„Benn emberek és künn komondorok.”

Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás?

Bozsoki Petra  kritika, 2013, 56. évfolyam, 12. szám, 1295. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Bor­bély Szi­lárd iro­dal­mi mű­vei nem kön­­nyed­sé­gük­ről is­me­re­te­sek. Köl­té­sze­te oly mó­don szó­lal­tat meg sok­szor ké­nyes té­má­kat, aho­gyan csak ke­ve­sek­nek si­ke­rül a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban, le­gyen szó abor­tusz­ról, tes­ti és lel­ki nyo­mor­ról, ha­lál­ról, gyil­kos­ság­ról mint sze­mé­lyes tra­gé­di­á­ról vagy a Krisz­tus ke­reszt­ha­lá­lá­hoz fű­ző­dő vi­szo­nyunk­ról. Új pró­za­kö­te­té­nek té­ma­vá­lasz­tá­sa és ele­mi ere­je te­hát nem meg­le­pő.

      A Nincs­te­le­nek egy kis szat­má­ri fa­lu­ban ját­szó­dik va­la­mi­kor a hat­va­nas évek kö­ze­pén. Leg­alább­is a re­gény több­ször ad eh­hez tám­pon­tot („Hu­szon­há­rom év­vel ez­előtt ért vé­get a há­bo­rú.” [140.]), ezért úgy tű­nik, nincs okunk bi­zony­ta­lan­kod­ni a tér- és idő­be­li ko­or­di­ná­tá­kat il­le­tő­en. A szo­ci­og­ra­fi­kus re­gény mű­fa­ját idéz­ve, mó­ri­czi és Tar Sándor-i ha­gyo­má­nyo­kat kö­vet­ve, egy té­e­sze­sí­tés­be be­le­rok­kant, mély­sze­gény­ség­ben élő csa­lád éle­té­ről ka­punk leheletfinoman meg­raj­zolt tab­ló­ké­pet. A rész­le­te­ző le­írá­sok­nak kö­szön­he­tő­en a fa­lu­ban és a csa­lád­ban zaj­ló tes­ti-lel­ki gyöt­rés és gyöt­re­lem, az anya­gi ja­vak, a gyen­géd­ség, a tö­rő­dés hi­á­nya, az ál­lan­dó un­dor, fé­le­lem, a kö­zöny, a bi­zony­ta­lan­ság és a szo­ron­gás ér­zé­se szin­te azon­nal kö­ze­li­vé vá­lik az ol­va­só szá­má­ra.

      Csak­hogy a Nincs­te­le­nek nem csak a csa­lá­dot súj­tó bor­zal­mak fe­let­ti meg­ren­dü­lés mi­att ne­héz ol­vas­mány. A tér és az idő adott, a re­gény még­sem csu­pán azért je­len­tős, mert szem­be­sít az­zal, hogy bi­zo­nyos tár­sa­dal­mi cso­por­tok mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött, mi­lyen sors­ban él­tek és él­nek ma is kö­rü­löt­tünk, vagy hogy mi­lyen mér­ték­ben bé­lye­gez meg a szár­ma­zás. A Nincs­te­le­nek te­re, ide­je és fő­ként prob­lé­mái, kér­dés­fel­ve­té­sei nem ha­tá­rol­ha­tók le és nem tá­vo­lít­ha­tók el olyan kön­­nyen, aho­gyan a re­gény fel­kí­nál­ja. Za­var­ba ej­tő­en nem.

      Aho­gyan Bor­bély Szi­lárd több más mű­ve, a Nincs­te­le­nek is le­he­tő­vé te­szi az ön­élet­raj­zi ol­va­sást. Ha­lot­ti pom­pa (2004; 2006) cí­mű kö­te­te pél­dá­ul a köl­tő édes­any­já­nak meg­gyil­ko­lá­sát és édes­ap­já­nak meg­ve­re­té­sét fel­dol­go­zó gyász­mun­ka, a ver­sek azon­ban jó­val nyi­tot­tabb ér­tel­me­zé­si ke­re­tet ad­nak az élet­raj­zi ol­va­sat­nál. A sze­mé­lyes tra­gé­dia Krisz­tus kín­ha­lá­lá­nak tör­té­ne­té­vel, Psyché és Ámor mí­to­szá­val, il­let­ve a ma­gyar­or­szá­gi haszid ha­gyo­má­nyok­kal ke­ve­re­dik; a kö­tet­ben a ba­rokk köl­té­szet ké­pi és nyel­vi ha­gyo­má­nya­i­ra tá­masz­kod­va a ha­lál­hoz fű­ző­dő szak­rá­lis és pro­fán vi­szo­nyunk mes­te­ri vál­ta­koz­ta­tá­sa je­le­nik meg. A Nincs­te­le­nek ön­ma­gá­ban és az élet­mű kon­tex­tu­sá­nak is­me­re­té­ben is fel­kí­nál­ja az ön­élet­raj­zi ala­pú fik­ció ér­tel­me­zé­si le­he­tő­sé­gét. Nyil­ván­va­ló­an nem vé­let­le­nül ke­rült Bor­bély Szi­lárd gyer­mek­ko­ri fény­ké­pe a rész­ben gyer­me­ki né­ző­pon­tot kö­ve­tő re­gény bel­ső bo­rí­tó­já­ra. Árny­kép­raj­zo­ló (2008) cí­mű ön­élet­raj­zi ala­pok­ra épü­lő esszéisztikus pró­za­kö­te­té­nek szá­mos rész­le­te pe­dig ös­­sze­cseng a Nincs­te­le­nek­ben meg­raj­zolt gyer­mek­kor moz­za­na­ta­i­val. Ez azon­ban szö­ve­gei ese­té­ben ér­de­kes, de egy­ben el is ha­nya­gol­ha­tó ke­ret.

      Éhe­zés, erő­szak, ver­bá­lis ag­res­­szió, ré­sze­ges apa, ön­gyil­kos­ság­gal fe­nye­ge­tő­ző anya, húgy­szag, al­ko­hol­szag, sze­gény­ség­szag. Bor­bély Szi­lárd re­gé­nyé­ben mind­ez ke­se­rű­en, ful­lasz­tó­an, meg­döb­ben­tő ken­dő­zet­len­ség­gel je­le­nik meg. Alak­jai nem egy­sze­rű­en sze­gé­nyek: nincs­te­le­nek. Gyen­géd­ség­ben, tö­rő­dés­ben, sze­re­tet­ben, mél­tó­ság­ban, a kul­tu­rá­lis iden­ti­tás bi­zo­nyos­sá­gá­ban.

      A Nincs­te­le­nek egyik köz­pon­ti prob­lé­ma­fel­ve­té­se az iden­ti­tás kér­dé­se. A re­gény­ben el­ső­sor­ban a zsi­dó szár­ma­zás­hoz fű­ző­dő vi­szony vá­lik té­má­vá, de a ru­tén, ro­mán ősök em­le­ge­té­sé­vel fo­ko­za­to­san vi­lá­gos­sá vá­lik a csa­lá­di gyö­ke­rek he­te­ro­ge­ni­tá­sa. A zsi­dó szár­ma­zás olyan tit­kos, szo­ron­gást kel­tő ál­la­pot­ként mu­tat­ko­zik a szö­veg­ben, amely­ről hall­gat­ni kell. („A zsi­dót nem le­het lát­ni. A zsi­dó csak egy szó. Min­de­nütt ott van, mert min­dig em­le­ge­tik, de lát­ha­tat­lan. A zsi­dó a krumplilevél fo­nák­ján a sár­ga pe­te. Csak meg kell for­dí­ta­ni, és ott van. Kö­röm kö­zött szok­ták ös­­sze­la­pí­ta­ni, mint a tet­vet. (…) A zsi­dó a sár­ga csil­lag, amely­ről be­szél­nek, de én so­se lát­tam. [182–183.]) Az én-el­be­szé­lő kis­fiú szá­má­ra már ön­ma­gá­ban a zs be­tű is fé­lel­met szül. A szár­ma­zás kér­dé­sé­re a gye­rek az őt kö­rül­ve­vő em­be­rek­től na­gyon kü­lön­bö­ző vá­la­szo­kat kap. Nagy­ap­ja és Juszti ma­ma is – bár el­té­rő, de – ha­tá­ro­zott és konk­rét fe­le­le­tet ad, mind­ket­te­jük szá­má­ra az adott nép­cso­port­hoz tar­to­zás áll a kö­zép­pont­ban. („Egy­szer Juszti ma­ma vi­gyá­zott rám. (…) »Akkor mi is ru­té­nok vagyunk?«, kér­dem. »Azok.«, vá­la­szol­ja.” [144.]; „Me­gyünk nagy­apám­mal. (…) »Jól fi­gyelj ar­ra, amit most elmondok,« mond­ja. »Mi ro­má­nok vagyunk.«” [161.]) Ez­zel szem­ben az iden­ti­tás és a szár­ma­zás te­kin­te­té­ben az apa szó­la­má­hoz ál­lan­dó hall­ga­tás, ta­ga­dás és bi­zony­ta­lan­ság kap­cso­ló­dik. („[a]zt a szót, hogy zsi­dó, apám nem ej­ti ki. Csak ami­kor ré­szeg. Egyéb­ként so­ha. Ilyen­kor is hal­kan, szin­te súg­va. (…) Csak an­­nyit mond anyám­nak: »Na, tu­dod. Az.«” [183.]) Az anya ha­tá­ro­zot­tan, szin­te min­den eset­ben ta­ga­dó mon­da­tok­ban fo­gal­maz. („Nem, mi nem va­gyunk ru­té­nok.” [144.]; „Mi nem va­gyunk pa­rasz­tok.” [117., 153.])

      A tár­sa­da­lom nem­csak a kol­lek­tív iden­ti­tá­sért (te­hát egy cso­port tár­sa­dal­mi ho­va­tar­to­zá­sá­nak tu­da­tá­ért) fe­le­lős, ha­nem ugyan­úgy meg­ha­tá­ro­zó az ént fel­épí­tő egyé­ni és sze­mé­lyes iden­ti­tás ki­ala­ku­lá­sá­ban is. Mi­vel pe­dig az iden­ti­tás kul­tu­rá­lis kép­ződ­mény, a tár­sa­da­lom olyas­va­la­mi, ami ma­gá­nak az egyén­nek az alkotóeleme.1 Az anya „iden­ti­tás-meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban” ép­pen az a za­var­ba ej­tő, hogy szá­má­ra a tár­sa­da­lom (le­gyen az et­ni­kum, tár­sa­dal­mi osz­tály vagy nem­zet) egye­ne­sen szem­ben áll az egyén­nel. Sza­vai szint­jén a sze­mé­lyes iden­ti­tás ki­ala­kí­tá­sá­nak leg­főbb esz­kö­ze az el­ha­tá­ro­ló­dás. De nem­csak ő kü­lön­böz­te­ti meg ma­gát és csa­lád­ját más nép- és tár­sa­dal­mi cso­port­tól, ha­nem fo­lya­ma­to­san ref­lek­tál is a ki­ta­szí­tott­ság ál­la­po­tá­ra. A bi­zony­ta­lan­sá­got nö­ve­li az a köz­tes ál­la­pot, hogy mi­köz­ben az anya ki­ta­szí­tott a fa­lu­ban, ő ma­ga is le­né­zi a pa­rasz­to­kat és a ci­gá­nyo­kat. („Anyám Aran­kát sze­re­ti, de a ci­gá­nyo­kat nem.” [38.]) Ha be­szé­dé­ben a zsi­dó szár­ma­zás ke­rül elő, ma­ga a zsi­dó szó szi­tok­szó­ként hang­zik el. („Anyám azt mond­ja, hogy mi zsi­dók va­gyunk. Ami­kor mér­ges, min­dig ezt mond­ja.” [200.])

      Cse­le­ke­de­tei azon­ban el­lent­mon­dá­sos­ság­ról ta­nús­kod­nak. Gesz­tu­sai, szo­ká­sai az el­ha­tá­ro­ló­dás he­lyett a va­la­ho­va tar­to­zás igye­ke­ze­tét tük­rö­zik. A be­ol­va­dás vá­gya a zsi­dó és a ke­resz­tény kul­tú­rát egy­aránt érin­ti. Az anya be­tű­zi a Haggadát, de ün­nep­li a hús­vé­tot, Má­ria-kép függ a fa­lon, szi­go­rú­an tart­ja a nagy­böj­töt, sőt a val­lá­si szo­ká­sok be­tar­tá­sa rend­sze­re­sen ba­bo­nás fé­lel­mek­kel ke­ve­re­dik. Az ün­ne­pek meg­ülé­se, a na­pi imák amel­lett, hogy a cik­li­kus­ság­gal ren­det te­rem­te­nek a hét­köz­nap­ok szét­tar­tá­sá­ban, sza­bály­sze­rű vis­­sza­té­ré­sük az iden­ti­tás­biz­to­sí­tó tu­dás köz­ve­tí­té­sét és to­vább­örö­kí­té­sét te­szi le­he­tő­vé. Az ün­nep­lés­nek mint a múlt je­len­va­ló­vá té­te­lé­nek ri­tu­á­lis meg­is­mét­lé­se ugyan­is a tér­be­li és idő­be­li ös­­sze­tar­to­zást erő­sí­ti. A fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zás itt nem el­ső­sor­ban val­lá­si célt szol­gál, ha­nem az iden­ti­tás ki­je­lö­lé­sé­ért és biz­to­sí­tá­sá­ért fe­lel.

      A val­lás és a szár­ma­zás, a zsi­dó és a ke­resz­tény ha­gyo­mány, a szak­rá­lis és a pro­fán já­té­ká­nak üt­kö­ző­pont­ja a re­gény­ben Mesijás alak­ja. A Nincs­te­le­nek al­cí­me Krisz­tus­ra utal, az anya több­ször is em­lí­ti a Mes­si­ás-vá­rás szo­ká­sát, amely a csa­lád ad­ven­ti és nagy­böj­ti vá­ra­ko­zá­sát je­lö­li, de egy­ben me­ta­fo­ri­kus ér­te­lem­mel is bír. Az apa zsi­dó szár­ma­zá­sa mi­at­ti meg­bé­lyeg­zett­ség­ből va­ló ki­sza­ka­dás Jé­zus el­jö­ve­te­lé­vel és a meg­vál­tás­sal fo­nó­dik ös­­sze, meg­je­le­nít­ve ez­ál­tal a zsi­dó­ság mint szár­ma­zás és mint val­lás ke­reszt­met­szet­ét. Mind­er­re – az ol­va­só vá­ra­ko­zá­sá­ra is – fe­le­let­ként tű­nik fel a re­gény egyik pont­ján a Mesijás név­re hall­ga­tó ci­gány fa­lu­bo­lond­ja, aki­nek ka­rak­te­re – csön­des­sé­ge, sze­líd­sé­ge, bé­ke­tű­ré­se, alá­za­tos mo­so­lya – Jé­zus alak­já­ra em­lé­kez­tet. A pro­fán for­du­la­tot fo­koz­za, hogy ő pu­col­ja a ker­ti bu­dit, amely­be a dö­gö­ket is dob­ják, és ő az egyet­len, aki haj­lan­dó oda le­men­ni, ami a jé­zu­si meg­tisz­tí­tás és pokolraszállás gesz­tu­sá­nak (ta­lán tú­lon­túl is egy­ér­tel­mű) meg­fe­le­lő­je.

      A szár­ma­zás és a val­lás, a szak­rá­lis és a pro­fán szét­vá­laszt­ha­tat­lan ele­gye iz­gal­mas és újabb je­len­tés­ré­te­ge­ket nyi­tó, de még­sem tel­jes egé­szé­ben ki­dol­go­zott mo­tí­vum a re­gény­ben. Meg­le­he­tő­sen eről­te­tett meg­ol­dás, hogy a fa­lu­ban Mesijás a sza­kál­la mi­att kap­ta a ne­vét. Az „[a]zt hit­tük, ő lesz a mi Mes­si­á­sunk.” (265.) szin­tén ke­vés­sé bo­nyo­lult uta­lás Krisz­tus és a fiú kis­test­vér­ének pár­hu­zam­ba ál­lí­tá­sá­ra. A túl­sá­go­san di­rekt meg­ol­dá­sok nem csak Mesijás alak­já­hoz kö­tőd­nek. A re­gény egyik nagy eré­nye a tisz­ta nyel­ve­zet, az egy­sze­rű­ség azon­ban több pon­ton za­va­ró­an di­dak­ti­kus­sá válik.(„Azokat a szá­mo­kat sze­re­tem, ame­lyek­nek nincs osz­tó­juk. Olya­nok, mint mi eb­ben a fa­lu­ban. Ki­lóg­nak a töb­bi kö­zül.” [126.]; „A hét csak ma­gá­val oszt­ha­tó. Meg eg­­gyel. Meg­oszt­ha­tat­lan évek. Ahogy az em­lé­kek is.” [307.])

      A Mes­si­ás-vá­rás, az ün­ne­pek meg­élé­se, a múlt so­ro­za­tos je­len­va­ló­vá té­te­le a Nincs­te­le­nek egy má­sik fon­tos kér­dé­sé­vel, az em­lé­ke­zés­sel fo­nó­dik ös­­sze. „Anyám az asz­tal­nál ül és egy zsák pa­szulyt fejt. Köz­ben be­szél. Anyám em­lé­ke­ket ta­lál ki ne­kem. Azt akar­ja, hogy úgy em­lé­kez­zek, ahogy ő. Hogy ar­ra em­lé­kez­zek, amit ő tart fon­tos­nak. Ré­gi tör­té­ne­te­ket me­sél. Ná­lunk az a me­se, hogy el­múlt dol­go­kat új­ra el­mon­dunk.” (128.) Az anya em­lé­ke­zé­sei az iden­ti­tás­tu­dat és a múlt to­vább­ha­gyo­má­nyo­zá­sá­ért fe­lel­nek, de túl is lép­nek a motivikus jel­le­gen: az em­lé­ke­zés szö­veg­szer­ve­ző elem­mé vá­lik a re­gény­ben. A mon­da­tok leg­több­ször nem szi­go­rú ka­u­za­li­tás­sal, ha­nem az em­lé­ke­ző tu­dat­ra jel­lem­ző as­­szo­ci­a­tív mó­don kö­ve­tik egy­mást. (A szo­ba fa­lán füg­gő ké­pen Má­ria szí­vé­nek le­írá­sát pél­dá­ul a disz­nó­ölés­kor szo­kás szívérelmetszés, majd a tyúk­bon­tás szer­tar­tá­sá­nak ér­zék­le­tes is­mer­te­té­se kö­ve­ti. [55.]) Csak­hogy az em­lé­ke­zés ak­tu­sa és ma­ga az em­lé­ke­ző sze­mély is több he­lyen bi­zony­ta­lan­ná vá­lik a szö­veg­ben. Az egyik he­lyen az el­be­szé­lő még így nyi­lat­ko­zik: „Né­zem a vi­zet és em­lé­ke­ket ta­lá­lok ki. Eszem­be jut a nagy­anyám, de nem em­lék­szem rá. Egy­éves vol­tam, ami­kor meg­halt. Meg­pró­bá­lom ki­ta­lál­ni a nagy­anyám.” [98.] A kö­vet­ke­ző be­kez­dé­sek­ben a nagy­ma­ma szo­ká­sa­i­ba nye­rünk be­pil­lan­tást, a szö­veg azon­ban nem je­lö­li, hogy az em­lék va­jon ki­ta­lált, vagy az anya me­sé­i­ből szár­ma­zik-e.

      Ugyan­ilyen bi­zony­ta­lan­ság­gal te­li az em­lé­ke­ző sze­mé­lye is. Ez a re­gény el­be­szé­lői hang­já­nak he­te­ro­gén jel­le­gé­ből adó­dik. A be­szé­lő hang lát­szó­lag a csa­lád öt-hat­éves gyer­me­ké­hez kap­cso­ló­dik. Az én-el­be­szé­lő gyer­mek­sze­rep­lő­ként je­le­nik meg a szö­veg­ben, amit pró­za­po­é­ti­ka­i­lag is alá­tá­masz­ta­nak rö­vid mon­da­tai, a jel­leg­ze­te­sen szü­lők­től ta­nult, még ref­lek­tá­lat­lan, szen­ten­ci­a­sze­rű, ál­ta­lá­nos ki­je­len­té­sei (például „A gyil­ko­lás a fér­fi­ak dol­ga.” [59.]) vagy a tü­rel­met­len­sé­get, meg nem ér­tést tük­rö­ző meg­nyil­vá­nu­lá­sai. („Ha­rag­szom rá, mert nem akar ve­lem fog­lal­koz­ni. Azt aka­rom, hogy csak ve­lem fog­lal­koz­zon.” [17.]) Egyes szö­veg­he­lyek azon­ban éret­tebb, fel­nőt­tebb hang­ra utal­nak. A gyak­ran is­mé­telt „mi úgy mond­juk” for­du­lat ma­ga­sabb né­ző­pon­tot tük­röz, a sze­rep­lők cse­le­ke­de­te­i­nek meg­ér­té­se, a le­írá­suk­nál al­kal­ma­zott elem­ző be­széd­mód pe­dig éret­tebb pers­pek­tí­vát su­gall. He­lyen­ként a fel­nőtt szó­hasz­ná­lat ele­mei is fel­buk­kan­nak. („Má­li­nak kom­men­dál­tak egy ilyen fi­út.”)

      A fel­nőtt és a gyer­me­ki hang né­hol ke­ve­re­dik, szét­vá­laszt­ha­tat­lan­ná vá­lik. A fa­lu te­me­té­si szo­ká­sa­it ad­dig is­me­ret­len, kí­vül­ál­ló, min­den­tu­dó nar­rá­tor be­nyo­má­sát kel­tő hang is­mer­te­ti, a be­fe­je­ző ré­szé­nél azon­ban új­ra fel­tű­nik a re­gény ref­rén­sze­rű for­mu­lá­ja: „[a] het­ven­há­rom csak ma­gá­val oszt­ha­tó. És eg­­gyel.” (84.), amely a gyer­mek el­be­szé­lő hang­ját idé­zi. A gyer­me­ki né­ző­pont­ból adó­dó ref­lek­tá­lat­lan, tö­re­dé­kes jel­leg, a fel­nőtt és gyer­me­ki pers­pek­tí­va vál­ta­ko­zá­sa és szét­vá­laszt­ha­tat­lan­sá­ga, az em­lé­ke­zés kény­sze­re, de egy­ben an­nak le­he­tet­len­sé­ge az iden­ti­tás­tu­dat hi­á­nyát erő­sí­ti fel. Ha­son­ló bi­zony­ta­lan­sá­got hor­doz a je­len ide­jű, nap­ló­sze­rű meg­jegy­zé­sek és a múlt idő ke­ve­re­dé­se – akár egy be­kez­dé­sen be­lül is. („Az ün­nep­lő fe­ke­te-fe­hér lakk­ci­pőm vi­se­lem. Ta­vasz volt. (…) A fel­sza­ba­du­lást ün­ne­pel­tük. Hu­szon­há­rom év­vel ez­előtt ért vé­get a há­bo­rú.” [140., ki­eme­lés tő­lem: B. P.])

      A pró­za­po­é­ti­kai ele­mek­ből adó­dó és a re­gény vi­lá­gát be­töl­tő bi­zony­ta­lan­ság bár mar­káns, még­is csu­pán az egyik meg­ha­tá­ro­zó él­mény­anya­ga a Nincs­te­le­nek­nek. A kis­fiú szá­má­ra a vi­lág meg­is­me­ré­se el­ső­sor­ban a szag­lás: gép­zsír-, ben­zin-, sör-, pá­lin­ka­szag, egér­szag, há­nyás­szag és kút­víz­szag, nap­sü­tés­szag, ta­vasz­szag; de kü­lö­nö­sen az anya sza­ga je­len­tős. Az anya il­la­ta több­fé­le­kép­pen is fel­tű­nik az el­be­szé­lés­ben, tük­röz­ve a fiú édes­any­já­hoz fű­ző­dő, sze­re­tet­tel, meg­ér­tés­sel és ra­gasz­ko­dás­sal te­li vi­szo­nyát. A sze­rep­lők fé­lel­me egy­más­tól és a fa­lu­kö­zös­ség­től, a sze­re­tet­hi­ány, az un­dor, a szo­ron­gás, a meg­aláz­ta­tás ér­zé­se mind­vé­gig sö­tét tó­nust ad a szö­veg­nek. A re­gény­ben az em­be­ri mél­tó­ság olyan fo­kú hi­ánya ural­ko­dik, amely túl­mu­tat a fa­lu­be­li, szár­ma­zás­ból és nyo­mor­ból fa­ka­dó ki­ta­szí­tott­sá­gon – nincs mél­tó­sá­ga az em­ber­nek az ál­lat­tal szem­ben sem.

      „Benn em­be­rek és künn ko­mon­do­rok.” – áll Ju­hász Gyu­la Tápai lag­zi cí­mű ver­sé­ben. A sor sze­man­ti­ka­i­lag kü­lönb­sé­get tesz az em­be­ri és az ál­la­ti lét­mód kö­zött, az ’m’, ’n’ han­gok do­mi­nan­ci­á­ja, a töb­bes szá­mú tol­da­lék, a pár­hu­za­mos szer­kesz­tés­mód és a ma­gán­hang­zók sza­va­kon be­lü­li azo­nos­sá­ga azon­ban ép­pen azok ha­son­ló­sá­gát fe­je­zi ki. Mint­ha e Ju­hász Gyu­la-sor re­gény­for­má­jú ki­bon­tá­sa len­ne a Nincs­te­le­nek. Szi­kár mon­da­tok köz­ve­tí­tik a fel­is­me­rést, hogy az em­ber va­ló­já­ban nem sok­ban kü­lön­bö­zik az ál­lat­tól. „A bort meg­is­­szák, as­­szonyt meg­ve­rik.” – hang­zik a Tápai lag­zi­ban. Pon­to­san ilyen hig­gadt tu­do­má­sul­vé­tel­lel, oko­kat nem ke­res­ve, nyers őszin­te­ség­gel áb­rá­zol­ja a re­gény egé­sze a sze­mé­lyi­ség fi­zi­kai és er­köl­csi le­épü­lé­sét. A min­den­na­pos, kény­sze­res ön­pusz­tí­tás az élet ter­mé­sze­tes ré­sze: a szü­lők ne­mi éle­te pusz­ta szükségletkielégítés, az apa meg­szo­kás­ból iszik, meg­szo­kás­ból ve­ri a fe­le­sé­gét és a gye­re­ke­ket. „Mert az em­be­rek nem vi­sel­ked­nek úgy, mint az ál­la­tok.” (147.) – hi­te­get az el­be­szé­lő, más­hol vi­szont ugyan­azon sza­vak­kal, ugyan­azon esz­kö­zök­kel bán­tal­maz­zák a szü­lők a gye­re­ke­ket, mint a macs­kát.

      Pol­gár Ani­kó pon­tos elem­zés­sel mu­tat rá, hogy a re­gény egyes rész­le­tei szó sze­rint utal­nak em­ber és ter­mé­szet, em­ber és ál­lat fel­cse­ré­lé­sé­re. („[A] kü­szö­bön be­lül is föld van.” [21.]; „Min­den ku­tyán­kat Ci­gány­nak hív­juk.” [46.])2 A szü­lők el­nyo­mott­ság­ra adott zsi­ge­ri vá­la­szát a gye­re­kek (a „pu­lyák”) ál­lat­bán­tal­ma­zá­sa­i­nak so­ra tük­rö­zi. Csak­hogy a gye­re­kek nem csu­pán düh­ből és szo­ron­gás­ból kí­noz­zák az ál­la­to­kat, ha­nem gyö­nyö­rű­sé­get lel­nek a gyil­ko­lás­ban. Olyan fi­nom le­írá­so­kat ka­punk ar­ról, ho­gyan kí­sér­le­tez­get­nek a bo­ga­rak­kal, fojt­ják víz­be a kis­macs­ká­kat vagy szúr­ják át vas­vil­lá­val a kis­ege­re­ket, hogy a kín­zás meg­je­le­ní­té­se szép, esz­té­ti­ku­ma van.

      Van olyan kri­ti­ka, amely fel­ró­ja a re­gény­nek, hogy a bru­ta­li­tás tú­lon­túl na­tu­ra­lisz­ti­kus áb­rá­zo­lá­sa „egy idő után egy­han­gú­vá, kel­le­met­le­nül ki­szá­mít­ha­tó­vá, és oly­kor szin­te ne­vet­sé­ges­sé válik.”3 Meg­lá­tá­som sze­rint azon­ban ne­vet­sé­ges­ség­ről szó sincs: ép­pen az egy­han­gú­ság­ban, a ki­szá­mít­ha­tó­ság­ban, az egy­sze­rű­ség­ben rej­lik a Nincs­te­le­nek leg­na­gyobb ere­je. A sok kín­zás mi­att az ol­va­só egy idő után immunissá vá­lik az áb­rá­zolt tes­ti és lel­ki ször­nyű­sé­gek­re. Za­var­ba ej­tő, hogy a ver­bá­lis és fi­zi­kai ag­res­­szió je­le­ne­tei ugyan­olyan meg­szo­kot­tá vál­hat­nak – úgy tű­nik, bár­me­lyi­künk szá­má­ra, eh­hez nem szük­sé­ges sem a nyo­mor, sem a szat­má­ri fa­lu kö­ze­ge.

      Az ál­lan­dó is­mét­lé­sek so­ra a Nincs­te­le­nek mo­no­to­ni­tás­ra épü­lő po­é­ti­ká­já­ba il­lesz­ke­dik. A re­gényt (a be­fe­je­zés ki­vé­te­lé­vel) tény­le­ges epi­kus el­moz­du­lás he­lyett le­írá­sok, va­la­mint egyes je­le­ne­tek és szó­for­du­la­tok epo­szi jel­le­gű vis­­sza­té­ré­se szer­ve­zi. A leg­gya­ko­ribb is­mét­lés­re épü­lő szer­ke­zet a kis­fiú ked­venc idő­töl­té­se: a já­ték a prím­szám­ok­kal. A szá­mo­lás az egyet­len fo­gó­dzó a nincs­te­len­ség­ben; Szilasi Lász­ló ér­tel­me­zé­sé­ben a szá­mok ar­ra szol­gál­nak, hogy a fiú a tu­da­tát a tes­té­ből a kül­ső tár­gyak­ba he­lyez­ze, te­hát azok se­gít­sé­gé­vel pró­bál­jon fo­lya­ma­to­san kí­vül kerülni.4 Ki­zá­ró­lag ön­ma­guk­kal oszt­ha­tó­sá­guk mi­att kap­nak
ki­tün­te­tett sze­re­pet a prím­szám­ok, így ké­pez­ve pár­hu­za­mot a nincs­te­len­ség és a ma­gá­nyos­ság mo­tí­vu­má­val. Ezt az ér­tel­me­zést azon­ban a több­szö­ri, di­rekt uta­lás­sal ma­ga a szö­veg (sőt, már a fül­szö­veg is) el­vég­zi, így e pró­za­po­é­ti­kai jegy jó­val egysíkúbb, mint a re­gény töb­bi mo­tí­vu­ma (pél­dá­ul a nincs­te­len­ség he­te­ro­gén je­len­tés­me­ze­je).

      A prím­szám-mo­tí­vum még­is azért je­len­tős, mert ref­rén­sze­rű vis­­sza­té­ré­se rit­must ad a re­gény­nek. „Me­gyünk és hall­ga­tunk. Hu­szon­há­rom év van köz­tünk.” (9.); „Min­dig me­gyünk va­la­ho­vá anyám­mal. Nem tud ott­hon ma­rad­ni.” (110.); „Me­gyünk Má­li­val fel a fa­lu­ba. Én hall­ga­tok, Má­li meg foly­ton be­szél. Har­minc­hét év van köz­tünk. A har­minc­hét csak ma­gá­val oszt­ha­tó.” (100.) A sze­rep­lők foly­ton me­ne­tel­nek va­la­ho­va, ami szó sze­rin­ti szin­ten a fa­lu­ból, me­ta­fo­ri­kus szin­ten a nyo­mor­ból, a nincs­te­len­ség­ből tör­té­nő ki­vo­nu­lás­ra utal. A szö­veg ál­lan­dó, za­ka­to­ló rit­mu­sa e me­ne­te­lés pró­za­po­é­ti­kai meg­nyil­vá­nu­lá­sa is egy­ben. Sőt a rö­vid, szenv­te­len mon­da­tok szent szö­ve­gek hang­vé­tel­ét idé­zik, ös­­sze­cseng­ve az Exo­dus­szal, amely­re az el­be­szé­lés is utal több he­lyen. („»Én el fo­gok men­ni innen«, mon­dom Má­li­nak.” [299.], „El fo­gunk in­nen men­ni. Is­ten ki­ve­zet.” [203.]) A lép­ke­dés, a for­mu­lák cik­li­kus vis­­sza­té­ré­se, az is­mét­lé­sek­ből fa­ka­dó mo­no­tó­nia idő­be­li ál­lan­dó­sá­got, ki­me­re­ví­tett­sé­get su­gall. Hi­á­ba adot­tak a tér­be­li és idő­be­li vi­szo­nyok, a szö­veg rit­mu­sa a re­gény leg­vé­gé­ig so­dor, a kör­kö­rös­ség a vég­te­le­ní­tés kí­mé­let­len­sé­gét hor­doz­za.

      Nem lesz-e a vég­te­le­ní­tés egy­ben ál­ta­lá­no­sí­tás is? Te­kint­he­tő-e a Nincs­te­le­nek „csu­pán” olyan szo­ci­og­ra­fi­kus re­gény­nek, amely a hat­va­nas-het­ve­nes évek­be­li vagy akár a mai ma­gyar va­ló­ság­ról mu­tat tük­röt? A Nincs­te­le­nek sze­rep­lő­i­nek nem a nyo­mor, az éhe­zés, a sze­gény­ség a leg­főbb jel­lem­ző­je. A sze­mé­lyi­sé­gük­nek en­nél sok­kal mé­lyebb ré­te­ge­it is­mer­jük meg. A sze­rep­lők ki­szol­gál­ta­tot­tak, ma­gá­nyo­sak és leg­fő­kép­pen de­ter­mi­nál­tak: kor­szak, szár­ma­zás, tár­sa­dal­mi jó­lét, ál­la­ti ösz­tö­nök te­kin­te­té­ben – csak­úgy, mint bár­me­lyi­künk.

      Hogy a nincs­te­len­ség­ből van-e ki­út, ar­ra a zár­lat több­fé­le vá­laszt ad. A csa­lád exo­du­sa az em­ber sza­bad vá­lasz­tá­sá­nak le­he­tő­sé­gét hir­de­ti, re­ményt su­gall­va, hogy a sza­bad aka­rat és a küz­de­lem le­he­tő­vé te­szi a fel­emel­ke­dést. A re­gény vé­gén a kamaszfiú ste­ril je­le­né­től ugyan­olyan tá­vo­li, el­szi­ge­telt vi­lág­ként je­le­nik meg a gyer­mek­kor, mint a nagy­pa­pa ál­tal me­sélt tá­vo­li múlt. A zár­la­tot meg­elő­ző­en azon­ban olyan mé­lyen gyö­ke­re­ző, ál­ta­lá­nos, em­be­ri ré­te­gek mu­tat­koz­nak meg, a ma­gány, a szo­ron­gás és az ele­mi ösz­tö­nök olyan kí­mé­let­len lep­le­zet­len­ség­gel tá­rul­nak fel, ami után a be­fe­je­ző rész ne­he­zen te­kint­he­tő fel­ol­dás­nak. A sze­rep­lők szá­má­ra ta­lán igen, az ol­va­só szá­má­ra vi­szont sem­mi­kép­pen sem. Ezért ne­héz meg­ba­rát­koz­ni a Nincs­te­le­nek­kel. Ezért sú­lyos és ezért za­var­ba ej­tő könyv. Nem min­den szem­pont­ból ki­fo­gás­ta­lan, de na­gyon fon­tos re­gény.

 

-----

1                Vö. Jan Assmann, A kul­tu­rá­lis em­lé­ke­zet. Írás, em­lé­ke­zés és po­li­ti­kai iden­ti­tás a ko­rai magaskultúrában, ford. Hi­das Zol­tán, Bp., At­lan­tisz, 1992, 130–131.

2                Pol­gár Ani­kó, Meg­al­vadt fo­lyók. Bor­bély Szi­lárd, Nincs­te­le­nek, Iro­dal­mi Szem­le, 2013/július, 86–89, 87.

3                Evellei Ka­ta, A sze­gé­nyek irán­ti kötelességből. http://www.irodalmijelen.hu/2013-aug-16-0855/szegenyek-iranti-kotelessegbol [2013. ok­tó­ber 13.]

4                Szilasi Lász­ló, Rőf és mu­zsi­ka, Élet és Iro­da­lom, 2013. július 26., 21.