Vasárnap, Santiago del Estero

Tegnap késő este megérkeztem Santiagóba többórás zakatolás és rázkódás után, előbb át a Paraná-alföld zöld lapályán, majd keresztül az egész Santa Fé tartományon, hogy végül (sok-sok sietve eliramló kilométeroszlop után, míg a vonat elsuhan a számomra oly titokzatos észak-cordobai Mar Chiquita tó közelében) elérjük azt a törpefákkal borított sivár tájat, amely nagy fehér folt a térképen, több tízezer négyzetkilométernyi terület, egy-két elszigetelt településen kívül nincs itt egy élő lélek sem. A vonat robog. A vagon ablakából, amely hermetikusan zárva, tekintettel a mindenen áthatoló homokra, nem látni mást, csak a homokban vegetáló szegény kis fákat és némi vézna füvet. Leszáll az éj, ha az ablaküvegen a kezemmel eltakarom a fényt, ugyanazok a tovaszökő fák néha be-beúsznak a szemem elé. Hány óra még az út és miféle vidékeken át? Nem tudom. Elaludtam.

És végre Santiago.

Az egyik legrégibb város Argentínában. Francisco de Aguirre alapította, állítólag 1553. december 23-án. Történelmének kezdetei mitikusak, távoliak és fantasztikusak, sőt őrültek, már-már álomszerűek. A XVI. századi spanyol hódító fejében, amikor az itt élő szelíd indián törzsekre rátámadt – huriknak, lule-vileláknak, guajkurúknak, sanavironoknak hívták magukat –, hemzsegtek a legendák, elvakultságában csak az aranyról és a drágakövekről tudott ábrándozni. Martalócai – csupa mániákus és agresszor, bűnöző és hős – elképesztő vakmerően vágtak neki a képzeletüknek semmi gátat nem szabó ismeretlennek. Tizennégy fegyveres agyát elborította a kincses városokról szóló mese, leszakadtak Sebastian Gavot Sancti Spiritus erődbeli különítményéről, ők tévedtek először Santiago közelébe, felfedezték a szomszédos Tucuman tartományt, amelyet ma „Argentína konyhakertjeként” emlegetnek. A „császárok kincsének” nevezett mitikus kincs után nyomozott már Diego de Rojas is 1542-ben, majd Francisco de Mendoza, aki felvonult a Trapalanda, Yungolo és Lefal névre hallgató mesés városok ellen, őt követte Nicolas de Heredia kapitány, aztán Francisco de Villagra kapitány és még tíz másik. De ez a viszonylag közeli múlt itt már őstörténetnek számít, az egykori akciók ködbe vesznek, elnyeli őket az ismeretlen és utólag feltérképezhetetlen világ káosza, a nomád törzsek átláthatatlan rajzása azon a hatalmas, felmérhetetlen és sok mindent magába ölelő területen, ahol a hódítók merész, konok, sötét fantáziája nyugodtan elgaloppírozhatta magát… hisz Spanyolország messze volt, túl a hatalmas vizen, ők meg mintha egy idegen bolygón száguldanának, egyedül, csak a lovuk társaságában, amely itt ráadásul ismeretlen és ijesztő teremtménynek hatott.

A Hotel Savoyban egy csúf kis, ablak nélküli szobát kaptam, a folyosóra nyílik az ajtaja, nappal is villanyt kell gyújtani benne. Megmosakodtam a „saját fürdőszobámban”, ahol a szokásos fürdőszobai felszerelésből csak egy csap és egy tus található. A vacsora egész megfelelő, finom tyúkbecsinált, kancsó sűrű vörösbor.

 

 

Hétfő

Fel szeretném még jegyezni, hogy tegnapelőtt, mielőtt aludni tértem, történt velem egy eset… elég ködös valami… Nem is tudom, mire véljem, és meg vagyok rendülve…

A szállóban elfogyasztott vacsora után kimentem a térre. Leültem a fák és bokrok mögött meghúzódó padra, a fejem fölött egy hatalmas pálma legyezőlevelei, kissé megszédültem a forró csillagos éj lezser viseletétől, kacajától, meztelen vállaitól, hisz én még a nyirkos Buenos Aires-i télben tartózkodtam, még a vastag téli zakó fűtötte a hátam! Oly drasztikus ez a változás – ott rigorózus hűvösség, itt minden érzéki és könnyelmű –, mintha egyszer csak délre rándultam volna (itt „északnak” mondják, mert a déli féltekén vagyunk).

A tér zsongott, keringett, akár a ringlispíl, vidám szombati népség, hatalmas sötét szemek, hollófekete hajviseletek… fényes kacagás… táncos könnyedséggel mozgó végtagok… felszabadult, nyílt, vidám hangok… Mi ez? Mi ez? A tér szikrázik e messzi-messzi ifjúság elővillanó fogaitól… miközben én nem is vagyok itt, másutt járok… távol, távol (hisz látom a Corrientesen a tömeget és hallom az autók tülkölését), és ettől ők is eltávolodnak, noha itt vannak előttem. Csak én nem vagyok még itt. Úgy lesem meg őket, mintha nem is lenne jogom rájuk pillantani…

A csönd cseng a fülemben. A távoli helyek elképesztő csöndje! És minden hang néma, akár egy régi filmben: nem hallani semmit. A hang megdermed, mielőtt megvalósulna…

Ebben a csöndben a tér néma parádéja a testiség pompájává nő, a szemek és az ajkak, a kezek és a lábak szédítő játszmájává, az elnyúló kígyóban annyi a szépség, hogy ilyet eddig Argentínában nem láttam, döbbenten kérdem hát magamtól: honnan veszem ezt, mi van itt, Santiagóban?

És közben rájövök, hogy ez az egész nem létezik, a jelenlétem hiánya úgy nyomaszt, mintha a nemlét agyoncsapott volna, és kétségbeesetten kapkodnék magam után a beteljesületlenségben…

 

Vasárnap

Annyi a szépség! Persze jó fának is van rossz gyümölcse. És akkor mégsem gyümölcséről  ismerszik meg a fa.

(Ne higgyetek Santiago szépségében. Nem igaz. Én találtam ki.)

 

Hétfő

Vakító, színes napsütés, mintha üvegablakon hullna be, úgy tűnik, ez kölcsönöz színt a tárgyaknak. Fény és árnyék. Az eget elönti a kékség. A vörös-sárga virágba borult fák hatalmas, aranyló bokréták… Az emberek zakó nélkül járnak.

Señorita Canal Feihoóhoz tartottam az utcán, amelynek egyik oldala fekete volt az árnyéktól, a másik fele fehér a fénytől. Ez a hölgy egy író nővére, aki Buenos Airesben él. Idős hölgyről van szó, aki – ezt első pillantásra látni – jó háziasszonyhoz illően bizalmatlan az éttermi ételekkel, mert „sosem lehet tudni, hogyan készültek”, továbbá a világcsavargókkal, hisz róluk sem lehet tudni, „hogyan készültek”. De nagyon udvariasan fogadta kérésemet, hogy segítsen kapcsolatot teremteni a helyi irodalmárokkal. – Como no! – mondta egyből igen takarosan. – Vannak itt egy páran, még lapjuk is van, mindjárt felhívok valakit… A fivérem is össze szokott futni velük, ha erre jár.

Visszafelé menet megpróbáltam ellenőrizni tegnap esti benyomásaimat. Túloztam! Túl élénk a képzeletem… Persze látni itt bizonyos „szépséget”, ami nem nagy ügy Argentínában, akad itt bőven, talán több is, mint másutt… és létezik egyfajta indián specifikum, egy kolorit, amit eddig nem ismertem… de hogy ez revelatív lenne… nem, nincs itt semmi reveláció! Egyébként az új várost érzékelni és kellő társaságot találni benne magamnak: ez nekem örök problémám, teljesen igénybe is vett, és kijózanított elragadtatásomból.

 

Kedd

Délutáni randevúm Santuchóval (az egyik itteni irodalmárral és a Dimension szerkesztőjével) az Ideal kávéházban.

Kelet-szag. Percenként tolnak arcátlanul sorsjegyeket az orrod alá. Majd egy öregember, hetvenezer ránccal, ugyanezt teszi: odatol egy sorsjegyet az orrod alá, mintha gyerek lenne. Aztán egy vénasszony, furán ráaszott indián motívumokkal, ő is odatol egy sorsjegyet az orrod alá. Egy kölök elkapja a lábadat, ki akarja pucolni a cipődet, egy másik, gyönyörű indiántollakkal ékesítve, újságot kínál. Egy lágy, forró, űzött csuda-lányka-odaliszk-huri kézen fogva vezet egy vakot az asztalok között, valaki hátulról megérinti a válladat: egy koldus, apró háromszögletű arccal. Ha besétálna ebbe a kávéházba egy kecske, egy öszvér, egy szamár, cseppet sem lennék meglepve.

Pincér nincs. Magunkat kell kiszolgálnunk.

Kissé megalázó helyzetbe kerültem, ami felett mindenek ellenére nehéz lenne szó nélkül tovasiklanom.

Ott ültem a tömzsi Santuchóval, néztem ezt a konok, kreol, szenvedélyes, hátrafigyelő, múltban gyökerező arcot, fáradhatatlanul taglalta, mennyire indián ez a vidék. Kik vagyunk? Nem tudjuk. Nem vagyunk európaiak. Az európai gondolat, az európai szellem tőlünk idegen, le akar igázni minket, mint hajdan a spanyolok; kész szerencsétlenség, hogy a kultúránk önöktől, a „nyugati világból” ered, hogy az európai gondolkodást kell használnunk, az európai nyelvet, ahelyett, hogy a magunk elvesztett amerikai-indián énjéből élnénk. Meddők vagyunk, mert európai módra kell megfogalmaznunk magunkat!… Hallgattam az érvelését, bár kissé gyanúsan csengett az egész, de közben azt figyeltem, ami két asztallal odébb zajlik, egy chango ül ott egy lánnyal, vermutot iszik, a lány limonádét. Háttal ültek nekem, a kinézetüket bizonyos jelekből legfeljebb kikövetkeztethettem a testhelyzetükből, tagjaik mozdulatlan játékából, abból a nehezen körülírható belső szabadságból, ami az ember testi rugalmasságából fakad. És nem tudom, miért (lehet, hogy nemrég befejezett regényem, a Pornográfia egyfajta utóhatására, de az is lehet, hogy a város iránti elragadtatásom miatt), mindenesetre úgy éreztem, e két, számomra láthatatlan arc nyilván igen szép, sőt gyönyörű, igazi fotogén eleganciájuk, artisztikumuk van… egyszerre az a benyomásom támadt, hogy a santiagói szépség itt, ebben a pillanatban bennük ragadható meg a legtisztábban… ami annál valószínűbbnek tetszett, mert valóban, a pár sziluettje azt sejtette, legalábbis felőlem nézve, hogy nemcsak jómódúak, hanem jó hangulatban is vannak.

Végül nem bírtam ki. Elnézést kértem Santuchótól (aki épp az európai imperializmusról értekezett), odamentem, mintha vizet akarnék inni, valójában azonban azért, hogy szemébe nézzek a titoknak, amely gyötört, hogy belepillantsak az arcukba, hisz biztos voltam benne, hogy feltárul előttem a titok, akár egy olümposzi jelenés, a maga exkluzivitásában, isteni könnyedséggel, mint egy kiscsikó! És csalódtam! A chango fogpiszkálóval matatott a szájában, közben magyarázott valamit a csajának, az meg felette előle a vermuthoz kapott mogyorót, ezenkívül azonban semmi, de semmi, semmi, oly messzemenően, hogy kis híján megtántorodtam, mint aki lerészegedett a saját rajongásától!

 

Szerda

Mennyi gyerek és mennyi kutya!

Soha ennyi kutyát nem láttam, és milyen szelídek! Itt, ha egy kutya ugat, az vicc.

A gyerekek feketére borzolják és agyonugrándozzák magukat… soha nem láttam ilyen „mintha festve lennének” gyerekeket… és milyen bájosak! Két fiúcska előttem, átölelik egymás nyakát, és titkokat mesélnek egymásnak. De hogyan! Egy gyerek az ujjával mutat valamit a bámész gyerekseregnek. A másik ünnepélyes képpel énekel a botnak, amire rátűzte a cukorka papírját.

Tegnap láttam a parkban: egy négyesztendős kölök hadonászva bokszmeccsre hívott ki egy kislányt, akinek fogalma sem volt a bokszról, de testesebb is, nagyobb is lévén, mint a másik, úgy elcsépelte a kölköt, ahogy csak tudta. Közben a két-három éves apróságok, hosszú kis ingecskéikben, a tűzrőlpattant lányka pártjára állva, újra meg újra ugrálni kezdtek, és hangosan biztatták: – No-na! No-na! No-na!

 

Csütörtök

Furcsa megismétlődése a tegnapelőtti jelenetnek Santuchóval a kávéházban, bár más változatban.

A Hotel Plaza étterme. Dr. P. M. ügyvéddel ülök az egyik asztalnál, aki Santiagóban az emberi bölcsesség letéteményesének számít, komoly könyvtára van, velünk az ő egész barrája, azaz kis kávéházi társasága, egy orvos, egy-két kereskedő… Én csupa jószándékból a politikára terelem a szót, amikor… ó!… máris tetten értek!… ott, nem messze ül egy párocska, akár a mesében… és egymásba folynak, mint egyik tó a másikba! És megint a belleza! Közben fenn kell tartanom a vitát a saját asztalomnál is, ahol csak úgy áradnak a tipikus dél-amerikai nacionalista közhelyek, tele gyűlölettel az Államok iránt, és tele páni félelemmel az „imperialista törekvésektől”, így muszáj valamit válaszolnom ennek a fickónak is, noha egyfolytában az amott folyó szépséget nézem és hallgatom, én, a halálosan szerelmes és szenvedélyes szolga, én, a művész… És újra azt kérdem magamtól, hogyan lehetséges, hogy ilyen csodák tanyáznak ezekben az éttermekben, alig néhány lépésre ettől a… no, e pletykás Argentínától… „Mindig is elvártuk az erkölcsi normákat a nemzetközi kapcsolatokban…” „A jenkik imperializmusa brit támogatással megkísérli…” „Nem vagyunk már gyarmat!…” Mindezt a vitapartnerem hangoztatja (nem mától), én meg képtelen vagyok megérteni, képtelen és képtelen… „Az Államok miért Európának ad kölcsönt, miért nem nekünk?…”

„Argentína története azt tanúsítja, hogy az emberi méltóságot mindenek fölé helyeztük!…”

Ó, ha ezt a máskülönben oly rokonszenves népet egyszer valaki kigyógyítaná ezekből a frázisokból! Mit összejajgat itt a burzsoázia, miközben az estéit borozgatással tölti, napközben meg matét kortyolgat! Ha elmagyarázná valaki nekik, hogy más népekhez képest úgy élnek a maguk hatalmas, fél Európát kitevő estanciáján, mint Marci Hevesen, sőt azt is hozzáfűzhetné, hogy nemcsak sérelem nem érte őket, hanem Argentína valóságos estanciero a nemzetek közt, a maga fenséges birtokán büszkén elterpeszkedő „oligarcha”… Halálosan megsértődnének! Inkább ne… Hát akkor majd én a képükbe vágom! De mit érdekel engem ez az egész?

Ott, annál a másik asztalnál, ott az az Argentína, amely engem megbabonázott, az halk, de ismeri a nagy művészet csengését, nem, nem ez a locsogó, lomha, csupa politika. Miért nem annál az asztalnál ülök, velük? Ott a helyem! Ott, a fekete-fehér bokrétaként rezgő lány meg a Rudolf Valentino kinézetű ifjú mellett!… Belleza!

De… mi történk? Semmi. Annyira semmi, hogy magam se értem, mi és hogyan jutott el tőlük hozzám… talán egy szófoszlány… egy hangsúly… egy szemrebbenés… Elég az hozzá, hogy egyszerre mindennel tisztában vagyok.

Ez a belleza épp olyan, mint minden! Mint az asztal, a szék, a pincér, a tányér, az abrosz, az egész vitánk, semmiben sem különbözik, ugyanolyan, ugyanabból a világból van, ugyanabból az anyagból.

 

Csütörtök

Szépség? Santiagóban? Dehogy, az ördögbe is, honnan vettem?!

 

Csütörtök

Mi történhet veled, ha a vonat elröpít egy távoli… félreeső… ismeretlen… tarka-barka városba-városkába…?

Mi történhet veled egy kisvárosban, amelynek nincs ellenállása… túl jólelkű… vagy túlontúl félénk… túl naiv?

Mi történhet veled ott, ahol senki sem szegül szembe veled, és semmi sem szab neked határt?

 

Szombat

Előbb lejegyzem a tényeket.

Ültem a padon a parkban, mellettem a chango, a jelek szerint az Escuela Industrialból, és idősebb társa. – Mintha felcsíptél volna egy k…-t – magyarázta a chango a másiknak –, legalább egy ötvenest rászánnál. Annyi nekem is jár!

Hogy értsem ezt? Megszoktam már, hogy Santiagóban minden kétféleképp érthető, mint szélsőséges ártatlanság vagy mint szélsőséges feslettség; és nem csodálkoznék, ha ezek az elkapott szavak a teljes ártatlanságot rejtenék, holmi diáktréfaként. De nem kizárt valami sokkal perverzebb dolog sem. És az a fő-fő perverzitás se zárható ki, hogy miközben e szavak azt jelentették, amit én tulajdonítottam nekik, mindenek ellenére mégis ártatlanok voltak… ez esetben pedig a legmélyebb botrány a legmélyebb ártatlanságon alapulna. Ez a chango, tizenöt esztendős, láthatóan „rendes családból” való, a szeme egészségesen, barátságosan és vidáman csillog, nem mondhatta romlottságból, amit mondott, csakis abból a meggyőződésből, hogy a jogait védi, amelyek megilletik. És még nevetett is… jellegzetesen helyi, nem harsány, mégis elragadó nevetéssel…

Sovány, változó, sokszínű, nevető arc…

Vagy nem hagyom, hogy elkapjon a nem létező romlottság látszata? Nehéz dűlőre jutnom… csak egyre jobban belegabalyodom a sűrűbe, ahol bolyongok…

És az a kislány, alig látszik ki a földből, aki a 18. gyalogezred katonájával tart?…

Egy másik changito, aki percekkel ezelőtt barátkozott össze velem, elmeséli, hogyan halt meg nemrég az apja, és ha azért meséli (úgy tűnt ugyanis), hogy elszórakoztasson és mulattasson egy érdekes történettel, az azt tanúsítja, hogy tisztes, vendégszerető fiú… de azt is, hogy egy szörnyeteg…

Szörnyeteg?

Átható, színpompás, vakító napsütés mindenütt, átszűrődő fényfoltok a fák közt, szikrázó csermelyek és zuhatagok a falak és fakoronák alatt. Santiago csupa szelídség. Csupa jólelkűség. Nyolc gyerek és három kutya a pálma körül. Hölgyikék intézik kis ügyeiket. Lila meg piros virágba borult fák hajolnak elő a falak mögül, az úttest közepén elhúz egy motoneta. Az a jóságos indiántekintet. Tengernyi kerékpár. Lemegy a nap. Az utcákat lezárja a sötéten zöldellő távoli táj.

A padon egy ninia ül, mintha festették volna, a dereka, a lába, aláomló sima, fényes haja… emellett mégis szépen-furcsán nyúlánk forma… hogy miféle szerzet, a fajták miféle kombinációja… A kedvese a padon fekszik, a lány térdén a feje, az eget nézi, fehér dzseki rajta, háromszögforma szép, fiatal arc. Semmi bűne. Ha el is követnének valami bűntényt itt a padon, az is mintha egészen más dimenzióban történne. Túl magas, túl kitartott hang, hogy meghalljam? Csönd.

 

Vasárnap

Ez a téboly, amit nem lehet meghallani, ez az ártatlan bűn, ezek az alázatos fekete szemek… Nekivágok a tébolynak, elébe megyek, én, az én koromban! Katasztrófa! De mi egyéb oka lenne, hogy elébe megyek a tébolynak, ha nem a korom… hadd támassza fel bennem azt, aki voltam egész alkotó érzékiségemben!

Tárt karokkal fogadnám a bűnt, ami ihlet volt számomra, ami ihlet lesz számomra, hisz a művészet bűnből van!

Csakhogy… itt nincs bűn… Sokért nem adnám, ha ezt a kisvárost tetten érhetném! De semmi. Napsütés. Kutyák.

A testük, az átkozott testük…

 

Hétfő

Az átkozott könnyű testük!

Nem más ez, csupán a törzsi meztelenség öröksége, amiért oly könnyen odahajtották a hátukat a korbács alá? Santuchóval beszélgetve meg találtam jegyezni, hogy itt a test „nem énekel”, egyáltalán nem akar magasba törni, szárnyalni, mire ő azt felelte:

– Ez az indiánok bosszúja.

– Bosszú? Miféle?

– Igen. Hát látja, hány indián él itt köztünk. Ezek mind a huri meg a lule törzsből valók, letelepültek, a spanyolok rabszolgát csináltak belőlük, cselédet… Az indiánnak valahogy védekeznie kellett az úr fölényével szemben, csakis az éltette, hogy nem enged ennek a felsőbbségnek. Hogyan védekezett? Kinevette a felsőbbséget, kigúnyolta az úr úrhatnámságát, mindenből csúfot űzött, ami magasba akart törni és uralkodni akart, mindent egyenlőnek, átlagosnak látott. Minden felívelésben, minden szárnyalásban a fölény utáni vágyat sejtette… És tessék, ez az eredmény. Itt most minden olyan NORMÁLIS.

De téved ez a kis makacs, tömzsi santiagói basa. Itt nincs bűn és nincs nevetségessé tétel, se gúny, se rosszmájúság, se irónia. A viccek tisztességtudóak, és magában a nyelv lejtésében érezni a jóságot. Dél-Amerika igazi titka, hogy a tisztesség, a jóság, a köznapiság válik agresszívvé, sőt veszélyessé. Rájöttem, hogy amikor úgy mellékesen, véletlenül rám talál a mosolyával ez a jólelkűség, vagy rám szegeződnek e határtalanul szelíd szolgapillantások, egyszerre elfog a bizonytalanság érzése, mintha álcázott fenyegetéssel lenne dolgom.

 

Kedd

Szamarak… kecskék… Gyakran Olaszországra emlékeztetnek vagy a Pireneusok déli lejtőire, egyáltalán a délre.

Ezért gondolom, hogy abban, ahogy itt Dél-Amerikáról értekezem, több a nordikus ember félelme, mint bármi egyéb. Ez a sokk, észak és dél ütközése, amit nemegyszer megéreztem már Európában is… Ahogy az Észak metafizikája, mint cserép a háztetőről, belevágódik a Dél konkrét testiségébe.

Nem igaz, nem igaz… épp ideje fényt deríteni Észak szörnyű érzékiségére… Például itt vagyok én… miféle metafizika lennék én?… miféle tagadása a testnek?

Ó! Halálosan szerelmes vagyok a testbe! Úgyszólván csakis a test a döntő számomra. Nincs az a szellem, amely megváltaná a test csúfságát, és a fizikailag taszító ember nekem mindig is szörnyszülött lesz, még ha maga Szókratész lenne is!… ó, mennyire szükségem van a test általi megszentelődésre! Az emberiség szerintem kétfelé osztható: azokra, akik testileg vonzóak, és azokra, akik taszítóak, a kettő közti határvonal pedig oly nyilvánvaló, hogy nem győzöm csodálni. S bár szerethetek valakit, aki csúf (Szókratészt), soha nem lennék képes szeretkezni vele – azaz bevonni magamat a bűvkörébe – két vonzó, ölelő karjának isteni testisége nélkül…

De kívántok tőlem, a nordiánustól még egy bizalmas közlést? Az én metafizikám arra való, hogy alászálljon a testbe… egyfolytában… szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül… akár a lavina, amelyet természetes hajlama vonz a mélybe… A szellem? Bizony mondom, nekem mint művésznek nem az a legfőbb büszkeségem, hogy a Szellem birodalmában tartózkodom, hanem épp az, hogy mindenek ellenére nem szakítottam a testtel; hogy sokkal inkább az érzékiségemmel dicsekszem, s nem azzal, hogy ismerem a Szellem világát; hogy a szenvedélyemet, a bűneimet, a sötétségemet sokkal értékesebbnek tartom, mint a saját fényemet. Még? Folytassam még a vallomást? Akkor hát kijelentem, hogy az életem legnagyobb művészi vívmánya nem az a néhány könyv, amit megírtam, hanem egyszerűen és egyértelműen az, hogy nem szakítottam a „szabadszerelemmel”. Ó igen! Mert művésznek lenni annyit tesz, mint halálosan szerelmesnek lenni, gyógyíthatatlanul, szenvedélyesen, de vadon és kötöttség nélkül…

„És az ige testté lett…” Felfogja valaki e mondás teljes drasztikumát?

 

Kedd

Az indián teste inkább test? Inkább test az ő rabszolgatestük? A rabszolgaság közelebb áll a szabadszerelemhez?

Kérdések, amelyeket te, Santiago, madárcsicsergésbe fojtasz.

 

Csütörtök

Miért jöttem hát Santiagóba?

Hogy elmeneküljek a nyirkos Buenos Aires-i télből, tekintettel hörgőim rémes állapotára?

Az is lehet azonban…

„Witold Gombrowicz azért indult Santiago del Esteróba, hogy elmeneküljön a nyirkos Buenos Aires-i télből. Hamarosan kiderült azonban, hogy egészségi állapota valójában csak ürügy volt. Gombrowicz, akit megcsapott az öregedés szele, sürgős mentőövet keresett magának, mert jól tudta, ha az elkövetkező évek során nem talál kapcsolatot az ifjúsággal, már semmi sem menti meg őt. Tehát égető élet-halál kérdéssé vált számára, hogy meglelje az új, számára eddig ismeretlen utat a kezdődő élet ama frissességéhez… őrült ötlet, amit az a nyaktörő helyzet diktált, amelyből nem mutatkozott más kiút. Utazónknak az első pillanatban úgy tűnt, hogy ki tudja, talán valósággá válik a legfantasztikusabb álom a messzi Santiagóban, amely szelídnek mutatkozott, kegyesnek… és könnyűnek… Hamarosan azonban ez a könnyűség megcsillantotta a fogait… és kimutatta a foga fehérjét.”

 

Pályi András fordítása