Bör­tön­ben. Ez­zel a mond­hat­ni el­lent­mon­dást nem tű­rő cím­mel je­lent meg a Pé­csi Nap­ló 1927. áp­ri­lis 17-i szá­má­ban egy, az új­ság be­fo­ga­dó­ké­pes­ség­éhez mér­ten ter­je­del­mes írás. A sze­rény port­ré­val is meg­je­le­ní­tett szer­ző dr. Kastner Je­nő egy. ny. rk. ta­nár volt, va­gyis a pé­csi Ma­gyar Ki­rá­lyi Er­zsé­bet Tu­do­mány­egye­tem ek­ko­ri­ban még ezen a né­ven pub­li­ká­ló egye­te­mi nyil­vá­nos rendkivüli, 1928-tól egye­te­mi nyil­vá­nos ren­des ta­ná­ra. Koltay-Kastner Je­nő­ként 1935-től jegy­zik.

Egye­te­mi, il­let­ve tu­do­má­nyos pá­lya­fu­tá­sa nyi­tott könyv az „il­le­té­kes” ké­zi­köny­vek­nek, le­xi­ko­nok­nak, bib­li­og­rá­fi­ák­nak kö­szön­he­tő­en. Em­lé­kez­te­tő­ül csak an­­nyit, hogy 1924-től 1940-ig, a pé­csi böl­csész­kar Ko­lozs­vár­ra he­lye­zé­sé­ig volt az Er­zsé­bet Tu­do­mány­egye­tem olasz nyelv és iro­da­lom – mond­hat­ni – tan­szék­ala­pí­tó ta­ná­ra. 1936 ele­jén ugyan már az olasz fő­vá­ros­ban van, mi­u­tán ki­ne­vez­ték a Ró­mai Ma­gyar Aka­dé­mia igaz­ga­tó­já­vá, és egyi­de­jű­leg ven­dég­ta­ná­ri meg­hí­vást ka­pott a ró­mai egye­tem ak­ko­ri­ban szer­ve­ző­dő ma­gyar tan­szé­ké­re. (A pé­csi ka­ted­rát ez idő alatt is fenn­tart­ják szá­má­ra; az ok­ta­tás fo­lya­ma­tos­sá­gát meg­bí­zott he­lyet­te­sek és a lek­tor biz­to­sít­ják.) 1940-ben ha­za­tér, ka­ted­rát kap a sze­ge­di egye­tem böl­csész­ka­rán, s mint az olasz (1958-tól: romanisztikai) tan­szék pro­fes­­szo­ra, tan­szék­ve­ze­tő­je te­vé­keny­ke­dik 1968-ig, nyug­díj­ba vo­nu­lá­sá­ig. 1947-ben, ami­kor a vi­dé­ki egye­te­me­ken egy év­ti­ze­den át „szü­ne­tel­te­tik” a nyu­ga­ti nyel­vek ok­ta­tá­sát, az egyik ma­gyar iro­dal­mi ka­ted­rát is el­vál­lal­ja, a ró­mai ven­dég­ta­nár­ság éve­i­ben szer­zett is­me­re­tek­re és ok­ta­tá­si ta­pasz­ta­la­tok­ra ala­poz­va.

Koltay-Kastner Je­nő, mi­e­lőtt 1924 de­re­kán „ki­sze­mel­ték” a po­zso­nyi Er­zsé­bet Tu­do­mány­egye­tem örö­ké­be lé­pő pé­csi egye­tem (lé­nye­gé­ben az ő ki­ne­ve­zé­sé­vel élet­re hí­vott) olasz tan­szé­ké­re, Szé­kes­fe­hér­vá­ron, majd Bu­da­pes­ten volt kö­zép­is­ko­lai ta­nár az 1919/20-as tan­év­vel kez­dő­dő­en. 1923-ban pe­dig meg­kez­di egye­te­mi pá­lya­fu­tá­sát is, mint az olasz iro­da­lom­tör­té­net ma­gán­ta­ná­ra a Páz­mány Pé­ter Tu­do­mány­egye­te­men. A pé­csi tan­szék­re tör­tént meg­hí­vá­sá­ban az ad­dig­ra már szé­pen gya­ra­po­dó tu­do­má­nyos pub­li­ká­ci­ók mel­lett sze­re­pe le­he­tett an­nak is, hogy az Er­zsé­bet Tu­do­mány­egye­tem böl­cső­je: Po­zsony kö­ze­lé­ben szü­le­tett 1892-ben. Szü­lő­he­lye, Magyardiószeg ma a Sládkovičevo ne­vet vi­se­lő Dió­szeg ré­sze. Itt járt ele­mi is­ko­lá­ba, a kö­zép­is­ko­lát Zsol­nán, va­gyis a Fel­föld­ön kezd­te, s az Al­föld­ön, Kecs­ke­mé­ten foly­tat­ta, míg­nem a Páz­mány Pé­ter Tu­do­mány­egye­tem magyar-német-francia sza­kos hall­ga­tó­ja, s az Eöt­vös Kol­lé­gi­um tag­ja lett 1909-ben. Négy év­vel ké­sőbb, 1913-ban, im­már ta­ná­ri és böl­csész­dok­to­ri ok­le­vél­lel fel­fegy­ver­kez­ve Pá­rizs­ba uta­zik, hogy a Sor­bonne ösz­tön­dí­jas hall­ga­tó­ja­ként egé­szít­se ki egye­te­mi ta­nul­má­nya­it. A kö­vet­ke­ző év nya­rán ha­za­jön, sze­ren­csé­jé­re, mert mint sok év­vel ké­sőbb, 1966-ban a Tiszatáj „kér­de­ző­jé­nek”, Bá­lint Gyu­lá­nak el­mond­ja: „csak az men­tett meg a »Fe­ke­te ko­los­tor« (Noirmoutier) in­ter­ná­ló tá­bo­rá­tól, hogy nyá­rá­ra el­fo­gyott a pén­zem, s emi­att hazatértem”.¹ Kuncz Ala­dár nagy­si­ke­rű re­gé­nyé­re cél­zott ez­zel Koltay-Kastner. A ki­tű­nő író-szer­kesz­tő, Fran­cia­or­szág sze­rel­me­se ugyan­is nem volt haj­lan­dó ko­mo­lyan ven­ni, hogy a há­bo­rú ki­tö­ré­sé­nek a pil­la­na­tá­tól kö­zel­len­ség­nek szá­mí­ta­nak az „el­len­sé­ges or­szá­gok” fran­cia föl­dön tar­tóz­ko­dó pol­gá­rai, mi több, vá­lo­ga­tás nél­kül be is bör­tön­zik, in­ter­nál­ják őket. Kuncz Ala­dár­nak tör­té­ne­te­sen Noirmoutier szi­ge­te ju­tott, mely­nek a Fe­ke­te ko­los­tor­ban ál­lí­tott ma­ra­dan­dó em­lé­ket. S egy­ben ön­ma­gá­nak is, mert a re­gény meg­je­le­né­sé­nek éve (1931) az ő ha­lá­lá­nak éve is egyút­tal.

A Sor­bonne­-nal meg­tol­dott egye­te­mi ta­nul­má­nyok so­rán a „fran­cia vo­nal” ha­tá­roz­ta meg Koltay-Kastner Je­nő ala­ku­ló tu­do­má­nyos ér­dek­lő­dé­sét. 1913-ban meg­je­lent dok­to­ri ér­te­ke­zé­sé­nek a cí­me: A Karthausi he­lye a szen­ti­men­tá­lis re­gény­iro­da­lom­ban (Eöt­vös és Sainte-Beuve). De mint az idé­zett Ti­sza­táj-be­szél­ge­tés­ben el­árul­ja, az olasz nyelv és iro­da­lom már ek­ko­ri­ban sem volt kö­zöm­bös szá­má­ra. „Ma­gán­úton ta­nul­má­nyoz­tam” az olasz nyel­vet, mond­ja, majd pe­dig ar­ra utal, hogy Sten­dhal A pármai ko­los­to­rá­nak és olasz no­vel­lá­i­nak is je­len­tős sze­re­pe volt az „olasz vo­nal” meg­erő­sö­dé­sé­ben.

És ez a fo­lya­mat nem ért vé­get ak­kor sem, ami­kor 1914 nya­rán ha­za­jött Pá­rizs­ból, s mond­hat­ni az „olasz arc­vo­nal” ke­rült elő­tér­be. Er­ről a kö­vet­ke­ző­ket mond­ja Bá­lint Gyu­lá­nak: „Ha­ma­ro­san be kel­lett vo­nul­nom ka­to­ná­nak, és a má­so­dik ison­zói csa­tá­ban kö­rül­ke­rí­tett 4. hon­véd gya­lo­gos ez­red cse­kély ma­rad­vá­nya­i­val olasz ha­di­fog­ság­ba es­tem. Az olasz fog­ság­ban töl­tött há­rom év alatt min­den ga­rast köny­vek be­szer­zé­sé­re ta­ka­rít­va meg az »ellátmány«-ból, volt bő­ven időm szin­te mód­sze­re­sen át­ta­nul­má­nyoz­nom az olasz iro­da­lom tör­té­ne­tét. Mo­dern iro­da­lom­ra is elő­fi­zet­het­tem a Pa­ler­mo mel­let­ti, nor­mann ka­ted­rá­li­sá­ról hí­res Cefalů vá­ros­ka tá­bo­rá­ban. Romain Rolland Jean Christophe-jának fris­sen meg­je­lent tíz kö­te­tét is ott ol­vas­tam”. Koltay-Kastner pro­fes­­szor ugyan­itt el­mond­ja azt is, hogy 1919 áp­ri­li­sá­ban, ami­kor im­már sza­ba­don ha­za­tér­he­tett, Dan­te Vi­ta Nuovájának oda­kint ké­szí­tett for­dí­tá­sát hoz­ta ma­gá­val, amit rög­tön meg­mu­ta­tott Kaposi Jó­zsef­nek, a ki­vá­ló Dan­te-ku­ta­tó­nak, a Dan­te Ma­gyar­or­szá­gon cí­mű könyv szer­ző­jé­nek. Tő­le tud­ta meg, hogy idő­köz­ben el­ké­szült Ferenczi Zol­tán for­dí­tá­sa, de vi­gasz­ta­lód­ha­tott, mert 1921-ben az ő Új Élet-for­dí­tá­sá­nak a kéz­ira­ta is ott sze­re­pelt a Nem­ze­ti Mú­ze­um nagy Dan­te-ki­ál­lí­tá­sán, Ferenczi Zol­tán idő­köz­ben meg­je­lent „dí­szes mar­gó­jú” ki­adá­sa mel­lett. „Azért nem saj­nál­tam a fá­rad­sá­got, ami hos­­szú hó­na­pok tét­len­sé­gét éde­sí­tet­te meg” – mond­ta. Köz­ben Bá­lint Gyu­la is meg­te­kint­het­te a „ma­dár­lát­ta” kéz­ira­tot, mert így ír: „Ke­zem­ben tar­tom a sár­gult la­po­kat, cso­dá­lat­tal né­zem a ré­gi kéz­ira­tot, ame­lyen raj­ta van a ha­di­fog­lyok ki­cse­ré­lé­sét in­té­ző Fi­ren­ze mel­let­ti ka­to­nai kór­ház pe­csét­je, ami nél­kül nem hoz­hat­ta vol­na haza.”²

Bá­lint Gyu­la 1966-ban pub­li­kált „be­szél­ge­té­sét” a kö­vet­ke­ző év­ben Ko­vács Sán­dor Iván rö­vid írá­sa kö­ve­ti ugyan­csak a Tiszatájban, Koltay-Kastner Je­nő 75 éves cím­mel. „És ka­to­na lett, majd hadifogoly… A há­rom­évi olasz fog­sá­got azon­ban az élet egye­te­mé­nek fog­ta fel: egy szi­cí­li­ai lá­ger­ben tö­ké­le­te­sen meg­ta­nul­ta Dan­te nyel­vét, s a Vi­ta Nuova ma­gyar for­dí­tá­sá­val tért vissza.” – írja.³ Négy év­vel ké­sőb­bi írá­sá­ban meg is ne­ve­zi a kér­dé­ses lá­ger „le­lő­hely­ét”, a Koltay-Kastner ál­tal em­lí­tett Cefalů vá­ros­kát. A Vi­ta Nuova-fordítás „ki­vi­te­li en­ge­dé­lye” kap­csán vi­szont fo­goly­tá­bo­ri bé­lyeg­zős kéz­irat­ról ír, el­len­tét­ben Bá­lint Gyu­la köz­lé­sé­vel, aki­nek a „Fi­ren­ze mel­let­ti ka­to­nai kór­ház pe­csét­jé­vel” el­lá­tott kéz­ira­tot mu­ta­tott a professzor.⁴

Koltay-Kastner Je­nő 1985-ben tá­vo­zik az élők so­rá­ból. 1992 feb­ru­ár­já­hoz, szü­le­té­sé­nek 100. év­for­du­ló­já­hoz kö­ze­led­ve a pé­csi egye­tem olasz tan­szék­ét új­ra­ala­pí­tó, az olasz ok­ta­tás ügyé­ben minden fórumon el­já­ró Herczeg Gyu­la pro­fes­­szor ja­va­sol­ta, hogy a sze­ge­di egye­tem­mel kö­zö­sen szer­vez­ze­nek tu­do­má­nyos kon­fe­ren­ci­át a nagy italianista em­lé­ké­re. A ja­va­solt ren­dez­vény­re né­mi csú­szás­sal 1993. ja­nu­ár 5-én ke­rült sor a sze­ge­di egye­te­men, 1995-ben pe­dig az em­lék­kö­tet is nap­vi­lá­got lá­tott Koltay-Kastner Je­nő szel­le­mi ha­gya­té­ká­ból cím­mel, a ki­adá­sért fe­le­lős Pál Jó­zsef­nek és a szer­kesz­tő Vígh Évá­nak kö­szön­he­tő­en.⁵

Az em­lék­kö­tet ta­nul­má­nyai kö­zül, te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a je­len írás tu­laj­don­kép­pe­ni tár­gya a „ha­di­fo­goly” Kastner Je­nő 1927-ben pub­li­kált vis­­sza­em­lé­ke­zé­se, a Bör­tön­ben, kü­lön is meg­em­lí­ten­dő Ko­vács Sán­dor Iván „A szi­go­rú fi­lo­ló­gus”: Koltay-Kastner Je­nő cím­mel jegy­zett mun­ká­ja. En­nek be­ve­ze­tő ré­szé­ben ír­ja a kö­vet­ke­ző­ket: „A magyar-német-francia sza­kos Kastner Je­nő 1913-ban Eöt­vös Karthausija és Sainte-Beuve kap­cso­la­tá­ból dok­to­rált, de nem­csak a né­me­tet, a fran­ci­át is »oda­hagy­ta« az olasz ked­vé­ért, amit már az »élet egye­te­mén«: az észak-szi­cí­li­ai Carini fo­goly­tá­bo­rá­ban ta­nult meg oly tö­kél­­lyel, hogy még ott le­for­dí­tot­ta Dan­te Új éle­tét. A kar­pa­szo­má­nyos mű­for­dí­tó­nak a lá­ger­pa­rancs­nok en­ge­dé­lye­ző pe­csét­jé­vel hi­te­le­sí­tett Új élet-kéz­ira­tát az­tán köz­szem­lé­re is tet­ték: 1921-ben, Dan­te ha­lá­lá­nak 600. év­for­du­ló­ján be­mu­tat­ták a bu­da­pes­ti Dante-kiállításon”.⁶ Új elem, hogy míg Ko­vács Sán­dor Iván ide­vo­nat­ko­zó ko­ráb­bi írá­sá­ban Cefalů fo­goly­tá­bo­ra sze­re­pel, mely­ről Koltay-Kastner is meg­em­lé­ke­zett az idé­zett Ti­sza­táj-be­szél­ge­tés­ben, most pe­dig az ugyan­csak szi­cí­li­ai Carini. „A tör­té­ne­tet Tő­le hal­lot­tam” – ír­ja láb­jegy­zet­ben Ko­vács Sán­dor Iván, és egy 1982-ben meg­je­lent írá­sá­ra hi­vat­ko­zik. A hi­vat­ko­zott írás­ban azon­ban nem esik szó sem a szi­cí­li­ai fog­ság­ról, sem an­nak kö­ze­leb­bi he­lyé­ről. A szó­ban for­gó láb­jegy­zet foly­ta­tá­sa vi­szont ma­gya­rá­za­tot ad­hat ar­ra, hogy a ki­tű­nő szer­ző­nél mi­ként lett Cefalůból Carini. „Boda Mik­lós jó­vol­tá­ból is­me­rem fog­sá­gá­ról írt hír­lap cik­két: Bör­tön­ben. Ír­ta: dr. Kastner Je­nő egy. ny. rk. ta­nár, Pé­csi Nap­ló, 1927. ápr. 7.” – ol­vas­ha­tó a láb­jegy­zet­ben. Nos, en­nek az áp­ri­lis­ban, de nem 7-én, ha­nem 17-én meg­je­lent új­ság­cikk­nek a tel­jes szö­ve­gét idéz­zük az aláb­bi­ak­ban, „éke­ze­ti­leg” né­mi át­iga­zí­tás­sal.

 

 

 

 

 

 

Egy italianista vis­­sza­em­lé­ke­zé­se itá­li­ai ha­di­fog­ság­ára

 

1916. nya­rán tör­tént.

      Az Ison­zó ka­nyar­gó ezüst­je, a per­gő­tűz­től ost­rom­lott fe­de­zék, a vész­ház: jobb­ról át­tör­ték a fron­tot és há­tul­ról jön a „di­gó” – mind­ez már csak em­lék, ke­se­rű em­lék volt.

      Et­tük a fog­ság ke­nye­rét. Előbb mar­ha­ko­csik­ba zár­va egy do­boz hús­kon­zerv mel­lé, mely­nek ki kel­lett tar­ta­nia a két­na­pos út alatt Ge­no­vá­ig. Az­tán et­tük a fi­nom zsem­le ké­pé­ben, rég nél­kü­lö­zött fe­hér asz­tal mel­lett a ha­jón, mely Pa­ler­mó­ba szál­lí­tott. Most Cariniban, egy ten­ger­part mel­let­ti vá­ros­ká­ban ten­get­tük éle­tün­ket hu­szon­egyen tisz­tek.

      A fo­goly­tá­bor­nak át­ala­kí­tott ko­los­tor ab­la­ká­ból ki le­he­tett lát­ni mes­­sze, Ischia szi­ge­té­ig. Sza­bad­sá­gunk­ból ugyan­is csak ezek a táv­la­tok ma­rad­tak meg, me­lye­ken a szem el­ka­lan­doz­hat.

      Zárt négy­szö­gű kis renaissance ud­var­ra né­ző cel­lám fa­lán, mi­kor la­kó­já­vá kel­lett sze­gőd­nöm, ezt a fel­írást ta­lál­tam: Silenzio. Va­la­mi egy­ügyű ba­rát fir­kál­hat­ta oda ce­ru­zá­val: csönd. S elő­döm fi­gyel­mez­te­té­sét meg is fo­gad­tam. Az én cel­lám a csönd cel­lá­ja ma­radt, hol las­san­ként kis könyv­tár­ba gyűl­tek ré­gi is­me­rő­sök, az olasz re­mek­írók, ér­kez­tek új lá­to­ga­tók – em­lék­szem, mi­lyen öröm­mel fe­dez­tem fel Pi­ran­del­lót ak­ko­ri­ban, mi­kor még mes­­sze volt mai hír­ne­vé­től! – és min­den hó­nap el­se­jén rámnyitott az öreg, kon­zer­va­tív gon­dol­ko­dá­sú Nurra an­to­ló­gia, az if­jú­ság­tól pezs­gő fi­ren­zei Marzonuo, a fi­lo­zó­fus „Critica.”

      Jó paj­tá­sa­im­má let­tek va­la­men­­nyi­en. Mind­egyi­kük­nek volt va­la­mi in­tim kis tör­té­ne­te, mely ked­ves­sé tet­te előt­tem. Ez csak tit­kos, csem­pész­úton jö­he­tett, amaz kü­lön en­ge­dél­­lyel, kegy­kép bocsájtatott be, a har­ma­dik­nak, ne­gye­dik­nek, ötö­dik­nek ilyen vagy olyan nél­kü­lö­zés volt az ára. Csak egy baj volt. Új ba­rá­ta­im el­len oly­kor lá­zon­ga­ni kez­dett az uni­for­mis, me­lyet hord­tam. Nem mint­ha va­la­mi élet­né­ze­ti kü­lönb­ség éle­ző­dött vol­na ki kö­zöt­tük, ha­nem jel­le­mük­ből folyt ez az el­len­tét. A gon­do­lat és tett, a contemplatív és aktiv élet ősi küz­del­me, a kö­te­les­ség és kedv­te­lés har­ca újul­tak meg ben­nem.

      Tett? Kö­te­les­ség? Van e szók­nak ér­tel­mük egy rab szá­má­ra? Aki is­me­ri a ha­di­fo­goly psychológiáját, az jól tud­ja, mi­lyen kín­zó álom­ké­pe­ket je­len­tet­tek ne­ki ezek a sza­vak­ká deg­ra­dált harc­té­ri ha­tal­mas­sá­gok. A Tett út­jai betemetvék és kö­te­les­ség csak nem fűz az el­len­sé­ges pa­rancs­nok­ság­hoz, mely most moz­gá­sod­nak, sőt kép­ze­le­ted­nek ha­tárt szab! Egyet­len mag kö­rül fo­rog-ke­ring örök­ké min­den gon­do­la­ta: sza­ba­dul­ni!

      Mi­nél re­mény­te­le­neb­bek a kö­rül­mé­nyek, an­nál fan­tasz­ti­ku­sabb ter­vek kó­vá­lyog­nak a rög­esz­me ko­nok­sá­gá­val fe­jé­ben.

      Ho­gyan le­het­ne sza­ba­dul­ni Siciliából? A tá­bort erő­sen őr­zik, no de azon­túl is a vas­úti ál­lo­má­so­kon csend­őr­őr­sök, a vo­na­to­kon őr­já­rat­ok cirkálnak… A messinai szo­ros­ra ár­gus sze­mek vigyáznak… s az­tán be mes­­sze is van Ma­gyar­or­szág!

      Csak va­la­mi nagy­sze­rű terv ke­cseg­tet re­mén­­nyel. Föl­lá­zí­ta­ni a fo­goly le­gény­sé­get, 20-30 ba­ká­val le­fegy­ve­rez­ni éj­sza­ka a szun­di­ká­lás­ra oly igen haj­la­mos őr­sé­get és az­tán to­vább­áll­ni, egy szál­lí­tó­ha­jón ki­köt­ni Is­ten tud­ja hol; sem­le­ges vagy ba­rá­ti te­rü­le­ten. Egy aug. 20.-i Szt. Ist­ván-na­pi ün­ne­pély ki­pat­tan­tot­ta e még egé­szen ka­o­ti­kus ter­vet, mely al­kal­ma­sint ele­ve is ar­ra volt ítél­ve, hogy tel­je­se­dés­be ne men­jen.

      Ün­ne­pé­lyes­sé dí­szí­tett ha­di­fo­goly-asz­tal kö­rül a hu­szon­egy hon­véd tiszt ka­lászt ér­le­lő ró­nák­ról, a csa­lá­di kör­ben meg­sze­gett fe­hér ci­pó­ról em­lé­ke­zett. Ön­kén­te­le­nül és unisono buk­kant fel a lel­kek­ből az Is­ten áldd meg a ma­gyart! És hang­zott és erő­sö­dött a kön­­nyes ima… Az ügye­le­tes olasz tiszt ha­nyatt-hom­lok ro­hant föl a szo­kat­lan zaj­ra és ami­kor meg­lát­ta az ün­ne­pé­lyes ké­pet, az áll­va ének­lő­ket – tudj’ Is­ten mi­cso­da ide­ges fé­le­lem fog­ta el va­la­mi meg nem ér­tett ismeretlentől…

      Fel­tű­zet­te a szu­ronyt ka­to­ná­i­val és úgy jött elő­re a hos­­szú fo­lyo­só vé­ge fe­lé, me­lyen ebéd­lő­asz­ta­lunk ál­lott, egy tit­kos hang azon­ban azt pa­ran­csol­ta: Ne hadd ma­gad míg vé­gé­re nem ér­tél. S hi­á­ba volt a tiszt pa­ran­csa, ki­ál­tá­sa, a szu­ro­nyok test­hez ér­ke­zé­se: Csüry Pis­ta deb­re­ce­ni te­o­ló­gus és egy­szer­smind hős­te­no­runk még egy­szer ki­vág­ta a „megbűnhődté”-t s a csönd ré­vé­be ve­zet­te a pa­nasz­ki­ál­tást.

      No de ez­alatt a „fa­lon túl” is akadt új­ság. A ko­los­tor­nak négy­szög­ben el­he­lye­zett cel­lái kö­zül ugyan­is mi csak az egyik ol­dalt lak­tuk, míg a töb­bi há­rom ol­dal le­gény­sé­gi he­lyi­sé­gek­ként volt fel­hasz­nál­va. A tel­jes négy­szög­be fu­tó fo­lyo­só az egyik ol­dal két sar­kán te­hát el volt fa­laz­va vagy há­rom mé­ter ma­ga­san, úgy hogy mind­ös­­sze a föl­ső bolt­ív ma­radt sza­ba­don. A „fa­lon in­nen” és „fa­lon túl” vi­lág­nak egy­ál­ta­lán ti­los volt egy­más­sal érint­kez­nie.

      A le­gény­ség túl­nyo­mó több­sé­gé­vel ezt a pa­ran­csot kön­­nyen esett be­tar­ta­nunk. Cse­hek vol­tak, akik meg­ta­gad­ták a ka­to­nai tisz­tel­gést, már ak­kor egész kom­mu­nisz­ti­kus el­ve­ket val­lot­tak, s ahol csak le­he­tett, igye­kez­tek gya­láz­ni azt a ren­det, mely őket a há­bo­rú­ba ki­ver­te. A tá­bor­ban min­den­ki tud­ta ró­luk, hogy ná­luk tört át az el­len­ség s mi­at­tuk ke­rül­tünk fog­ság­ba.

      Arány­lag csak ke­vés volt a hon­véd. Most, hogy csak a fa­lon túl a him­nuszt hal­lot­ták és hal­lot­ták az olasz ka­to­nák ki­ál­tá­sa­it, nem tud­ták, mi tör­té­nik ná­lunk. Haj­ba kap­tak a gú­nyo­ló­dó cseh ka­to­nák­kal.

      A lát­szat az le­he­tett tény­leg, mint­ha va­la­mi zen­dü­lés-fé­le ké­szült vol­na a tá­bor­ban a ma­gyar tisz­tek és le­gény­ség meg­egye­zé­sé­vel. Egy cseh tisz­ti­szol­ga val­lo­má­sa ha­ma­ro­san szen­zá­ci­ós színt köl­csön­zött az aug. 20-i, alap­já­ban vé­ve ár­tat­lan ün­nep­ség­nek. A sza­ba­du­lás fan­tasz­ti­kus ter­vez­ge­té­se­it ez ös­­sze­füg­gés­be hoz­ta az imént el­mon­dott ese­mé­nyek­kel és most már egye­ne­sen azt ál­lí­tot­ta, hogy né­há­nyan kö­zü­lünk a him­nus­­szal zen­dü­lés­re akar­tunk jelt ad­ni a ma­gyar ka­to­nák­nak. A vád kép­te­len volt, de kész­sé­ges meg­hall­ga­tást ta­lált az olasz pa­rancs­nok­ság­nál.

      Pár nap­pal ké­sőbb, mi­kor a ke­dé­lyek már kezd­tek le­csen­de­sül­ni, egy­szer­re csak meg­je­lent a tá­bor­ban a di­ví­zió négy tiszt­je; ha­tun­kat – kik­ben az áru­ló cseh tisz­ti­szol­ga be­mon­dá­sa alap­ján a „zen­dü­lés” ve­ze­tő­it sej­tet­ték – le­tar­tóz­tat­tak, egy­más­tól el­kü­lö­ní­tet­tek és a di­ví­zió­pa­rancs­nok rög­tön meg­kezd­te ki­hall­ga­tá­sun­kat. Egyen­kint ve­ze­tett be egy-egy szu­ro­nyos ka­to­na a pa­rancs­nok­ság iro­dá­já­ba. Én vol­tam az utol­só.

      Azon­nal ész­re kel­lett ven­nem, amint a fag­ga­tás meg­kez­dő­dött, hogy tár­sa­im val­lo­má­sa alap­ján az imp­ro­vi­zált vizs­gá­ló­bí­ró is­mét ha­zug­ság-pa­lo­tát épít­he­tett a véd­te­le­ne­ket megszuronyrohamozó vi­téz olasz tiszt és egy áru­ló tisz­ti­szol­ga vád­ja­i­nak szi­lárd fun­da­men­tu­ma­in. Őket ugyan­is egy cseh sza­kasz­ve­ze­tő se­gít­sé­gé­vel hall­gat­ták ki, aki hi­á­nyos ma­gyar tu­dá­sá­val és nyil­ván­va­ló gyű­löl­kö­dé­sé­vel azt és úgy tol­má­csolt, amit és aho­gyan akart, s az ola­szul nem tu­dó hon­véd­tisz­tek­kel olyan jegy­ző­köny­vet íra­tott alá, mely ha­lá­los íté­le­tün­ket is meg­pe­csé­tel­het­te vol­na. Ve­lem szem­ben is ha­son­ló­an akar­tak el­jár­ni. Én azon­ban ola­szul val­lot­tam és hi­á­ba kí­sé­rel­te meg a di­ví­zió­pa­rancs­nok, hogy fe­le­le­te­im ügyes ki­for­ga­tá­sa árán is iga­zol­tas­sa ve­lem a töb­bi­ek ál­tal már el­is­mert vá­da­kat; vagy két­órás ke­mény tu­sa­ko­dás után, ma­gam dik­tál­tam vég­re új­ra az egész jegy­ző­köny­vet. S ez volt a sze­ren­csénk!

      Szep­tem­ber 10-én egy carabinieri szá­za­dos jött 8-10 em­ber­rel a tá­bor­ba. Ha­tun­kat bi­lincs­be ver­tek és Pa­ler­mó­ba szál­lí­tot­tak. Mi­kor a ré­gi Bour­bon­-erőd ha­tal­mas vas­ka­pu­ja be­csa­pó­dott mö­göt­tem, úgy érez­tem, hogy el­ka­pott egy fo­gas­ke­rék és most vé­gig kell őr­lőd­nöm az egész komp­li­kált szerkezeten… s ki tud­ja, mi lesz a vége?… De te­he­tet­len va­gyok; a fo­gas­ke­re­kek ke­gyet­len szo­rí­tá­sá­tól me­ne­kül­ni épp oly le­he­tet­len, mint meg­ál­lí­ta­ni for­gá­su­kat. Pa­ler­mo ka­to­nai, még­pe­dig le­gény­sé­gi bör­tö­né­ben vol­tunk. A cel­la, amely­be a fel­vé­tel meg­aláz­ta­tá­sai után ve­zet­tek, iga­zán al­kal­mas volt ar­ra, hogy meg­döb­bent­sen. Pisz­kos fa­lak, szen­­nyes pad­ló, egy szal­ma­zsák: lá­bá­nál kő­kor­só: ez min­den. Amint a bör­tön­őr ma­gam­ra ha­gyott, el­ső dol­gom volt fel­kúsz­ni a ma­ga­san fek­vő ab­lak­ra, mely­nek egy mé­ter szé­les fal­be­vá­gá­sá­ba kis­sé meg­ha­jol­va be­le­fért az em­ber. Lenn a vá­ros az est pom­pá­já­ban úszott. Nem gon­dol­tam vol­na, hogy két hó­na­pon ke­resz­tül szin­te egye­dü­li szó­ra­ko­zá­som lesz ez a pa­no­rá­ma. Amíg a vizs­gá­ló­bí­ró ki nem hall­ga­tott, sen­ki­vel sem érint­kez­het­tünk. De hon­nan ve­gye­nek hi­va­ta­los ma­gyar tol­má­csot? Vég­re ta­lál­tak egy fa­cér könyv­ügy­nö­köt, ki járt va­la­ha Ma­gyar­or­szá­gon és aki vál­lal­ko­zott a fel­adat­ra. Köz­ben azon­ban el­múlt csak­nem két hó­nap.

      Sze­ren­csé­re a ma­gán­zár­ká­nak vol­tak né­mi – ha nem is hi­va­ta­los – kön­­nyí­té­sei. Mind­járt az el­ső éj­jel meg­is­mer­ked­tem ve­lük Mancuso úr jó­vol­tá­ból.

      Éj­fél fe­lé va­la­ki hal­kan szó­lít a ke­mény tölgy­fa­aj­tó kis rá­csos ab­la­kán, me­lyen egy órá­val előtt vi­lá­gí­tott be az őr vil­lany­lám­pá­sá­val. Az aj­tó csön­de­sen fel­nyí­lik, én ki­oso­nok raj­ta. Va­la­ki kézenfog és ve­zet óva­tos lép­tek­kel – az ügye­le­tes bör­tön­őr szo­bá­já­ból hor­ko­lás hal­lat­szik. A má­so­dik eme­le­ten min­den csön­des.

      Az el­ső eme­let fo­lyo­só­já­nak vé­gén az egyik cel­la aj­ta­ján fény szü­rem­lik ki. A fris­sen fő­zött fe­ke­te­ká­vé gő­ze üti meg az or­ro­mat. S amint be­nyi­tunk – mert a cel­la nyit­va van – egész kis ün­nep­lő tár­sa­ság fo­gad. A bé­csi Zöbel szá­za­dos, kit a harc­tér­ről is­mer­tem, ki­ről nem tud­tam, hogy ő is ide­ke­rült, egy ascari-őrmester, egy ve­len­cei ír­nok – nagy­sze­rű man­do­lin­já­té­kos. A kis asz­tal­kán sző­lő, sült csir­ke, to­jás, friss fü­ge, bor…

      Egy De Lisi ne­vű gaz­dag terminii sző­lő­tu­laj­do­nos „la­kik” itt, kit há­bo­rú­el­le­nes pro­pa­gan­dá­ja mi­att tar­tóz­tat­tak le. Ró­la va­ló­ban el le­het mon­da­ni, hogy itt „la­kik”, míg a töb­bi ide van, „be­zár­va”. Tré­fá­san a bör­tön pa­rancs­no­ká­nak szó­lít­juk. Az őrök mind a zse­bé­ben van­nak. Az eme­let vas­ka­pu­já­ig azt te­het, amit akar. Es­tén­ként ven­dé­ge­ket szo­kott cel­lá­já­ba hív­ni. A meg­hí­vók kéz­be­sí­tő­je volt az a kü­lö­nös Mancuso úr, aki egy fa­ka­nál nye­lé­vel pat­tin­tot­ta fel egy nyo­más­ra a cel­lák zá­rát, me­lyek mind­egyi­ké­hez az őr­nek kü­lön kul­csa volt azon a fé­lel­me­te­sen csö­röm­pö­lő kulcs­cso­món. Reg­gel fe­lé azu­tán is­mét vis­­sza­kí­sért min­den ven­dé­get a cel­lá­já­ba, új­ra rá­juk csuk­ta a zá­rat, mint­ha mi sem tör­tént vol­na. Bi­zo­nyos, hogy nagy gaz­em­ber volt, de ha őt hall­gat­ta az em­ber – mint min­den vizs­gá­la­ti fo­goly – a leg­ár­tat­la­nab­bul ke­ve­re­dett be­le eb­be a ko­misz csá­vá­ba.

      Az el­ső éj­jel azon­ban tar­to­ga­tott még egyéb meg­le­pe­tést is szá­mom­ra. Cel­lám ab­la­ka fa­táb­lák­kal zá­ró­dott. Alig pró­bál­tam meg le­fe­küd­ni, már­is két ol­dal­ról in­dult meg a tá­ma­dás a be­to­la­ko­dó el­len. A pat­ká­nyok és a po­los­kák! A pat­ká­nyok az ab­lak vas­ru­dai elé fel­sze­relt sű­rű rá­cso­zat ka­lit­ká­já­ban tü­le­ked­tek a ke­nyér­ma­ra­dé­ko­kért s olyan zör­gést csap­tak, hogy min­den pil­la­nat­ban fé­lő volt, hogy a fa­táb­la egy­szer csak en­ged és az egész pat­kány­se­reg be­zu­han a cel­lám­ba. A po­los­kák? Jobb nem be­szél­ni tö­me­gük­ről.

      El­le­nük kel­lett el­ső­sor­ban vé­de­kez­nem. Más­nap ki­hall­ga­tás­ra je­lent­kez­tem a bör­tön­pa­rancs­nok­nál. Kér­tem me­szet, for­ró vi­zet, si­ká­ló ke­fét és me­sze­lőt. Az öreg őr­nagy mo­so­lyog­va iga­zí­tot­ta meg mo­nok­li­ját – és dél­után ne­ki­kezd­het­tem a ta­ta­ro­zó mun­ká­hoz. Sze­ren­csé­re ki­csiny volt a cel­la; nem ke­rült sok fá­rad­sá­gom­ba. A fal szin­te szi­tá­vá volt lug­gat­va szög­he­lyek­kel s mind­egyi­kük­ben az élősdik egész ra­ja ta­nyá­zott. Be­fa­laz­tam őket. Az ab­lak ka­lit­ká­ja is meg­tisz­tult a hul­la­dé­kok­tól s kö­vet­ke­ző éj­jel a pat­ká­nyok már csak ép át­sza­lad­gál­tak rajta…

      Las­san­ként is­mét ked­ves la­kó­tár­sam lett a csönd. A mat­rac alá rej­tett olasz pony­va­re­gé­nye­ket, me­lye­ket úgy csem­pész­tek be oly­kor-oly­kor Mancuso és ba­rá­tai, ké­sőbb már tar­tal­ma­sabb ol­vas­má­nyok vál­tot­ták fel. Gentile ügy­véd lá­tott el ve­lük, mert bi­zony a vád oly ko­mol­­lyá kez­dett fej­lőd­ni, hogy ta­ná­csos­nak mu­tat­ko­zott ügy­vé­det fo­gad­ni.

      A vizs­gá­ló­bí­ró vég­re ki­hall­ga­tott ben­nün­ket egyen­ként. De az igaz­ság itt is ros­­szul járt! A könyv­ügy­nök-tol­mács, aki bi­zony épp csak hogy ko­nyí­tott va­la­mics­két a ma­gyar­hoz, de tá­vol volt at­tól, hogy egy mon­da­tot is meg­ért­sen és tud­jon for­dí­ta­ni, az­zal vág­ta ki ma­gát, hogy tol­má­csolt a vi­lág­ba, amit ép­pen a vizs­gá­ló­bí­ró kér­dé­se szug­ge­rált. S volt is­mét öt ha­mis jegy­ző­könyv és egyet­len egy igaz: az enyém.

      A tá­bor­ban mint­egy öt­ven ta­nút hall­gat­tak ki. Az elő­ze­tes ki­hall­ga­tá­sok­kal an­­nyi idő telt el, hogy ügyünk csak 7 ha­vi vizs­gá­la­ti fog­ság után ke­rül­he­tett a pa­ler­mói ka­to­nai tör­vény­szék elé.

      A tár­gya­lás 10 na­pig tar­tott el. Itt már nem ar­ról volt szó, hogy egy had­na­gyocs­ka ar­ra hasz­nál­ja fel a vá­dat, hogy ál­ta­la ke­rül­je el a harc­tér kel­le­met­len­sé­gét. Itt már tény­leg rész­re­haj­lat­la­nul az igaz­sá­got ke­res­ték. Igaz, hogy az el­nök­lő al­tá­bor­nagy és az egész bí­ró­ság kez­det­ben az ál­lam­ügyész – egy rend­kí­vül szim­pa­ti­kus ar­cú fi­a­tal­em­ber – is a vád ha­tá­sa alatt ál­lot­tak, de ha­ma­ro­san de­ren­ge­ni kez­dett előt­tük a va­ló­ság.

      A leg­főbb ér­dek ter­mé­sze­te­sen az kel­lett le­gyen, hogy a leg­sú­lyo­sabb vá­dat, a zen­dü­lést meg­cá­fol­juk. A vád ere­jét ma­gyar tár­sa­im alap­já­ban vé­ve ha­mis jegy­ző­köny­ve­i­re ala­pí­tot­ta. Be kel­lett bi­zo­nyí­ta­ni – hogy a hi­tes tol­mács nem ért ma­gya­rul. Ez azon­ban nem volt kön­­nyű. Az ügy­nök­nek, úgy lát­szik, szük­sé­ge volt a tol­má­csi na­pi­dí­jak­ra s így bát­ran le­tet­te a tol­má­csi es­küt. Azu­tán egye­ne­sen fel­há­bo­rí­tó ar­cát­lan­ság­gal gü­gyö­gött ös­­sze va­la­mit ma­gya­rul és for­dí­tott olasz­ra azt, ami ne­ki tet­szett. Én ráz­tam a fe­je­met. Az ügy­véd til­ta­ko­zott. Az ügy­nök-tol­mács azon­ban olyan vak­me­rő szem­te­len­ség­gel for­dí­tot­ta a „tény­le­ges tiszt”-et bank­hi­va­tal­nok­nak, hogy az ügyész- és a bí­ró­ság meg volt ró­la győ­ződ­ve, hogy ki­tű­nő­en ért ma­gya­rul, csak mi be­szé­lünk ne­ki min­den­fé­le táj­szó­lás­ban s al­kal­ma­zunk csa­lárd trük­kö­ket, hogy le­he­tet­len­né te­gyük s az elő­ze­tes vizs­gá­lat jegy­ző­köny­ve­i­nek hi­te­les­sé­gét meg­dönt­sük.

      Vég­re azon­ban olyan kí­nos hely­ze­tek­be és el­len­mon­dá­sok­ba ke­ve­re­dett a tol­mács, hogy fá­rad­tan meg­val­lot­ta: nem ér­ti a vád­lott be­szé­dét. Ha nem va­gyunk ha­di­fog­lyok, pert akaszt­hat­tunk vol­na a nya­ká­ba ha­mis es­kü mi­att, így csön­des di­a­dal­lal hall­gat­tuk az el­nök fel­há­bo­ro­dott sza­va­it. Kö­vet­ke­ző nap­ra ta­lál­tak egy as­­szonyt, egy bor­ke­res­ke­dő hód­me­ző­vá­sár­he­lyi szár­ma­zá­sú fe­le­sé­gét, ki tíz éve volt férj­nél Pa­ler­mó­ban.

      Ked­ves je­le­net volt, ahogy a hód­me­ző­vá­sár­he­lyi korcs­má­ros lá­nya meg­örült a rég hal­lott ma­gyar szó­nak és aho­gyan las­san be­le­jött új­ra a be­széd­be. Amint meg­ér­tet­te, hogy mi­ről van szó, már ő egyen­lí­tet­te ki ja­vunk­ra a ma­gyar ta­nú­val­lo­más­ok közt meg­nyi­lat­ko­zó el­len­té­te­ket. Az­óta sem lát­tuk többé… se­gít­sé­gét meg sem kö­szön­het­tük.

      A had­bí­ró­ság ezek alap­ján kény­te­len volt tár­sa­im elő­ze­tes vizs­gá­la­ti jegy­ző­köny­ve­i­től el­te­kin­te­ni és az én tol­mács ki­zá­rá­sá­val tett val­lo­má­som­ra tá­masz­kod­ni a to­váb­bi­ak­ban. Ez pe­dig ha­tá­ro­zot­tan ta­gad­ta, hogy zen­dü­lés­ről va­la­ha gon­dol­kod­tunk vol­na is. A mi ta­nú­ink tit­kon ér­te­sít­ve vol­tak, hogy ugyan­így vall­ja­nak. Az ál­lam­ügyész bi­zo­nyí­té­kok hi­á­nyá­ban kény­te­len volt a zen­dü­lés vád­ját el­ej­te­ni.

      Meg­ma­radt azon­ban az en­ge­del­mes­ség meg­ta­ga­dá­sá­nak és fe­gye­lem­sér­tés­nek a vád­ja. Mert ha egy tár­sa­ság kö­zös aka­rat­tal a ka­to­nák szu­ro­nya­i­val mit sem tö­rőd­ve to­vább éne­kel: mi ez, ha nem az en­ge­del­mes­ség meg­ta­ga­dá­sa? Ezen a pon­ton azon­ban már kön­­nyebb volt a vé­de­ke­zé­sünk. Hi­vat­koz­tunk a ma­gunk nem­ze­ti ér­zé­se­i­re, me­lyet sem­mi­fé­le fog­ság nem tör­het meg; hi­vat­koz­tunk ar­ra, hogy a him­nuszt fél­be­hagy­ni gyá­va­ság lett vol­na, s meg­tud­va, hogy az el­nök­lő al­tá­bor­nagy fia Mauthausenben fo­goly, igye­kez­tem ki­hasz­nál­ni ezt az ér­zel­mi kö­rül­ményt is. Az ő fia is bi­zo­nyá­ra ugyan­úgy tett vol­na, mint mi. Az érv ha­tott. Meg­tör­tént az a kü­lö­nös eset, hogy vé­dő­be­szé­de­met a tár­gya­lá­si te­rem kö­zön­sé­ge meg­tap­sol­ta. Egy pil­la­nat­ra az el­len­ség-fo­goly sze­rep meg­szűnt. S ez el­dön­töt­te a tár­gya­lás sor­sát. Az ál­lam­ügyész mond­ha­tott még ál­gyű­lö­let­től lá­zon­gó be­szé­det, kér­he­tett még 5-7 évi bör­tönt fe­jünk­re, mi tud­tuk, hogy meg­nyer­tük az ügyet és a fel­men­tő íté­let nem volt szá­munk­ra meg­le­pe­tés. S a tár­gya­ló­te­rem­ben bí­rák és vád­lot­tak kö­zött mint­ha az őszin­te ro­kon­szenv és tisz­te­let szá­lai szö­vőd­tek vol­na.

      Ez a leg­ér­té­ke­sebb em­lék, mit a ha­di­tör­vény­szé­ki tár­gya­lás­ról meg­őriz­tem. Ma is ez­zel a ro­kon­szenv­vel gon­do­lok sze­rep­lő­i­re. A bör­tön sem ha­gyott ben­nem sem­mi ke­se­rű­sé­get. Sőt há­lás va­gyok ma is azért a sok em­ber­is­me­ret­ért, nél­kü­lö­zé­sért, szen­ve­dé­sért, mit egy an­gol tu­ris­ta sem tud meg­sze­rez­ni pén­zért. Igaz, hogy olyan va­lu­tá­val fi­zet­tük meg az árát, ami so­ká­ig rá volt ír­va ha­lo­vány, csont­tá-bőr­ré fo­gyott ar­cunk­ra. De Pa­ler­mót ma is csak a bör­tön rá­csá­nak ap­ró koc­ka-be­osz­tá­sa­in tu­dom elképzelni.⁷

 

      *

 

 

 

 

Nap­ja­ink italianistája, a ró­mai „La Sapienza” egye­te­men ok­ta­tó és az olasz-ma­gyar kap­cso­la­tok el­mé­lyí­té­sén fá­rad­ha­tat­la­nul mun­kál­ko­dó Sárközy Pé­ter a kö­vet­ke­ző so­rok­kal in­dít­ja egyik ta­nul­má­nyát: „Olasz­or­szág 1915. évi be­lé­pé­se az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ba az an­tant­ha­tal­mak ol­da­lán nem ér­te vá­rat­la­nul sem Né­met­or­szá­got, sem Auszt­ri­át, an­nál in­kább a ma­gyar­or­szá­gi köz­vé­le­ményt, mely a »hagyományos olasz-ma­gyar barátság« alap­ján el­vár­ta vol­na a sze­re­tett Itá­li­á­tól, az olasz nép­től, hogy ha már nem akart a ten­gely­ha­tal­mak ol­da­lán részt ven­ni a há­bo­rú­ban, leg­alább sem­le­ges­sé­gét őriz­ze meg. Ehe­lyett a vi­lág­há­bo­rú egyik leg­vé­re­sebb front­já­vá vált az Isonzo-Piave és a Karszt-hegy­ség vi­dé­ke, ahol több száz­ezer olasz, oszt­rák, cseh, hor­vát, ma­gyar ka­to­na vesz­tet­te éle­tét.” A to­váb­bi­ak­ban, a köl­csö­nös meg­bé­ké­lés fo­lya­ma­tát kö­vet­ve így ír: „1921-ben Dan­te ha­lá­lá­nak hat­szá­za­dik év­for­du­ló­ja ad­ta az el­ső al­kal­mat a ma­gyar-olasz kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok lát­vá­nyos fel­újí­tá­sá­ra.” Ki­eme­li, hogy még en­nek előt­te, 1920 má­ju­sá­ban meg­kezd­te mű­kö­dé­sét a Cor­vin Má­tyás Magyar-Olasz Egye­sü­let, és a kö­vet­ke­ző év­ben el­in­dul két év­ti­ze­des út­já­ra az egye­sü­let olasz nyel­vű fo­lyó­ira­ta, a Corvina.⁸ Te­gyük hoz­zá: a Cor­vi­ná­ban rend­sze­re­sen pub­li­kált Koltay-Kastner Je­nő, aki 1927 már­ci­u­sá­ban lét­re­hoz­ta az egye­sü­let pé­csi szek­ci­ó­ját, az ak­ko­ri szó­hasz­ná­lat sze­rint fiókját.⁹ Csak zá­ró­jel­ben: nyolc év­vel ké­sőbb az ő kez­de­mé­nye­zé­sé­re szü­le­tett a pé­csi egye­tem tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­ta is, az 1943-ig élő Pannonia.¹⁰

A pé­csi pro­fes­­szor Bör­tön­ben cí­mű írá­sa, mely­ben szé­pí­tés nél­kül, he­lyen­ként ke­se­ré­des hu­mor­ral idé­zi fel a szi­cí­li­ai ha­di­fo­goly­tá­bor­ban (Carini), il­let­ve bör­tön­ben (Pa­ler­mo) át­él­te­ket, s több mint meg­bo­csá­tó gesz­tus­sal zá­rul, 1927 áp­ri­li­sá­ban szü­le­tett. Beth­len Ist­ván gróf mi­nisz­ter­el­nök ró­mai lá­to­ga­tá­sá­val szin­te egyidőben. Va­ló­szí­nű, hogy az egy hó­nap­pal ko­ráb­ban meg­ala­pí­tott pé­csi „fi­ók­egye­sü­let” va­la­me­lyik ös­­sze­jö­ve­te­lén is elő­ad­ta a szer­ző. Hogy a Koltay-Kastner ál­tal 1966-ban em­lí­tett, majd 1971-ben Ko­vács Sán­dor Iván ál­tal is meg­idé­zett Cefalů nem sze­re­pel az 1927-es vis­­sza­em­lé­ke­zés­ben, an­nak az le­het az oka, hogy hang­sú­lyoz­ni akar­ta: meg­fe­le­lő nyelv­is­me­ret nél­kül ki­szol­gál­ta­tot­tak va­gyunk ide­gen, fő­ként el­len­sé­ges kör­nye­zet­ben. Lám az ő nyelv­tu­dá­sa is cso­dát tett Pa­ler­mó­ban, ki­vált, hogy olyan se­gí­tő­je akadt, mint a ma­gyar nyel­vet va­ló­ban ér­tő és be­szé­lő, Hód­me­ző­vá­sár­hely­ről el­szár­ma­zott as­­szony.

Le­het, hogy a pa­ler­mói fel­men­tő íté­let után már nem Carini, ha­nem Cefalů tá­bo­rá­ban foly­tat­ta ha­di­fog­sá­gát, mely – mond­hat­ni köz­tu­do­má­sú­an – vi­szony­lag ké­nyel­mes­nek szá­mí­tott az exkolostorokba „pré­selt” tá­bo­rok­hoz képest.¹¹ Si­ke­rült azo­no­sí­ta­ni a há­rom érin­tett vá­ro­son be­lü­li szín­he­lye­ket, Carini ese­té­ben a Biblioteca Communale „F. Scavo” könyv­tá­ro­sa, Vincenzo Buzzetta szí­ves köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. A mint­egy 25 000 la­ko­sú vá­ros a tar­to­má­nyi szék­hely­től, Pa­ler­mó­tól nyu­gat­ra mind­ös­­sze 25 ki­lo­mé­ter. Jó­for­mán be­lő­le nő ki a Monte Saraceno, tö­vé­ben a Baronessa di Carini le­gen­dá­já­ról ne­ve­ze­tes Castellóval és szá­mos egy­há­zi mű­em­lék­kel. A vá­ro­si könyv­tár is az egy­ko­ri kar­me­li­ta ko­los­tor­ban ka­pott he­lyet. Szép ke­ren­gő­jé­vel együtt jó ál­la­pot­ban ma­radt fenn, el­len­tét­ben a San Rocco (Szent Ró­kus) mi­no­ri­ta ko­los­tor­ral, mely 1870 után bí­ró­sá­gi bör­tön­ként, az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén pe­dig (Kastner Je­nőt és tár­sa­it is be­fo­ga­dó) fo­goly­tá­bor­ként szol­gált. Egy ré­sze az­óta meg­sem­mi­sült, a „ma­ra­dék” a Comune tu­laj­do­ná­ban van, vá­ro­si hi­va­ta­lok mű­köd­nek ben­ne.

Pa­ler­mó­ban a ré­gi Bour­bon­-erőd volt ra­bos­ko­dá­suk szín­he­lye, ír­ja Koltay-Kastner. Ez nagy va­ló­szí­nű­ség­gel a ki­kö­tő nyu­ga­ti ré­szén emel­ke­dő Arsenale Borbonico le­he­tett. A Bour­bo­nok „tá­vo­zá­sa” után so­ká­ig, az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén is bör­tön volt a vi­ha­ros múl­tú épü­let­ben, ma pe­dig Pa­ler­mo „ten­ger­mú­ze­u­ma”, a Museo del Mare székháza.¹² Az egy­kor itt ra­bos­ko­dó ma­gya­rok cel­lái a fel­ső szin­ten vol­tak, in­nen pe­dig va­ló­ban jó pa­no­rá­ma nyí­lott a vá­ros­ra „a bör­tön rá­csá­nak ap­ró koc­ka-be­osz­tá­sa­in ke­resz­tül”. Amennyi­ben Pa­ler­mó­tól ke­let­re, a nor­mann ka­ted­rá­li­sá­ról hí­res Cefalů vá­ros­ka tá­bo­rá­ban is meg­for­dult a „kar­pa­szo­má­nyos fo­goly”, ak­kor a Botta-kaszárnya (Caserma Botta) le­he­tett a színhely.¹³ Ha­di­fo­goly vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek sze­rint in­nen gyö­nyö­rű ki­lá­tás nyí­lott a ten­ger­re, nem cso­da, hogy az ob­jek­tum ma „kincs­tá­ri” üdülőház.¹⁴ Egyéb­ként Carini ten­ger­part­ja is csak né­hány ki­lo­mé­ter a vá­ros­tól. „A fo­goly­tá­bor­nak át­ala­kí­tott ko­los­tor ab­la­ká­ból ki le­he­tett lát­ni mes­­sze, Ischia szi­ge­té­ig” – em­lé­ke­zik a pro­fes­­szor. Va­ló­já­ban Ustica szi­ge­tét lát­hat­ták a ra­bos­ko­dók, s nem a többszáz ki­lo­mé­ter­rel tá­vo­lab­bi Ischiát.

„1916 nya­rán tör­tént”, kez­di az ison­zói had­szín­té­ren tör­tént fog­ság­ba esé­se tör­té­ne­tét dr. Kastner Je­nő. Az 1916 saj­tó­hi­ba le­het, fel­te­he­tő­en kéz­zel írt szö­veg­ből dol­go­zott a sze­dő, mert a Tiszatájnak adott élet­in­ter­jú­ban azt mond­ja: „a má­so­dik ison­zói csa­tá­ban kö­rül­ke­rí­tett 4. hon­véd gya­log­ez­red cse­kély ma­rad­vá­nya­i­val olasz ha­di­fog­ság­ba estem”¹⁵. Ez csak­is 1915 nya­rán tör­tén­he­tett, mert a má­so­dik ison­zói csa­ta 1915. jú­li­us 18-án kez­dő­dött és au­gusz­tus 3-áig tartott.¹⁶ A 4. („nagy­vá­ra­di”) hon­véd gya­log­ez­re­det nem sok­kal előbb he­lyez­ték át az észa­ki (orosz) had­szín­tér­ről az olasz arc­vo­nal­ra. Jú­li­us 15-én vo­nul­tak elő­ször ál­lá­sok­ba, majd vé­gig­har­col­ták a má­so­dik ison­zói csa­tát a Monte San Michele he­gyen és kör­nyé­kén, „a Doberdó poklában.”¹⁷ A fris­sen ki­kép­zett tiszt fel­te­he­tő­leg azok kö­zött volt, akik­kel az át­he­lye­zés ide­jén fel­töl­töt­ték az olasz front­ra vo­na­to­zó ez­re­det, és akik fog­ság­ba es­tek a jú­li­us 8-tól au­gusz­tus 3-áig ter­je­dő idő­szak­ban. Utá­na két­na­pos uta­zás kö­vet­ke­zett mar­ha­va­gon­ok­ban Ge­no­vá­ig, majd vi­szony­lag ké­nyel­mes át­ha­jó­zás Pa­ler­mó­ba, ahon­nan már csak egy ug­rás Carini és a fo­goly­tá­bor­rá ala­kí­tott ko­los­tor a ke­ren­gő­re né­ző cel­lá­val. Amen­­nyi­ben Kastner Je­nő és har­cos­tár­sai már a csa­ta el­ső sza­ka­szá­ban fog­ság­ba es­tek, el­vi­leg már ez év au­gusz­tus 20-án is „bű­nöz­het­tek” a him­nusz ének­lé­sé­vel, de va­ló­szí­nűbb, hogy a kö­vet­ke­ző év ese­mé­nye volt a be­lát­ha­tat­lan kö­vet­kez­mé­nyek­kel já­ró „zen­dü­lés”. Ha így volt, ak­kor 1916. szep­tem­ber 10-én szál­lí­tot­ták át meg­bi­lin­csel­ve a hat fő­bű­nöst Pa­ler­mó­ba, a szi­cí­li­ai fő­vá­ros ka­to­nai bör­tö­né­be. Elő­ző „lak­hely­ükön” öt­ven ta­nút hall­gat­tak ki, ez hét hó­nap­ra nyúj­tot­ta a pa­ler­mói vizs­gá­la­ti fog­ság ide­jét. (A hét meg­le­het el­írás, mert né­hány be­kez­dés­sel előbb azt ír­ja az em­lé­ke­ző, hogy két hó­na­pon ke­resz­tül szin­te egye­dü­li szó­ra­ko­zá­sa volt a pa­ler­mói bör­tön­cel­la ab­la­ká­ból nyí­ló pa­no­rá­ma.) A vizs­gá­la­ti fog­sá­got tíz­na­pos tár­gya­lás kö­vet­te a ka­to­nai tör­vény­szék előtt. A fel­men­tő íté­le­tet kö­ve­tő­en, 1916 no­vem­be­ré­ben, vagy ha meg­áll a hét hó­nap, ak­kor 1917 ta­va­szán, Carini exkolostorában tá­bo­roz­hat­tak is­mét. De fi­gye­lem­be vé­ve a Ti­sza­táj-in­ter­jú­ban elmondottakat¹⁸ va­ló­szí­nű, hogy mint­egy „vi­gasz­díj­ként” a ko­ráb­bi­nál sok­kal jobb el­he­lye­zést kap­tak Cefalů „pa­no­rá­más” tá­bo­rá­ban. Itt „Romain Rolland Jean Christoph-jának fris­sen meg­je­lent tíz kö­te­tét” is nyu­god­tab­ban vé­gig­ol­vas­hat­ta Eugenio Kastner ha­di­fo­goly.

Köny­vek és fo­lyó­irat­ok be­szer­zé­sét, ol­va­sá­sát – bi­zo­nyos kor­lá­to­zá­sok­kal – nem til­tot­ták a ha­di­fog­ság­gal kap­cso­la­tos rendelkezések.. Koltay-Kastner Je­nő cím sze­rint is em­lít ál­ta­la „já­ra­tott” ran­gos fo­lyó­ira­to­kat, de az olasz cí­mek­kel ugyan­csak baj­ban le­he­tett a Pé­csi Nap­ló. Így lett a „kon­zer­va­tív gon­dol­ko­dá­sú” Nuova Antologiából Nurra Antologia, „az ifjuságtól pezsgó fi­ren­zei” Marzocco fo­lyó­irat­ból pe­dig Marzonuo.¹⁹ Vi­szont a ma­gyar him­nusz ének­lé­se ti­los volt min­den olasz tá­bor­ban. Az már más kér­dés, hogy a dal­la­mot, még ke­vés­bé a szö­ve­get, alig­ha is­mer­het­te fel a dél-itá­li­ai őr­sze­mély­zet ön­je­lölt árul­ko­dók nél­kül.

A Ti­sza­táj-in­ter­jú­ban azt ol­vas­suk, hogy pro­fes­­szo­runk 1919 áp­ri­li­sá­ban tért ha­za a fog­ság­ból. Kö­vet­ke­zés­képp több mint há­rom és fél évig ra­bos­ko­dott Itá­li­á­ban. Ezt az időt ál­ta­lá­ban le­fe­lé ke­re­kí­tik a ké­zi­köny­vek; ma­ga is há­rom évi olasz fog­ság­ról be­szél a szó­ban for­gó in­ter­jú­ban. Ha­za­té­ré­se va­ló­szí­nű­leg ha­di­fo­goly­cse­re út­ján tör­tént, a kér­de­ző Bá­lint Gyu­la ugyan­is azt ír­ja, hogy a ha­za­csem­pé­szett Vi­ta Nuova-fordítás kéz­ira­tán „raj­ta van a ha­di­fo­goly­cse­rét in­té­ző Fi­ren­ze mel­let­ti ka­to­nai kór­ház pecsétje.”²⁰ A had­tör­té­ne­ti iro­da­lom­ból tud­ha­tó, hogy a ha­di­fo­goly­cse­ré­re vá­ró fog­lyo­kat, jó­részt be­te­ge­ket, se­be­sül­te­ket és rok­kan­ta­kat, Calvi karthausi ko­los­to­rá­ban vá­ra­koz­tat­ták an­nak idején.²¹ Calvi va­ló­ban Fi­ren­ze kö­ze­lé­ben van, de a „cso­dák te­re” vá­ro­sá­hoz még kö­ze­lebb. Ko­los­to­rá­nak be­csü­le­tes ne­ve is Certosa di Pi­sa.

Koltay-Kastner Je­nő sok­ré­tű tu­do­má­nyos mun­kás­sá­gát, a fel­ső­ok­ta­tás­ban és a ma­gyar-olasz kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok épí­té­sé­ben szer­zett ér­de­me­it min­de­nütt el­is­me­rik. Nem­csak ide­ha­za, kül­föld­ön is, nem utol­só sor­ban Olasz­or­szág­ban. Rend­kí­vül je­len­tő­sek a 19. szá­za­di ma­gyar és olasz sza­bad­ság­harc­ok kap­cso­la­ta­it fel­tá­ró mű­vei, de az el­ső ma­gyar-olasz nagy­szó­tár szer­kesz­té­se is az ő ne­vé­hez fű­ző­dik. Ha­lá­la után egy év­vel, 1986-ban, a sze­ge­di egye­tem ki­ad­vá­nyá­ban meg­je­lent sze­mé­lyi bib­li­og­rá­fi­á­já­ban 215 té­tel­lel van je­len, jól­le­het még ez is vá­lo­ga­tás­nak tekinthető.²² 1943-ban az MTA le­ve­le­ző tag­já­vá vá­laszt­ják, a „for­du­lat évé­ben” ezt meg­von­ják tő­le, s csak posz­tu­musz, 1989-ben kap­hat­ta vis­­sza aka­dé­mi­ai tag­sá­gát. Szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ján, mint er­ről fen­tebb már szó volt, mél­tó­kép­pen meg­em­lé­kez­tek ró­la Sze­ge­den, pé­csi és sze­ge­di ös­­sze­fo­gás­sal. Újab­ban több fi­a­tal ku­ta­tó is fog­lal­ko­zik egye­te­mi és azon túl­mu­ta­tó mun­kás­sá­gá­val. Hogy mást ne mond­junk, pár éve, 2010-ben Bozsó Ju­dit a pé­csi olasz tan­szék történetét ír­ta meg 1924-től 1940-ig, Józsa Ju­dit (PTE) „mentorálásával”, s mun­ká­já­nak ér­te­lem­sze­rű­en Koltay-Kastner pro­fes­­szor a fő­sze­rep­lő­je. 2009-ben pe­dig Szlavikovszky Be­á­ta nyúj­tott be dok­to­ri dis­­szer­tá­ci­ót a Páz­mány Pé­ter Ka­to­li­kus Egye­tem böl­csész­ka­rán. Az­óta már pub­li­kált ér­te­ke­zé­sé­nek tár­gya a ma­gyar-olasz kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok tör­té­ne­te 1880-tól 1945-ig, ben­ne a Kor­vin Má­tyás Olasz-Magyar Egye­sü­let és fo­lyó­ira­ta, a Cor­vi­na – Koltay-Kastnert ugyan­csak mé­lyen érin­tő – történetével.²³

A so­kat idé­zett Tiszatáj 1982. év­fo­lya­má­ban a 90 éves Koltay-Kastner Je­nőt kö­szön­ti Kaposi Már­ton, és en­nek kap­csán a kö­vet­ke­ző­ket ír­ja: „Lát­szó­lag a vé­let­len, az el­ső vi­lág­há­bo­rú alat­ti olasz fog­ság in­dí­tot­ta el vég­le­ge­sen azon a pá­lyán, amely­nek leg­szé­le­sebb sáv­ja az italianisztikáé. De öröm­mel el­ha­gyott, át­me­ne­ti kény­szer­pá­lya lett vol­na csu­pán, ha ide sod­ró­dott uta­sá­ban nincs meg a sok­ol­da­lú­ság­ra tö­rek­vő haj­lam, és ezt az adott­sá­got nem tá­mo­gat­ja olyan irigy­lés­re mél­tó eru­dí­ció, ami­lyet a szá­zad­for­du­ló sok­szí­nű szel­le­mé­ben le­he­tett – ha nem is ál­do­za­tok nél­kül – elsajátítani.”²⁴

 

---

¹     Bá­lint Gyu­la: Pécs – Ró­ma – Sze­ged. Be­szél­ge­tés Dr. Koltay-Kastner Je­nő tan­szék­ve­ze­tő egye­te­mi ta­nár­ral. Tiszatáj, 1966/2, 130.

²     I. m., 98.

³     K(ovács) S(ándor) I(ván): Koltay-Kastner Je­nő 75 éves. Tiszatáj, 1967/2, 190.

⁴     Uő: Janus Pan­no­ni­us év­szá­za­dai. In: Uő: Pan­nó­ni­á­ból Eu­ró­pá­ba. Ta­nul­má­nyok a ré­gi ma­gyar iro­da­lom­ból, Bu­da­pest, 1975, Gon­do­lat, 40. A ta­nul­mány meg­írá­sá­nak éve 1971. Meg­je­lent az Élet és Iro­da­lom 1972. már­ci­us 18-i szá­má­ban is.

⁵     Koltay-Kastner Je­nő szel­le­mi ha­gya­té­ká­ból. Bev. Pál Jó­zsef, szerk. Vígh Éva. Sze­ged, 1995, Jó­zsef
At­ti­la Tu­do­mány­egye­tem, Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Kar. A kon­fe­ren­ci­án Pál Jó­zsef, Koltay-Kastner Je­nő ki­vá­ló sze­ge­di utó­da az it­te­ni évek­ről be­szélt, e so­rok szer­ző­je (Herczeg Gyu­la tan­szék­ének meg­hí­vott elő­adó­ja) a pé­csi­ek­ről. Az em­lék­kö­tet­ben ta­nul­mán­­nyal sze­rep­lő szer­zők kö­zül
Ko­vács Sán­dor Iván, Kaposi Már­ton, Aczél Zsu­zsan­na, Vígh Éva, Pál Jó­zsef, Mó­ricz György és Fried Ilo­na az iro­da­lom­tör­té­nész Koltay-Kastner Je­nő mun­kás­sá­gát mél­tat­ták, Herczeg Gyu­la, Be­ne­dek Nán­dor és Fá­bi­án Zsu­zsan­na írá­sai pe­dig a nyel­vész­re és le­xi­kog­rá­fus­ra em­lé­kez­tet­tek tanulmányaikkal.

⁶     Ko­vács Sán­dor Iván: „A szi­go­rú fi­lo­ló­gus”: Koltay-Kastner Je­nő. In: Koltay-Kastner Je­nő szel­le­mi ha­gya­té­ká­ból, 7–8. A ta­nul­mány elő­ző­leg már meg­je­lent az ITK-ban, 1993, 1–2.

⁷     Pé­csi Nap­ló, 1927. áp­ri­lis 17., 9–10.

⁸     Sárközy Pé­ter: A ma­gyar-olasz kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok ala­ku­lá­sa az el­ső vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­sét kö­ve­tő évek­ben. Guido Romanelli 1919. évi mis­­szi­ó­já­nak ha­tá­sa a ma­gyar köz­vé­le­mény­re. In: Ritrar parlando il bel. Ta­nul­má­nyok Ki­rály Er­zsé­bet tisz­te­le­té­re. Szerk. Sze­ge­di Esz­ter, Falvay Dá­vid, Bu­da­pest, 2011, L’Harmattan, 389., 397.

⁹     Boda Mik­lós: Pécs olasz kap­cso­la­tai. Az Olasz Kul­tú­ra Nap­ja tu­do­má­nyos em­lék­ülé­sén, 1987. már­ci­us 17-én el­hang­zott elő­adás. Ba­ra­nyai Könyv­tá­ros, 1987/2, 17–20.

¹⁰    Huber Kálmánné: A Pannonia fo­lyó­irat tör­té­ne­te és re­per­tó­ri­u­ma. Pécs, 1979, Ba­ra­nya Me­gyei Levéltár. Klny. A Ba­ra­nyai Hely­tör­té­net­írás 1979 cí­mű kö­tet­ből, 305–370.

¹¹    Ha­di­fo­goly ma­gya­rok tör­té­ne­te, I. Szerk. Pich Je­nő. (Az olasz ki­rály­ság területén: A szá­raz­föl­di tá­bo­rok tör­té­ne­te című fe­je­zet szer­kesz­tő­je: Bar­na Já­nos). Bu­da­pest, 1930, Athenaeum, 220.

¹²    Mantia, Tiberio: L’Arsenale Borbonico di Pa­ler­mo. Bagheria, 2009, Lions Club Pa­ler­mo Mediterra-nea, P. 4.

¹³    Di Paola, Salvatore: Brevi note storiche sull’impianto del Distretto Militare di Cefalů. Corriere delle Madonie. 1971, 1.

¹⁴    Ha­di­fo­goly ma­gya­rok tör­té­ne­te (a 11. sz. jegy­zet­ben i. m.), 220. Vö. Ba­ra­bás Bé­la: Ma­gyar ha­di­fog­lyok éle­te orosz-olasz föl­dön. Bu­da­pest, 1916, Dick Ma

nó, 165–177.

¹⁵    Bá­lint Gyu­la, i. m. (ld. 1. sz. jegy­zet), 130.

¹⁶    Ha­di­fo­goly ma­gya­rok tör­té­ne­te (a 11. sz. jegy­zet­ben i. m.), 210.

¹⁷    Pin­tér Ta­más – Ró­zsa­fi János – Stencinger Nor­bert: Ma­gyar ez­re­dek a Doberdó-fennsik vé­del­mé­ben. Bu­da­pest, 2009, Zrí­nyi Ki­adó, 102.

¹⁸    Bá­lint Gyu­la, i. m. (ld. 1. sz. jegy­zet), 130.

¹⁹    A Nuova Antologia című iro­dal­mi, tu­do­má­nyos és mű­vé­sze­ti fo­lyó­irat 1866-tól Fi­ren­zé­ben, 1878-tól Ró­má­ban je­lent meg, je­le­nik meg ma is. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú alatt szü­ne­telt; Koltay-Kastner ko­ráb­bi szá­mo­kat kap­ha­tott. 1913 után ki­adott köny­vek, fo­lyó­irat­ok s ki­vált új­sá­gok „be­szer­zé­sét” egyéb­ként is til­tot­ták a ha­di­fog­lyok­ra vo­nat­ko­zó sza­bá­lyok. Vö. Ha­di­fo­goly ma­gya­rok tör­té­ne­te (a 11. sz. jegy­zet­ben i. m.), 233–234. A Marzocco iro­dal­mi fo­lyó­irat 1896-tól 1932-ig je­lent meg Fi­ren­zé­ben, mely­nek cí­me­re a marzocco, a li­li­o­mos orosz­lán. A Benedetto Croce ál­tal ala­pí­tott La Critica cí­mű iro­dal­mi, tör­té­nel­mi és fi­lo­zó­fi­ai fo­lyó­irat is sze­re­pel Koltay-Kastner vis­­sza­em­lé­ke­zé­sé­ben; ez 1903-tól 1943-ig je­lent meg Fi­ren­zé­ben.

²⁰    Bá­lint Gyu­la, i. m. (ld. 1. sz. jegy­zet), 130

²¹    A ha­di­fo­goly ma­gya­rok tör­té­ne­te (a 11. sz. jegy­zet­ben i. m.), 245–246.

²²    Kecs­ke­mé­ti Jánosné: Koltay-Kastner Je­nő bib­li­og­rá­fi­á­ja. In Acta Universitatis Szegediensis de Attilas Jó­zsef Nominata, Acta Romanica, X. Sze­ged, 1986, Hungaria, 195–240.

²³    Bozsó Ju­dit a Mo­za­ik című internetes egye­te­mi lap 2010/1. szá­má­ban tet­te köz­zé az­óta már to­vább bő­vült mun­ká­ját, Szlavikovszky Be­á­ta dol­go­za­ta pe­dig Az Egye­te­mi Könyv­tár Év­köny­vei 2007. évi kö­te­té­ben ol­vas­ha­tó. Itt je­gyez­zük meg, hogy Koltay-Kastner Je­nő éle­té­nek és mun­kás­sá­gá­nak bio­grá­fi­ai és bib­li­og­rá­fi­ai át­te­kin­té­sé­ben úttörőnek szá­mít Sza­bó Pál ös­­sze­fog­la­ló mű­ve, A M. Kir. Er­zsé­bet Tu­do­mány­egye­tem és iro­dal­mi mun­kás­sá­ga. (Pécs, 1940, Du­nán­túl, 510–515.). Az újabb iro­dal­mi és ál­ta­lá­nos le­xi­ko­nok Koltay-Kastner szó­cik­ke­i­nek szám­ba­vé­te­lé­től el­te­kin­tünk. A Pécs le­xi­kon szó­cikk­ét Zemplényi Ve­ro­ni­ka jegy­zi. Vö. Pécs Le­xi­kon. Főszerk. Romváry Fe­renc, I. Pécs, 2010, Pécs Le­xi­kon Kul­tu­rá­lis Nonprofit Kft., 413.

²⁴    Kaposi Már­ton: A 90 éves Koltay-Kastner Je­nő kö­szön­té­se. Tiszatáj, 1982/2, 12–14.