I. Irodalom?

Szerb Antal naplójegyzeteinek kiadása első látásra nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen írói és irodalomtörténeti munkásságának köszönhetően egyaránt jelentős és népszerű szerzőről van szó. Mégis érdemes megvizsgálnunk egyrészt a kiadói gesztus mögött rejlő irodalomtörténeti, irodalomkritikai előfeltevéseket, másrészt az irodalmi élet működésének néhány olyan sajátosságát, melyekre a napló megjelentetésével kapcsolatos problémák és kérdések irányítják rá a figyelmet. A napló megjelenésének egyik magyarázata az irodalmi intézményrendszer működésének önereje. A másik magyarázat szerint a napló szövege felkínálja a műalkotásként való értelmezés lehetőségét, és ha műalkotásról van szó, akkor az értelemszerűen a közönség, jelen esetben az olvasók elé kívánkozik. A kettő nem független egymástól, mert – hogy a legfontosabbat említsem – az irodalmi intézményrendszer működésében is jelen van a törekvés, hogy a szöveg műalkotásnak legyen minősítve, hiszen ebben az esetben szinte automatikusan elhárulnak a megjelentetéssel kapcsolatos aggályok. A műalkotássá minősítéssel kapcsolatos érveket Petrányi Ilona tanulmánya sorakoztatja fel, amely eredetileg a naplójegyzeteket közlő kötet előszavának készült. (Lásd Petrányi Ilona: Egy „elméleti kalandor" feljegyzései. Egy személyiség és létszemlélet (ki)alakulásának története – Szerb Antal ifjúkori naplója. Műhely, 2001/4.) A naplójegyzetek sajtó alá rendezésében közreműködő szerző szerint a napló olyan értelmezési kulcsokat vagy utasításokat foglal magába, melyeknek köszönhetően a szöveg egyértelműen műalkotásnak tekinthető.

„Irodalmi mű-e a Szerb Antal-napló és amennyiben az, mennyiben van jelen benne a művé formálás tudatos igénye?" – teszi fel a kérdést Petrányi Ilona a tanulmány elején. Az igenlő válasz alapja az „írói attitűd" meglétére utaló kisebb jelentőségű jelek mellett Szerb Antal kijelentése, mely a naplójegyzetekben olvasható: „Kierkegaard regényét, »A csábító naplóját« kevesen ismerik, legyen szabad a későbbi filológusok figyelmét felhívni rá, ha netalán művem gyökereit keresnék." (Lásd Petrányi: i. m., 9. o., és Naplójegyzetek, 270. o.) Kierkegaard hatása a következő szinteken figyelhető meg a naplóban: az élet és az írás folyamatának programszerű egymáshoz közelítése, az élet eseményeinek formává vagy gesztussá stilizálása a naplóíráson keresztül, illetve az etikai, az esztétikai és a vallási stádiumok közötti választás eszméjének jelenléte. Mindezt kiegészítik a Kierkegaard-ra íróként jellemző olyan elemek, mint a szubjektivitás eltérő módozatait képviselő szövegek egységbe foglalása vagy a szereplők személyazonosságának elrejtése álnevek, monogramok és más rövidítések segítségével. Hatástörténeti szempontból megemlítendő, hogy az ifjú Szerb Antal az irodalom és a szimbolikussá stilizált élet kapcsolatának példaként szolgáló elemzéseivel találkozott Lukács György A lélek és a formák című kötetében is, melynek egyik főszereplője éppen Kierkegaard.

Petrányi Ilona meggyőzően adatolja és mutatja ki, hogy a napló Szerb Antal szándékainak megfelelően Kierkegaard mintáit tudatosan követő irodalmi konstrukció, de kérdés, hogy a filológiai érdekességen túlmenően a napló mint irodalmi műalkotás rendelkezik-e esztétikai-irodalmi értékekkel – például a Szerb-naplójegyzetekben megfogalma-zott elméleti szempontok alapján, amelyek – Petrányi szerint – „szinte mindmáig" helytállóak lehetnek. (Petrányi: i. m., 12. o.) Ilyen szempontnak tekinthető a mű hatása az irodalmi utókorra, a mű újdonságértéke és világnézete, illetve, hogy a mű olvasása okoz-e egyáltalán műélvezetet. (Lásd: Naplójegyzetek, 77–78. o.) Persze sportszerűtlen dolog az ifjú Szerb Antal szépírói teljesítményén számon kérni az általa megfogalmazott kritikai elveket és eszményeket, talán nem is teljesen releváns, hiszen a napló nagyon sokféle módon olvasható, nem kizárólag a Kierkegaard által megfogalmazott és Petrányi Ilona által érvényesített kritériumok és minták alapján. Aki például képtelen azonosulni Kierke-gaard írói attitűdjével, annak úgyis csak nyavalygás az egész, adott esetben – megváltoztatva a megváltoztatandókat – egy félszeg és álmodozó lipótvárosi fiatalember szépelgő, irodalmias ömlengése. A lényeg az, hogy Szerb Antal – a dán filozófustól és Lukácstól eltérően – nem érezte szükségét, hogy lelki és szerelmi élete kudarcait és tanulságait ebben az irodalmi formában tárja a közönség elé, és később maga is kedvezőtlen hangnemben nyilatkozott naplói értékét illetően. (Lásd: Petrányi: i. m., 9. o.)

A Naplójegyzetek szövegének elsődlegesen személyes-életrajzi jellege mindenekelőtt arra ösztönzi az olvasót, hogy az irodalmiságon belül mint sajátos „határszövegeket" elemezze őket. Az irodalmi „határszövegek" csoportjához sorolható művek tartalmi szempontból személyes jellegűek (naplók, levelek, vallomások, a magánélet dokumentumai), irodalmi funkciójuk szerint egy sajátos voyeur megközelítés tárgyai (rajtuk keresztül az író hamisítatlan magánéletét fürkészhetjük ki), formai szempontból pedig gyakran megformálatlanok vagy töredékesek. (Lásd: Z. Varga Zoltán: „A Beszélgetőfüzetek és az önéletrajzi tér", in: „Nem használ komolyan semmi, csak rővid időre" – a Szép literatúrai ajándék különszáma, Pécs-Szeged 2000.) Ezért az ilyen szövegek arra is alkalmasak, hogy eredeti életösszefüggésükből kiragadva valamilyen „alternatív" műalkotás-koncepcióba integrálják őket vagy az írói személyiség kultuszában nyerjék el végső helyüket, illetve – mint jelen esetben történik – hogy elemzésükön keresztül végiggondoljunk néhány, életút és életmű, intimszféra és nyilvánosság, dokumentumérték és esztétikai jelentőség viszonyával kapcsolatos problémát.

II. Az intimitás dossziéi

A centenárium körül megélénkült a Szerb Antalhoz kapcsolódó kötetek, szövegkiadások közzététele, és a „nyilvános" Szerb Antalt jelentő irodalomtörténeti művek, regények, novellák, esszék, újságcikkek megjelenése után sor került Szerb Antal „intim" írásaira, tehát a naplójegyzetekre is. A napló teljes szövege most az egyes részleteket közlő folyóiratszámok lapozgatása nélkül végigolvasható, ami egy jellegzetes irodalomtörténeti döntés következménye. Ez a lezáró jellegű irodalomtörténeti gesztus különleges perspektívába állítja az életút és az életmű viszonyát.¹ Az irodalmi közvélekedést máig befolyásoló pozitivista irodalomszemlélet és az élményesztétika felfogása szerint az irodalmi mű vagy szervesen formálódik ki az életpálya történéseiből és élményeiből, vagy az életrajz által determinált folyamatok eredményeként jön létre. (Kulcsár Szabó Ernő: „A fordulat jellege – Pozitivizmus és szellemtörténet", in: Literatura, 1990/1. 91. o.) E felfogásból kiindulva a szerzőnek az önéletrajzi írásmód határain kívül keletkező munkáit is többnyire az életrajzhoz kötődő olvasási és értelmezési kritériumok alapján közelítik meg – az életrajz olyan dokumentumnak tekinthető, amely magyarázza a művet, a mű pedig mintegy illusztrálja az életrajzot. (Lásd: Z. Varga Zoltán: „Önéletírás-olvasás", in: Jelenkor, 2000/1.) A szövegkiadás folyamatában többnyire utólag, afféle záró gesztusként publikálják azokat a privát szövegeket, melyekből a művet szisztematikusan megelőző életről szerezhetünk információkat, az életbe nyerhetünk betekintést, konszenzusosan a „művek jobb megértése érdekében", de gyakran inkább pletykaéhségből, vagy egyszerűen azért, mert már nem áll rendelkezésre egyéb kiadásra váró szöveg. Minthogy az író puszta magánéletét dokumentáló szövegek kiadása azt (is) feltételezi, hogy az életmű annyira jelentős, hogy szinte közérdek a hozzá kapcsolódó privát szöveganyag széleskörű hozzáférhetőségének biztosítása, ez a gesztus a kanonizálódás és klasszicizálódás egyértelmű jeleként is felfogható.

De milyen is Szerb Antal esetében a naplójegyzetek által közvetlenül megjelenített, az egyéb művek mögött pedig elrejtőző élet? Fontos, ám némileg megtévesztő kérdés ez, hiszen nemcsak magára a biográfiai anyagra vagy a szerző életvilágára vonatkozik, hanem (a fent dióhéjba foglalt irodalomértelmezési előfeltevéseknek köszönhetően) a művel konceptuális megfontolásokból szembeállított életre is, mely paradox módon inkább elméleti konstrukció, mintsem közvetlen „valóság", tehát nem olyan magától értetődően „adott", ahogy például a pozitivista irodalomtörténet-írás életrajz-központú-sága valamikor feltételezte. Igaz, Szerb Antal mindennapjairól is megtudhatunk egyet-mást a naplójegyzetek alapján, de e feljegyzéseknek nincs olyan felidéző erejük vagy információgazdagságuk, mint például Szentkuthy Miklós, Füst Milán vagy akár Illyés Gyula naplói esetében. Ez megerősíti azt a Szerb Antal életművére vonatkozó, nem feltétlenül pozitív, de tudomásul veendő kritikai (elő)ítéletet, hogy olyan életműről van szó, amelyben kényes egyensúly érvényesül az élet és az irodalom, a tény és a fikció, az élmény és a műveltség között, ahol a műveltség, a kultúra gyakran csak az életben gomolygó vágyak és érzületek szimbóluma, esetleg ezeket a vágyakat és érzületeket megkötő váz, ácsolat, az élet pedig üres és eseménytelen, csupán az elvágyódás neki-rugaszkodási pontja vagy színtere.

Az irodalmi élet megszokott logikája és szabályai szerint az író a magánéletét egyrészt szublimáltan vagy stilizáltan – tehát „irodalomként" – emeli át műveibe (versek, novellák, regények), másrészt néhány jól meghatározott műfaj keretein belül tárja az olvasók elé, ilyen például a vallomás, az önéletrajz, az útirajz vagy – mint jelen esetben – a napló. A tiszta, nem-irodalmi intimitás dokumentumai mindezzel párhuzamosan gyűlnek össze az életpálya folyamán, és egy sajátos hermeneutikai státuszba kerülnek: „esetükben megáll az életrajzi keret visszavonatkoztatása a műre: ezek a szövegek ugyanis nem művek, hanem »maguk az élet«, amiket nem kell megfejteni, mert értelmük magától értetődő, természetes." (Z. Varga Zoltán: „A Beszélgetőfüzetek és az önéletrajzi tér", 9–10. o.) Az életmű az ilyen szövegekben megkötött intimitást időnként kioldja és felszívja magába, egyébként pedig mint folyó a torlódó jégtáblákat, maga előtt tolja az intimitást archiváló dokumentumokat. Az életpálya végét érezve, esetleg a pálya valamelyik fordulópontján maga a szerző, többnyire azonban a szerző halála után az irodalmi utókor ezeket a dokumentumokat is publikálja, egyrészt mint a műbe átszüremlett élet maradványait (mintegy utóhasznosításképpen), másrészt mint a műbe átemelt élet tükörképét, mely garantálni vagy szavatolni képes azt, hogy az élet, ha nem is éppen ilyen és ilyen – de legalább volt. Ez a mechanizmus az életből kinövő mű tételei után magát az életet is le akarja könyvelni, ha másként nem, mint valami maradványt, üres vázat vagy héjat, melyet az örökkévalóság felé igyekvő mű hátrahagyott. Élet, de hátrahagyott, tehát paradox módon „halottá balzsamozott" élet, melyből korábban már kiszippantották az éltető nedveket.²

Ahogy az életrajzi írásokat közreadó gyűjtemények esetében többnyire lenni szokott, a naplójegyzetek kiadása nem annyira kötetet, mint inkább sajátos dossziét eredményezett, melyben különböző célokra készült vagy különböző irányultságú szövegek hevernek, összegyűjtésük elve nem a szerzői szándék, hanem a dokumentálni, megőrizni, illetve felfedni vágyó, a szerzőhöz képest külső, gyakran intézmény által képviselt akarat. E kötet nem kikényszeríti vagy megkonstruálja az intimitást, mint például az Akitől ellopták az időt című Szerb-emlékkötetben közölt interjúkban történt (kit szeretett a jegjobban, mit olvasott, mit evett a legszívesebben és így tovább), hanem a saját magukra valló szövegek közlésén keresztül magát az író által archivált intimitást teszi nyilvánossá, némi iránymutató, a befogadást terelni igyekvő szerkesztői-kiadói jegyzetanyag kíséretében.³

Az intimitás felfedése Szerb Antal naplójegyzeteinek kiadásában több szinten is megragadható. Az egyik szint maga a publikáció: teljes nyilvánosságot kapott az a szövegkorpusz, mely korábban magántulajdonban volt, és csak egy testület tagjai, tehát az irodalomtörténészek olvashatták. A következő szint a szövegekben feltáruló életvilág, személyiség, intellektuális portré, életút és sors. E szinten belül még két további dimenzió különíthető el, az egyik a magánember Szerb Antal világa, a másik pedig a már publikált Szerb-írások szociokulturális, lélektani és életrajzi undergroundja. Újabb szint a kizárásnak és a kiválasztásnak az a rendszere, mely az író által hátrahagyott szövegkorpuszra irányuló szelekciós mechanizmusok érvényesülése mentén rajzolódik meg. Ezt a szelekciós folyamatot irodalomtörténeti megfontolások, az íróra való emlékezés logikája, a kegyelet és a cenzúra szempontjai egyaránt meghatározzák. Mindez könnyen belátható, hiszen a Naplójegyzetek egyes töredékeit már korábban is publikálták, illetve idézték ezeket a Szerb Antalra vonatkozó szakirodalomban. Poszler György írásaiban például az ifjú Szerb Antal portréjának megrajzolása során magától értetődő hivatkozási pontként jelennek meg a naplójegyzetek, de szelektálva és prekoncepciókhoz igazítva: a buzgó katolikus kiscserkész, a lázadó kamasz, az intellektuális életét és szerelmeit felstilizáló egyetemista képének megrajzolásához van szükség rájuk, ahol előtérbe kerülnek az olvasmányélmények és a kulturális hatások, ezzel szemben szelektálódnak a szexualitásra, különösen a homoszexualitásra vonatkozó dokumentumok. (Poszler György: Szerb Antal pályakezdése, Akadémiai, Budapest, 1965.) Az intimitás feltárulkozásának-lelepleződésének különleges formáját jelentik a napló azon bejegyzései, melyek szó szerint nem olvashatók, mert Szerb Antal gyorsírással – tulajdonképpen titkosírással – írta őket, tehát megmutatkozik bennük az öncenzúrára vonatkozó szándék – ennek ellenére a rejtjelezett írás és a nyilvános szöveg közötti határok, illetve a bejegyzések szövegkörnyezete alapján valamiféle bizonytalan képet alkothatunk tartalmukról. Végül az intimitás negatív tükörképként megjelenő megnyilvánulásait képezik maguk a megfejtetlen szavak és sorok. Ezek a helyek egyrészt rejtélyek vagy titkok, másrészt manifesztációk: az öncenzúra, a szelekció, a tagadás mimézisei, vagy – más szempontból – különleges vonzerővel rendelkező textuális „rések", az „előtűnés-eltűnés színjátékai". (Roland Barthes: A szöveg öröme, Osiris, Budapest, 1996. 79. o.)

Az életrajzi intimitás és az intellektuális teljesítmény között különbséget tevő megközelítésre nézve tanulságos Szerb Antal naplójegyzeteinek, illetve első tanulmányainak egymástól eltérő utóélete is. Az ifjú Szerb portréjának megalkotása során Poszler György egyaránt fontos szerepet szán mind a naplójegyzeteknek, mind a korai, Schiller, Ibsen, Thomas Mann, Vörösmarty műveiről írott, majd fogalmazványként megőrződött tanulmány-kísérleteknek. (Lásd: Poszler: i. m., 26–40. o.) Míg azonban e korai tanulmányok kéziratban maradtak, a naplójegyzetek széles nyilvánosság elé kerültek. Noha Poszler György is felfigyelt a korai tanulmányok olvasása és értelmezése során az érett Szerb Antal teljesítményét megelőlegező mozzanatokra, de ennek ellenére is csak előzménynek, nem pedig az életmű szerves részének tekintette őket. Az utókor szempontjából az ifjúkori tudományos szöveg csak zsenge, melyet éles határvonal választ el a későbbi művektől, viszont a gyermek- és az ifjúkor világát megőrző intim szöveg nem csak írásmű, hanem maga a szövegben testet öltött és konzerválódott élet, amely az irodalomtörténet szempontjából soha nem avul el, míg az intellektuálisan meghaladott szöveg igen.

III. Szerepjátszás és társadalmi mimikri

Egy Szerb Antalra igen jellemző, elképzelt helyzeten alapuló szövegben – Kölcsey emlékbeszéde Szerb Antal Kristóf fölött – fordul elő Pico della Mirandola mondása: „sem földivé, sem égivé nem teremtettünk téged, azért, hogy megfontolhasd, megközelítőleg milyen formát öltsél." (Naplójegyzetek, 32. o.) Pico idézett sorai a föld és az ég szimbolikus kettősségén keresztül olyan egzisztenciális határhelyzetet, átmenetiséget érzékeltetnek – sem ez, sem az, se itt, se ott –, amilyennek saját magát és intellektuális karakterét Szerb Antal többnyire látta: afféle daimón vagy köztes lény. A naplójegyzetek szerzője úgy jeleníti meg önmagát és művét, mint akinek/aminek nincs szilárd – morális, pszichológiai és intellektuális – súlypontja vagy középpontja. A napló tanúsága szerint Szerb személyiségét és írásait az átmenet, a látszat, a külsődlegesség, a viszonylagosság fogalmai határozzák meg. A morális, lélektani, intellektuális súlypontnélküliség tudatának hátterében egyrészt a személyiség kialakulatlansága, másrészt pedig a társadalmi súlypontnélküliség érzése áll. Ez utóbbi jellegzetes modern zsidó önértékelés is egyúttal, mely tudásszociológiai és nemzetkarakterológiai szempontból egyaránt vizsgálható.⁴ Végül, a lélektani és a tudásszociológiai magyarázat igénybevétele nélkül, leíró módon is megállapíthatjuk, hogy Szerb Antal személyiségét és műveit – illetve az ezekre vonatkozó önértelmezéseket – a viszonylagosság, az átmenetiség, a külsődlegesség fogalmai határozzák meg. Az említett fogalmak mind a személyiség belső szerkezetének leírásában, mind a szerzőnek a környezethez való viszonyában fontos szerepet játszanak: „Az éthikus, az önmagának szükségszerű ember olyan, mint a mególmozott »kelj fel Jancsi«, ha fel is döntik, feláll magától. Belőlem hiányzik az ólom." (Naplójegyzetek, 73. o.) Szerb Antal e fogyatékosságokból kiindulva saját magát olyan személyként és intellektusként jellemzi, aki folyamatosan szilárd metafizikai, spirituális és kulturális bizonyosságok után kutat, melyeknél lehorgonyozhat, és amelyek a szerepek és részletek végtelen áradását valamiféle egységbe szervezik. E kapaszkodók vagy keretek Szerb Antal esetében közismertek, ilyen például a katolicizmus, a szellemtörténet, a mitológia, a magyarságtudat.

Az önmagát kívülről is mindig figyelmesen szemlélő – vagy inkább fürkésző – Szerb Antalban hamar tudatosul, hogy a szilárd pontot jelentő kapaszkodók vagy keretek csak szerepeken és pózokon keresztül sajátíthatók el és élhetők meg: „Bernátnak és Mannónak nagyszerű beszélgetésben kifejtettem, hogy az intelligens modern embernek kell magát stilizálni, kell egy kicsit pózolnia, mert ha olyannak mutatja magát, mint amilyen, akkor semmilyen." (Naplójegyzetek, 55. o.) Ezzel kezdetét veszi a felnőtt Szerbbel kapcsolatban is sokak által említett társadalmi és kulturális szerepjátszás, vagy – ha a környezet elvárásait, sőt ellenségességét hangsúlyozzuk – a mimikri. Ezt a sajátos magatartást Szerb naplója több helyen is a kaméleon viselkedésével jellemzi: „Minden egyéniség-hajhászatom mellett megmaradok kaméleonnak. Amint más fiúval beszéltem, még a hangom is megváltozik. Az öregekkel vidám pajtás, a tisztekkel kinevető intellektuel, a középsőkkel testvér, a kisebbekkel idősebb cserkész-hangon beszélek." (Uo.) „Az egyéniségem, azt hiszem, nagyon fejlődik, ámbár nem szűnök meg gondosan stilizált kaméleon lenni." (Naplójegyzetek, 48. o.)

A mimikri mint értelmezési szempont fontos szerepet kap az érett író és tudós, illetve az életmű teljességének kritikai megítélésében is. Az életmű által felkínált kettősségeket (pozitivista és szellemtörténész, költő és tudós, esszéista és értekező, racionális és misztikus és hasonlók) Szerb Antal kritikusai – ízlésbeli, kulturális vagy politikai előfeltevéseiktől függően – többnyire úgy értékelték, hogy mindig csak az egyik pólus képviselője az „igazi", a hamisítatlan Szerb Antal, a másik pólus képviseletére vagy megjelenítésére pedig olyan külsődleges körülmények szorították őt, mint az érvényesülés vágya, az akadémiai tudományos normák kényszerítő ereje vagy túlzott tisztelete – és általában az irodalmi, tudományos és politikai környezet ellenséges reakcióitól való félelem. Itt említendő körülmény, hogy Szerb szerepjátszási hajlandósága, a kaméleon-magatartás kifejlesztése, a mimikri alkalmazása pontosan illeszkedik egy olyan nehezen definiálható, de jól felismerhető kulturális-irodalmi diskurzusba, amelynek kulcsfogalmait a szerep, az álarc, a rejtőzés, a megtévesztés jelentik. E diskurzus Magyarországon a húszas években bontakozik ki, a harmincas években éri el fénykorát és a negyvenes években a háború vet neki véget. Társadalmi háttere összetett: az okok között az első világháború okozta pusztítások, a háború után egész Európát jellemző értékválság és krízishangulat, a békekötés utáni területi veszteségek sokkhatása, a proletárdiktatúra után erősödő antiszemitizmus, a gazdasági válság okozta létbizonytalanság egyaránt megemlíthetők. E diskurzusba egymástól nagyon eltérő jelenségek sorolhatók: a populáris kultúrában Lengyel Menyhért és Molnár Ferenc színdarabjai, Rejtő Jenő regényei, a félreértésekre, szerepcserékre épülő klasszikus magyar filmvígjáték, az elitkultúrában pedig a szereplíra Babits, később Szabó Lőrinc, Weöres Sándor munkásságában egyre erősebbé váló népszerűsége vagy az ifjú Szentkuthy Miklós, Szerb Antal és mások írásai. Ez a diskurzus gyakran átmetszi az elit és populáris kultúra határait, és a legtöbb kulturális produkciónak valami kétes többszínűséget és megcsináltságot kölcsönöz. Ennek Szerb Antal kritikai fogadtatásában is észlelhetők a nyomai, így például azokban az utalásokban, melyek Szerb „szellemi kaméleonságára", írásainak „ponyvaízére", tudományos munkáinak „szépirodalmi" karakteré-re vonatkoznak.

IV. Perverzió és dekadencia

Már Poszler György megállapította a fiatal Szerb Antal világképének és műveltségének „fin de siécle" jellegét (Poszler, 1965. 32. o.), melynek kialakulásában fontos szerepet játszott az úgynevezett dekadens szerzők – Baudelaire, Oscar Wilde, Walter Pater, Ady Endre és mások – műveinek olvasása. A naplójegyzetek kiadása újabb szempontokkal gazdagíthatja Szerb Antal e korszakának ismeretét. Egyrészt beszélhetünk a nyilvánvaló irodalmi hatásokról, másrészt arról is, hogy a fiatal Szerb Antal önképébe integrált „perverz" és „dekadens" elemek (lásd: Naplójegyzetek, 59–62. o.) maguk is pózok vagy szerepek, melyeken keresztül felfedezhetjük a Szerbre jellemző sajátos bizonytalanságot vagy átmenetiséget. A dekadencia Szerbre gyakorolt vonzerejében, a dekadens magatartás megélésében például nagy szerepet játszott az, hogy Szerb Antal nem egyszerűen a lezüllés, az életuntság, a perverzió, a satanizmus irodalmias vegyülékének tekintette a dekadenciát, hanem ezen keresztül adott értelmet annak a sajátos egzisztenciális-metafizikai feszültségnek is, amely egyfelől a fizikai-testi vágyak és kísértések, másfelől katolicizmusa, illetve a nőkkel szembeni magatartásában fontos szerepet játszó újromantikus pózok között húzódott meg.

A dekadencia problémájából elsősorban a perverzió szerepét emelem ki. Egyrészt, mert ebben mint a dekadens képzetkör egyik komponensében szorosan összefonódik a kultúrateremtés és a szexuális normasértés kapcsolata, másrészt, mert maga a perverzió a Szerb-napló egyik kulcskifejezése, előfordulásának gyakoriságát és értelmezési szempontként való felhasználhatóságát tekintve egyaránt. Az irodalomról mint marginális és normasértő nyelvhasználatról, illetve a perverzióról mint marginális és normasértő szexuális magatartásról való gondolkodás a tizenkilencedik század végén formálódik egységes diskurzusba. A dekadens kultúra és szexualitás határain belül a mesterségesség, a betegesség, a természetellenesség és az esztétizáltság kategóriái egymást erősítik vagy egymás szinonimái. (Lásd: Richard Gilman: A dekadencia, Gondolat, Budapest, 1990., illetve Elaine Showalter: „Dekadencia, homoszexualitás és feminizmus", in: Café Bábel, 1994/1–2.) Az irodalmi szöveg és a szexuális perverziók világa között a kapcsolat egyrészt tematikusnak tekinthető, másrészt a hasonló (azonos) osztályozási elveken alapul. A perverzió a szexualitás területén belül, az irodalom pedig a nyelv világán belül sajátos részterületet képez, és e részterületek meghatározására tett kísérletek logikája is meglepően hasonló. Az irodalom és a perverzió egyaránt leírható (1) formális-strukturális kritériumok, (2) konszenzus, illetve (3) a kirekesztés műveletei alapján.⁵

Szerb Antal naplójegyzeteiben az irodalom és a perverz/dekadens szexualitás rokonsága, a kirekesztés/kizárás irodalmi valóságot konstruáló ereje közvetlenül megfigyelhető. A cserkésznaplóban a ‘perverz’ egyértelmű divatszó, és a fiatal Szerb nem kevés tetszelgéssel arra is ügyel, hogy környezete ezt a kifejezést az ő sajátos stílusával és személyével kapcsolja össze. A homoszexualitás kérdése ugyancsak fontos szerepet játszik a naplóban, megjelenik Szerb cserkész-élményeit leíró, illetve a Térey Bennóhoz fűződő barátságra utaló bejegyzésekben is. De nem csak életrajzi és irodalmi motívumokról van szó, hanem cenzurális-szelekciós műveletek érvényesüléséről is, melyeknek köszönhetően Szerb elkülöníti az őt foglalkoztató, megragadó anyagból a művekbe majdan átkerülő, illetve az intimszféra körében maradó elemeket. Így például a Térey–Szerb viszony életrajzi elemei megjelennek a naplóban, irodalmi formát kapnak a Hogyan halt meg Ulpius Tamás? című novellakísérletben, végül – immár alig felismerhető formában – az irodalmi nyilvánosság elé kerülnek Az utas és holdvilágban. A szelekció és a tematizálás más jellegű viszonya érhető tetten a naplóban közölt versek esetében. Feltűnő, hogy Szerb Antalnak a naplóban megőrzött versei – azon túlmenően, hogy nem volt kiemelkedően tehetséges költő – mennyire konvencionálisak és „fehérek". A naplóban közölt versek, melyeket a szöveg tanúsága szerint többnyire átnyújtott az őket ihlető hölgyeknek, olyan pragmatikai térben keletkeztek, melyben egyrészt tiszteletben kellett/illett tartani a címzett konvencionális elvárásait, másrészt nyilvánvalóan távol esnek attól, amit Szerb valódi irodalomnak tartott, hiszen nyoma sincs bennük a Wilde, Nietzsche, Baudelaire, Ady és mások kultuszán keresztül megfogalmazott és eszményített invertált ihletnek.

A perverzió Szerb világlátásában és szövegeiben szó szerinti jelentésében is fontos szerepet játszik. Perverz – annyi, mint fonák, tehát a fonákjukról nézni a dolgokat, mindez vonatkozhat Szerb értékrelativizmusára és iróniájára is. Nyughatatlan, állandóan ellentétek között vibráló gondolati és érzelmi működésének jellegzetes műveleti eleme a megfordítás, a dolgoknak, jellemeknek, viszonyoknak, érzelmeknek visszájáról való megközelítése vagy szemlélete. Ebből a szempontból érdemes közelebbről szemügyre venni a naplójegyzeteknek a cserkészetre vonatkozó bejegyzéseit is. A cserkészet jelentőségét az ifjú Szerb szocializációjában elsősorban a piarista nevelés szelleméhez és a Sík Sándorhoz fűződő tanítványi, majd baráti kapcsolatot illetően vizsgálták. (Lásd: Poszler: i. m.) De a cserkészek világa – Szerb Antal esetében – nemcsak pozitív kulturális és szocializációs mintákat kínál, hanem az álcázás és az elfojtás terepe is, például a zsidó származást vagy az ifjúkori szexualitást illetően. Az apa döntései után (megkeresztelés, piarista iskoláztatás) a cserkészélettel veszi kezdetét a Szerb pályáján megfigyelhető tudatos társadalmi mimikri.⁶ De nem csak a származásról van szó ebben az esetben. A cserkészet – különleges értékrendjének és törekvéseinek köszönhetően – olyan személyiségformáló, fegyelmező és ellenőrző rendszer, amely a fiatalkori szexuális vágyak és fantáziák örvénylésére vetül és tagolja azt. Megfogalmaz bizonyos értékeket: aszkézis, fegyelem, humanitás – ezek a Szerb cserkészélete kapcsán hagyományosan hangsúlyozott tényezők. De az említett értékeket hordozó mikro-világ, éppen mert egy sajátos életszakaszban kap jelentőséget és egy különleges pedagógiai szituációra épül rá, folyamatosan erotizálódik, ha úgy tetszik, pervertálódik is egyúttal. A cserkészet, miközben érvényesíti az általa megfogalmazott értékeket (kereszténység, magyarság, bajtársiasság, életrevalóság, egészség stb.), ugyanakkor mint kizáró és ellenőrző mechanizmus diskurzusba lépteti és mind a cserkészélet mindennapjaiban, mind nyelvhasználatában folyamatosan megjeleníti az ezekkel ellentétes fogalmakat, jelenségeket is. Így például a cserkészet az onánia („önfertőzés") megfékezésének, de ezen keresztül a mindennapi és az irodalmi diskurzusba való bevonásának a színtere is. (Lásd: Naplójegyzetek, 51–53. o.) A barátság fonákja: hol rontja meg tisztaságát a homoszexuális vonzalom? Az aszkézis élveteg magatartássá válik (alvás, lustaság, fiatal fiúk kerülgetése), a fegyelmezés kicsapongássá (persze leginkább a képzeletben és az őrség unalmát elűző beszélgetésekben), a humanizálódás pedig a „perverz" szó állandó használatává és a perverz magatartásban való tetszelgéssé alakul át. „Az öregeknek minden második szava volt: te perverz. Ez Fábri és az én hatásom volt. Sokat voltam velük. Az egyszerű disznólkodás undorít engem, de a perverz az érdekes." (Naplójegyzetek, 56. o.) Mindez tovább, pontosabban szólva, újra és újra artikulálódik, afféle speciális „tükörstádiumokon" keresztül. A cserkészeszmények a fonákjukra fordulnak, majd erre a lelkifurdalás és a meggyónás következik. Ezt követi a normalizálódás, a cserkészeszmények a helyükre kerülnek, majd minden kezdődik elölről.

V. Zsidóság

A napló egészén végighúzódik Szerb Antal zsidóságának vizsgálata és értékelése. A zsidósághoz tartozás kérdése felmerül a személyes önvizsgálatok során vagy akkor, amikor a rendszeresen templomba, áldozni járó, Sík Sándort tanárként és atyai barátként egyaránt tisztelő, a keresztény hitéletben egy időben szinte lubickoló fiatalember kényszeresen számon tartja barátnői származását, és szorongása, félszegsége a zsidóktól a nem zsidókig ívelő skálán egyre inkább nő. A zsidóság ebből a szempontból – sok más mellett – a mindennapi élet kisebb-nagyobb döntéseit, történéseit befolyásoló frusztrációk forrásaként jelenik meg: „Íme a katholikus leány – vajon megadatik nekem közelébe jutnom? Mennyit tanulhatnék tőle, és született tanítvány lelkem milyen odaadó tudna lenni. De ez a beteges félelem a keresztény leányoktól – majd kialakul." (Naplójegyzetek, 101. o.)

Máskor a pszichoanalízis álomelemzései kapcsán kerül elő a zsidósághoz tartozás kérdése: „A ghettó álma. Sikátorok, régi házak, szűkös lakások, átjáró udvarok, korlátok, végtelen folyosók – minden intelligens zsidó ismeri ezt az álmot. Ez a ghettó atavisztikus víziója. Innen van a szorongás, érzet, mely álmodó-magunkat eltölti ilyenkor – sőt ébren is, ha érthetetlen, bizsergő vággyal keressük az ilyen helyeket." (Naplójegyzetek, 79. o.) E feljegyzések arra utalnak, hogy a konvertita, az asszimiláns tudatalattijában kitörölhetetlenül jelen vannak a zsidó lét emléknyomai, mégpedig nem is a világvárosi művelt polgárra valló ismertetőjegyeken, hanem ellenkezőleg, az „atavisztikus" zsidó világ, a középkori és a kelet-európai gettók nyomasztó tereinek emlékképein keresztül. Az álmában zsidóságával szembesülő Szerb Antal – képletesen szólva – nem egy Proust vagy Hoffmanstahl világának díszes kulisszáira, hanem Kafka rémálmaira riad fel. A naplóírónak az álommagyarázat egyetemes érvényével, illetve a saját magával szembeni bizalmatlanságát és bizonytalanságát mutatja, hogy rögtön kész is e magyarázatot a tapasztalattal szembesíteni. A „kísérlet" eredménye persze az a felismerés, hogy mind a magyará-zat egyetemessége, mind a személyes élethelyzet mögött kitörölhetetlenül a zsidó lét partikularitása, illetve rejtett determináló ereje húzódik meg: „A freudisták azt állítják, hogy ez tipikus és általános álom, eredete a testnek az anyaméhből kijövetelében van. Nem igaz. A freudisták mind zsidók voltak, ők tehát ismerték ezt az álmot. Én végigkérdeztem egy csomó embert. A zsidók mind ismerték, keresztényt eddig nem találtam, akik ismerték volna." (Uo.)

A naplójegyzeteket olvasva négy jellegzetes – gyakran egymást keresztező – megközelítésmódot különíthetünk el Szerb Antalnak saját zsidóságára, illetve a zsidóságról alkotott véleményére vonatkozóan.⁷ Az első megközelítésmódot a kommunista forradalmárok álláspontjával jellemezhetjük, melyről Szerb meglehetősen szkeptikus módon vélekedik: „Nem azért akarnak világforradalmat, hogy az alsó osztályoknak jobb legyen, hanem azért, hogy megszűnjék a különbség zsidó és nem-zsidó között." (Naplójegyzetek, 279. o.) A kommunista vezetők zsidósága legalább két okból lényeges Szerb számára. Egyrészt, mert a „zsidó-ügyként" megbélyegzett proletárdiktatúra után az erősödő antiszemitizmus következményeit neki is viselnie kellett, másrészt, mert Szerbet és környezetét mélyen elgondolkodtatta az általuk tisztelt Lukács Györgynek a forradalmi munkásmozgalomhoz való csatlakozása. A második megközelítés a kereszténységé. Több visszaemlékezésből és dokumentumból – így a Naplójegyzetekből is – tudjuk, hogy Szerb idővel felhagyott ifjúkori lelkes katolicizmusával, és feltételezhető, hogy a zsidók által felvett kereszténységet – az érzelmi és spirituális azonosulás ellenére is – végső soron külsődlegesnek tartotta. Ezt az álláspontot nem csak a meghasonlottsággal és rejtőzködéssel kapcsolatos mindennapi tapasztalatok erősítették, hanem a zsidóság és kereszténység viszonyában rejlő belső paradoxon felismerése is: „A zsidóság tragédiája az, hogy nem dicsekedhet a legnagyobbal, amit adott, Jézussal és a kereszténységgel." (Naplójegyzetek, 275. o.) A harmadik megközelítés a többségi környezethez való hasonulás, mint afféle társadalmi mimikri. Ezt Szerb – noha a mindennapok során alkalmazta – valójában nem tekintette elfogadhatónak, egyrészt mert a saját bőrén érezte hátrányait, másrészt, mert végső soron feleslegesnek tekintette. Szerb Antal úgy gondolta, hogy zsidónak lenni olyan faktum, amely érdemben nem megváltoztatható: „Aki zsidók véréből kisarjadt, az szükségszerűen megváltoztathatatlanul zsidó, ha az összes faji jellegvonások ellentéte lenne is és ha a legvadabb gyűlölője is fajának. A testét, a Szükségszerűségnek eme mikrokozmikus szimbólumát, nincs képességében megváltoztatni, és a test hordozza a fajt…" (Naplójegyzetek, 92. o.)

Végül, az író és irodalomtörténész Szerb Antal szempontjából nagyon fontos a kettős identitásnak az a felfogása, mely tudomásul veszi a zsidó származást, minden előnyös és/vagy terhes kulturális és társadalmi következményével egyetemben, de az anyanyelven és az irodalmon keresztül a magyarsághoz, a magyar nemzethez tartozónak tekinti önmagát. Szerb Antalné számos írásában és interjújában idézte férjének most már az eredeti szövegkörnyezetben is olvasható mondatát: „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok." (Naplójegyzetek, 279. o.) Ha ehhez – csak néhány példára utalva – hozzászámítjuk a Magyar irodalomtörténet megírásának a kortársak és az utókor által gyakran kultúrhéroszi tettként jellemzett véghezvitelét vagy a Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete felkérésére 1944. március 15-én tartott ünnepi beszédet (Mit adott nekünk a magyar irodalom?), akkor megállapíthatjuk, hogy a kirekesztett embernek ebben a bonyolult érzelmi és intellektuális konstrukciójában a magyarsággal való azonosulásnak olyan kivételes erejű megvalósulása jött létre, amelyhez hasonlót például a jó barát, Radnóti költészete eredményezett – ugyancsak a zsidók megsemmisítésének árnyékában.⁸

Essék néhány szó a Naplójegyzetek kapcsán Szerb Antalné Bálint Klára szerepéről is, aki nagyon sokáig az író irodalmi hagyatékának őrzője volt, és e hagyaték értékeivel férje szelleméhez méltó módon gazdálkodott. Szerb Antalné több alkalommal is kifejtette, hogy férjének életpályája és sorsa bizonyos tekintetben kétségessé teszi az asszimiláció, a magyar kultúra és a katolikus vallás melletti választás érvényességét. (Lásd: Akitől ellopták az időt, Wágner Tibor (szerk.), Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1996. 283–284, 321–327, 329–330. o.) A Naplójegyzetek-kötetben ismét megjelent a cserkésznapló részleteinek folyóiratközléséhez készített bevezető írása, amely Szerb Antal katolikusságát úgy ítéli meg, hogy az író apja a megkereszteléssel és a bensőséges katolikus neveléssel „halálán túl is hordott keresztet" rakott Szerb Antal vállaira. Az író felesége képviselte talán a legkövetkezetesebben azt a felfogást, hogy a megkeresztelés Szerb Antal életútja során mindig is a meghasonlottság, Sík Sándor híres konvertitákról írott művének szavával élve a „kétsíkú élet" determinációs pontja volt. (Lásd: Sík Sándor: A szeretet pedagógiája, Vigilia Kiadó, Budapest, 1996. 135. o.) E nézet hátterében feltételezhetően az a meggyőződés rejlett, hogy az összes, Szerb Antal életét és művét a zsidóságtól elvitatni szándékozó álláspontot viszonylagossá teszi, sőt, érvényteleníti az a körülmény, hogy az írónak „zsidóként kellett meghalnia". Szerb halála után felesége egy meglehetősen bonyolult közéleti-irodalmi szerepbe kényszerült. Egyrészt közre kellett működnie abban a diskurzusban, amely Szerb Antalnak mint „polgári humanistának" állított emléket – e beszédmód szerint Szerb Antal sem keresztény, sem zsidó, hanem az egyetemes és/vagy európai értékek képviselője volt. Másrészt ápolnia kellett a katolikus Szerb Antal alakjával való kontinuitást is. Ennek jeleként értékelhető, hogy Sík Sándor vezette Szerb Antal temetési szertartását, vagy hogy a cserkésznapló egyes részleteit később éppen a katolikus folyóiratban, a Vigiliában jelentette meg. De a legerősebb késztetés mégis az lehetett, hogy Szerb Antal emlékét zsidóságának hangsúlyozásával őrizze meg. Ok volt erre Szerb Antal zsidóként történő diszkriminálása, majd meggyilkolása, és az is, hogy az író számára élete végén egyre meghatározóbbá vált saját zsidóságának tudata. Végül ilyen ok volt, hogy a Szerb halálára következő történelmi-politikai korszak Szerb Antal zsidó etnikai, életrajzi, kulturális identitását semmisnek nyilvánította, illetve a „polgári humanista", a „fasizmus áldozata" és hasonló körülírásokkal fedte el.

(Sajtó alá rendezte, az előszót és a jegyzeteket írtaTompa Mária. Magvető, Bp., 2001, 352 oldal, 2490 Ft)

Jegyzetek

1 Az irodalom tudományos megközelítését évtizedeken keresztül az immanencia eszménye határozta meg – például a strukturalista irányzatokban –, jelenleg azonban ennek ellenhatása érvényesül. Az életrajz és a mű kölcsönhatásai körüli vizsgálódások egyre jobban foglalkoztatják az irodalomtudományt: a pozitivizmus genetikus életrajz-központúsága (vagy a freudista irodalomelemzés életrajzi érdeklődése) után újból napirendre kerültek az életrajz és az életmű módszertani szempontból korábban relevancia nélkülinek tartott összefüggései.

2 E felfogás ellentéte, amikor a határszövegeket az intimitás és a személyesség hatóerejét koncentrált módon megjelenítő „szuperirodalomként" értelmezik, mint például József Attila pszichoanalitikus kezelésének dokumentumai esetében: „Foglalkozhatnánk azzal is, hogy önelemző prózája mennyire tekinthető félig elvégzett szublimálásnak (…) vagy fordítva: hogy a versek önkifejező erejének megsokszorozása, afféle szupervers létrehozása történik-e meg bennük." („Előszó", in: Horváth Iván–Tverdota György: „Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila, Balassi–KJK, Budapest, 10. o.)

3 Két súlyos tévedés a jegyzetekben: a 70. oldalon W. Morris bizonyára nem az 1910 és 1998 között élt amerikai író és kritikus, hanem William Morris (1834–1896), az angol preraffaelita író- és művészcsoport képviselője. A 253. oldalon pedig Szerb Antal nem Ernst Curtius (1814–1896) klasszika-filológusra utal, hanem Ernst Robert Curtius Die literarische Wegbereiter des neuen Frankreich című művére. Ernst Robert Curtius (1886–1956) a huszadik századi német irodalomtudomány klasszikusa, említett könyve éppen Szerb Antal és Kecskeméti György fordításában jelent meg magyarul, A mai Franciaország irodalmi úttörői címmel, 1925-ben.

4 A „stabilitáshiány" és a „sehova nem tartozás" fogalmaira épülő modern zsidó karakterkép például Lesznai Anna Válasz a Huszadik Század körkérdésére című írása, in: Kőbányai János (szerk.) A zsidóság útja, Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2000. 66–76. o. Lesznai írásának társadalomtörténeti értelmezéséhez lásd Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Osiris, Budapest, 2001. 524–525. o.

5 A formális megközelítés szempontjából létezik egy olyan norma, melyhez képest a perverzió az eltérésen keresztül definiálható: „A perverzió vagy a) anatómiai értelemben vett túllépés azokon a testtájakon, melyek a nemi érintkezésre vannak rendelve, vagy b) továbbidőzés a nemi tárgyhoz való átmeneti viszonylatoknál, melyeken pedig rendes nemi érintkezésnél gyorsan túl kell haladni a végleges nemi cél felé vezető úton." (Sigmund Freud: „Három értekezés a szexualitás elméletéről", in: A szexuális élet pszichológiája, Cserépfalvi, Budapest, 1995. 51. o.) Az irodalom esetében az eltérés a homogénnek feltételezett nyelvi normához képest fogalmazódik meg: „A költői nyelv elemzése nagyrészt azoknak a disztribúciós szerkezeteknek a kereséséből áll, melyek valamiképp eltérnek a normától." (S. Chatman – S. Levin: Linguistics and Literature, 1973. Idézi Bezeczky Gábor: „A nyelv homogeneitásának koncepciója", in: Literatura, 1990/1. 14. o.) A konszenzuson alapuló meghatározás szerint a perverzió és az irodalom az, amit annak tartanak, aminek az ekként való definiálására megállapodás létezik. Végül – Foucault szerint – az irodalom és a perverzió két marginális diskurzus, melyeket a hatalom a kirekesztésen és az ellenőrzésen keresztül határoz meg. Foucault Őrület és társadalom című előadása az elmebetegséget és az irodalmat írja le a kényszerek és a kizárások rendszerének termékeként: „Az irodalom egy lényegileg peremszerű diskurzus, amely a többi közönséges diskurzus között áramlik, keresztezi őket, alattuk, felettük, közöttük kering, vitába száll velük." (Michael Foucault: Nyelv a végtelenhez, Latin Betűk, Debrecen, 1999. 261. o.) A marginális nemi szokásokkal azonosított perverzió meghatározása ugyanezen logika szerint történik. (Lásd: Michael Foucault: A szexualitás története. A tudás akarása, Atlantisz, Budapest, 1996. 41–42. o.)

6 Ezt a helyzetet akaratlanul is ironikussá teszi, hogy egy olyan mozgalomban történik mindez, melynek középpontjában az „erdei tudományok" ismeretei helyezkednek el. (Lásd: Nagy László: „A cserkészmozgalom és a cserkészet jövője", in: Magyar cserkészet – Világcserkészet, Zombori István (szerk.), Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szeged, 1989. 23. o.)

7 Minthogy Szerb Antal álláspontját elsődlegesen az asszimiláció stratégiájának elfogadása határozta meg, saját identitására vonatkozó nézeteinek a tradicionális zsidó világgal nincsen – vagy csak az olvasmányélményeken keresztül van – kapcsolatuk. Így például a naplójegyzetekben helyenként megjelenik a zsidó népi vallásosság, a hászidizmus hatása is: „Vallásos élményeimnek spontán következménye, hogy históriaivá tenni akarva, én belemélyülök a régi vallások szellemébe – az ő vallásosságuk támogatja és tartja fenn az enyémet, valamint Baalschem (…) imádságának négy madara vitte a hívők imáit az Ég felé." (Naplójegyzetek, 84. o.)

8 „A szimbolikus hon- és múltfoglalások öngyötrő jogcímszerzési próbálkozásainak költészetben, tudományban vagy bárhol az erkölcsi fedezet adhat értéket: mit vagyunk hajlandók adni, erőnkhöz mérve, azért, amit kapunk. Ha mindent, akkor kiérdemeltük az itthon érzetét, s Arany László A hunok harca című versének (1873) záró sora (»Tied ez a föld még, te vagy itt még itthon«), bármilyen jogszerű, nem lesz okvetlenül magától értetődőbb, mint Radnóti Nem tudhatomjának merőben lírai érve: »Itthon vagyok. Ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom«. (…) Ha tudjuk, hogy Kölcsey szerint mire kötelez, akkor a Hymnus kínálta többes szám első személyt felnőtt fejjel újra el szabad fogadni, újra magunkra értve egy történelmi közösség tagjává avató liturgiáját, újra otthont lelve, régtől ismerőset, nyelvi, földrajzi és szellemi terében." (Dávidházi Péter: „Őseinket felhozád", in: Per passivam resistentiam, Argumentum, Budapest, 1998. 142–143. o.)