A ven­dég­szo­bá­hoz, ahol én is gyak­ran alud­tam, egy rossz ál­la­pot­ban lé­vő log­gia is tar­to­zott, amely a szem­köz­ti kór­ház tég­la­fal­ára né­zett. Nagy­ma­ma örök­ké zár­va tar­tot­ta az aj­ta­ját, ne­hogy ki­lép­jek rá, de ahogy meg­nőt­tem és a kulcs meg­szer­zé­se már nem oko­zott gon­dot, né­ha ki­me­rész­ked­tem, mert csak in­nen, a mell­vé­den ki­ha­jol­va le­he­tett el­lát­ni a Li­get fái fe­lé.

A la­kás töb­bi ab­la­ka a vas­úti töl­tés­re né­zett, amely kö­rül, mint egy kes­keny sza­ka­dás men­tén, üres­nek és eset­le­nül ös­­sze­fér­celt­nek tűnt a vá­ros. Az egyik ol­da­lon tro­li-vég­ál­lo­más, la­pos for­gal­mi iro­da, bok­rok (haj­lék­ta­lan­szál­lás), a má­si­kon föld­alat­ti-re­míz ko­pár, fü­ves te­rek­kel, üze­mi épü­le­tek­kel, odébb rég nem hasz­nált, gyo­mos vil­la­mos­sí­nek. Az Er­zsé­bet ki­rály­né út­ja is meg­tor­pan­ni lát­szott itt: ahe­lyett, hogy ne­ki­sza­ladt vol­na a töl­tés­nek, sze­lí­den ki­öb­lö­sö­dött, hogy a tro­lik, ami­ket a Vá­ros­li­get­ből idá­ig el­ho­zott, vis­­sza­for­dul­has­sa­nak ar­ra, amer­ről jöt­tek. Ve­ze­tett ugyan egy szűk és sö­tét gya­lo­gos­át­ke­lő a sí­nek alatt, de a túl­ol­da­lán nagy len­dü­let­tel ne­ki­in­du­ló út csak ne­vé­ben volt foly­ta­tá­sa en­nek a ga­zos, macs­ka­kö­ves tér­ség­be szét­fo­lyó cson­ka ut­cá­nak.

Rit­kán jár­tunk a töl­tés má­sik fe­lén: a sí­nek mö­gött hú­zó­dó zug­lói ker­tek pár perc­re vol­tak a ház­tól, még­is jó­val tá­vo­lab­bi­nak tűn­tek, mint Nagy­ma­ma sé­tá­i­nak ki­zá­ró­la­gos úticélja, a Li­get. Ott la­kott so­ká­ig, a Dam­ja­nich ut­ca tor­ko­la­tá­ban, ahol a park lus­tán el­ter­pesz­ke­dő lomb­jai előtt egy csa­pás­ra meg­sza­kad a ma­gas há­zak so­ra. Ne­ki on­nan kez­dő­dött a vá­ros: ami­kor öz­vegy­sé­ge el­ső hó­nap­ja­i­ban ki­köl­tö­zött a Hun­gá­ria kör­út za­já­ban öreg­nek, to­rony­sze­rű­en ma­gá­nyos­nak, ott­fe­lej­tett­nek tű­nő há­rom­eme­le­tes épü­let­be, ak­kor sa­ját tér­kép­ének egé­szen a szé­lé­re hú­zó­dott; hogy Bu­da­pest még hos­­szan foly­ta­tó­dott, azt lát­hat­ta ugyan az ab­la­ká­ból, de ki­tar­tó­an ki­zár­ta gon­do­la­ta­i­ból és sé­tá­i­ból.

Ami­kor a szü­le­im ná­la hagy­tak, so­kat, na­gyon so­kat me­sélt, nem me­sé­ket, ha­nem ma­gá­ról, és azok­ról, aki­ket is­mert. Amen­­nyi­re vis­­sza tu­dok em­lé­kez­ni, ezek­nek az el­be­szé­lé­sek­nek a mé­lyén va­la­mi olyas­fé­le ta­nul­ság hú­zó­dott meg, amely hoz­zá­fér­he­tő le­he­tett vol­na szá­mom­ra is, ha bár­mi­fé­le haj­lan­dó­sá­got mu­tat­tam vol­na ta­nul­sá­gok le­szű­ré­sé­re és meg­emész­té­sé­re. A leg­több ilyen tör­té­ne­tet most is el tud­nám mon­da­ni, úgy, ahogy va­la­mi­kor ő mond­ta, min­dig ugyan­azok­kal a for­du­la­tok­kal, ugyan­azok­kal a sza­vak­kal, ki­csi­szol­va, és a ta­nul­ság­ra ki­élez­ve. Ren­ge­teg­szer el­is­mé­tel­te őket, és ha né­ha kis­lány­ko­rom fö­lé­nyes ke­gyet­len­sé­gé­vel rá­szól­tam, hogy hi­szen ezt már an­­nyi­szor me­sél­te, egy pil­la­nat­ra ös­­sze­ha­rap­ta a szá­ját, né­hány per­cig szót­la­nul kö­tött to­vább, az­tán fel­ra­gyo­gott az ar­ca, és be­le­kez­dett egy má­sik una­lo­mig is­mert em­lék fel­idé­zé­sé­be.

De ta­lán nem is em­lé­kek fel­idé­zé­sé­ről kel­le­ne be­szél­nem, mert amit el­mon­dott, az olyan ste­ril, olyan sza­bá­lyos, olyan kér­lel­he­tet­le­nül ugyan­olyan és vál­toz­tat­ha­tat­lan, egy­szó­val olyan meg­kom­po­nált volt, hogy in­kább ha­son­lí­tott a jól meg­ta­nult lec­ke fel­mon­dá­sá­hoz, sem­mint a múlt spon­tán vis­­sza­idé­zé­sé­hez. Ezt per­sze ak­kor még nem lát­tam át, csak azt érez­tem, hogy Nagy­ma­ma sza­va­i­ban van va­la­mi kel­le­met­len, az éle­te pe­dig ma­ga le­he­tett a si­vár una­lom, bár­mi­lyen el­szán­tan igyek­szik is be­bi­zo­nyí­ta­ni en­nek az el­len­ke­ző­jét.

 

Ahogy nőt­tem, egy­re ke­ve­sebb időt töl­töt­tem ná­la, így a tör­té­ne­te­it is el­né­ző­en tud­tam már hall­gat­ni, sőt, vet­tem ma­gam­nak a fá­radt­sá­got, és jól-ros­­szul fel­fűz­tem őket egy kro­no­lo­gi­kus szál­ra, ame­lyet óva­to­san oda­fek­tet­tem sze­rény tör­té­nel­mi is­me­re­te­im mel­lé, és el­lát­tam a ’Nagymama éle­te’ cím­ké­vel.

De még ak­kor sem me­rült fel ben­nem sem­mi ké­tely, sem­mi bi­zony­ta­lan hi­ány­ér­zet, hoz­zá in­té­zett kér­dé­se­i­met pe­dig csak va­la­mi ös­­sze­szo­rí­tott fo­gú ud­va­ri­as­ság kényszerítette ki be­lő­lem: úgy il­lik, hogy ér­dek­lőd­jek, gon­dol­tam, kér­dé­se­im azon­ban so­ha nem vit­tek kö­ze­lebb ah­hoz, hogy va­la­mi újat meg­tud­jak Nagy­ma­má­ról, mert ki­zá­ró­lag olyas­mi­re irá­nyul­tak, amit már ezer­szer hal­lot­tam. A tör­té­ne­tek­ben va­ló jár­tas­sá­gom hoz­zá­se­gí­tett, hogy né­ha egy-egy il­le­del­mes kér­dés­sel a ki­bon­ta­ko­zás irá­nyá­ba lök­jem az el­be­szé­lést, és ha eköz­ben si­ke­rült né­hány be­vett stró­fát, köz­be­eső epi­zó­dot fe­led­tet­nem és át­ugor­tat­nom ve­le, aka­rat­la­nul is ka­ján, elé­ge­dett fél­mo­soly­ra hú­zó­dott a szám.

És ez egy­re több­ször meg­esett, ahogy ő egy­re fe­le­dé­ke­nyebb lett. Oly­kor már azon is raj­ta­kap­tam, hogy va­la­mit ös­­sze­ke­vert, más sze­rep­lők­kel, más hely­szí­nen ját­sza­tott el egy-egy je­le­ne­tet. Hol ki­ja­ví­tot­tam, ami­től vég­te­len za­var­ba jött, hol csak ma­gam­ban ne­vet­ve meg­von­tam a vál­lam.

Egé­szen ad­dig, amíg fel nem tűnt, hogy a hi­bá­san elő­a­dott tör­té­ne­tek né­me­lyi­ke szo­kat­la­nul élet­sze­rű – olyan rész­le­tek, je­len­ték­te­len­nek tű­nő moz­za­na­tok buk­kan­tak fel ben­nük, ame­lyek­től esen­dő­k, egy­sze­rűk, egy­sze­rű­sé­gük­ben pe­dig kö­nyör­te­le­nek let­tek.

Ak­ko­ri­ban ju­tott elő­ször eszem­be, hogy Nagy­ma­ma ar­cán an­nak a ma­gas nő­nek a vo­ná­sa­it ke­res­sem, akit fény­ké­pek­ről is­mer­tem, és akit ad­dig még­sem azo­no­sí­tot­tam a fi­a­tal­ko­rá­ról szó­ló el­be­szé­lé­sek hő­sé­vel.

És az is ak­kor kez­dett de­ren­ge­ni, hogy ta­lán még­sem tu­dok min­dent az éle­té­ről – hogy a ren­ge­teg el­be­szé­lés nem tar­tal­maz ren­ge­teg in­for­má­ci­ót, sőt, tu­laj­don­kép­pen csak na­gyon ke­ve­set. Azt a ke­ve­set mond­ta, me­sél­te an­­nyi­szor, hogy a sza­vak so­ka­sá­ga el­lep­lez­te a ki­ha­gyott, hall­ga­tás­ba bur­kolt he­lye­ket.

El­dön­töt­tem, hogy fi­gyel­ni fo­gok a be­szé­dé­re, iga­zán fi­gyel­ni. És fi­gyel­tem is, ug­rás­ra ké­szen, de csak azt vár­tam, hogy mi­kor csú­szik az is­me­rős szá­lak kö­zé egy be­szé­des­nek bi­zo­nyu­ló „té­ve­dés”. Ha­ma­ro­san azon­ban be kel­lett lát­nom, hogy a „té­ve­dé­sek” kö­zül a leg­több va­ló­ban té­ve­dés, nyil­ván­va­ló­an va­lót­lan ese­mény, még ha en­nek a cá­fol­ha­tat­lan­sá­ga éles el­len­tét­ben áll is az „em­lék” rész­le­te­i­ből, kö­rül­mé­nye­i­ből vagy a hoz­zá fű­zött kom­men­tár­ból sü­tő őszin­te­ség­gel és ér­zék­le­tes­ség­gel.

A kí­ván­csi­sá­gom azon­ban fel­éb­redt, így nem el­len­kez­tem, ami­kor szü­le­im egy nyá­ron hos­­szú he­tek­re hoz­zá akar­tak köl­töz­tet­ni. El kel­lett utaz­ni­uk, és egy­más­ra bíz­tak min­ket, ahogy ne­kem mond­ták, ki­fe­jez­ve ez­zel azt a for­du­la­tot, ami az évek so­rán ész­re­vét­le­nül le­zaj­lott. Már nem­csak Nagy­ma­má­nak kel­lett ügyel­nie rám, ha­nem ne­kem is rá: az én fel­ada­tom lett, hogy a gyógy­sze­re­it
ös­­sze­vá­lo­gas­sam és elő­ké­szít­sem, hogy né­ha meg­néz­zem, nem hagy­ta-e nyit­va a víz­csa­pot, ne­tán a gázt, és el­len­őriz­zem, nem csap­ja-e be a sar­ki hen­tes.

Ti­zen­négy éves vol­tam, az is­ko­la vé­get ért, a gim­ná­zi­um pe­dig még nem kez­dő­dött el; a nyár meg­nyug­ta­tó­an éke­lő­dött a már le­zárt és a még nem is­mert kö­zé.

Nem kel­lett min­dig a Hun­gá­ria kör­úton len­nem, de mint­hogy a ba­rá­ta­im nya­ral­tak, egye­dül csa­tan­gol­tam a vá­ros­ban, amit ak­ko­ri­ban kezd­tem meg­is­mer­ni. Büsz­ke vol­tam rá, hogy már an­­nyi hely­re el­ta­lá­lok egye­dül, hogy oda me­gyek, aho­va csak aka­rok, hogy el­tűn­he­tek, is­me­ret­len le­he­tek az is­me­ret­len em­be­rek kö­zött. Fe­lül­tem egy tro­li­ra, az­tán át­száll­tam egy má­sik­ra, majd megint egy má­sik­ra, amíg azt sem tud­tam, hogy hol va­gyok, de ép­pen ez volt a lé­nyeg, hi­szen nem tar­tot­tam se­ho­va, nem volt más cél, csak az el­ve­szés, majd a vis­­sza­ju­tás, a meg­fej­tett rejt­vény, a ma­gam meg­ta­lá­lá­sa és meg­men­té­se fe­lett ér­zett öröm. Mo­so­lyog­va ráz­kód­tam a tro­li ma­gas, fe­ke­te bőr­ülé­sén, ami­kor új­ra a Li­ge­ten men­tünk át, és már tud­tam, hogy hol va­gyunk, ar­co­mon pe­dig a pla­tá­nok lomb­ján át­ü­tő fény­fol­tok ug­rál­tak. Mind­ezt kí­vül­ről is lát­tam, azt hi­szem, ezért öl­töz­köd­tem olyan nagy gond­dal egy-egy ilyen út előtt, ezért igye­kez­tem egye­nes de­rék­kal jár­ni, ezért ül­dö­gél­tem hos­­szan egy-egy ká­vé­ház te­ra­szán a köny­vem fö­lött, és ezért pró­bál­tam na­gyon oda­fi­gyel­ni Nagy­ma­má­ra.

De a fo­ko­zott fi­gye­lem sem iga­zán ho­zott ered­ményt, a tör­té­ne­tek, ami­ket órá­kon át kel­lett hall­gat­nom, to­vább­ra is fel­de­rít­he­tet­le­nek ma­rad­tak.

Azt is lát­nom kel­lett azon­ban, hogy a ré­gi, fi­nom­ra csi­szolt el­be­szé­lé­sek már nem­csak ide­ig­le­ne­sen, ha­nem vég­ér­vé­nye­sen been­ged­ték ma­guk kö­zé az úja­kat, az is­me­ret­len tá­jak­ra ve­ze­tő, za­va­ros és ku­sza epi­zó­do­kat.

Né­ha még meg­pró­bál­tam tisz­táz­ni egy-egy rész­le­tet, de Nagy­ma­ma ilyen­kor tüs­tént vis­­sza­tért a bás­tyái, pon­to­san meg­raj­zolt, ár­tal­mat­lan em­lé­kei kö­zé. Csa­ló­dot­tan ül­tem ilyen­kor, és ha­ma­ro­san ta­lál­tam va­la­mi ürü­gyet, hogy ki­me­hes­sek a szo­bá­ból.

Ele­in­te még elő­for­dult, hogy le­men­tünk együtt sé­tál­ni.

Nagy­ma­ma las­san ment, ki­bír­ha­tat­la­nul las­san, vi­szont olyan egye­ne­sen, hogy ma­gas, még min­dig na­gyon mél­tó­ság­tel­jes alak­ját lát­va va­la­mi­fé­le tet­te­tés­nek érez­tem las­sú­sá­gát. Fel sem me­rült ben­nem, hogy a ked­ve­mért sem ké­pes gyor­sab­ban jön­ni, és ezt szán­dé­kos bos­­szan­tás­nak te­kin­tet­tem a ré­szé­ről. A ko­ra es­ti sé­ták még min­dig a Li­get­be ve­zet­tek: örök­ké vál­to­zó, cél­ta­lan és kör­kö­rös pá­lyá­kon ha­lad­tunk, egyik sé­tány­ról át a má­sik­ra, on­nan egy ös­vény­re, be egy fa­sor­ba; leg­kö­ze­lebb nem bal­ra for­dul­tunk a Ru­dolf szo­bor­nál, ha­nem jobb­ra, vagy ha­ma­rabb tér­tünk le az Ál­lat­kert fe­lé; mind­egy volt – ezek a rö­vid utak ne­künk órá­kat vet­tek igény­be, en­gem pe­dig leg­alább an­­nyi­ra ki­fá­rasz­tot­tak, mint őt. An­­nyi­ra el­len­kez­tek a tes­tem lük­te­té­sé­vel, az­zal a fel­fo­ko­zott rit­mus­sal, amely­re ben­nem jár­tak ak­kor­tájt a mű­sze­rek, hogy szin­te fi­zi­kai ros­­szul­lé­tet okoz­tak. A tag­ja­im zsib­bad­tak a rá­juk kényszerített las­sú­ság­tól, a fe­jem­ben sza­na­szét fu­tó, de leg­in­kább se­ho­va se tar­tó gon­do­la­tok lát­szó­lag ér­tel­met­len ki­ro­ha­ná­sai vál­ta­koz­tak sú­lyos, ól­mos ál­mos­ság­gal. Kap­kod­tam, szin­te nyel­tem a le­ve­gőt, még­is foly­vást lég­szom­jam volt. A sű­rű lom­bok alatt ilyen­kor már ha­za­fe­lé ké­szü­lőd­tek a kis­gyer­me­kes anyu­kák, a Dó­zsa György út fe­lől az es­ti for­ga­lom za­ja zú­gott, a Hő­sök te­re vagy a Nagy­rét ren­dez­vé­nye­i­ről fel­sza­ka­do­zó hang­fosz­lány­ok pe­dig hol kö­ze­lebb­ről, hol tá­vo­labb­ról hal­lat­szot­tak. Szin­te a bő­röm alatt érez­tem ezt a nyüzs­gést, ak­kor is, ami­kor át­rán­ci­gál­tam Nagy­ma­mát a Hun­gá­ria kör­út hos­­szú zeb­rá­ján, hogy itt ugye si­et­ni kell; ak­kor is, ami­kor a kul­csot ráz­va vár­tam, hogy vég­re fel­ér­jen a lép­csőn, és ak­kor is, ami­kor a csen­des szo­bá­ban ül­tünk megint. Ilyen­kor mind­ket­ten hall­ga­tunk, ő fá­rad­tan, bár ta­lán elé­ge­det­ten a sé­tá­tól, én ki­me­rül­ten a fe­jem, tes­tem fö­lös­le­ges za­ka­to­lá­sá­tól, azok­nak a gé­pek­nek a ma­kacs kat­to­gá­sá­tól, ame­lye­ket nem le­he­tett le­ál­lí­ta­ni, mert nem ér­tet­ték meg, hogy hi­á­ba dol­goz­nak, hi­szen nincs fel­dol­go­zan­dó nyers­anyag. Kis ke­se­rű­ség is ve­gyült ta­lán eb­be a ki­me­rült­ség­be, elé­ge­det­len­ség, ho­má­lyos, cél­ta­lan ha­rag.

Az­tán együtt el­ké­szí­tet­tük a va­cso­rát, ha ügyet­le­nül töl­tött, ki­vet­tem a ke­zé­ből a kan­nát, és igye­kez­tem nem tö­rőd­ni a halk kat­ta­ná­sok­kal, ami­ket rá­gás köz­ben a mű­fog­so­ra hal­la­tott.

 

A har­ma­dik hé­ten ki­tört a nyá­ri for­ró­ság, mert el­ült a szél, ami ad­dig el­vi­sel­he­tőb­bé tet­te a hő­sé­get. Azok­ban a na­pok­ban le­eresz­tet­tük a re­dőnyt, és nem men­tünk se­ho­vá: a vá­sár­lá­so­kat én in­téz­tem ko­ra reg­gel, az­tán be­zár­kóz­tunk, ahogy ak­ko­ri­ban min­den­ki, aki meg­te­het­te. Majd­nem sö­tét volt a szo­ba, csak a lé­cek kö­zött be­szű­rő­dő fény ha­so­ga­tott erős, éles csí­ko­kat a bú­to­rok­ra. A me­leg azon­ban még így is ful­lasz­tó volt. Nem iga­zán tud­tam el­me­rül­ni sem­mi­ben, pe­dig Nagy­ma­ma is ke­ve­seb­bet be­szélt, nem kel­lett min­dig rá fi­gyel­ni. So­kat alud­tunk, és nap­já­ban több­ször meg­fü­röd­tünk.

Egyik dél­után ka­pa­rá­szás­ra éb­red­tem.

A könyv, ami fö­lött el­alud­tam, iz­zadt comb­ja­im­tól ned­ve­sen he­vert az ölem­ben, a ka­ros­szék hu­za­tá­ra pe­dig öb­lös rán­co­kat raj­zolt fel­for­ró­so­dott tes­tem. Ne­he­zen tér­tem ma­gam­hoz, és csak las­san vet­tem ész­re, hogy Nagy­ma­ma nincs sem a fo­tel­jé­ben, sem az ágyá­ban.

A für­dő­szo­bá­ból jött a zaj, ez elő­ször meg­nyug­ta­tott – für­dik, gon­dol­tam.

Kezd­tem vis­­sza­zu­han­ni az álom­ba, de a han­gok szo­kat­lan­sá­ga vis­­sza­tar­tott. Amit hal­lot­tam, az nem egyen­le­tes cso­bo­gás volt, nem egy test loc­­csa­ná­sa, de nem is a le­fo­lyó­ba ka­nyar­gó víz szi­sze­gé­se, ha­nem va­la­mi ijedt, rend­szer­te­len ka­pa­rá­szás.

Csönd, az­tán megint ka­pa­rá­szás, kop­pa­nás, megint csönd.

Egy pár pil­la­na­tig nem bír­tam meg­moz­dul­ni, meg­der­mesz­tett az ér­tet­len ijedt­ség.

Ak­kor vég­re meg­hal­lot­tam Nagy­ma­ma hang­ját is: a ne­ve­met ki­ál­tot­ta, gyen­ge, re­ked­tes han­gon.

Oda­si­et­tem, de nem mer­tem be­men­ni. Ő vég­te­le­nül sze­mér­mes volt, bár­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött el­kép­zel­he­tet­len­nek tűnt, hogy mi egy­szer­re tar­tóz­kod­junk a für­dő­szo­bá­ban. Hal­kan meg­kér­dez­tem, mit sze­ret­ne. El­da­dog­ta, hogy nem tud ki­mász­ni a kád­ból, akár­hogy pró­bál­ja.

Be kel­lett men­nem.

A vi­zet már le­eresz­tet­te, az üres kád­ban ült, vagy in­kább fe­küdt, féloldalra dől­ve.

Egyet­len szó sem hang­zott el at­tól kezd­ve, hogy be­lép­tem.

Te­kin­te­tünk nem ta­lál­ko­zott – pil­lan­tá­sa a szá­má­ra el­ér­he­tet­len tö­rül­kö­ző­ket ku­tat­ta. Meg­ér­tet­tem, és rá­bo­rí­tot­tam egy nagy, gyap­jas für­dő­le­pe­dőt, még mi­e­lőtt ki­emel­tem vol­na a kád­ból. De a sze­mem előbb ön­kén­te­le­nül is éles, pre­cíz fel­vé­telt ké­szí­tett a tes­té­ről. Ezen a fel­vé­te­len még most is lát­szik min­den ránc, és a kü­lö­nös mó­don ránc­ta­lan fe­lü­le­tek sí­kos, sár­ga si­ma­sá­ga; a gyér szőr­zet sá­padt fe­hér­sé­ge az ölén, mel­lei elé emelt kar­já­nak le­ló­gó bő­re, egész tes­té­nek át­lát­szó so­vány­sá­ga, ami­től tu­laj­don­kép­pen üres­nek tűnt a für­dő­kád.

Nem né­zett rám sem köz­ben, sem utá­na, egé­szen más­nap reg­ge­lig, és töb­bet nem be­szél­tünk er­ről a dél­után­ról. Azt hi­szem, at­tól kezd­ve csak zu­ha­nyo­zott, nem fe­küdt be­le töb­bet a kád­ba.

A hall­ga­tá­sa és el­for­du­lá­sa hos­­szú idő­re el is ér­te a cél­ját: egy­sze­rű­en el­fe­lej­tet­tem ezt az ese­tet, nem me­sél­tem el még a szü­le­im­nek se, de ma­gam­ban sem idéz­tem fel, egé­szen a kö­zel­múl­tig.

Ta­lán az­zal fe­led­tet­te el ve­lem, hogy nem volt je­len: egy­sze­rű­en nem vett részt a je­le­net­ben, mint­ha az nem is len­ne igaz. Ami­kor nem­ré­gi­ben még­is eszem­be ju­tott az a dél­után, elő­ször nem vol­tam ben­ne biz­tos, hogy va­ló­ban meg­tör­tént eset­re em­lék­szem-e vis­­sza vagy ré­gi ál­ma­im egyi­ké­re.

Az is le­het, hogy ma­gam­tól tö­röl­tem a für­dő­szo­bai je­le­ne­tet an­nak a nyár­nak a tör­té­ne­té­ből. Most utó­lag azt gon­do­lom, hogy ha így volt, ak­kor nem­csak azért tet­tem, mert az a ned­ves, de va­la­hogy még­is olyan szá­raz test vi­szoly­gást kel­tett ben­nem, nem­csak azért, mert so­ha nem gon­dol­tam ad­dig ar­ra, hogy Nagy­ma­má­nak női tes­te van (és er­re azu­tán sem akar­tam gon­dol­ni), ha­nem azért is, mert bi­zony­ta­la­nul bár, de va­la­mi ho­má­lyos ös­­sze­füg­gést sej­tet­tem a ros­­szul si­ke­rült für­dés és a ké­sőbb tör­tén­tek kö­zött.

Né­hány nap­pal ké­sőbb eny­hült a for­ró­ság, zá­po­rok, bo­rús és de­rült órák vál­to­gat­ták egy­mást gyors egy­más­után­ban. Fosz­lós szé­lű fel­hők ro­han­tak az égen, hi­he­tet­len iram­ban, az­tán moz­du­lat­lan­ság és va­kí­tó nap­fény kö­vet­ke­zett, de csak né­hány perc­re, amíg meg nem dör­dült az ég, és el nem kez­dett sza­kad­ni az eső. Nagy­ma­ma ka­ros­szé­ke az ab­lak előtt állt, így egy­szer­re lát­tam őt és a vál­to­zó fé­nye­ket. Megint élén­kebb volt, mond­ta, mond­ta a tör­té­ne­te­it, ar­cán – ame­lyet én el­len­fény­ben lát­tam a nyá­ri ég hát­te­re előtt – hol mo­soly, hol pe­dig va­la­mi bá­na­tos, ke­se­rű rán­gás fu­tott vé­gig, lát­szó­lag min­den ok nél­kül. A sza­vai ugyan­is nem áll­tak össz­hang­ban ezek­kel az önál­ló éle­tet élő meg­nyil­vá­nu­lá­sok­kal: az ép­pen meg­for­mált mon­da­tok nem kel­lett vol­na, hogy mo­soly­ra kész­tes­sék, de épp­így nem ad­tak ma­gya­rá­za­tot el­ko­mo­ru­lá­sa­i­ra sem. Ez a szo­kat­lan je­len­ség ha­mar fel­tűnt, de nem tu­laj­do­ní­tot­tam ne­ki je­len­tő­sé­get, hi­szen ma­guk a tör­té­ne­tek nagy­já­ból vál­to­zat­lan for­má­ban höm­pö­lyög­tek to­vább.

Igaz, akadt köz­tük olyan, amely ad­dig ho­má­lyos vagy egy­sze­rű­en ér­dek­te­len volt, most azon­ban kí­no­san vi­lá­gos lett, és ez­zel egy­szer­smind meg­mu­tat­ta sa­ját je­len­tő­sé­gét is, ami ko­ráb­bi for­má­já­ban lát­ha­tat­lan ma­radt.

Volt pél­dá­ul egy epi­zód, ami a sok­szor és min­dig egy­for­mán fel­idé­zett em­lé­kek kö­zé tar­to­zott, de szá­mom­ra leg­jobb eset­ben is csak unal­mas gic­­cset je­len­tett. Nem sok­kal azu­tán ját­szó­dott, hogy a déd­anyá­mat el­te­met­ték. Ő ak­kor tíz­éves múlt. Az édes­ap­ja alig né­hány hó­nap múl­va új­ra­nő­sült – Nagy­ma­ma ezt so­ha­sem pró­bál­ta el­tit­kol­ni, sőt, szám­ta­lan­szor el­mond­ta, meg­je­löl­ve a pon­tos dá­tu­mo­kat, de min­dig gyor­san hoz­zá­tet­te, hogy ez af­fé­le kény­szer volt az apu­ká­já­nak: ott volt a ház­tar­tás, ami­be kel­lett egy as­­szony, és ott volt ő, ki­csi gye­rek, aki­nek kel­lett egy anyu­ka. Az ál­ta­lam ad­dig is­mert ver­zió sze­rint az es­kü­vőt kö­ve­tő éj­sza­kán a kis ár­va nem bírt alud­ni, ki­ment a kony­há­ba, ahon­nan a te­me­tő­re le­he­tett lát­ni. Néz­te a csil­la­go­kat a sí­rok fe­lett, és ar­ra gon­dolt, hogy az édes­any­ja min­dig ve­le lesz.

Ka­masz­ként ezt az epi­zó­dot min­dig fin­to­rog­va hall­gat­tam, mert íz­lés­te­len­nek, va­la­mi há­bo­rú előt­ti ol­va­só­könyv­be il­lő­nek ta­lál­tam, és so­ha nem is­mer­tem vol­na be, hogy en­gem is meg­ha­tott. (Leg­alább­is, ami­kor elő­ször hal­lot­tam – ké­sőbb an­­nyi­szor kel­lett még meg­hall­gat­nom, hogy ér­zel­mek nem ma­rad­tak ben­nem ve­le kap­cso­lat­ban, csak a meg­szo­kás, hogy a fi­gyel­me­met nyu­god­tan más­ra irá­nyít­ha­tom, ha Nagy­ma­ma megint be­le­fog a fel­idé­zé­sé­be.)

Azon a nyá­ri na­pon is alig vet­tem ész­re, hogy az el­be­szé­lés de­for­má­ló­dott.

Az ele­je meg­egye­zett az is­me­rős vál­to­za­té­val: a kis­lány nem tud alud­ni, és ki­megy a kony­há­ba. Út­köz­ben azon­ban, a fel­nőt­tek há­ló­szo­bá­ja mel­lett el­ha­lad­va lát és hall va­la­mit, ami­ből sem­mit sem ért, de ami­ről biz­to­san tud­ja, hogy nem kel­lett vol­na sem lát­nia, sem hal­la­nia. És amit az­tán fel­nőtt­ként nyil­ván na­gyon is meg­ér­tett.

Ré­geb­ben el­kép­zel­he­tet­len lett vol­na, hogy ne­kem bár­mi­re, ami tes­ti, akár­csak egy tá­vo­li uta­lást te­gyen – most sem mon­dott rész­le­te­ket, nem de­rült ki, hogy mit lá­tott az aj­tó nyí­lá­sán át, tő­le azon­ban ez a ho­má­lyos cél­zás is bot­rá­nyos és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan volt. Nem mer­tem rá­kér­dez­ni ar­ra, ami­re kí­ván­csi let­tem vol­na, mert ha nem is volt ez a fel­is­me­rés egé­szen tu­da­tos, ad­dig­ra már tisz­tá­ban vol­tam ve­le, hogy mind­ezt nem ne­kem mond­ja. Rá­adá­sul a mon­da­tok gyor­san to­vább bur­ján­zot­tak, lát­szó­lag egé­szen más­fe­lé ka­nya­rod­tak, hogy az­tán egyet­len rö­vid meg­jegy­zés ere­jé­ig még­is vis­­sza­tér­je­nek. – Na­gyon sze­ret­het­ték egy­mást –, mond­ta.

Minden­nek nem is lett vol­na je­len­tő­sé­ge, ha Nagy­ma­ma nem szö­gez­te vol­na le min­dig, ami­kor ez a há­zas­ság szó­ba ke­rült, hogy ki­zá­ró­lag ér­de­kek men­tén szü­le­tett: az édes­ap­já­nak se­gít­ség kel­lett, az új fe­le­ség pe­dig anya­gi biz­ton­ság­ra vá­gyott, sze­re­lem­ről vi­szont szó sem le­he­tett, mert az édes­any­ja em­lé­kén nem­hogy hó­na­pok, de hos­­szú évek alatt sem lép­he­tett túl sen­ki, fő­ként nem a fér­je.

Ilyen és ha­son­ló el­té­ré­sek mind több­ször mu­tat­koz­tak az ál­ta­la gon­do­san fel­épí­tett élet­rajz és a fris­sen el­me­sélt epi­zó­dok kö­zött.

De a lány­ne­ve­lő in­té­zet­ben töl­tött ne­héz évek pöt­­työs­könyv-ízű ese­mé­nyei pél­dá­ul nem mu­tat­tak sem­mi vál­to­zást: ugyan­olyan szi­go­rú­ak, ám jó­sá­go­sak vol­tak az apá­cák; ugyan­olyan szo­mo­rú volt ka­rá­csony­kor néz­ni, ahogy a töb­bi­ek ha­za ké­szü­lőd­nek, tud­va, hogy ő a tá­vol­ság mi­att nem me­het; ugyan­olyan öröm volt az­tán nyá­ron le­száll­ni a kis­vá­ro­si ál­lo­má­son, ahol az édes­ap­ja vár­ta, hogy együtt ko­csiz­za­nak vé­gig a sé­tá­ló­ut­cán. A vas­út ugyan­is fenn, a hegy­ol­dal­ban ka­nyar­gó sí­ne­ken ér­ke­zett, há­zuk pe­dig a völgy túl­só ol­da­lán, a domb­ra ka­pasz­ko­dó te­me­tő tö­vé­ben állt. Ezt mind tud­ni le­he­tett, tud­tam is fej­ből, még­sem tet­tem fel ma­gam­nak a kér­dést, hogy azok a ha­za­ko­csi­zá­sok mi­ért vol­tak an­­nyi­val fon­to­sab­bak, hogy a hos­­szú va­ká­ci­ók bol­dog­sá­gát Nagy­ma­ma ve­lük és csak ve­lük akar­ta le­ír­ni; hogy raj­tuk kí­vül nem me­sélt sem­mit, egy­ál­ta­lán sem­mit ar­ról, ami nya­ran­ta tör­tént.

Ami­kor elő­ször em­lí­tet­te, hogy min­den év­ben vár­ta ott­hon egy újabb kis­test­vér, még ámu­lat­ra sem tel­lett a fi­gyel­mem­ből, de ami­kor ez a fél­mon­dat kez­dett ma­ga is vis­­sza-vis­­sza­tér­ni, már lát­tam, hogy úgy nő be­le sze­mem lát­tá­ra a tör­té­net­be, mint egy ke­lés, ami las­san meg­te­lik, ne­kem pe­dig nincs más dol­gom, mint vár­ni, hogy ki­fa­kad­jon: hogy ki­bug­­gyan­jon be­lő­le a daj­ká­lás­sal töl­tött sok-sok nyár; a ri­asz­tó ta­pasz­ta­lat, hogy éven­te egy­szer lá­tott csa­lád­já­ban ne­he­zen is­me­ri fel és azo­no­sít­ja be a ta­valy meg­ked­velt kis­hú­go­kat és kis­öc­­csö­ket; fő­ként pe­dig a ke­se­rű be­lá­tás, hogy ad­dig kell vár­nia, hogy vég­re ket­tes­ben le­gyen az ap­já­val, amíg au­gusz­tus vé­gén fel nem ko­csiz­nak az ál­lo­más­ra.

Nem mond­ta ki mind­ezt most se, de be nem fe­je­zett mon­da­tok és az édes­apa ren­ge­teg el­fog­lalt­sá­gá­ról szó­ló, fe­les­le­ges­nek tű­nő men­te­ge­té­sek for­má­já­ban még­is nap­vi­lág­ra ke­rült; ahogy köl­tö­zé­sük­ről is a ko­ráb­bi­ak­nál jó­val szem­lé­le­te­sebb ké­pet fes­tett.

Ez a kép csak né­hány vo­nás­ból állt, és nó­ga­tá­som­ra sem ke­rül­he­tett szó­ba töb­bé, de azért va­la­me­lyest elő­ke­res­he­tő ma­radt szá­mom­ra. Az­előtt min­dig csak ar­ról be­szélt, hogy egy jú­ni­u­si na­pon le­ve­let ka­pott az in­té­zet­ben, amely­ben tá­jé­koz­tat­ták: már ne szü­lő­vá­ro­sá­ba men­jen ha­za, ha­nem Pest­re utaz­zon, ahol egy­elő­re ro­ko­nok­nál húz­za meg ma­gát a csa­lád. In­nen­től Nagy­ma­ma be­szé­de kér­lel­he­tet­len egy­ér­tel­mű­ség­gel fu­tott a nosz­tal­gia bá­na­tos síneire, és el sem hagy­ta őket, amíg a bú­csú nél­kül el­vesz­tett kis­vá­ros min­den há­za, bolt­ja, la­kó­ja és ku­tyá­ja nem nyert új éle­tet sza­vak­ból és szo­mo­rú em­lé­kek­ből; amíg az ide­gen­né lett föl­dön ma­radt anyai sír vi­gasz­ta­lan ma­gá­nya nem ha­tot­ta meg őt ma­gát is új­ra meg új­ra. Csak egy­szer té­vedt olyan mel­lék­vá­gány­ra, amely nem oda vitt, aho­va nem me­he­tett ha­za – és ahol egy rö­vid, öreg­ko­ri ki­rán­du­lást le­szá­mít­va lá­to­ga­tó­ban sem járt töb­bé –, ha­nem ab­ba a vá­ros­ba, aho­va vé­gül is men­nie kel­lett: a nyo­mo­rú­sá­gos, szür­ke, me­ne­kül­tek­kel te­le­zsú­folt Bu­da­pest­re, ahol egy sö­tét ud­va­ri la­kás hát­só szo­bá­já­ban megint gon­doz­hat­ta fél­test­vé­rei ta­lá­nyo­san nö­vek­vő so­ka­sá­gát. Nem si­ke­rült ki­de­rí­te­nem, hogy hol le­he­tett ez a la­kás, ahogy ké­sőbb már azok­ról az ut­cák­ról sem akart be­szél­ni, ame­lye­ket a gyors egy­más­után­ban le­bo­nyo­lí­tott köl­tö­zé­sek ré­vén is­mert meg – az egyet­len tisz­ta pont a Vá­ros­li­get ma­radt, aho­va már az el­ső pes­ti nyá­ron is ki­vit­te sé­tál­ni a test­vé­re­it, és aho­va év­ről év­re min­den nyá­ron vis­­sza­tért.

Ké­sőbb az­tán fur­csa, meg­le­pő moz­za­na­tok is be­kúsz­tak az el­be­szé­lé­sek­be: álom­sze­rű rész­le­tek, va­ló­szí­nűt­len ese­mé­nyek. Az eső ak­kor már sza­ka­dat­la­nul ko­po­gott az ab­lak­pár­ká­nyon; a fu­tó zá­po­rok he­lyét ki­tar­tó zi­va­ta­rok vet­ték át, ő pe­dig ha le­het, csak még töb­bet be­szélt. Tu­laj­don­kép­pen mást már nem is na­gyon csi­nált, és ez ne­kem csak azért nem tűnt föl mind­járt, mert en­gem is el­va­rá­zsol­tak az aj­ka­in for­má­ló­dó mon­da­tok. Nem te­kin­tet­tem töb­bé az ő tör­té­ne­té­nek azt, ami el­hang­zott, hi­szen nyil­ván­va­ló­an te­le volt va­lót­lan­sá­gok­kal: el­be­szé­lé­se le­sza­kadt tár­gyá­ról, ki­fu­tott a sí­nek­ről, így azon­ban sza­bad, is­me­ret­len tér­be ju­tott, amely ép­pen kor­lát­lan tá­gas­sá­ga ré­vén volt egy­szer­re ijesz­tő és le­nyű­gö­ző.

A hő­ség, majd az esők mi­att he­te­kig szó­ba sem jö­he­tett, hogy ket­tes­ben men­jünk sé­tál­ni. Ezért ér­he­tett olyan vil­lám­csa­pás­sze­rű­en a fel­is­me­rés, hogy Nagy­ma­ma töb­bet nem fog le­men­ni az ut­cá­ra.

Az ab­lak előtt ül­tünk, szo­kás sze­rint, a gon­do­la­ta­im el­ka­lan­doz­tak, de a sze­me­m eköz­ben fel­fe­dez­ett va­la­mit. A nya­ka egé­szen be­csú­szott a vál­lai kö­zé, kis­sé fer­dén, mint­ha csak fél­re­bil­len­te­né a fe­jét. Rá­jöt­tem, hogy ez már na­pok óta így van – hogy men­­nyi ide­je, azt nem tud­tam vol­na meg­mon­da­ni, de ami­kor utol­já­ra lenn vol­tunk a Vá­ros­li­get­ben, még egé­szen biz­to­san nem így tar­tot­ta ma­gát.

Ho­má­lyo­san fel­me­rült ben­nem, hogy ta­lán be­szél­nem kel­le­ne er­ről a szü­le­im­nek, ami­kor te­le­fo­nál­nak, az­tán még­sem szól­tam sem­mit, el­vég­re csak be­nyo­más volt, sem­mi több. De at­tól kezd­ve min­dig el­ké­szí­tet­tem a va­cso­rá­ját, és nem fi­gyel­mez­tet­tem, ha reg­gel el­fe­lej­tet­te ren­des ru­há­ra cse­rél­ni a há­ló­ing­ét.

Mint­ha egy­re töb­bet ült vol­na az ágy­ban, a fel­tá­masz­tott nagy­pár­ná­nak dől­ve, és egy­re ke­ve­seb­bet a fo­tel­ban, egy­szer pe­dig raj­ta­kap­tam, hogy a log­gi­á­ra ve­ze­tő aj­tó ki­lin­csét ráz­za ta­nács­ta­la­nul, mint­ha el­fe­lej­tet­te vol­na, hogy ő ma­ga szok­ta kulcs­ra zár­ni. Ezt a né­hány ap­ró rész­le­tet le­szá­mít­va azon­ban ugyan­úgy ment min­den, mint ad­dig.

Nem iga­zán hagy­tam már egye­dül, szin­te min­dig ott ül­tem és hall­gat­tam, de ak­kor ez nem esett olyan ne­he­zem­re, mint ko­ráb­ban. Már nem gon­dol­tam a szö­kés­re, sem a li­ge­ti tro­li­zás­ra – ránk zá­rult a Hun­gá­ria kör­úti la­kás, mi­köz­ben majd nyolc­van év­vel az­előt­ti ese­mé­nyek kö­zött jár­tunk. A tör­té­ne­tek ugyan­is el­kezd­tek ma­ka­csul min­dig ugyan­oda vis­­sza­ka­nya­rod­ni, hogy utá­na már lá­to­ga­tó­ba se men­je­nek más vi­dék­re. Oda igye­kez­tek mind, Nagy­ma­ma éle­té­nek el­ső tíz évé­be, hogy ott el­ves­­sze­nek a va­kí­tó éle­sen meg­vi­lá­gí­tott rész­le­tek­ben.

Ek­kor már meg mer­tem ten­ni, hogy nem néz­tem rá, mi­köz­ben be­szélt, mert tud­tam, hogy nem za­var­ja és nem sér­tő­dik meg raj­ta – ész­re sem vet­te. Sok­szor né­ze­get­tem köz­ben fény­ké­pe­ket. Nagy­ma­ma egy kis­mé­re­tű bő­rönd­ben tar­tot­ta őket, a leg­tel­je­sebb ös­­sze­vis­­sza­ság­ban, így ke­res­ni nem volt ér­de­mes ben­ne sem­mit, el­len­ben min­dig ér­het­ték meg­le­pe­té­sek az em­bert. A ré­gi bar­nás, mű­ter­mi fo­tog­rá­fi­ák­tól az apám ál­tal elő­hí­vott gyű­rött pa­pír­ké­pe­kig, az ükszüleim csa­lá­di fel­vé­te­lé­től szá­mom­ra vad­ide­gen em­be­rek port­ré­já­ig min­den fel­lel­he­tő (vagy ép­pen fel nem lel­he­tő) volt eb­ben a bő­rönd­ben. És ahogy kü­lö­nö­sebb ér­dek­lő­dés nél­kül ki­vet­tem, majd vis­­sza­dob­tam egyet-egyet kö­zü­lük, tu­laj­don­kép­pen nem volt je­len­tő­sé­ge a fel­is­me­rés­nek vagy a fel nem is­me­rés­nek, sem a hát­lap­ra írt vagy nem írt név­nek és dá­tum­nak. Nagy­ma­má­tól sem le­he­tett már kér­dez­ni ró­luk sem­mit: érez­tem, hogy en­nek nem len­ne ér­tel­me, te­hát meg sem pró­bál­tam. Mi­köz­ben a ké­pek gyor­san fel­emel­ked­tek, majd le­hull­tak a sze­mem előtt, az ő sza­vai, mint le­fo­lyó kö­rül a víz, egy­re szű­kebb kö­rök­ben ka­nya­rog­tak. Egé­szen el­tűnt het­ven év, ve­le sok mun­ka, ba­rá­tok, el­len­sé­gek, ud­var­lók, férj, gye­re­kek és uno­kák – egyet­len kert ma­radt, né­hány szo­ba, és azok a tár­gyak, fák, ál­la­tok és em­be­rek, akik ott el­fér­tek. De ők sem fog­lal­ták el a ma­ra­dék tíz évet: ös­­sze­gyűl­tek né­hány ké­nyel­me­sen el­ter­pesz­ke­dő pil­la­nat­ba, ame­lyek egy­re tá­ga­sabb­nak és tá­ga­sabb­nak bi­zo­nyul­tak min­den mon­dat­tal, min­den pon­to­san meg­raj­zolt rész­let­tel.

Volt olyan éj­sza­ka, ami ész­re­vét­le­nül szállt le: éj­fél után éb­red­tem fel a ka­ros­szék­ben, amely­ben el­nyo­mott az álom. Nagy­ma­ma is fé­lig ül­ve aludt a nagy­pár­nán, nem vet­te ki a mű­fog­so­rát, gon­dol­tam, de a re­dőnyt leg­alább le­eresz­tet­tem, hogy reg­gel ne éb­res­­sze fel a nap­sü­tés.

Előt­te azon­ban egy da­ra­big ki­ha­jol­tam az ab­la­kon.

Át­ha­tó eső­szag volt. Néz­tem a troliforduló ned­ves macs­ka­kö­ve­it, a sí­ne­ken túl nyíl­egye­ne­sen fu­tó Er­zsé­bet ki­rály­né út­ját, amely ha­tá­ro­zot­tan fú­ró­dott a sö­tét­ség­be.

Né­hány he­tes együtt­lé­tünk vé­ge fe­lé Nagy­ma­ma már so­kat hall­ga­tott, be­széd köz­ben el-el­csen­de­sült, de le­het, hogy ez már az után volt, hogy a szü­le­im vis­­sza­jöt­tek. Ak­kor is so­kat vol­tam még ná­la; amíg anyám be­vá­sá­rolt vagy fő­zött ne­ki, én ott ül­tem a he­lye­men. Es­tén­ként azon­ban min­den­kép­pen jár­tam egyet a ki­vi­lá­gí­tott vá­ros­ban, a Bem-rak­par­ton vagy a pes­ti kor­zón.

Nem sok­kal szü­le­im ha­za­ér­ke­zé­se után Nagy­ma­mát át kel­lett vin­ni a szem­köz­ti kór­ház­ba – már nem le­he­tett ott­hon ápol­ni. Két­szer vagy há­rom­szor még meg­lá­to­gat­tam: egy nagy kór­te­rem­ben fe­küdt, in­fú­zió volt kes­keny, sár­ga kar­já­ba köt­ve, és már egy­ál­ta­lán nem tu­dott be­szél­ni. Né­ha meg­pró­bált mon­da­ni va­la­mit, de ne­kem úgy tűnt, nem bán­ja, hogy nem si­ke­rül.

Ak­kor már el­kez­dő­dött a gim­ná­zi­um, és ez nem­csak az idő­met, de a gon­do­la­ta­i­mat is ment­he­tet­le­nül be­szip­pan­tot­ta. Ahogy az ágya előtt áll­tam, a gesz­te­nye­fák lomb­ját néz­tem, és azt ta­lál­gat­tam, fek­té­ben va­jon lát­ja-e őket – az ágya ugyan­is elég mes­­sze volt az ab­lak­tól.

Szep­tem­ber vé­gén te­met­tük el.