Készülő kötet

 

Kálmán C. György: Mi­lyen kö­tet az, ami­re már há­rom éve ké­szülsz?

      Bojtár Endre: Volt ne­künk egy la­ká­sunk – ez, ame­lyik­ben most is ülünk –, csak ki­csit más volt. Év­ti­ze­dek óta na­gyon utál­tuk; két egy­be­nyí­ló szo­bá­ból állt, el akar­tuk ad­ni, el akar­tuk cse­rél­ni, min­den­fé­le meg­ol­dá­son gon­dol­kod­tunk. Nem vet­te meg sen­ki, sze­ren­csé­re; van mel­let­tünk egy má­sik la­kás, ahol anyó­som la­kik, ugyan­ilyen la­kás, ab­ból lett le­vá­laszt­va ez. El­ha­tá­roz­tuk, hogy át­ala­kít­juk te­tő­től tal­pig az egé­szet, így is tör­tént, há­rom hó­na­pra ki­köl­töz­tünk, el­men­tünk al­bér­let­be. Az­tán vis­­sza­köl­töz­tünk ide, ahol imá­dok lak­ni, ahon­nan jó­for­mán ki sem kell moz­dul­ni. A két két­szo­ba-hal­los la­kás­ból lett két há­rom­szo­ba-hal­los la­kás, kü­lön be­já­ra­tú szo­bák­kal, te­hát het­ven éves ko­runk­ra a fe­le­sé­gem­mel együtt el­ér­tük azt, hogy kü­lön be­já­ra­tú – és kü­lön – szo­bánk van. Ez volt éle­tünk nagy vív­má­nya. A pa­ko­lás – ki­pa­ko­lás, vis­­sza­pa­ko­lás – so­rán a pa­pír­ja­i­mat meg a ki­tép­ke­dett ta­nul­má­nya­i­mat (min­dig ki­tép­ke­dem őket on­nan, ahol meg­je­len­tek) el­kezd­tem né­ze­get­ni. És rá­jöt­tem, hogy én na­gyon okos em­ber vol­tam – szó­val, tet­szet­tek ne­kem ezek a ré­gi írá­sok, el­ha­tá­roz­tam (mon­dom, en­nek már há­rom éve), hogy a kö­tet­ben ed­dig meg nem je­lent írá­sa­im­ból ös­­sze­ál­lí­tok egy kö­te­tet. Azt gon­dol­tam, egy-két hó­nap alatt meg­le­szek ve­le – hát, az­óta is dol­go­zom raj­ta. A ré­gi írá­sok nyolc­van szá­za­lé­ká­hoz hoz­zá sem nyúl­tam, a töb­bi­be is leg­fel­jebb egy-egy mon­da­tot ír­tam be­le vagy húz­tam ki be­lő­lük. Bár volt olyan is, amit tel­je­sen át­ír­tam, mert meg­je­lent már könyv alakban. Nem is tu­dom, le­het, hogy két kö­tet lesz, most úgy 25 ív­re sac­co­lom – szó­val, elég sok.

      Az egyik rész – de még ma­gam sem tu­dom, hány rész­ből fog áll­ni – a baltisztikai mun­ká­i­mat tar­tal­maz­za majd. Elő­vet­tem a vas­kos ké­zi­köny­ve­met, a Be­ve­ze­tés a baltisztikába cí­műt – az egy nagy te­me­tő, mert azt az ér­dek­lő­dő­kön kí­vül sen­ki nem ol­vas­ta el, na­gyon he­lye­sen, egy ké­zi­könyv nem is ar­ra va­ló. A ké­zi­könyv­ben van­nak olyan ré­szek – a mí­to­szok­ra és a tör­té­ne­lem­re vo­nat­ko­zó­ak –, ame­lyek vi­szont ál­ta­lá­no­sabb ér­dek­lő­dés­re tart­hat­nak szá­mot. A mi­to­ló­gia-fe­je­zet a köny­vem vé­gén van, mint­egy 40 ol­dal, odá­ig per­sze sen­ki nem ju­tott el. Per­sze ír­tam újabb ta­nul­má­nyo­kat is az­óta – pél­dá­ul Stoll Béla pá­lya­ké­pét a Hol­mi­ba, amit nem ma­gam­tól ír­tam, így ala­kult, iga­zán nem akar­tam volna… Szól­tak a Hol­mi­ból, hogy ír­jak róla egy nek­ro­ló­got, van rá tíz na­pom, ak­kor van a le­adá­si ha­tár­idő. Hát, én fü­tyül­tem rá, ala­po­san fel akar­tam dol­goz­ni az egész éle­tét; kü­lö­nö­sen per­sze a ré­gi ma­gya­ros dol­ga­i­nak kel­lett utá­na­jár­nom, ne­kem ah­hoz sem­mi kö­zöm nem volt. Két hó­nap alatt ké­szült el vé­gül a más­fél ív, és azt mond­ták a Hol­mi­nál (Réz Pa­li), hogy ér­de­mes volt rá vár­ni – na­gyon büsz­ke vol­tam.

 

 

Le­ve­lek

 

Az­tán elő­ke­rült egy cso­mó le­ve­le­zés. Nem tu­dom, mi­ért, én utá­lom a pa­pí­ro­kat őriz­get­ni, min­dent ki­do­bok. Még­is te­le va­gyok kül­föl­di és ma­gyar le­ve­lek­kel (azért a ma­gya­rok leg­több­je már nincs meg) – Tandori De­zső­től, Voigt Vi­li­től, Rá­kos Pé­ter­től, Nádastól… Van hét le­ve­lem Haveltől, a 60-as évek­ből – szó­val azt gon­dol­tam, eze­ket kom­men­tá­lom, és ér­de­mes úgy ki­ad­ni. 2011-ben meg­halt Havel, ez újabb ap­ro­pót adott, hogy ró­la ír­jak. Én for­dí­tot­tam elő­ször Havel szín­da­rab­ját, a Ker­ti ün­ne­pélyt, és ak­kor le­ve­lez­tünk egy­más­sal. Le­for­dí­tot­tam – és a 2000 kö­zöl­te is – Havel „posz­tu­musz” mű­vét, amit nem is ő írt, csak fö­lé­ír­ták a ne­vét. Tel­je­sen ab­szurd je­le­net, az élet­ből el­les­ve: a cseh kul­tu­rá­lis mi­nisz­ter as­­szony egyik nap­ról a má­sik­ra, tel­je­sen vá­rat­la­nul fel­men­tet­te a prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tó­ját. Az­tán egy saj­tó­tá­jé­koz­ta­tón meg­kér­dez­ték az in­do­kok­ról, és ő egy tel­je­sen ér­tel­met­len, önismételgető blab­lát vá­gott le – még az­nap egy if­jú em­ber írt egy egy­fel­vo­ná­sos je­le­ne­tet eb­ből (há­rom sze­rep­lő­vel: a mi­nisz­ter as­­szony, az igaz­ga­tó és egy új­ság­író). A vé­gén az új­ság­író meg­őrül, az igaz­ga­tó meg­hal, mind­ket­ten et­től a szö­veg­től, amit a mi­nisz­ter as­­szony mond… Aki foly­ton azt is­mét­li, hogy „az irá­nyí­tó pro­ces­­szus transz­for­má­ci­ó­já­nak be­in­dí­tá­sa” – és ez is lett a darab cí­me.

      – Havellel mi­ért sza­kadt meg a kap­cso­la­tod?

      – Mert jött 1968. Csak az egé­szen kö­ze­li cseh ba­rá­ta­im­mal ma­radt meg a kap­cso­la­tom – Havel nem volt a ba­rá­tom, jó­ban vol­tunk, na­gyon szí­vé­lyes, ked­ves em­ber volt, én vol­tam az el­ső fordítója… de nem ne­vez­ném kö­ze­li ba­rá­tom­nak. Az­tán 1990-ben ta­lál­koz­tunk éle­tünk­ben má­sod­szor. Mint ál­lam­el­nök jött Ma­gyar­or­szág­ra, és el­jött egy órá­ra Var­ga Gyu­ri la­ká­sá­ra. Var­ga Gyu­ri volt a má­sik for­dí­tó­ja. Az elő­ző év­ben, 1989 má­ju­sá­ban, ami­kor ő még bör­tön­ben volt, a 2000-ben kö­zöl­tem egy je­le­ne­tét, hang­já­té­kát. Var­ga Gyu­ri­nál az­tán le­fény­ké­pez­tük Havelt, amint épp a 2000-et la­poz­gat­ja, és a kö­vet­ke­ző szám­ban le is hoz­tuk a ké­pet „A cseh­szlo­vák ál­lam­el­nök Havel-írást ke­res a 2000-ben” cím­mel – ez a kép be is jár­ta a ke­let-eu­ró­pai sajtót… Így az­tán pél­dá­ul a lit­vá­nok úgy tart­ják szá­mon, hogy én va­gyok a Havel-szakértő. Oly­an­­nyi­ra, hogy ami­kor Havel meg­halt, még az­nap es­te csöng a te­le­fon: a lit­ván rá­dió. Hogy más­nap reg­gel mond­jak né­hány szót egye­nes adás­ban Havelről, mert Lit­vá­ni­á­ban nem volt egyet­len is­me­rő­se sem, én meg, ugye jól ismertem… Hát, meg­tör­tént.

      – Lit­vá­ni­á­ban amúgy is szá­mon tar­ta­nak té­ged.

      – Igen. Kondrotasnak, a ma is élő lit­ván író­nak A kí­gyó pil­lan­tá­sa cí­mű re­gé­nyét én for­dí­tot­tam le – ez­zel in­dult a 2000 és az Osiris Ki­adó kö­zös könyv­so­ro­za­ta, egy­sze­rű dol­gom volt, mert tud­tam, hogy ez a könyv jó, te­hát ez­zel kell nyit­ni a so­ro­za­tot. El is kelt, má­so­dik ki­adás­ban is el­fo­gyott az utol­só szá­lig. És a mai na­pig ta­lál­ko­zom Kondrotas-rajongókkal, tel­je­sen vá­rat­la­nul. Szlo­vén­re az én for­dí­tá­som alap­ján for­dí­tot­ták le, mert Szlo­vé­ni­á­ban nem volt lit­vá­nul tu­dó for­dí­tó – egy szlo­vén iro­dal­már, aki Deb­re­cen­be járt egye­tem­re, ma­gyar sza­kos volt, és 1989-ben ki­adót ala­pí­tott, kér­dez­te tő­lem, hogy mit vol­na ér­de­mes ki­ad­ni a ke­let-eu­ró­pai iro­dal­mak­ból. Oda­ad­tam ne­ki Kondrotast, és an­­nyi­ra meg­tet­szett ne­ki, hogy le­for­dí­tot­ta, ki­ad­ta, és Kondrotas ka­pott er­re egy szlo­vén iro­dal­mi dí­jat. De olyan könyv ez, amit le­he­tet­len el­he­lyez­ni – ma­guk a lit­vá­nok sem tud­nak ve­le mit kez­de­ni, ta­lán nem is tud­ják, mi­cso­da kincs ez. Én ír­tam elő­ször a lit­vá­nok szá­má­ra, egy orosz nyel­vű lit­ván fo­lyó­irat­ban, oro­szul, Kondrotasról; azt a cí­met ad­tam az írás­nak, hogy „Az el­ső lit­ván fi­lo­zó­fi­ai re­gény”. Az­óta is ez sze­re­pel min­den ké­zi­könyv­ben, lexikonban… Ne­he­zen tud­ják a lit­vá­nok meg­emész­te­ni en­nek a re­gény­nek a nagy­sá­gát – de most már el­is­me­rik. Az volt per­sze a fő baj, hogy ő ’86-ban dis­­szi­dált, ek­kor a ne­vét min­den­hon­nan el­tün­tet­ték, a köny­ve­it ki­von­ták a for­ga­lom­ból, a könyv­tá­rak­ban is zá­rol­ták. Utá­na meg Kondrotas sem­mit nem írt – mind a mai na­pig nem ír sem­mit. Ék­szer­fény­ké­pész. Az­zal ke­re­si a ke­nye­rét. Fran­ci­á­ra is a ma­gyar ki­adás nyo­mán for­dí­tot­ták le – no, nem ma­gyar­ból, ők lit­ván­ból, de úgy, hogy Vi­rág Ibo­lya ba­rát­nőnk a ma­gyart el­ol­vas­va ja­va­sol­ta egy ki­adó­nak, aki el­ol­vas­ta (lit­vá­nul, mert tör­té­ne­te­sen tu­dott). Őrült si­ke­re volt. Kondrotas nem tö­rő­dik a mű­ve­i­vel, él­he­tet­len, ta­lán ki­csit őrült is, meg buddhista… Most én pró­bá­lok va­la­mi jó an­gol for­dí­tót ke­res­ni ne­ki. Ha va­la­ki le­for­dí­ta­ná an­gol­ra, pil­la­na­tok alatt vi­lág­si­ker len­ne, ez biz­tos.

 

 

Ná­das

 

Vis­­sza a le­ve­lek­hez. Ná­das­nak szü­le­tés­nap­ja volt, és az Enig­ma cí­mű ki­tű­nő fo­lyó­irat szer­kesz­tő­je, Markója Csil­la fel­kért töb­bün­ket, hogy ír­junk va­la­mit er­re az al­ka­lom­ra – én ar­ra gon­dol­tam, hogy Ná­das­sal va­ló kap­cso­la­tom el­ső sza­ka­szá­ról írok, a le­ve­le­zé­sünk alap­ján. ’65 vé­gén is­mer­ked­tünk meg, ’66-ból van az el­ső le­ve­le, és a ’72-ig tar­tó le­ve­le­zé­sün­ket dol­goz­tam föl. Köz­ben pe­dig el­ső íz­ben néz­tem meg, amit Ná­das ak­ko­ri­ban írt; ő elő­ször a Nők Lap­ja fo­tó­ri­por­te­re volt, ’65-től a Pest me­gyei Hír­lap új­ság­író­ja. Fan­tasz­ti­kus volt fel­fe­dez­ni az ak­ko­ri mun­ká­it; lát­ni, hogy ho­gyan ala­kult ki az író. Na­gyon jó ba­rát­ság­ban vol­tunk, de ő er­ről ak­ko­ri­ban egy­ál­ta­lán nem be­szélt, és sen­ki nem is is­mer­te, hogy mit csi­nál – Pes­ten ezt a la­pot nem áru­sí­tot­ták. (Egy pár írást az­tán a Ma­gyar Na­rancs ezek kö­zül kö­zölt is.) Perc­ről perc­re le­het kö­vet­ni, ho­gyan lett el­ké­pesz­tő­en mű­velt, tá­jé­ko­zott Ná­das – nem­csak ri­por­to­kat írt, ha­nem re­cen­zi­ó­kat, film­kri­ti­ká­kat, szín­há­zi kri­ti­kát, és sok­kal job­ban meg­ta­nul­ta mind­ezt, mint azok, akik­nek ilyen kép­zett­sé­gük volt. Ő nem vég­zett egye­te­met, ugye. Egy te­rü­le­ten pe­dig ép­pen tő­lem ta­nult – a ke­let-eu­ró­pai iro­dal­mak­kal én is­mer­tet­tem meg. Amit eb­ben az idő­ben for­dí­tot­tam, pél­dá­ul ép­pen Havelt, és még ha nem je­lent is meg, elő sem ad­ták – ő azt mind ol­vas­ta. Írt is ró­luk, en­gem meg agy­ba-fő­be di­csért, de én ezt nem tud­tam, sen­ki nem tud­ta, csak most ol­vas­tam. 1972-ben már ír­ta az el­ső nagy re­gé­nyét, az Egy csa­lád­re­gény vé­gét, az­tán el is ment elő­ször hos­­szabb idő­re – ta­lán 3-4 hó­nap­ra – Ber­lin­be; úgy te­kin­tem, hogy ek­kor le­zá­rult egy kor­szak az élet­mű­vé­ben, ezért vá­lasz­tot­tam a le­ve­lek köz­lé­sé­nél is ezt a záródátumot. De hi­he­tet­le­nül iz­gal­mas, ér­de­kes kor­szak volt ez.

      Min­den­ki, aki Ná­das­sal fog­lal­ko­zik, a Bib­li­á­val kez­di, ami 1965 má­ju­sá­ban je­lent meg. Igen ám, de ki­hagy­ják az új­ság­írói mun­kás­sá­gát, ami­ről Ná­das ma­ga sem szo­kott be­szél­ni. Ná­das, ami­kor ri­por­ter volt, be­utaz­ta Ma­gyar­or­szá­got, szél­té­ben-hos­­szá­ban, és meg­is­mer­te úgy a Ká­dár-rend­szert, mint sen­ki más. Már a Nők Lap­já­nál is ment fo­tó­ri­por­ter­ként az új­ság­írók­kal, és hi­he­tet­len ké­pe­ket csi­nált. (A Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um­ban volt egy ki­ál­lí­tá­sa a ké­pe­i­ből, és Markója Csil­la, aki nagy is­me­rő­je en­nek a fény­ké­pé­sze­ti mun­kás­ság­ának is, na­gyon jó ta­nul­mányt írt er­ről – egyéb­ként Né­met­or­szág­ban több fo­tó­al­bu­ma je­lent meg Ná­das­nak. Ott őt fo­tó­mű­vész­ként is nagy­ra tart­ják, és tel­jes jog­gal.) Az ak­ko­ri mun­kás­sá­gá­ból – a Nők Lapja-beli fo­tó­i­ból és a Pest me­gyei Hírlap-beli írá­sa­i­ból – ki­de­rül, hogy fan­tasz­ti­kus va­ló­ság­is­me­re­te volt en­nek az „ezo­te­ri­kus” író­nak, aki lett be­lő­le, vagy aki min­dig is volt; de sem­mit nem en­ge­dett be­szű­rőd­ni eb­ből az élet­anyag­ból az iro­dal­mi mű­ve­i­be.

      – Hát, azért a Pár­hu­za­mos tör­té­ne­tek ezt cáfolja…

      – Na igen, elő­ször ott, ott tény­leg van… de ott sem az az anyag, amit új­ság­író­ként át­élt, ha­nem a sze­rel­mi tör­té­net és an­nak a kö­ze­ge. A Pár­hu­za­mos tör­té­ne­tek – vi­lág­mé­re­tű nagy könyv. A vi­lá­got meg­elő­ző könyv. Olyan re­gény, ami­lyet még nem írt so­ha sen­ki. Az Em­lék­irat­ok köny­vé­hez ha­son­lót ír­tak már, bár azt is vi­lág­mé­re­tű nagy könyv­nek tar­tom, pél­dá­ul Thomas Mann vagy Musil; a Pár­hu­za­mos tör­té­ne­tek­hez ta­lán csak Hermann Broch ha­son­lít. Csak azt aka­rom mon­da­ni, hogy mi­lyen rej­tel­mes író, nagy író – sen­ki nem mon­da­ná, vagy mond­ta vol­na, hogy re­a­lis­ta író vagy na­tu­ra­lis­ta író, pe­dig hát le­he­tett vol­na az is. Min­den­ki­nél job­ban is­mer­te a va­ló­sá­got. És emel­lett az a hi­he­tet­len mű­velt­ség, amit összeszedett… én ál­lí­tom ne­ked, hogy nem is­mer­te sen­ki ná­la job­ban a ko­ra­be­li mű­vész­vi­lá­got sem, min­den­ki­vel in­ter­jút ké­szí­tett, min­den­ről írt. És érez­ni le­het az írá­sa­i­ból hét­ről hét­re, hogy ho­gyan ta­nult meg ír­ni és gon­dol­kod­ni, a mű­vé­szet­ről, iro­da­lom­ról is.

      – És más iro­dal­mak­ról, pél­dá­ul a ma­gyar­ról is be­szél­get­te­tek, vagy fő­leg a ke­let-eu­ró­pa­i­ról?

      – Írom eb­ben a ta­nul­mány­ban, hogy volt egy kö­rünk, ami az Esz­mé­let cí­mű ter­ve­zett fo­lyó­irat kö­ré szer­ve­ző­dött; Hor­gas Bé­la és Levendel Ju­li vol­tak az osz­lo­pos tag­jai, Ná­das is ala­pí­tó volt. Ez az­tán, le­het mon­da­ni, csí­rá­já­ban halt el, már­mint a fo­lyó­irat ma­ga. En­nek a tör­té­ne­tét is meg­ír­tam, ké­sőbb majd be­szé­lek ró­la. Egyéb­ként mi­cso­da vé­let­le­nek van­nak. Volt az Osiris gon­do­zá­sá­ban egy könyv­so­ro­za­tunk, az Arany Kö­zép Eu­ró­pa – a ki­adó és a 2000 kö­zös ki­adá­sá­ban, ami azt je­len­tet­te, hogy én vol­tam a fe­le­lős a köny­ve­kért. Fő­ként ke­let-eu­ró­pai pró­za, hu­sza­dik szá­zad, el­ső­sor­ban re­gé­nyek, re­mek­mű­vek van­nak köz­tük. 16 kö­tet. Új­ra ki kel­le­ne ad­ni egy cso­mót be­lő­le. De kö­zös meg­egye­zés­sel le kel­lett ál­lí­ta­nunk, mert ki­de­rült, hogy szép­iro­dal­mat az Osiris ki­adá­sá­ban – fur­csa, de tény­leg így volt – nem vesz­nek az em­be­rek. Tan­köny­vek­re, ké­zi­köny­vek­re szá­mí­ta­nak, azt ve­szik is. Ta­valy Ná­das Svájc­ban volt, ki­ál­lí­tá­sa volt ott, és a fe­le­sé­ge, Sa­la­mon Mag­da ki­ment hoz­zá. Ki­csit ké­sőbb be­szél­tünk te­le­fo­non, és Mag­da azt kér­dez­te: te is­me­red ezt a Rezzorit? – Hát per­sze, én ad­tam ki. (Egy an­ti­sze­mi­ta em­lék­ira­tai, ez volt az Arany Kö­zép Eu­ró­pa egyik leg­jobb darabja.¹) Mert Svájc­ban épp a szer­ző, Rezzori öz­ve­gye adott Ná­das­nak egy pél­dányt a könyv ma­gyar ki­adá­sá­ból – no, az re­mek­mű.

 

 

Tandori

 

– Tandorival ho­gyan is­mer­ked­tél meg?

      – 1967 kö­rül Kerényi Grá­ci­á­val len­gyel köl­té­sze­ti an­to­ló­gi­át szer­kesz­tet­tünk, de ke­vés volt a mű­for­dí­tó, so­kat ke­res­gél­tünk. Grá­ci­á­nak si­ke­rült rá­ven­nie pél­dá­ul Il­­lyés Gyu­lát, hogy ve­gyen részt a for­dí­tás­ban – ne­kik kü­lön­le­ges kap­cso­la­tuk volt, Il­­lyés köl­csön­adott egy na­gyobb ös­­sze­get Grá­ci­á­nak, la­kás­vá­sár­lás­ra, fo­gal­mam sincs, mi­ért. És ak­kor Grá­cia ho­zott egy kéz­ira­tot, a Mag­ve­tő­höz ad­ta be egy fi­a­tal­em­ber, ez volt a Tö­re­dék Ham­let­nek (az­tán a Szép­iro­dal­mi­nál je­lent meg). El vol­tam ájul­va, meg­döb­ben­tem, le vol­tam nyű­göz­ve. Rög­tön fel­kér­tük Tandorit, hogy for­dít­son az an­to­ló­gi­á­ba, és nem csa­lód­tunk, nagy­sze­rű for­dí­tá­so­kat adott. Én köz­ben ír­tam egy ta­nul­mányt az Hommage-ról, ami vé­gül a Kri­ti­ká­ban je­lent meg (ak­kor már Dió­sze­gi And­rás, a Kri­ti­ka fő­szer­kesz­tő­je tud­ta, hogy a la­pot – ami az Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet fo­lyó­ira­ta volt – el fog­ják ven­ni tő­le és az In­té­zet­től is, te­hát már úgy­is min­den mindegy…). Ere­de­ti­leg azon­ban nem a Kri­ti­ká­nak szán­tam – az Esz­mé­let cí­mű fo­lyó­irat ter­vez­ge­té­sé­ben, ös­­sze­ál­lí­tá­sá­ban vol­tunk ben­ne ek­kor, úgy volt, hogy az Esz­mé­let­nek lesz ez fon­tos, majd­hogy­nem prog­ram­adó írá­sa. Te­hát nem­csak azt mon­dom, hogy ké­sőbb nyil­ván más­képp ír­tam vol­na meg, ha­nem azt is, hogy a meg­je­le­nés he­lye már ak­kor erő­sen meg­ha­tá­roz­ta en­nek az elem­zés­nek a jel­le­gét. De az Esz­mé­let­ről majd ki­csit ké­sőbb. Szó­val, De­zsőt az el­ső kö­tet kéz­ira­ta, az­tán a mű­for­dí­tás­ok ré­vén is­mer­tem meg, ké­sőbb pe­dig ő for­dí­tot­ta le Donelaitis Év­szak­ok című… nem is tu­dom, mi­lyen mű­fa­jú, ta­lán az „idill” a leg­meg­fe­le­lőbb kifejezés… te­hát Donelaitisnak, a lit­ván köl­té­szet leg­na­gyobb­já­nak hos­­szú, he­xa­me­te­res mű­vét – konzseniálisan.²

      – Te ad­tad Donelaitist Tandorinak, hogy for­dít­sa le?

      – Pon­to­sab­ban: én aján­lot­tam Donelaitist a ki­adó­nak ki­adás­ra. Aho­gyan az Eu­ró­pá­val meg az ös­­szes töb­bi ki­adó­val má­sod­éves egye­te­mi hall­ga­tó ko­rom óta, te­hát 1959 óta kap­cso­la­tom volt – dol­goz­tam az ös­­szes ma­gyar ki­adó­nak, az Eu­ró­pá­nak, a Mó­rá­nak, ami ak­kor még a New York pa­lo­tá­ban egy he­lyen volt az Eu­ró­pá­val, akár­csak a Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó (azok­nak nem dol­goz­tam, mert ők nem ad­tak ki ide­gen nyelv­ből for­dí­tott iro­dal­mat) – te­hát mind­egyik­nek dol­goz­tam, a Zrí­nyi­től kezd­ve a Tán­csics Ki­adó­ig, a szláv, il­let­ve ké­sőbb a bal­ti nyel­vek­ből; ír­tam a lek­to­ri je­len­té­se­ket má­zsa­szám, és az­tán for­dí­tot­tam is. Elő­ször cseh­ből ’61-ben Aškenazy Ku­tya­élet cí­mű novellafüzérét.³ De in­kább ír­tam a lek­to­ri je­len­té­se­ket – na­gyon sok ke­let-eu­ró­pai író­nak én vol­tam az el­ső ma­gyar ol­va­só­ja, pél­dá­ul Bul­ga­kov Mes­ter és Margaritáját én adat­tam ki, mond­ha­tom büsz­kén. Mert a Moszk­va cí­mű fo­lyó­irat­ban ol­vas­tam, és fel­si­kí­tot­tam a gyö­nyö­rű­ség­től, ter­mé­sze­te­sen. Ak­kor aján­lot­tam az Eu­ró­pa Ki­adó­nak, hogy ad­ják ki. Úgy volt, hogy vagy a ki­adó ad­ta a köny­vet, vagy te ta­lál­tál va­la­mit, és ha is­mert a ki­adó, ak­kor íra­tott ve­led lek­to­ri je­len­tést. Ha azt mond­tad, hogy er­ről ér­de­mes, és meg­bíz­tak ben­ned, ak­kor írat­tak. Ha po­zi­tív volt a je­len­tés, ak­kor írat­tak még va­la­ki­vel; ha po­zi­tív és ne­ga­tív volt a két je­len­tés, ak­kor írat­tak egy har­ma­di­kat – ha pe­dig mind­ket­tő po­zi­tív volt, ak­kor a ki­adói szer­kesz­tők (vagy ma­ga a ki­adó) el­dön­töt­te, hogy ki­ad­ja-e vagy sem. Bul­ga­kov­val úgy volt, hogy én el­ol­vas­tam, és ír­tam egy hos­­szú (hat ol­da­las – em­lék­szem, mert ez rit­ka­ság volt) lek­to­ri je­len­tést. Na­gyon rész­le­tes elem­zés volt, ké­sőbb az­tán a Vi­lág­iro­dal­mi Le­xi­kon Bul­ga­kov cím­sza­vá­nak és a Bul­ga­kov­ról írott kri­ti­kám­nak is az alap­ja lett. Ha már az em­ber meg­írt va­la­mit, ne hagy­ja kár­ba vesz­ni. No, el­ol­vas­ták má­sok is, a ki­adó­ban Ge­ren­csér Zsig­mond ba­rá­tom volt a szov­jet szek­ció ve­ze­tő­je, ő is és min­den­ki lát­ta, hogy re­mek­mű­ről van szó. Be­le­ír­tam a lek­to­ri je­len­tés­be, hogy a ki­adó he­lyé­ben eh­hez a kö­tet­hez nem ír­nék utó­szót, mert nem kel­le­ne a szer­zőt fel­je­len­te­ni. És tény­leg utó­szó nél­kül je­lent meg a kö­tet. És ez böl­csen volt így, mert az em­ber tud­ta, ho­gyan men­nek ezek a dol­gok – hogy a szov­jet kö­vet­ség be­le­szól a ki­adó mun­ká­já­ba. (Ké­sőbb ki­de­rült, hogy volt ott köz­vet­len ügy­nök is – An­tal Lász­ló, an­go­los, aki a vé­gén igaz­ga­tó­he­lyet­tes volt Do­mo­kos alatt. Szőnyei Ta­más köny­vé­ből ki­de­rült, hogy kez­det­től fog­va be­épí­tett em­ber volt, nem­csak az Eu­ró­pa Ki­adó­ról, de min­den­ki­ről je­len­tett.) Bul­ga­ko­vot, mon­dom, ugyan­úgy én ol­vas­tam el­ső­nek, mint Hrabalt és ál­ta­lá­ban a ki­bon­ta­ko­zó új cseh iro­dal­mat meg a len­gye­le­ket is… Volt, ahol egye­dül vol­tam, ilyen volt a cseh iro­da­lom – a len­gye­lek­nél nem, ott vol­tak ki­tű­nő szak­em­be­rek, Kerényi Grá­ci­á­tól kezdve… ami­kor meg­nőtt, ak­kor Pályi Andris… De azért a ’60-as évek­ben az ugyan­csak ki­tű­nő len­gyel iro­dal­mat fő­leg én pro­pa­gál­tam.

      – Az igaz, hogy Bul­ga­kov tel­je­sebb for­má­ban je­lent meg elő­ször ma­gya­rul, mint oro­szul?

      – Igen. A Moszk­va cí­mű fo­lyó­irat­ban egé­szen vé­let­le­nül ta­lál­tam meg. Az nem igaz, hogy min­den orosz fo­lyó­ira­tot rend­sze­re­sen ol­vas­tam vol­na – ket­tőt igen: a Novij Mirt és az Oktyabrt, az le­nin­grá­di volt. De ez a Moszk­vá­ban je­lent meg, és er­re Lud­mil­la Sargina ba­rát­nőnk és kol­lé­ga­nőnk hív­ta fel a fi­gyel­me­met. A Moszk­va cí­mű fo­lyó­irat 1967-es év­fo­lya­má­nak 11. szá­má­ban je­lent meg az el­ső ré­sze. Az­tán ke­res­tem a má­so­dik részt a 12. szám­ban, de nem volt sem­mi. Mert a szov­jet elv­tár­sak is küz­döt­tek a prob­lé­má­val – a be­fe­je­ző, má­so­dik rész az 1968-as év­fo­lyam el­ső szá­má­ban je­lent csak meg. Vi­lá­gos volt, hogy ott köz­be­szól­tak, és vé­gül si­ke­rült el­há­rí­ta­ni a prob­lé­mát. Azon az áron, hogy bi­zo­nyos ré­sze­ket ki kel­lett hagy­ni, és ami­kor a ma­gyar for­dí­tás el­ké­szült, ami Szőllőssy Klá­ra mun­ká­ja volt, ad­dig­ra már be le­he­tett ten­ni a ki­ha­gyott ré­sze­ket az olasz ki­adás alap­ján. A kéz­ira­tot ugyan­is ki­jut­tat­ták Olasz­or­szág­ba, és az ola­szok­nál je­lent meg elő­ször – per­sze, ola­szul, de ná­luk volt a tel­jes szö­veg. Azért ná­lunk sem je­lent meg az egész – de több volt, mint az orosz szö­veg­köz­lés. Mos­tan­ra már meg­je­lent, de az is le­het, hogy csak a rend­szer­vál­tás után. Ez csak egy pél­da akart len­ni ar­ra, hogy mi­ket ol­vas­tam. Nem­csak ilye­ne­ket per­sze, ha­nem pél­dá­ul a Mó­ra Ki­adó­nak be­lo­rusz gye­rek­iro­dal­mat; be­lo­rusz par­ti­zán­tör­té­ne­te­ket, if­jú­sá­gi re­gé­nye­ket; ami ne­kem jó volt, mert pén­zért gyakoroltam a nyelvet, de hát ki­csit rossz is volt, mert ké­sőbb­ről vis­­sza­te­kint­ve – meg most is, ha vis­­sza­gon­do­lok – azért el­töp­ren­gek azon: jól hasz­nál­tam-e én az idő­met. Hogy én vol­tam a vi­lág leg­jobb szak­ér­tő­je, mond­juk, a 10-es, 20-as évek uk­rán avant­gárd köl­té­sze­té­nek; na jó, ez még csak is­te­nes – de én vol­tam a vi­lág leg­jobb szak­ér­tő­je a be­lo­rusz gyer­mek­iro­da­lom­nak. Ez már ké­tes di­cső­ség.

      – Tér­jünk vis­­sza Donelaitishoz.

      – Donelaitist nem volt ne­héz meg­ta­lál­ni – a Bé­ke-vi­lág­ta­nács­nak volt egy lis­tá­ja azok­ról, aki­ket meg kell ün­ne­pel­ni a ke­rek év­szám mi­att, és ezen raj­ta volt Donelaitis, meg is ün­ne­pel­ték; és per­sze aki lit­ván kul­tú­rá­val fog­lal­ko­zik, az min­den­kép­pen rá­buk­kan, mert ő volt a leg­na­gyobb lit­ván köl­tő, így tart­ják szá­mon, és ez kö­rül­be­lül igaz is. Az­tán én ír­tam ró­la egy ta­nul­mányt is, még­pe­dig ab­ba a komparatista kö­tet­be, ame­lyet az Association Internationale de Littérature Comparée (AILC) ho­zott ös­­sze Az AILC egyik köz­pont­ja ak­kor ná­lunk volt, mert Vaj­da György Mi­hály­nak nagy sze­re­pe volt a szerve-zetben; ez a tár­sa­ság nagy, ös­­sze­fog­la­ló kö­te­te­ket is ki­adott a kü­lön­fé­le vi­lág­iro­dal­mi kor­szak­ok­ról és is­ko­lák­ról. A fel­vi­lá­go­so­dás­ról szó­ló kö­tet­ fő­szer­kesz­tő­je Klaniczay Ti­bor volt, és ab­ban ír­tam a fel­vi­lá­go­so­dás-ko­ri bal­ti iro­dal­mak­ról, így Donelaitisról is. Úgy ír­tam ró­la – és ma is ezt tar­tom, sze­rin­tem így he­lyes –, hogy a 18. szá­zad leg­na­gyobb ke­let-eu­ró­pai köl­tő­je. Nem volt ugyan nagy bő­ség, de nem tu­dok hoz­zá fog­ha­tót mon­da­ni eb­ből a kor­ból, egyet sem. Klaniczay ké­sőbb el­ol­vas­ta Donelaitist, ak­kor már le­for­dí­tot­ta Tandori, és meg is erő­sí­tet­te, hogy va­ló­ban nagy­sze­rű – egyéb­ként azt is me­sél­te, hogy a bol­gá­rok az én cik­kem nyo­mán kezd­tek utánaérdeklődni, hogy ki is ez a köl­tő, és hogy le­for­dí­ta­ná-e va­la­ki bol­gár­ra, te­hát ko­moly ke­let-eu­ró­pai kul­tu­rá­lis mis­­szi­ót is teljesítettem… (Egyéb­ként má­ig nincs meg bol­gá­rul, is­mer­tem az egy szem lit­ván for­dí­tó­ju­kat, de ő már meg is halt.)

      Egy­szó­val ak­kor kezd­tem ala­po­sab­ban is­mer­ked­ni a lit­ván kul­tú­rá­val, már tu­do­gat­tam lit­vá­nul, és mond­tam Ge­ren­csér Zsi­gá­nak, hogy itt ez a Donelaitis, ajánl­ja a Bé­ke-vi­lág­ta­nács, meg az egész szo­ci­a­lis­ta tá­bor el­is­me­ri, a lit­vá­nok­nak el­hi­szik be­csü­let­szó­ra, hogy nagy köl­tő, én el­ol­vas­tam, tény­leg ki kel­le­ne ad­ni. De­zső, mond­tam már, a leg­töb­bet és a leg­job­ban for­dí­tot­ta ne­kem a len­gyel an­to­ló­gi­á­ba, ezért mond­tam Zsi­gá­nak, hogy itt ez az if­jú em­ber, pró­bál­juk meg, zse­ni­á­lis köl­tő is. És le­for­dí­tot­tam nyers­ben, há­rom­ezer sor 18. szá­za­di lit­ván hexametert… Volt azért se­gít­sé­gem, egy­részt a szó­tár, más­részt az orosz, meg cse­hül is meg­volt. Sőt Jehová as­­szony, a cseh for­dí­tó, iro­da­lom­tör­té­nész is volt, és ép­pen ak­ko­ri­ban Vaj­da György Mi­hál­­lyal ápolt kö­ze­li kap­cso­la­tot. Tő­le sze­mé­lye­sen is kap­hat­tam ta­ná­csot a for­dí­tás­hoz. Szó­val De­zső át­ül­tet­te, és Margócsy Ist­ván írt az­tán Donelaitisról ki­tű­nő ta­nul­mányt, ab­ba a Festschriftbe, ame­lyet az én 70. szü­le­tés­na­pom­ra ad­tak ki. Kü­lön­ben a Donelaitis-emlékhelyen, Lit­vá­ni­á­ban, fő he­lyen sze­re­pel De­zső port­ré­ja, mint a köl­tő ma­gyar fordítójáé… egyéb­ként ott lóg az én arc­ké­pem is.

      Sze­rin­tem ez­zel kez­dő­dött Tandori mű­for­dí­tói kar­ri­er­je, ami egé­szen káp­rá­za­tos. De­zső min­dent for­dí­tott, és nagy­sze­rű­en – az együtt­mű­kö­dé­sünk is meg­ma­radt, én for­dí­tot­tam a ke­ze alá „nyer­set”, a Szov­jet Iro­da­lom szá­má­ra. Volt egy ilyen fo­lyó­irat, Ki­rály Ist­ván volt a fő­szer­kesz­tő, a va­ló­di szer­kesz­tők E. Fe­hér Pál és Wintermantel Ist­ván vol­tak. (Ez utób­bi szem­el­len­zős komenistának szá­mí­tott még ab­ban az idő­ben is. Ér­de­kes mó­don 1990 után ki­de­rült ró­la, hogy na­gyon buz­gó ka­to­li­kus.) Ez el­ső­sor­ban pénz­ke­re­set volt – úgy zaj­lott, hogy fel­hí­vott en­gem Wintermantel vagy E. Fe­hér, hogy „Itt van ezer sor be­lo­rusz vers. Vál­la­lod? Hol­nap­ra” – és per­sze vál­lal­tam. Le­ül­tem, és gép­be dik­tál­tam An­ci­nak. Az volt a vicc, hogy én gé­pel­ni csak 1995-ben ta­nul­tam meg, mert nem volt ki­fi­ze­tő­dő, hogy én gé­pel­jek. Úgy ér­te meg, hogy min­dent, még a lek­to­ri je­len­té­se­ket is dik­tál­jam, nem volt ér­de­mes meg­ta­nul­ni gé­pel­ni. An­ci nem­csak két gyer­me­kün­ket ne­vel­te föl, vitte a ház­tar­tást, ami pá­rat­lan volt, min­den nap is­te­ni ka­ját fő­zött, rá­adá­sul for­dí­tott uk­rán­ból meg orosz­ból, so­kat és jól – ha­nem min­den so­ro­mat ő gé­pel­te. (Volt egy ki­vé­tel: a kan­di­dá­tu­si dis­­szer­tá­ci­ó­mat a szláv struk­tu­ra­liz­mus­ról más­nak dik­tál­tam, a Rá­di­ó­ban ta­lál­tam egy na­gyon jó gép­író­nőt – azért az még­is­csak túl­zás lett vol­na, hogy a fe­le­sé­ge­met kí­noz­zam ezek­kel a niegehört ne­vek­kel is.) En­nél­fog­va ő min­den mun­kám el­ső ol­va­só­ja volt, és ez má­ig is meg­ma­radt – ha for­dí­tok, vagy bár­mit írok, akár el­mé­le­ti cik­ket is, ak­kor ő a lek­to­rom. Nem tud­ják ró­la, de nem­csak ki­tű­nő há­zi­as­­szony, ha­nem a leg­jobb stí­lus­ér­zé­kű em­ber is, aki­vel va­la­ha ta­lál­koz­tam. A mai na­pig, amit ő ki­ja­vít – és van mit ja­ví­ta­ni –, az úgy van. Ez volt a fe­le­ség di­csé­re­te. – Egy­szó­val, ami­kor el­vál­lal­tam va­la­mi ef­fé­le for­dí­tást, ak­kor azon­nal fel­hív­ták De­zsőt, hogy más­nap kap­ja majd az ezer sor be­lo­rusz ver­set, és ő be­csü­let­tel le is for­dí­tot­ta. Volt va­la­mi­lyen szov­jet nem­ze­ti­sé­gi eposz, nem tu­dom hány ezer sor, ezt An­ci for­dí­tot­ta le ne­ki orosz­ból – eze­ket De­zső nem na­gyon ír­ta át, mert mi a tú­ró­nak. Rí­me­ket kel­lett hoz­zá csi­nál­ni, de volt, ahol azt sem kel­lett – itt pél­dá­ul nem volt rá szük­ség; ez úgy is je­lent meg a Szov­jet Iro­da­lom­ban, hogy for­dí­tot­ta Boj­tár An­na és Tandori De­zső, még ta­lán meg is van va­la­hol. Két rész­ben kö­zöl­ték, olyan hos­­szú volt.

      – De ez nem csak mun­ka­kap­cso­lat volt.

      – De­hogy­is. Ő fö­löt­tem járt ket­tő­vel az egye­tem­re, az el­ső ver­sei az Egye­te­mi La­pok­ban je­len­tek meg, de va­la­hogy el­ke­rül­te a fi­gyel­me­met; ol­vas­tam én is az Egye­te­mi La­po­kat, ez még­is ki­ma­radt. Az egye­te­men nem is is­mer­tük egy­mást. Mon­dom, 1967-ben, ez­zel a len­gyel an­to­ló­gi­á­val kap­cso­lat­ban is­mer­ked­tünk meg, ami­kor Kerényi Grá­cia el­hoz­ta a kö­te­tét. Ös­­sze­ba­rát­koz­ni azon­nal ös­­sze­ba­rát­koz­tunk – ak­kor in­dult vol­na az Esz­mé­let, 1968-ban, és nem­csak, hogy én ír­tam az Hommage-ról az el­ső ta­nul­mányt, de ma­gát De­zsőt is be akar­tam szer­vez­ni, na­gyon na­iv mó­don. Em­lék­szem, itt ül­tünk az ágyon, 1968 nya­rán. De­zső föl­jött hoz­zánk, hogy meg­be­szél­jem ve­le, az Esz­mé­let mit akar, és mond­tam ne­ki a sü­ket du­mát, ami­ben ak­kor ta­lán még hit­tem… nem, nem ta­lán, biz­to­san: hogy „meg­re­for­mál­ni a szo­ci­a­liz­must”, ilye­ne­ket. De­zső meg olyan jó em­ber volt, hogy bó­lo­ga­tott, meg úgy csi­nált, mint­ha hin­né, ké­sőbb jöt­tem rá, hogy mi­lyen ne­vet­sé­ges lehettem… Ud­va­ri­as volt. De hát még Havel is, még 1975-ben is szo­ci­a­lis­tá­nak val­lot­ta ma­gát – pe­dig ő nem akar­ta a „lé­te­ző szo­ci­a­liz­must”, már csak a szár­ma­zá­sa mi­att sem; de hát ak­ko­ri­ban fi­a­ta­lon min­den­ki szo­ci­a­lis­ta volt, még De­zső is – ő ezt nem mond­ta ma­gá­ról so­ha­sem, de érez­he­tő volt, hogy va­la­men­­nyi­re bal­ol­da­li, egy kicsit… Őt az ilyes­mi nem fog­lal­koz­tat­ja, de azért volt egy két­ré­szes ta­nul­má­nya az Új Írás­ban Ki­rály Ist­ván Ady-köny­vé­ről, nem tar­to­zik a mun­kás­sá­ga leg­ma­ra­dan­dóbb ré­szé­hez – ott azért en­nél még ször­nyűbb dol­gok van­nak leírva… Csak hát oly mó­don, hogy nem na­gyon le­het ér­te­ni, hálistennek.

      – Si­ke­rült rá­ven­ni, hogy részt ve­gyen?

      – Igen, ben­ne is lett vol­na. A leg­na­gyobb vál­lal­ko­zá­sunk az Esz­mé­let volt. ’68-ban a Hor­gas Béla–Levendel Jú­lia há­zas­pár­nak eszé­be ju­tott, hogy kel­le­ne in­dí­ta­ni egy olyan fo­lyó­ira­tot, ami füg­get­len, va­gyis nem cen­zú­ráz­za sen­ki. Ab­ban az idő­ben min­den la­pot elő­ze­tes cen­zú­rá­nak ve­tet­tek alá, nem­csak a hi­va­tal, de ma­guk a szer­zők. Mű­kö­dött az em­ber­ben, hogy ha úgy­sem je­len­het meg, ak­kor le sem írom. Horgasék el­men­tek Aczél elv­társ­hoz, és va­la­mi ígé­ret-fé­lét kap­tak tő­le, ez ’68 ta­va­szán volt. De köz­be­jött a saj­ná­la­tos ’68 au­gusz­tus, ami­kor test­vé­ri csa­pa­ta­ink­kal együtt be­vo­nul­tunk Cseh­szlo­vá­ki­á­ba, en­nek el­le­né­re Horgasék na­gyon gyor­san ös­­sze­trom­bi­tál­tak há­rom szá­mot, és ben­ne vol­tak mind a két sze­kér­tá­bor­ból szer­zők, mert min­den­ki­vel jó­ban vol­tak. Ju­li­nak a leg­főbb iro­dal­mi men­to­ra Csoóri Sán­dor volt, aki jó­for­mán gye­rek­ko­rá­tól is­mer­te. A Bel­vá­ro­si Ká­vé­ház­ba – ahol a ’60-as évek ele­jé­től ös­­sze­jöt­tek olyan írók, mint Kon­rád, Csoóri, Tor­nai Jós­ka, sa­töb­bi – mint fi­a­tal em­be­rek, kö­zép­is­ko­lás­ok jár­tak Hor­gas Bé­la is, Levendel Jú­lia is – ott is­mer­ked­tek ös­­sze, mond­hat­ni on­nan há­za­sod­tak. ’68-ban pe­dig eze­ket a Bel­vá­ro­si Kávéház-beli is­me­ret­sé­ge­i­ket fel­hasz­nál­va meg úja­kat sze­rez­ve ös­­sze­hoz­ták az Esz­mé­let gár­dá­ját. En­gem pél­dá­ul tel­je­sen vá­rat­la­nul és is­me­ret­le­nül hí­vott fel Bé­la, len­ne-e ked­vem részt ven­ni. Kér­dez­tem tő­le, hogy mi­ért en­gem hí­vott, hogy ta­lált meg egy­ál­ta­lán. Azt mond­ta, hogy ol­vas­ta a Kri­ti­ká­ban 1965-ben meg­je­lent cik­ke­met, A gro­teszk a mai cseh iro­da­lom­ban cím­mel, ez a cikk elég nagy port vert fel egyéb­ként, és lám, Hor­gas is em­lé­ke­zett rá, és azt hit­te, hogy va­la­mi ko­moly, öreg tu­dós va­gyok. Így kez­dő­dött az én sze­re­pem, az­tán én hoz­tam Ná­dast az Esz­mé­let­be. Öt em­ber volt a szűk szer­kesz­tő bi­zott­ság, Hor­gas, Levendel, Ná­das és én, Dá­ni­el Fe­ri ba­rá­tunk volt az ötö­dik. ’68 szep­tem­be­ré­ben te­hát már há­rom kész szá­mot bor­jú­bőr­be köt­ve – de tény­leg! – vitt Bé­la Aczélnak, sze­mé­lye­sen akar­ta át­ad­ni. Épp a Szalay ut­cai mi­nisz­té­ri­um pá­ter­nosz­te­ré­ben ta­lál­koz­tak, át is ad­ta, de ak­kor már be­vo­nul­tunk, és Aczél va­la­mi­lyen szem­re­há­nyás­sal il­let­te Bé­lát. Va­la­mi olyan meg­jegy­zést tett, hogy hall­ja, hogy szer­vez­ked­nek. Az tör­tént ugyan­is, hogy Gyurkó, aki szin­tén be­le­tar­to­zott eb­be a Bel­vá­ro­si Kávéház-beli tár­sa­ság­ba és az Esz­mé­let­be is, ott volt a szer­zők kö­zött, ’68 au­gusz­tu­sá­ban azt mond­ta, hogy alá­írás­gyűj­tést kell szer­vez­ni a be­vo­nu­lás el­len. Ez­zel a ros­­szal­lás­sal vet­te át Aczél a kéz­ira­tot, és csak ké­sőbb de­rült ki, hogy majd­nem ez­zel egyidőben Gyurkó írt egy le­ve­let Ká­dár­nak sze­mé­lye­sen – er­ről min­ket el­fe­lej­tett tá­jé­koz­tat­ni –, amely­ben ki­fej­tet­te, hogy tel­je­sen meg­ér­ti a pár­tot, és oda­áll melléjük… És ak­kor lé­pett be a párt­ba. Ezek döb­be­ne­tes dol­gok. No, elég az hoz­zá, hogy ment to­vább az Esz­mé­let ügye, a be­vo­nu­lás­tól füg­get­le­nül, és egé­szen 1971-ig még azt hit­tük, hogy le­het be­lő­le éne­kes ha­lott. De a Havel-tanulmányban meg­ír­tam (nem na­gyon rész­le­tes tör­té­net, de azt Hor­gas­nak és Levendelnek kel­le­ne meg­ír­nia), hogy nem az volt a hely­zet, hogy ’68 au­gusz­tu­sá­ban mint­ha min­dent el­vág­tak vol­na, min­den meg­sza­kadt vol­na. Oly­an­­nyi­ra nem, hogy – ha jól em­lék­szem – 1969 ele­jén még fel­kért a Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um, hogy nem vál­lal­nám-e a prá­gai nagy­kö­vet­sé­gen a kul­tu­rá­lis at­ta­sé poszt­ját. Ak­kor ugyan­is még, és ’69-ben vé­gig, az én ba­rá­ta­im vol­tak egész Cseh­szlo­vá­ki­á­ban (de fő­leg Cseh­or­szág­ban) min­den fon­tos kul­tu­rá­lis ál­lás­ban, de ők nem áll­tak szó­ba a ma­gyar hi­va­ta­los­sá­gok­kal. Gon­dol­ko­dá­si időt kér­tem, az­tán mind­két rész­ről elé­vült a do­log, so­ha töb­bé nem tér­tünk vis­­sza rá. Te­hát, mon­dom, kint, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is csak ’70-re „kon­szo­li­dál­ták” (és lik­vi­dál­ták) az elv­tár­sak mind­azt, amit kel­lett – de itt­hon még ren­dez­tünk egy Esz­mé­let-es­tet, a Kos­suth Klub­ban, 1969 ta­va­szán, és a má­so­di­kat meg­hir­det­tük 1969 őszé­re. Őr­zök egy gyö­nyö­rű, le­ve­le­ző­lap mé­re­tű meg­hí­vót is, a mot­tó­ja ez volt: „Én túl­lé­pek e mai kocs­mán” – ezen Aczél elv­társ ál­lí­tó­lag őr­jön­gött, mert hogy mi­fé­le kocs­má­ról be­szél­nek ezek… Az elő­adók: Boj­tár End­re, Csoóri Sán­dor és Kon­rád György. Ez a Fé­szek Klub­ba volt meg­hir­det­ve, de az­nap le­fúj­ták, úgy, hogy még oda­ment a kö­zön­ség, de rend­őrök vár­ták őket – lovasrendőrök kö­zöl­ték, hogy tech­ni­kai okok mi­att el­ma­rad az est. ’70-ben pe­dig úgy volt, hogy va­la­mi sze­ge­di nyom­da már nyom­tat­ja is a la­pot, úgy volt, hogy a Mag­ve­tő ad­ja ki, nem fo­lyó­irat­ként, ha­nem al­ma­nach­ként; Kar­dos elv­társ hi­te­ge­tett ben­nün­ket, vagy őt is hi­te­get­ték – min­den­eset­re még ak­kor is ment a meccs. ’71 után az­tán már vi­lá­gos volt, hogy eb­ből nem lesz sem­mi.

      Tandorival te­hát már csak az Esz­mé­let szer­ve­zé­se mi­att is, de egyéb­ként is na­gyon kö­ze­li, ba­rá­ti vi­szony­ban vol­tunk. De hát De­zső már ak­kor is kez­dett egé­szen sa­já­tos, egyé­ni éle­tet él­ni. Ve­re­bek még nem vol­tak, de ko­a­lák igen, és kár­tya­baj­nok­ság is volt. De ak­kor még sak­ko­zás is volt. Ne­kem ak­ko­ri­ban elég gyak­ran je­len­tek meg for­dí­tá­sa­im, meg olyan kö­te­tek, ame­lyek­hez utó­szót vagy elő­szót ír­tam, ame­lye­ket vá­lo­gat­tam, ilyes­mi – és De­zső is ak­kor kezd­te szak­mány­ban ön­te­ni a köny­ve­it; olyan já­té­kot ját­szot­tunk, hogy de­di­ká­ci­ók­ban foly­tat­juk le a sakk­par­tit. Ami­kor ne­kem je­lent meg va­la­mim, ak­kor én jöt­tem egy lé­pés­sel, ami­kor ne­ki, ak­kor ő. Az­tán lát­tam, hogy ne­kem itt nem te­rem babér…

      – An­­nyi­val job­ban ját­szott?

      – Nem, ha­nem a mennyiség… Ő sok­kal töb­bet de­di­kál­ha­tott ne­kem, mint én neki… Két csa­lád volt, akik­kel Dezsőék ös­­sze­jár­tak, az egyik volt a Vas István–Szántó Pi­ros­ka há­zas­pár, a má­sik mi vol­tunk. Amit nem úgy kell ér­te­ni, mint másoknál általában, hogy oda­te­le­fo­ná­lunk, és me­gyünk, ha­nem egy év­ben két lá­to­ga­tás. Az el­ső fél­év­ben mi me­gyünk egy­szer hoz­zá­juk, a má­so­dik­ban ők jönnek… És így volt ez Vas Pistáékkal is. Egy év­ben ket­tő. És fél év­re elő­re meg volt szab­va, hogy mi­kor – kö­rül­be­lül úgy, mint a Švejkben, hogy a há­bo­rú után hat­kor a Ke­hely­ben. Min­den­ki más­sal csak mun­ka­kap­cso­lat­ban volt De­zső, már ak­kor is iszo­nya­tos men­­nyi­sé­get ter­melt. Vég­te­le­nül ked­ves em­ber, vég­te­le­nül – de idézőjelben őrült, ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy zse­ni. Ezt már ak­kor is le­he­tett tud­ni: hogy olyan sze­ren­csé­ben van ré­szünk, hogy egy zse­ni­vel ta­lál­koz­tunk. Most pe­dig már nem is le­het ve­le tar­ta­ni a kap­cso­la­tot. A 2000 est­jére még eljött vendégnek… tün­dé­ri volt; de az ré­gen volt. Kor­sza­kai van­nak – volt, ami­kor te­le­fo­nál­ni sem le­he­tett ne­ki, bár ak­kor is volt va­la­ki, aki­vel be­szél­ge­tett, a mo­nog­rá­fu­sa, Doboss Gyu­la. Volt olyan idő­szak, ami­kor a ver­sei vá­lo­ga­tá­sa ügyé­ben Margócsy Ist­ván több­ször be­szélt ve­le – és volt olyan is, hogy bár­ki föl­hív­hat­ta. De hogy ép­pen me­lyik kor­szak­ban van, azt sen­ki nem tud­hat­ta. Mos­ta­ná­ban már csak in­kább le­ve­le­zünk. Én kül­döz­ge­tem ne­ki ki­nyom­tat­va vagy printelve azo­kat az írá­so­kat, ame­lyek rá is vo­nat­koz­nak, vagy ame­lyek a kö­zös if­jú­sá­gun­kat érin­tik. El­küld­tem ne­ki a Hol­mi­ból a Stoll-írást, és olyan vá­laszt írt, hogy egé­szen, ko­mo­lyan meg­ha­tód­tam. És ilyen több­ször volt újab­ban: kül­dök ne­ki va­la­mit, és er­re vá­la­szol. A mos­ta­ni ver­sei kö­zött (bár na­gyon so­kat ír, most is, a 2000-nek is, de más­ho­va is) ren­ge­teg nagy­sze­rű van: ezek 80%-a a ma­gyar lí­ra csú­csa. Volt olyan idő­szak, ami­kor ke­vés arany­rög volt a sok ka­vics kö­zött, de ez is hoz­zá­tar­to­zik; egé­szen egye­dül­ál­ló az, hogy ő az egész éle­tét iro­da­lom­má tet­te. És per­sze nem volt az egész éle­te arany­ból – így ter­mé­sze­tes, hogy ami pa­pír­ra ke­rül be­lő­le, az sincs arany­ból, de az is a mű­vé­sze­te ré­sze. Sze­rin­tem nincs még egy ilyen je­len­ség a vi­lág­iro­da­lom­ban sem. De hát ezt a vi­lág nem fog­ja meg­tud­ni, mert le­he­tet­len le­for­dí­ta­ni, még a pró­zá­ját is; pe­dig ott is fan­tasz­ti­kus re­mek­mű­vek van­nak – de még a re­mek­mű­ve­it sem tud­ja át­te­kin­te­ni egy em­ber sem. A Ne lőj ülő ma­dár­ra – ez re­gény – pél­dá­ul ab­szo­lút csúcs, ab­szo­lút re­mek­mű. A Hét­la­kat – szin­tén pró­za – ugyan­csak nagy­sze­rű, az egész szer­kesz­tő­ség lel­ke­se­dett ér­te, pá­rat­lan. Csak le­for­dít­ha­tat­lan. Vé­let­le­nül ta­lál­koz­tam egy oszt­rák köl­tő­vel, aki pró­bál­ta for­dí­ta­ni né­met­re, és pon­to­san tud­ta, hogy zse­ni – de hát le­for­dí­ta­ni ő sem tud­ta. És so­kan tud­ják a nagy­vi­lág­ban is, hogy zse­ni, de ezt nem le­het sem köz­ve­tí­te­ni, plá­ne nem köz­hír­ré ten­ni.

      Szó­val De­zső­vel a ba­rát­ság na­gyon kö­ze­li. Én min­dig azt mon­dom, hogy ne­kem ugyan sok ba­rá­tom van, de ezek kö­zött ke­vés a na­gyon kö­ze­li. Ne­kem ro­man­ti­kus el­kép­ze­lé­sem van az iga­zi ba­rát­ság­ról, még a ka­masz­ko­rom­ból ma­radt – va­la­ho­gyan úgy fo­gal­maz­nám meg, hogy a kö­ze­li ba­rát az, aki ha éj­fél után ket­tő­kor vé­re­sen beesek hoz­zá, ak­kor nem szól egy szót sem, csak meg­mu­tat­ja a für­dő­szo­bá­ban, hogy hol van a gáz­boj­ler. Elég sok ilyen ba­rá­tom is van azért – van egy Svájc­ban élő ba­rá­tom, aki­vel együtt vol­tunk ka­ma­szok, meg ott van Ná­das Péter, aki­vel volt, hogy egy évig nem is be­szél­tünk ugyan, még­is na­gyon kö­ze­li ba­rá­tom. De­zső is ilyen – volt, hogy öt évig nem ta­lál­koz­tunk, de tud­tam – és ő is tud­ta –, hogy a ba­rát­ság ugyan­olyan ma­rad.

 

 

Es­ter­házy

 

– Es­ter­házy be­le­fér va­la­me­lyik rub­ri­ká­ba?

      – Es­ter­házy ma­ga meg­ír­ta, hogy majd­nem ba­rá­tok va­gyunk – és ez na­gyon pon­tos. Kö­ze­li ba­rá­tom Ács Pa­li – és na­gyon jó em­be­re­im, bi­zo­nyos ér­te­lem­ben ba­rá­ta­im, de nem iga­zi, kö­ze­li ba­rá­ta­im a 2000 szer­kesz­tői; ho­lott so­kak­kal kö­zü­lük több mint húsz éve együtt csi­nál­juk a la­pot. Ki­vé­te­le­sen sze­ren­csés­nek ér­zem ma­gam, hogy ilyen sok ba­rá­tom van, ha nem is mind kö­ze­li. Vaj­da György Mi­hály is af­fé­le atyai ba­rá­tom, majd­nem-ba­rá­tom volt – ő fi­gyel­mez­te­tett, a leg­ször­nyűbb az, hogy az idő mú­lá­sá­val az em­ber egy­re több ba­rát­ját ve­szí­ti el; ne­kem máz­lim volt, min­den­ki meg­ma­radt. És olyan sem na­gyon volt, hogy jó ba­rát­ság­ból bár­ki­vel „ki­ba­rát­koz­tunk” vol­na. Vis­­sza­tér­ve Es­ter­házy­ra: ve­le úgy is­mer­ked­tünk meg, hogy Ná­das 1979 ta­va­szán azt mond­ja ne­kem: „most ná­lam van egy kéz­irat, én ugyan utá­lom a fut­ball­ról szó­ló re­gé­nye­ket, de ez ki­tű­nő”. Per­sze, hü­lyés­ke­dett – ez volt a Ter­me­lé­si-re­gény. Ná­das na­gyon utál­ja a fut­ballt, és fő­leg azt utál­ja, hogy én a fut­ballt néz­tem, szen­ve­dé­lye­sen jár­tam mec­­csek­re, nagy druk­ker vol­tam, és ami­kor a té­vé­ben fut­ball ment, csak az­zal fog­lal­koz­tam, olyan­kor nem le­he­tett ve­lem be­szél­ni, min­den más­ra fü­tyül­tem. Ná­das meg is írt egy ilyen ese­tet, ami­kor néz­tem egy mec­­cset, ő szólt hoz­zám, és – ír­ja – nyil­ván a mai na­pig nem tu­dom, hogy mit kér­de­zett ő akkor… Ezért fo­gal­ma­zott így a Ter­me­lé­si-re­gény­ről, hogy en­gem cuk­kol­jon. Ak­kor föl­hív­tam Es­ter­házyt, és meg­kér­dez­tem, hogy el­ol­vas­ha­tom-e. Nem tel­je­sen is­me­ret­le­nül te­le­fo­nál­tam – az ÉS-ben meg­je­lent egy rö­vid kis rész a re­gény­ből (má­sutt is, de én er­re em­lék­szem), ami ar­ról szólt, hogy az an­gol ki­rály­nő ta­nít­ja légy­fo­gás­ra fi­át, a ki-rályfit… Ezen meg­hal­tam a rö­hö­gés­től, és lát­tam alá­ír­va, hogy „Es­ter­házy Pé­ter”. Fo­gal­mam sem volt, hogy ki ez; ak­kor Pé­ter­nek már volt két kö­te­te, de én nem ol­vas­tam, nem vol­tam ma­gyar sza­kos, nem tar­tot­tam kö­te­les­sé­gem­nek, hogy fi­gye­lem­mel kö­ves­sem a kor­társ ma­gyar iro­dal­mat. Ér­de­kes mó­don en­nél­fog­va csak a jót ol­vas­tam el, az ju­tott el hoz­zám, és sze­ren­csém­re ki­ma­radt a sze­met­je. Lá­tom te­hát, hogy „Es­ter­házy Pé­ter” – na, megint va­la­me­lyik zsi­dó hü­lyés­ke­dik, mon­dom ma­gam­ba’ – szó­val, ilyen előz­mény után hív­tam fel (az ak­kor már tud­tam, hogy lé­te­ző) Es­ter­házyt. El­ol­vas­tam a re­gényt, és segg-reültem. Ak­kor már lé­te­zett a Szö­veg­ma­gya­rá­zó Mű­hely ne­vű tár­sa­sá­gunk az In­té­zet­ben, mi ír­tuk az új kö­zép­is­ko­lai iro­da­lom tan­köny­ve­ket. Azt mond­tam te­hát ezek­nek az urak­nak – va­gyis nem ne­kik, ha­nem elő­ször is Bonyhai Gá­bor­nak –, hogy ír­junk er­ről kö­zös kri­ti­kát. Azt ta­lál­tam ki, hogy én írok egy be­ve­ze­tést, en­nek a for­má­ja lek­to­ri je­len­tés volt, ab­ban mes­ter vol­tam, hi­szen amúgy is ilye­ne­ket on­tot­tam száz­szám­ra a ki­adók ré­szé­re, és min­den­ki más ír­jon kri­ti­kát. Öten: Bonyhai, Szegedy-Maszák Mi­hály, Ve­res And­rás, Hor­váth Iván meg cse­kély­sé­gem. Oda­ad­tam a kéz­ira­tot, az ment vol­na kör­be, de köz­ben meg­je­lent a könyv – így az­tán volt, aki még kéz­irat­ban, volt, aki könyv for­má­já­ban ol­vas­ta. Min­den­ki­nek na­gyon tet­szett, de mi­re meg­je­lent, ad­dig­ra már meg kel­lett vol­na ír­ni – ez egy em­be­ren hi­ú­sult meg, Bonyhain. Bonyhai húz­ta-ha­lo­gat­ta, még min­dig nem ír­ta meg, még min­dig nem ír­ta meg… A vé­gén azt mond­ja ne­künk: én nem tu­dok er­ről írni… nem jut eszem­be sem­mi. Kép­zeld el! Ki­de­rült, hogy ez a na­gyon okos em­ber nem tu­dott kri­ti­kát ír­ni. Hu­mo­ra volt a Gá­bor­nak, meg ér­tet­te is a köny­vet – de nem ju­tott sem­mi az eszé­be. Van ilyen. Ne­kem ugyan so­ha éle­tem­ben nem volt ef­fé­le prob­lé­mám, ha elő­ször nem ju­tott eszem­be sem­mi, el­kezd­tem gon­dol­kod­ni, és vé­gül va­la­mi csak ki­ke­re­ke­dett be­lő­le – le­het, hogy hü­lye­ség, de va­la­mit ki­hoz­tam. De töb­bek­től hal­lot­tam már ilyes­mit, van, aki er­re nem ké­pes: tet­szik, oszt’ kész, mit ír­jak ró­la? Gá­bor­nak ilyen volt az agy­be­ren­de­zé­se. Fan­tasz­ti­kus ana­li­ti­kus és kri­ti­kai ér­zé­ke volt, min­dent szét tu­dott szed­ni ap­ró da­ra­bok­ra, íz­zé-por­rá zú­zott bár­mit, én ilyen hi­he­tet­len éleselméjű elem­ző kész­ség­gel nem is ta­lál­koz­tam – de hi­ány­zott be­lő­le az, hogy ki­ta­lál­jon. És ezt tud­ta is ma­gá­ról. Min­den iga­zán jó mű­vé­ben is­te­ni­en szét­szed­te a dol­go­kat (a Thomas Mann- vagy a Celan-elemzésben), vagy van egy zse­ni­á­lis ta­nul­má­nya, az Ér­ték­nyelv című… Le­mond­tunk te­hát Bonyhairól, és ak­kor Szö­ré­nyi La­cit kér­tük meg, aki egé­szen káp­rá­za­tos írást adott.

      A prob­lé­ma az volt, hogy hol je­len­tes­sük meg az írá­so­kat. Elő­ször a Va­ló­ság jött szó­ba, én jó­ban vol­tam Sükösdékkel, ez ak­kor az egyik – ha nem a leg­jobb – fo­lyó­irat volt, li­be­rá­lis szel­le­mű volt még 1979-ben is. ’68 előtt meg ez volt az egyet­len. Hos­­szas ta­na­ko­dás után – ami­re volt idő, mert Bonyhaira vár­ni kel­lett amúgy is – Sükösd vé­gül azt mond­ta ne­kem, hogy nem merik meg­je­len­tet­ni. Ak­kor már ol­vas­ták a re­gényt, és a mi szö­ve­ge­in­ket is a Bonyhaié ki­vé­te­lé­vel. Végül oda­ad­tuk a Moz­gó Vi­lág­nak (Szö­ré­nyi La­ci­é­val együtt, per­sze), meg is je­lent, „Öt­fo­kú ének” cím­mel, min­den­ki re­mek írást adott (em­lék­szem, Ve­res And­rás volt a leg­kri­ti­ku­sabb, ő is ki­vá­ló kri­ti­kát írt), és óri­á­si port vert fel, tény­leg. Es­ter­házy re­cep­ci­ó­já­ban na­gyon ko­moly je­len­tő­sé­ge volt – er­ről ma már igye­kez­nek el­fe­led­kez­ni az új un­do­kak. Kul­csár Sza­bó Er­nő mo­nog­rá­fi­á­já­ban ta­lán meg sem em­lít min­ket. Pár hó­nap­pal ké­sőbb Sükösd írt egy össze­fog­la­ló cik­ket az újabb ma­gyar pró­zá­ról, és ott úgy hi­vat­ko­zott er­re – amit ők nem kö­zöl­tek –, mint va­la­mi tám­pont­ra. Az­tán Ke­nye­res Zo­ltánnak volt egy írá­sa Es­ter­házy­ról a Kor­társ­ban, ami­nek az el­ső, no­vel­lisz­ti­kus ré­szé­ben le­ír­ja, hogy ho­gyan be­szél­tük rá – Bata Im­re és én, kez­dő­be­tűk­kel sze­re­pe­lünk ott – az In­té­zet­ben, hogy Es­ter­házyt el kell ol­vas­ni. Zo­li ne­kem na­gyon jó ba­rá­tom volt ab­ban az idő­ben. Ez után let­tem jó­ban Es­ter­házy­val – ve­le kön­­nyű jó­ban len­ni, mert tün­dé­ri em­ber, rá­adá­sul társas lény, szó­val az­óta is – aho­gyan ír­ta – majd­nem ba­rá­tok va­gyunk. A 60. szü­le­tés­na­pom­ra a 2000 ki­adott egy kis fü­ze­tet, és ab­ba Es­ter­házy is írt; ab­ból tud­tam meg, hogy akár zo­kon is ve­het­te vol­na, hogy ezen kí­vül – már­mint az „Öt­fo­kú ének” lek­to­ri je­len­té­sén kí­vül – nem ír­tam a mű­vé­sze­té­ről. So­ká­ig min­den mű­vét oda­ad­ta ne­kem kéz­irat­ban, de az az igaz­ság, hogy egyi­ket sem tar­tot­tam a Ter­me­lé­si-re­gény­hez fog­ha­tó­nak. Ezt gon­do­lom ma is. Az­tán ez tisz­tá­zó­dott is kö­zöt­tünk. Ami­kor oda­ad­ta ne­kem a Be­ve­ze­tés a szép­iro­da­lom­ba vagy ezer ol­da­las kéz­ira­tát, az volt az utol­só, amit megkaptam… De ez szá­mom­ra nem na­gyon ér­de­kes, ha nem aka­rok ír­ni va­la­mi­ről, vagy ha bí­rál­ni aka­rok, ak­kor ezt a leg­jobb ba­rá­tom­mal is meg­te­szem. Aho­gyan Ná­das­sal is; egy­szer olyat mond­tam ne­ki – rá­adá­sul nyer­sen, dur­ván –, ami­vel meg­sér­tet­tem, an­­nyi­ra, hogy kö­zel egy évig mo­soly­szü­net volt kö­zöt­tünk, és azt sem tud­tam, hogy mi­ért. Az­tán rá­jöt­tem, és hely­re­állt a kap­cso­la­tunk – Ná­das ezt is meg­ír­ta. Én pe­dig most ír­tam meg, eb­ben a Ná­das­ról szó­ló új szö­ve­gem­ben. Volt egy írá­sa, a Sze­re­lem cí­mű no­vel­lá­ja 1971-ben, oda­ad­ta ne­kem, és én mond­tam va­la­mi na­gyon csú­nyát ró­la – olyat, amit nem sza­bad mon­da­ni egy író­nak, még ha na­gyon kö­ze­li ba­rá­tod, ak­kor sem. Ot­rom­ba­ság volt. Eb­ből meg­ta­nul­tam, hogy ilyet nem sza­bad csi­nál­ni. Esterházy Pé­ter­nek meg az ezer ol­da­las kéz­irat­ból egy 6 ol­dal­nyi részt di­csér­tem (az a cí­me, hogy „Is­ten te­nye­rén ülünk”) –, hogy az mi­lyen pom­pás. Pé­ter azt ír­ja, hogy nem hi­szi, hogy ezt bár­ki­től el­vi­sel­te vol­na – hogy va­la­ki 994 ol­dal­ról nem mond sem­mit, de 6 ol­dalt megdicsér… Tő­lem még­is el­vi­sel­te. Mind­járt ab­ban a szü­le­tés­na­pi írás­ban vis­­sza is lőtt – azt ír­ja, hogy meg­küld­tem ne­ki a leg­újabb köny­ve­met, a Be­ve­ze­tés a bal­lisz­ti­ká­ba címűt… Di­rekt így, ros­­szul ad­ta meg a cí­met. Az­tán azt ír­ja, hogy fel­ütöt­te a név­mu­ta­tót, mert eb­be biz­to­san nem ír­tam őt be­le – de ott volt, meg­ta­lál­ta a ne­vét, mert tény­leg hi­vat­ko­zom rá.

 

 

A 2000

 

– Mi­kor és ho­gyan ta­lál­tá­tok ki, hogy meg­in­dít­já­tok a 2000-et?

      B.E.: Nem egé­szen mi ta­lál­tuk ki. Herner Já­nos, aki hallgatóm volt ré­gen Sze­ge­den, 1988 kö­rül va­la­hogy a HVG kö­rül nyüzs­gött, nem tu­dom, mi­lyen mi­nő­ség­ben, és a HVG (pon­to­sab­ban Szauer Pé­ter és Eré­nyi Ágnes) azon töp­reng­tek, hogy kel­le­ne va­la­mi iro­dal­mi-kul­tu­rá­lis la­pot lét­re­hoz­ni a HVG fi­li­á­lé­ja­ként. Meg­bíz­ták Já­nost, hogy hoz­zon ös­­sze egy le­het­sé­ges szer­kesz­tő­ bi­zott­sá­got, és má­ig nem tu­dom, hogy a vakvéletlennek vagy Já­nos ki­vá­ló em­ber­is­me­ret­ének kö­szön­he­tő­en olyan em­be­rek jöt­tek ös­­sze, akik­nek a zö­me ma is együtt van, és el­ké­pesz­tő­en jól mű­kö­dő tár­sa­ság lett. Név sze­rint: Hor­váth Iván, Len­gyel Lász­ló, Margócsy Ist­ván, Szil­ágyi Ákos, Tö­rök And­rás és én – töb­ben nem vagy alig is­mer­tük egy­mást; vol­tak, akik is­mer­ték egy­mást, de nem vol­tak kü­lö­nö­seb­ben jó­ban. Az egyik cso­da az, hogy akik­nek a szem­lé­le­tét, iro­da­lom­ról val­lott né­ze­te­it nem osz­tot­tam (ilyen volt Margócsy), azok­kal is na­gyon kö­ze­li kap­cso­lat­ba ke­rül­tem, és má­sok is így vol­tak ez­zel. No, te­hát 1988-tól kezd­ve rend­sze­re­sen ta­lál­koz­tunk, és ki­ala­kí­tot­tuk azt a struk­tú­rát és azo­kat a szer­kesz­té­si el­ve­ket, amely­eknek meg­fe­le­lő­en ma is dol­go­zunk. Egy da­ra­big a HVG tá­mo­ga­tott min­ket, az­tán szép las­san el­en­ged­ték a ke­zün­ket, és jött a So­ros Ala­pít­vány. So­ros­sal na­gyon jó vi­szony­ba ke­rül­tem, és no­ha már vagy tíz éve nem is ta­lál­koz­tunk, mond­ha­tom, hogy má­ig jó ba­rá­tom; a fo­lyó­irat-tá­mo­ga­tás öt­le­te, ami azu­tán nagy prog­ram­má vált, vol­ta­kép­pen az­zal kez­dő­dött, hogy So­ros tá­mo­gat­ni kezd­te a 2000-et és a Hol­mit. Egy ide­je pe­dig – hát, el­tűn­tek a tá­mo­ga­tó ban­kok és pénz­em­be­rek, a bu­da­pes­ti önkormányzat… Ma­radt az NKA, meg ahon­nan si­ke­rül va­la­mics­két kol­dul­nunk. Szer­kesz­tő­sé­gi he­lyi­sé­günk sincs.

      – Ho­gyan vál­to­zott a szer­kesz­tő­ség ös­­sze­té­te­le?

      – Herner Já­nos Sze­ged­ről nem tu­dott elég in­ten­zí­ven részt ven­ni a mun­ká­ban, ta­lán nem is na­gyon am­bi­ci­o­nál­ta – na­gyon jó­ban va­gyunk ve­le mind­má­ig, sze­re­tet­tel és bé­ké­ben vál­tunk el; Len­gyel La­ci nem érez­te elég­gé a ma­gá­é­nak a la­pot, ve­le ki­csit rosz­­szabb han­gu­lat­ban sza­kí­tot­tunk, de má­ra hely­re­állt a vi­szony. Hor­váth Iván­nal na­gyon so­ká­ig együtt vol­tunk, ve­le egy­re több vi­tánk volt, oly­kor po­li­ti­kai is, a szer­kesz­tés­ről is más el­kép­ze­lé­sei vol­tak. Tö­rök And­rás egy ide­ig kul­tu­rá­lis ál­lam­tit­kár-he­lyet­tes lett, Fo­dor Gá­bor alatt, ak­kor úgy dön­tött, hogy nem foly­tat­ja a szer­kesz­tést, és az­tán nem jött vis­­sza. De ép­pen az ő ré­vén rög­tön az ele­jén csat­la­ko­zott hoz­zánk Ba­ri (Ba­ra­bás And­rás), aki­nél sze­re­tet­re­mél­tóbb em­bert nem is­me­rek – úgy em­lék­szem, ki­pre­pa­rál­ta az el­ső két szá­mot ol­va­só­szer­kesz­tői szem­pont­ból, és ő lát­szott a leg­al­kal­ma­sabb­nak ar­ra, hogy ak­kor ezt rend­sze­re­sen és „hi­va­ta­lo­san” csi­nál­ja. Az­tán ha­mar jött Ja­ni (Ko­vács Já­nos Má­tyás), aki bé­csi le­ve­le­ket írt a lap­ba, de nagy öröm­mel fo­gad­tuk be.

      – Az tu­da­tos dön­tés volt, hogy kri­ti­ka-ro­vat nem lesz?

      – Igen, ha­tá­ro­zot­tan, és­pe­dig két ok­ból. Elő­ször is, ve­lünk egyidőben in­dult a BUKSZ (Bu­da­pes­ti Könyv­szem­le), ami az egész tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi iro­da­lom szem­lé­zé­sét tűz­te ki cé­lul, és ne­künk fö­lös­le­ges lett vol­na ha­son­ló­ra vál­lal­koz­ni. Más­részt nem akar­tunk be­le­men­ni iro­dal­mi há­bo­rús­ko­dás­ba, már­pe­dig a kri­ti­kai ro­vat en­nek min­den­kép­pen te­re­pe lett vol­na. Tá­vol­sá­got akar­tunk tar­ta­ni is­ko­lák­tól, cso­por­to­su­lá­sok­tól, a po­li­ti­ká­ról nem is szól­va. Az­tán egy­szer Tö­rök azt ja­va­sol­ta, hogy Margócsy, aki ha­tal­mas tu­dá­sú, el­ké­pesz­tő­en ol­va­sott és jó íz­lé­sű em­ber, ír­hat­na még­is, leg­alább nagy­rit­kán, egy-egy kri­ti­kát, amit a szer­kesz­tő­ség kom­men­tál. És – cso­dák cso­dá­ja – Margócsy el­ső szó­ra ráállt… Eb­ből lett a „Margináliák”-sorozat.

 

 

Švejk

 

– És mi hi­ány­zik még a ké­szü­lő kö­tet­ből?

      – Még meg kell ír­nom egy Švejk-tanulmányt. A ked­venc köny­vem. Na­gyon nagy könyv. Most már nem gon­do­lom, hogy ez az egyet­len könyv – köz­ben le­for­dí­tot­tam Kondrotast –, de egye­dül­ál­ló könyv, ami csak itt, a mi ré­gi­ónk­ban íród­ha­tott meg. Azt hisszük, hogy ezt vi­lág­szer­te is­me­rik, de ez csak a mi il­lú­zi­ónk, akik a né­met kul­tú­ra köz­ve­tí­té­sé­vel is­mer­jük a vi­lág kul­tú­rá­ját. Most tud­tam meg, hogy Fran­cia­or­szág­ban má­ig nincs tel­jes és jó for­dí­tá­sa a Švejknek, an­go­lul va­la­mi­kor a ’70-es évek­ből van egy nem túl jó fordítás… Nem is ér­tem, hogy ami­kor azt mond­ják, Joseph Hellerre mi­lyen ha­tal­mas ha­tás­sal volt a Švejk, ezt hon­nan ve­szik, nincs ben­ne az an­gol-ame­ri­kai iro­dal­mi köz­tu­dat­ban.

      Ír­tam én már a Švejkről, de csak egy na­gyon rö­vid írást, a 100 hí­res re­gény­be, elő­ször azt gon­dol­tam, azt ki­bő­ví­te­ném. De most már na­gyobb sza­bá­sú­nak lát­szik a do­log. Most már más­képp lá­tom az egész mű­vet. Azt fenn­tar­tom, hogy ez a ke­let-eu­ró­pai iro­da­lom egyet­len olyan mű­ve, ami vi­lág­iro­dal­mi ismertségű, va­gyis ami­nek ha­tá­sa volt a vi­lág­iro­da­lom­ra. A köl­tő­ket nem szá­mí­tom. Ver­set min­den­ki tud ír­ni, de az nem szá­mít kül­föld­ön. Tény­leg. Azt mond­ják, Pe­tő­fit mi­lyen nagy­ra be­csü­lik. Igen, mert el­esett a csa­ta­té­ren. Sza­bad­ság­hős. De fo­gal­muk sincs, hogy mit kell sze­ret­ni raj­ta. Ezek iro­da­lom­el­mé­le­ti alap­kér­dé­sek, er­ről is fo­gok majd ír­ni egy­szer – egy egész köny­vet: hogy mi fon­tos egy nem­ze­ti iro­da­lom szá­má­ra. Sze­rin­tem: a pró­za. Ami­kor­tól van egy nem­zet­nek pró­za­iro­dal­ma, ak­kor­tól szá­mít fel­nőtt­nek az az iro­da­lom. A ma­gyar iro­da­lom most lett nagy­ko­rú – a hat­va­nas-het­ve­nes évek­től kezd­ve, ami­kor­tól olyan pró­za­iro­dal­ma lett, ami a vi­lá­gon egye­dül­ál­ló. De ko­mo­lyan, er­ről meg va­gyok győ­ződ­ve. A pró­za ös­­sze­ha­son­lít­ha­tó, meg­mér­he­tő, mert for­dít­ha­tó. Drá­mát pe­dig még ne­he­zebb for­dí­ta­ni, mint ver­set. Te­hát a drá­ma sem szá­mít sze­rin­tem. Hadd hoz­zak fel egy pél­dát. Havelnek csak egyet­len da­rab­ja mű­kö­dik ma már, az Au­di­en­cia – le van for­dít­va, Var­ga Gyu­ri mun­ká­ja. De több nincs. És nem azért, mert rossz len­ne. Havelnek van egy ön­élet­raj­zi in­ter­jú­kö­te­te, ’85-ben te­le­fon­be­szél­ge­té­se­ket foly­ta­tott ve­le egy nyu­ga­ton élő cseh emig­ráns. Cso­dá­la­tos könyv, be­csü­le­tes, nem tor­zít sem­mit, az el­len­zé­ki lét­ről szól – ez fog fönn­ma­rad­ni Haveltől el­ső­sor­ban. Eb­ben me­sé­li el Havel, az Au­di­en­ci­á­val kap­cso­lat­ban, egy sör­gyá­ri él­mé­nyét (egy da­ra­big sör­gyár­ban dol­go­zott). Meg­ál­lí­tot­ta egy au­tós­to­pos, és az Au­di­en­ci­á­ból idé­zett ne­ki út­köz­ben – anél­kül, hogy tud­ta vol­na, ki­vel be­szél; más­kor meg a fa­lu­si kocs­má­ban a le­gé­nyek az Au­di­en­cia rep­li­ká­it idéz­ték a fü­le hal­la­tá­ra – és nem tud­ták, hogy a szer­ző ül ott… Mert hát mi ma­rad meg a szín­da­rab­ból? A nyelv. Már­pe­dig ezt nem le­het le­for­dí­ta­ni. Aho­gyan Arany Shakes­peare­-for­dí­tá­sa­i­nak (vagy an­nak a ször­nyű Cyrano-fordításnak) egyes for­du­la­tai be­épül­tek a köz­nyelv­be, a min­den­na­pi nyelv­hasz­ná­lat­ba. Vagy a Hyppolit, a la­káj köz­mon­dá­sos­sá vált for­du­la­ta­it ho­gyan le­het­ne le­for­dí­ta­ni?

      Szó­val, azt gon­do­lom most már, hogy a Švejk több, mint amit na­gyon ré­gen, ta­lán 1969-ben ír­tam ró­la, hogy az át­rá­zás mű­vé­sze­té­ről szól­na – most már úgy lá­tom, hogy a Švejk tra­gi­kus mű. Hogy a Švejk an­nak a tra­gi­ku­má­ról is szól, hogy mi­lyen az, hogy ezt tud­juk az éle­tünk­kel kez­de­ni, hogy leg­jobb eset­ben el tu­dunk él­de­gél­ni. Ezt aka­rom meg­ír­ni. De ezt rö­vi­den el le­het in­téz­ni, meg már pe­dze­get­ték má­sok is, már­mint cse­hek.

      A Švejk há­rom for­dí­tás­ban van meg ma­gya­rul; ezek kö­zül ket­tő majd­nem, de nem egé­szen azo­nos. Elő­ször Ka­ri­kás Fri­gyes for­dí­tot­ta le 1930-ban, Pá­rizs­ban, és ál­né­ven je­lent meg. Mert Ka­ri­kás elv­társ kom­mu­nis­ta volt, aki azért ment párt­uta­sí­tás­ra Pá­rizs­ba, hogy az ott dol­go­zó 30-40 ezer fran­cia­or­szá­gi ma­gyar mun­kást, aki mind kom­mu­nis­ta, de leg­alább­is bal­ol­da­li volt, se­gít­sen meg­szer­vez­ni. A Pá­rizs­ban élő Bölöni György és Angyalosi Pál (aki – így ér­nek ös­­sze a dol­gok – Ná­das Pé­ter nagy­báty­ja, mert a fe­le­sé­ge, Angyalosi Mag­da, Ná­das ap­já­nak a hú­ga, Ná­das Mag­da) párt­fo­gá­suk­ba vet­ték ezt a rend­kí­vül ro­kon­szen­ves Ka­ri­kás ne­vű fi­a­tal­em­bert, aki meg­jár­ta az orosz fron­tot, ott lett bol­se­vik, akár­csak Hašek, az­tán át­ment Kas­sá­ra, ott, úgy lát­szik, meg­ta­nult cse­hül. 1930 kö­rül Kár­olyi Mi­hály ka­pott vá­rat­la­nul va­la­mi pénzt, és meg­bíz­ta ezt a két elv­tár­sát, Bölönit és Angyalosit, hogy ad­ja­nak ki ma­gyar köny­ve­ket – a Le Monde ma­gyar köny­ve­it. A Le Monde Barbusse lap­ja volt, és ve­le na­gyon jó vi­szony­ban volt Kár­olyi. Meg is je­lent négy ma­gyar könyv, az egyik volt ezek kö­zül a Švejk. Ez a két hoch-intelligens, mű­velt ma­gyar kér­te föl Ka­ri­kást, hogy for­dít­sa le. Ma­ga Angyalosi fran­cia for­dí­tást ké­szí­tett az el­ső kö­tet­ből, 1930-ban, ami a het­ve­nes éve­kig az ér­vé­nyes fran­cia for­dí­tás­nak szá­mí­tott – va­ló­szí­nű­leg né­met­ből vagy az ép­pen ké­szü­lő ma­gyar vál­to­zat­ból dol­goz­ha­tott. Ka­ri­kás for­dí­tá­sa nem tel­jes, aho­gyan per­sze ma­ga a Švejk is cson­ka ma­radt, ha­lál­eset miatt… Ka­ri­kást ha­za­szó­lí­tot­ta a párt, ép­pen el­ér­te a Sallai-Fürst pert, őt is vád alá he­lyez­ték, és csak azért nem ítél­ték ha­lál­ra, mert ő nem volt zsi­dó. Öt évet ka­pott, az­tán ’37-ben Moszk­vá­ban tet­ték el láb alól. (So­ká­ig ’40-re tet­ték a ha­lá­lát.) Ka­ri­kás for­dí­tá­sa na­gyon jó – zaf­tos, is­mer­te azt a nyel­vet, ame­lyen Hašek írt, job­ban, mint Réz Ádám, mert köz­vet­le­nebb él­mé­nyei vol­tak. Azt a ke­ve­set, ami hi­ány­zott még Ka­ri­kás for­dí­tá­sá­ból, úgy 30 ol­dal­nyit, Goda Gá­bor for­dí­tot­ta hoz­zá, aki 1945-ben ki­ad­ta a köny­vet, per­sze Ka­ri­kás ne­ve alatt. Nem na­gyon pro­pa­gál­ták. Goda le­ír­ja azt a tör­té­ne­tet, hogy sé­tált az ut­cán, és lát­ta ki­ír­va, hogy Athenaeum, és a ve­ze­tőt Goda is­mer­te. Fel­ment, ak­kor jött vis­­sza a mun­ka­szol­gá­lat­ból, nem volt ál­lá­sa, és meg­kér­dez­te, hogy nem vol­na-e ne­ki va­la­mi mun­ka. De­hogy­nem, mond­ta az igaz­ga­tó, Hegedüs Gé­za volt az iro­dal­mi ve­ze­tő, de még nem jött vis­­sza a fogságból, le­gyél te az. Így is tör­tént, az­tán ké­sőbb, ami­kor Hegedüs vis­­sza­jött, Goda lett Bu­da­pest kul­tu­rá­lis ta­nács­no­ka, ta­lán 1949-ig. Min­den­eset­re nem ver­ték nagy­dob­ra, hogy meg­je­lent a Švejk – Ka­ri­kás Fri­gyes mi­att. Mert hát mit mond­hat­tak vol­na, hol van Ka­ri­kás elvtárs?… Új­ra kel­lett te­hát for­dí­ta­ni, Réz Ádám 1955-ben mun­ka­ver­seny-fel­aján­lás­ként (ez min­de­nütt szo­kás volt, még a ki­adó­ban is) le­for­dí­tot­ta – én őt alig is­mer­tem, so­ha nem be­szél­tem ve­le, de is­ten­ál­dot­ta te­het­ség volt, és nagy­sze­rű a for­dí­tá­sa, egé­szen ki­vá­ló. ‘56-ban je­lent meg. A ko­ráb­bi ki­adá­sok ma már meg­sze­rez­he­tet­le­nek, bib­li­o­fil rit­ka­sá­gok – én va­la­hogy még­is hoz­zá­ju­tot­tam a (két) Ka­ri­kás-fé­le for­dí­tás­hoz, és most éle­tem leg­bol­do­gabb pe­ri­ó­du­sa kez­dő­dik. Ugyan­is ki­te­szem ma­gam elé a négy kö­te­tet (az ere­de­tit, a Ka­ri­kás- és a Réz-for­dí­tá­so­kat), és mon­dat­ról mon­dat­ra új­ra- és ös­­sze­ol­va­som őket. Nem tu­dom, mi fog eb­ből ki­sül­ni, ki­sül-e egy­ál­ta­lán valami… de re­mé­lem, igen. És ne­kem nagy gyö­nyö­rű­sé­get fog okoz­ni.

 

-----

¹        Gregor von Rezzori: Egy an­ti­sze­mi­ta em­lék­ira­tai. Ford. Szijj Fe­renc. Bu­da­pest, Osiris – 2000, 1996. (Arany Kö­zép Eu­ró­pa)

²        Kristijonas Donelaitis: Év­szak­ok. Ford. Tandori De­zsõ. Bu­da­pest, Eu­ró­pa, 1970.

³        Ludvík Aškenazy: Ku­tya­élet. Bp., Eu­ró­pa, 1961.