A derék Pantagruel hősi cselekedeteinek és mondásainak

Harmadkönyve

összeállította Fran. Rabelais mester, orvosdoktor.

Átnézte és javította antik szabályok szerint a Szerző.

Fent nevezett szerző könyörögve kéri a nyájas Olvasókat, tartózkodjanak a nevetéstől a hetvennyolcadik Könyvig.

Párizsban, Michel Fezandat nyomdájában, Szent Hilárius dombján, Albret ispotályánál.

1552.¹

A Király engedélyével.

François Rabelais mester előszava a jó Pantagruel hősi cselekedetei és mondásai Harmadkönyvéhez

Jó emberek, híres Borisszák, és nagybecsű Köszvényesek, láttátok-e valaha Diogenészt, a cinikus filozófust? Ha láttátok, akkor nem vesztettétek el a látásotokat, vagy valóban híján vagyok az értelemnek és a logikai érzéknek. Szép dolog látni (a bor és az arany) Nap világosságát. Tanúm erre a szent bibliák által oly igen elhíresült² vakon született ember, aki a Mindenható akaratából, kinek szava nyomban valóra válik,^[1] választhatott, hogy melyik kívánsága teljesüljön, és ő nem kívánt egyebet, mint látni. Item nem vagytok fiatalok, és ez a tulajdonság szükséges ahhoz, hogy piába, nem hiába, hanem több-mint-fizikailag^[2] filozofáljunk, és ezentúl a bakkhuszi tanács tagjai legyünk, és nyalatkozva nyilatkozzunk az oly igen szent és oly igen szeretett fazék állagáról, színéről, illatáról, kiválóságáról, kitűnőségéről, sajátlagosságáról, képességéről, erényéről, hatásáról és isteni mivoltáról. Ha nem láttátok (amit könnyen hajlamos vagyok elhinni), akkor legalább hallottatok róla. Mert szerte a légben és szerte ez ég alatt híre és neve mindmáig emlékezetes és dicső maradt, és miután mindannyian Phrügia véréből származtok,^[3] (vagy tévedek), és ha nincs is annyi aranyatok, mint Midasz királynak,^[4] megvan tőle az a valamitek, amit hajdan a perzsák dicsértek otakusztoszaikban,^[5] amit Antoninus császár^[6] a leginkább kívánt és amiről Rohan kígyója^[7] a „Szép fülek” nevet kapta. Ha nem hallottatok róla, akkor most én mesélek el egy történetet, borbavezető gyanánt (igyatok hát) és ide illően (hallgassátok hát), tudomásotokra hozván, (hogy együgyűségetekben lépre ne menjetek, mint a hitetlenek), hogy annak idején élt egy filozófus, aki ezer közül kitűnt víg kedélyével. Ha nem is volt tökéletes, ti sem vagytok azok, mi sem vagyunk azok. Semmi sem tökéletes, Istent kivéve. Mindenesetre Nagy Sándor, jóllehet Arisztotelész volt a házitanítója, oly nagy becsben tartotta, hogy ha nem lett volna Nagy Sándor, a szinopéi Diogenész kívánt volna lenni.^[8]

Amikor Fülöp, Makedónia királya arra készült, hogy megostromolja és lerombolja Korünthoszt, a korünthosziak, kémeiktől hírül vévén, hogy nagy készültséggel és számolatlan sereggel jön ellenük, nem ok nélkül megfélemedvén nem mulasztotta el ki-ki gondosan ellátni hivatalát és kötelességét, hogy ellenálljon a közelítő ellenségnek és városát megoltalmazza.^[9] Egyesek a mezőkről az erősségbe hordták ingóságaikat, állataikat, gabonájukat, borukat, gyümölcseiket, élelmüket és tartalékaikat. Mások megerősítették a falakat, bástyákat emeltek, rézsüket vágtak meredekre, árkokat ástak, ellenaknákat tisztogattak, vesszőfonattal erősítették a sáncokat, rendbe tették a töltéseket, kiürítették a kazamatákat, kijavították a gyilokjárók rácsait, teraszokat építettek, újranyesték az árokpartokat, újravakolták a kortinákat,^[10] verébleseket^[11] építettek, párkányokat emeltek, beillesztették a barbakánokat,^[12] megvasalták az öntőnyílásokat, újrazsinórozták a kapurácsokat és kataraktákat,^[13] őrszemeket állítottak, őrjáratokat küldtek ki. Mindenki résen volt, mindenki puttonnyal járt. Egyesek páncélt fényesítettek, mellvértet lakkoztak, a lovak szügyvértjét és fejvértjét, a sodronyvérteket, a brigandinokat,^[14] a páncélsisakokat, az állvédőket, a vaskalapokat, a szakállas lándzsákat, a csőrös sisakokat, a tarajos sisakokat, a láncingeket, a láncgallérokat, a vállvérteket, a combvérteket, a hónaljvérteket, a nyakvérteket, a karvasakat, a vasmellényeket, a laminákat,^[15] a láncmellényeket, a hosszú és a kerek pajzsokat, a szöges sarukat, a lábvérteket, a vascipőket, a sarkantyúkat tisztogatták. Mások az íjakat, a parittyákat, a számszeríjakat, az ólomgolyókat, a katapultokat, a tüzes nyilakat, a gránátokat, a tüzes fazekakat, a tűzkerekeket, a tüzes lándzsákat, a hajítógépeket, a skorpiókat^[16] és a rohamozók megállítására, helepoliszaik^[17] elpusztítására alkalmas más hadigépeket készítették elő. Hegyezték a görbelándzsákat, a dárdákat, a szakállas lándzsákat, az alabárdokat, a kampós lándzsákat, a sarlókat, az egyenes lándzsákat, a mór pikákat, a vasvillákat, a csőrös lándzsákat, a buzogányokat, a szekercéket, a hajítódárdákat, a dárdácskákat, a kopjákat, a gerelyeket, a nyársakat. Élesítették a jatagánokat, az acélpengéket, a szablyákat, a bárdokat, a lovasok és a gyalogosok kardjait, a spádékat, a toszkán tőröket, a furdancsokat, a gyilkokat, a pallosokat, a bicsakokat, a késeket, a halefokat, a háromélű tőröket. Mindenki a kacorját próbálgatta, mindenki letörölte a rozsdát a dikicséről. Nem akadt olyan szégyenlős vagy olyan öreg asszony, aki ne tisztogatta volna a fölszerelését: mert amint tudjátok, a régi korinthoszi nők bátrak voltak az ütközetben.

Diogenész, látván, milyen hévvel sürögnek és forognak, és semmiféle munkára nem kapván megbízást a magisztrátustól, néhány napig szó nélkül szemlélte viselkedésüket. Aztán, mintha Mars sugallata ösztökélné, panyókára vetette palliumát,^[18] föltűrte könyékig az ingét, almaszedők módjára föltűzte köntösét,^[19] átalvetőjét, könyveit és opisztográfjait^[20] egyik régi cimborájára bízva kiment a városból a Krania nevű szép tágasságra (domb és magaslat ez Korinthosz mellett), odagörgette az agyaghordót,^[21] amely menedékéül szolgált az ég komiszságai ellen, és lelke nagy indulatában kinyújtván karját, forgatta, pörgette, locskolta, mocskolta, döngette, rengette, kerengette, kecsegtette, recsegtette, rezgette, köpülte, megülte, csépelte, csupálta, csepülte, csápolta, döngölte, dágványozta, dögönyözte, döngette, duggatta, luggatta, torpantotta, toporgatta, tiporgatta, sanyargatta, omlasztotta, ugrasztotta, bomlasztotta, billegette, illegette, elemelte, megszegelte, megbéklyózta, terelte, meszelte, reteszelte, pácolta, polcolta, korcolta, lőrésbe, ágyútalpra rakta, pányvázta, szögelte, gőzölte, szurkolta, párolta, potyolta, csörgette, rázta, ledobta, hasította, gyalulta, szemelte, bájolta, vértezte, bárdolta, kantározta, ragacsozta, páncélozta, lezúdította a hegyről a völgybe, végiggurította a Kranián, aztán felgörgette a völgyből a hegyre, mint Sziszüphosz^[22] a szikláját: kis híja volt, hogy be nem szakadt a feneke. Látván ezt, egyik barátja megkérdezte tőle, mi késztette arra, hogy így kínozza a testét, a lelkét meg a hordóját. A filozófus azt felelte, lévén egyedül munka nélkül és tétlenül, semmiféle más hivatalt nem talált a köztársaság szolgálatára, mint hogy a hordóját tépázza ekképpen a lelkesen sürgő nép közepette.

Hasonlóképpen, jóllehet mentes vagyok az ijedelemtől, miközben nem vagyok híján a lelkesedésnek: látom, senki sem töri magát, hogy engem munkára fogjon, és mivel úgy vélem, hogy Franciaország egész nemes királyságában, innen és túl a hegyeken,^[23] ma mindenki vagy azon igyekszik és munkálkodik, hogy megvédje hazáját, vagy azon, hogy visszaszorítsa és támadja ellenségeit, és mindezt olyan szép politikai rendben és békességes harmóniában, és olyan nyilvánvaló haszonnal a jövőre nézvést (mert mihelyt Franciaország büszkén körülhatárolódik, a franciák nyugalma biztosítva lesz), hogy már-már hajlamos vagyok a jó Hérakleitosz pártjára állni, aki szerint a háború minden jó szülőanyja,^[24] és elhinni, hogy a háborút nem az ellentét kedvéért mondják szépnek latinul,^[25] ahogy azt a latin ócskaságok némely összetákolói hitték, nem látván semmi szépséget a háborúban, hanem annál az egyszerű és egyszeri oknál fogva, hogy a háborúban megnyilatkozik a jónak és a szépnek minden neme, a rossznak és a rútnak minden neme pedig lelepleződik benne. Bizonyság erre, hogy a bölcs és békeszerető Salamon sem tudta másként megmutatni nekünk az isteni bölcsesség kimondhatatlan tökéletességét, mint hogy egy táborozó sereg rendjéhez hasonlította.^[26]

Így tehát, lévén hogy nem írtak össze és nem állítottak a harcvonalba a mieink, akik túlságosan gyengének és alkalmatlannak ítéltek, lévén hogy a másik vonalon, a védelemén sem leltem alkalmazást, hordani puttonyt, lógombócot, törni göröngyöt, tekerni kócot, nekem mindegy lett volna, nem csekély szégyennek tekintettem azt, hogy tétlen nézőnek tűnök megannyi vitéz, szépbeszédű és lovagi személy között, akik egész Európa szeme láttára játsszák ezt a jeles mesét és tragikus komédiát, nem adom bele magam és nem áldozom rá ezt a semmit, egész valómat, ami még maradt. Mert úgy tűnik, kevés dicsőség terem azoknak, akik csak a szemükkel vesznek részt, és egyébként kímélik erőiket, eltitkolják aranyaikat és rejtegetik ezüstjeiket, egy ujjal vakarják a fejüket, mint a fanyalgó tétlenkedők, bámészkodnak a legyekre, mint a dézsmaborjú, hegyezik a fülüket, mit Árkádia szamarai a zenészek énekére, és némán, arckifejezéssel jelzik, hogy elfogadják az álöltözetet.

Ennél a választásnál és döntésnél maradván azt gondoltam, nem lesz haszontalan és alkalmatlan testgyakorlás, ha diogenészi hordómat forgatom, mert csak az maradt meg a hajótörésből, amelyet egykor a Balszerencse világítótornyánál szenvedtem el.^[27] Mire jutok azzal szerintetek, hogy a hordómat puhingatom? A szoknyáját feltűrő szűzre,^[28] még magam sem tudom. Várjatok, míg húzok egyet-kettőt ebből a butykosból: ez az én valóságos, egyetlen Helikonom, ez az én Lóforrásom,^[29] elragadtatásom egyetlen forrása. Ebből iszom, ha fontolgatok, elmélkedem, határozok és következtetek. A végszó után pedig nevetek, írok, alkotok, iszom. Ennius ivott, mikor írt, és írt, mikor ivott.^[30] Aiszkhülosz (ha hiszitek, amit Plutarkhosz mond Asztali beszélgetéseiben^[31]) ivott, mikor alkotott, és alkotott, mikor ivott. Homérosz soha nem írt éhomra.^[32] Cato soha nem írt, míg nem ivott.^[33] Nehogy azt mondjátok, hogy sokat dicsért és még többre értékelt példák híján élek így. Jó és elég friss, azt mondanátok, épp eléri a második fokot:^[34] örök dicsőség az Úrnak, a jó Sabbaoth istennek (vagyis a seregek urának). Ha suttyomban hasonlóképpen fölhajtotok egy nagy vagy két kisebb pohárral, nem látok benne semmi kivetnivalót, föltéve, hogy egy kicsit azért dicséritek az Urat.

Mivel tehát ez az én sorsom, avagy elrendeltetésem (nem adatik meg mindekinek, hogy Korünthoszba menjen és ott éljen^[35]), úgy határoztam, hogy ebben is, abban is szolgálatot teszek, mert ennek híján tétlen és haszontalan maradok. Az utászoknak, árkászoknak, aknászoknak azzal szolgálok, amit Neptun és Apollón csinált Trójában Laomedón alatt,^[36] amit Renaud de Montauban csinált^[37] utolsó napjaiban: kiszolgálom a pallérokat, főzök a pallérokra, és az étkezés után nyenyerémmel nyihorászom henyék hunyaságát. Így alapította, építette és emelte lantján játszva Amphion Théba nagy és nevezetes városát.^[38] A harcolóknak újra csapra ütöm hordómat; és ahogy már ismerős lehet az előző két kötetből (ha meg nem másították és hamisították a csaló nyomdászok^[39]), epicenáris^[40] időtöltésemből kimérek nekik egy vitézi harmadot, majd nyomban utána egy víg negyedet a pantagrueli mondásokból; megengedem, hogy diogenészinek nevezzétek ezeket. És miután társuk nem lehetek, hűséges arkhitriklinjük^[41] leszek, gyönge képességeimhez mérten fölfrissítem őket csata előtt, és dicsőítője, mégpedig fáradhatatlan, hősiességüknek és dicső haditetteiknek. Nem fogom elmulasztani, Isten lapation akutonjára^[42] mondom, ha Mars sem mulasztja el a Nagyböjtöt; amitől persze tartózkodni fog a paráznája.^[43]

Mindenesetre emlékszem, olvastam, hogy Ptolemaiosz, Lagosz fia egy napon, hódításainak egyéb trófeái és zsákmányai között egy teljesen fekete baktrianai tevét mutatott be az arénában összegyűlt egyiptomiaknak, meg egy tarka rabszolgát, akinek az egyik fele fekete, a másik meg fehér volt, de ezek nem vízszintesen váltak el, a rekeszizom magasságában, mint annál az indiai, Vénusznak szentelt asszonynál, akit a tüanai filozófus látott a Hüdaszpé folyó és a Kaukázus között,^[44] hanem függőlegesen, amilyent még sohasem láttak Egyiptomban; azt remélte, hogy a nép jobban fogja szeretni, ha ezekkel az újdonságokkal kedveskedik neki. És mi történt? A teve elővezetésekor mindenki megrémült és felháborodott; a tarka ember láttán egyesek tréfálkoztak, mások utálkoztak tőle, mint undok szörnyetegtől, amelyet a természet tévedésből alkotott. Summa, a remény, hogy elnyeri az egyiptomiak tetszését, és ezáltal megtetézi iránta való természetes ragaszkodásukat, füstbe ment. És megértette, hogy tetszetősebbek és élvezetesebbek számukra a szép, csinos és tökéletes dolgok, mint a nevetségesek és szörnyűségesek. Ettől kezdve annyira megvetette a tevét is, meg a rabszolgát is, hogy nem sokkal utóbb gondatlansága folytán és gondozás híján az életet mindkettő a halálra cserélte föl.^[45] E példa arra késztet, hogy félelem és remény közt ingadozzam, attól tartván, hogy a kívánt megelégedés helyett azzal találkozom, amitől irtózom, kincsem szénné válik, hogy Vénusz helyett a kutyakirály jön ki,^[46] ahelyett, hogy szolgálatot tennék, untatom, ahelyett, hogy megörvendeztetném, fárasztom őket, tetszés helyett nemtetszést aratok, és úgy járok, mint Euklion kakasa,^[47] akit Plautus tett híressé A bögrében^[48] és Ausonius a Gryphusban és másutt,^[49] és akinek elnyakták a vágját, mert kapirgálás közben megtalálta a kincset. Ha így történne, nem kéne elkeseredni? Valaha megesett: megeshet újra. Herkulesre, nem fog! Felismerem bennük azt a sajátságos formát és egyéni tulajdonságot,^[50] amelyet őseink pantagruelizmusnak neveztek, és amelynek révén soha nem veszik rossz néven azt, amiről tudják, hogy jó, őszinte és hű szívből származik. Rendesen azt látom, hogy a jószándékot készpénznek veszik, és megbékélnek vele, ha tehetetlenséggel társul is.

Tisztázván ezt a pontot, visszatérek hordómhoz. Föl hát a borra, cimborák! Töltsétek tele a poharat, fiúk! Ha nem tűnik jónak, hagyjátok. Nem vagyok afféle kiállhatatlan lifity-lafaty, aki erővel, sértegetéssel és erőszakkal kényszeríti trinkelésre a barátait^[51] meg a cimboráit, se pedig, ami még rosszabb, garauz és alauz.^[52] Ha megszomjazván hordómhoz jön, egyetlen jóravaló Iszákos, egyetlen jóravaló Köszvényes se igyon, ha nem akar; ha akar, és ha a bor megfelel uraságaik urasága ízlésének, akkor igyanak tétovázás nélkül, szabadon, merészen, fizetség és kímélet nélkül. Ez a határozatom. És ne féljetek attól, hogy elfogy a bor, ahogy Galileában, a kánai menyegzőn történt. Amennyit kieresztek nektek a csapon, ugyanannyit töltök utána felülről. A hordó ekképpen kimeríthetetlen lesz. Forrása eleven, vénája megállíthatatlan. Ilyen lehetett az ital Tantalosz kupájában, akit allegorikusan a bölcs Brahmanok között ábrázolnak;^[53] ilyen lehetett a sóhegy Ibériában, amelyet Cato tett híressé,^[54] ilyen lehetett a földalatti istennő szent aranyága, amelyet Vergilius tett híressé.^[55] Valóságos Bőségszaruja vígságnak és bolondozásnak. Ha némelykor úgy tűnik is, hogy a seprőig kiürült, mégsem fog kiszáradni. A jóreménység ott van a fenekén, mint Pandora butykosában,^[56] és nem a kétségbeesés, mint a Danaidák hordójában.

Véssétek eszetekbe, mit mondtam és miféle embereket hívok. Mivelhogy (nehogy valaki tévedésbe essen) Lucilius példájára, aki tagadta, hogy másnak írna, mint a cosenzaiaknak és tarenteiaknak,^[57] én se másnak vertem csapra a hordómat, mint nektek, jóravaló emberek, első eresztésű Iszákosok, örökbirtokú Köszvényesek.^[58] A dorifág^[59] óriásoknak, a ködzabálóknak segged elme és kampós zsákja^[60] is van elég a begyűjtött zsákmányhoz: tegyék, amit akarnak, ez itt nem az ő vadászmezejük. A tekercses agyúakról,^[61] a hibaszemelgetőkről ne beszéljetek nekem, könyörgök illő tisztelettel a négy farpofa iránt, amely nemzett benneteket, és a fürgénc csap iránt, amely összekapcsolta őket. Az álszentekről még kevésbé, jóllehet ők mind féktelen iszákosok, varas franckórosok, akiket olthatatlan szomjúság és telhetetlen rágcsálhatnék gyötör. Miért? Mert ők nem jóravalóak, hanem a gonosztól valóak, attól a gonosztól, akitől, hogy megszabadítson, naponta kérjük az Urat, még ha némelykor koldusnak öltöznek is.^[62] Öreg majom nem csücsörít szépen.^[63] Hátra, kutyák! El az útból, el a napsütésemből,^[64] Ördög csuhásai! Azért jöttök, seggelők, hogy cikkelyekre szedjétek^[65] a boromat, és a hordómba pisáljatok? Itt ez a bot, amiről Diogenész meghagyta, hogy temessék el vele, hogy elkergethesse és vesén verhesse a síri kísérteteket és kerberoszi kutyákat! Hátra hát, szenteskedők! A bárányokhoz, kutyák! El innen, álszentek, az ördögbe, hajsz! Még mindig itt vagytok? Ne jussak Papimániába,^[66] csak elkaphassalak benneteket! Kssz. kssz. ksssssz. Fogd meg! Fogd meg! Mennek már? Akkor tudjatok csak szarni, ha kengyelszíjjal klistélyoznak,^[67] akkor pisálni, ha kínpadra vonnak, akkor felizgulni, ha bottal püfölnek!^[68]

Hogyan küldött Pantagruel utópiai telepeseket Dipszódiába

1. fejezet

Miután Pantagruel meghódította egész Dipszódiát, küldött oda Utópiából, az asszonyokat és a gyerekeket nem számítva,^[69] szám szerint 9876543210^[70] embert, mindenféle mesterséget gyakorló kézműveseket és az összes szabad tudomány professzorait a mondott és egyébiránt kevéssé belakott, nagy részein pusztasággal borított ország felfrissítése, benépesítése és csinosítása céljából. És tette ezt nem annyira az Utópiában tücskök gyanánt szaporodó^[71] férfiak és nők mértéktelen sokasága miatt – bizony nem szükséges hosszasan fejtegetnem, hiszen jól tudjátok, hogy az utópiai férfiaknak olyan termékeny nemiszerveik voltak, az utópiai nők pedig olyan tágas, falánk, ragadós és jól szerkesztett, mert rekeszekre osztott méhet hordoztak magukban, hogy minden kilencedik hónap végén minden egyes házasságban legalább hét gyermek született, fiúk és leányok egyaránt, akárcsak a zsidó népnél Egyiptomban (már ha de Lyra^[72] nem delirál) –, és nem is annyira Dipszódia földjének termékenysége, éghajlatának jótékony volta és az ország kellemessége okából, mint inkább hogy lakosait megtartsa kötelességtudásban és engedelmességben ősi és hűséges alattvalói odavitele által, akik emberemlékezet óta rajta kívül más urat nem láttak, nem ismertek, nem vallottak uruknak és nem szolgáltak. És akik, amióta csak megszülettek és világra jöttek, dajkájuk tejével az ő uralkodásának édességét és jóságát szívták magukba, mindenkor ezzel töltekeztek és tápláltattak: és bizonnyal hamarabb megválnának földi létüktől, mintsem ettől az első és egyetlen függelemtől, amellyel uralkodójuknak természettől fogva tartoznak, bárhová vigyék és telepítsék is őket, és nem csupán ők és a vérükből ezután támadó gyermekek volnának ilyenek, hanem ugyanebben a hűségben és engedelmességben tartanák meg a birodalmához újjonnan hozzácsatolt nemzeteket is. Ami valóban be is következett, és számításában nem kellett csalódnia. Mert ha az utópiaiak hűségesek és háládatosak voltak az áttelepítés előtt, a dipszódok, miután néhány napot eltöltöttek társaságukban, még inkább azok lettek, mert minden emberi lényt elfog valamiféle természetes lelkesedés a neki kellemes dolgok kezdetekor. Csupán azt sajnálták, az egeket és az összes mozgató intelligenciát^[73] tanúul híván, hogy már korábban nem volt tudomásuk a jó Pantagruel hírnevéről.

Vegyétek észbe tehát, borisszák, hogy az újonnan meghódított országok megtartásának és visszatartásának módja nem (mint némely zsarnoki szellem^[74] tulajdon kárhozatára és szégyenére tévesen állította) a nép kifosztása, megerőszakolása, agyondolgoztatása, tönkretétele, gonosz zaklatása és vaspálcával való igazgatása, röviden felfalása és megrágása, amiképpen Homérosz is démoborosznak, vagyis néprágónak mondja az igazságtalan királyt.^[75] Nem fogom előhozni nektek az ideillő antik históriákat, csak azt idézem emlékezetetekbe, amit e tárgyban apáitok láttak, meg ti magatok, ha nem vagytok túl fiatalok. Szoptatni, ringatni, vigasztalni kell, mint a ma született gyermeket. Támogatni, erősíteni, minden vihartól, sérelemtől és kellemetlenségtől óvni, mint a frissen ültetett fát. Ápolni, kímélni, gyógyítgatni, mint egy hosszú és súlyos betegségből menekedett, épp csak lábadozó személyt. Oly módon, hogy megfoganjon lelkében a vélekedés, mely szerint nincs a világon még egy uralkodó, akit kevésbé kívánna ellenségének, és inkább óhajtana barátjának tudni. Így hódította meg az egész földet az egyiptomiak nagy királya, Osiris, nem annyira a fegyverek erejével, mint inkább a robot enyhítésével, a jó és egészséges élet tanításával, kellemes törvényekkel, kegyességgel és jótéteményekkel. Mindezek miatt parancsolta meg Jupiter egy bizonyos Pamüla által, hogy a nagy királyt Euergetésznek (azaz jótevőnek) nevezzék.^[76] Tény, hogy Hésziodosz Hierarchiájában^[77] a jó démonokat (angyalokat vagy szellemeket, ahogy tetszik) az emberek fölött és az istenek alatt álló középlényeknek és közvetítőknek nevezi. És mert az ő kezük által részesülünk az ég gazdagságából és javaiból, mert szüntelenül jóindulattal vannak irántunk, és mindenkor megoltalmaznak a bajoktól, azt mondja róluk, hogy királyi hivatalt töltenek be, lévén az egyetlen valóban királyi cselekedet mindig jót és sohasem rosszat tenni. Így volt a világ ura Makedón Sándor. Így vette birtokába Hercules^[78] az egész világrészt azáltal, hogy megszabadította az embereket a szörnyektől, nyomorgatóktól, sarcolóktól és zsarnokoktól, jó bánásmóddal kormányozta, méltányosságban és igazságosságban megtartotta, nyájas fennhatósággal és a vidék vérmérsékletéhez illő törvényekkel nevelgette őket, pótolta, ami hiányzott és apasztotta, ami túltengett, megbocsátotta a múltat, örökre feledve minden korábbi sérelmet, hasonlóképpen az athéniak amnesztiájához, mikor Thraszübulosz hősiessége és iparkodása révén a zsarnokokat kivégezték, vagy ahhoz, amelyet Rómában Cicero hirdetett meg, majd Aurelianus császár idejében megújították.^[79]

Ezek a szeretet bájitalai, varázslatai és csábításai, amelyeknek segítségével békében tarthatjuk meg azt, amit kínkeservesen hódítottunk meg. És legyen bár király, herceg vagy filozófus, a hódító akkor uralkodhat a legtöbb szerencsével, ha az Erények helyébe az Igazságosságot lépteti. Erényét győzelme és hódítása megmutatta, igazságossága abban fog megmutatkozni, hogy a nép iránti jóakarattal és jóindulattal hozza meg törvényeit, adja ki rendeleteit, védelmezi a vallást, biztosítja minden egyes ember jogait, mint ahogyan Augustus Octavianusról mondta a nemes költő, Maro:

Nagy Caesar vasa villámlott, osztván az eléhullt

népeknek jogot…^[80]

Ezért nevezi Homérosz Íliászában a jó hercegeket és nagy királyokat kosmhtoraV lawn-nak, vagyis a nép feldíszítőjének.^[81] Numa Pompilius, a rómaiak második királya, az igaz államférfi és filozófus ebből a megfontolásból rendelte el, hogy Terminus isten ünnepén, amelyet Terminaliának neveztek, semmi olyant ne áldozzanak, amit megöltek, arra tanítván ezáltal, hogy a királyságok végeit, határait és csatolmányait békében, barátságban, jóságban kell megtartani és uralni, vérrel és fosztogatással be nem szennyezve kezünket.^[82] Aki másképpen cselekszik, nem csupán szerzeményét veszíti el, hanem azt a botrányt és gyalázatot is el kell szenvednie, hogy gonoszul és alaptalanul jutott hozzá ahhoz, ami következésképpen ki is csúszott a kezéből. Mert ebül szerzett jószág ebül vész el,^[83] és még ha egész életében békében élvezi is szerzeményét, örökösei kezén elvész, és az elhunytat megint csak botrány fogja övezni, és átkozott lesz az emlékezete, mint méltatlan hódítóé. Hiszen ismeritek a közmondást: „A gonosz szerzeményt a harmadik örökös már nem élvezheti”.

Vegyétek észbe azt is ennél a cikkelynél, köszvényes iszákosok, hogy Pantagruel egy angyalból kettőt csinált, ami éppen ellentétes eshetőség a Nagy Károly döntésével, aki egy ördögből csinált kettőt, amikor a szászokat Flandriába, a flamandokat meg Szászföldre telepítette. Mivelhogy nem tudta a birodalmához csatolt szászokat függelemben tartani anélkül, hogy föl ne lázadtak volna, valahányszor neki Hispániába vagy más távoli országba kellett mennie, tulajdon országába, az iránta természettől fogva engedelmes Flandriába telepítette át őket; természetes alattvalóit, a flamandokat és Hainaut-iakat pedig Szászföldre telepítette, nem kételkedvén hűségükben, még ha idegen vidékre kerülnek is. Az történt azonban, hogy a szászok nem hagytak föl a lázongással és eredeti megátalkodottságukkal, a Szászföldön lakó flamandok pedig a szászok erkölcseit és ellenszegülését szívták magukba.

Hogyan lett Panurge a dipszódiai Salmigondin ura, és hogyan ette meg lábon a búzáját

2. fejezet

Mihelyst Pantagruel egész Dipszódia kormányzását a kezébe vette, Panurge-nek adományozta Salmigondin uradalmát,^[84] mely évente 6789106789 királyi arany^[85] biztos jövedelmet hozott, nem számítva a cserebogarakból és csigákból származó bizonytalan bevételt, mely jó és rossz évben 2435768, illetve 2435769 gyapjasbirkatallért^[86] tett ki. Némelykor pedig, ha jó volt a csigatermés és kapós a cserebogár, az 1234554321 szeráfot^[87] is megüthette. Ám ez nem minden évben esett meg. A birtok új ura pedig olyan jól és körültekintően gazdálkodott, hogy nem egészen tizennégy nap alatt elpallotta három év biztos és bizonytalan jövedelmét. Nem egészen pallotta, mert ezt akkor mondhatnánk, ha kolostorokat alapított, templomokat emeltetett, kollégiumokat és ispotályokat építtetett^[88] vagy kecskére káposztát bízott volna; hanem ezer kis lakomát és víg mulatságot rendezett, amelyeken mindenkit szívesen látott, főképpen a jó cimborákat, zsenge leánykákat és kacér hölgyikéket, tarra vágta az erdőt, vastag rönköket égetve hamut árult, előre vette föl a pénzt, olcsón adta, amit drágán vett, és lábon ette meg a búzáját. Amikor Pantagruel értesült a dologról, nem sértődött meg, nem haragudott és nem bánkódott egy csöppet sem. Hiszen mondtam már nektek, és újra mondom, ő volt a legjobb a kis és nagy lurkók közül, akik valaha is kardot kötöttek a derekukra; mindent jó néven vett, mindent jóra magyarázott; soha nem aggódott, soha nem botránkozott meg: de száműzte volna is magát az ész isteni udvarházából, ha ellenkezőleg cselekszik, elkeseredik vagy indulatba jön, hiszen mindazok a javak, amelyeket az ég beborít és amelyeket a föld hordoz valamennyi kiterjedésében: magasában, mélyében, hosszában és széltében, nem méltók arra, hogy érzelmeinket fölkavarják, érzékeinket és szellemünket megzavarják.

Csak félrevonta Panurge-t, és szelíden szemére vetette, hogy ha így kíván élni és nem óhajt másképpen gazdálkodni, akkor lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz lesz valaha is meggazdagodnia. Meggazdagodni? felelé Panurge. Ezt vette a fejébe? Azon töri magát, hogy engem meggazdagítson ezen a világon? Vígan élni akarjon, az jó Istenre és az jó emberekre!^[89] Más gondot és más igyekezetet be ne fogadjon isteni agyveleje szentséges hajlékába! Melynek nyugalmát bánattal és bosszúsággal felpaszományozott gondolatok semmiféle fellegei soha meg ne zavarják! Ha kegyelmed vígan, dévajul, jókedvűen él, én nagyon is gazdag vagyok! Mindenki ezt hajtogatja: „Gazdálkodj, gazdálkodj!” De az beszél gazdálkodásról, aki nem tudja, mi az. Tőlem kellene tanácsot kérnie. És tőlem tudja meg mármost kegyelmed, hogy amit bűnömül tudnak be, az nem egyéb, mint a párizsi Egyetem és Törvényszék utánzása, márpedig ez a két hely az összteológia és egyúttal minden igazság forrása és eleven eszméje. Eretnek, aki ebben kételkedik, és szilárdan nem hisz. Ők mindazonáltal egy nap alatt megeszik a püspöküket, avagy a püspöksége jövedelmét (ami ugyanaz), egy évre előre, illetve némelykor kettőre is: azon a napon, amikor beiktatják. És ki nem bújhat ez alól, ha nem akarja, hogy azonnal elcsapják. Amellett a négy fő erény gyakorlása is. Az Óvatosságé, hogy előre vettem föl a pénzt, hiszen ki tudja, mi árt és mi használ. Ki tudja, áll-e még három esztendeig a világ. És még ha áll is, van-e olyan ostoba ember, aki meg meri ígérni, hogy három év múlva élni fog?

Senkit oly forrón nem ölelt az ég fel,

holnapot hogy jót bizonyosra várjon.^[90]

Az Igazságosságé: az egyenlőség értelmében,^[91] hogy olcsón adtam (hozzáteszem: készpénzért), amit drágán vettem (hozzáteszem: hitelbe). Mit mond erről Cato az ő Gazdálkodásában?^[92] A családapának (mondja ő) örökös eladónak kell lennie. Lehetetlen, hogy ezen a módon meg ne gazdagodjék végül, ha az utánpótlás kitart. A törvényesség értelmében: hogy jó (jegyezzük meg: jó) és derék cimborákat tápláltam, akiket ennivaló nélkül vetett Odüsszeuszként a jó étvágy szirtjére a Szerencse, továbbá jó (jegyezzük meg: jó) és fiatal hölgyikéket (jegyezzük meg: fiatal, mert Hippokratész mondása szerint^[93] az ifjúság éhe türelmetlen, különösen ha eleven, pajkos, heves, mozgékony és csapongó), amely hölgyikék készséggel és jókedvűen részesítik gyönyörben a jóravaló embereket, és oly mértékben platonikusak és ciceronikusak, hogy közismerten nem csupán önmaguk kedvéért születtek erre a világra,^[94] hanem saját tulajdon személyüket egyfelől hazájukkal, másfelől barátaikkal is megosztják.

Az Erőé,^[95] hogy kivágtam a vastag fákat, mint egy új Milón:^[96] a sötét erdőket, farkasok, vadkanok, rókák búvóhelyeit, haramiák és gyilkosok gyülekezőhelyeit, orgyilkosok tanyáit, pénzhamisítók boszorkánykonyháit, eretnekek menedékhelyeit letaroltam, világos pusztasággá és kies fenyérré egyengettem, húzattam a nyirettyűt és ülőkéket készítettem az Ítélet éjszakájára.^[97]

A Mértékletességé: hogy lábon ettem meg a búzámat, salátákon és gyökereken élő remete gyanánt megszabadítván magamat az érzéki étvágyaktól, és takarékoskodván a gyengélkedők és szűkölködők javára. Mert így cselekedvén megtakarítottam a kapásokat, akik pénzt kérnek, az aratókat, akik a bort szívesen és vizezetlen isszák, a tallózókat, akiknek lepény kell, a cséplőket, akik Vergilius Thestylisének példáját követve^[98] se fokhagymát, se vereshagymát, se mogyoróhagymát nem hagynak a kertben, a molnárokat, akik többnyire tolvajok, és a pékeket, akik semmivel sem jobbak náluk. Ez talán csekély megtakarítás, az egerek pusztításáról, a magtári veszteségről, a zsizsik- és zsuzsokrágásról már nem is beszélve? A lábon álló búzából szép zöld mártást^[99] lehet csinálni, jól emészthető, könnyű főzetet, mely megörvendezteti az agyat, fölvidítja a lelkes szellemeket,^[100] lelkesíti a látást, megnyitja az étvágyat, gyönyörködteti az ínyt, megerősíti a szívet, csiklandozza a nyelvet, halványítja a bőrt, vastagítja az izmokat, temperálja a vért, felszabadítja a rekeszizmot, felfrissíti a májat, kiüríti a lépet, könnyít a heréken, nyugtatja a veséket, meglazítja a gerincet, kiüríti a húgyvezetéket, kitágítja az ondóvezetéket, összehúzza a hererázó izmot, expurgálja a hólyagot, megduzzasztja a nemiszerveket, megigazítja a fitymát, megkeményíti a makkot, kiegyenesíti a hímtagot, javítja az emésztést, elősegíti a böfögést, fingást, durrogtatást, ganézást, vizelést, tüsszentést, csuklást, köhögést, köpködést, okádást, ásítást, takonyverést, szuszogást, sóhajtást, fújtatást, hortyogást, izzadást, fúróállítást, és még ezernyi ritka jótéteménye van. Ha jól értem (mondá Pantagruel), kegyelmed azt állítja, hogy csekély értelmű ember nem költhet sokat rövid idő alatt. Nem az első, akiben ez az eretnek gondolat megfogant. Néró ezt tartotta, és mindenkinél jobban csodálta nagybátyját, C. Caligulát, aki csodálatos találékonysággal néhány nap alatt túladott az egész vagyonon és örökségen, amit Tiberius hagyott rá.^[101] Ám ahelyett, hogy betartotta és követte volna a rómaiak falánkság- és fényűzésellenes törvényeit, Orchiusét, Fanniusét, Didiusét, Liciniusét, Corneliusét, Lepidianusét, Antiusét és a korinthosziakét,^[102] amelyek mindenkinek szigorúan tiltották, hogy egy év alatt többet költsön az éves jövedelménél, kegyelmed a proterviát^[103] gyakorolta, ami olyasféle áldozat volt a rómaiaknál, mint a húsvéti bárány a zsidóknál; illett megenni minden ehetőt, a maradékot pedig tűzre vetni, semmit nem hagyni másnapra. Joggal mondhatom el kegyelmedről, amit Cato mondott Albidiusról,^[104] aki féktelen tékozlással megette mindenét, amije csak volt, és amikor már csak a háza maradt, tüzet vetett rá, mondván: consummatum est, ahogy később Aquinói Szent Tamás is ezt mondotta volt, amikor megette az egész orsóhalat.^[105] Mindez nem számít.

Hogyan magasztalja Panurge az adósokat és kölcsönkérőket

3. fejezet

Azonban (kérdé Pantagruel) mikor szabadul meg az adósságaitól? Majd ha fagy, felelé Panurge; majd ha minden ember elégedett lesz, és saját magunk örökösei leszünk. Isten óvjon attól, hogy megszabaduljak! Nem akadna többé senki, aki egy dénárt is kölcsönadna. Aki este nem hagy a kovászból, annak reggel nem kel meg a tésztája. Mindig tartozom valakinek? Az majd szüntelenül könyörögni fog az Úrhoz, hogy jó, hosszú és boldog életet adjon nekem, nehogy a kölcsönt elveszítse; mindenkor jót fog mondani rólam minden társaságban, mindig újabb hitelezőket fog toborozni nekem, hogy általuk törleszthessek, és ő más földjéről tölthesse föl az árkot. Amikor hajdan Galliában a druidák útmutatása szerint a jobbágyokat, szolgákat és ajtónállókat egytől-egyig elevenen elégették uruk és parancsolójuk temetése és tora alkalmából, nem szorongatta-e azokat a szép félsz, hogy uruk és parancsolójuk meg ne haljon, mert akkor kénytelenek lesznek ők is vele halni? Nem imádkoztak-e szüntelenül nagy istenükhöz, Mercuriushoz és Dishez, a pajzsos atyához, hogy tartsák meg őt sokáig jó egészségben?^[106] Nem igyekeztek-e jól ellátni és szolgálni, hiszen vele együtt élhettek legalább, amíg meg nem halt? Elhiheti, hitelezőim a legbuzgóbb ájtatossággal fognak az életemért imádkozni, és rettegni fognak attól, hogy meghalhatok, annál is inkább, mert jobban szeretik a ruhájuk ujját^[107] a karjuknál és a pénzüket az életüknél. Bizonyság erre Landerousse uzsorásainak esete, akik felkötötték magukat, amikor látták, hogy a búza és a bor ára esik, és visszatér a jó idő. Minthogy Pantagruel nem válaszolt, Panurge folytatta: Szent facipő! ha jól belegondolok, adósságaimat és hitelezőimet szememre hányva kegyelmed arra kényszerített, hogy fölfedjem lapjaimat. Egek! abban az egyetlen minőségemben tudom magamat fenségesnek, tiszteletre méltónak és félelmetesnek, hogy az összes filozófusok vélekedése dacára (akik szerint a semmiből semmit nem lehet csinálni) ősanyag nélkül és semmi nélkül csináltam és teremtettem valamit.^[108] Mit teremtettem? Megannyi szép és jó hitelezőt. A hitelezők (ezt fenntartom mindvégig, a máglyával kizárólag) szép és jó teremtmények. Aki nem ad kölcsön, az csúf és rossz teremtmény, a pokol hitvány ördögének teremtménye. És mit csináltam? Adósságokat. Ó, ritka és antik dolog ez! Úgy értem, az olyan adósság, amely meghaladja a mássalhangzók és magánhangzók összes összekapcsolódásából létrejöhető szótagok sokaságát, ahogy azt hajdan a nemes Xenokratész összeszámolta és kiszámította.^[109] Ha az adósok kiválóságát a hitelezők számossága szerint állapítjuk meg, nem tévedünk a gyakorlati aritmetikában. Gondolja el, milyen jól érzem magam, amikor minden reggel alázatos, szolgálatkész és tiszteletteljes hitelezőket látok magam körül, és ha valamelyikre nyíltabban és biztatóbban nézek, mint a többire, a kópé mindjárt azt hiszi, hogy elsőként térül meg a költsége, ő lesz az első a sorban, és a mosolyomat készpénznek veszi. Úgy érzem magam, mintha az Urat játszanám a saumuri passióban, angyalokkal és kerubokkal körülvéve.^[110] Ők a pályázóim, az élősködőim, a köszöntgetőim, a köszöngetőim és a szakadatlan szónokaim. És látván, hogy manapság mindenkit buzgó vágy és csikaró éhség hajt adósságok és új hitelezők után, már-már valóban azt gondolom, hogy adósságokból áll a hősi Erény hegye Hésziodosznál,^[111] ez az, amiből licenciátusom első fokozatát szereztem, és amire minden ember vágyik és törekszik, de kevesen jutnak fel, mert nehéz az út. Mindazonáltal nem lehet adós akárki, és nem csinálnak hitelezőt akárkiből. És kegyelmed ettől a pihe-puha boldogságtól fosztana meg engem? Azt kérdi tőlem, mikor szabadulok meg az adósságoktól?

Van még sokkal rosszabb is, és a derék szentre, szent Babolinra^[112] mondom, egész életemben nem is gondoltam másnak az adósságot, mint afféle kapcsolatnak és összeköttetésnek az egek és a föld között, az emberi nemzetség megmaradása egyedüli módjának – vagyis ami nélkül igen hamar elveszne minden ember –, alkalmasint a világegyetem nagy lelkének, amely az Akadémikusok szerint megelevenít mindeneket.^[113] Hogy mennyire így van, képzelje el nyugodt lélekkel  egy olyan világ eszméjét és formáját – ha tetszik, vegye a filozófus Metrodórosz^[114] által elképzeltek közül a harmincadikat, vagy Petroniustól^[115] a hetvennyolcadikat –, amelyben se adósok, se hitelezők nincsenek: egy adósságok nélküli világot! Egyetlen csillag sem követne szabályos pályát abban! Teljes volna a zűrzavar. A Jupiter, nem vélvén magát a Szaturnusz adósának, megfosztaná őt szférájától, és homéroszi láncával^[116] felfüggesztené az összes ingelligenciákat, isteneket, egeket, démonokat, géniuszokat, hősöket, ördögöket, a földet, a tengert és valamennyi elementumot. A Szaturnusz a Marssal szövetkezve az egész világot perturbációba taszítaná. Merkúr nem akarna a többiek szolgája lenni. Nem lenne többé a Camillusuk, ahogy etruszk nyelven nevezték:^[117] mert semmivel sem tartozna nekik. Vénusz nem volna venerábilis, mert semmit sem adna kölcsön. A Hold véres és sötét maradna: milyen alapon osztaná meg vele fényét a nap? semmivel sem tartozna neki. A nap nem világítaná meg a földet, a csillagok nem fejtenék ki jótékony hatásukat: mert a föld megtagadná tőlük a párákat és gőzöket, amelyekkel, mint Hérakleitosz mondta, a sztoikusok bizonyították és Cicero állította, a csillagok táplálkozni szoktak.^[118] Az elementumok között se szimbolizáció, se alternáció, se transzmutáció^[119] nem volna: mert nem éreznék lekötelezve magukat egymás iránt, semmit sem adván kölcsön egymásnak. A föld nem változna vízzé; a víz nem transzmutálódna levegővé; a levegőből nem keletkezne tűz; a tűz nem melegítené a földet. A föld nem teremne egyebet, mint szörnyeket, titánokat, aloidákat,^[120] óriásokat; nem esne eső, nem fénylene fény, nem szelelne szél, nem lenne se nyár, se ősz. Lucifer elszabadulna, és előjönne a pokol fenekéről a Fúriákkal, a Poinékkal^[121] és a szarvas Ördögökkel együtt, és kiűzné az egekből úgy a kisebb, mint a nagyobb népek összes isteneit. Ez a világ, amelyik semmit sem venne kölcsön, nem volna más, mint kutyakomédia, Párizs rektoráénál is elfajzottabb ármány,^[122] a Doué-i játékoknál^[123] is zavarosabb ördögjárás. Az egyik ember nem mentené meg a másikat, hiába kiabálna, hogy „segítség! tűz van! árvíz! gyilkos!”, senki sem sietne segítségére. Miért? Mert semmit sem adott kölcsön, senki sem tartozna neki semmivel. Senki érdekét nem sértené, ha megégne, ha vízbe fúlna, ha tönkremenne, ha meghalna. Ugyanígy kölcsön sem adott volna semmit. Következésképpen ugyanígy nem lenne kölcsöne senkinél. Röviden, ebből a világból száműzve volna a Hit, a Remény, a Könyörületesség, holott az emberek arra születtek, hogy segítsék és segéljék egymást. És a helyükbe lépne a Bizalmatlanság, a Megvetés, a Gyűlölet, a bajok, a csapások és nyomorúságok összességének kíséretében. Joggal vélhetnénk, hogy Pandora palackja dőlt ki. Ember embernek farkasa lenne. Farkasembere és lidérce, amilyen Lükhaión,^[124] Bellerophón^[125] és Nabukodonozor^[126] voltak, gyilkos haramiák, méregkeverők, rosszindulatú rosszakaró rosszcsontok, mindenki gyűlölne mindenkit, mint Izmael,^[127] mint Metabus,^[128] mint Athéni Timon, akit ez okból neveztek misanJrwpoV-nak. Olyannyira, hogy a természetben könnyebb dolog volna a levegőben táplálni a halakat és az óceán fenekén legeltetni a szarvast,^[129] mint elviselni ezt a kölcsön nem adó csőcselék népséget. Szavamra, gyűlölöm őket!

És ha ennek a kölcsön nem adó, bosszantó és bús világnak a mintájára képzeli el azt a másik, kis világot, ami az ember, akkor szörnyűséges zsibvásárt talál. A fej nem adja kölcsön a szem látását a láb és a kéz irányításához. A láb viszontag nem kegyeskedik hordozni. A kéz nem hajlandó dolgozni rá. A szívnek elege lesz abból, hogy a tagok pulzusa miatt erőltesse magát, és nem kölcsönöz többé nekik. A tüdő nem kölcsönzi nekik lehelletét. A máj nem küld vért táplálásukra. A hólyag nem óhajt a vesék adósa lenni: vizelet nem képződik. Az agy, természetellenesnek ítélvén a helyzetet, ábrándozni kezd, megtagadja az érzeteket az idegektől és a mozgást az izmokból. Summa, ebben a rendellenes, semmivel sem tartozó, semmit sem hitelező, semmit sem kölcsönző világban végzetesebb összeesküvés tanúi lennénk, mint amilyent Aiszóposz ábrázolt Apológiájában. Nem vitás, hogy belepusztulna; nemcsak hogy belepusztulna, de nagyon hamar belepusztulna, még ha maga Aszklépiosz volna is mellette. És teste hirtelen rothadásnak indulna; mélységesen sértett lelke pedig menne az ördögbe, a pénzem után.

Panurge adósokat és hitelezőket magasztaló elmélkedésének folytatása

4. fejezet

Ezzel szemben képzeljen el egy másik világot, amelyben mindenki kölcsönöz és mindenki tartozik, mindenki adós és mindenki hitelező. Ó, micsoda harmónia az egek szabályos mozgásaiban! Mintha hallanám is, akárcsak hajdan Platón.^[130] Micsoda szimpátia az elementumok között! Ó, hogy gyönyörködik majd művében és alkotásában a Természet! Ceres búzával rakva, Bacchus borral, Flóra virággal, Pomona gyümölcsökkel, Juno nyugodt legében,^[131] nyugodtan, jótékonyan, tetszetősen! Elmerülök a szemlélődésben. Béke, szeretet, hajlandóság, hűség az emberek között, pihenés, lakomák, ünnepségek, vigalom, öröm, arany, ezüst, aprópénz, láncok, gyűrűk, áruk vándorolnak kézről-kézre. Se perek, se háborúk, se viták; senki nem lesz uzsorás, falánk, fukar, elutasító. Igaz Istenemre, nem ez lesz-e az aranykor, Szaturnusz uralma, az olümposzi régiók eszméje, ahol minden más erény elenyészik, és egyedül a Könyörületesség regnál, kormányoz, uralkodik, diadalmaskodik? Mindenki jó lesz, mindenki szép lesz, mindenki igaz lesz. Ó, boldog világ! Ó, ti, e boldog világ lakói, háromszorosan, négyszeresen boldogok!^[132] Úgy tűnik nekem, mintha ott volnék. Hitemre mondom, ha ennek a világnak (ennek a boldog világnak, amelyik mindenkinek kölcsön ad, és semmit sem utasít vissza) volna pápája, körülötte tolongó bíborosokkal és Szent Kollégiummal, néhány év múlva a legerősebb, legcsodatévőbb szenteket láthatnánk, több szentleckével, több fogadalommal és több gyertyával, mint Bretagne kilenc püspökségében együttvéve. Az egyetlen Szent Yves kivételével.^[133] Kérem, jusson eszébe, hogy amikor a nemes Pathelin isteníteni akarta Guillaume Josseaulme atyát, és isteni magasztalásokkal a harmadik égbe emelni, nem egyebet mondott, mint ezt:

És így adta kölcsön

Élelmét annak, aki kérte.^[134]

Ó, mily szép szavak! Képzelje el ennek mintájára a mi mikrokozmoszunkat, id est kis világunkat, vagyis az embert, amikor minden tagja kölcsönöz, hitelez és tartozik, vagyis természetes állapotában! Mert a Természet nem másért alkotta meg az embert, mint hogy kölcsönadjon és -vegyen. Az egek harmóniája sem nagyobb, mint amilyen az ő berendezkedéséé lesz. E mikrokozmosz alapítóját az a szándék vezérelte, hogy megtartsa benne a lelket, akit vendégként helyezett oda, és az életet. Az élet a vér. A vér a lélek székhelye. Ezért egyetlen érdemes munka van ebben a világban, és az nem más, mint a vér szakadatlan koholása. E koholásban minden testrésznek megvan a maga hivatala; és olyan láncolatot alkotnak, amelyben szüntelenül kölcsönöznek egymástól, kölcsönadnak egymásnak és egymás adósai maradnak. Az anyagot és a fémet, amely alkalmas arra, hogy vérré transzmutálódjon – a kenyeret és a bort – a természet szolgáltatja. E kettő magában foglalja az összes táplálékot, amit gót nyelven companage-nak neveznek.^[135] Ezek feltalálásán, elkészítésén és megsütésén dolgoznak a kezek, kelnek útra a lábak, és hordozzák az egész gépezetet; irányítanak mindent a szemek; az étvágy a lépből származó kevéske savanyú epe segítségével figyelmeztet, hogy ideje a gyomor kemencéjébe vetni a táplálékot. A nyelv próbára teszi; a fogak megrágják; a gyomor megkapja, megemészti és nyirokká alakítja; a mezenterikus vénák felszívják, ami jó és hasznos; hátrahagyják az exkrementumot, amelyet a megfelelő úton kiürít egy kilökő erő, a többit a májba szállítja; az transzmutálja, és vért csinál belőle. Mit gondol, micsoda örömmel fogadják a szorgoskodók ezt az aranypatakot, mely egyedüli táplálójuk? Az alkimista öröme sem lehet nagyobb, amikor hosszas fáradozás, megannyi törődés és költség eredményeként transzmutálódni látja a fémeket kemencéjében. Ekkor aztán mindegyik testrész azon igyekszik és azért töri magát, hogy megtisztítsa és finomítsa ezt a kincset. A vesék az emulgens vénákon keresztül kivonják belőle a vizességet, amit vizeletnek nevezünk, és a húgyvezetékeken át lefolyatják. Odalent alkalmas tartály található, ez a hólyag, amely a megfelelő időben kifelé ürül. A lép kivonja és megköti a földességet, amit fekete epének nevezünk. Az epehólyag a fölösleges sárga epétől szabadítja meg. Ezután egy másik műhelybe kerül, hogy tovább finomodjék: ez a szív, amely szisztolés és diasztolés mozgásaival vékonyítja és tüzesíti, jobb kamrájában tökéletesíti, és a vénákon át elküldi az összes testrésznek. Minden testrész magába szívja, és kedve szerint táplálkozik belőle: a lábak, a kezek, a szemek és a többi; és így lesznek adósai, akik előzőleg hitelezői voltak. Bal kamrájában úgy elvékonyítja, hogy már spirituálisnak mondjuk, és elküldi valamennyi testrésznek az artériákon keresztül, hogy a vénák másféle vérét hevítse és levegőztesse. A tüdő lebenyeivel és leheletével fáradhatatlanul frissíti. E jótétemény fejében a szív a legjobbat juttatja neki az arteriális vénán^[136] keresztül. A végén olyannyira kifinomul a csodálatos hálózatban,^[137] hogy a továbbiakban lelkes szellemek^[138] támadnak belőle, amelyek segítségével képzel, elmélkedik, ítél, dönt, mérlegel, okoskodik és emlékezik. Az iskoláját! Elpusztulok, odavagyok, elveszek, ha egy ilyen hitelező és tartozó világ mélységes mélyére hatolok! Higgye el, kölcsönadni isteni dolog, tartozni hősi erény!

És ez még nem minden. Ez a kölcsönző, hitelező és tartozó világ az ő nagy jóságában a táplálkozást elvégezvén arra is gondol, hogy a még meg sem születetteknek kölcsönözzön, kölcsönzés révén megörökítse magát, ha tudja, és magához hasonló képmások által sokasítsa: ezek a gyermekek. E célból minden testrész elkülönít és lecsíp a legfinomabb táplálékából egy adagot, és leküldi oda, ahol a természet erre alkalmas vezetékeket és tartályokat készített elő, amelyekben célszerű alakot ölt, miután hosszú és kanyargós utat tett meg a nemi szervekben, és mind a férfiban, mind a nőben kedvező helyet talál az emberi nem fenntartása és folytatása céljából. Ez az egész pedig kölcsönzés és adósság által történik: mert a házastársak, mint mondják, ezzel tartoznak egymásnak. A természet végeláthatatlan kínt készít annak, aki ezt visszautasítja: heves testi bántalmakat és az érzékek zavarát; a kölcsönzőre ellenben jutalom vár, élvezet, vígság és gyönyör.

Hogyan utálja Pantagruel az adósokat és kölcsönadókat

5. fejezet

Értem (felelé Pantagruel), és látom, hogy kegyelmed jó és lelkes védelmezője ügyének. Ám prédikáljon és prókátorkodjon mostantól akár Pünkösdig, az a meglepetés fogja érni, hogy cseppet sem győz meg, és bármilyen szépen beszél, nem vesz rá, hogy adósságba verjem magamat. Ne tartozzatok senkinek semmivel (mondta a szent Küldött^[139]) a szereteten és felebaráti hajlandóságon kívül.

Szép alakzatokat és diatipózisokat használt, amelyek nagyon tetszettek is; ám azt mondom, hogy ha elképzeli, amint egy ilyen pimasz csimasz és külcsínző kölcsönző visszatér egy városba, ahol már ismerik az erkölcseit, akkor azt fogja látni, hogy jövetele nagyobb rémületet és reszketést kelt a polgárok körében, mint ha a pestis ütött volna be, abban a formájában, ahogyan a tüanai filozófus látta Epheszoszban.^[140] És azon a véleményen vagyok, hogy a perzsák nem tévedtek, amikor a hazugságot a második legsúlyosabb bűnnek tartották az első, az adósság után.^[141] Mert az adósság és a hazugság rendszerint együtt jár. Mindazonáltal nem akarom azt állítani, hogy soha nem kell adósságot csinálni és soha nem kell kölcsön adni. Nincs az a gazdag ember, aki némelykor ne tartoznék. Nincs az a szegény ember, akitől némelykor ne lehetne kölcsönözni. Ott az az eset, amiről Platón szól a Törvényekben,^[142] elrendelvén, hogy senki ne engedje a szomszédait vizet meríteni a kútjából, ha azok előbb a saját mezőjükön le nem ástak és fúrtak a ceramitnak (vagyis fazekasagyagnak) nevezett rétegig, anélkül hogy ott forrásra vagy vízérre bukkantak volna. Mert ez a fajta föld zsíros, erős, sima és sűrű állagánál fogva visszatartja a nedvességet, és nem engedni elszivárogni vagy elpárologni. Ilyeténképpen nagy szégyen mindig mindenütt mindenkitől inkább kölcsönkérni, mint dolgozni és pénzt keresni. Csakis akkor kellene (véleményem szerint) kölcsönkérni, amikor a munkálkodó személy nem tud hasznot húzni a munkájából, vagy amikor javaiban nem várt veszteséget szenved. De hagyjuk ezt a témát, mostantól ne ragaszkodjon a hitelezőkhöz; a múltat megbocsátom. A legtöbbnek, amit e tárgyban tehetek, a legkevesebbje (mondá Panurge), hogy köszönetet mondok kegyelmednek; és ha a köszönet mértékét a jótevő érzéseinek kell megszabniuk, akkor az végtelen és múlhatatlan lesz, mert a szeretet, amelyben részesíteni kegyeskedik, túl lévén a becslés kockavetésén és minden súlyt, minden számot és minden mértéket meghaladván végtelen és múlhatatlan. Ha azonban a mértéket a jótéteményben részesített tulajdonsága és a kapó elégségessége szabja meg, akkor igencsak bágyadt lesz az. Kegyelmed igen sok jót tett velem, és sokkal többet, mint amennyi megilletne, többet, mint amennyit megszolgáltam, többet, mint amennyit érdemeim indokolnak, ezt be kell vallanom; mégsem annyit azonban, mint gondolja. Ez fáj nekem, ez éget és viszket. Mert ha mostantól nem tartozom, hogyan fogok viselkedni? Higgye el, rossz lesz a modorom az első hónapokban, mivelhogy se szokva, se idomítva nem vagyok hozzá. Ettől nagyon félek. Ráadásul mostantól egyetlen szellentés sem születik egész Salmigondinban, amit ne az én orromnak szánnának. Az egész szellentős világ minden szellentője ezt fogja mondani: Nesze, a nem tartozóknak! Az életem hamar véget ér, előre látom. A sírfeliratomat kegyelmed gondjára bízom. És fingban főve fogok meghalni. Ha majd egy napon a szokásos gyógyszerek nem lesznek elegendőek az orvosok számára, hogy megfingassák a szörnyű haskólikában szenvedő derék asszonyságokat, alkalmatos szerként kínálkozik az én összefingott kópé testem múmiája. Akármilyen keveset vétet be velük kegyelmed, jobban finganak majd tőle, mint bárki hinné. Kedvem volna ezért arra kérni, hagyjon meg adósságaimból néhány százat, amiképpen XI. Lajost arra kérte Chartres püspöke, Miles d’Illiers, amikor az megszüntette az ellene indított pereket, hogy hagyjon meg néhányat neki, hadd gyakorolja magát. Inkább odaadom az egész csigatenyészetemet, a cserebogártenyészetemmel együtt, csak a tőkémet ne kelljen kisebbítenem. Megmondtam már (mondá Pantagruel), hagyjuk ezt a témát.

CSORDÁS GÁBOR fordítása

(A fordítás azalatt készült, amíg a Centre national du Livre ösztöndíjával a Collège International des Traducteurs Littéraires vendégszeretetét élveztem Arles-ban.)