Könyv a nem­zet­kö­zi mú­ze­um­épí­té­si (és -átértelmezési) boom-ról; egy má­sik a ká­dár­iz­mus kul­tu­rá­lis örök­sé­gé­ről; a har­ma­dik: a kö­zös­sé­gi em­lé­ke­zet hely­szí­ne­i­ről; a ne­gye­dik: a ke­let-eu­ró­pai szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus „mú­ze­um­föld­raj­zá­ról”; az ötö­dik: a ma­gyar­or­szá­gi tár­sa­da­lom egy­mást kö­ve­tő ge­ne­rá­ci­ó­i­nak el­té­rő, alig-meg­be­szél­he­tő tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­la­tá­ról. A ha­to­dik, már az idén meg­je­len­ve: a ha­zai könyv­pi­a­con meg­le­pő gaz­dag­sá­got su­gal­ló, rit­ka könyv­tárgy, mú­ze­um­kri­ti­kai ta­nul­má­nyok gyűj­te­mé­nye; a he­te­dik: la­zán ös­­sze­füg­gő ta­nul­mány­so­ro­zat a Tri­a­non-mí­tosz­ról és az el­múlt év­ti­ze­dek er­dé­lyi ma­gyar kul­tú­rá­já­nak el­fe­lej­té­sé­ről. E köny­ve­ket nem négy vagy öt szer­ző ír­ta, ha­nem egy, s nem ne­gyed­szá­zad, ha­nem egy év­ti­zed alatt. György Pé­ter za­var­ba ej­tő­en ter­mé­keny és sok­ol­da­lú szer­ző; kö­te­te­i­nek te­ma­ti­kus gaz­dag­sá­gát, gon­do­lat­me­ne­te­i­nek te­ma­ti­kus szö­kel­lé­se­it egy­ál­ta­lán nem le­het hű­en vis­­sza­ad­ni olyan, né­hány sza­vas ös­­sze­fog­la­lá­sok­kal, mint ami­lye­nek­kel az imént pró­bál­koz­tam.

      Kü­lö­nös mó­don e sok­szí­nű köny­vek egy­ben szen­ve­dé­lye­sek is: az ol­va­sót még so­kad­szor­ra is meg­le­pő fel­fo­ko­zott ér­dek­lő­dés és el­kö­te­le­ző­dés hat­ja át őket. A szel­le­mi szen­ve­dély gyak­ran mo­no­má­ni­ás: van­nak ku­ta­tók, akik egész éle­tük­ben egyet­len szer­ző élet­mű­vét vagy egyet­len té­ma mély­sé­ge­it vizs­gál­ják. György Pé­ter épp el­len­ke­ző­leg: szen­ve­dé­lyes ér­dek­lő­dé­se meg­hök­ken­tő­en sok tárgy­ra, szer­ző­re, kér­dés­re ter­jed ki, s fej­te­ge­té­se­in át­üt a nyug­ta­lan, min­dig to­va­moz­du­ló fi­gye­lem, amely írá­sa­it gyak­ran be­fe­je­zet­len­né, új­ra­kezd­he­tő­vé, stí­lu­sát si­e­tős­sé te­szi. Az egy­ko­ri jel­lem­zés, amit Ka­rin­thy Fri­gyes adott Ma­dách Im­re élet­mű­vé­ről (kü­lö­nö­sen Az em­ber tra­gé­di­á­já­ról), ta­lán György Pé­ter­re is il­lik: nem a for­ma, a meg­for­má­lás mí­ves­sé­ge ér­dek­li, ami­kor mon­da­ta­it egy­más után ró­ja, ha­nem ma­ga a köz­lés, mert olyan köz­len­dő fe­szí­ti a meg­szó­la­lá­sát, amely nem ér rá a fe­lü­let ki­dol­go­zá­sá­ra. Az ilyen ha­bi­tu­sú szer­zők­nek a „mit” az alap­kér­dé­se, s nem a „mi­ként” – te­hát a mon­dan­dó, az üze­net, a jó vagy rossz hír, amit el kell mon­da­ni­uk, s amit ta­lán csak ők mond­hat­nak el.

      Az Ál­lat­kert Ko­lozs­vá­ron – kép­zelt Er­dély egyik rész­le­te, amely a szer­ző mun­ka­mód­sze­ré­re és tem­pó­já­ra is rá­vi­lá­gít, így hang­zik: „2012 jú­ni­u­sá­ban egy ká­ni­ku­lai dél­utá­non Bár­di Nán­dor a Széll Kál­mán tér fe­lett, az Al­ko­ho­los Filc Ká­vé­zó te­ra­szán, be­szél­ge­té­sünk egy pont­ján meg­kér­dez­te, hogy ol­vas­tam-e a ko­lozs­vá­ri nép­rajz­ku­ta­tó Tánczos Vil­mos ap­já­ról írt köny­vét, az El­ej­tett sza­va­kat. Per­sze, hogy nem. Más­nap dél­után­ra a hely­zet meg­vál­to­zott, s már ér­te­ni vél­tem, hogy Bár­di mi­ért em­lí­tet­te azt, s mi­ért volt iga­za.” (374.) A szer­ző, akit e né­hány mon­dat szín­re visz, el­ső­sor­ban is ele­mi kí­ván­csi­ság­gal meg­ál­dott ol­va­só. Nem tud­juk, mi tör­tént még azon hu­szon­négy óra alatt, ami a Bár­di­val va­ló be­szél­ge­tés­től az El­ej­tett sza­vak el­ol­va­sá­sá­ig el­telt; bi­zo­nyá­ra sok min­den. De nem le­het két­sé­günk afe­lől, hogy e hu­szon­négy óra fő­sze­rep­lő­je a könyv, az ol­va­sás, a té­ma von­zá­sa, a fél­ol­da­las­sá vált, meg­sza­kadt be­szél­ge­tés foly­ta­tá­sá­nak a vá­gya volt. Az em­ber, aki e so­ro­kat ír­ta, me­sél­ni is sze­ret, ér­dek­li a tár­gyi kör­nye­ze­te is, a ká­vé ízét és a nap­sü­tést is meg­idé­zi szá­munk­ra: él is, nem­ csak ol­vas. Még­is, min­den mást fél­rete­vő szel­le­mi si­et­ség árad e so­rok­ból: tü­rel­met­len, meg­ka­pó tu­dás­vágy.

      Sok­fé­le mű­faj, mód­szer és szak­tu­dás ka­va­rog György Pé­ter mos­ta­ni köny­vé­ben is: Do­bo­gó­kő mai épí­té­sze­ti ké­pé­nek elem­zé­se; a ki­egye­zés utá­ni ma­gyar po­li­ti­kai elit di­lem­má­i­nak szám­ba­vé­te­le; Szabédi Lász­ló és Ka­rin­thy egy-egy köl­te­mé­nyé­nek röp­ke ér­tel­me­zé­se; egy­ko­ri Tri­a­non-em­lék­szob­rok in­terp­re­tá­ci­ó­ja; kö­zel­múlt­be­li er­dé­lyi köl­tő­cso­por­tok tö­rek­vé­se­i­nek be­mu­ta­tá­sa stb. Ám aho­gyan más köny­vei, mos­ta­ni kö­te­te sem te­ma­ti­kus vil­ló­dzá­sa mi­att em­lé­ke­ze­tes, ha­nem erős, ki­hí­vó té­zi­sei mi­att. Cik­ke­i­nek, köny­ve­i­nek pro­vo­ká­ci­ó­ja oly­kor egy-egy szak­má­hoz szól, oly­kor a mű­velt kö­zön­ség­hez, s oly­kor, mint az Ál­lat­kert ese­té­ben is, a ma­gyar po­li­ti­kai kö­zös­ség egé­szé­hez. Köny­vé­nek el­ső fe­le tör­té­net­po­li­ti­kai ta­nul­má­nyok fü­zé­re, ame­lyek e po­li­ti­kai kö­zös­ség Tri­a­non-tra­u­má­já­nak oka­it, jel­le­gét és kö­vet­kez­mé­nye­it elem­zik, má­so­dik fe­lé­nek ta­nul­má­nyai pe­dig az el­múlt hat­van év er­dé­lyi ma­gyar kul­tú­rá­já­nak el­sül­­lyedt (mert a ha­zai köz­vé­le­mény szá­má­ra is­me­ret­len) kon­ti­nen­sét fe­de­zik fel. A kö­tet két fe­lét az a té­zis kö­ti ös­­sze, hogy a va­ló­sá­gos er­dé­lyi ma­gyar kul­tú­ra azért vált lát­ha­tat­lan­ná, mert el­ta­kar­ja a Tri­a­non-tra­u­ma na­ci­o­na­lis­ta ke­ze­lé­sé­re ki­ala­kí­tott „kép­zelt Er­dély” nosz­tal­gi­kus-mi­ti­kus „vir­tu­á­lis va­ló­sá­ga” (202.). A könyv el­ső fe­le azon­ban nem­csak elem­zé­se, ha­nem oly­kor ér­des han­gú bí­rá­la­ta is a Tri­a­non-mí­tosz je­len­sé­ge­i­nek; a má­so­dik fe­le pe­dig a tény­le­ges er­dé­lyi ma­gyar kul­tú­ra, „az 1989 előt­ti ki­sebb­sé­gi lét kul­tu­rá­lis ön­ref­le­xi­ó­já”-nak a visz­­sza­per­lé­se is (304.). Mi­vel György Pé­ter mű­ve az et­ni­kai iden­ti­tás­po­li­ti­ká­ra ala­po­zó új po­li­ti­kai rend­szer ki­épí­té­se éve­i­ben je­lent meg, nem ne­héz be­lát­ni, men­­nyi­re fon­tos, meny­­nyi­re ak­tu­á­lis könyv is ez.

      A kö­tet köz­pon­ti té­má­i­ról má­sok is – tör­té­né­szek, kul­tú­ra­ku­ta­tók, egy-két po­li­ti­kai elem­ző – ír­tak az el­múlt évek­ben (György Pé­ter hi­vat­ko­zik is rá­juk ta­nul­má­nya­i­nak jegy­ze­te­i­ben), sőt, a kö­tet fő té­zi­se, két nagy szer­ke­ze­ti tömb­jét ös­­sze­kö­tő té­te­le, a Tri­a­non-tra­u­ma és a nosz­tal­gi­kus-mi­ti­kus Er­dély ös­­sze­kap­cso­lá­sa is meg­ta­lál­ha­tó szak­ta­nul­mány­ok­ban. (Az ál­ta­lam is­mert leg­jobb ki­fej­té­se Feischmidt Mar­git „A ma­gyar na­ci­o­na­liz­mus autenticitás-diskurzusainak szim­bo­li­kus tér­fog­la­lá­sa Er­dély­ben” cí­mű ki­vá­ló írá­sá­ban ol­vas­ha­tó, a rész­ben Pé­csen meg­je­lent Erdély-(de)konstrukciók cí­mű kö­tet­ben.) Ám György Pé­ter tol­lán a szak­ta­nul­mány­ok meg­ál­la­pí­tá­sai ki­éle­sed­nek, ér­zel­mek­kel te­lí­tőd­nek, gúnnyá, be­lá­tás­sá, ön­vizs­gá­lat­tá, vád­dá, jós­lat­tá vál­toz­nak át, le­he­tő­vé té­ve, hogy a po­li­ti­kai kö­zös­ség pro­vo­ká­ci­ó­já­vá vál­ja­nak. A szer­ző leg­sa­já­tabb hoz­zá­té­te­le a té­ma vi­tá­já­hoz vol­ta­kép­pen iro­da­lom­kri­ti­kai – mi­lyen kü­lö­nös ezt meg­ál­la­pí­ta­ni egy iro­dal­mi-kri­ti­kai fo­lyó­irat ha­sáb­ja­in a nem iro­da­lom­kri­ti­kus szer­ző­ről. Köny­ve má­so­dik fe­lé­ben a Szabédi-jelenségről, Szil­ágyi Do­mo­kos élet­út­já­ról, Bretter György élet­mű­vé­ről szó­ló ta­nul­má­nya­i­val egy­szer­re foly­tat­ja, egé­szí­ti ki a Ká­dár-kor iro­dal­má­ról, kul­tú­rá­já­ról írott nagy je­len­tő­sé­gű cik­ke­it, s egy­szer­re mu­tat rá a vis­­sza­per­lés mód­sze­re ré­vén a Tri­a­non-mí­tosz áfi­u­ma el­len va­ló egyik le­het­sé­ges or­vos­ság­ra is.

      A kö­vet­ke­ző ol­da­la­kon nem az Ál­lat­kert tü­ze­tes bí­rá­la­tát ta­lál­ja az ol­va­só: oly sok rész­te­rü­le­té­hez nem ér­tek a szer­ző ál­tal tár­gyalt té­mák­nak, hogy ilyes­mi­re nem vál­lal­koz­ha­tom. Csu­pán a könyv egyes té­zi­se­i­hez, ré­sze­i­hez fű­zök öt szél­jegy­ze­tet: al­ter­na­tív ma­gya­rá­za­to­kat igyek­szem ki­fej­te­ni gon­do­lat­me­net­ének né­mely kulcs­kér­dé­sé­ről. A fen­ti be­kez­dé­sek­ből már lát­hat­ta az ol­va­só, mek­ko­ra ér­dek­lő­dés­sel és el­is­me­rés­sel ol­vas­tam György Pé­ter mű­vét – füg­get­le­nül at­tól, egyet­ér­tet­tem-e egyik vagy má­sik té­te­lé­vel. Az aláb­bi szél­jegy­ze­tek el­len­ve­té­sei és el­té­rő vá­la­szai sem vál­toz­tat­nak sem­mit az el­is­me­ré­se­men.

(1) Ami­kor azt ír­ja több íz­ben is köny­vé­ben a szer­ző, hogy „Tri­a­non va­ló­ban a ma­gyar tör­té­ne­lem ki­vé­te­les, egye­di, ös­­sze­ha­son­lít­ha­tat­lan ese­mé­nye” (128.), olyan jel­ző­ket hasz­nál, ame­lye­ket ál­ta­lá­ban a holokauszt jel­lem­zé­sé­re szo­kás hasz­nál­ni. Az­az olyan je­len­tő­sé­get tu­laj­do­nít Tri­a­non­nak a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben, mint ami­lyet a holokausztnak szok­tak tu­laj­do­ní­ta­ni az em­be­ri­ség tör­té­ne­té­ben azok, akik el­fo­gad­ják az eu­ró­pai zsi­dó­ság ki­ir­tá­sá­ra tett ret­te­ne­tes kí­sér­let tör­té­nel­mi egye­di­sé­gét. Nem tu­dom, nem Tri­a­non ese­mé­nyé­nek aka­rat­lan mi­ti­zá­lá­sa-e mind­ez. Pá­rat­lan je­len­tő­sé­gé­nek ki­eme­lé­sé­re szol­gál az össze­ve­tés is, mi­sze­rint Tri­a­non na­gyobb tö­rés, na­gyobb tár­sa­dal­mi sokk volt, mint Vi­lá­gos, az 1848–1849-es sza­bad­ság­harc bu­ká­sa. Nos, több­szö­rös tár­sa­dal­mi sokk volt az is: nem egy­sze­rű­en a nem­ze­ti kö­zös­ség rend­kí­vül nagy­ará­nyú erő­fe­szí­tés­ének ve­re­sé­gét je­len­tet­te, ha­nem Ma­gyar­or­szág ön­ál­lá­sá­nak meg­szű­né­sét is. 1851-ben nem lé­te­zik Ma­gyar­or­szág, te­rü­le­tét be­ol­vasz­tot­ták az össz­bi­ro­da­lom­ba, s meg­szűnt a ma­gán­jog foly­to­nos­sá­ga is. S mind­ezen sokk­ha­tá­sok ma­gá­nak 1848–1849-nek a sokk­ha­tá­sa­it kö­vet­ték: olyas­faj­ta, ko­ráb­ban el­gon­dol­ha­tat­lan jo­gi vál­to­zá­so­kat, ame­lyek azt érez­tet­ték ha­ma­ro­san a kor­tár­sak­kal, hogy sza­ka­dék vá­laszt­ja el őket éle­tük ko­ráb­bi éve­i­től. 1848–1849 to­váb­bá nem­ze­ti­sé­gi pol­gár­há­bo­rú is volt Ma­gyar­or­szá­gon, né­mely te­rü­le­ten rend­kí­vü­li bru­ta­li­tás­sal.

      Egy­szó­val, 1848–1850 több­szö­rös sok­kot je­lent­he­tett a ma­gyar­or­szá­gi tár­sa­da­lom szá­má­ra (kü­lön­bö­ző cso­port­jai szá­má­ra rész­ben kü­lön­fé­le sok­kot) – nem hi­szem, hogy ki­seb­bet, mint 1918–1921 sokk­ja. Má­ra azon­ban e 19. szá­za­di sokk em­lé­ke el­hal­vá­nyult, míg a 20. szá­zad ele­je­ié ele­ven. Ugyan­is mind­az, ami 1918 előtt tör­tént Ma­gyar­or­szá­gon vagy Ma­gyar­or­szág­gal, már múlt­tá vál­to­zott: nem vált ki he­ves és el­len­té­tes ér­zel­me­ket a po­li­ti­kai kö­zös­ség tag­ja­i­ból. Ám mind­az, ami 1918-ban és utá­na tör­tént (vagy nem tör­tént, de azt his­­szük, hogy meg­esett): múlt­tá vál­ni nem tu­dó tör­té­ne­lem. Ta­lán még azt is ál­lít­hat­nánk, hogy ép­pen Tri­a­non tra­u­má­ja ta­kar­ja el a kö­zös­sé­gi em­lé­ke­zet­ben Vi­lá­gos sokk­ját. Ám akár így van, akár nincs, Tri­a­non leg­fel­jebb az 1918 utá­ni ma­gyar tör­té­ne­lem alap­ese­mé­nye a po­li­ti­kai kö­zös­ség sok-sok (ám nem mind­egyik) tag­ja szá­má­ra, s nem az egész ma­gyar tör­té­ne­le­mé.

(2) György Pé­ter meg­ró­ja köny­vé­ben a tör­té­né­sze­ket, mert túl ke­ve­set ír­tak Tri­a­non­ról az el­múlt két év­ti­zed­ben: „Za­var­ba ej­tő, de tény, hogy a ma­gyar tör­té­net­tu­do­mány, az el­múlt húsz év so­rán in­kább ke­ve­seb­bet fog­lal­ko­zott Tri­a­non­nal, mint túl so­kat. Az­az sza­bad volt az út mind a po­li­ti­kai fan­tá­zia, mind a tör­té­ne­lem nyil­vá­nos hasz­ná­la­ta előtt…” (382.) A meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz fű­zött jegy­ze­té­ben vi­szont fel­so­rolt né­hány ki­vé­telt: Ablonczy Ba­lázs, Romsics Ig­nác, Zeidler Mik­lós mun­ká­it. A szak­mai elit­hez tar­to­zó tör­té­né­szek vél­he­tő­en azért ír­tak „in­kább ke­ve­seb­bet” Tri­a­non­ról, mert a szak­má­juk­ban meg­le­he­tő­sen szi­lárd kon­szen­zus ala­kult ki e tárg­­gyal kap­cso­la­to­san im­már több mint két év­ti­zed­del ez­előtt. Ha va­la­ki el­ol­vas­sa az Osiris Ki­adó „Nem­zet és em­lé­ke­zet” so­ro­za­tá­nak Zeidler Mik­lós szer­kesz­tet­te nagy, ezer ol­da­las Tri­a­non-gyűj­te­mé­nyé­ben az ak­ko­ri ve­ze­tő tör­té­né­szek­kel ké­szí­tett 1988-as ke­rek­asz­tal-be­szél­ge­tést, lát­hat­ja, mi­ben is áll e szak­mai kon­szen­zus, amely­nek a ke­re­tei kö­zött dol­goz­tak a ké­sőbb fel­lé­pő tör­té­né­szek is.

      Ám az el­múlt év­ti­ze­dek két egy­más­hoz is kap­cso­ló­dó új fej­le­mé­nye alap­ve­tő­en vál­toz­tat­ta meg e szak­mai kon­szen­zus tár­sa­dal­mi kör­nye­ze­tét. Elő­ször is ki­ala­kult a jobb­ol­da­li múlt­po­li­ti­ka be­széd­mód­ja és in­téz­mé­nyes hát­te­re. „E jobb­ol­da­li ih­le­té­sű el­len-in­téz­mé­nyek na­gyon ha­tá­ro­zot­tan je­len­tet­ték be az igé­nyü­ket a múlt­ér­tel­me­zés meg­újí­tá­sá­ra és va­ló­sá­gos múlt­po­li­ti­kai há­bo­rút ge­ne­rál­tak – ír­ja kéz­ira­tos ta­nul­má­nyá­ban Zeidler Mik­lós. – En­nek köz­vet­len ered­mé­nye az lett, hogy új­ból vis­­sza­hoz­ta a ma­gyar tör­té­net­írás­ba azt a nor­mát, amely­től az 1960-as évek­től kez­dő­dő­en las­san meg­sza­ba­dul­ni lát­szott, ti. hogy a tör­té­net­írást – mint a tár­sa­da­lom ide­o­ló­gi­ai indoktrinálásának egyik ha­té­kony esz­kö­zét – alá kell ren­del­ni a párt­po­li­ti­kai szem­pont­ok­nak.” Má­sod­szor pe­dig ki­ala­kult (s az új mé­di­u­mok ré­vén di­na­mi­ku­san el­ter­jedt) a public history nem hi­va­tá­sos történészkedésének vi­lá­ga és üz­let­ága, amely­nek egyik leg­ked­vel­tebb te­rü­le­te ép­pen a Tri­a­non-mí­tosz lett. E té­má­ról – tör­té­net­tu­do­mány és public history ket­tős­sé­gé­ről – az utób­bi évek­ben Gyáni Gá­bor írt alap­ve­tő fon­tos­sá­gú ta­nul­má­nyo­kat: egyi­kük a nem­rég meg­je­lent Nép, nem­zet, zsi­dó cí­mű kö­te­té­be is be­ke­rült.

      Nem a tör­té­nész szak­mai elit „túl ke­ve­set” írá­sa nyi­tot­ta meg te­hát az utat a Tri­a­non-mí­tosz ki­ala­ku­lá­sa és köz­jo­gi be­ágya­zó­dá­sa előtt, ha­nem a múlt­po­li­ti­kai há­bo­rú és a public history tér­nye­ré­se, s a ve­lük ös­­sze­kap­cso­ló­dó új tí­pu­sú, ellenkulturális él­mény­na­ci­o­na­liz­mus. Min­den­eset­re so­kan dol­goz­tak azon, po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi ér­de­kek­től is ve­zérel­ve, hogy a mi év­ti­ze­de­ink­ben is traumatizálódjon Tri­a­non em­lé­ke­ze­te. Az ál­ta­lam is­mert leg­meg­győ­zőbb kö­zös­sé­gi tra­u­ma-el­mé­let, Jeffrey C. Ale­xan­de­ré (hi­vat­ko­zik rá György Pé­ter is, no­ha a tra­u­ma fo­gal­mát, ha jól lá­tom, né­mi­képp el­té­rő ér­te­lem­ben hasz­nál­ja), ép­pen azt hang­sú­lyoz­za, hogy a kö­zös­sé­gi tra­u­mák nem ön­kén­te­le­nül ala­kul­nak ki egyes ese­mé­nyek kö­vet­kez­té­ben, ha­nem utó­la­go­san lét­re­ho­zot­tak, s azo­no­sí­ta­ni le­het a konst­ru­á­lás mun­ká­ját vég­ző kul­tu­rá­lis ágen­se­ket és a konst­ru­ált tra­u­ma hor­do­zó­cso­port­ja­it. (Az el­mé­let rész­le­tes is­mer­te­té­sét lásd Gyáni Gá­bor „Kul­tu­rá­lis tra­u­ma: adott vagy te­rem­tett?” cí­mű ta­nul­má­nyá­ban, az Ese­mény – tra­u­ma – nyil­vá­nos­ság cí­mű kö­tet­ben.) Így le­het ez a Tri­a­non-tra­u­ma ese­té­ben is, s mint­ha a Tri­a­non-kér­dést az utób­bi két év­ti­zed­ben ku­ta­tó fi­a­ta­labb tör­té­né­szek ha­son­ló irány­ba tet­tek vol­na lé­pé­se­ket, ami­kor Tri­a­non kul­tu­szá­val (Zeidler), il­let­ve le­gen­dá­i­val (Ablonczy), az­az kul­tu­rá­lis meg­konst­ru­á­lá­sá­val kezd­tek fog­lal­koz­ni.

(3) György Pé­ter köny­ve ál­lást fog­lal ab­ban a so­kat vi­ta­tott kér­dés­ben is, hogy mi­ért kö­vet­ke­zett be Tri­a­non, az­az az or­szág te­rü­le­tei és né­pes­sé­ge na­gyob­bik ré­szé­nek más ál­la­mok fenn­ha­tó­sá­ga alá ke­rü­lé­se. Olyan ha­tá­ro­zot­tan ve­ti fel köny­ve több al­ka­lom­mal is a du­a­liz­mus ko­ri po­li­ti­kai elit fe­le­lős­sé­gét (86., 441.), hogy azt kell gon­dol­nom, úgy vé­li, más­faj­ta po­li­ti­ká­val el­ke­rül­he­tő lett vol­na a fen­ti mon­dat sze­rint ér­tett Tri­a­non; el­kép­zel­he­tő lett vol­na olyas­faj­ta köz­jo­gi fej­lő­dés, amely az or­szág te­rü­le­ti-nem­ze­ti­sé­gi födera-lizációjához ve­zet. Min­de­nek­előtt azt hang­sú­lyoz­nám, hogy a ko­ra­be­li köz­jo­gi vi­szo­nyok kö­zött in­kább az összmonarchia föderalizációjának az esé­lyei vet­he­tők fel az anak­ro­niz­mus ve­szé­lye nél­kül, s nem az ak­ko­ri ma­gyar ki­rály­sá­gé. A ma­gyar po­li­ti­kai elit­nek a du­a­liz­mus ko­rá­ban nem volt olyan tény­le­ges be­fo­lyás­sal ren­del­ke­ző sze­rep­lő­je, aki lé­pé­se­ket kí­vánt vol­na ten­ni a nem­ze­ti­sé­gi fö­de­rá­ció fe­lé. Úgy vé­lem, iga­za volt Ken­de Pé­ter­nek 1988-ban írt, „A du­nai ál­lam­szö­vet­ség: áb­ránd és va­ló­ság” cí­mű ta­nul­má­nyá­ban (mely­nek utol­só vál­to­za­ta a szer­ző Még egy­szer a pá­ri­zsi to­rony­ból cí­mű köny­vé­ben ol­vas­ha­tó): „po­li­ti­ka­i­lag néz­ve a fö­de­rá­ci­ós gon­do­lat tér­hó­dí­tá­sá­nak te­hát sem­mi re­a­li­tá­sa nem volt 1914-ig”. De te­gyük fel (kis uchronikus já­ték), hogy az 1867 utá­ni tör­vé­nyek nyel­vi-te­rü­le­ti au­to­nó­mi­át biz­to­sí­tot­tak vol­na Ma­gyar­or­szág nem­ze­ti­sé­ge­i­nek. Va­jon ha ilyes­fé­le fö­de­ra­tív ál­la­pot­ban éri az or­szá­got egy, a vi­lág­há­bo­rú vé­gé­hez ha­son­ló geo­po­li­ti­kai krí­zis, re­á­lis azt fel­té­te­lez­ni, hogy ezek a te­rü­le­tek nem vál­tak vol­na le a há­bo­rús ve­re­sé­get kö­ve­tő­en? Nem hin­ném, hogy re­á­lis vol­na ezt fel­té­te­lez­ni.

      Nem pusz­tán azt sze­ret­ném e be­kez­dés­sel ki­emel­ni, hogy nem sze­ren­csés olyan mér­cét ál­lí­ta­ni a du­a­liz­mus ko­ri po­li­ti­kai elit­tel szem­ben, amely szá­muk­ra re­a­li­tás­ként el­gon­dol­ha­tat­lan le­he­tett. Sok­kal in­kább azt, hogy amit Tri­a­non­nak ne­ve­zünk, geo­po­li­ti­kai fej­le­mény volt, amely csak nem­zet­kö­zi kon­tex­tus­ban ér­tel­mez­he­tő. A nem­ze­ti ön­vizs­gá­lat és ön­bí­rá­lat nagy­sze­rű ha­gyo­má­nya ez eset­ben fél­re­ve­ze­tő: Tri­a­nont nem le­het pusz­tán bel­ső okok­kal, a ma­gyar po­li­ti­kai elit (vagy más bel­ső po­li­ti­kai sze­rep­lők) hi­bá­i­val, bű­ne­i­vel meg­ma­gya­ráz­ni. A du­a­liz­mus ko­ri po­li­ti­kai elit li­be­rá­lis volt és na­ci­o­na­lis­ta. Nagy vo­na­lak­ban azt le­het ró­luk mon­da­ni, hogy előbb ki­pró­bál­ták a li­be­rá­lis prob­lé­ma­meg­ol­dást (az 1868. évi nem­ze­ti­sé­gi tör­vény), az­tán el­to­lód­tak a nem­zet­ál­lam-épí­tő prob­lé­ma­meg­ol­dá­sok fe­lé. Ám a prob­lé­mát – sok­nem­ze­ti­sé­gű és di­nasz­ti­kus el­vű or­szág a di­nasz­ti­kus elv ha­nyat­lá­sá­nak és a nem­ze­tek önál­ló­so­dá­sá­nak nem­zet­kö­zi trend­je kö­ze­pet­te – se így, se úgy nem le­he­tett meg­ol­da­ni. A du­a­liz­mus ko­ri ma­gyar kor­mány­za­tok po­li­ti­ká­ja geo­po­li­ti­kai krí­zis­hely­zet nél­kül, jól-ros­­szul, mű­kö­dött. A krí­zis­hely­zet pe­dig ered­mény­te­len­nek mu­tat­ta e po­li­ti­kát, mint ahogy va­ló­szí­nű­leg bár­mi más­fé­le (ak­kor re­á­li­san el­gon­dol­ha­tó) po­li­ti­kát is an­nak mu­ta­tott vol­na.

      Megint Ken­de Pé­ter idé­zett köny­vé­re hi­vat­ko­zom: „a szlo­vák­ság le­sza­ka­dá­sa Ma­gyar­or­szág­ról – pon­to­sab­ban ki­sza­ka­dá­sa egy po­ten­ci­á­li­san na­gyobb nem­zet­test­ből – tör­té­nel­mi eset­le­ges­ség volt, nem pe­dig sok év­szá­za­dos fo­lya­mat szük­ség­sze­rű ki­me­ne­te­le. Más a hely­zet az er­dé­lyi ro­má­nok­kal, a dél­vi­dé­ki szer­bek­kel, va­la­mint a hor­vá­tok­kal, aki­ket a dél­ke­let-eu­ró­pai tör­té­ne­lem ural­ko­dó trend­je sza­kí­tott ki a ma­gyar ki­rály­ság­ból, s fel­te­he­tő­en ak­kor is szét­vá­lasz­tott vol­na, ha nin­csen I. vi­lág­há­bo­rú, sem 1918-as ös­­sze­om­lás.” Úgy gon­do­lom, ez a re­a­lis­ta szem­lé­le­te a Tri­a­non­hoz ve­ze­tő tör­té­nel­mi fo­lya­ma­tok­nak. Azt pe­dig, hogy a „dél­ke­let-eu­ró­pai tör­té­ne­lem ural­ko­dó trend­je” mek­ko­ra te­rü­le­tet sza­kít ki a ma­gyar ki­rály­ság­ból, dön­tő­en a vi­lág­há­bo­rús ve­re­ség és a győz­tes nagy­ha­tal­mak há­bo­rú utá­ni ren­de­ző po­li­ti­ká­ja ha­tá­roz­ta meg. Aho­gyan Ablonczy Ba­lázs la­ko­ni­ku­san meg­fo­gal­maz­ta: „Tri­a­non azért kö­vet­ke­zett be, mert az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia el­ve­szí­tet­te a há­bo­rút.” Nem ez kö­vet­ke­zett vol­na be a há­bo­rús ve­re­ség nél­kül, és nem más volt az oka, mint a há­bo­rús ve­re­ség.

(4) György Pé­ter több­ször is vis­­sza­tér köny­vé­ben a Tri­a­non-tra­u­ma és az an­ti­sze­mi­tiz­mus kap­cso­la­tá­ra: „a Ta­nács­köz­tár­sa­sá­got kö­ve­tő hó­na­pok az an­ti­sze­mi­tiz­mus új, ad­dig igen­csak is­me­ret­len in­ten­zi­tá­sú meg­je­le­né­sét hoz­ták el. Az 1920 őszén a Par­la­ment ál­tal el­fo­ga­dott nu­me­rus clausus tör­vény ha­tár­kő volt, az­az a Tri­a­non-tra­u­ma fel­dol­go­zá­sá­ban a ma­gyar zsi­dó­ság­ra a bűn­bak sze­re­pé­nek el­ját­szá­sa várt.” (157.) Más vál­to­zat­ban: 1920 után „Cson­ka-Ma­gyar­or­szág elit­je épp­oly he­ves vá­gyat ér­zett a ho­mo­ge­ne­i­tás, te­hát egy­ség iránt, mint ami­lyen csa­pás volt a tár­sa­da­lom egé­szé­re a sok­szí­nű­ség el­tű­né­se. A nu­me­rus clausus eme tö­rés­nek volt a kö­vet­kez­mé­nye, en­nek a fé­le­lem­nek az ered­mé­nye.” (164–165.) György Pé­ter­nek mé­lyen iga­za van, ami­kor köny­vé­ben el­ve­ti az „örök an­ti­sze­mi­tiz­must” mint a két há­bo­rú köz­ti, s a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alatt tör­tént ször­nyű, egy­re ször­nyűbb ese­mé­nyek ma­gya­rá­za­tát, s ami­kor a struk­tu­ra­lis­tá­nak és kontextualistának ne­ve­zett ma­gya­rá­zat­faj­tá­kat fo­gad­ja el (160–161.). Ám nem va­ló­szí­nű, hogy az 1919 utá­ni an­ti­sze­mi­tiz­mus és bűn­bak-sze­rep a Ta­nács­köz­tár­sa­ság­ra vagy a Tri­a­non-sokk­ra adott vá­lasz­ként jött vol­na lét­re.

      Nem sok­kal az után, hogy az Ál­lat­ker­tet vé­gig­ol­vas­tam, ke­rült a ke­zem­be a Bűn­bak­ok min­den idő­ben. Bűn­bak­ok a ma­gyar és az egye­te­mes tör­té­ne­lem­ben cí­met vi­se­lő, a pé­csi Kronosz Ki­adó­nál nem­so­ká­ra meg­je­le­nő kö­tet. E ta­nul­mány­gyűj­te­mény­ben ol­vas­tam Paksy Zol­tán ér­de­kes dol­go­za­tát ar­ról, hogy a ma­gyar par­la­ment­ben és saj­tó­nyil­vá­nos­ság­ban már 1918 ele­jén – te­hát a há­bo­rús ve­re­ség előtt – ös­­sze­állt és of­fen­zív­vá is vált a ke­resz­tény-nem­ze­ti po­li­ti­ká­nak és an­ti­sze­mi­tiz­mus­nak az ös­­sze­tar­to­zó esz­mei együt­te­se, amely majd 1919 vé­gé­től kezd­ve meg­ha­tá­ro­zó­ja lett a ma­gyar po­li­ti­kai beszédnek. Mind­er­ről év­ti­ze­dek­kel ez­előtt Sza­bó Mik­lós is írt fon­tos ta­nul­má­nyo­kat. Nem a há­bo­rús ve­re­ség, a for­ra­dal­mak vagy a te­rü­let­vesz­tés sokk­já­nak a szü­löt­te te­hát faj­vé­de­lem és an­ti­sze­mi­tiz­mus együt­te­se – más­fé­le tár­sa­dal­mi ta­pasz­ta­la­tok­ban kell ke­res­ni a strukturális-kontextualista ma­gya­rá­za­tát. In­kább az úri kö­zép­osz­tály vá­la­sza volt ez a di­na­mi­kus ri­vá­lis tár­sa­dal­mi cso­port, a zsi­dó szár­ma­zá­sú pol­gár­ság ki­hí­vó si­ke­re­i­re – mint aho­gyan ma­gát a nu­me­rus clausus né­ven em­le­ge­tett tör­vényt is ilyen vá­lasz­nak te­kint­het­jük.

      Az 1919–1921 kö­zöt­ti évek fe­hér–vö­rös pol­gár­há­bo­rús idő­szak volt Ma­gyar­or­szá­gon, amely más­ként ját­szó­dott ugyan le, mint Orosz­or­szág­ban, de épp­úgy alap­ve­tő ta­pasz­ta­la­ta volt a tár­sa­da­lom­nak, mint az ot­ta­ni ese­mény­sor. An­nak a tár­sa­dal­mi osz­tály­nak, ame­lyet Bibó Ist­ván jó­val ké­sőbb, már 1944–1945-ös bu­ká­sa után úgy jel­lem­zett, mint akik év­szá­zad­okon ke­resz­tül el­oszt­hat­ták az em­be­ri le­he­tő­sé­ge­ket Ma­gyar­or­szá­gon, 1918–1921 két­fé­le ér­te­lem­ben ráz­ta meg a po­zí­ci­ó­ját: a for­ra­dal­mak, kü­lö­nö­sen a kom­mün idő­sza­ká­ban el­ve­szí­tet­te az or­szág ve­ze­té­sét (az em­be­ri le­he­tő­sé­gek el­osz­tá­sá­nak ha­tal­mát), s ugyan­ezen évek­ben a ko­ráb­ban ál­ta­la ve­ze­tett or­szág el­ve­szí­tet­te te­rü­le­té­nek na­gyobb ré­szét. Nem biz­tos, hogy kön­­nyű meg­mon­da­ni, hogy e két ve­re­ség kö­zül me­lyik le­he­tett fáj­dal­ma­sabb vagy meg­alá­zóbb az úri osz­tály tag­jai szá­má­ra. Ha pél­dá­ul a Buj­do­só köny­vet ol­vas­suk, ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re jut­ha­tunk, hogy ta­lán az előb­bi: a ha­ta­lom el­vesz­té­se. Tormay Cécile mint­ha ki­fe­cseg­né az úri osz­tály tit­kát: hogy a tár­sa­dal­mi ura­lom sem­mi­vé vá­lá­sa na­gyobb sokk volt szá­muk­ra, mint az or­szág te­rü­le­te na­gyobb ré­szé­nek meg­szál­lá­sa – no­ha sokk volt az is. Per­sze, más ko­ra­be­li szö­ve­ge­ket ol­vas­va le­het, hogy más­fé­le kö­vet­kez­te­tés­re jut­nánk.

      In­nen néz­ve min­den­eset­re úgy tű­nik, a Tri­a­non-tra­u­ma kul­tu­rá­lis konst­ruk­ci­ó­ja nem­csak ar­ra szol­gált, hogy az el­vett te­rü­le­tek vis­­sza­szer­zé­sé­re irá­nyu­ló po­li­ti­ka ér­zel­mi-ide­o­ló­gi­ai alap­ja le­gyen, ha­nem ar­ra is, hogy el­fed­je a ma­gyar úri osz­tály 1918–1919-es sokk­ját, a má­sik tra­u­mát, a tár­sa­dal­mi ura­lom idő­le­ges el­vesz­té­sét, s hogy (osztály)önzésüket nem­ze­ti ön­zet­len­ség­gé vál­toz­tas­sa az­ál­tal, hogy ma­gá­ba fo­gad­ja a te­rü­let­el­csa­to­lá­sok ál­tal tény­le­ge­sen súj­tott tár­sa­dal­mi cso­por­tok, a több száz­ezer­nyi me­ne­kült tény­le­ges, lé­lek­ta­ni ér­te­lem­ben vett traumatikus ta­pasz­ta­la­tát is. A Tri­a­non-tra­u­mát mint kul­tu­rá­lis konst­ruk­ci­ót az úri osz­tály in­téz­mény­rend­sze­re vés­te, vé­set­te be­le a ma­gyar tár­sa­da­lom­ba, s e tra­u­ma konst­ruk­ci­ó­ja má­ig őr­zi egy­ko­ri ágen­se­i­nek és hor­do­zó­cso­port­ja­i­nak bal­jós kéz­nyo­mát. Az el­fe­dett má­sik sokk le­het a ma­gya­rá­za­ta an­nak, mi­ért tár­sult az el­csa­tolt te­rü­le­tek vis­­sza­szer­zé­sé­re irá­nyu­ló po­li­ti­ka na­ci­o­na­liz­mu­sa oly gyak­ran (no­ha nem min­den po­li­ti­kai sze­rep­lő­nél) an­ti­sze­mi­tiz­mus­sal – bár er­re Tri­a­non, az­az az or­szág te­rü­le­tei és né­pes­sé­ge na­gyob­bik ré­szé­nek más ál­la­mok fenn­ha­tó­sá­ga alá ke­rü­lé­se, ön­ma­gá­ban nem adott okot.

(5) Köny­ve zá­ró so­ra­i­ban György Pé­ter úgy vé­li, a Tri­a­non-mí­tosz ko­rá­nak le­zá­ru­lá­sa, a nem­zet mint tri­a­no­ni tra­u­ma­kö­zös­ség el­kép­ze­lé­sé­nek az el­ve­té­se az elő­fel­té­te­le a mo­dern ma­gyar po­li­ti­kai kö­zös­ség hely­re­ál­lí­tá­sá­nak (442.). Hogy e le­zá­rás­nak mi le­het a mód­ja, ar­ra egy­részt a már em­le­ge­tett nem­ze­ti ön­vizs­gá­la­ti-ön­bí­rá­la­ti ha­gyo­mányt hoz­za fel pél­dá­nak (Jászi Osz­kárt, Makkai Sán­dort, Né­meth Lász­lót em­lít­ve itt), más­részt a né­met múlt­fel­dol­go­zás mo­dell­jét. Az előb­bi, a „nem­ze­ti ön­re­ví­zió” tra­dí­ci­ó­ja, aho­gyan egy fél­mon­dat­ban már utal­tam rá, ma­ga is fe­lül­vizs­gá­lat­ra szo­rul: túl­zot­tan be­fe­lé for­du­ló, túl­zot­tan pró­fé­tai tó­nu­sú, s túl ke­vés geo­po­li­ti­kai re­a­liz­mus­sal meg­ál­dott ha­gyo­mány ez. Az utób­bi, a né­met múlt­fel­dol­go­zás mo­dell­je pe­dig sze­rin­tem ke­vés­sé il­lik a Tri­a­non-tra­u­ma jel­le­gé­hez, hi­szen ott el­kö­ve­tett vagy el­tűrt konk­rét bű­nök so­rá­val, itt a kép­zelt kö­zös­ség (a nem­zet) sé­rel­mé­nek ér­zel­mi kö­vet­kez­mé­nye­i­vel kell szem­be­néz­ni.

      A kö­zös­sé­gi tra­u­mák drá­mai tör­té­ne­té­nek, azt hi­szem, ál­ta­lá­ban nem va­la­mely te­rá­pia vet vé­get; né­ha egy­sze­rű­en az idő mú­lá­sa, né­ha újabb drá­mai vagy épp ész­re­vét­len tör­té­né­sek. Gon­dol­juk új­ra a fran­cia for­ra­dal­mat cí­mű köny­vé­ben François Furet azt ír­ta, hogy a for­ra­da­lom más­fél­száz évig nem tu­dott múlt­tá vál­ni a fran­ci­ák szá­má­ra: ilyen hosszú időn ke­resz­tül be­fo­lyá­sol­ta a tár­sa­da­lom ide­o­ló­gi­ai meg­osz­tott­sá­gát, po­li­ti­kai in­du­la­ta­it. Ez a tör­té­nel­mi ese­mény­sor nem a ref­lex­ív fel­dol­go­zá­sá­nak kö­szön­he­tő­en vált vé­gül is múlt­tá, ha­nem mert a je­len­tő­sé­gét új tör­té­nel­mi sokk ír­ta felül: a fa­siz­mus­sal-ná­ciz­mus­sal va­ló ta­lál­ko­zás. A né­met múlt­fel­dol­go­zás si­ke­res önreflexív mun­ká­ja mö­gött is vég­be­ment egy má­sik, nagy tár­sa­dal­mi fo­lya­mat, amely le­he­tő­vé tet­te a si­kert: a né­me­tek las­san, ész­re­vét­le­nül a nyu­gat-eu­ró­pai kö­zös­ség tag­ja­i­ként kezd­tek gon­dol­ni ön­ma­guk­ra, el­ol­dód­va a nem­ze­ti iden­ti­tás kény­sze­rű kér­dés­fel­te­vé­se­i­től, amint ar­ról Mary Fulbrook ír A né­met nem­ze­ti iden­ti­tás a holokauszt után cí­mű ki­vá­ló köny­vé­ben. Ta­lán ha­son­ló las­sú fo­lya­ma­tok ve­zet­het­nek el majd egy­szer a Tri­a­non-tra­u­má­tól va­ló el­ol­dó­dás­hoz is. E fo­ko­za­tos el­tá­vo­lo­dás­hoz sok min­den szük­sé­ges, töb­bek közt köny­vek, elem­zé­sek is: olya­nok, mint az Ál­lat­kert Ko­lozs­vá­ron – kép­zelt Er­dély, s olya­nok, mint György Pé­ter ko­ráb­bi, egé­szen mást tár­gya­ló nagy­sze­rű köny­vei.