Egyrészt talán mindenki számára egyértelmű, hogy mit jelent a nemzet terminus, másrészt azonban még azok a történészek sem tudják teljesen „megfogni" ezt a fogalmat, akik évekig foglalkoznak a nemzet és a nacionalizmus kérdéseivel. Benedict Anderson „elképzelt közösség"-nek nevezi a nemzetet, Ernest Gellner „politikai küldetés"-hez, „Isten-adta emberi csoportosulás"-hoz hasonlítja; úgy tűnik, mintha minden egyes definiálási kísérlet csak még jobban eltávolítaná a nemzet fogalmát azokkal a metaforákkal és hasonlatokkal, amelyekkel megragadni próbálja azt. Felvetődik így a kérdés: hogyan beszélhetünk egy olyan fogalomról, amelyet mindenki használ, de senki sem ért? Milyen a nemzetről való beszéd természete?

Salman Rushdie regénye jó példája a nemzetről való beszédnek. Az éjfél gyermekei, amely először 1981-ben jelent meg, egyszerre posztkoloniális és posztmodern regény, ez a kettősség pedig nagyon kedvező a nemzet diskurzusának tematizálásához. Posztkolo-niális, vagyis a regény narrátora tisztában van azzal, hogy beszélnie kell a nemzetről ahhoz, hogy önmagáról beszélni tudjon; posztmodern, vagyis ez a beszéd már túljutott a harcos-didaktikus nacionalizmus buktatóin. A szöveg nem tud – és nem is akar – megfeledkezni a valóságban létező személyekről és eseményekről (az indiai nemzet „nagy alakjairól" és a nemzetet formáló történelemről), de mégsem mondhatjuk, hogy a nagybetűs Indiai Nemzetet beszélné el. Az éjfél gyermekei „beismeri," hogy a nemzet nem egy magyarázatra váró fogalom, melynek szent és sérthetetlen jelentése van, hanem sok változatban létező és állandóan kavargó, örvénylő beszéd. Rushdie regényét a nemzetről való beszéd egy lehetséges változataként olvasom. Egyrészt arra keresek választ, hogy miképp beszéli el, miképp írja meg a nemzet a szubjektumot, másrészt pedig azt próbálom feltérképezni, hogy – ezzel szemben – hogyan nevezi meg a szubjektum a nemzetet.

 

*

 

Nem lehet véletlen, hogy olyan sok történész fordul szóképekhez, például az „elképzelt közösség" metaforájához, amikor a nemzetet definiálja. A nemzetről való beszéd alapvetően kedveli a trópusokat, ez pedig leginkább a terminus megfoghatatlanságának, pillangótermészetének lehet a következménye. Az éjfél gyermekeinek narrátora, Szalím Szinai, az allegóriát választja ahhoz, hogy a nemzetről beszélni tudjon, hiszen elbeszélése, mint azt már sok kritikus megállapította, a nemzet-allegóriája. A regényt olvashatjuk India regényeként, a történelem-allegóriájaként, illetve posztmodern (Paul de Man-i értelemben vett) allegóriaként, mint ahogyan azt Bényei Tamás teszi.¹ Ez utóbbi olvasat felveti az allegória jelentésének problémáját, ezzel együtt pedig a nemzet (mint az allegória jelöltje) jelentésének kérdéseit is.

A regény narrátora, Szalím Szinai, 1947. augusztus 15-én, pontban éjfélkor, India függetlenné válásának pillanatában születik: „Az óra mutatói, tiszteletteljes üdvözlésül, összetették a tenyerüket, amikor megszülettem", írja a narrátor. „Jaj, csak ki kell mondanom: India függetlenné válásának pillanatában szédültem ki erre a világra."² Szalím sorsa összefonódik India sorsával, teste az indiai nemzet testét lesz hivatva képviselni, vagyis a narrátor a nemzet allegorikus alakjává válik. Az éjfél gyermekeiben azonban, mint ahogy azt a cím már önmagában is mutatja, nem csak egy gyermek jön világra ebben a szerencsés órában. Ezeregy gyermek születik éjfél és egy óra között, akik (Szalímhoz hasonlóan) szintén India függetlenné válásához, az új nemzet ígéretéhez kötődnek. A gyermekek létezéséről sokáig nem tud Szalím, mígnem felfedezi, hogy feje, akárcsak egy rádió, rá tud hangolódni az éjfélkor született gyerekek „frekvenciájára". A tizedik születésnapján meghallja „a titkos éjszakai hívójeleket, a hozzám hasonlók hívását… az éjfél gyermekeinek öntudatlan hullámait" (264), akik rajta keresztül kommunikálni kezdenek egymással. Ez az adó-vevő képesség Szalím éjféli ajándéka, aki így az életben maradt ötszáznyolcvanegy gyerekkel megalakítja az Éjféli Gyermekek Konferenciáját, az É. GY. K.-t, vagyis, mint Szalím írja, azt a „csapatot, amelynek tagjai ott élnek szerte az országban, s melynek főhadiszállása a homlokom mögött lesz". (324)

A Konferencia első látásra kísértetiesen hasonlít ahhoz az „elképzelt közösséghez", amelyet Anderson nemzetnek nevez: „a nemzet elképzelt politikai közösség, amely egyszerre szuverénként és korlátok között létezőként képzelődik el."³ „Öntudatlan hullámok" teremtenek kapcsolatot a gyerekek között, akik így egy elképzelt csatornán keresztül érintkeznek egymással: gondolatformákat, képeket, majd teljes mondatokat küldenek Szalím fejébe, aki ezeket a címzettnek továbbítja. Ez a csatorna éppolyan imaginárius, mint az egy nemzethez tarozó emberek kapcsolata, vagyis a Konferencia ahhoz a képhez hasonlít, amely Anderson szerint egy nemzet tagjainak fejében él, és különös módon teremt kapcsolatot közöttük. Így tehát az Éjféli Gyermekek Konferenciáját, mint „elképzelt közösséget", a nemzet metaforájának tekinthetjük, amely később „kifejlődik", átalakul, beékelődik az ok-okozatiság egymásutániságába, és a regény második nemzet-allegóriájává válik.

Eszerint tehát két allegória is megkísérli megjeleníteni a nemzetet Az éjfél gyermekeiben: a Konferencia, az Éjféli Gyermekek Konferenciája, illetve a test, Szalím teste. Ez a tény már önmagában felveti azt a kérdést, hogy mennyiben különbözik a regény két nemzet-allegóriája egymástól, illetve hogy lehetséges-e az, hogy két különböző allegória ugyanarról a dologról, ugyanarról a nemzetről beszéljen. Tézisem szerint a test-allegóriát a nemzet hivatalos allegóriájának tekinthetjük, amely megnevezi a szubjektumot, míg a Konferencia-allegóriát a szubjektum „kibújási kísérleteként" foghatjuk fel: Szalím az Éjféli Gyermekek Konferenciájának megnevezése és elbeszélése segítségével próbálja elfelejteni a hivatalos allegória által rárótt szerepet. Vagyis az első allegória vizsgálata arra ad választ, hogyan írja meg a nemzet (mint hatalom) a szubjektumot, míg a második arra, hogy a szubjektum miképpen kérdőjelezheti meg ezt a hatalom általi megszólítást. A nemzet mindkét esetben trópusként jelenik meg, a hangsúly inkább azon van, hogy milyen trópusokról van szó, illetve azon, hogy a beékelődés során milyen logika olvassa a hivatalos és az alternatív nemzet-allegória alapító trópusait.⁴

 

1. A nemzet teste

 

Már a regény első oldalán teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy az India függetlenné válásának pillanatában született Szalím a nemzet testét lesz hivatva képviselni: „a nyájasan tisztelgő óramutatók okkult zsarnokságának hála", írja a narrátor, „rejtélyes módon hozzábilincselődtem a történelemhez, végzetem egyszer és mindenkorra összefonódott hazám végzetével". (9) Szalím azt is elárulja, hogy pusztán kényszerből azonosul allegorikus szerepével, mivel sem születésének időpontjába, sem a szerep megteremtésébe nem sok beleszólása volt: „jövendőmondók jósolták meg jöttömet, újságok ünnepelték érkeztemet, politikusok iktatták törvénybe létemet. És engem senki sem kérdezett". (9) Az allegória alapító struktúrája a „nemzet teste" trópus, amely már önmagában is jelzi, hogy a test-allegória Szalím akaratától függetlenül alakul ki. A trópus nyilván metafora (mivel valamiféle elképzelt hasonlóság alapján azonosítja a nemzetet egy élőlénnyel, akinek teste van), mégpedig olyan csonka metafora, amelynek azonosítója (az éjféli gyermek) csak Szalím világrajövetelével születik meg. Más szavakkal, a metafora azonosítottja (az indiai nemzet) már Szalím születése előtt rögzül, Szalím pedig egész egyszerűen beleszületik az azonosító szerepébe, vagyis a trópus kijelöli azt az üres pozíciót, amellyel a szubjektum születésekor azonosul.

A nemzet mintha belevésné magát az üres pozíciót elfoglaló szubjektum testébe. Egy emlékezetes földrajzórán például a félőrült Zagallo tanár úr a hajánál fogva emeli fel Szalímot, akin azt akarja bemutatni, mi az a humán geográfia: „nem látjátok ennek a ronda majomnak az arcán egész India térképét?", kérdezi Zagallo. „Nézzétek csak… ez a lecsüngő izé, ez a Dekkán-félsziget." (361) Szalím arca olyan térképpé válik, amelybe az indiai nemzet vésődik bele, vagyis a szubjektum teste a jelentésképzés helyévé válik, valamiféle „többtagú és néma anyag"-gá, „amin és amivel szemben a hatalom kifejti erejét, alávetve és megtörve ezáltal az egyéneket".⁵ Az alávetett, megírt, passzív test kerül elő akkor is, mikor Szalím születéséről számol be: éjfélkor „[a]z óra mutatói, tiszteletteljes üdvözlésül, összetették a tenyerüket" (9, kiemelés tőlem – Gy. Á.), Szalím apja eltörte a nagylábujját, ő pedig hozzábilincselődött a történelemhez (az eredetiben handcuffed to history). Néhány oldallal később, mikor Szalím a nagyapja történetét kezdi mesélni, kiderül, hogy Ádam Aziz testét egy idegen nemzet írta meg: Aziz a Németországban töltött évek hatására képtelen úgy imádkozni, mint azt korábban tette, hiszen „sokat látott szemmel" (12) néz körül Indiában. Egy másik epizódban pedig Szalím Ajub, a pakisztáni politikus fejformáját találja egy Angliában készített földgömbhöz (vagyis az angol nemzet egy produktumához) hasonlónak: „gömbölyű volt a feje, akár egy bádogból való földgömb, csak a hosszúsági és a szélességi körök hiányoztak róla; a férfi, noha bolygófejű volt, nem viselt címkét, mint az a bolygó, amelyet egykor a Majom taposott szét: nem volt rajta a MADE AS ENGLAND felirat." (449–50, kiemelés tőlem – Gy. Á.) A „made as England" felirat a „made in England" elírása, amelyet úgy fordíthatnánk magyarra, hogy ‘Anglia szerint készített, Angliához hasonlóan gyártott’. Az a tény, hogy Szalím képzeletében ez a felirat Ajub fején jelenik meg, azt sugallja, hogy a politikus feje Anglia szerint gyártott üres gömb, vagyis éppolyan „alávetett, többtagú és néma anyag", mint az India térképét ábrázoló Szalím arca.

Különös helyzetet teremt, hogy ez az alávetett, „többtagú és néma anyag" Az éjfél gyermekeiben totalitásra törő fogalmat jelenít meg: Szalím teste egyszerre alávetett része és képviselője a nemzetnek. A test a nemzetet reprezentálja, miközben mégis annak része marad, vagyis úgy viselkedik, mint a romantikus esztétika szimbólum-fogalma. „A szimbólum világában a kép egybeeshet a valósággal", írja Paul de Man, „mivel a valóság és annak reprezentációja létében nem, csupán kiterjedésében tér el egymástól: viszonyuk olyan, mint egy kategóriasor és egyik elemének a viszonya",⁶ vagyis a szimbólum egyszerre része és reprezentációja a világnak, akárcsak Szalím teste a nemzetnek. Szalím része a nemzetnek, erre utal már a regény első oldalán tett kijelentés is, miszerint rejtélyes módon hozzábilincselődött a történelemhez, teste hozzáadódott a nemzet testéhez, mint egy elem a kategóriasorhoz. Ugyanakkor ez az elem magában foglalja az egész kategóriasort, hiszen Szalím teste a totális nemzetet hordozza, mint az Dzsaváharlál Nehru leveléből kiderül: „[t]e vagy a legújabb hordozója India ősi, mégis örökkön fiatal arcának", írja a miniszterelnök az újszülött Szalímnak; „[m]egkülönböztetett figyelemmel fogjuk kísérni életed, amely bizonyos értelemben mindnyájunk életének tükre lesz." (192, kiemelések tőlem – Gy. Á.) Szalím hozzábilincselt része a nemzetnek, tükörképe (mint szimbólum) mégis az egész indiai nemzetet (mindnyájunkat) hordozza, vagyis a szubjektum nemzethez való viszonyát a szinekdoché logikája jellemzi, akárcsak a szimbólum szerkezetét de Man szerint: egy rész jeleníti meg és próbálja elbeszélni az egészet.

Ez a szinekdochikus szerkezet két tekintetben is felfedi a szimbólum önkényességét. Először is, a trópus feltételezi, hogy létezik az a totális egész (a nemzet), amellyel a rész (Szalím) azonosulhat. Másodszor, a szimbólum magát a részt is totálissá teszi az egésszel való azonosulás folyamatában: ahhoz, hogy a test megjeleníthesse a nemzetet, mintha magának is olyan szentté és egésszé kellene válnia, mint amilyen szent és egész a nemzet szeretne lenni. Szalím úgy beszél a testről, mintha magáról a nemzetről beszélne, hiszen szerinte „[a] testnél […] homogénabb képződményt el sem lehet képzelni. Oszthatatlan, egy darabból készült ruha, megszentelt templom, ha úgy tetszik. Teljessége minden körülmények között megőrzendő." (368, kiemelések tőlem – Gy. Á.) Vagyis, bár a test korántsem valami angyali dolog, mégis megszentelt templomként jelenik meg, tehát szakrálissá válik a nemzettel való azonosulás folyamatában. A test fetisisztikus jegyekkel ruházódik fel, miközben megfeledkezik arról, hogy tulajdonképpen alávetett (hozzábilincselt) része a nemzetnek.

A test a regény több epizódjában is megfeledkezik minderről és valamiféle totális egészként jelenik meg. Az egyik jelenetben Aziz doktort (a sikertelen imádkozási jelenet után nem sokkal) a gazdag földbirtokos Ghani lányához, Naszímhoz rendelik, akinek az apa szerint „rettenetes, tűrhetetlen hasfájása van". (32) Az orvosnak egy lyukas lepedőn keresztül kell megvizsgálnia betegét (úgy, hogy a lyukat két testőr a beteg testrészhez emeli), mivel Naszím „idegenek előtt nem hivalkodik testével". (31) A lány egyre gyakrabban betegeskedik, a panaszok elkezdenek felfelé vándorolni, „kerülve bizonyos megemlíthetetlen testtájakat", (35) és a sok betegség eredménye éppen az, amit az apa eltervezett: a doktor fantáziaképet (vagyis valami totális egészet) alkot „az oly sokszor vizsgált részletekből" (35), és halálosan beleszeret a lányba. A megpillantott testrészeket összerakva fétisnek képzeli a lány testét, hiszen az „kitöltötte a lelkében lappangó űrt – az ürességet, amely akkor támadt, amikor orrba verte a göröngy". (38) Aziz képzeletében valami önkényes, valóságban nem létező egész teremtődik, amely tagadja, hogy valójában pusztán részek helyett áll, vagyis Aziz feltételezi, hogy létezik az az egész, amelyet a rész képvisel.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a test a regény több epizódjában is úgy jelenik meg mint hozzábilincselt, alávetett része a nemzetnek. A test-allegóriát a nemzet hivatalos allegóriájának tekinthetjük, amely megszólítja, definiálja és megírja a szubjektumot: Szalím kényszerből bilincselődik hozzá a nemzethez (hisz őt senki sem kérdezte), illetve kényszerből válik a nemzet testévé Nehru „olvasatában". Az allegória alapító struktúrája a „nemzet teste" metafora, amely már Szalím születése előtt is létezik, pontosabban csak akkor létezik, hiszen amikor Szalím megszületik és teste hozzábilincselődik India történetéhez, az azonosítás a rész-egész viszonyon alapuló szinekdoché logikáját követi, vagyis a metafora rögtön szimbólumként értelmeződik. Nehru szintén szimbólumként szólítja meg Szalímot, vagyis a „nemzet teste" metafora szimbólummá válik a test-allegóriába való beékelődés során.

 

2. Az elképzelt közösség

 

A regény második nemzet-allegóriájának alapító struktúrája szintén metaforikus eredetű, akárcsak a „nemzet teste" trópus: az Éjféli Gyermekek Konferenciája eléggé egyértelműen azonosítódik a nemzettel, az azonosítás alapja pedig az „egy helyen megszólaló sok". A Konferencia-metaforát Paul de Man-i értelemben vett „vak metaforának" tekinthetjük, mivel a metafora leginkább a gyermekek közösségének megfoghatatlanságát, vagyis saját jelentésének határozatlanságát „jelenti". A metafora történetének, genealógiájának vizsgálata sokat elárul a nemzetről beszélni akaró, a nemzetet megnevezni akaró szubjektumról, illetve magának a nemzet trópusának a természetéről. A „nemzet teste" metaforával ellentétben a Konferencia-metafora megszületése tetten érhető a regényben. A Konferencia Szalím „találmánya", nem pedig egy már korábban is létező trópus, illetve szerep; artikulálása és megalapítása Szalím kibújási kísérlete a „hivatalos" nemzet-allegória által ráruházott pozíció alól.

A metafora történetének vizsgálatakor először a trópus „születését" kell számba venni, vagyis azt az epizódot, amikor Szalím először nevezi meg az éjféli gyermekek hangjait. A családjától elszenvedett megaláztatások miatt a kilencéves Szalímnak szokásává válik, hogy a fürdőszobában, a szennyesládában töltse napjait, elrejtőzve így a szülei és a szolgálóik elől. Egyszer, amikor a szennyesládában rejtőzködik, édesanyja, Amina lepi meg a fürdőszobában, aki nem tudhatja, hogy fia ott van. Amina könnyek között suttogja el a négy falnak (és akaratán kívül Szalímnak) egy férfi nevét, és ez a név nem a férje neve, hanem Nadir Kháné, Amina korábbi, félhivatalos férjéé. Szalím nagyon szorult helyzetben van (konkrét és metaforikus értelemben egyaránt), és mindent megtesz, hogy ne árulja el magát, de a szennyesládában egy „gatyamadzag" csiklandozza az orrát, és tüsszentenie kell. Hatalmasat szippant az orrával, aminek hatása nemcsak az, hogy felfedi rejtőzködését anyja előtt, hanem az is, hogy meghallja az éjféli gyermekek hangjait homloküregében.

A hangok felfedezésének előfeltétele tehát az, hogy Szalím titkos helyen legyen, ahol „nincs tükör; gonosz tréfák, mutogató ujjak sem hatolnak át rajta. Az apai haragot elfojtják a szennyes ingek és a levetett melltartók". (245) Szalímnak el kell rejtőznie a tükör, vagyis saját arcképe, illetve az egész világ elől ahhoz, hogy a metafora megszülethessen. Búvóhelye a koszos szennyesláda, egy „lyuk a világegyetemben", ahonnan „a civilizáció kívül reked", illetve ahol Szalím rejtve van „a szülők és a történelem követelményei elől". (245) Bűnös helyen van, illetve bűnt követ el azzal, hogy elbújik, hiszen ezzel a koszos alvilágot, a női testet idéző levetett melltartókat választja a tiszta civilizáció helyett. Elrejtőzése áthágás, transzgresszió; Szalím kívül akar kerülni az emberek közösségén, illetve mintha el akarná felejteni saját szerepét, vagyis azt, hogy az ő tükörképe tulajdonképpen a nemzetet hivatott megjeleníteni. A szennyesládát olyan lyuknak látja, amely megszabadítja az azonosulás törvényszerűségeitől (a tükörképtől), illetve amely elrejti a közösség elől. Vagyis a nemzet metaforájának megteremtése előtt Szalím éppen azokat a jegyeket szeretné elfelejteni, amelyek a nemzet fogalmát jellemzik: a totális képekkel való azonosulást és az imaginárius (elképzelt) közösséget.

Az áthágás azonban nemcsak annyiból áll, hogy Szalím elrejtőzik a tiszta civilizáció elől, hiszen a szennyesládában további bűnök szem- illetve fültanújává válik: „A rémület markába dermedve, szeme hézagot talál a szennyesruha között… és meglát egy síró asszonyt a fürdőszobában". (252) Anyja beszélni kezd, elárulja Nadir nevét, mi több, „elveszve ama régi napok emlékezetében, arra gondolva, ami egy agrai pincében a célbaköpősdi után történt, a kezek önfeledten simogatják az arcát; minden melltartónál szorosabban fogják a keblét; és most a csupasz derekára kúsznak, és elkóborolnak, egyre lejjebb…" (252–53) Visszatér így az előbb emlegetett melltartó, de a hangsúly itt már nem ezen, hanem a valódi női testen és a „soha-nem látott kézmozdulatok"-on van. Bűn bűnre halmozódik, egyik áthágás a másikat követi, és Szalím bűne (az elrejtőzés) szinte eltörpül az anya bűnei mellett.

Szalím feje megtelik „alaktalan gondolatokkal, amelyek nem hajlandók szavakká állni össze." (253, kiemelés tőlem – Gy. Á.) Az alaktalanság, formanélküliség mintha a metafora megszületése előtti állapotot jellemezné, hiszen a metafora tulajdonsága, hogy formát ad az alaktalan gondolatoknak; de Man szavaival élve „ténnyé fagyasztja a hipotézist".⁷ Szalím alaktalan gondolatai részben eksztatikus állapotának is tulajdoníthatók: „a szennyesláda foglya elveszíti a fejét", mikor Amina „megbontja száriját", majd „a bugyogó követi a szárit", és „ott van, a retinámat perzseli – az anyám tompora, fekete, mint az éjfél". (253) (Az „éjfél" szó visszautal a regény első allegóriájára, hiszen Szalím pontban éjfélkor bilincselődik hozzá a nemzethez). Az anyai test látványa (talán a legfőbb bűn) mintha az utolsó csepp lenne a pohárban; „az önuralom megőrzése soha nem volt fontosabb, de lehetetlenebb sem" (254), írja a narrátor. Szalím, „megreszketve az anyai tompor látványától, megadta magát a gatyamadzagnak, és egy katasztrofális – egy világrengető – egy irreverzibilis szippantás ragadta magával". (254) A „vehemens inhaláció […] ellenszegül […] a gravitációnak, a természet törvényeinek" (254), vagyis újabb áthágást jelent, amely talán a legnagyobb az áthágások sorában. Ez az áthágás teremt kapcsolatot Szalím és az éjfél gyermekei között, vagyis ekkor nevezi meg Szalím először az alaktalanságot: „Fájdalom. És a lárma, a siketítő soknyelvű rémisztő lárma, benne a fejében!" Megnevezve a gyerekek hangjait, Szalím megteremti a „lárma" metaforát, amely a regény második allegóriájának alapító trópusává válik.

A „lárma" metafora első ránézésre is különös szókép, mivel úgy tűnik, hogy duplán „vak". „Vak" egyrészt a Paul de Man-i értelemben, hiszen jelentése (pontosabban egyik jelentése) egy szubjektív élményre utal vissza, az anyai testtel konfrontálódó Szalím bűntudatára és félelmére; ezért „rémisztő" a lárma. A megnevezés inkább Szalím eksztatikus állapotának köszönhető, mintsem objektív tényeknek (hiszen, mint később kiderül, az éjféli gyermekek hangja egyáltalán nem rémisztő, és nem is lárma, hanem érthető beszéd). Másrészt azért is „vak" a metafora, mert fogalma sincs róla, hogy mit nevez meg. A gyerekek konferenciája válik később a metafora azonosítójává, míg azonosítottja a nemzet lesz, de ekkor még ezekről nem tud Szalím, hiszen még a gyerekek létezésével sincs tisztában. Vagyis hiányzik a metafora azonosítottja, és az azonosítóról is mindössze annyit tudunk, hogy a „soknyelvű rémisztő lárma" benne van Szalím fejében, de hogy ezt miképp képzeljük el, ránk van bízva. A „lárma" leginkább az összehasonlítás alapja lehetne, csak ekkor még nem derül ki, hogy mit mivel hasonlít össze. Más szóval, van a metaforának egy Paul de Man-i értelemben vett téves „szubjektív" jelentése (a félelem), illetve egy olyan „objektív" jelentése (a nemzet), amelyről Szalím még nem tud.

Megszületése után a metafora megindul vándorútján: jelentést, azonosítottat keres, illetve azonosítót, vagyis valami megfogható, konkrét dolgot. Az első jelentésadás transzcendens, vallásos ihletésű; Szalím azt hiszi, angyalok hangját hallja, és a szennyesládában történt baleset után nem sokkal ezt be is jelenti a nappaliban összegyűlt családnak: „tegnap hangokat hallottam. Hangok szólnak hozzám a fejemből. Azt hiszem – Ammi, Abbu, tényleg azt hiszem –, hogy arkangyalok szólnak hozzám." (258) Az édesapjától kapott pofon kijózanítja Szalímot a próféta szerepéből, és rögtön újabb jelentést keres a hangoknak. Rájön, hogy „hangjai" nem voltak „szentségesek", hanem „annyira profánok és oly megszámlálhatatlanok voltak, mint a por". (264) A második jelentés így a profán szférából való; Szalím úgy véli, „az úgynevezett névtelen milliók, különbek és hitványabbak belső monológjai nyüzsögtek-tolongtak a fejemben." (264, kiemelés tőlem – Gy. Á.)

A „névtelen milliók" hangja elég nehezen gondolható el a „lárma" metafora azonosítottjaként, mivel a megtaláltnak vélt jelentés már önmagában is szókép, méghozzá metonímia. Valószínűleg India lakosságára utal, hiszen Szalím az indiai nyelvek sokféleségéről beszél, amikor a hangok érthetetlen zagyvasága miatt panaszkodik: „a hangok teljes zagyvaságban ontották rám a dialektusokat, malajalamtól a nágáig, a tiszta lakhnaui urdutól az elmosódó déli tamilig". (264) Úgy tűnik, hogy Szalím újabb trópusokat alkot, miközben a „lárma" jelentését keresi: metonímia segítségével értelmezi az alapító metaforát, még mielőtt azt az éjféli gyermekekkel azonosítaná (hiszen azt, hogy a névtelen milliók monológja az éjféli gyermekek hangja, még mindig nem tudja Szalím). A Konferencia megszületése előtt vagyunk még, de a hangok már kezdik felvenni annak jelentését; a „milliók" metonímia már a nemzetre utal. Mihelyt valami köze lesz a lármának a nemzethez (India lakosságához), azonnal a metonímia logikája szükséges ahhoz, hogy Szalím beszélni tudjon róla. Vagyis a „nemzet teste" alapító metaforához hasonlóan a „lárma" metaforát is más trópusok kezdik értelmezni, mihelyt elkezd beékelődni a nemzet-allegóriába, de míg a „nemzet testé"-t szimbolikus logika olvassa, a „lárma" metonímiaként értelmeződik.

Az éjféli gyermekek létezését végül Szalím a tizedik születésnapján, egy nevezetes biciklibalesetnek köszönhetően fedezi fel. Szalím az amerikai Evie Burnsnek akar eldicsekedni tudományával, de igazság szerint ekkor ül először biciklin, így – nem találva a féket – belerohan barátjába, Sonny Ibráhimba. „Sonny koponyája üdvözölte az enyémet" (293), írja Szalím, vagyis ismét egy balesethez (mégpedig fejsérüléshez) van szükség ahhoz, hogy Szalím közelebb jusson a „lárma" jelentéséhez: „a porondi baleset betetőzte azt, ami a szennyesládamalőrrel kezdődött, és a fejemben megzendültek, immár nem alig észrevehető háttérzajként, az itt-vagyok-jelzések, zengtek-bongtak északról, délről, keletről, nyugatról." (293) Szalím hódítási kísérlete nem jár sikerrel: Evie kiutálja a gyerekek társaságából, mivel az ő biciklijét tette tönkre a balesetben. Szalím pedig, „kirekesztvén egy gyerekcsapatból", megszervezi a ’maga csapatát’: „tizedik születésnapomon kölcsönvettem az Éden Gyerekklub kezdőbetűit – amelyek egyszersmind egy utazó angol krikettcsapat kezdőbetűi –, és megalapítottam az éjféli gyermekek konferenciáját, a magam É. Gy. K.-ját." (324)

A Konferencia megalapításának aktusa megteremt egy azonosítót: egy parlamenthez hasonló konferenciaterem, Szalím szavaival élve „gyűlésterem" (az eredetiben „parlia-ment chamber") lebeg az olvasó szeme előtt, valahányszor Szalím az É. Gy. K.-t emlegeti. Ez az azonosító szükséges ahhoz, hogy az ’elképzelt közösség’ allegóriája ’formát’ nyerjen, ami rögtön meg is történik. Az É. Gy. K. a nemzet parlamentjét kezdi jelölni, hanyatlása pedig később a nemzet hanyatlására utal. Ez leginkább akkor válik nyilvánvalóvá, mikor Szalím történelmi (nemzeti) eseményeket hoz összefüggésbe a Konferencia sorsával: „jócskán előrehaladott állapotban volt az Éjféli Gyermekek Konferenciájának szétzüllése", írja a megalapítás után egy évvel, „amely majd akkor válik teljessé, amikor a kínai csapatok lejönnek a Himalájából, hogy megalázzák az indiai faudzst". (395)

A „gyűlésterem" azonban már nem az alapító metaforához kapcsolódó kép. „Fejemen kívül csupa baj, benne csupa csoda" (324, kiemelés tőlem – Gy. Á.), írja Szalím, vagyis a „rémisztő lárma" „csodává" válik (és még a későbbi hanyatlás idején is az marad), a Konferencia képe pedig már ehhez a „csodához" kapcsolódik. Mire eljutunk odáig, hogy az elképzelt közösség allegóriája kialakulhat, eltávolodunk az alapító metaforától: eltűnik a szennyesládához kapcsolódó piszok, a trópus mintha megfeledkezne bűnös születéséről, vagyis arról, hogy eredete áthágáshoz kötődik. Mintha a metafora megtisztult volna a jelentéskeresés közben. Más szóval, az allegória kialakulásához szükséges a Konferencia mint kép, viszont ez a kép nem az allegória alapító trópusának, a vak metaforának a megtalált képi síkja. Az elképzelt közösség allegóriája amnéziákon, téves felismeréseken megy át, ezeken keresztül alakul ki; akárcsak a nemzet, legalábbis Benedict Anderson szerint: „minden mélyreható tudatbeli változás, természetéből kifolyólag, jellegzetes amnéziát hoz magával. Ezekből a felejtésekből meghatározott történelmi körülmények között elbeszélések [a nemzet elbeszélései] születnek".⁸

Mit mondhatunk tehát a nemzet fogalmáról Szalím elbeszélése alapján? Egyrészt azt, hogy a nemzet imaginárius, „alaktalan gondolat"-ként létezik, amely megnevezések által válik megfoghatóvá. Az első megnevezés metaforát teremt (bármennyire is csonka metaforát), hiszen a „lárma" valamit valamihez hasonlít, még ha nem is tudja, hogy mit és mihez. Az alapító metafora bűnös körülmények között születik meg, létrejötte áthágást jelent, vagyis az allegória „eredete" (az időtlen szerkezet időbeliségbe való beíródása) áthágásként jelenik meg. A metafora megteremtése azonban nem jelenti azt, hogy a nemzet végleges formát nyert: a sorozatos megnevezések állandóan újrateremtik az elbeszélhető nemzetet, különböző logikájú trópusokat alkalmazva. Az újabb és újabb jelentésadás andersoni értelemben vett amnéziát jelent, hiszen a későbbi jelentések csak úgy tudnak megszületni, ha a korábbiak elfelejtődnek; így amikor Szalím a névtelen milliók hangját véli hallani, szükségszerűen törlődik a korábbi értelmezés, amely angyalinak hitte a hangok eredetét. Az amnézia azonban soha nem lehet teljes; a különböző trópusok, illetve jelentések nemcsak lerombolják egymást, hanem egymásra is épülnek. Így például a „szent szférából" való jelentés (az angyalok hangja) tovább él a nemzet csodaként való értelmezésében, hiszen a „fejemen kívül csupa baj, benne csupa csoda" (324) kifejezés arról árulkodik, hogy Szalím a fejébe költöző nemzetet valamilyen transzcendens, emberfölötti dolognak érzi. Mintha az egymáson átáramló jelentések megszüntetnék azt, ami nem kívánatos (mint például a szennyesládához kapcsolódó piszkot és bűnt), de átvennék egymástól a kedvező jegyeket (mint például a hangok angyali eredetét), tisztává és szentté akarván tenni ezzel a nemzet fogalmát.

 

3. Allegória és szimbólum

 

Érdekes, hogy csak a test-allegória alapító trópusát, a „nemzet teste" metaforát olvassa szimbolikus logika Szalím elbeszélésében. Vagyis Az éjfél gyermekei szerint a szubjektum nemzethez való viszonyát mind az allegória, mind a szimbólum logikája meghatározza, de a két különböző logika két különböző beszédmódhoz kötődik. A szubjektum nemzetről való beszéde inkább allegorikus (hiszen a szubjektum megnevezési kísérleteiről számot adó elképzelt közösség allegóriájának alaptrópusa, bár sokféle logika értelmezi, nem válik szimbólummá az allegória kialakulásának folyamán), míg a nemzet mint hatalmi diskurzus inkább szimbólumnak „tekinti" a szubjektumot (hiszen a szubjektumot megíró test-allegória alapozó struktúrájának tekintett „nemzet teste" trópus szimbólum lesz). Ha Szalím beszéli el a nemzetet, inkább allegorikus módon teszi azt, míg ha őt beszéli el a nemzet, inkább szimbolikus logika érvényesül.

Nem véletlen, hogy a (foucault-i értelemben vett) hatalom beszéde annyira kedveli a szimbólumot. (A nemzet szimbólumainak tekintett címer, zászló vagy akár a király, királynő mind egymagában hordozza a totális nemzetet, akárcsak Szalím Az éjfél gyermekeiben). A szimbólum de Man szerint is „a szubjektum-objektum szintézisét felértékelő nyelvi alakzat", amely „a totalitás végtelenségére utal", és „az azonosság vagy azonosítás lehetőségét kívánja meg", míg az allegória sokkal kétkedőbb trópus, amely „a saját eredetétől való eltávolodást jelöli" és lemond „az időbeli egybeesés nosztalgikus vágyáról".⁹ A hatalom célja, hogy problémamentesen azonosítsa a szubjektumot (Szalímot) a nemzettel, mint ahogy azt Nehru meg is teszi, amikor bejelenti, hogy „te vagy a legújabb hordozója India ősi, mégis örökkön fiatal arcának". (192) Nehru nem látja Szalímot allegorikus alaknak, hiszen amikor a nemzet tükörképének nevezi őt, azonosítása pusztán szimbolikus, nem tételez fel semmiféle folyamatot. Hiába írja üdvözlőlevelében, hogy „megkülönböztetett figyelemmel fogjuk kísérni életed", ez nem történik meg, vagyis egyáltalán nem kísérik figyelemmel Szalím életét, nem publikálnak újabb és újabb fényképeket és üdvözlőleveleket, mondván, hogy „ötéves az indiai nemzet", „tízéves az indiai nemzet", hanem megírják, majd magára hagyják a szubjektumot. A szubjektum ellenben allegorikusként fogja fel szerepét, hiszen Szalím azonosulása az éjféli gyermek szerepével folyamatot, saját eredetétől való eltávolodást tételez fel. A narrátor testének megcsonkítását úgy éli meg, mintha az indiai nemzet teste töredezne szét, és azt gondolja, hogy „minden, ami történt, miattam történt" (208); a miniszterelnök egyszeri azonosítása valamiféle történetet, folyamatot indít el, így a szubjektum allegorikusként éli meg a hatalom szimbolikus logikán alapuló megszólítását.

A „szubjektum-objektum szintézisét felértékelő" szimbólum¹⁰ használata biztonságérzetet ad, hiszen problémamentes azonosítást jelent; sokkal könnyebb azt mondani, hogy „a királynő jelenti a nemzetet" vagy azt, hogy „Szalím, te vagy a nemzet", mint elmagyarázni, hogy valójában mi is a nemzet. A szimbólum azt az illúziót kelti, hogy „megfogtunk" egy definiálatlan terminust, és Az éjfél gyermekei ki is használja ezt az illúziót, hiszen nem áll meg ott, hogy Szalímot azonosítja a nemzettel, hanem folyamatosan újrateremti, reprodukálja a nemzet fogalmát, olyan szimbólumokat alkotva, mint például a „nemzet apja" és a „nemzet anyja". Az újságok Nehrut emlegetik a „nemzet apjaként", majd Indira Gandhi válik a „nemzet anyjává", akinek férje, Feroz Gandhi „a »nemzet veje« néven vált ismertté". (659) Szalím passzív szerkezetet használ (ismertté vált), mikor arról kellene beszélnie, hogy ki tette Ferozt a „nemzet vejévé", akárcsak Anderson, aki „elképzelt közösségnek" nevezi a nemzetet, kerülvén azt a kérdést, hogy tulajdonképpen ki az, aki elképzeli ezt a közösséget. Másképp fogalmazva, nem tudjuk, hogy ki teremti meg a nemzet szimbólumait (mint ahogy azt sem tudjuk, ki képzeli el a nemzetet), de az a tény, hogy a hatalmat „képviselő" emberek (Nehru, Indira Gandhi) is szimbólumokká válnak, azt sugallja, hogy valamiféle oda-vissza lejátszódó folyamatról van szó. Nehru szimbólumot kreál Szalímból, de ő maga is egy szimbolikus szereppel (a „nemzet apja" szerepével) azonosul, amelyről nem tudjuk, hogy ki alkotta; Szalím elfoglalja az éjféli gyermeknek szánt üres pozíciót, amely a hatalom szemében szimbolikus szerep, ő mégis allegorikusként éli meg, és ezzel megváltoztatja, folyamattá, történetté alakítja azt. Vagyis nemcsak azt nem tudjuk, ki a felelős a nemzet szimbólumaiért, de még az sincs garantálva, hogy a szimbólum szimbólum marad, miután megindul vándorútján.

Hogyan képzelhetjük el a szubjektum és a nemzet kapcsolatát a regény két allegóriája alapján? Talán legcélravezetőbb, ha valamiféle labdajátékhoz hasonlítjuk, amelynek szabályai szerint a labda csak oda-vissza pattoghat, senki sem foghatja meg. Nem tudhatjuk, hogy kié volt az első dobás, azt sem, hogy hányszor változott meg a labda formája a játékban, illetve tulajdonképpen azt sem, hogy kik a játékosok. Annyit tudunk, hogy az egyik játékos a szubjektum (Szalím), a másik pedig a hatalom, hiszen a két allegória szerint a szubjektum és a hatalom játéka teremti meg a nemzetet. Azt, hogy ez a hatalom kicsoda vagy micsoda, szintén nem tudjuk, ugyanis, mint Foucault írja, „állandó mozgásban van, áramlik, körbe jár, csak láncolatokban funkcionál. Nem lokalizálható, soha nincs bizonyos emberek kezében",¹¹ vagyis a szubjektum és a hatalom játéka nem Szalím és Nehru vagy Indira Gandhi mérkőzése, amely eleve vesztésre ítéli Szalímot. Ezért nem úgy kell elképzelnünk a játékot, hogy egyik térfélen a hatalom áll, a másikon pedig a szubjektum, még ha ez utóbbi úgy is gondolja, hogy a hatalommal szemben játszik. A játéknak egyáltalán nincs győztese, sem vesztese, hiszen tulajdonképpen mindkét fél célja az, hogy megfogja a labdát (a nemzetet), de mivel ez nem lehetséges, kénytelenek megelégedni a véget nem érő játékkal, vagyis – végső jelölt helyett – a trópusok metonimikus láncolatával.

 

Jegyzetek

1 Bényei Tamás: Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről, Debrecen, 1997.

2 Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei, Falvay Mihály (ford.), Budapest, 1987. 9. o.

3 Benedict Anderson: Imagined Communities. Reflection on the Origin and Spread of Nationalism, Verso, London, 1991.

4 Az allegória alapító trópusának ok-okozatiságba való beékelődéséről lásd Joel Fineman: „The Structure of Allegorical Desire", in: Allegory and Representation, Johns Hopkins UP, Baltimore, 1981.

5 Michel Foucault: „A hatalom mikrofizikája", Kicsák Lóránt (ford.), in: Nyelv a végtelenhez, Latin Betűk, 1999. 323. o.

6 Paul de Man: „A temporalitás retorikája", Beck András (ford.), in: Az irodalom elméletei, Pécs, 1996. 31. o.

7 Paul de Man: Allegories of Reading, Yale UP, New Haven, 1979. 151. o.

8 Benedict Anderson: Imagined Communities, 204. o.

9 Paul de Man: A temporalitás retorikája, 31. o.

10 Uo., 21. o.

11 Michel Foucault: A hatalom mikrofizikája, 323. o.