­sze. A nagy szür­ke­sé­get a hom­lok­zat gra­fit csík­ja tö­ri meg csu­pán.

A pla­tán­sor eny­he ka­nya­ru­la­ta után még öt fa kö­vet­ke­zik, de a pad­ról már ki le­het ven­ni, hogy a ha­tár­őrök kint áll­nak-e a híd lá­bá­nál, vagy bent van­nak ép­pen a szar­ko­fág­ban, aho­gyan An­na ma­gá­ban a ha­tár­át­ke­lő épü­le­tét ne­ve­zi. És szem­mel le­het tar­ta­ni a hi­dat is, fi­gyel­ni, mi­kor buk­kan föl raj­ta va­la­ki.

An­na egy­re job­ban iz­gul és resz­ket, de a nagy vá­ra­ko­zás­ban csak ván­szo­rog­nak a per­cek. „Mi­ért nem si­et, jöj­jön már!” – kö­ve­te­lő­zik ma­gá­ban, amit rög­vest meg­bán, de már­is ha­tal­má­ba ke­rí­ti a két­ség­beesés: „Egé­szen biz­tos, hogy tör­tént ve­le va­la­mi, a múlt­kor ilyen­kor már itt volt! De nem, nem, nincs vesz­ve sem­mi, hi­szen még el sem ha­ran­goz­ták a de­let” – jut eszé­be hir­te­len, s re­mény­ked­ve vá­ra­ko­zik to­vább. Pil­lan­tá­sa ide-oda ug­rál a ma­gyar és szlo­vák ol­dal kö­zött, de is­mét csa­ló­dott lesz, mert csak egy nőt és egy idő­sebb fér­fit vél fel­fe­dez­ni. Az­tán, ami­kor meg­pil­lant­ja vég­re az is­me­rős ala­kot, föl­pat­tan, és si­e­tő­sen el­in­dul a ha­tár­őrök fe­lé.

Ta­lán, mert la­kott te­le­pü­lés­ről van szó, Új­hely­ben a ha­tár­őrök és fi­nán­cok egy fok­kal ke­vés­bé szi­go­rú­ak, mint­ha a sem­mi kö­ze­pén vagy a ren­ge­teg mé­lyén őriz­nék a ha­tárt, de en­nek el­le­né­re is szo­ron­ga­ni kezd az em­ber, ahogy a so­rom­pó­hoz kö­ze­le­dik. Adamik had­nagy ré­vén azon­ban a fi­a­ta­lok ta­lál­ko­zá­sa rend­ben le­zaj­lik: fel­en­ge­dik őket a híd­ra, és sen­ki nem szól utá­nuk, ami­kor sza­lad­ni kez­de­nek egy­más fe­lé. Egy röp­ke öle­lés, az­tán csak áll­nak és áll­nak a Ronyva négy lé­pés szé­les, húsz mé­ter hos­­szú híd­ján, az asz­fal­ton ke­reszt­ben fu­tó pi­ros-fe­hér-zöld és kék-fehér-piros csí­ko­kon, mel­let­tük, a kor­lát­ra fest­ve a két or­szág fel­ség­je­le, nagy M és ČS be­tű vi­rít. Áll­nak a hí­don, s ha csó­kot vál­ta­ni nem is mer­nek, mert so­ha­sem le­het tud­ni, mi in­ger­li fel az egyen­ru­há­so­kat, uj­ja­i­kat egy­más­ba fon­va, si­et­ve, gyor­san so­rol­ják mind­azt, amit ide­fe­lé jö­vet, a vo­na­ton gon­do­san cso­kor­ba szed­tek.

Min­dent el­mon­da­ni azon­ban, amit sze­ret­né­nek, ter­mé­sze­te­sen nem si­ke­rül­het, mert ho­gyan is le­het­ne sza­vak­ba ön­te­ni a má­sik után ér­zett olt­ha­tat­lan só­vár­gást, amely an­nál gyöt­rőbb, mi­nél re­mény­te­le­nebb­nek tű­nik a haj­da­nán el­ter­ve­zett jö­vő? Vagy a so­sem csil­la­pu­ló, el­foj­tott lo­bo­gást, amely ott van az ös­­szes ki­mon­dott szó­ban, min­den kap­ko­dó és té­to­va moz­du­lat­ban, a hos­­szú nap­pa­li hall­ga­tá­sok­ban és az éj­sza­kai ál­mok­ban? Ho­gyan le­het­ne el­mon­da­ni az olyan ab­szurd, gyer­mek­ded kí­ván­sá­go­kat, hogy a nagy­ha­tal­mak raj­zol­ja­nak má­sik tér­ké­pet, vagy, hogy a vi­lág­bé­ke és a ke­resz­tény­ség je­gyé­ben tö­röl­jék el az ös­­szes ha­tárt, ami­vel két le­gyet üt­het­nek egy csa­pás­ra, mert az ő bol­dog­sá­gu­kon felül Is­ten­nek tet­sző cse­le­ke­det haj­ta­ná­nak vég­re? És ho­gyan le­het­ne ki­mon­da­ni azt az el­ke­se­re­dés szül­te po­ko­li gon­do­la­tot, amely­nek még a gon­do­lá­sa is bűn, hogy ég­jen is­mét a vi­lág, ha nincs más mód ar­ra, hogy együtt él­je­nek, vagy akár pusz­tul­ja­nak, ha az Úr azt akar­ja.

Ott, a híd kö­ze­pén azon­ban, a nem­ze­ti szí­nű csí­ko­kon áll­va, egy röp­ke idő­re az ös­­szes ke­serv sem­mi­vé fosz­lik, s An­na még azt is el­fe­lej­ti, hogy reg­gel, az ál­lo­más­ra me­net görcs­be rán­dult a gyom­ra, ami­kor sze­mé­be öt­lött a Kas­sát el­bo­rí­tó, fris­sen ki­ra­gasz­tott pla­ká­to­kon, hogy „Ha bar­bárt akarsz lát­ni, nézz a ma­gyar­ra!”. El­fe­lej­ti, hogy ös­­sze­szo­rult a tor­ka, ami­kor az új­sá­gos­stand­nál, a Prav­da, a Nové Prúdy és az Obzory cím­lap­ján azt ol­vas­ta, hogy min­den ma­gyar ázsi­ai ci­gány, bá­rány­bőr­be bújt far­kas, s ha ezerévig bűn­hőd­nek, ak­kor sem mos­sák le ma­guk­ról a há­bo­rú gya­lá­za­tos tet­te­i­nek pisz­kát. S hogy ki kell sö­pör­ni őket a cseh­szlo­vák köz­tár­sa­ság­ból, kü­lön­ben a ma­gyar ag­res­­szió és re­vi­zi­o­niz­mus esz­kö­zei lesz­nek, mert bár­ki kor­má­nyoz Pes­ten, an­nak a cél­ja min­dig Nagy-Ma­gyar­or­szág, szláv rab­szol­gák­kal.

A ta­lál­ko­zá­sok csak­nem egy­for­mán zaj­la­nak: a „Hogy vagy? Mi új­ság az ott­ho­ni­ak­kal? És a tieiddel?” kér­dé­se­ket kö­ve­tő­en An­na több mint fél éve be­nyúj­tott ki­ván­dor­lá­si ké­rel­mé­nek esé­lye­it la­tol­gat­ják, s min­dig ki­lyu­kad­nak oda, hogy a szlo­vák ál­lam­nak – mi­u­tán a va­gyo­nuk­ra rá­tet­te a ke­zét – nem kel­le­nek az Engelhartok, hi­szen sem­mi hasz­na be­lő­lük, úgy­hogy biz­to­san meg­kap­ja az en­ge­délyt, csak ki kell vár­ni. And­rás foly­ton fel­ve­ti a nyu­gat­ra szö­kést is, mond­ván, hogy majd’ min­den hoz­zá­tar­to­zó­ja oda­át van, s az Engelhartok és a Probstnerek Ma­gyar­or­szá­gon amúgy sem szá­mít­hat­nak sem­mi jó­ra, mert szár­ma­zá­suk mi­att ma­gyar­sá­guk el­le­né­re is osz­tá­lyi­de­gen­nek s a mun­kás-pa­raszt ha­ta­lom el­len­sé­ge­i­nek szá­mí­ta­nak még ak­kor is, ha nincs már sem­mi­jük.

And­rás­nak Elem­ér bá­csi­ká­ján és fe­le­sé­gén kí­vül, akik­nél a Vér­me­zőn, a Mikó ut­cá­ban la­kik, va­ló­ban nincs sen­ki­je: any­ja fi­a­ta­lon, tü­dő­vész­ben halt meg még a há­bo­rú előtt, ap­ját az ut­cán kap­ták el az oro­szok, és csap­ták egy malenkij ro­bo­tos me­net­osz­lop­hoz, s egy fo­goly­tár­sa hír­adá­sa sze­rint va­la­hol Sza­ra­tov kö­ze­lé­ben te­met­ték el. A szö­kést ko­mo­lyan gon­dol­ja te­hát, oly­an­­nyi­ra, hogy meg­bíz­ha­tó em­ber­csem­pé­sze­ket is tud, olya­no­kat, akik a Fer­tő-tó ná­das, mo­csa­ras csa­pá­sa­in ga­ran­tál­tan át­vi­szik az em­bert Auszt­ri­á­ba. De An­na mind­er­re csak hüm­mög, mert an­nak el­le­né­re, hogy négy­he­ten­te, szom­ba­ton­ként re­pül hoz­zá, resz­ket at­tól a nap­tól, ami­kor meg­kap­ja a ki­ván­dor­lá­si en­ge­délyt, s ami­kor And­rás ked­ve­sen azt kér­de­zi: „Mer­re ka­lan­do­zik az én ma­dár­kám?” – kény­sze­re­dett vi­dám­ság­gal fe­le­li, hogy a kés­már­ki Zöld-tó zöld kin­cse­i­nél, más­­szor, hogy ép­pen ap­já­ra gon­dol, ami fél­iga­zság, mert va­ló­ban szün­te­le­nül kö­rü­löt­te jár­nak a gon­do­la­tai, ami­ó­ta az is­me­ret­len ere­de­tű bé­nu­lás az ágy­hoz szö­ge­zi, de va­ló­já­ban azon emész­ti ma­gát, ma­dár­cson­tú any­já­nak ki lesz a se­gít­sé­ge, ha el­hagy­ja őket?

Hi­szen ő a csa­lád­fenn­tar­tó, mert ap­ja ül­dö­zött öreg­em­ber, aki még at­tól a cse­kély­ke kegy­díj­tól is el­esett, amit ak­kor kap­ha­tott vol­na, ha a kör­ze­ti or­vos rok­kant­nak nyil­vá­nít­ja, a dok­tor azon­ban – meg­le­het a front­nak és a ha­di­fog­ság­nak kö­szön­he­tő­en – fél min­den­ki­től, még egy ma­ga­te­he­tet­len öreg­em­ber­től is. Any­ja ret­ten­tő­en igyek­szik, de az éj­sza­ká­ba nyú­ló kö­té­sek, és a tem­pe­rá­val fes­tett kis ka­rá­cso­nyi vagy hús­vé­ti ké­pek, ami­ket ter­mo­szok­ra, mű­anyag edé­nyek­re ra­gaszt­gat, csak fil­lé­re­ket hoz­nak. Az ő né­met és fran­cia for­dí­tá­sa­i­ból, amik­kel al­ka­lom­sze­rű­en a Vö­rös Ok­tó­ber­re ke­resz­telt egy­ko­ri Weinschein tex­til­gyár bíz­za meg, él­nek mind­hár­man. Mind­ezek el­le­né­re azt, hogy tart­sa­nak ve­le, szó­ba hoz­ni is fe­les­le­ges, mert Engelhart An­dor a szü­lő­föld­jén akar meg­hal­ni még úgy is, hogy ott már se ha­zá­ja, se jö­vő­je, és ezt Máriássy Clariss ugyan­így gon­dol­ja.

Ne­ki se azt nem mond­ják, hogy men­jen, se azt, hogy ma­rad­jon, csak biz­tat­ják, hogy „előt­ted az élet”, meg hogy „egy­szer ti­éd lesz a vi­lág”, de azt nem mond­ják, mi­kor lesz az az egy­szer és hol lesz az a vi­lág, és nem akar­ják ér­te­ni, hogy And­rás nél­kül nincs élet, de aki el­ment, az so­ha nem tér­het vis­­sza, mert tör­vény mond­ja ki, hogy min­den ma­gyar bű­nös. Vég nél­kül őr­lő­dik a men­ni vagy ma­rad­ni kö­zött, de bár­hogy há­bo­rog a lel­ke, s bár­men­­nyi­re ha­rag­szik ma­gá­ra ér­te, nincs bá­tor­sá­ga vé­gig­gon­dol­ni a gon­do­la­tot, s ki­mon­da­ni a dön­tő szót. Csak vár. Vár­ja a ne­gye­dik szom­ba­tot, s azt, hogy tör­tén­jen va­la­mi, ami el­ren­de­zi a jö­vőt.

And­rás nem akar vár­ni, cse­le­ked­ni akar. Szi­lár­dan hi­szi, hogy meg­lesz a ki­ván­dor­lá­si en­ge­dély, és az­zal el­há­rul min­den aka­dály elő­lük. An­ná­nak szö­kés­ről és sza­bad­ság­ról be­szél, ar­ról azon­ban hall­gat, hogy las­san el­fogy kö­rü­löt­te a le­ve­gő. Az egye­tem te­le van be­sú­gók­kal, is­ten­tisz­te­let­re egye­ne­sen Sas­ha­lom­ra jár ki, mert a De­ák té­ri evan­gé­li­kus temp­lom­tól kezd­ve az Ül­lői útin át a Kál­vin té­ri­ig, de még Bu­dán is év­fo­lyam­társ­ba bot­lik, s a za­vart kö­szö­nés után kép­te­len más­ra gon­dol­ni, mint­hogy ez va­jon most föl­je­lent en­gem vagy sem?

Ha­bár az iga­zi ve­sze­del­met va­ló­szí­nű­leg nem a tit­kos temp­lom­já­rók je­len­tik, és még nem is Pi­tyu, aki be­val­lot­ta, hogy be­szer­vez­ték, s je­lent ró­la és min­den­ki­ről az év­fo­lya­mon, mert mu­száj ne­ki. Érett­sé­gi előtt áll­va, a már­ci­us 15-i is­ko­lai szó­nok­la­tért – amely­be a ta­vasz és a ki­vér­zett or­szág mel­lé a for­ra­dal­mi if­jú­sá­got, erő­sza­kot és ön­kényt is be­le­szőt­te – vit­ték be a rend­őr­ség­re, jól ös­­sze­ver­ték, s vá­lasz­tás elé ál­lí­tot­ták: be­sú­gó lesz vagy gon­dos­kod­nak ró­la, hogy az or­szág egyet­len egye­te­mé­re, fő­is­ko­lá­já­ra sem te­szi be a lá­bát so­ha az élet­ben. Pi­tyu jót akart, ami­kor fi­gyel­mez­tet­te őt és min­den­kit a tan­kör­ből, s a je­len­té­sei nem is igen iz­gat­ták, mert úgy gon­dol­ta, a va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­te­ken kí­vül nincs sem­mi ta­kar­gat­ni­va­ló­ja. Há­rom tes­ti-lel­ki jó ba­rát­já­ért – Nán­di­ért, An­ti­ért és Kál­má­nért – pe­dig, akik­kel haj­nal­ba nyú­ló­an vi­tat­koz­nak rend­sze­re­sen fi­lo­zó­fi­ai, esz­me­tör­té­ne­ti, po­li­ti­kai vagy ép­pen épí­tő­mű­vé­sze­ti kér­dé­sek­ről, tűz­be ten­né a ke­zét. Zárt aj­tók mö­gött, szűk kör­ben foly­nak ezek a vi­lág­job­bí­tó dis­kur­zu­sok, né­ha Kál­mán va­la­me­lyik „jó fej­ként” be­mu­ta­tott cim­bo­rá­já­val a böl­csész­kar­ról és Nán­di ze­ne­aka­dé­mi­ás ba­rát­nő­jé­vel – egy, a he­ge­dű­jé­vel ös­­sze­nőtt, vé­kony, ma­gas lán­­nyal – ki­e­gé­szül­ve.

Ott a hí­don ezek­ről nem be­szél An­ná­nak, és nem mond­ja el azt sem, hogy Pi­tyut el­nyel­te a föld, he­tek óta nem jár be az egye­tem­re, Nán­dit pe­dig le­csuk­ták. A he­ge­dűs lány ki­sírt szem­mel, ré­mül­ten ér­ke­zett az es­ti traccs­par­ti­ra az­zal, hogy baj van, kí­sér­jék el a fő­bér­lő­höz, mert egye­dül nem mer ná­la ér­dek­lőd­ni. A há­zi­né­ni a po­kol­ba kí­ván­ta őket, ha nem szi­ré­na­sze­rű vi­sí­tás­sal szól a csen­gő­je, ta­lán még az aj­tó­lán­cot sem akaszt­ja ki, s szi­sze­gi oda ne­kik, hogy a ba­rát­ju­kat el­vit­ték az ávó­sok, tűn­je­nek el.

Mind­er­ről nem szól egy szót sem, mert kí­mél­ni akar­ja a ked­vest, aki mi­u­tán az Altenberger gye­re­kek­től kezd­ve Simai dok­tor­ral be­zá­ró­lag vi­dá­man vé­gig­so­rol­ja a kas­sai is­me­rő­sö­ket – akik­re per­sze, hogy em­lék­szik ő is, de most tel­jes­ség­gel ér­dek­te­le­nek a szá­má­ra –, hall­ga­tás­ba bur­ko­ló­zik. Nem akar sem a nyu­gat­ra szö­kés­ről, sem a maj­da­ni éle­tük­ről be­szél­ni, pe­dig mu­száj, mert a le­vél­vál­tás bi­zony­ta­lan és he­tek­be te­lik, s egy újabb hó­na­pot a kö­vet­ke­ző szom­ba­tig nem le­het vár­ni, most kell min­den­ben meg­ál­la­pod­ni.

– Drugos Zsó­fi­val be­szél­tél? Biz­tos, hogy se­gít ápol­ni apá­dat!

– Ha meg­jön az en­ge­dély, tá­vi­ra­to­zol?

– Egy hét elég lesz a cso­ma­go­lás­ra?

– Hi­das­né­me­ti­nél gye­re át a ha­tá­ron, Zo­li bá­csi­val üzen­hetsz, s eléd me­gyek. Jó lesz így? – te­szi fel egyik kér­dést a má­sik után, An­na azon­ban csak hüm­mög, és olya­no­kat mond, hogy ta­lán és meg­lát­juk.

And­rás bos­­szús, mert a mo­so­lyá­ra vá­gyik, de kép­te­len ol­da­ni ben­ne a fe­szült­sé­get, s vé­gül tü­rel­met­le­nül ne­ki­sze­ge­zi a kér­dést, amely hó­na­pok óta érik ben­ne: „De át­jössz, ugye?”.

– Ami­kor Farkasfalván, An­na-nap­kor ígé­re­tet tet­tünk egy­más­nak, el­dőlt min­den –, hang­zik hos­­szú hall­ga­tás után a sem­mit­mon­dó vá­lasz, ami­re fel­hagy a kér­de­zés­sel. Fá­radt és csa­ló­dott, mert már a ti­zen­ötö­dik perc­ben jár­nak, s ha nem akar­ják el­ve­szí­te­ni a ha­tár­őrök jó­in­du­la­tát, bú­csúz­ni kell. Még el­ső al­ka­lom­mal meg­fo­gad­ták, hogy nem néz­nek vis­­sza, de ezt most nem le­het meg­áll­ni. Pár lé­pés után egy­szer­re pil­lan­ta­nak hát­ra, And­rás for­dul, ma­gá­hoz ránt­ja An­nát, dör­mög va­la­mi olyas­mit, hogy „fel a fej­jel”, s csó­kol­ja. An­na fe­lejt­ve hi­dat és ha­tárt, vis­­sza­csó­kol­ja, s a perc­nyi fog­lyul ej­tett idő­ben vil­lan a jö­vő.

Áll­nak a hí­don, s An­na And­rás csók­já­nak spa­nyol szél­tor­ta ízé­vel, egy túl­mé­re­te­zett, kék ta­ka­rí­tó­kö­peny­ben a pop­rá­di mú­ze­um pla­fo­nig érő ab­la­ka­it mos­sa, hang­já­nak bár­so­nyá­ba bur­ko­lóz­va a Vö­rös Ok­tó­ber tex­til­gyár fran­cia le­ve­le­it for­dít­ja, váll­göd­ré­ben meg­búj­va ter­ve­ket sző az ősi fé­szek, a farkasfalvi kas­tély és Babett már­vány­szí­ves sír­já­nak re­konst­ruk­ci­ó­já­ra, az­tán hir­te­len ös­­sze­rez­zen, mert va­la­ki baronessnek szó­lít­ja, s a szó egy fél év­szá­za­don át szi­tok­kal ér fel.

Áll­nak a hí­don, And­rás szo­rít­ja An­nát, és ver­se­ket költ az ávó bör­tö­né­ben, a fal­lal szem­ben, aho­vá a ki­hall­ga­tó tiszt pa­ran­csol­ja, be­szív­ja sze­rel­me­se bő­ré­nek gyöngy­vi­rág il­la­tát, és ás­sa az új fo­lyó­med­ret a tiszalöki kény­szer­mun­ka­tá­bor­ban, be­le­túr ten­ger­nyi ha­já­ba, és kar­nyúj­tás­nyi­ra a sza­bad­ság­tól, gép­fegy­ver­ro­po­gás csat­tan a fü­lé­ben.