Tandori De­zső­nek

 

2009. már­ci­us 5-én is­me­rős ne­vet ta­lál­tam egy paperback kö­tet fe­de­lén a pes­ti auszt­rál köny­ves­bolt­ban, a Sem­mel­we­is ut­cá­ban. A könyv Hen­ry Fuseli ta­nít­vá­nyá­nak, Thomas Griffiths Wainewright fes­tő­nek éle­té­ről szól,¹ akit már gye­rek­ko­rom mé­lyé­ről is­mer­tem, Oscar Wilde Toll, ecset és mé­reg cí­mű esszéjéből.² Még édes­apám má­so­dik ví­zi­vá­ro­si la­ká­sá­ban ol­vas­tam, a Ka­pu­ci­nus (Farkasbíró) ut­cá­ban, sőt, le­het, hogy már édes­anyám­nál, a Vér­me­ző part­ján, a ház­ban, ahol meg­halt Ba­bits Mi­hály. Ott volt éle­tem el­ső sa­ját szo­bá­ja. Mi­vel e Wilde-szöveg ak­ko­ri­ban az if­jú Flaubert-re³ em­lé­kez­te­tett, s a kör­mon­dat­ok rit­mu­sá­val együtt a fő­sze­rep­lőt is meg­je­gyez­tem, most egy­ből meg­vet­tem Wainewright élet­raj­zát. Né­ze­get­tem, jegy­ze­tel­tem – el­ké­szí­tet­tem szo­ká­sos, ce­ru­zá­val írott tar­ta­lom­jegy­zé­ke­met –, majd a köny­vet el­tet­tem a polc­ra.

      Pár év­vel ko­ráb­ban, Dickens éle­té­ben utaz­va egy dél­után az Urania Cottage fé­lel­me­tes és meg­ha­tó tör­té­ne­té­re leltem.⁴ Jó kis men­hely volt ez Lon­don egy ak­kor még nép­te­len kül­vá­ro­sá­ban, me­lyet a sztár­író egy me­cé­nás se­gít­sé­gé­vel bör­tön­ből sza­ba­dult tiniprostik szá­má­ra ala­pí­tott 1847-ben, hogy a hasz­nos há­zi­as­­szo­nyi is­me­re­tek és még hasz­no­sabb ál­lam­pol­gá­ri tu­laj­don­sá­gok ta­nu­lá­sá­val – értsd egy­más fel­je­len­té­sé­vel – töl­tött más­fél év után, a jó pont­ja­ik át­vál­tá­sá­val szer­zett shil­lin­gek­kel Auszt­rá­li­á­ban új éle­tet kezd­je­nek. El­bű­völt a fé­lel­me­tes lány­me­se, er­ről ír­tam-ta­nul­tam vagy ne­gyed­éven át. Dickenst is el­bű­völ­ték a fáj­dal­mas, ki­csi sor­sok, el­lop­ta te­hát ma­gá­nak mind­egyi­ket, és egy nagy tit­kos könyv­be ír­ta őket, mint Azrael. A lá­nyok­nak at­tól fog­va éle­tük­ről sen­ki­nek nem volt sza­bad be­szél­ni­ük. ⁵

      Dickens nagy­ra tar­tot­ta és sze­mé­lye­sen is is­mer­te a skót captain Ale­xan­der Maconochie-t, az ő egyik ta­nul­má­nyá­ból vet­te át a lány­men­he­lyén al­kal­ma­zott ju­tal­ma­zó-bün­te­tő rend­szert, a pi­ros és fe­ke­te pon­to­kat, me­lye­ket Maconochie an­nak ide­jén a Csen­des-óce­án kö­ze­pén, Norfolk Island bör­tön­szi­ge­tén pró­bál­ha­tott ki négy-öt éven át – már amíg vi­lág­vé­gi poszt­já­ról is le nem vál­tot­ták az örök bi­ro­dal­mi hi­va­tal­no­ko­kat ide­ge­sí­tő fi­lant­róp ka­pi­tányt. Ér­de­kelt e ten­ge­rész éle­te, úgy­hogy ek­kor Norfolk Islandre utaz­tam kép­ze­let­ben, és az auszt­rá­li­ai bör­tön­szi­get kor­bá­cso­lá­si és pon­to­zá­si rend­sze­re­i­nek ös­­sze­ha­son­lí­tó elem­zé­sén dol­goz­tam vagy ne­gyed­éven át⁶ – ös­­sze­mér­tem az azo­nos bű­nért ré­geb­ben já­ró kor­bács­üté­se­ket és az újabb rend­szer bün­te­tő­pont­ja­it, így a bű­nök – mond­juk az en­ge­det­len­ség, a só­haj­to­zás vagy a ne­ve­tés – köz­ve­tí­té­sé­vel az üté­se­ket pon­tok­ra szá­mít­hat­tam át. ⁷

      Tel­tek az évek, úgy érez­tem, jó len­ne rész­le­te­seb­ben meg­is­mer­ni leg­alább egy ré­gi auszt­rá­li­ai szám­űzött tör­té­ne­tét. Ek­kor va­la­mely égi segg­be­rú­gás ha­tá­sá­ra le­emel­tem a polc­ról Thomas Griffiths Wainewright fél­re­tett éle­tét, és hal­vány ce­ru­za­jegy­ze­te­im közt egy­ből Dickens és Maconochie ka­pi­tány ne­vé­re lel­tem. Te­hát már évek­kel ez­előtt ki­je­löl­tem ma­gam­nak ezt az út­vo­na­lat, s ha nem írom meg a két röp­dol­go­za­tot, az Urania Cottage és a Norfolk Island-i kor­bá­cso­lás tör­té­ne­tét, ak­kor is el­ju­tot­tam vol­na hoz­zá­juk, ezen az úton.

      Wainewrightot, a nagy­vi­lá­gi fes­tő, író, kri­ti­kust ugyan­is auszt­rá­li­ai szám­űze­tés­re ítél­ték. Épp a lon­do­ni Newgate⁸ bör­tön­ben várt íté­le­té­re, aho­vá Dickens, il­luszt­rá­to­ra Hablot Browne („Phiz”), John Forster és a szí­nész Macready⁹ kü­lö­nös, re­gé­nyes fi­gu­rá­kat né­ze­get­ni jár­tak. Így tör­tén­he­tett, hogy 1837. jú­ni­us 27-én a dan­dy Wainewrightot pil­lan­tot­ták meg, mint azt Macready em­lék­ira­tai és Forster Dickens-életrajza¹⁰ ír­ják. Dickens, aki egyet­len jó té­mát sem ha­gyott ki­ak­ná­zat­la­nul, ké­sőbb írt is egy re­gényt Wainewrightról.¹¹ Előbb a tő­le meg­szo­kott foly­ta­tá­sok­ban, egy fo­lyó­irat számaiban,¹² mint ké­sőbb Wilde, majd per­sze az egé­szet ki­ad­ta könyv­ben is. E dol­go­za­tot fi­no­man jel­lem­zi William Carew Hazlitt, aki azt ír­ja, Dickens­nek 1000 fon­tot adott a lap, és te­kint­ve a nagy sum­mát, meg a lap jel­le­gét, ért­he­tő, hogy ki kel­lett szí­nez­nie a szá­raz ada­to­kat. Sze­ren­csé­re azon­ban az if­jú Hazlitt is írt egy köny­vet Wainewrightról,¹³ s az tény­leg sok­kal töb­bet mond e ré­mes me­sé­ről. Wainewright ugyan­is a szer­ző nagyapjának,¹⁴ a fi­nom es­­szé­is­ta és fes­tő William Hazlittnek ba­rát­ja volt. Az uno­ka te­hát ne­ki­lá­tott, és ös­­sze­gyűj­töt­te nagy­ap­ja ba­rát­já­nak ré­gi la­pok­ban meg­je­lent írá­sa­it. Ez azon­ban egy egé­szen sa­já­tos ok­ból majd­nem le­he­tet­len fel­adat­nak bi­zo­nyult.

      William Carew Hazlitt köny­ve két rész­ből áll, a gon­do­san ös­­sze­gyűj­tött, Wainewrightnak tu­laj­do­ní­tott írá­sok­ból és egy hos­­szú, ala­pos élet­rajz­ból. Itt kö­vet­ke­ző röp­dol­go­za­tom fő­ként ezen ala­pul. Amint Hazlitt írá­sá­ba pil­lan­tot­tam, és új­ra­ol­vas­tam Wilde es­­szé­jét is ve­le pár­hu­za­mo­san, egy­ből meg­lát­szott, ne­ve­ze­tes es­­szé­je nagy ré­szét Hazlittből ta­nul­ta a mes­ter is.¹⁵

      Wainewright anyai nagy­ap­ja, Ralph Griffiths Esq. LLD., fi­a­ta­lon egy lon­do­ni köny­ves­bolt­ban dol­go­zott, a köny­ves, kri­ti­kus Mr. Jacob Ro­bin­son al­kal­ma­zott­ja volt a Ludgate Stree­ten. Jó kis tár­sal­gó­he­lyek, szin­te klu­bok vol­tak a köny­ves­bolt­ok, ide pél­dá­ul a még Dr. Johnson ál­tal is na­gyon mű­velt­nek ne­ve­zett szí­nész an­tik­vá­ri­us Thomas Davies járt so­kat. A tu­laj he­lyett azon­ban Griffiths-szel be­szél­ge­tett. Mind­ez 1742 kö­rül esett, hu­szon­két éves volt Mr. Griffiths, pár év múl­va ő ala­pí­tot­ta meg Lon­don el­ső kri­ti­kai lap­ját, a Monthly Review-t. Elő­ször a St. Paul’s Churchyard-beli kis köny­ves­bolt­já­ban árul­ta, ké­sőbb a Paternoster Row-n, vé­gül a Stranden, az el­ső szám 1749 má­ju­sá­ban jött ki – Goe­the szü­le­té­sé­nek évé­ben. A Monthlyról Dr. Johnson be­szél­ge­tett ma­gá­val a ki­rály­­lyal is – különös in­ter­jú volt ez, hi­szen III. György kér­dez­get­te az író­fe­je­de­lem vé­le­mé­nye­it er­ről-ar­ról, pél­dá­ul: – mos­ta­ná­ban me­lyik a leg­jobb iro­dal­mi új­ság a bi­ro­dal­mam­ban, uram? Az­tán, hogy me­lyik jobb, a Monthly Review vagy a Critical Review? – Fel­ség, az előb­bi ala­po­sabb, de egy­ház­el­le­nes, a má­sik fe­lü­le­te­sebb, de ki­fi­no­mul­tab­bak véleményei¹⁶ – vá­la­szol­ta böl­csen a dok­tor. A Tobias Smollett¹⁷ ál­tal szer­kesz­tett (egyet­len) ri­vá­lis lap, a Critical Review per­sze elég sér­tő sza­vak­kal le­szól­ta a Monthlyt. A Monthly elő­ször alig ve­ge­tált, ké­sőbb vi­szont már egy va­gyont ho­zott, évi 2000 fon­tot. Ös­­sze­ha­son­lí­tás­ként, 300 font volt pél­dá­ul egy a ki­rály­tól ka­pott év­já­ra­dék ös­­sze­ge – mél­tán ne­ve­zi hát ezt az if­jú Hazlitt ná­bob­hoz mél­tó jö­ve­de­lem­nek. Griffiths ele­gán­san le­te­le­ped­he­tett Turnham Greenben, a Linden House ne­ve­ze­tű pom­pás ház­ban, Josiah Wedgwood¹⁸ ba­rát­já­nak, tár­sá­nak, Bentley-nek¹⁹ kö­ze­lé­ben. Wedgwood egy­ből „szí­ve tel­jes me­le­gé­vel meg­sze­ret­te” őt, meg is hív­ta Burslembe²⁰. Ezt ír­ja Hazlitt:

 

„Mó­dom­ban állt sze­mé­lye­sen is meg­is­mer­ni a Linden House-t Turnham Greenben, sok év­vel ez­előtt, és el­lá­to­gat­tam oda még egy­szer, mi­e­lőtt még le­bon­tot­ták, ti­zen­két hó­nap­pal ez­előtt. A Camden House és a Bol­ton House kö­zött állt, az út jobb kéz­re eső ol­da­lán, ha Brentford fe­lé ha­ladsz, és bi­zo­nyo­san meg­fe­le­lő­en ér­té­kel­te Faulkner, ki azt mond­ta ró­la, hogy »capital mansion«. A tá­gas ka­pu­tól a hall­ba ve­ze­tő szé­les elő­té­ren át­ha­lad­va, két-há­rom lép­csőn fel­lép­del­ve kü­lö­nös ér­zés volt ar­ra gon­dol­nom, hogy ép­pen itt járt előt­tem Wedgwood²¹ és part­ne­re Bentley, Goldsmith, és tán Dok­tor Johnson is.”

 

E lap­ala­pí­tó uno­ká­ja, Thomas Griffiths Wainewright 1794 ok­tó­be­ré­ben szü­le­tett, és so­sem lát­hat­ta le­gen­dá­san mű­velt édes­any­ját, a hí­res Dr. Ralph Griffiths utol­só még élő lá­nyát, mert a ma­ma be­le­halt a szü­lés­be. Thomas ép­pen a Shel­ley-, Mary Shel­ley-, By­ron­-, Keats, Polidori-csapattal, a for­ra­da­lom gyer­me­ke­i­vel együtt szü­le­tett. Szín­re lé­pé­sük­kel múlt ki az úgy­ne­ve­zett Augustan age, az arany­kor, me­lyet a camb­rid­ge-i irodalomtörténet²² tel­jes egé­szé­ben egy em­ber­nek ado­má­nyo­zott, Dok­tor Johnson ko­ra cí­men tár­gyal­ta azt az év­szá­za­dot – Ursus maior aján­dé­kul egy év­szá­za­dot ka­pott. Az utó­dok, az if­jú ro­man­ti­ku­sok ele­ve fé­lel­me­tes kis csa­pat vol­tak, és vég­ze­tük is eh­hez il­lett – kö­zü­lük elő­ször egy ön­gyil­kos, az ön­ma­gát sa­ját ma­ga ál­tal koty­vasz­tott mé­reg­gel meg­ölő William Polidori tá­vo­zott, aki­nek még szin­te gyer­mek­ként írott edinburgh-i egye­te­mi szak­dol­go­za­ta a li­dérc­nyo­mást tár­gyal­ta: Meditatio Inauguralis de Oneirodynia. Rész­ben tán ezért ő lett By­ron itá­li­ai tár­sal­ko­dó­nő­je, uta­zó há­zi­or­vo­sa. E ré­gi skót dol­go­zat té­má­já­ra ér­de­mes (lett vol­na-len­ne) fel­fi­gyel­ni: Hen­ry Fuseli²³ Nightmare cí­mű fest­mé­nyé­nek egy-egy réz­karc vál­to­za­ta ugyan­is ott ló­gott ké­sőbb Thomas Mann és Fre­ud dol­go­zó­szo­bá­já­nak fa­lán is. (Va­jon ho­vá ke­rült ez a két li­dérc­nyo­más?)

      A kis Thomas Wainewright egész éle­té­ben vi­sel­te a Griffiths ne­vet is (név­ka­bát), nagy­ap­ja – aki 1803 őszén halt meg, nyolc­van­há­rom éve­sen, mi­u­tán 54 éven át szer­kesz­tet­te a Monthly Review-t – egye­bet nem is na­gyon ha­gyott rá vég­ren­de­let­ében. Mi­vel a hét­éves kis­fiú édes­ap­ja is meg­halt, az ár­va ne­ve­lé­se anyai ro­kon­sá­gá­ra ma­radt, a nagy­apa ha­lá­la után nagy­báty­ja ne­vel­te és ta­nít­tat­ta őt, így Thomas et­től fog­va a le­gen­dás Linden House fa­lai kö­zött él­he­tett ve­le, egy gyö­nyö­rű park­kal öve­zett és Ang­lia cso­dás szel­le­me­i­től lá­to­ga­tott kas­tély ter­me­i­ben. Ahogy las­san fel­cse­pe­re­dett, az ott­ho­ni ház­ban eu­ró­pai szin­ten is el­is­mert ala­kok vet­ték kö­rül – gya­ko­ri ven­dég volt ná­luk Hen­ry Fuseli, Thomas Stothard²⁴, Richard Westall²⁵, Sir Thomas Lawrence és Flaxman – egyik-má­sik élő bál­vány már ak­ko­ri­ban. Kö­zé­jük, ab­ba a ház­ba vá­gyott az­tán vis­­sza ha­lá­lo­san, a va­rázs­lók kert­jé­be, a vis­­sza­hoz­ha­tat­lan múlt­ba. Ezért gyil­kolt va­dul, ke­gyet­le­nül. Hogy ha már tes­ti­leg so­ha nem je­len­nek meg töb­bé a ré­gi sze­rep­lők, leg­alább a szel­lem­szín­pad­ra még egy­szer be­lép­hes­sen ál­mod­ni, a ré­gi dísz­le­te­ik kö­zé. Ha na­gyon erő­sen el­kép­ze­li őket, majd meg­je­len­nek. Új­ra el­in­dul a film. A ré­gi éle­tünk. Po­kol­ba haj­szol az el­ér­he­tet­len múlt. Dickens ked­venc An­der­sen-me­sé­je A ré­gi ház volt.

      Thomas má­sik meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nye is fi­a­tal ko­rá­ból szár­ma­zott, ta­ná­ra ugyan­is tá­vo­li atya­fia, a tu­dós Charles Burney²⁶ volt, az or­szág leg­jobb klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gu­sa. Az ott­ho­ni ház és e mes­ter ha­tá­sá­ra a fi­a­tal­em­ber ré­gész vagy fi­lo­zó­fus akart len­ni… úgy­hogy a dra­go­nyo­sok re­gi­ment­jé­be állt, egé­szen coleridge-esen. Ám a so­ro­zó hi­va­tal­no­kot le­pén­zel­te, hogy el­vál­toz­tat­va, e be­tű nél­kül ír­ják a lajst­rom­ba ne­vét. Su­ha­nás­nyi­ra fel­rém­lik a vain szó – a hiú.

 

„Kis­fiú­ként a leg­fi­no­mabb iro­dal­mi tár­sa­ság vett kö­rül – ír­ja 1823 ja­nu­ár­já­ban –, de ak­ko­ri kön­­nyed, le­be­gő han­gu­la­tom­ban mind­eb­ből édes­ke­ve­set ta­nul­tam. A cse­kély fi­gye­lem, mely­re egy­ál­ta­lán ké­pes vol­tam, a fes­tés fe­lé, vagy leg­alább an­nak cso­dá­la­tá­ra ve­ze­tett, de új meg új be­nyo­má­sok­tól örök­ké el­ra­gad­va ce­ru­zá­mat ha­ma­ro­san kard­ra cse­rél­tem, és a ka­to­nák whis­ky­-puncs sza­gú trá­gár or­dí­to­zá­sa Mic­he­lan­ge­lót ha­mar a fe­le­dés kö­dé­be te­met­te elő­lem. Rö­vi­de­sen azon­ban, jó sze­ren­csém­re, egy­né­mely dur­va tré­fa eb­ből az időgyilkolászásból is ki­áb­rán­dí­tott. A nagy­vá­ros­ban he­nyél­tem, és ak­kor az ál­dott Mű­vé­szet még egy­szer el­jött áru­ló­já­ért, ér­tem. Ki­égett, fa­kult ér­zé­se­i­met hűs, friss vi­rág­zás­sal új élet­re kelt­ve tisz­ta és fen­sé­ges ha­tá­sa ki­pur­gál­ta be­lő­lem a za­va­ros ho­mályt. …”

 

Kön­­nyek mos­ták ki be­lő­le a füs­töt, sírt Wordsworth vers­so­rai fö­lött, de ha­ma­ro­san hypochondriába²⁷ esett, mi­ből alig bír­ták ki­gyó­gyí­ta­ni. Fel­épült, de an­­nyi­ra gyön­ge ma­radt, hogy gyógy­ír­ként va­la­mi el­fog­lalt­sá­got ja­va­sol­tak ne­ki, mely a fi­gyel­mét majd el­te­re­li. 1820 ja­nu­ár­já­ban épp in­dult a maj­da­ni le­gen­dás fo­lyó­irat, a Lon­don Magazine, és Mr. John Scott, a ki­adó, mi­vel is­mer­te Wainewright mű­vé­szet­imá­da­tát, meg­kér­te őt, vet­né már pa­pír­ra né­mely kó­sza-zse­ni­á­lis gon­do­la­ta­it. Az új­don­sült bel­let­ris­ta ne­he­zen len­dült az új hi­va­tás­ba, de azért már a be­lé­pő­je sem le­he­tett je­len­ték­te­len, egy­ből meg­sze­ret­te őt Charles Lamb és William Hazlitt. A ked­ven­ce­im. (Meg Kosz­to­lá­nyié, ak­kor pe­dig ez, a há­ló­zat­el­mé­let sze­rint, tény­leg megint csak há­rom szel­le­mi kéz­fo­gás, és jö­het a ci­án-sztrich­nin ha­lál­ke­rin­gő, welcome Palics – Wainewright már Csáth-tal csa­va­rog).

      Hu­szon­öt-hu­szon­hat éves le­he­tett a lá­ba­do­zó, el­ső mun­kái csak köz­re­mű­kö­dé­sek vol­tak, pél­dá­ul iro­dal­mi zseb­köny­vek lap­ja­in. Az idő tájt Ma­gyar­or­szá­gon is di­vat­ba jött az ilyes­mi vál­lal­ko­zás, előbb a szép (de ak­kor­ra már meg­le­pő­en el­avult) ba­rokk réz­met­sze­tek­kel dí­szí­tett Hébe,²⁸ az örök if­jú­ság, majd Kisfaludyék (pony­vá­san il­luszt­rált) Auróra²⁹ cí­mű fo­lyó­ira­ta, a haj­nal is az an­gol zseb­köny­vek­kel pont egy idő­ben szü­le­tett – a szép­iro­da­lom, kü­lö­nö­sen a po­é­ti­ka kez­dett a be­tű­ten­ger­ből ki­vál­ni, sa­ját élet­re kel­ni.

      Az if­jú Wainewright sa­ját ne­vén egyet­len írást sem kö­zölt éle­te lap­já­ban, a Lon­don Magazine-ban, min­dent fan­tasz­ti­kus ál­ne­vei mö­gé rej­tett, e hár­mas én­je – Mr. Egomet Bonmot, Mr. Janus Weathercock és Herr Cornelius Van Vinckbooms – pe­dig szó­fo­ga­dó­an sa­ját élet­re kel­tek, mint zsar­nok atyák vá­gya­i­ban a szol­gai gyer­mek: egy­más­ra hi­vat­koz­tak, sőt vi­táz­tak a fo­lyó­irat kép­ze­let­be­li szín­pa­dán. Most a sok ál­ne­vű Fernando Pessoa tű­nik fel, már bronz a tes­te, és egyet­len, ku­bis­ta test­ben csü­csül sze­gény a lis­­sza­bo­ni Chiado ne­gyed­ben, a sze­ces­­szi­ós Brasileira ká­vé­ház előtt. Egy jel­lem­ző pél­da lon­do­ni ősé­től: „Sentimentalities on the Fine Arts, by Janus Weathercock, Esq. No. 1. (To be continued when he is on the humour)” – mond­juk: Nya­fo­gá­sok a szép­mű­vé­sze­tek tár­gyá­ban, Szél­ka­kas Jánus úr (kakas)tollából, me­lye­ket foly­tat­ni is fog, ha ked­ve tart­ja. Mind­ez sem­mi, én­jei nyom­ta­tás­ban kri­ti­zál­ták egy­mást, pél­dá­ul (a fő­szer­kesz­tő­höz): „– Tisz­telt Uram, ki a bü­dös franc az a Mr. Stinking Brooms?”³⁰ Tet­szik az if­jabb Hazlitt is­ten-írói ját­sza­do­zá­sa-ke­rin­gő­zé­se is: „ezen a trinityn be­lül volt egy­faj­ta unity.” Még szebb: ma­ga a ki­adó egy Weathercock-íráshoz fű­zött jegy­ze­té­ben éle­sen el­uta­sí­tott „min­den, bár­mely szer­zőnk eset­le­ges tripli-citását il­le­tő sér­tő fel­té­te­le­zést”. Ez is mock-isteni.

      Az em­be­rek zö­me több al­te­re­gó­val bír, több fel­lé­pő ru­hát hasz­nál kü­lön­fé­le al­kal­mak­ra, rá­adá­sul mind­ezt li­dér­ces ügyes­ség­gel te­szi. A leg­töb­ben hi­he­tet­len mér­ték­ben ügye­sebb szí­né­szek, mint ál­munk­ban gon­dol­nánk, a kör­úti vil­la­mo­son ki­vá­ló­an le­het­ne a Mac­beth vé­res sze­re­pe­it osz­ta­ni. Csak egy nem ap­ró kü­lönb­ség van: ők egyet­len név alatt, an­nak fe­de­zé­ké­ben sok­ar­cú­ak, az­az nem nyílt si­sak­kal ál­ne­ve­ket hor­da­nak, ha­nem ha­mis szí­ve­ket vi­sel­nek lát­ha­tat­la­nul. Ezt ter­mé­sze­te­sen Wilde is ki­szúr­ta: „Az ál­arc min­dig töb­bet mond, mint ma­ga az arc. E masz­kok el­mé­lyí­tet­ték egyéniségét.”³¹

 

Ek­ko­ri­ban, har­minc fe­lé, Wainewright ki­rály­hoz mél­tó gyé­mánt­gyű­rű­ket hor­dott nagy fe­hér ke­ze­in, mell­tű­je an­tik ká­mea volt, sá­padt cit­rom­szín kecs­ke­bőr kesz­tyű­ket vi­selt, hos­­szú, hul­lá­mos fe­ke­te ha­ja volt és gon­do­san ápolt ba­ju­sza, la­ká­sá­ban pe­dig ott állt Au­ró­ra – Mi­che­lan­ge­lo agyag­váz­la­ta. A sá­padt cit­rom­sár­ga szat­­tyán­kesz­tyűk­ről Lord By­ron is lel­ke­sen írt nap­ló­já­ban – csak a szö­veg­ből ki­húz­ta a tu­laj­do­nos ne­vét. Lá­tás­ból biz­to­san is­mer­ték egy­mást, hi­szen az if­jú Wainewright ott volt Phillips mű­ter­mé­ben, mi­kor By­ron hí­res arc­ké­pe ké­szült – sőt, pár­hu­za­mo­san, egy má­sik áll­vá­nyon ő is fest­he­tett a köl­tő­ről egy port­rét. Nem va­la­mi ama­tőr ügyek vol­tak ezek, 1821-től 1825-ig fo­lya­ma­to­san ki­ál­lí­tott az Aka­dé­mia éves nyá­ri tár­la­ta­in is, William Blake egy ta­nít­vá­nyá­nak be­szá­mo­ló­ja szerint³² pe­dig az idős mes­ter meg­állt egyik ké­pe előtt, fel­mu­ta­tott a ma­gas­ba, egé­szen a men­­nye­zet kö­ze­lé­be akasz­tott kép­re, és „igen ki­vá­ló”-nak ne­vez­te azt. Egy­sze­rű, fe­ke­te ka­bát­ban állt a kép előtt, szé­les pe­re­mű, ha nem is kvé­ke­res mér­ték­ben, de elég szé­les pe­re­mű ka­lap­ban – Is­te­nem, ír­ta ké­sőbb a ta­nít­vány, ahogy kö­rül­néz­tem a te­rem­ben nyüzs­gő, zsi­vaj­gó kö­zön­sé­gen – fo­gal­muk sincs, ki áll itt kö­zöt­tük. Az öreg­em­bert ek­kor­ra már a ba­rá­tai tar­tot­ták el, he­ti két-há­rom fon­tot ka­pott éle­lem­re. A fi­a­tal Wainewright el­lá­to­ga­tott hoz­zá, s a Songs of Innocence és a Songs of Experience egyik leg­szebb pél­dá­nyát meg­vá­sá­rol­ta tő­le. Ne­ki volt fo­gal­ma.  

      Pár év a csú­cson, a ré­gens­ko­ri vi­lág­vá­ros iro­dal­mi szín­pa­dán egy dan­dy ele­gáns jel­me­ze­i­ben, és 1823–24-re az addigra már házas Wainewrightnak vál­tót kell ha­mi­sí­ta­nia, hogy ké­pes le­gyen fe­dez­ni a fé­nyes éle­tet. Ek­kor, 1828-ban Linden House örö­kö­se, Ge­or­ge Edward Griffiths meg­hív­ta a fi­a­tal há­zas­párt, lak­ja­nak ve­le a ház­ban. 1829-ben e nagy­bá­csi hir­te­len meg­halt, és Linden House Wainewright tu­laj­do­na lett. Csak­hogy a ház fenn­tar­tá­sa mes­­sze na­gyobb jö­ve­del­met igé­nyelt, mint amen­­nyi­vel az örö­kös ren­del­ke­zett. Er­re, még 1829-ben, egy ijesz­tő há­nyás­ro­ham után gyor­san és vá­rat­la­nul meg­halt idős anyó­sa is. 1830 de­cem­be­ré­ben a csa­lád­nak a sú­lyos zá­lo­gok­kal ter­helt pa­lo­tá­ból a Regent Street­re nyí­ló Conduit Street­re kel­lett köl­töz­nie, egy sza­bó­mű­hely fö­lé. Csak­hogy jel­zá­log ter­hel­te bú­to­ra­i­kat is. Lon­don bel­vá­ro­sá­ban lak­tak most, hát es­tén­ként leg­alább ké­nyel­me­sen el­sé­tál­hat­tak a szín­ház­ba, ko­csi­ra sem kel­lett köl­te­ni­ük. Egy nap, de­cem­ber 13-án, Wainewright velük élő fi­a­tal só­gor­nő­jé­nek át­fá­zott a lá­ba, mert ele­gáns, vé­kony tal­pú ci­pőt vett fel az al­ka­lom­ra, csak­hogy es­té­re el­eredt az eső. Ha­za­men­tek, meg­va­cso­rál­tak – oszt­ri­gát né­hány pa­lack ale kí­sé­re­té­ben –, úgy tűnt, He­lén meg­fáz­ha­tott, fe­je ha­so­ga­tott, lá­tás­za­va­rai vol­tak, pul­zu­sát a ki­ér­ke­zett or­vos ré­misz­tő­en gyors­nak ta­lál­ta, ha­mar ágy­ba bújt hát a va­cso­ra után. 18-án szom­ba­ton, 19-én va­sár­nap azon­ban sem­mit nem eny­hül­tek fej­gör­csei, sőt sú­lyos, he­ves há­nyás­ro­ha­mai is vol­tak, 20-án hét­fő reg­gel­re pe­dig már de­lí­ri­u­mos láz­ál­mai – egy kis­fi­út lá­tott a szo­bá­ban. Pár nap múl­va meg­halt. A ha­lott­kém vizs­gá­la­tai nem mu­tat­tak szo­kat­lan el­vál­to­zást, de bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek elég bal­jó­san egy­be­es­tek. He­lén ugyan­is alig egy hét­tel előbb vég­ren­de­le­tet írt nagy se­be­sen, és min­den va­gyo­nát nő­vé­ré­re hagy­ta. De mi­fé­le va­gyont, hi­szen az Abercrombie lá­nyok sze­gé­nyek vol­tak? Nos, az év fo­lya­mán, 1830 már­ci­u­sa és ok­tó­be­re kö­zött nő­vé­re és só­go­ra ösz­­sze­sen 16 ezer font­nyi élet­biz­to­sí­tást kö­töt­tek ré­szé­re öt kü­lön­fé­le biz­to­sí­tó­tár­sa­ság­nál két-há­rom év idő­tar­tam­ra. Ha­lá­la után azon­ban a biz­to­sí­tók egyez­tet­tek, és egyi­kük sem volt haj­lan­dó egy fon­tot se fi­zet­ni. Ek­kor Wainewright be­pe­rel­te őket, ügy­véd­je, Atkinson pe­dig biz­to­sí­té­kul Linden House tu­laj­don­jo­gát is meg­kap­ta, töb­bek kö­zött. Ve­szí­tet­tek, 3400 fon­tért elár­ve­rez­ték Linden House-t, de Wainewright 1831 ok­tó­be­ré­ben már Fran­cia­or­szág­ba ha­jó­zott, és ott lap­pan­gott má­ig fel nem de­rí­tett kö­rül­mé­nyek kö­zött öt és fél éven át. Egye­sek sze­rint le­het, hogy ál­ru­há­ban né­ha ha­za­u­ta­zott, és ba­rá­ta­i­nál rej­tőz­kö­dött. Ang­li­á­ban ter­jed­tek az ijesz­tő rém­hí­rek a monster ego­is­tá­ról, a kül­vá­ro­si ön­je­lölt arisz­tok­ra­tá­ról és gyil­kos sztrich­nin-mér­ge­zé­se­i­ről – me­lyek­re bi­zo­nyí­té­kot so­ha egyet­len bí­ró­ság sem ta­lált. Egy is­me­rő­se ír­ta:

      „Nyo­mor­ban, köl­csö­nök­ből ten­get­te éle­tét, egy­szer fan­tasz­ti­kus stí­lu­sú le­ve­let írt pár font­nyi köl­csö­nért, eb­ben az állt, hogy egyet­len va­la­mi­re­va­ló in­gét kel­lett zá­log­ba vet­nie, hogy pos­táz­ni tud­ja le­ve­lét. Úgy em­lék­szem, Pá­rizs­ból és Ca­lais­-ből is kül­dö­zött ilyes­mi le­ve­le­ket is­me­rő­se­i­nek, eze­ket al­kal­man­ként én kéz­be­sí­tet­tem, nem sok eredménnyel.”³³ Köz­ben a Bank of England vizs­gá­la­tai egy ré­geb­bi alá­írás ha­mi­sí­tá­sá­ra is fény de­rí­tet­tek, két de­tek­tí­vet küld­tek utá­na Boulogne-ba, de ezek nél­kü­le tér­tek ha­za, még nem volt ki­ada­tá­si egyez­mény a két or­szág kö­zött.

      Mi­kor az­tán 1837 má­ju­sá­ban meg­gon­do­lat­la­nul ha­za­tért, va­la­ki fel­is­mer­te, amint ki­le­sett egy füg­göny mö­gül, s a lon­do­ni ut­cán el­fog­ták a de­tek­tí­vek. A Morning Advertiser 1837. jú­ni­us 12-i szá­ma be­szá­molt el­fo­gá­sá­ról. Nem gyil­kos­sá­gért ál­lí­tot­ták azon­ban az Old Bailey (Central Criminal Court) íté­lő­szé­ke elé 1837. jú­li­us 5-e reg­ge­lén – azért fel­ló­ga­tás járt vol­na –, csak ha­mi­sí­tás volt a vád, azt tud­ták bi­zo­nyí­ta­ni. Így is Van Diemen’s Landre szám­űz­ték élet­fogy­tig­lan, a vis­­sza­té­rés re­mé­nye nél­kül. A lon­do­ni tár­sa­ság ha­mar el­for­dult tő­le, amit ed­dig imád­tak és di­csér­tek írá­sa­i­ban, azt most üres mo­do­ros­ság­nak ne­vez­ték és ki­csi­nyel­ték, Lon­don­ban fes­tett ké­pei is el­kal­lód­tak, tán egy sem ma­radt. Ne­he­zen azo­no­sít­ha­tó­ak – egyi­ket sem ír­ta alá. Az író, fes­tő cso­dá­la­tos por­ce­lán­ja­it, nyo­ma­ta­it – egy élet gyűj­te­mé­nye­it – ki­áru­sí­tot­ták, fe­le­sé­ge és kis­fia Ame­ri­ká­ba emig­rál­tak, so­ha töb­bé nem lát­ta őket. Az Eagle biz­to­sí­tó­tár­sa­ság egyik ügy­nö­ke szem­fü­le­sen ös­­sze­szed­te a szö­ke­vény Fran­cia­or­szág­ból írott le­ve­le­it, és el­jut­tat­ta őket Edward Bulwer-Lytton re­gény­író­nak mint a Lucretia cí­mű re­gény re­mek alap­anya­gát.

      A fe­gyen­cet elő­ször egy a Tem­zén ki­kö­tött bör­tön­ha­jó­ra vit­ték, majd há­rom­száz má­sik szám­űzöt­tel együtt 1837. jú­li­us 29-én a Susan ne­vű 572 ton­nás bör­tön­ha­jó­ra szállt Portsmouth-ban, és az év no­vem­ber 21-én meg­ér­ke­zett Tasmánia leg­dé­leb­bi nagy­vá­ro­sá­ba. Más­nap reg­gel a bör­tön­ha­tó­ság elé állt, ahol fel­vet­ték sze­mé­lyes ada­ta­it, és szá­mot ka­pott:

 

„2325 Wainewright Griffiths Thos.

Central Criminal Court (Old Bailey) 3rd July 1837

Transported on ship Susan 21 Nov. 1837. Life.

Transported for Forgery, Gaol report not Known, Hulk report Good, Married 1 Child, Stated this offence, Forging a power of Attorney in order that the money which was left to my Wife might come to me. Married one child. Wife Eli­za. I have been separated from her for some years.”

„Tra­de: Painter; Height 5-5,5˝; Age: 43; Complexion: Pale; Head: Oval; Hair: Brown; Whiskers: Brown; Visage: Oval; Forehead: High; Eyebrows: Brown; Eyes: Grey; Nose: Long; Mouth: Large; Chin: Long; Remarks: None.”

 

Ek­kor, mi­u­tán a gyar­ma­ti se­géd­fel­cser ki­vizs­gál­ta és egész­sé­ges­nek ta­lál­ta, meg­ha­tá­roz­ták bün­te­té­se le­töl­té­sé­nek pon­tos kö­rül­mé­nye­it. 1838-ig egy Campbell Street-i ba­rakk­ban aludt, nap­köz­ben pe­dig rab­lánc­ra fűz­ve egy kö­ze­li út­épí­té­sen dol­go­zott. Egy ilyen csa­pat 30-50 em­ber­ből állt, a Susanon ér­ke­zett ra­bok kö­zül csak 23-at ve­zé­nyel­tek út­épí­tés­re, a fes­tő volt az egyet­len, aki még so­sem vég­zett ne­héz fi­zi­kai mun­kát. Hogy a csu­dá­ba kap­ta az egyik leg­ke­mé­nyebb bün­te­tést egy­ma­ga? Vél­he­tő­en a szak­is­me­ret­ét il­le­tő kér­dés­re adott vá­la­sza dü­hí­tet­te fel a gyar­ma­ti hi­va­tal­no­ko­kat, ugyan­is ő a kes­keny rub­ri­kák­ból mes­­sze ki­ló­gó so­rok­ban a kö­vet­ke­ző meg­jegy­zé­se­ket fűz­te az őrök ál­tal be­jegy­zett „Iro­dis­ta” szó után: „Ért gö­rö­gül és la­ti­nul, gya­kor­lott az új­ság­írás­ban, ké­pek és írá­sok el­ső­ran­gú festője.”(!) E kar­to­ték­ból az is lát­ha­tó, hogy a bör­tön­hi­va­tal­nok a chiswick szó le­írá­sá­val nem bol­do­gult.

      Ké­sőbb eny­hült a szi­gor, a túl­kép­zett fe­gyenc már a Gyar­ma­ti Kór­ház­ban dol­goz­ha­tott, ez a sár­ga ho­mok­kő­ből épült ház 1820-ra ké­szült el, kü­lön kony­há­ja és hul­la­há­za volt. A fes­tő itt elő­ször még fi­ze­tés nél­kül dol­go­zott, mun­ká­já­ért a na­pi be­te­vő fa­lat és a leg­szük­sé­ge­sebb or­vo­si el­lá­tás járt ös­­sze­sen, ké­sőbb már volt úgy, hogy na­pi 6 pennyt is ka­pott. Jól vi­sel­te ma­gát, az egyik or­vos sze­rint an­­nyi­ra, hogy al­kal­mi­lag az elöl­já­rók­nak kém­ke­dett. Egy má­sik or­vos, a fi­a­tal Dr. Robert Ken­nedy Nuttall vi­szont nyil­ván sze­ret­te, ezért bá­to­rí­tot­ta őt: „– Szedd ös­­sze ma­gad, öre­gem, hi­szen tudsz fes­te­ni, az majd erőt ad ne­ked, és élet­ben fog tar­ta­ni.” Cso­dás gyűj­te­mény ma­radt a Nuttall csa­lád­ra, mi­u­tán ópi­um­tól bar­nult fo­gak­kal meg­halt a fes­tő fe­gyenc. Fur­csa dol­go­kat sut­tog­tak ró­la:

 

„– Ma be­hoz­tak egy nyil­ván­va­ló­an hal­dok­ló el­ítél­tet, ő (TGW), amint meg­lát­ta a fér­fi ar­cán a vég­ze­tes je­le­ket, macs­ka­sze­rű lép­tek­kel az ágya mel­lé osont, és a hal­dok­ló fü­lé­be szi­sze­gett: »– Hul­la vagy. Lel­ked a Po­kol­ra ke­rül hu­szon­négy órán be­lül, és míg fel­bon­col­lak, a ka­rom ed­dig fog a tes­ted­ben váj­ni« – ek­kor meg­érin­tet­te könyökét.”³⁴

 

Nuttall dok­tor ké­sőbb vis­­sza­idé­zett egy jel­le­m­ző ese­tet ab­ból az idő­ből, ami­kor fe­gyenc ba­rát­ja már meg­fo­gad­ta a ta­ná­csát, és is­mét fes­te­ni kez­dett. Va­la­mi ilyes­mit me­sélt az öreg or­vos:

 

„– Az áll­vá­nya kö­ze­lé­be lép­tem, és hang­ta­la­nul, moc­ca­nat­la­nul fi­gyel­tem, ahogy fest. Na­gyon sze­ret­tem fes­tés köz­ben néz­ni őt, ez va­la­hogy meg­nyug­ta­tott, el­te­rel­te a rab­kór­ház na­pi rém­sé­ge­i­ről a fi­gyel­me­met. Hall­gat­tam, nem akar­tam mun­ká­já­ban meg­za­var­ni. De ő ek­kor fe­lém for­dult, és meg­kér­dez­te vé­le­mé­nye­met. Sza­bad­koz­tam, hogy nem va­gyok hoz­zá­ér­tő, de ő csak erős­kö­dött, mi a vé­le­mé­nyem a kép­ről, nem lá­tok-e va­la­mi hi­bát? – Hát, kezd­tem bá­tor­ta­la­nul, mert vég­képp nem akar­tam meg­bán­ta­ni, na­gyon szép, fi­nom mun­ka, min­den tö­ké­le­tes, de a nő nya­ka… mint­ha… ki­csit… túl hos­­szú vol­na. – Ek­kor Wainewright egy fé­lel­me­te­sen gyors moz­du­lat­tal va­la­mi fes­ték­be már­tot­ta az ecse­tét, és olyan gyor­san, hogy szin­te kö­vet­ni sem tud­tam a moz­du­la­tát, egyet­len ha­tal­mas len­dü­let­tel a nő nya­ká­ra fes­tett egy fe­ke­te csí­kot, hi­he­tet­len volt, de ez­zel az egyet­len gesz­tus­sal egy tö­ké­le­tes bár­sony­sza­la­got va­rá­zsolt oda. A hi­ba ki­küsz­öböl­ve, a sza­lag gyö­nyö­rű… csak a moz­du­lat… az na­gyon meg­ma­radt ben­nem… a kés­vá­gás­sze­rű len­dü­let… az va­la­hogy der­mesz­tő­en fé­lel­me­tes volt.”³⁵

 

A tá­vo­li Hobart Townban³⁶ te­hát vé­gül már lé­nye­gé­ben nyu­god­tan él­de­gélt a fo­goly, az arc­kép­fes­tő élő­ha­lott. Má­ra öt­ven­há­rom sze­mélyt azo­no­sí­tot­tak mint mo­dell­je­it, csu­pa mó­dos pol­gá­ro­kat. A la­pos kis­vá­ros­ka el­is­mert fes­tő­je lett. 1844. áp­ri­lis 18-án még­is ele­ge lett, és ké­rel­met írt sza­ba­du­lá­sá­ra. Szin­te csak ez a fo­lya­mod­vány ma­radt meg az éle­té­ből, az is csak a hi­va­tal do­ku­men­tu­mai kö­zött, más alig – a szám­űze­tés­ben fes­tett ké­pei, vagy öt­ven da­rab, mind szét­szó­ró­dott, fe­le­dés­be me­rült a fes­tő ha­lá­la után, nap­ló­ja el­ve­szett, le­ve­le­zé­sé­ből alig egy ma­rok­nyi ma­radt, ő ma­ga pe­dig szép las­san a rossz meg­tes­te­sí­tő­jé­vé vált, ma­ga a föl­di go­nosz, a tasmán ör­dög. Az­tán sor­ban meg­szü­let­tek ró­la a pony­va­han­gu­la­tú ré­mes re­gé­nyek. A szá­zad vé­ge fe­lé Dickens, Edward Bulwer Lytton és vé­gül Oscar Wilde írá­sa­i­nak hő­se, a ci­ni­kus gyil­kos már tö­ké­le­te­sen el­tün­tet­te a palimpszeszt al­só ré­te­ge­it, fe­lül­ír­ta a va­la­ha élt em­ber iga­zi éle­tét.

      1847-ben Lon­don­ba ér­ke­zett a már vi­lág­hí­rű író, Hans Christian An­der­sen – a dán. Ez volt el­ső lá­to­ga­tá­sa a met­ro­po­lis­ban, ün­ne­pel­ték a sza­lo­nok, meg­néz­het­te li­tog­ra­fált és réz­be­met­szett arc­ké­pe­it a köny­ves­bolt­ok ki­ra­ka­ta­i­ban, két­szer is ven­dég­ség­be hív­ta az ural­ko­dói csa­lád. Nem ment el egyik ki­rá­lyi pa­lo­tá­ba sem. In­kább Dickens ba­rát­sá­gá­ra vá­gyott, ta­lál­koz­tak is, és va­ló­ban kö­zel ke­rül­tek egy­más­hoz. An­der­sen ha­jó­ja után a part­ról egy ma­gá­nyos alak in­te­ge­tett, ő, Charles Dickens volt az utol­só, akit An­der­sen a par­ton lá­tott, az utol­só alak, aki Ang­li­á­ból in­te­ge­tett ne­ki. Ab­ban az esz­ten­dő­ben halt meg a ke­rek vi­lág vé­gén, Auszt­rá­li­á­ban Dickens egyik re­gény­hő­se. Alig öt­ven­két éves volt a 2325-ös. Thomas Griffiths Wainewright, Mr. Egomet Bonmot, Mr. Janus Weathercock és Herr Cornelius Van Vinckbooms utol­só al­te­re­gó­ja. Má­ra min­den ko­mo­lyabb auszt­rá­li­ai ga­lé­ria fa­lán ott függ­nek a ké­pei, önál­ló ki­ál­lí­tá­sa azon­ban nem volt még soha.³⁷

 

(Nap­ház, 2013. jú­li­us 7. – Palicsfürdő, Ho­mok­vár, 2013. szep­tem­ber)

 

-----

¹     And­rew Motion, Wainewright the Poisoner, True confession of a charming and ingenious criminal, Faber & Faber 2001. Szer­ző­je, az 1952-ben szü­le­tett köl­tő és élet­rajz­író 1999-ben Nagy-Bri­tan­nia ko­szo­rús köl­tő­je lett, Poeta Laureatus.

²     Wilde Osz­kár, A szép­ség fi­lo­zó­fi­á­ja, for­dí­tot­ta és be­ve­ze­tés­sel el­lát­ta He­ve­si Sán­dor, Ré­vai-ki­adás, 67–98.

³     Gustave Flau­bert ci­ce­rói kör­mon­da­tai – fő­ként a Tentation de Saint Antoine és a Salammbo bű­vös fel­so­ro­lá­sai – ko­rán meg­fer­tőz­tek, imád­tam a Fő ut­cai la­kás út­vesz­tő­jé­ben be­te­gen ott­hon ma­rad­ni, és a ko­por­só­nyi, fo­nott uta­zó­lá­dák ki­la­pult csip­ke­ru­hái, ál­ar­cos­bá­li se­lyem­maszk­jai és arany­boj­tos tisz­ti dísz­kard­jai kö­zött a homályban-időben-illatban egyet­len lé­pes­sel na­pon­ta a kü­lö­nös mó­don min­dig is­me­rős múlt­ba utaz­ni. Még mi­e­lőtt a ron­da gim­ná­zi­um­ba lép­tem vol­na, át kel­lett él­nem-hal­nom el­ső ked­ves an­tik­vá­ri­u­mom meg­szű­né­sét – 1970 kö­rül a Cor­vin tér hát­só szeg­le­té­ből el­tűnt Lőrincz úr fél­ho­má­lyos köny­ves­bolt­ja a ka­puc­nis ba­rá­tok ko­los­to­ra mel­lől, ahol a mo­soly­ta­lan, kék­kö­pe­nyes bá­csi a rak­tár po­rá­ból sor­ra elő­hoz­ta ne­kem a kin­ti vi­lág­ban ak­ko­ri­ban sú­lyo­san be­til­tott írá­so­kat, és né­mán ma­gam­ra ha­gyott, hogy a köny­vek­kel te­li ab­lak­mé­lye­dés­ben áll­va, a por­opá­los ab­lak­üve­gen át a bu­dai szó­dás­mes­ter szö­kő­kút­já­ra csak né­ha, egy bol­dog fel­só­haj­tás­nyi­ra ki­pil­lant­va el­me­rül­jek a ré­gi mon­da­tok bű­vö­le­té­ben, és örök­re szí­vem­be vés­sem a lát­szó­lag je­len­ték­te­len szo­ba ko­pott szín­pa­dá­nak han­gu­la­tát. A le­he­tő leg­va­ló­dibb éj­je­li me­ne­dék­hely volt a szo­bá­nyi an­tik­vá­ri­um gye­rek­ko­rom dél­után­ja­in, ami­kor az ott­ho­ni köny­vek kö­zé fél­tem ha­za­men­ni. Lel­ke­sen fal­tam a tet­sze­tős szö­ve­gek mér­ge­ző gic­­csét, így ké­sőbb, a gim­ná­zi­um el­ső osz­tá­lya­i­ban ér­zé­ke­nyebb ve­vő vol­tam Joris Karl Huysmans köny­ve­i­re is, kü­lö­nö­sen a ki­csi, de an­nál va­dab­bul mo­do­ros Ŕ rebours-ra, me­lyet ma­gyar nyelv­re A Kü­lönc cí­men Kosz­to­lá­nyi De­zső for­dí­tott.

⁴     Jenny Hartley, Charles Dickens and the House of fallen women, Methuen 2009.

⁵     Az Urania Cottage-ról írott dol­go­zat a Je­len­kor 2012. szep­tem­be­ri szá­má­ban ta­lál­ha­tó.

⁶     John Clay, Maconochie’s Experiment, John Murray Albemarle Street, Lon­don 2001.

⁷     Ale­xan­der Maconochie ka­pi­tány és a Norfolk Island-i fe­gyenc­te­lep tör­té­ne­te a Je­len­kor 2013. má­ju­si szá­má­ban ol­vas­ha­tó.

⁸     A Newgate tör­té­ne­té­ről, jel­le­gé­ről ír­tam pár vi­lá­go­sí­tó jegy­ze­tet a Je­len­kor 2006. jú­li­us-au­gusz­tu­si és 2011. szep­tem­be­ri szá­ma­i­ban kö­zölt röp­dol­go­zat­ok­ban is.

⁹     William Charles Macready (1793–1873), Dickens élet­re szó­ló ba­rát­ja ün­ne­pelt Shakes­peare­-szí­nész volt, rá­adá­sul pár éven át a Covent Garden szín­ház igaz­ga­tó­ja – sok egyéb te­át­ru­mok mel­lett tán leg­több­ször épp ab­ban az épü­let­ben lé­pett fel a ré­gi vi­lág leg­hí­re­sebb bo­hó­ca, Joey Grimaldi, aki­nek élet­raj­zát a ki­adók fel­ké­ré­sé­re az if­jú Dickens dol­goz­ta át el­ad­ha­tó­nak ítélt for­má­ba – pa­pá­ja se­gít­sé­gé­vel. (Szem­ta­núk sze­rint.)

¹⁰    John Forster, The Life of Charles Dickens. 3 vols. 1872-4. (A XIX. szá­zad kö­ze­pé­től Ma­gyar­or­szá­gon sok eset­ben a brit köny­vek meg­le­pő­en ha­mar, sok­szor az ere­de­ti­vel egy idő­ben ki­adott né­met­or­szá­gi vál­to­za­ta­it hasz­nál­ták, e köny­vet is már 1872-ben ki­ad­ták: The Life of Charles Dickens. by John Forster. Co­py­right Edition. 6 vols. Leipzig Bernhad Tauchnitz 1872. – ezt hasz­ná­lom én is.)

¹¹    Charles Dickens, Hunted down: A Story. With Some Account of Thomas Griffiths Wainewright, The Poisoner. [1870.] Az írás ere­de­ti­leg a The New York Ledgerben je­lent meg, 20, 27 Aug., 3 Sept. 1859; majd Dickens All the Year Round című fo­lyó­ira­tá­nak lap­ja­in, 4., 11 áp­ri­lis 1860. (Camb­rid­ge Bibliography of Eng­lish Literature, in four vols, ed. Camb­rid­ge, 1940. vol. III. 446. art.: Charles Dickens)

¹²    A The New York Ledger ne­ve újabb ame­ri­kai fil­mek­ben már szi­tok­szó­vá mó­do­sult – „Ja, a Ledger sze­rint” – jegy­zik meg a fi­no­man ér­tel­mi­sé­gi sze­rep­lők – „fúúj, az ma­ga a fer­tő, a zsa­ro­lá­sig, le­já­ra­tá­sig el­me­nő bul­vár leg­al­ja.”

¹³    Essays and Criticism, by Thomas Griffiths Wainewright; now first collected with some account of the author by W. Carew Hazlitt. Lon­don: Reeves & Turner, 196 Strand 1880. Wilde ezen 1880-ban meg­je­lent könyv élet­raj­zi be­ve­ze­tő­jé­ből ír­ta es­­szé­jét 1889-ben.

¹⁴    William Hazlitt a szá­mom­ra leg­ked­ve­sebb es­­szé­is­ta csa­pat bel­tag­ja volt Leigh Hunt és Charles Lamb mel­lett. Sze­ren­csé­re ma­gya­rul is meg­je­lent írá­sa­ik­ból egy re­mek kis vá­lo­ga­tás: Az an­gol pos­ta­ko­csi. An­gol ro­man­ti­kus es­­szék. Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bu­da­pest, 1986.

¹⁵    Wilde es­­szé­je 1889 ja­nu­ár­já­ban lá­tott nap­vi­lá­got. Elő­é­le­tem egyik leg­fon­to­sabb dá­tu­ma ez az 1889, ak­kor szü­le­tett Eper­jes vá­ro­sá­ban Hennel Ilo­na pót­nagy­ma­mám, ti­zen­hat éves ko­ro­mig a leg­több do­log­ra ő ne­velt, a ki­rá­lyi táb­la egy­ko­ri bí­rá­já­nak ví­zi­vá­ro­si könyv­tár­szo­bá­já­ban. A szür­ke és nép­te­len bu­dai kis­ut­cá­kon al­ko­nyat­kor lám­pa­gyúj­to­ga­tók jár­tak, bent, a csip­ke­füg­gö­nyök min­tás ár­nyé­ká­ban rém­me­sé­ket hall­gat­tam vagy a men­­nye­ze­tig érő tölgy­fa köny­ves­polc­ok fél­ho­mály­ba ve­sző ma­ga­sá­ba mász­tam spi­ri­tisz­ta sze­án­szok jegy­ző­köny­vei, tán­co­ló asz­ta­lok, lé­lek­fest­mé­nyek és a fe­ke­te Wedgwood-vázapár kö­zött. Ilon­ka né­ni egy nagy olaj­ké­pen is ott állt fe­let­tem egész gye­rek­ko­rom­ban – Pallas Athé­né jel­me­zé­ben, maszk­si­sak­kal áb­rá­zol­ta őt a klasz­­szi­cis­ta han­gu­la­tú fest­mény egy ré­gi, fel­vi­dé­ki bá­lon. A nagy pá­ri­zsi vi­lág­ki­ál­lí­tás évé­ben szü­le­tett, az Eif­fel-to­ron­­nyal együtt. 

¹⁶    Ld. James Boswell, Life of Johnson. Két al­ka­lom­mal sze­re­pel e ki­rály­in­ter­jú a „Boswell”-ben, má­so­dik­ra meg­le­pő ér­zé­sünk tá­mad: a dok­tor meg­jegy­zi a Monthly szer­kesz­tő­sé­gé­re hogy „de­is­ták, az­az ke­resz­té­nyek, de épp csak a leg­szük­sé­ge­sebb, mi­ni­má­lis fo­kon”, majd ezek után úgy ér­té­ke­li őket, hogy „a ket­tő­ből ez a szer­kesz­tő­ség a pon­to­sabb, ők leg­alább tény­leg el­ol­vas­sák a kri­ti­zált köny­ve­ket.” És mind­ezt az a Johnson mond­ta, aki Vol­taire sze­rint „az utol­só em­ber, aki temp­lom­ban tér­de­pelt”. 

¹⁷    Tobias Smollett, a ten­ge­rész­ka­pi­tány re­gény­író volt a Don Qui­jo­te egyik an­gol for­dí­tó­ja, David Hume-mal együtt pe­dig az egyik alap­ve­tő, leg­alább száz évig leg­nép­sze­rűbb an­gol tör­té­ne­lem­köny­vet ír­ta.

¹⁸    Josiah Wedgwood uno­ká­já­ról, Thomasról azt ír­ja hi­va­ta­los élet­raj­za, hogy ő volt az el­ső fo­tog­rá­fus. Ő és báty­ja utal­tak át év­já­ra­dé­kot egy da­ra­big Samuel Taylor Coleridge szá­má­ra. A Wedgwood cég­nek William Blake is dol­go­zott, ké­szí­tett sa­ját hasz­ná­la­tuk­ra egy szí­nes ka­ta­ló­gust, va­la­mint 185 fi­gu­rát ter­ve­zett 18 tál­ra 1815-1816 kö­zött. (BLAKE, Complete Writings with variant readings edited by Geoffrey Keynes, Ox­ford University Press, 1979. ed. p.866. n2.)

¹⁹    Thomas Bentley (1731–1780) 1768-tól lett Josiah Wedgwood part­ne­re, 1777-ben köl­tö­zött Turnham Greenbe, ott is halt meg, 1780 te­lén, alig negy­ven­ki­lenc éve­sen. Benjamin Frank­lin ba­rát­ja volt, és rend­sze­re­sen írt a Monthly Review ha­sáb­ja­in.

²⁰    E Brick House ne­vű épü­le­tet Burslemben Wedgwood 1762-től 1773-ig bé­rel­te, ez­után gyá­ra szá­má­ra meg­vá­sá­rolt egy föld­te­rü­le­tet, ahol mun­ká­sa­i­nak fa­lut épít­te­tett, me­lyet el­ne­ve­zett Etruriának. 

²¹    Az Etruria Pottery Works ala­pí­tó­já­nak, Josiah Wedgwoodnak uno­ká­ját vet­te nő­ül Charles Dar­win: „1839 te­lén (jan. 29.) édes­apám fe­le­sé­gül vet­te kuzinját, Em­ma Wedgwoodot. A ház, mely­ben az el­ső pár év so­rán él­tek, egy köz­hely­sze­rű kis lon­do­ni épü­let volt az Upper Gower Street 12 szám alatt” – ír­ta a tu­dós uno­ká­ja, Francis Dar­win. (Charles Dar­win, His Life Told in an Autobiographical Chapter and in a Selected Series of his Published Letters [ed. by Francis Dar­win] D. Appleton and Company 1892 – USA ed.)

²²    The Camb­rid­ge History of Eng­lish Literature (…) Volume X, The Age of Johnson, Camb­rid­ge: at the University Press 1913.

²³    Johann Heinrich Füssli Zü­rich­ben szü­le­tett, 1741-ben, fes­tő édes­ap­já­nak cso­dás ba­rá­ti kö­re volt, töb­bek kö­zött Gessner, Klopstock, Wieland és Winckelmann – Ka­zin­czy ko­rá­nak szel­le­mi bál­ványai, a fi­a­tal­em­ber azon­ban egy párt­fo­gó­já­nak ta­ná­csá­ra Lon­don­ba uta­zott, és be­irat­ko­zott Sir Joshua Reynolds fes­tő­aka­dé­mi­á­já­ra. Ez­után 1770-től Sir Thomas Coutts pén­zén majd­nem nyolc évet Itá­li­á­ban töl­tött – „Mic­he­lan­ge­ló­val evett, ivott, éb­redt és aludt.” Ang­li­á­ba vis­­sza­tér­ve Rous­seau­-ta­nul­mányt írt, és Winckelmann-fordítást kö­zölt, és sze­re­lem­be esett Mary Wollstonecrafttal. A Royal Academy 1780. évi nyá­ri tár­la­tán ki­ál­lí­tott ké­pei nagy si­kert arat­tak – köz­tük volt a Nightmare is. Fuseli be­fu­tott, aka­dé­mi­ai tag lett, pro­fes­­szor, és ke­re­sett fes­tő. 1825-ben halt meg. 1868-ban 1 fon­tért ad­ták el a Li­dérc­nyo­mást. 

²⁴    Thomas Stothard (1755–1834) ko­ra jó ne­vű fes­tő­mű­vé­sze volt, csak­hogy töb­bek közt a Don Qui­jo­te, a Ro­bin­son Crusoe és a Gul­li­ver egyik il­luszt­rá­to­ra is, és ez itt most ös­­sze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul fon­to­sabb – hi­szen kép­zel­jük csak el egy ilyen ven­dég ha­tá­sát egy kis­fi­ú­ra: ked­venc köny­ve­ink alak­ja­it az ő ké­pei alap­ján kép­zel­jük el egész hát­ra­lé­vő éle­tünk­ben.

²⁵    Az ezüst- és réz­met­sző, ak­va­rel­lis­ta Richard Westall (1765–1836), Ang­lia egyik leg­na­gyobb könyv­il­luszt­rá­to­ra ak­ko­ri­ban ké­szí­tet­te raj­za­it Shakes­peare és Mil­ton mű­ve­i­hez, ké­sőbb ezer egyéb kö­zött ő is il­luszt­rál­ta a Don Qu­i­jo­tét. Fes­tő­ba­rát­já­val, Thomas Lawrence-szel (1769–1830) a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén még együtt ér­kez­het­tek Linden House-ba, hisz együtt lak­tak a Soho Square-en, csak a sa­rok­ház két be­já­ra­ti aj­ta­já­ra ír­ták sa­ját ne­vü­ket. Öre­gen Westall lett a kis Vik­tó­ria her­ceg­nő rajz­ta­ná­ra, ké­sőbb vi­lág­ta­lan nő­vé­ré­vel nyo­mor­ban, se­gé­lye­ken él­tek.

²⁶    Charles Burney (1757–1817) Camb­rid­ge-ben ta­nult, de ki­csap­ták, mert köny­vet lo­pott. Nem lett ön­gyil­kos, mint ter­vez­te, de e seb egy élet­re el­kí­sér­te. Az egye­te­met Aberdeenben vé­gez­te el, ez­után éve­ken át szer­kesz­tet­te a Lon­don Magazine-t, és ne­gyed­szá­za­don át ta­ní­tott, Highgate-en, Chiswickben, vé­gül Greenwich-ben. Itt fel­szen­tel­ték, majd a ki­rály egyik káp­lán­ja lett. Köz­ben pár évig a Monthly Review kri­ti­ku­sa volt, sok gö­rög szö­veg­ki­adás fű­ző­dik ne­vé­hez, klas­­szi­ku­sok ki­adá­sa­i­ból ál­ló 14 ezer kö­te­tes könyv­tá­rát ha­lá­la után par­la­men­ti tá­mo­ga­tás­sal a nem­zet vá­sá­rol­ta meg 13 500 fon­tért, és a Bri­tish Museumba ke­rült.

²⁷    Wainewright ti­tok­za­tos be­teg­sé­gé­ről má­ig vi­táz­nak, egye­sek sze­rint encephalitis lethargica le­he­tett, sleepy sickness, akár­mi is volt, úgy vé­lik, agyát tá­mad­ta meg, meg­pró­bál­ják ké­sőb­bi tet­te­i­nek oka­ként be­ál­lí­ta­ni.

²⁸    A Hébe test­vé­re 1822-ben Bécs­ben je­lent meg Zseb­könyv cí­men, a Hébe 1823-tól 1826-ig élt, Ka­zin­czy írá­sai mel­lett, jel­lem­ző, a szép­hal­mi mes­ter­hez il­lő mó­don sok for­dí­tást is kö­zölt, an­gol la­pok­ból is. Igaz Sá­mu­el hír­lap­író, a Ti­sza csa­lád ne­ve­lő­je ala­pí­tot­ta és szer­kesz­tet­te ha­lá­lá­ig (ma­rad­jon csak e fo­gal­ma­zás fél­re­ért­he­tő, hi­szen te­rem­tő­jé­vel halt Hébe is). A szer­kesz­tő úr To­kaj-hegy­al­ján, Erdőbényén szü­le­tett, atyá­im föl­di­je volt. Ro­man­ti­kus, iro­dal­már-sze­gény­ség­ben ten­gő­dött Bécs­ben, de ki­tar­tott kül­or­szág­ban, mi­kor pe­dig éle­te el­ső ko­moly hi­va­ta­lá­ba, a Deb­re­ce­ni Egye­tem újon­nan ala­pí­tott ma­gyar literaturai tan­szé­ké­be hív­ták, már nem bírt ha­za­u­taz­ni, mert a ma­gyar eu­ro­pé­er ek­kor­ra meg­be­te­ge­dett, és ott az ide­gen­ben meg­halt 39 éve­sen.

²⁹    Kis­fa­ludy Kár­oly Pest szí­vé­ben szer­kesz­tett Au­ró­rá­ja a bi­ro­da­lom szí­vé­ben, Bécs­ben szer­kesz­tett Hébe test­vé­re volt, ezt a kis iro­dal­mi zseb­köny­vet is 1822-ben ad­ta ki elő­ször Ka­zin­czy ki­adó­ja, Trattner (1821 te­lén, 1822 dá­tum­mal), lap­ja­in in­dult az if­jú Vö­rös­mar­ty csa­pa­ta. Má­ig meg­van a Trattnerek egy­ko­ri ki­adó­hi­va­ta­lá­nak és nyom­dá­já­nak épü­le­te a Pe­tő­fi Sán­dor és Vá­ros­ház ut­cák kö­zött, itt né­hol még min­dig ugyan­azon a fa­koc­kás jár­dán lép­ked­he­tünk, amin Ka­zin­czy Fe­renc és Vö­rös­mar­ty Mi­hály. Ilyen ök­löm­nyi fa­koc­kák Pes­ten tán már csak egy he­lyen, Ybl Mik­lós la­kó­há­zá­ban, az As­to­ria mel­lett ta­lál­ha­tók, en­nek re­ne­szánsz ud­va­ra meg a Mú­ze­um kör­út­ról a Ma­gyar ut­cá­ra ve­zet át. Hazautamon a Nap­ház fe­lé na­pon­ta el­ha­la­dok e ré­gi zseb­könyv em­lék­táb­lá­ja előtt, az ab­la­kok­ból ze­ne szól a me­se­be­li­en sze­gény Au­ró­ra ut­cán, he­ge­dül­ni ta­nul­nak a ci­gány­gye­re­kek – sem­mi nem vé­let­len, az Au­ro­ra borealis és az Au­ro­ra australis a nap­szél ha­tá­sá­ra szü­le­tik.  

³⁰    Mond­juk: bűz­lő part­vis…

³¹    Wilde, i. m., 70.

³²    Samuel Palmer, az 1820 kö­rül szin­tén rend­sze­re­sen ki­ál­lí­tó táj­kép­fes­tő je­gyez­te meg a je­le­ne­tet (Arthur Symons, William Blake, Jonathan Cape Thirty Bedford Square Lon­don, 1940 ed. 207.)

³³    Motion, i. m., 189.

³⁴    Motion, i. m., 247.

³⁵    E tör­té­ne­tet a dok­tor bá­csi ké­sőbb a fi­á­nak me­sél­te el, hi­szen a Lothaire of Bourgogne Discovers the Amour of His Wife with the High Constable cí­mű kép la­ká­suk fa­lán füg­gött, és a hölgy nya­kán ott volt a sza­lag.

³⁶    Hobart Townt 1803-ban ala­pí­tot­ták, har­minc esz­ten­dő múl­va, Wainewright oda­ér­ke­zé­se­kor nagy­já­ból ti­zen­négy­ezer la­kó­ja volt a Wel­ling­ton-hegy lá­bá­nál fek­vő te­le­pü­lés­nek. Charles Dar­win is írt ró­la, mi­u­tán 1836 ja­nu­ár­já­ban a Beagle fe­dél­ze­tén oda­lá­to­ga­tott.

³⁷    A mű­vek ös­­sze­gyűj­té­sét ne­he­zí­ti a tény – ír­ja Motion –, hogy a fes­tő so­sem ír­ta alá ké­pe­it – Lon­don­ban, fi­a­tal­ko­rá­ban még úgy érez­het­te, ez úri­em­ber­hez mél­tat­lan do­log, ké­sőbb meg már ta­lán meg­gyű­löl­te ös­­szes ad­di­gi ne­ve­it, azt meg még­sem ír­hat­ta alá­juk, hogy 2325.