Évek óta nyár van, né­ha he­ves zi­va­ta­rok csap­nak le, utá­na megint fel­la­zul a por­ren­ge­teg. Nincs mit mé­rics­kél­nem, csak két szél­ső­ér­ték lé­te­zik, köz­tük nem fe­szül sem­mi, ami­ről ér­de­mes vol­na szót ej­te­ni. A nagy ug­rás, ami­kor káp­rá­za­tos gyor­sa­ság­gal át­len­dü­lünk egyik­től a má­sik­hoz, a ke­let­ről os­to­bán, cél­ta­la­nul át­szá­gul­dó fel­hők, majd a va­ló­sze­rűt­le­nül sú­lyos for­ró­ság, min­den an­­nyi­ra is­me­rős már, hogy szin­te ész­re sem ve­szem. Ez a leg­ros­­szabb az egész­ben, ez az idő mú­lá­sát és a ter­mé­szet rend­jét hát­tér­be szo­rí­tó egy­han­gú­ság, a szám­ban eg­­gyé vá­ló ízek, az ár­nyé­kot ke­re­ső em­be­rek ki­is­mer­he­tő moz­gá­sa és a le­va­kar­ha­tat­lan gya­nak­vás, hogy ez így is ma­rad: sem­mi sincs, ami fel­kel­te­né és irá­nyí­ta­ná fi­gyel­mün­ket. Ve­zér le­het­nék köz­tük, ezt biz­tos­ra ve­szem, en­­nyi las­sú ál­lat fö­lött egy csúcs­ra­ga­do­zó, de van va­la­mi a le­ve­gő­ben, ami ki­öli be­lő­lem az ag­res­­szi­vi­tást. Szin­te csak vé­de­ke­zem, bár ez is na­pi el­fog­lalt­sá­got je­lent. Ide­ge­nek vesz­nek kö­rül, és csak azok fe­lől va­gyok nyu­godt, akik­nek a fel­buk­ka­ná­sá­ra már al­hat­tam egyet. Ha van időm és esé­lyem alud­ni – ak­kor még élek, túl­él­tem a ta­lál­ko­zá­so­kat. Egy kis al­vás, egy nap ke­gye­lem. Rá­adá­sul úgy kell küz­de­nem, hogy nincs össz­hang­ban a tes­tem és a lel­kem, s ez a kö­rül­mény ál­lan­dó­an ké­tes hely­ze­tek­be so­dor.

Reg­gel a nap itt a Grand-Donat kör­nyé­kén az ös­­szes töb­bi me­ne­kü­lő vá­ros­rész­nél is ha­ma­rabb be­má­szik a szem­héj alá. Kép­te­len­ség bé­ké­sen éb­red­ni, nincs ár­nyék, aho­vá be le­het­ne hú­zód­ni; az el­ső su­ga­rak fel­szúr­ják a pu­pil­lát, és a fáj­da­lom ott kö­röz a ko­po­nyá­ban. A Baise híd lá­ba alat­ti na­gyobb for­gal­mú utak, a kül­vi­lág za­jos fé­reg­moz­gá­sa csak ez­után ér el hoz­zám. A föld­be sül­­lyesz­tett lánc­hor­go­nyok át­su­gá­roz­zák a re­me­gést az em­be­rek vég­tag­ja­i­ba, de még a hang­juk­ba is – a hi­deg ki­ráz tő­le. Ez a ket­tős­ség, a for­ró tű a sze­mem­ben, s a hi­deg a ge­rin­cem men­tén, mint­ha elő­re­ve­tí­te­nék az őrü­le­tet, nem­csak a tes­tem és a lel­kem, ha­nem a tet­te­im és a gon­do­la­ta­im is fo­lya­ma­to­san szem­be­sze­gül­nek egy­más­sal. Egy ilyen vá­ros, mint ez, a ma­ga kö­zel két­mil­lió la­ko­sá­val, zsú­folt­ság­tól re­pe­de­ző alak­za­ta­i­val van olyan nagy, hogy el­tűn­jek ben­ne, de min­den ro­hadt pir­ka­dat­tal le­ta­po­gat ez a gő­zöl­gő szken­ner, és a kö­vet­ke­ző órák­ra ez­zel el is ve­szett a re­mény. A ke­zem gyors, ha lő­ni kell, a ref­le­xe­im ki­vá­ló­ak, s olyan gyor­san fu­tok, hogy utol­ér­he­tet­len len­nék, egye­dül a fény ta­lál meg. És a zaj.

En­nek el­le­né­re nem hi­szem, hogy az em­be­ri­ség raj­tam kí­vül még egy pél­dányt fel tud­na mu­tat­ni, aki is­ko­lá­zott­ság, in­téz­mé­nyes kép­zés, szak­ér­tők ál­tal irá­nyí­tott gya­kor­lat nél­kül idá­ig ju­tott vol­na. Hisz épp ez az, az is­ko­lák, az in­téz­mé­nyek, a zsar­no­ki ter­mé­sze­tű szak­ér­tők azok, akik be­le­ás­sák ma­gu­kat az em­ber­mas­­szá­ba, hogy az élet­ké­pe­se­ket ki­ha­lás­­szák és meg­sem­mi­sít­sék. Minden­nek el­le­né­re sem­mi­lyen né­ven ne­vez­he­tő, ér­dem­le­ges ér­zé­se­im nin­cse­nek a fö­lém ren­del­tek­kel kap­cso­lat­ban, nem va­gyok rá­juk dü­hös, el­fo­ga­dom, hogy mind­ez a ter­mé­sze­tük­ből fa­kad. Tár­gyal­ni le­he­tet­len ve­lük, fo­lya­ma­tos ak­ci­ó­ban van­nak, és ha a dol­gok mé­lyé­re te­kin­te­nék, be kel­le­ne val­la­nom, hogy a meg­átal­ko­dott­ság­nak ez az öko­nó­mi­á­ja, a konf­lik­tu­sos­ság esz­té­ti­ká­ja cso­dá­lat­tal tölt el: do­mi­náns és min­den­tu­dó lé­nyek ők, aki­ket ál­ta­lá­ban még­is si­ke­rül le­győz­nöm. Hány­szor lát­tam, hogy a ta­lá­lat után ki­me­re­ved­nek, s az alatt a né­hány má­sod­perc alatt, míg el nem dől­nek, a tes­tük ap­ró hul­lá­mo­kat vet, mint­ha víz­ben le­beg­né­nek. Ha­gyo­má­nyo­san fe­gyel­me­zett mo­so­lyuk alig akar le­csúsz­ni a ké­pük­ről, olyan ala­pos a ki­kép­zé­sük. Egy ilyen­nel kel­le­ne ösz­­sze­fut­nom ma dél­után négy­kor a Lindsay sar­kán lé­vő bel­ga sö­rö­ző­ben. Nem tűr­he­tett ha­lasz­tást, hogy az in­for­má­ci­ó­i­mat meg­os­­szam az il­le­té­ke­sek­kel. So­ha nem akar­tam iga­zán be­szél­ni, a be­széd elég­te­len a leg­ele­mibb rep­ro­duk­ci­ó­hoz is, most még­is jó vol­na fél­re­hú­zód­ni va­la­ki­vel egy bár szeg­le­té­be, és en­ge­del­me­sen át­ad­ni a ta­pasz­ta­la­ta­i­mat.

Pár sa­rok ke­let­re a Tanghe kon­szern emblematikus iro­da­há­za, ab­ban le­het bíz­ni, hogy ha­ma­ro­san ide­ér­nek a vas­be­ton héj­ról le­vá­ló ár­nyék­fosz­lá­nyok. Ha ide­ér­nek, már­is le­het mo­zog­ni va­la­men­­nyi­re, s ak­kor azon­nal le kell in­nen lép­nem. A fo­lyo­sók egyet­len sab­lon alap­ján ké­szül­het­tek, ren­del­te­té­sü­ket a ve­zér ma­gas ide­a­liz­mu­sa je­löl­te ki, an­­nyi­ra egy­for­mák, úgy ér­zem, mint­ha nem ha­lad­nék. A lá­bunk alat­ti ki­vé­te­lé­vel a koc­ka ala­kú lift öt lap­ja tü­kör. A mel­let­tem ál­ló egyen­ru­hás nem fog gya­nút, sze­mem sar­ká­ból né­zem a fen­ti tü­kör­ben az el­hi­va­tott­ság­ról árul­ko­dó test­tar­tá­sát, s hogy a fe­je búb­ján hem­zseg a kor­pa: az egész olyan, mint a leg­vi­dá­mabb men­­nye­zet­de­ko­rá­ció.

Meg­ál­lok a ha­tal­mas au­lá­ban. Van egy kül­ső trak­tu­sa is, ott ré­gen ma­da­rak is vol­tak, de a ga­lamb­fé­lék­nek vagy a ve­re­bek­nek pár éve szer­te a föld­ré­szen annyi­ra ele­nyé­sző a szá­muk, hogy ta­ka­rí­ta­ni sem kell utá­nuk. Itt pe­dig, az iz­gá­gák­nak ren­delt acél­monst­rum­ban, lát­szat­ra az em­be­rek után sem kell – se­hol sen­ki, s mind­ez csak azt a tár­sa­dal­mat meg­bot­rán­koz­ta­tó hí­resz­te­lést erő­sí­ti, hogy a ha­son­ló in­téz­mé­nyek­ből va­ló­ban ki­til­tot­tak min­den lá­to­ga­tót. Ne­héz lesz ki­jut­nom.

Egy hó­nap­ja vol­tam a Goroka át­me­ne­ti in­té­zet­ben, csak egyet­len éj­sza­kát töl­töt­tem ott, de lát­tam, mi­lyen fal­ren­ge­tő trükk­je­ik van­nak. A Goroka föld­szin­ti fa­la­in nincs ki­já­rat. Ki­jut­ni az el­ső eme­let észa­ki ol­da­lá­ról egy fe­dett át­já­rón, ös­­sze­kö­tő fo­lyo­són át le­het, mely a húsz mé­ter­re lé­vő fo­ga­dó­épü­let­be ér­ke­zik le. Azok a ro­ha­dé­kok csi­nál­tak né­hány pár­hu­za­mos ös­­sze­kö­tő fo­lyo­sót is, me­lyek azon­ban a föld­szin­ten zsák­ut­ca­ként egy fal­lal vol­tak le­zár­va. A nyi­tott ég alatt egy­más mel­lett so­ra­ko­zó fo­lyo­só­kon vé­gig ab­la­kok vol­tak, s ha ne­tán meg­ta­lá­lod is az egyet­len hasz­nál­ha­tó utat, az el­ső lé­pés­től kezd­ve szen­tül meg vagy győ­ződ­ve ró­la, hogy a mel­let­ted sor­já­zó ab­la­kok­ból szem­mel tar­ta­nak. Kér­dé­sem­re – ön­kén­te­le­nül az el­is­me­rés hang­ján szó­lal­tam meg – csak reg­gel árul­ták el, hogy dísz­te­len posz­ta­men­sek­re mell­szob­ro­kat ál­lí­tot­tak, más­ho­vá fes­tett port­ré­táb­lá­kat he­lyez­tek el, me­lyek­re át­pil­lant­va a szök­ni ké­szü­lők szem­re­há­nyó­an me­rev te­kin­te­tek­kel ta­lál­koz­hat­tak. A ha­lan­dó test már nem tren­di, de fi­zi­kai sze­mé­lye­ket egy má­so­dik test­tel ki­vál­ta­ni, az már tren­di.

Mind­egy, itt, eb­ben az acél- és üveg­fel­hő­ként me­re­dő épü­let­ben nincs tét­je ezek­nek a trük­kök­nek, nincs ho­vá búj­ni, be­le­lát­nak a ve­sém­be, les­nek kí­vül­ről – csak a föl­sőbb szin­tek kap­tak né­hol ár­nyé­ko­ló vinilpaneleket – és be­lül­ről is: ami­kor a bal­ese­tem után a pro­té­zist be­lém tet­ték, hü­lyék let­tek vol­na ki­hagy­ni az azo­no­sí­tó chipet. Ügye­sen, he­lyes ösz­tön­nel kell la­ví­roz­nom a ter­mi­nál­ja­ik közt. Az au­la tel­je­sen csen­des, bár mel­let­tem a fal­ban ke­tyeg va­la­mi ren­dü­let­le­nül. El len­nék ke­se­red­ve, ha a szív­dob­ba­ná­sa­i­mat hal­la­nám vis­­sza­ve­rőd­ni.

*

Bár­ho­gyan is van, ad­ni kell a lát­szat­ra. Meg kell ma­gam mu­tat­ni tel­jes pom­pá­ban, mert az el­ső be­nyo­más na­gyon fon­tos. A ve­szé­lyes vad is sar­kon for­dul, ha el­ső­re úgy hi­szi, hogy mél­tó el­len­fe­le kö­ze­leg. Hadd hig­­gyék, hogy meg­erő­söd­ve té­rek vis­­sza az élet­be. Ez be­csap­hat­ja őket, a ma­ga­biz­tos em­ber töb­bé már nem csu­pán szer­ke­zet nél­kü­li for­ma, meg­je­le­né­se olyan, akár egy tö­ké­le­te­sen ha­mi­sí­tott plasz­tik iga­zo­ló­kár­tya. Gond nél­kül ju­tok át a por­ta előtt, a le­lep­le­ző­dés­től va­ló fé­le­lem nem is olyan ször­nyű, mint hi­szik az em­be­rek. Át­vá­gok a négy­sá­vos utat be­zson­gó jár­mű­vek közt a túl­ol­da­li ár­nya­sabb jár­dá­ra. El­gya­lo­go­lok az Attigny szál­ló kül­ső te­ra­sza előtt, las­san, ura­san, mint aki nem­hogy a ki­et­len Heidenpellier-ből, ha­nem, te­szem azt, Ró­má­ból ér­ke­zett a mi­nap. Majd hir­te­len öt­let­től ve­zérel­ve to­vább me­gyek egy busz­sáv ívét kö­vet­ve, s a Baldwin Woods-nál jobb­ra ka­nya­rod­va el­érek a tor­ko­lat­hoz. So­kat vol­tunk itt a fe­le­sé­gem­mel és a lá­nyom­mal, a Bieberbach öm­lik be­le a Minija-ba, iga­zá­ból sem­mi kü­lö­nös, csak a két­fé­le szí­nű víz ke­ve­re­dé­se iz­ga­tott, a két­fé­le tör­té­net ilyen könnyed egy­más­ba szí­vó­dá­sa. Mind­ket­tő a ma­ga vo­na­lán megy, amíg te­he­ti, amíg a kül­ső kor­lá­to­kat le bír­ja gyűr­ni, a kény­szer­hely­ze­te­ket ki­ke­rül­ni, ha meg már nem megy, vi­te­ti ma­gát, de olyan ter­mé­sze­tes­ség­gel, hogy ész­re sem vesz­­szük a ve­re­sé­gét. Az én tör­té­ne­tem is ilyen, itt va­gyok, en­ge­dem, hogy egy má­sik tör­té­net a ma­ga mód­ján fel­hasz­nál­has­son.

Mi­köz­ben már­is lát­nom kell, ho­gyan rán­gat­nak vis­­sza a föld­re – el­té­ved­tem. Hi­á­ba né­zek kö­rül, egy vá­ros el­hall­gat­ta­tott épü­le­tei el­uta­sí­tó­an so­ra­koz­nak. So­sem lá­tott fém tar­tó­szer­ke­ze­tek, rám­pák, nyers­be­ton fe­lü­le­tek, ri­deg sű­rű­ség. Vak ut­cák, Hamsa, Taikos… Be­fe­lé ha­la­dok az egy­for­ma­ság fe­jet fáj­dí­tó te­rü­le­té­re, a mind ár­nya­lat­la­nabb sé­mák vi­lá­gá­ba, de kér­dez­ni ti­los: a já­ró­ke­lők mind­egyi­ke gya­nús, mert mi van, ha rám van­nak ál­lít­va? Ha kö­vet­nek? Ha meg­fi­gyel­nek? Ter­mé­sze­tes, hogy meg­fi­gyel­nek, hi­szen for­más je­len­té­sek­ben kell be­szá­mol­ni­uk a na­pi te­vé­keny­sé­gem­ről, mint ahogy ne­kem is a má­so­ké­ról. Itt a Kol­na ut­ca és a Kommunal… A Wartinger pan­zió, mint­ha már derengene… Va­la­me­lyik pár­hu­za­mos ut­cá­ra ke­ve­red­tem. Nincs le­he­tő­sé­gem rá, hogy vár­jak, meg­ál­lok, a te­nye­re­met a fü­lem­re ta­paszt­va le­gug­go­lok, és or­dí­tok, ahogy a tor­ko­mon ki­fér. Ha a fáj­da­lom a lé­gó­szi­ré­ná­ét, ak­kor az el­bi­zony­ta­la­no­dás a lé­lek­ha­rang hang­ját hív­ja elő, és alig hi­he­tő, de sok­kal, is­mét­lem, sok­kal ros­­szabb ezt hall­gat­ni, ahogy re­zeg­te­ti a ko­po­nyá­mat, majd csend, s új­ra a rez­gés, ki­mér­ten, tü­re­lem­mel, s ez a tü­re­lem oda­sze­gez a sem­mi­hez. El kell nyom­ni va­la­hogy a han­go­kat és a csen­det is, mu­száj or­dí­ta­ni.

Fel­né­zek, a kór­ház la­bor­szár­nyá­hoz ha­son­ló épü­let mel­lett va­gyok, nem mes­­sze a be­já­ra­tá­tól. Lá­tom, hogy a por­tá­ról el­in­dul fe­lém az egyen­ru­hás alak, nem fe­nye­ge­tő­en, in­kább kí­ván­csi­an, s né­há­nyan áll­nak kö­rü­löt­tem is. Fel­ál­lok, el­né­zést ké­rek a bá­mész­ko­dók­tól, s egyen­le­tes lép­tek­kel el­in­du­lok a föl­erő­sö­dő szél­lel ro­ha­nó fel­hők irá­nyá­ba. A ter­mé­szet se­gít­sé­gé­vel fo­gok ki­ke­ve­red­ni eb­ből a csap­dá­ból.

Mert mu­száj kí­mé­let­le­nül elő­re­te­kint­ve ha­lad­nom, ér­tel­me van az éle­tem­nek. A kül­vi­lág szá­má­ra ha­lott do­log­ról tu­dok va­la­mit, amit csak én lát­ha­tok, érez­he­tek, íz­lel­he­tek. Ná­lam van. A kép­let már-már bos­­szan­tó­an in­fan­ti­lis, öl­tö­ző­asz­tal­kán, elő­szo­bai ko­mó­don hagy­nak ilyen cet­li­ket, me­lyen krikszk­rak­szok, pár be­tű, szám ol­vas­ha­tó, az ér­tel­mü­ket el­ső rá­né­zés­re nem le­het meg­fej­te­ni. De ha csak ki­csit is is­mer­jük azt, aki­nek a ko­mód­ján ta­lál­tuk, ott ál­lunk a meg­fej­tés ka­pu­já­ban. Jó­kor vol­tam jó he­lyen, ahogy mon­da­ni szok­ták, a gyá­szos vá­ros­ká­ban, Heidenpellier-ben, mely­nek só­vár­gás­sá erő­sö­dő szo­mo­rú­sá­ga ala­po­san fej­be vá­gott. Pe­dig elő­ször még azt sem tud­hat­tam, kit kell ke­res­nem. De meg­kön­­nyí­tet­ték a dol­gom a sza­bá­lyo­zá­si hi­á­nyos­sá­gok, egy bel­ső pro­to­koll, mely­ről azt hit­ték, ki­játsz­ha­tat­lan. Egy zse­ni­á­lis fel­ta­lá­ló kör­nye­ze­té­ben min­den, ami hét­köz­na­pi, ki­ug­rik az ös­­sze­füg­gé­se­i­ből, s ne­kem csak ezek­nek a szok­vá­nyos­sá­guk­kal tün­te­tő rend­el­le­nes­sé­gek­nek, ri­kí­tó af­fek­tu­sok­nak a fel­tű­né­sé­re kel­lett össz­pon­to­sí­ta­nom. És meg­ta­lál­tam, akit ke­res­tem. Rend­őr is­me­rő­söm­nél né­ze­get­tem a mo­ni­to­ron adat­bá­zi­so­kat, ami­kor va­la­mi, ta­lán az em­be­ri kí­ván­csi­ság, ar­ra ösz­tön­zött, hogy a job hopp­ing, va­gyis a mun­ka­hely­vál­tás gya­ko­ri­sá­ga alap­ján konk­ré­tab­ban is rá­ke­res­sek az adat­bá­zis­ok­ban sze­rep­lők­re. Az­tán ami­kor szű­kí­tet­tük a kört, új és újabb adat­bá­zis­ok jöt­tek, és szá­mo­lat­la­nul a fo­tó­al­bu­mok, a rej­tett ka­me­rás föl­vé­te­lek és a le­hall­ga­tá­si jegy­ző­köny­vek. Olyan va­la­ki kel­lett ne­kem, aki a sza­bá­lyo­zat­lan ér­te­lem lát­sza­tá­val vé­de­ke­zik, a ván­dor­lás nagy stra­té­gá­ja, egy felszínközeli, tit­kos já­ra­to­kat is­me­rő zse­ni, bár ol­vas­tam már ró­la, hogy a zse­ni­nek sa­ját­ja bi­zo­nyos ér­te­lem­el­le­nes ma­ga­tar­tás is, divinis influxibus oraculisque… Egy olyan fér­fi kell ne­kem, aki úgy vi­sel­ke­dik, mint­ha egy új nyel­vet kí­ván­na ki­dol­goz­ni, és a cél ér­de­ké­ben az agya a ré­gi nyelv­hez kö­tő­dő min­den is­me­re­tét tör­li; de akin lát­szik, hogy a meg­fe­le­lő­en vég­zett fel­la­zí­tás ér­de­ké­ben ma­ga kö­rül min­den­kit em­lé­ke­zés­re csá­bít. Ne le­gyen ará­nyos ter­me­tű, a fér­fi­ak szá­má­ra von­zó, jól öl­tö­zött, jól ér­te­sült­nek mond­ha­tó, de a tes­ti hi­ba és kü­lö­nös is­mer­te­tő­jegy is ti­los. Maj­szol­va egyen, egy sa­rok­ba hú­zód­va, ne prüsz­köl­jön, kö­hög­jön, vé­cé­re ne men­jen. Ne szán­jon időt má­sok prob­lé­má­i­nak meg­ér­té­sé­re, egy­ál­ta­lán, ne lás­sa meg má­sok prob­lé­má­it, ne lás­son má­so­kat, még­is, ha moz­gás­tér­ről van szó, az egész vá­ros­ra szük­sé­ge le­gyen. Hi­á­nyoz­zon be­lő­le a spi­ri­tu­a­li­tás­ra va­ló haj­lam. Le­gyen ő a met­ro­po­lisz lo­gi­ká­já­tól ide­gen, el­ve­szett egye­de. Mert csak így ta­lál­hat­tam rá.

Iga­zán nem tú­loz­nék, nincs sok ér­tel­me, de hát ahol en­­nyi tisz­tes­sé­get és er­köl­csöt ta­lál­ni csak, mint er­re­fe­lé, a te­het­ség­nek be kell fut­ni tel­jes pá­lyá­ját. Mű­vész va­gyok. Meg­ta­lál­tam, és el­lop­tam, ami­re szük­sé­gem volt. Tud­tam, en­nek a sem­mi kis pa­pír­lap­nak már csak az érin­té­se is ki­emel eb­ből a nyo­mo­rult te­nyé­szet­ből. Most pe­dig vi­szem dél­után négy­re a Lindsay sar­kán lé­vő bel­ga sö­rö­ző­be, s át­adom a so­ro­zat­gyár­tott ügy­nö­kök egyi­ké­nek.

*

Túl ha­mar ér­kez­tem, vá­rok. Ne­gyed­órá­ja a tér vé­gé­ben ma­gas­ló temp­lom jobb ol­dal­ha­jó­já­ban ücsör­gök, köz­vet­le­nül az or­go­nis­ta szé­ke mel­lett, a pa­dom tér­dep­lő­jé­nél el­he­lye­zett kis cso­ma­got bá­mu­lom. Las­san nyú­lok ér­te – a temp­lom be­já­ra­tá­nál, egy bro­sú­rá­kat áru­sí­tó kis asz­tal mö­gül a fér­fi időn­ként demonstratívan elő­re­jön a Szent Forchheim ol­tár mel­lett, kö­nyö­ke szin­te sú­rol­ja a gyón­ta­tó­szék fa­ra­gott dí­szí­té­se­it, s csak ott áll meg, majd for­dul vis­­sza, ahol a fő­ol­tár mö­göt­ti kis fo­lyo­só a kegy­ká­pol­ná­hoz ka­nya­ro­dik. Foly­ton fe­lém san­dít, mint­ha meg­sej­tett vol­na va­la­mit, de ezért meg­fe­le­lő a temp­lom a kons­pi­rá­ci­ó­ra, hi­szen ez a fe­det­len ér­zel­mek te­re, nem buk­hat le még az sem, aki kép­te­len ural­kod­ni a vo­ná­sa­in. A fér­fi vis­­sza­ül az asz­tal­ká­ja mö­gé, a kar­zat egy tar­tó­osz­lo­pá­nak ta­ka­rá­sá­ban vég­re el­érem a cso­ma­got. Las­sú moz­du­la­tok­kal bon­tom ki, de csak kéz­ira­tos kot­ták van­nak ben­ne, s kis kar­ton­la­po­kon vas­ta­gon ki­hú­zott, fe­ke­te szá­mok.

Véd­te­len va­gyok az olyan hely­ze­tek­kel szem­ben, ami­kor meg­csal az elő­ér­ze­tem. Ki­má­szom a pad­ból, las­san ki­sé­tá­lok a temp­lom­ból – két an­gyal har­col ér­tem a ka­pu­bol­to­zat alatt be­szű­kü­lő tér­ben, kint­ről már hú­zott a hő­ség, de a ben­ti hű­vös gyer­me­ki­en vé­kony kar­ja­i­nak szo­rí­tá­sát is érez­he­tem még a tes­te­men. An­nál na­gyobb a meg­le­pe­té­sem, mi­kor ki­lé­pek, meg­le­he­tő­sen go­nosz tré­fa, he­ves zá­por ve­ri a kör­nyé­ket. A ten­ger­nyi víz el­le­né­re szem­ben, egy nem­rég fel­újí­tott éj­sza­kai bár­ba szál­lí­tó­mun­kás­ok ra­kod­nak árut a szu­te­rén ab­la­kán át, jobb­ra pe­dig, az őr­ház ere­sze alatt ku­tyá­ju­kat rö­vid pó­ráz­ra fo­gó em­be­rek le­sik a ma­gas rác­­csal kör­be­zárt kis park ka­pu­ját, na­gyon kí­ván­koz­nak ha­za­fe­lé, de a csil­lo­gó bo­zó­tok köz­ti kes­keny já­ra­ton nem volt ked­vük ne­ki­ira­mod­ni.

A Hel­sin­ki tér fe­lől tro­li kö­ze­le­dik, a ke­re­kei mé­te­rek­re ve­rik föl a vi­zet, az em­be­rek ra­gyo­gó arc­cal bá­mul­nak ki a las­san be­pá­rá­so­dó ab­la­ko­kon. Úgy örül­nek ezek az em­be­rek ott a pá­rá­so­dó ab­lak­üve­gek mö­gött, mint­ha a tro­li a po­kol­ból ka­nya­ro­dott vol­na föl egyet­len rö­vid le­ve­gő­zés­re, s út­ját köz­tu­dot­tan és ha­ma­ro­san, ta­lán már a ház­hoz is szál­lí­tó kí­nai ét­kez­de ap­rócs­ka bi­cik­li­tá­ro­ló­ja mö­gé ke­rül­ve is­mét le­fe­lé ve­szi majd, pil­la­nat alatt le­tö­röl­ve az ar­cok­ról még ezt a leg­si­lá­nyabb, egy­szer­volt bol­dog­sá­got is.

Az eget kez­dem kém­lel­ni, a pil­la­na­tok­kal ez­előtt ki­mo­sott több éves te­le­vény, ös­­sze­ta­padt föld-, mo­ha- és rozs­da­ca­fa­tok las­su­ló, ke­re­ső moz­gá­sát, ahogy le­fe­lé igye­kez­nek a temp­lom­to­rony víz­kö­pői fe­lől. Él­ve­zem a víz­csep­pek ap­ró üté­se­i­nek so­ka­sá­gát a szem­hé­ja­mon, s amint egy szűk ré­sen új­ra és új­ra ki tu­dok les­ni, gyer­me­ki öröm­mel ve­szem ész­re, hogy a ke­let fe­lé ki­nyú­ló kő­szörny po­fá­já­ból, mint egy hegy­má­szó kö­te­le, ös­­sze­füg­gő szál­ként zu­han le a víz. Fe­de­let kell ke­res­nem a fe­jem fö­lé, mert ide­kint, mint az ál­lat­ker­ti ál­la­tok, az eső mi­att be­fe­lé for­dul min­den em­ber.

A temp­lom­mal szem­köz­ti ház ere­sze alá ál­lok. Is­me­rős dal­lam hang­zik föl, va­la­ki dú­dol a kö­ze­lem­ben, ügye­sen ug­rál egyik szó­lam­ról a má­sik­ra. Si­et­ve be­csuk­nak egy ab­la­kot. Va­la­hol, fönt, ma­ga­san, a kön­­nyű mé­szár­lás re­mé­nyé­ben ki­nyí­lik egy má­sik. Ér­zem. Az aka­dá­lyok­nál súr­ló­dás hang­ját hal­la­ni, át­jön az ég­zen­gé­sen is, ahogy a gyű­lö­let­től mér­ge­zett test ne­ki­in­dul. Egyet­len sze­szé­lyes for­du­lat­tal dönt, tet­té­nek előrejelezhetősége cse­kély. Va­jon hol le­het? Mert ab­ban biz­tos va­gyok, hogy meg fog­nak tá­mad­ni, ez ter­mé­sze­tük egyik fur­csa­sá­ga. Meg az, hogy nem lát­ni őket. Eze­ken az épü­le­te­ken nincs sem­mi árul­ko­dó nyom. Az al­só né­ző­pont mi­att a szin­te szür­kü­let­be ve­sző, Askern ut­cai, vá­ros­szö­vet­ből ki­ug­ró magasházak ügye­sen ma­ni­pu­lált fe­lü­le­te, a front­ol­dal kap­tár­jel­le­ge meg­öli a fi­no­mabb rész­le­te­ket, azért ter­vez­ték ilyen­re, hogy kön­­nyez­zen a sze­münk tő­le. Vagy in­kább vis­­sza a temp­lom fe­lé? Ve­gyem szám­ba hí­vo­ga­tó csú­csa­it és ki­szö­gel­lé­se­it? Né­zem a fa­lak fek­vé­sét, a szá­za­dok óta rá­érő­sen por­ló kvá­der­kö­ve­ket, a sza­bad szem­mel jól lát­ha­tó tá­jé­ko­zó­dá­si pon­to­kat, s ér­zem, hogy mind job­ban el­ural­ko­dik raj­tam a ma­gas­ság, vagy, ha úgy ves­­szük, a mély­ség eu­fó­ri­á­ja, amit min­dig úgy tu­dok csak fel­fog­ni, mint a vissza­té­rés ve­szé­lyé­vel szem­be­ál­lí­tott vá­laszt. Le­gyen ez bár­mi­lyen kü­lö­nös, mert lent­ről néz­ve a hegy­má­szó, míg fönt­ről néz­ve a bar­lang­ász is vis­­sza akar tér­ni a ki­in­du­ló­pont­já­hoz, én még­is, ezek­ben a cél­sze­rű fi­zi­kai ak­ti­vi­tá­sok­ban is, csak­is a vis­­sza­ka­pott élet fé­lel­met ter­me­lő koc­ká­za­tát va­gyok ké­pes ér­zé­kel­ni. Mint­ha úgy kép­zel­ném, hogy aki a bá­zi­sá­tól oly mes­­szi­re me­rész­ke­dik, hogy már-már szem elől té­veszt­jük, olyas­mit hoz­na ma­gá­val, ha új­ra föl­buk­kan­na, ami csöp­pet sem kí­vá­na­tos, pusz­tán azért, mert míg tá­vol volt, az aka­ra­tom­tól füg­get­len kö­rül­mé­nyek is be­fo­lyá­sol­hat­ták. A tő­lünk leg­tá­vo­lab­bi pon­ton, mond­juk, be­ár­nyé­kol­ja a lel­két va­la­mi alat­to­mos kí­sér­tés, s míg a ma­gam­faj­ta egy ilyen fal­nál rög­tön má­szó- vagy eresz­ke­dő­esz­kö­zök­ről vi­zi­o­nál, be­ülő he­ve­de­rek­ről, ahol egy­ked­vű gyer­mek­ként any­ja kar­ja­i­ban érez­het­né ma­gát, míg a mé­te­rek súly­ta­la­nul gyűl­nek vagy fogy­nak, ad­dig a hoz­zánk hűt­len­né vál­ta­kat a zu­ha­nás vagy a re­pü­lés vá­gya ra­gad­ja el, vég­ső so­ron fel­za­bál­ja őket a ha­lál. A ha­son­ló­an spe­ku­la­tív gon­do­la­tok egyéb­ként ál­ta­lá­ban el­ál­mo­sí­ta­nak – s min­dig ipar­ko­dom áju­lás­sze­rű al­vás­ba me­ne­kül­ni, hogy a leg­ke­vés­bé le­gyen el­vár­ha­tó tő­lem az együtt­mű­kö­dés –, most in­kább föl­vil­la­nyoz­nak, va­ló­szí­nű­leg azért, mert időköz­ben a há­ta­mon ter­jesz­ke­dő eny­he nyo­más­ként ész­lel­tem a mö­göt­tem ki­bon­ta­ko­zó ak­ci­ót.

Mint­ha csak egy jel­re vár­tak vol­na, a fák szer­te a té­ren és a park­ban meg­ráz­zák ma­gu­kat, mi­re az alat­tuk vá­ra­ko­zók ijed­ten fu­tás­nak ered­nek. Nyak­tö­rő se­bes­ség­gel húz el mel­let­tem egy ku­tya, a pó­rá­za kí­gyó­ként ül­dö­zi, mö­göt­te se­hol sincs a gaz­dá­ja. Az­tán még egy ku­tya, ki­csit fel­jebb, ahol a tér ki­öb­lö­sö­dik, hogy a tro­li na­gyobb ív­ben for­dul­has­son a bel­vá­ros fe­lé ve­ze­tő kis ut­cák­ba. Nem csak én bá­mu­lom az el­sza­ba­dult ebe­ket, meg­áll­nak, s egy­ked­vű­en né­ze­lőd­nek a bár ka­pu­já­nál a szál­lí­tó­mun­kás­ok, az eső­vel nem tö­rőd­ve le­ál­lít­ják a mol­nár­ko­csit, a zse­bük­be nyúl­nak, majd üre­sen húz­zák ki a ke­zü­ket, nem gyújt­hat­nak rá. Az egyik mér­gé­ben be­le­rúg a re­ke­szek­be, majd in­dul­nak to­vább, most már a bolt­íves be­já­rat lép­cső­fo­ka­in ma­nő­ve­rez­ve. Tu­dom, hogy utá­nuk ké­ne men­nem, de amíg a kap­cso­la­tom meg nem ér­ke­zik, túl ve­szé­lyes len­ne. Mert mi van, ha épp ő az, aki hir­te­len rá­lát­va éle­te szo­mo­rú ma­rad­vá­nya­i­ra föl­bá­to­ro­dik, s a sze­re­pé­ből ki­lép­ve, egész lé­nyé­vel a fel­for­du­lás mel­lé áll. Mi van, ha az övé az a gyű­lö­let­től mér­ge­zett test? Új fel­tá­rás­kor cél­sze­rű több­ször el­len­őriz­ni min­dent. Egyet­len, még ele­ven szel­le­mű ügy­nök is elég ah­hoz, hogy az egy­sé­ges szer­ke­zet­ben lá­tott vá­ro­si táj fék­te­len kom­po­zí­ci­ók hal­ma­zá­vá omol­jon.

Nem ér­de­mes koc­káz­tat­ni, fő­leg ilyen ir­dat­lan ha­tal­mú szer­ve­zet­tel szem­ben. A baj csak az, hogy a part­ne­re­im va­la­hogy min­dig el­tűn­nek, kés­nek, tu­laj­don­kép­pen meg sin­cse­nek ne­vez­ve, te­hát ha nem jön­nek, nincs is kit ke­res­nem. Nincs egy te­le­fon­szá­mom, egy cí­mem, nincs egy jel, me­lyet hasz­nál­hat­nék, hogy a hát­tér­ben lát­ha­tat­la­nul ácsor­gók egyi­ke vég­re el­in­dul­jon fe­lém. Nincs esz­köz a ke­zem­ben, hogy a kör­nyé­ken les­ben ál­lók fi­gyel­mét ma­gam­ra von­jam. Pe­dig mi­cso­da min­ta­sze­rű be­lé­pő volt! A nyílt mű­ve­le­ti tér­be va­ló de­monst­ra­tív be­ha­to­lás, a leg­ki­sebb ki­té­rés, té­to­va­ság nél­kül. Sem­mi fi­nom­ko­dás, erő­tel­jes moz­du­la­tok, ki­hú­zott fel­ső­test, tom­pí­tat­lan lép­tek, de­fen­zív biz­to­sí­tás. Most meg… az igaz­ság az, hogy sen­ki nem re­a­gált a meg­je­le­né­sem­re. Úgy sze­ret­tem vol­na más­nak lát­sza­ni, mint ami va­gyok. Olyan­nak, aki fleg­mán hagy­ja a tes­tét meg­sem­mi­sül­ni; mint egy túl­fi­no­mult és vá­ra­ko­zás­hoz nem szo­kott úr, aki el­un­ja ma­gát egy szál­ló te­ra­szán, ha ké­sik a pin­cér a je­ges te­á­val. Aki in­kább meg­hal, mint hogy vár­jon. Mint­ha csak a tö­ké­le­tes­ség olyan fo­kán áll­na, ha­té­kony­sá­ga olyan szin­tű len­ne, hogy nincs ho­vá fej­lőd­nie, ezért ha nem hasz­nál­ják meg­fe­le­lő mó­don, va­gyis azon­nal és a leg­in­kább cél­ra­tö­rő­en, hogy is mond­jam: be­le­fá­sul a lé­te­zé­sé­be, ki­ég.

Né­zem ezt a ki­ba­szott te­ret, és amit lá­tok, úszó-szét­fo­lyó bel­vá­ro­si ex­te­ri­őrt, a kö­nyör­te­len össz­pon­to­sí­tás ma­gá­nyát me­sé­lő zsá­ner­ké­pet, mély­sé­ge­sen el­szo­mo­rít. Ez nem hol­mi ví­zió­je­le­net, ez nem to­tá­lis anar­chia, ez egy mű­kö­dő tár­sa­da­lom hét­köz­na­pi, jól is­mert, el­fo­gu­lat­lan pas­­szi­vi­tá­sa. Mind­ez ide­ge­sí­tő, per­sze, de csak ar­ról szól, hogy ilyen ez a tár­sa­da­lom. Nem ér­de­mes na­gyon bo­nyo­lí­ta­ni, ven­ni kell egy nagy lé­leg­ze­tet.

Mi­u­tán el­ült az ebek ki­vo­nu­lá­sá­val kel­tett csa­ta­zaj, a ra­ko­dó­mun­kás­ok szor­gos­ko­dá­sán kí­vül sem­mi sem moz­dul. Az át­ázott vál­lú mun­ka­ru­há­ban sür­gö­lő­dő fér­fi­ak vi­szont or­ga­ni­ku­san be­töl­tik a bár bolt­íves be­já­ra­tát, esélyt sem ad­va a hid­ra­u­li­kus aj­tó­be­hú­zó­nak, hogy vé­gez­ze a dol­gát. Akár­hogy is lesz, ter­mé­sze­tes, hogy ve­lük kell kez­de­nem.

Kosz­lott, húgy­sza­gú ka­pu­alj­ba té­rek be, majd cél­ta­la­nul fel­fe­lé in­du­lok a lép­csőn. Nagy­já­ból a har­ma­dik eme­let tá­ján jobb­ra té­rek, s egy nyi­tott fo­lyo­són az épü­let hát­só trak­tu­sa fe­lé ha­la­dok. Meg­nyu­god­va lá­tom, hogy a fo­lyo­só­rész fe­lé­től már át le­het lát­ni a szom­széd épü­let­ben mű­kö­dő bár hát­só­ud­va­rá­ra, éj­sö­tét gon­do­la­to­kat éb­resz­tő ab­lak­so­rá­ra. A csor­ba pe­re­mű gan­gon nem me­rek a kor­lát­hoz lép­ni, de ami fon­tos, nem ke­rü­li el a fi­gyel­me­met. Oda­lent a gon­do­zott ud­var fe­lén kör­zős-vo­nal­zós tech­ni­ká­val ter­ve­zett kert ázik, mé­lye­dé­se­i­ben kis ta­vacs­kák for­tyog­nak, az antikolt jár­da­bur­ko­la­ton, mely­nek min­tá­za­ta le­o­párd bun­dá­já­ra em­lé­kez­tet, éles cset­tin­té­se­ket pro­du­kál­nak a na­gyobb csep­pek, az eresz­csa­tor­ná­hoz ütőd­ve pe­dig egy rög­zí­tet­len re­dőny tap­sol na­gyo­kat. Az egész, tán egy per­ce hall­ga­tom, in­kább ha­son­lít va­la­mi mód­sze­res akusz­ti­kai kí­sér­let­re, se vi­dám, se öröm­te­len kre­a­tú­ra han­gok­ból, be­hí­zel­gő egy­ve­leg, mely me­leg­ség­gel tölt el, mint egy nő, egy anya vagy egy lány­gyer­mek je­len­lé­te – mu­száj ar­ra gon­dol­nom, hogy fél­té­keny len­nék, ha meg ké­ne osz­ta­nom va­la­ki­vel az él­ményt. Ez len­ne a jel? A be­lé­pő­kód a na­gyok kö­zé, amit meg kell fej­te­nem, ha oda aka­rok jut­ni a ta­lál­ko­zó­ra? Olyan nincs, hogy min­den ki­de­rül, olyan van, hogy vé­gül min­dent ki­de­rí­tek. Van az em­ber­nek ez az egé­szen ör­dö­gi kény­szer­kép­ze­te, hogy lesz ide­je min­dent hos­­szan pró­bál­gat­ni.

Le­ra­gad­tam az ud­var fel­mé­ré­sé­vel. Kön­­nyen té­veszt, aki­nek az éle­te fo­lya­ma­tos me­ne­kü­lés a mun­ká­ba. Pár perc­re szük­sé­gem volt, hogy a ké­sőb­bi raj­ta­ütés si­ke­re ér­de­ké­ben en­nek az út­vo­nal­nak leg­alább a váz­la­tos ké­pét rög­zít­sem az agyam­ban, ké­szít­sek pár kép­ze­let­be­li fel­vé­telt, de ez most ta­lán a vesz­te­met okoz­za. Szá­mom­ra nincs el­ső al­ka­lom, nincs má­so­dik, min­dig szá­mí­ta­nak rám. Fel­is­mer­nek, s vis­­sza­for­dí­ta­nak. A je­len­lé­tem, a moz­gá­som irá­nya, a kés­le­ke­dé­sem fel­tűnt va­la­ki­nek. Más­fé­le zajt hal­lok, be­ke­rí­tet­tek. Min­den ki­éle­sít­ve ben­nem, nem ke­vés hi­per­bo­li­kus túl­zás­sal még azt is ál­lít­hat­nám, hogy a lift sod­rony­kö­te­lé­nek mi­ni­má­li­san rend­el­le­nes vib­rá­ci­ó­ját is érez­ni vé­lem. Amit sem­mi­ség­nek gon­dol­nánk, ez az én vi­lá­gom, a lég­kö­ri nyo­más sze­líd át­me­ne­tei, a zö­re­jek, fol­tok, szi­lán­kok, a víz­tü­kör ré­szé­vé vá­ló víz­csepp – sem­mi sem ma­rad előt­tem fel­tá­rat­lan, ami nem mű­köd­het­ne más­képp nél­kü­lem. A gan­gon lép­tek in­nen is, on­nan is, mu­száj lesz le­ug­ra­ni, a zu­ha­nás spe­ku­la­tív kockázat… Még át­érek az ut­ca­fron­ti fo­lyo­só­ra, és vé­ge. A zu­ha­nás leg­főbb aka­dá­lya a hely, aho­vá le­ér­ke­zem. Olyan moz­du­la­tok­kal nyú­lok el az asz­fal­ton, lel vég­re nyu­gal­mat a tes­tem, mint­ha még men­te­ni akar­nék va­la­mit a ment­he­tet­len­ből. Ha­ma­ro­san el­vesz­tem az esz­mé­le­te­met. Fek­szem, an­­nyi áll még ös­­sze a sö­tét­ség előtt, hogy egy újabb po­kol­bé­li tro­li hoz mo­soly­gó élő­ha­lot­ta­kat a fel­szín­re, és csak né­hány cen­ti­re a fe­jem­től húz el a ha­tal­mas hát­só ke­rék.

*

Csepp­in­fú­zió. Már megint ros­­szul vi­sel­ked­tem. Ezek után esé­lyem sincs a fog­lal­koz­ta­tó­ba ke­rül­ni. Fek­szem, be va­gyok köt­ve, jól is­me­rem, éber je­len­lét, csepp­in­fú­zió. A fa­lon ugyan­azok a ha­mu­szür­ke rep­ro­duk­ci­ók. Ahogy a reg­ge­lek­nek se hi­he­tünk, nem le­het bíz­ni a ké­pek­ben sem. Egy­re több tár­gyat lá­tok, vár­nak rá, is­mer­jem föl őket. És én ké­pes va­gyok meg­fe­lel­ni az el­vá­rá­sok­nak, ra­kom ös­­sze a kór­ter­met, az ös­­sze­il­lesz­tés lé­pé­se­i­nek di­na­mi­ká­ja sem szo­kat­lan. Nem­rég köt­het­ték be az in­fú­zi­ót, most ez a fel­vo­nás megy, na­gyon ke­vés időm van a bel­ső el­csen­de­se­dé­sig.

Az Innisfail kór­ház va­la­há­nya­dik eme­le­te. Nem túl­zás azt mon­da­ni, ha­za­tér­tem. Is­me­rem az in­téz­ményt, az aj­tón be­lé­pő nő­vér egyen­ru­há­ját. A nő ha­lán­té­kán dur­va heg vö­rös­lik. Rám néz, ma­gam­hoz in­tem, fe­ke­te bő­rű nő, kar­ja­it me­re­ven a tes­té­hez szo­rít­ja, lá­ba­it alig moz­dít­va ész­re­vét­le­nül ha­lad elő­re, egé­szen olyan, mint­ha hos­­szú tar­tóz­ko­dás után csak nem­rég sza­ba­dí­tot­ták vol­na ki egy ké­mény­kür­tő­ből. Meg­áll mel­let­tem, fu­tó­lag egy­be­ve­ti a mo­ni­to­ron a vi­tá­lis funk­ci­ók friss ada­ta­it a pa­pír­ja­in lát­ha­tó szá­mok­kal, szá­ja sar­ká­ba fél­mo­soly ra­gadt, ta­lán évek óta ott van. Esze ágá­ban sincs meg­szó­lal­ni, egy­más után több fé­nyes esz­közt vesz a ke­zé­be, de sa­já­tos mó­don azon­nal le is te­szi azo­kat. Sok­szor, gyors egy­más­után­ban föl- és le­fe­lé pil­lant, mint­ha kap­cso­la­tot ke­res­ne két ré­gió kö­zött, me­lyek­hez egy­aránt nem fér­het hoz­zá, bár vá­gya­ko­zik utá­nuk – áb­rá­za­tán a csö­mör stig­má­ja.

Eny­he lég­moz­gás, a nagy és szi­go­rú Anselm dok­tor ér­ke­zik. Hal­kan mel­lém lép ő is, mu­ta­tó­uj­ját a vál­lam­hoz érin­ti, kí­mé­let­len ra­ci­o­na­li­tás­sal és kri­ti­kai él­lel ma­gya­ráz­za, mi­ért áll ér­de­kem­ben el­ke­rül­ni egy újabb hi­va­ta­los ki­vizs­gá­lást. Ész­re­ve­szem, nem hoz­zám be­szél, ha­nem az az­na­pi ös­­szes be­te­gé­hez, meg a múlt he­ti­ek­hez, s a jö­vő­ben be­té­ve­dők­höz – mint­ha foly­ton a hi­á­ba­va­ló­ság­ról gon­dol­koz­na. Ő és a nő­vér, se nem mér­ge­sek, se nem szo­mo­rú­ak, erőt gyűj­te­nek a szín­le­lés­hez. Míg Anselm dok­tor be­szél hoz­zám, egyet­len uj­já­val ér csak a tes­tem­hez, re­mé­li, ké­pes ez­zel a mi­ni­má­lis rá­ha­tás­sal fé­ken tar­ta­ni. Pis­lo­gok, s már itt sin­cse­nek. Az üres­ség él­mé­nyét tö­ké­le­te­sen in­do­kol­ja, amit tet­tem. Nem tet­tem sem­mit, mon­dom ma­gam­nak, újabb pis­lo­gás után. Egy­re gyak­rab­ban kell pis­log­ni, las­sú át­áram­lás a csepp­kam­rá­ban, az in­fú­zi­ós sze­re­lék vé­kony gu­mi­csö­vé­ben ara­szo­ló át­tet­sző fo­lya­dék fo­ko­za­to­san át­ve­szi fö­löt­tem a ha­tal­mat. Ilyen­kor nem ha­zu­dik töb­bé az ar­com, vá­rom a kö­vet­ke­ző fel­vo­nást, na­gyon kö­ze­li, nem lesz szük­ség­le­tem, te­het­sé­gem, sem­mi­fé­le buz­gal­mam töb­bé, csak az em­lé­ke­im és a kö­te­le­ző prog­ram: ha­lál­ra vál­tan me­red­ni a fan­to­mok­kal te­li pla­fon­ra. Föl­fe­lé le­het csak néz­nem, le­fe­lé tilos…

…de már mind­egy. Most tisz­tán em­lék­szem. Ki­ug­rik a lá­nyunk. A fo­lyo­só­ról, a kis­szo­ba előt­ti fo­lyo­só­ról lá­tom, ahogy át­len­dül a kor­lá­ton, he­te­dik eme­let. Oda­ro­ha­nok, or­dí­tok a fe­le­sé­gem­nek, nem tu­dom, mit, de mi­re a kor­lát­hoz érek, már nem lá­tok sem­mit, csak a len­ti fák kö­vér ko­ro­ná­ját. Vis­­sza­tán­to­ro­dom a la­kás­ba, a fe­le­sé­gem ne­kem üt­kö­zik. Egész tes­té­ben re­meg. Ter­jed az ölé­nél a mac­kó­al­són a folt, ös­­sze­vi­ze­li ma­gát. Meg­ra­ga­dom a ke­zét, sza­la­dunk a lift­hez, de ő még mond­ja, várj, be­lép a má­sik fél­szo­bá­ba, a ke­zé­ben egy pléd van, ami­kor a lift­hez ér. A lift­ben csak ő szó­lal meg, rám néz, olyan muskátliszag van, azt mond­ja. Utá­na már csak ar­ra em­lék­szem, hogy tér­de­lünk a lá­nyunk el­rom­lott tes­te mel­lett, fo­gom az élet­te­len ke­zét, a fi­nom vo­na­lú uj­ja­it tar­tom ös­­sze, rönt­gen­kép jut eszem­be, a cson­tok. En­­nyi lát­szik be­lő­le, pléd­del van le­ta­kar­va.

Más­nap mond­ta a fe­le­sé­gem, hogy azt ál­mod­ta, iga­zá­ból lát­tuk mind­ket­ten, ahogy zu­han, de mint­ha vi­tor­láz­na, vagy na­gyon erős szél fúj­ná, ol­dal­ra, jobb­ra sod­ró­dik, s ezért nem füg­gő­le­ge­sen, ha­nem majd­nem víz­szin­te­sen ér föl­det, gu­rul egy ki­csit a tes­te, majd talp­ra áll. Azt mond­ta a fe­le­sé­gem, hogy lát­ta, így volt. De én meg azt ál­mod­tam, na­gyon is konk­rét szer­vi ér­zék­le­tek vol­tak ezek, hogy nem le­het ki­men­ni töb­bé az er­kély­re, mert hol egér­se­reg re­me­gő sző­nye­ge fo­gad, hol han­gyák mil­li­árd­jai nyü­zsög­nek min­den négy­zet­mé­te­ren. Az­óta sem le­het az ágyam mel­lett hagy­ni sem­mit, éj­je­len­te va­kon eze­ket az ege­re­ket vagy han­gyá­kat ir­tom. Rug­da­ló­zom ál­mom­ban, nem sze­re­ti se a fe­ke­te nő­vér, se Anselm dok­tor. Nem le­het az ágyam mel­lett sem­mi, ezért kö­töz­ték le most a vég­tag­ja­i­mat, ne­hogy fel­lök­jem az in­fú­zi­ós áll­ványt.

A fe­le­sé­gem a te­me­tés után egy hét­tel tűnt el. Egy­sze­rű kö­rül­te­kin­tés­sel is fel­mér­he­tő volt, hogy sem­mit sem vitt ma­gá­val, csak az ira­ta­it. Iga­za volt. Fel­dol­goz­ha­tat­lan ez a rend­el­le­nes­ség, hogy va­la­ki ve­led van a he­te­di­ken, s pár má­sod­perc múl­va lift­tel kell le­men­ni, hogy új­ra meg­érint­hesd. Ne­kem még azt ta­ní­tot­ták, hogy a föl­di éle­tünk so­rán a mély­ség­ből a ma­gas­ság­ba tar­tunk. Ilyen sze­ren­csét­len hely­zet­ben va­gyok. A ma­gas­ság­ból a mély­ség­be tar­tok. So­sem ke­rü­lök át a fog­lal­koz­ta­tó­ba.