„Benn emberek és künn komondorok.”
Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás?
PDF-ben
Borbély Szilárd irodalmi művei nem könnyedségükről ismeretesek. Költészete oly módon szólaltat meg sokszor kényes témákat, ahogyan csak keveseknek sikerül a kortárs magyar irodalomban, legyen szó abortuszról, testi és lelki nyomorról, halálról, gyilkosságról mint személyes tragédiáról vagy a Krisztus kereszthalálához fűződő viszonyunkról. Új prózakötetének témaválasztása és elemi ereje tehát nem meglepő.
A Nincstelenek egy kis szatmári faluban játszódik valamikor a hatvanas évek közepén. Legalábbis a regény többször ad ehhez támpontot („Huszonhárom évvel ezelőtt ért véget a háború.” [140.]), ezért úgy tűnik, nincs okunk bizonytalankodni a tér- és időbeli koordinátákat illetően. A szociografikus regény műfaját idézve, móriczi és Tar Sándor-i hagyományokat követve, egy téeszesítésbe belerokkant, mélyszegénységben élő család életéről kapunk leheletfinoman megrajzolt tablóképet. A részletező leírásoknak köszönhetően a faluban és a családban zajló testi-lelki gyötrés és gyötrelem, az anyagi javak, a gyengédség, a törődés hiánya, az állandó undor, félelem, a közöny, a bizonytalanság és a szorongás érzése szinte azonnal közelivé válik az olvasó számára.
Csakhogy a Nincstelenek nem csak a családot sújtó borzalmak feletti megrendülés miatt nehéz olvasmány. A tér és az idő adott, a regény mégsem csupán azért jelentős, mert szembesít azzal, hogy bizonyos társadalmi csoportok milyen körülmények között, milyen sorsban éltek és élnek ma is körülöttünk, vagy hogy milyen mértékben bélyegez meg a származás. A Nincstelenek tere, ideje és főként problémái, kérdésfelvetései nem határolhatók le és nem távolíthatók el olyan könnyen, ahogyan a regény felkínálja. Zavarba ejtően nem.
Ahogyan Borbély Szilárd több más műve, a Nincstelenek is lehetővé teszi az önéletrajzi olvasást. Halotti pompa (2004; 2006) című kötete például a költő édesanyjának meggyilkolását és édesapjának megveretését feldolgozó gyászmunka, a versek azonban jóval nyitottabb értelmezési keretet adnak az életrajzi olvasatnál. A személyes tragédia Krisztus kínhalálának történetével, Psyché és Ámor mítoszával, illetve a magyarországi haszid hagyományokkal keveredik; a kötetben a barokk költészet képi és nyelvi hagyományaira támaszkodva a halálhoz fűződő szakrális és profán viszonyunk mesteri váltakoztatása jelenik meg. A Nincstelenek önmagában és az életmű kontextusának ismeretében is felkínálja az önéletrajzi alapú fikció értelmezési lehetőségét. Nyilvánvalóan nem véletlenül került Borbély Szilárd gyermekkori fényképe a részben gyermeki nézőpontot követő regény belső borítójára. Árnyképrajzoló (2008) című önéletrajzi alapokra épülő esszéisztikus prózakötetének számos részlete pedig összecseng a Nincstelenekben megrajzolt gyermekkor mozzanataival. Ez azonban szövegei esetében érdekes, de egyben el is hanyagolható keret.
Éhezés, erőszak, verbális agresszió, részeges apa, öngyilkossággal fenyegetőző anya, húgyszag, alkoholszag, szegénységszag. Borbély Szilárd regényében mindez keserűen, fullasztóan, megdöbbentő kendőzetlenséggel jelenik meg. Alakjai nem egyszerűen szegények: nincstelenek. Gyengédségben, törődésben, szeretetben, méltóságban, a kulturális identitás bizonyosságában.
A Nincstelenek egyik központi problémafelvetése az identitás kérdése. A regényben elsősorban a zsidó származáshoz fűződő viszony válik témává, de a rutén, román ősök emlegetésével fokozatosan világossá válik a családi gyökerek heterogenitása. A zsidó származás olyan titkos, szorongást keltő állapotként mutatkozik a szövegben, amelyről hallgatni kell. („A zsidót nem lehet látni. A zsidó csak egy szó. Mindenütt ott van, mert mindig emlegetik, de láthatatlan. A zsidó a krumplilevél fonákján a sárga pete. Csak meg kell fordítani, és ott van. Köröm között szokták összelapítani, mint a tetvet. (…) A zsidó a sárga csillag, amelyről beszélnek, de én sose láttam. [182–183.]) Az én-elbeszélő kisfiú számára már önmagában a zs betű is félelmet szül. A származás kérdésére a gyerek az őt körülvevő emberektől nagyon különböző válaszokat kap. Nagyapja és Juszti mama is – bár eltérő, de – határozott és konkrét feleletet ad, mindkettejük számára az adott népcsoporthoz tartozás áll a középpontban. („Egyszer Juszti mama vigyázott rám. (…) »Akkor mi is ruténok vagyunk?«, kérdem. »Azok.«, válaszolja.” [144.]; „Megyünk nagyapámmal. (…) »Jól figyelj arra, amit most elmondok,« mondja. »Mi románok vagyunk.«” [161.]) Ezzel szemben az identitás és a származás tekintetében az apa szólamához állandó hallgatás, tagadás és bizonytalanság kapcsolódik. („[a]zt a szót, hogy zsidó, apám nem ejti ki. Csak amikor részeg. Egyébként soha. Ilyenkor is halkan, szinte súgva. (…) Csak annyit mond anyámnak: »Na, tudod. Az.«” [183.]) Az anya határozottan, szinte minden esetben tagadó mondatokban fogalmaz. („Nem, mi nem vagyunk ruténok.” [144.]; „Mi nem vagyunk parasztok.” [117., 153.])
A társadalom nemcsak a kollektív identitásért (tehát egy csoport társadalmi hovatartozásának tudatáért) felelős, hanem ugyanúgy meghatározó az ént felépítő egyéni és személyes identitás kialakulásában is. Mivel pedig az identitás kulturális képződmény, a társadalom olyasvalami, ami magának az egyénnek az alkotóeleme.1 Az anya „identitás-meghatározásában” éppen az a zavarba ejtő, hogy számára a társadalom (legyen az etnikum, társadalmi osztály vagy nemzet) egyenesen szemben áll az egyénnel. Szavai szintjén a személyes identitás kialakításának legfőbb eszköze az elhatárolódás. De nemcsak ő különbözteti meg magát és családját más nép- és társadalmi csoporttól, hanem folyamatosan reflektál is a kitaszítottság állapotára. A bizonytalanságot növeli az a köztes állapot, hogy miközben az anya kitaszított a faluban, ő maga is lenézi a parasztokat és a cigányokat. („Anyám Arankát szereti, de a cigányokat nem.” [38.]) Ha beszédében a zsidó származás kerül elő, maga a zsidó szó szitokszóként hangzik el. („Anyám azt mondja, hogy mi zsidók vagyunk. Amikor mérges, mindig ezt mondja.” [200.])
Cselekedetei azonban ellentmondásosságról tanúskodnak. Gesztusai, szokásai az elhatárolódás helyett a valahova tartozás igyekezetét tükrözik. A beolvadás vágya a zsidó és a keresztény kultúrát egyaránt érinti. Az anya betűzi a Haggadát, de ünnepli a húsvétot, Mária-kép függ a falon, szigorúan tartja a nagyböjtöt, sőt a vallási szokások betartása rendszeresen babonás félelmekkel keveredik. Az ünnepek megülése, a napi imák amellett, hogy a ciklikussággal rendet teremtenek a hétköznapok széttartásában, szabályszerű visszatérésük az identitásbiztosító tudás közvetítését és továbbörökítését teszi lehetővé. Az ünneplésnek mint a múlt jelenvalóvá tételének rituális megismétlése ugyanis a térbeli és időbeli összetartozást erősíti. A felekezeti hovatartozás itt nem elsősorban vallási célt szolgál, hanem az identitás kijelöléséért és biztosításáért felel.
A vallás és a származás, a zsidó és a keresztény hagyomány, a szakrális és a profán játékának ütközőpontja a regényben Mesijás alakja. A Nincstelenek alcíme Krisztusra utal, az anya többször is említi a Messiás-várás szokását, amely a család adventi és nagyböjti várakozását jelöli, de egyben metaforikus értelemmel is bír. Az apa zsidó származása miatti megbélyegzettségből való kiszakadás Jézus eljövetelével és a megváltással fonódik össze, megjelenítve ezáltal a zsidóság mint származás és mint vallás keresztmetszetét. Minderre – az olvasó várakozására is – feleletként tűnik fel a regény egyik pontján a Mesijás névre hallgató cigány falubolondja, akinek karaktere – csöndessége, szelídsége, béketűrése, alázatos mosolya – Jézus alakjára emlékeztet. A profán fordulatot fokozza, hogy ő pucolja a kerti budit, amelybe a dögöket is dobják, és ő az egyetlen, aki hajlandó oda lemenni, ami a jézusi megtisztítás és pokolraszállás gesztusának (talán túlontúl is egyértelmű) megfelelője.
A származás és a vallás, a szakrális és a profán szétválaszthatatlan elegye izgalmas és újabb jelentésrétegeket nyitó, de mégsem teljes egészében kidolgozott motívum a regényben. Meglehetősen erőltetett megoldás, hogy a faluban Mesijás a szakálla miatt kapta a nevét. Az „[a]zt hittük, ő lesz a mi Messiásunk.” (265.) szintén kevéssé bonyolult utalás Krisztus és a fiú kistestvérének párhuzamba állítására. A túlságosan direkt megoldások nem csak Mesijás alakjához kötődnek. A regény egyik nagy erénye a tiszta nyelvezet, az egyszerűség azonban több ponton zavaróan didaktikussá válik.(„Azokat a számokat szeretem, amelyeknek nincs osztójuk. Olyanok, mint mi ebben a faluban. Kilógnak a többi közül.” [126.]; „A hét csak magával osztható. Meg eggyel. Megoszthatatlan évek. Ahogy az emlékek is.” [307.])
A Messiás-várás, az ünnepek megélése, a múlt sorozatos jelenvalóvá tétele a Nincstelenek egy másik fontos kérdésével, az emlékezéssel fonódik össze. „Anyám az asztalnál ül és egy zsák paszulyt fejt. Közben beszél. Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő. Hogy arra emlékezzek, amit ő tart fontosnak. Régi történeteket mesél. Nálunk az a mese, hogy elmúlt dolgokat újra elmondunk.” (128.) Az anya emlékezései az identitástudat és a múlt továbbhagyományozásáért felelnek, de túl is lépnek a motivikus jellegen: az emlékezés szövegszervező elemmé válik a regényben. A mondatok legtöbbször nem szigorú kauzalitással, hanem az emlékező tudatra jellemző asszociatív módon követik egymást. (A szoba falán függő képen Mária szívének leírását például a disznóöléskor szokás szívérelmetszés, majd a tyúkbontás szertartásának érzékletes ismertetése követi. [55.]) Csakhogy az emlékezés aktusa és maga az emlékező személy is több helyen bizonytalanná válik a szövegben. Az egyik helyen az elbeszélő még így nyilatkozik: „Nézem a vizet és emlékeket találok ki. Eszembe jut a nagyanyám, de nem emlékszem rá. Egyéves voltam, amikor meghalt. Megpróbálom kitalálni a nagyanyám.” [98.] A következő bekezdésekben a nagymama szokásaiba nyerünk bepillantást, a szöveg azonban nem jelöli, hogy az emlék vajon kitalált, vagy az anya meséiből származik-e.
Ugyanilyen bizonytalansággal teli az emlékező személye is. Ez a regény elbeszélői hangjának heterogén jellegéből adódik. A beszélő hang látszólag a család öt-hatéves gyermekéhez kapcsolódik. Az én-elbeszélő gyermekszereplőként jelenik meg a szövegben, amit prózapoétikailag is alátámasztanak rövid mondatai, a jellegzetesen szülőktől tanult, még reflektálatlan, szentenciaszerű, általános kijelentései (például „A gyilkolás a férfiak dolga.” [59.]) vagy a türelmetlenséget, meg nem értést tükröző megnyilvánulásai. („Haragszom rá, mert nem akar velem foglalkozni. Azt akarom, hogy csak velem foglalkozzon.” [17.]) Egyes szöveghelyek azonban érettebb, felnőttebb hangra utalnak. A gyakran ismételt „mi úgy mondjuk” fordulat magasabb nézőpontot tükröz, a szereplők cselekedeteinek megértése, a leírásuknál alkalmazott elemző beszédmód pedig érettebb perspektívát sugall. Helyenként a felnőtt szóhasználat elemei is felbukkannak. („Málinak kommendáltak egy ilyen fiút.”)
A felnőtt és a gyermeki hang néhol keveredik, szétválaszthatatlanná válik. A falu temetési szokásait addig ismeretlen, kívülálló, mindentudó narrátor benyomását keltő hang ismerteti, a befejező részénél azonban újra feltűnik a regény refrénszerű formulája: „[a] hetvenhárom csak magával osztható. És eggyel.” (84.), amely a gyermek elbeszélő hangját idézi. A gyermeki nézőpontból adódó reflektálatlan, töredékes jelleg, a felnőtt és gyermeki perspektíva váltakozása és szétválaszthatatlansága, az emlékezés kényszere, de egyben annak lehetetlensége az identitástudat hiányát erősíti fel. Hasonló bizonytalanságot hordoz a jelen idejű, naplószerű megjegyzések és a múlt idő keveredése – akár egy bekezdésen belül is. („Az ünneplő fekete-fehér lakkcipőm viselem. Tavasz volt. (…) A felszabadulást ünnepeltük. Huszonhárom évvel ezelőtt ért véget a háború.” [140., kiemelés tőlem: B. P.])
A prózapoétikai elemekből adódó és a regény világát betöltő bizonytalanság bár markáns, mégis csupán az egyik meghatározó élményanyaga a Nincsteleneknek. A kisfiú számára a világ megismerése elsősorban a szaglás: gépzsír-, benzin-, sör-, pálinkaszag, egérszag, hányásszag és kútvízszag, napsütésszag, tavaszszag; de különösen az anya szaga jelentős. Az anya illata többféleképpen is feltűnik az elbeszélésben, tükrözve a fiú édesanyjához fűződő, szeretettel, megértéssel és ragaszkodással teli viszonyát. A szereplők félelme egymástól és a faluközösségtől, a szeretethiány, az undor, a szorongás, a megaláztatás érzése mindvégig sötét tónust ad a szövegnek. A regényben az emberi méltóság olyan fokú hiánya uralkodik, amely túlmutat a falubeli, származásból és nyomorból fakadó kitaszítottságon – nincs méltósága az embernek az állattal szemben sem.
„Benn emberek és künn komondorok.” – áll Juhász Gyula Tápai lagzi című versében. A sor szemantikailag különbséget tesz az emberi és az állati létmód között, az ’m’, ’n’ hangok dominanciája, a többes számú toldalék, a párhuzamos szerkesztésmód és a magánhangzók szavakon belüli azonossága azonban éppen azok hasonlóságát fejezi ki. Mintha e Juhász Gyula-sor regényformájú kibontása lenne a Nincstelenek. Szikár mondatok közvetítik a felismerést, hogy az ember valójában nem sokban különbözik az állattól. „A bort megisszák, asszonyt megverik.” – hangzik a Tápai lagziban. Pontosan ilyen higgadt tudomásulvétellel, okokat nem keresve, nyers őszinteséggel ábrázolja a regény egésze a személyiség fizikai és erkölcsi leépülését. A mindennapos, kényszeres önpusztítás az élet természetes része: a szülők nemi élete puszta szükségletkielégítés, az apa megszokásból iszik, megszokásból veri a feleségét és a gyerekeket. „Mert az emberek nem viselkednek úgy, mint az állatok.” (147.) – hiteget az elbeszélő, máshol viszont ugyanazon szavakkal, ugyanazon eszközökkel bántalmazzák a szülők a gyerekeket, mint a macskát.
Polgár Anikó pontos elemzéssel mutat rá, hogy a regény egyes részletei szó szerint utalnak ember és természet, ember és állat felcserélésére. („[A] küszöbön belül is föld van.” [21.]; „Minden kutyánkat Cigánynak hívjuk.” [46.])2 A szülők elnyomottságra adott zsigeri válaszát a gyerekek (a „pulyák”) állatbántalmazásainak sora tükrözi. Csakhogy a gyerekek nem csupán dühből és szorongásból kínozzák az állatokat, hanem gyönyörűséget lelnek a gyilkolásban. Olyan finom leírásokat kapunk arról, hogyan kísérletezgetnek a bogarakkal, fojtják vízbe a kismacskákat vagy szúrják át vasvillával a kisegereket, hogy a kínzás megjelenítése szép, esztétikuma van.
Van olyan kritika, amely felrója a regénynek, hogy a brutalitás túlontúl naturalisztikus ábrázolása „egy idő után egyhangúvá, kellemetlenül kiszámíthatóvá, és olykor szinte nevetségessé válik.”3 Meglátásom szerint azonban nevetségességről szó sincs: éppen az egyhangúságban, a kiszámíthatóságban, az egyszerűségben rejlik a Nincstelenek legnagyobb ereje. A sok kínzás miatt az olvasó egy idő után immunissá válik az ábrázolt testi és lelki szörnyűségekre. Zavarba ejtő, hogy a verbális és fizikai agresszió jelenetei ugyanolyan megszokottá válhatnak – úgy tűnik, bármelyikünk számára, ehhez nem szükséges sem a nyomor, sem a szatmári falu közege.
Az állandó ismétlések sora a Nincstelenek monotonitásra épülő poétikájába illeszkedik. A regényt (a befejezés kivételével) tényleges epikus elmozdulás helyett leírások, valamint egyes jelenetek és szófordulatok eposzi jellegű visszatérése szervezi. A leggyakoribb ismétlésre épülő szerkezet a kisfiú kedvenc időtöltése: a játék a prímszámokkal. A számolás az egyetlen fogódzó a nincstelenségben; Szilasi László értelmezésében a számok arra szolgálnak, hogy a fiú a tudatát a testéből a külső tárgyakba helyezze, tehát azok segítségével próbáljon folyamatosan kívül kerülni.4 Kizárólag önmagukkal oszthatóságuk miatt kapnak
kitüntetett szerepet a prímszámok, így képezve párhuzamot a nincstelenség és a magányosság motívumával. Ezt az értelmezést azonban a többszöri, direkt utalással maga a szöveg (sőt, már a fülszöveg is) elvégzi, így e prózapoétikai jegy jóval egysíkúbb, mint a regény többi motívuma (például a nincstelenség heterogén jelentésmezeje).
A prímszám-motívum mégis azért jelentős, mert refrénszerű visszatérése ritmust ad a regénynek. „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk.” (9.); „Mindig megyünk valahová anyámmal. Nem tud otthon maradni.” (110.); „Megyünk Málival fel a faluba. Én hallgatok, Máli meg folyton beszél. Harminchét év van köztünk. A harminchét csak magával osztható.” (100.) A szereplők folyton menetelnek valahova, ami szó szerinti szinten a faluból, metaforikus szinten a nyomorból, a nincstelenségből történő kivonulásra utal. A szöveg állandó, zakatoló ritmusa e menetelés prózapoétikai megnyilvánulása is egyben. Sőt a rövid, szenvtelen mondatok szent szövegek hangvételét idézik, összecsengve az Exodusszal, amelyre az elbeszélés is utal több helyen. („»Én el fogok menni innen«, mondom Málinak.” [299.], „El fogunk innen menni. Isten kivezet.” [203.]) A lépkedés, a formulák ciklikus visszatérése, az ismétlésekből fakadó monotónia időbeli állandóságot, kimerevítettséget sugall. Hiába adottak a térbeli és időbeli viszonyok, a szöveg ritmusa a regény legvégéig sodor, a körkörösség a végtelenítés kíméletlenségét hordozza.
Nem lesz-e a végtelenítés egyben általánosítás is? Tekinthető-e a Nincstelenek „csupán” olyan szociografikus regénynek, amely a hatvanas-hetvenes évekbeli vagy akár a mai magyar valóságról mutat tükröt? A Nincstelenek szereplőinek nem a nyomor, az éhezés, a szegénység a legfőbb jellemzője. A személyiségüknek ennél sokkal mélyebb rétegeit ismerjük meg. A szereplők kiszolgáltatottak, magányosak és legfőképpen determináltak: korszak, származás, társadalmi jólét, állati ösztönök tekintetében – csakúgy, mint bármelyikünk.
Hogy a nincstelenségből van-e kiút, arra a zárlat többféle választ ad. A család exodusa az ember szabad választásának lehetőségét hirdeti, reményt sugallva, hogy a szabad akarat és a küzdelem lehetővé teszi a felemelkedést. A regény végén a kamaszfiú steril jelenétől ugyanolyan távoli, elszigetelt világként jelenik meg a gyermekkor, mint a nagypapa által mesélt távoli múlt. A zárlatot megelőzően azonban olyan mélyen gyökerező, általános, emberi rétegek mutatkoznak meg, a magány, a szorongás és az elemi ösztönök olyan kíméletlen leplezetlenséggel tárulnak fel, ami után a befejező rész nehezen tekinthető feloldásnak. A szereplők számára talán igen, az olvasó számára viszont semmiképpen sem. Ezért nehéz megbarátkozni a Nincstelenekkel. Ezért súlyos és ezért zavarba ejtő könyv. Nem minden szempontból kifogástalan, de nagyon fontos regény.
-----
1 Vö. Jan Assmann, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrában, ford. Hidas Zoltán, Bp., Atlantisz, 1992, 130–131.
2 Polgár Anikó, Megalvadt folyók. Borbély Szilárd, Nincstelenek, Irodalmi Szemle, 2013/július, 86–89, 87.
3 Evellei Kata, A szegények iránti kötelességből. http://www.irodalmijelen.hu/2013-aug-16-0855/szegenyek-iranti-kotelessegbol [2013. október 13.]
4 Szilasi László, Rőf és muzsika, Élet és Irodalom, 2013. július 26., 21.