Tu­dod, Deni, van­nak em­be­rek, akik azt gon­dol­ják, hogy azon a he­lyen kell az élet­től min­dent meg­kap­ni­uk, ahol meg­szü­let­tek. És ezért a kí­vül­ről be­lé­jük vert, de ál­ta­luk per­sze sa­ját­juk­nak vélt, he­lyi ér­de­kű és cse­re­sza­ba­tos vá­gya­ik az egész éle­tük­re el­ad­ják őket má­sok­nak. Én 1987-re un­tam meg vég­leg azt, ami itt volt. Ezt a vi­lág­tól el­zárt, ki­csi­ke, fe­ke­te-fe­hér já­ték­vá­rost a szo­mo­rú Ma­nócs­kák­kal, rö­työ­gő Bö­be ba­bák­kal, vér­szí­vó Ma­zso­lák­kal, ami fö­lött egy­foly­tá­ban ott le­beg a ré­misz­tő­en vi­gyor­gó Mó­ka Mi­ki. A so­ro­zás volt az utol­só csepp a po­hár­ban, az un­do­rí­tó Szent Já­nos-ál­dás. Ezt már azért még­se. El­men­tem, és jól tet­tem.

 

1974 nya­rán, a 2-es kör­já­rat­ra vár­tam a busz­meg­ál­ló­ban, fel­vett ma­ga mö­gé a bi­cik­li­jé­re Karczagi ta­nár úr. Köz­ked­velt tor­na­ta­nár volt, ele­gáns út­tö­rő­csa­pat-ve­ze­tő, le­gény­em­ber, párt­tag, az ének­ta­nár­nőt kúrogatta, min­den­ki tud­ta, de vé­gül nem jöt­tek ös­­sze ko­mo­lyan. Azt kér­dez­te, mi a vé­le­mé­nyem a szo­ci­a­liz­mus épü­lé­sé­ről. Mond­tam ne­ki há­tul­ról, hogy szép, mint a mé­hek éle­te, a mun­ká­sok és pa­rasz­tok dol­goz­nak, az ér­tel­mi­ség meg min­dent le­fö­löz, ér­tel­mi­sé­gi aka­rok len­ni én is, mint a ta­nár úr. Hú, de hát ez nem így van, ez ép­pen a pa­rasz­tok és a mun­ká­sok or­szá­ga, és az ér­tel­mi­sé­gi is dol­go­zó. Hát, én ezt nem így lát­tam, kö­rü­löt­tem min­den­ki mun­kás volt vagy pa­raszt, gü­riz­tek, mint az ál­lat, még­is na­gyon sze­gé­nyek vol­tak, az ál­ta­lam is­mert ér­tel­mi­sé­gi­ek vi­szont, mind­azok te­hát, akik sze­rin­tem se pa­rasz­tok, se mun­ká­sok nem vol­tak, úgy lát­tam, tény­leg nem csi­nál­nak sem­mit. Igaz, azt azért tud­tam, hogy Karczagi ta­nár úr­nak nin­csen au­tó­ja, most is itt fingdosik a nyi­kor­gó bi­cik­li­je ru­gós bőr­ülé­sén, egye­ne­sen be­le a szám­ba. De ha egy­szer ná­la sincs, ak­kor ho­vá lesz az a sok-sok pénz, amit a mun­kás­pa­rasz­tok ren­ge­teg mun­ká­ja meg­ter­mel. Vá­la­szolt a kér­dé­sem­re, de nem hit­tem ne­ki, érez­tem a hang­ján, ő is ne­hez­mé­nye­zi, hogy bi­cik­liz­nie kell, le is szál­lí­tott a Víz­to­rony­nál. Se a kér­dés, se a vá­lasz, se a bi­cik­li nem vál­to­zott meg a kö­vet­ke­ző évek­ben. Ezért men­tem el.

 

Anyá­mék­nak nem szól­tam. Bib­li­ás em­be­rek vol­tak már ak­kor is, úgy gon­dol­tam, nem bír­nák el­vi­sel­ni, ha azt kel­le­ne lát­ni­uk, hogy az a tit­kos, ötö­dik evan­gé­li­um, ami a ne­vel­te­té­sem volt, és amit ők, akár a ré­gi­ek, szen­ten­ci­ák­ból meg a cse­le­ke­de­te­ik ál­tal ír­tak meg ne­kem, még­sem ké­pes vis­­sza­tar­ta­ni. Ta­lán csak nem akar­tam lát­ni, aho­gyan ők ezt vi­se­lik. Eset­leg én ma­gam nem vi­sel­tem el. Nem tu­dom, most már mind­egy is, nem tud­tam ma­rad­ni.

 

Ka­na­da. Az il­la­tok ütöt­tek szí­ven. A rend, a tisz­ta­ság, a jó­mód és a sza­bad­ság ki­fi­no­mult, jó il­la­tai. Meg a szí­nek. Jó volt meg­bi­zo­nyo­sod­ni ar­ról, hogy azok a tá­vo­li, szí­nes or­szá­gok még­is­csak lé­tez­nek. Az ott is meg­lé­vő, de a szí­nek és il­la­tok mö­gé el­rej­tett bűzt és egyenszürkeséget csak ké­sőbb fe­dez­tem fel. De ak­kor már nem ér­de­kelt.

 

Ele­in­te vol­tak prob­lé­má­im. An­nak a né­hány nyu­gat-eu­ró­pai film­nek vol­tam az ál­do­za­ta, ami­kért fi­a­tal­ko­runk­ban ra­jong­tunk itt­hon. Olyan­nak lát­tam ma­gun­kat, olyan­nak igye­kez­tem lát­ni ma­ga­mat, ami­lyen­nek a ke­let-eu­ró­pai em­bert azok­ban a fil­mek­ben áb­rá­zol­ták. Ne­vet­sé­ges, va­ló­sze­rűt­len fi­gu­rák vol­tak, ha­mar be­lát­tam. Oda­át, a kin­ti mű­vé­szek nem tud­ták, hogy a szo­ci­a­lis­ta em­ber­tí­pus meg a ke­let-eu­ró­pai em­ber nem in­di­vi­duum. Nincs önál­ló sze­mé­lyi­sé­ge. El­vet­ték tő­le. Épp er­ről szólt a do­log. Meg ér­de­kes mó­don ar­ról, hogy ha va­la­ki el­ve­szi a má­sét, at­tól a ma­gáé még nem lesz na­gyobb, ta­gol­tabb. Ne­kem min­den­eset­re egy­ál­ta­lán nincs önál­ló sze­mé­lyi­sé­gem, er­re már az ele­jén rá kel­lett jön­nöm. De az­tán el­kezd­te ben­nem is ki­ne­vel­ni ha­mar az a má­sik vi­lág.

 

Va­la­mi­kor a ’90-es évek ele­jén, haj­nal­ban, a Moscropon, egy kék-fe­hér MacLure’s ta­xi­ban be­le­hány­tam az úszó­sap­kám­ba. A ko­csi­ban ült még egy sza­kál­las, gon­do­zott kül­se­jű, öreg kis fószer, már nem em­lék­szem, ho­gyan ke­rült oda, nem
is­mer­tem. Rám né­zett a szem­üve­ge mö­gül, ahogy szo­ron­gat­tam azt a ne­héz, bü­dös, vér­vö­rös hó­lya­got, az­tán el­ne­vet­te ma­gát, be­nyúlt a kön­­nyű és el­nyűhe­tet­len kas­mír­za­kó­ja zse­bé­be, és mert tud­ta, hogy ne­kem úgy­sem si­ke­rül­ne, óva­to­san, nagy bo­csá­nat­ké­ré­sek kö­ze­pet­te, meg­tö­röl­te a szá­mat meg az ar­co­mat egy sár­ga­din­­nye il­la­tú, ned­ves tör­lő­ken­dő­vel. Ha­za­kí­sért, ki­nyi­tot­ta he­lyet­tem a be­já­ra­ti aj­tót, az­tán in­tett, és szó nél­kül vis­­sza­ült a ta­xi­ba. Nyil­ván a szám­lá­mat is ki­fi­zet­te. So­ha töb­bé nem lát­tam. Fo­gal­mam sincs, ki le­he­tett. Áll­tam az elő­szo­bám­ban, az úszó­sap­ká­ból csor­gott az oká­dék a láb­szá­ram­ra meg a ci­pőm­re, be­le­néz­tem a tü­kör­be, és ab­ban a pil­la­nat­ban meg­ér­tet­tem, amit már rég­óta sej­tet­tem, hogy ne­kem itt, eb­ben az or­szág­ban sem­mi ba­jom nem es­het, és hogy én most már mind­örök­re itt ma­ra­dok.

 

A ha­tár­őri­ze­ti szer­ve­ik­nél sze­rez­tek ne­kem mun­kát. Mert a ha­tá­ra­i­kat ők is őr­zik azért erő­sen. Ad­dig-ad­dig jár­tam a hi­va­ta­la­i­kat, míg egy­szer azt mond­ták, nem bír­nak egy Tiszasasról ki­utált ci­gány­fa­mí­li­á­val, ezért ma­rad­jak ott, ha már így oda­szok­tam, se­gít­sek ne­kik ke­zel­ni a be­ván­do­rol­ni szán­dé­ko­zó­kat. És én se­gí­tet­tem ne­kik, bő két év­ti­ze­den ke­resz­tül, szin­te egy­foly­tá­ban. Tol­má­csol­tam a ka­na­da­i­ak­nak húsz éven át a ma­gam faj­tá­ját, úgy öt­ven mé­ter­re a beléptetőkapuktól.

 

So­ha nem gon­dol­tam, hogy en­­nyi em­ber van. A tő­lük, a men­­nyi­sé­gük­től va­ló fé­lel­mem­ben szép las­san olyan szo­ros­ra húz­tam ma­gam kö­rül az éle­te­met, mint egy agyon­mo­sott, ke­mény szö­ve­tű, va­la­ha mé­reg­zöld, ka­to­nai zub­bonyt. És ami­kor né­ha be akar­tam vol­na en­ged­ni va­la­kit oda, ami­kor nagy rit­kán lett vol­na ked­vem, hogy va­la­ki még­is­csak be­jöj­jön be­lül­re, új­ra meg új­ra rá kel­lett jön­nöm, hogy nem fér már be sen­ki, egy­ál­ta­lán nin­csen már hely a bőr meg a zub­bony kö­zött. Es­tén­ként ke­mé­nyen it­tam ott­hon, egye­dül. Né­ha ol­vas­tam is, s ha sze­ren­csém volt, mint té­li szo­bá­ban a köz­pon­ti fű­tés gaz­dag me­le­ge, köny­vem­ben las­san fel­gyűlt a ré­gi, jó iz­ga­lom. És köz­ben egy olyan rend­sze­ren, amely­nek az árá­ból ott­hon há­rom nya­ra­lót ve­het­tem vol­na az észa­ki par­ton, Ike Quebec ba­ke­lit­le­me­ze­it hall­gat­tam, mert az ő ze­né­je lágy, mint a cool, ha­ra­gos, mint a post bop, de se­hol sem­mi ké­nyel­met­len újí­tás, és az egé­szet fi­no­man, mint a mosz­ki­tó­há­ló, be­bur­kol­ja egy ha­tá­ro­zott sze­mé­lyi­ség jó szán­dé­kú, gá­láns alá­za­ta.

 

Ha­ra­go­son úgy vé­le­ked­tem, hogy van­nak az em­be­rek, kü­lön­le­ges, egye­di, bár nem fel­tét­le­nül ro­kon­szen­ves pél­dá­nyok, azok­ból van va­la­men­­nyi, mond­juk öt­ven­ezer, de még a fo­ci­mec­­csen szur­ko­ló tö­meg is szer­te­vá­lik azon­nal ezek­re az ös­­sze­té­veszt­he­tet­le­nül egye­di egyé­nek­re, ha egy ki­csit oda­fi­gyelsz. Hát, oda­kint ez nem így lát­szott.

 

Az volt a dol­gom, hogy reg­ge­len­te be­ül­jek egy ab­lak­ta­lan, de jó ala­po­san kör­be­tük­rö­zött szo­bá­ba a föld alatt, meg­tölt­sek egy mű­anyag­po­ha­rat hű­tött, szén­sav­men­tes ás­vány­víz­zel, ki­nyis­sam egy gomb­bal a szem­ben lé­vő ügy­fél­aj­tót, been­ged­jem azt, aki ad­dig a túl­ol­da­lon vá­ra­ko­zott, meg­hall­gas­sam, az­tán pró­bál­jak mon­da­ni ne­ki va­la­mi hasz­no­sat, amit ő is meg­ért. Ez el­vi­leg ma­ga az egye­di el­bí­rá­lás. Egyén az egyén­nel meg­be­szé­li a dol­got. De én, akár­hogy igye­kez­tem is em­ber­nek lát­sza­ni, Nosztávszky Fe­ri­nek Germinából, csu­pán egy hi­va­tal nyúl­vá­nya vol­tam, egy emberformájú köz­ve­tí­tő kö­zeg, bio-interface, az a má­sik a túl­ol­da­lon meg csak egy tö­re­dék, egy min­ta va­la­mi olyan hely­ről, kö­zös­ség­ből, mas­­szá­ból, tömb­ből, ami­ről ne­kem több­nyi­re a leg­hal­vá­nyabb el­kép­ze­lé­sem, li­la dunsz­tom se volt. Be­le­ol­vadt hát mind a me­ne­kült vagy a be­te­le­pü­lő fo­gal­má­ba, el­fed­te az ar­cu­kat az a né­hány be­tű, és on­nan néz­ve, a be­tűk mö­gül nyil­ván én se lát­szot­tam más­nak, csak egy újabb ka­na­dai ha­tár­őri­ze­ti hi­va­tal­nok­nak, meg ta­lán, jó eset­ben egy nagy ra­kás te­he­tet­len és fel­ké­szü­let­len se­gí­te­ni aka­rás­nak.

 

Jöt­tek, szá­mo­lat­la­nul. So­ha, egyet­len­egy­szer sem for­dult elő, hogy ne állt vol­na ott va­la­ki az aj­tó túl­ol­da­lán. Nyom­tam a gom­bot, és jött a va­la­ki. Be­jött, le­ült, ivott né­hány kor­tyot. Be­szél­ni kez­dett. És mint önál­ló, pó­tol­ha­tat­lan egyén azon­nal meg­szűnt, ve­lem együtt.

 

Ez en­gem vé­gül an­­nyi­ra nyo­masz­tott, hogy az ötö­dik év ele­jén a fő­nö­ke­im ki­ül­tet­tek két hó­nap­ra a ten­ger­part­ra. Mély­fá­radt­ság, ta­lán va­la­hogy így le­het­ne ma­gyar­ra for­dí­ta­ni az ak­ko­ri­ban hasz­nált ki­fe­je­zé­sü­ket. Itt van ez a nyug­ágy. Fe­küd­jél be­le, igyál sört. Néz­zed a ten­gert, és gon­dol­jad át jól ezt a dol­got. Fon­tos he­lyen vagy. Jól vég­zed a mun­ká­dat. Szép pénzt kapsz ér­te. Mit akarsz még. Ül­tem a par­ton, it­tam a sört, bá­mul­tam a ten­gert, és köz­ben ab­szo­lú­te nem gon­dol­kod­tam. Nem gon­dol­tam sem­mi­re, ha van egy­ál­ta­lán olyan.

 

A ha­to­dik hét vé­ge fe­lé oda­te­le­pe­dett mel­lém egy nő. Ugyan­olyan nyug­ágy, ugyan­olyan nájlonhálós ha­tos kar­ton sör, ugyan­olyan ten­ger­bá­mu­lás. Nem szólt egy szót se. De azért jól meg­ér­tet­tük egy­mást. Né­ha oda­fe­küd­tem mel­lé a ho­mok­ba, és ő olyan­kor si­mo­gat­ta a fe­je­met. Az­tán egyszercsak azt mond­ta, hogy ősze­rin­te az, aki jót csi­nál, az jó em­ber. Hogy nem kell to­vább kér­dez­ni. Hely­zet, struk­tú­ra, al­ka­lom, in­dít­ta­tás, szán­dék egy­ál­ta­lán nem szá­mít. Úgy­sem tu­dod át­lát­ni. Aki jót tesz, az ak­kor is jó em­ber, ami­kor azt a jót te­szi, ha csak üd­vö­zül­ni akar, ha tu­laj­don­kép­pen csak azt akar­ja, hogy ne hal­jon meg örök­re. Vagy ha nem a jó­ra, csak a jó hír­név­re tör. Vagy ha egy­sze­rű­en csak azért te­szi a jót, jól-ros­­szul, mert ez lett a mun­ká­ja, mert pénzt kap ér­te. Nem kell to­vább kér­dez­ni. Aki jót tesz, jó em­ber. Ezt mond­ta. Néz­tük to­vább a ten­gert.

 

Je­len­ték­te­len kis sző­ke nő volt, egy má­sik mély­fá­radt köz­al­kal­ma­zott, egy hó­nap­pal ko­ráb­ban ér­ke­zett, fel­nyit­ha­tat­lan, mint Khe­opsz pi­ra­mi­sá­ban a Gantenbrink-ajtó. Szeretetteli szo­mo­rú­ság volt a sze­mé­ben, és mély ka­land­vágy. Lolly. Két hét múl­va el­vet­tem fe­le­sé­gül, és vis­­sza­men­tem dol­goz­ni.

 

Ti­zen­öt évig él­tünk együtt. 1994 ko­ra­őszé­től 2009 ta­va­szá­ig. Bol­do­gok vol­tunk, ta­lán le­het így mon­da­ni, majd­nem a leg­vé­gé­ig. Dol­goz­tunk, utaz­tunk, es­tén­ként meg fel­bon­tot­tunk egy-egy üveg tö­ké­le­tes­re hű­tött fe­hér­bort, és egy Hampton Hawes ne­vű ré­gi, má­so­dik vo­nal­be­li bebop-zenész le­me­ze­it hall­gat­tuk. Fi­nom zon­go­ra­mu­zsi­ka, sem­mi kü­lö­nös, de va­la­hogy még­is az az ér­zé­sed, hogy sze­rel­mes be­léd az a zon­go­ra. Gye­re­künk nem szü­let­he­tett, há­la an­nak a na­gyon jó Is­ten­nek.

 

Az­tán Hampton Hawes las­san meg­unó­dott. Lolly már nem ra­jon­gott annyi­ra a mi ket­tes­ben el­töl­tött, kör­pa­no­rá­má­ra, elekt­ron­csö­ves erő­sí­tés­re, auszt­rál chardonnayra, spa­nyol olaj­bo­gyó­ra meg pu­ha fran­cia saj­tok­ra ala­po­zott hos­­szú, csen­des estéinkért, meg­rit­kult a szex is, és az­tán hir­te­len, ahogy egy csa­pot va­la­hol tá­vol el­zár­nak, vé­get ért az a hí­res sze­re­lem. Egy ide­ig néz­tük ma­gun­kat és egy­mást cso­dál­koz­va, egy­re nö­vek­vő ha­rag­gal, hát te meg ki vagy. Az­tán el­men­tünk az ügy­vé­dek­hez. Ki-ki a ma­gá­é­hoz.

 

A há­zunk a Buntzen Lake part­ján állt. Dön­tő­en kő­ből, fém­ből, üveg­ből épült, meg olyan nemesfa anya­gok­ból, amik­ről ko­ráb­ban so­ha­sem hal­lot­tam. Né­hány át­tet­sző koc­ka volt az egész, egy­más­ra il­leszt­ve, egy­má­son el­csúsz­tat­va, és a nap­pa­li­ból ki­in­du­ló fa­jár­da stég­ként ért vé­get, va­la­hol mes­­sze bent a víz kö­ze­pén. Ko­moly va­gyont ért, de mi an­nak ide­jén ba­gó­ért sze­rez­tük meg egy plasz­ti­kai se­bész örö­kö­sé­től, mert ő sze­ren­csé­re nem ked­vel­te az ef­fé­le túl­fi­no­mí­tott, sze­rin­te azon­ban alap­ve­tő­en még­is­csak a ná­ci ide­o­ló­gi­át su­gár­zó, ké­sei Bauhaus-utánnyomásokat. Va­ló­já­ban Lolly sem iga­zán sze­ret­te, én vi­szont an­nál in­kább. Le­be­gett a tér­ben, min­den szög­le­tes­sé­ge el­le­né­re öröm­mel fo­gad­ta el a fák ál­tal szá­má­ra ki­je­lölt le­he­tő­sé­ge­ket, és köz­ben pon­to­san azt su­gall­ta, amit én ak­ko­ri­ban erő­sen sze­ret­tem vol­na, s né­ha el is mer­tem hin­ni: hogy az oda­adó sze­re­tet meg a jó­zan ész ké­pes ki­emel­ked­ni a ter­mé­szet­ből, az ösz­tö­nök és ér­zel­mek ká­o­szá­ból, anél­kül, hogy le­igáz­ná vagy meg­sem­mi­sí­te­né azt. Ez ter­mé­sze­te­sen nem volt igaz, na­gyon na­gyot té­ved­tem, ami­kor ma­ga­bí­zó mó­don hin­ni mer­tem ben­ne, és en­­nyi­ben tö­ké­le­te­sen meg­ér­de­mel­tem, hogy Lolly meg az ügy­vé­dje el­ve­gyék tő­lem azt a há­zat.

 

És ak­kor le­lőt­tem az én drá­ga, Hat­­tyú ne­vű, öreg labradoromat, és el­te­met­tem a kert vé­gé­ben. Az­tán pe­dig, ahogy min­den egyes ma­gyar gén és ma­ga­tar­tás­min­ta sze­rint kell, na­gyon ko­mo­lyan ne­ki­lát­tam az ivás­nak. Be­vet­tem ma­gam egy al­bér­let­be Coquitlam szé­lén, és há­rom hó­nap alatt ki­it­tam ma­gam az ál­lá­som­ból. Egy es­te, ok­tó­ber kö­ze­pe le­he­tett, le­ug­rot­tam gi­nért. Áll­tam az ut­cán mocsárrészegen, sza­kadt az eső. Csönd­ben el­sur­rant mel­let­tem egy Maybach Nibelung WR 12-es. Fi­a­tal, es­tély­hez öl­tö­zött, ka­ca­gó sze­rel­mes­párt vitt szín­ház­ba a tá­nyér­sap­kás so­főr. Föl­mász­tam a har­ma­dik eme­let­re, elő­ha­lász­tam a kul­csa­i­mat, ki­nyi­tot­tam az aj­tót, és már az elő­szo­bá­ban jól meg­húz­tam az üve­get, ne­hogy meg­fáz­zak, ak­ko­ri­ban min­den te­kin­tet­ben na­gyon hit­tem a Beefeaterben. A kony­há­ban fel akar­tam kap­csol­ni a vil­lanyt, ad­dig­ra rég le­vá­lasz­tot­tak a rend­szer­ről, csak én ezt már megint el­fe­lej­tet­tem. Elő­ás­tam a pet­ró­le­um­lám­pát, meg­gyúj­tot­tam, az­tán csak ül­tem ott a kony­ha­asz­tal­nál, ci­ga­ret­táz­tam.

 

És ak­kor az égő lám­pa­fo­lya­dék sza­ga meg a hin­tá­zó kis fé­nyek já­té­ka hir­te­len tel­jes rész­le­tes­ség­gel, min­den ki­csi ele­mé­ben fel­idéz­te ne­kem a nagy­anyá­mék ta­nyai kony­há­ját, vi­lá­go­san lát­tam új­ra a kony­ha­kre­den­cet, a gör­be­lá­bú kis fémtűzhelyet, a ke­men­ce pis­lo­gó vas­aj­ta­ját, előt­te a szá­raz ku­ko­ri­ca­szá­rak kö­te­gét, a nyi­kor­gó ebéd­lő­asz­talt a telitámlás szé­kek­kel, a ho­ked­li­ket, az egyi­ken ott fe­küdt a macs­ka, a kéz­mo­só la­vórt az áll­vá­nyon, mel­let­te szap­pan, sú­ro­ló­ke­fe, alat­ta vö­dör meg egy pi­ros zo­mán­cos kan­na, az ab­lak­ban mus­kát­li, az aj­tó mel­lett ru­hák az akasz­tón, a sa­rok­ban gu­mi­csiz­ma, fél­ci­pő, bőr­pa­pucs, és a nagy­anyám nagy­ken­dő­ben me­le­gí­ti a resz­telt má­jat az apám­nak, az apám báty­já­nak meg ne­kem, és én nem­so­ká­ra na­gyon so­kat fo­gok en­ni be­lő­le, sa­va­nyú­ság nél­kül, mert az ép­pen el­fo­gyott, és ke­nyér nél­kül, mert azt nem sze­re­tem, s ott­hon majd, ami­kor az apám ha­za­visz a bi­cik­li­jén, te­le fo­gom hány­ni az­zal a resz­telt máj­jal a rá­csos kis ágya­mat, és ak­kor meg­ér­tet­tem, be kel­lett lát­nom, tel­jes sú­lyá­val rám sza­kadt a fel­is­me­rés, hogy a nagy­anyá­mék ta­nyai kony­há­ja, gyer­mek­ko­rom leg­drá­gább és leg­szen­tebb he­lye, ez a cso­dá­la­tos és örök­ké­va­ló mennyei bi­ro­da­lom a leg­cse­ké­lyebb mér­ték­ben sem ké­szí­tett fel ar­ra, aho­gyan most ne­kem itt, eb­ben a mes­­szi, sza­bad és gaz­dag, szí­nes és il­la­tos or­szág­ban, a min­den­nap­ok­ban él­nem kel­le­ne. Nem va­gyok ide­va­ló. Nem il­lek ide. El­nyom­tam a ci­ga­ret­tá­mat, ki­ön­töt­tem a mo­so­ga­tó­ba a Beefeatert, le­fe­küd­tem alud­ni. Más­nap pe­dig a ma­ra­dék pén­zem­ből vá­sá­rol­tam egy re­pü­lő­je­gyet Bu­da­pest­re.

 

Nem vol­tam tá­jé­ko­zat­lan. Pon­to­san tud­tam, hogy a szo­ci­a­lis­ta tör­te­tés, amely­nek so­rán a má­sik em­ber pusz­ta aka­dály úgy­ne­ve­zett ügyes­sé­ged ki­fej­té­sé­ben, meg a ko­ra-ka­pi­ta­lis­ta szabadverseny, amely­nek so­rán min­den meg­en­ge­dett, an­nak ér­de­ké­ben, hogy sem­mi­kép­pen ne te le­gyél a lúzer, együt­te­sen tö­ké­le­te­sen ki­öl­ték a ma­gyar em­be­rek­ből az ud­va­ri­as­sá­got, ahogy, gon­do­lom, be­lő­lem is. Prosz­tók let­tünk. Már­pe­dig én nem sze­re­tem a prosz­tó­kat, még ak­kor sem, ha, úgy gon­do­lom, vég­ered­mény­ben ma­gam is az va­gyok. Nem gon­dol­tam, hogy jó lesz ne­kem ide vis­­sza­jön­nöm. Hogy jobb lesz majd, mint oda­át volt. De ak­kor es­te ki­de­rült, rég­óta nincs más vá­lasz­tá­som. Az de­rült ki, so­ha nem is volt.

 

Ma­radt egy öl­tö­zet nor­má­li­sabb ru­hám, ab­ban utaz­tam ha­za. A töb­bit be­le­pa­kol­tam egy ré­gi vul­kán­fí­ber bő­rönd­be, Kofferfabrik, Dresden. Gyö­nyö­rű és tö­ké­le­tes da­rab. Ám­bár uta­zás­ra, spe­ci­el, tö­ké­le­te­sen al­kal­mat­lan. Nem is hasz­nál­tam uta­zás­ra ko­ráb­ban so­ha. Csak sze­ret­tem. Fent po­ro­so­dott éve­kig va­la­me­lyik polc te­te­jén. De a cé­lom­hoz most ép­pen meg­fe­le­lő­nek ta­lál­tam. Az elő­ké­szü­le­tek­kel egyéb­ként nem volt sok dol­gom. Nagy­já­ból azo­kat a cuc­co­kat tar­tot­tam fon­tos­nak, ami­ket most raj­tam látsz. Edző­ci­pő, far­mer­nad­rág, ing, az apám li­li­o­mos cser­kész­öve a ré­gi vi­lág­ból. A leg­ked­ve­sebb dzse­kim. Meg egy ré­gi vá­gá­sú Victorinox Spartan. En­­nyi. A bő­rönd al­ján ta­lál­tam egy új­ság­la­pot, még a leg­el­ső idők­ből. Tá­ro­ga­tó, Van­cou­ver, BC. 1986, 4. szám, 22. Kányádi Sán­dor kór­ház­ba ke­rült. Mert­hogy az utób­bi idő­ben a ro­mán ha­tó­sá­gok so­kat zak­lat­ták ma­gyar- és svéd­or­szá­gi pub­li­ká­ci­ói mi­att. Meg ami­att, hogy alá­ír­ta azt a me­mo­ran­du­mot, amely a fris­sen vég­zett ma­gyar di­á­kok Óromániába tör­té­nő kény­szer­ki­he­lye­zé­se el­len til­ta­ko­zott. De ez sem tar­tott vis­­sza. Meg­rak­tam a bő­rön­döt, be­húz­tam ma­gam mö­gött az aj­tót, az­tán ki­bu­szoz­tam a re­pü­lő­tér­re, és ha­za­re­pül­tem Ke­let-Eu­ró­pá­ba.

 

2009 ok­tó­ber 20-án es­te, 20.30-kor ér­kez­tem meg a Fe­ri­hegy 2-re. Fog­tam egy ta­xit, be­vi­tet­tem ma­gam a vá­ros­ba, mond­tam a so­főr­nek ke­res­sen egy ol­csóbb szál­lo­dát. Hát­ra­for­dult, so­ká­ig né­zett. Vé­gül nem kér­de­zett sem­mit.

 

Bő egy hó­nap alatt majd­hogy­nem az utol­só va­sa­mat is mód­sze­re­sen el­ver­tem. Gyors le­fo­lyá­sú ba­rát­sá­gok, lá­nyok, né­ha egy­szer­re több is, já­ték, aho­gyan kell. A vé­gén ki­fi­zet­tem a szál­lo­da­szám­lát, és ki­ül­tem a Du­na-part­ra gon­dol­kod­ni. Ar­ra ju­tot­tam, ta­lán az lesz a leg­jobb, ha ha­za­me­gyek anyá­mék­hoz Ár­pád­ha­ra­gos­ra. Ki­men­tem a Ke­le­ti­be, meg­vet­tem a je­gyet. Az­tán az úton, a ki­vi­lá­gí­tat­lan, túl­fű­tött ku­pé­ban, a máj­kré­mes ke­nye­ret meg na­ran­csot fa­ló ma­gya­rok kö­zött szép las­san el­fo­gyott a bá­tor­sá­gom. Ki­men­tem a WC-re, és mert pa­pírt egy­ál­ta­lán nem ta­lál­tam ab­ban a zár­ha­tat­lan, bü­dös odú­ban, kény­te­len vol­tam az utol­só vá­szon­zseb­ken­dőm­mel meg­tisz­tí­ta­ni ma­gam. Ter­mé­sze­te­sen a víz­szol­gál­ta­tás is szü­ne­telt. Szol­nok­hoz kö­ze­led­tünk. Az ál­lo­má­son le­száll­tam, át­vo­na­toz­tam Ceg­léd­re, még ép­pen el­ér­tem az utol­só Pest­ről jö­vő já­ra­tot, s az­zal le­men­tem Sze­ged­re.

 

Sem­mi­kép­pen sem akar­tam vesz­tes­ként ha­za­men­ni. Nem akar­tam, hogy bő két év­ti­zed Nyu­gat után eb­ben az ál­la­pot­ban lás­sa­nak Ha­ra­go­son. Nem akar­tam, hogy meg­vizs­gál­has­sák azt a szá­nal­mas­ra si­ke­re­dett, je­len­ték­te­len kis szer­ke­ze­tet, amit az óra ele­jén ka­pott Lego-készletből ös­­sze­rak­tam, majd hagy­tam szét­es­ni, s amit most, az óra vé­gén még­is­csak be kell mu­tat­nom a ret­ten­tő tanár-néninek. A Nosztávszky is vis­­sza­jött, ta­lál­koz­tál már ve­le? Ugyan­olyan, mint volt. És kö­rül­be­lül an­­nyi­ja is van, mint ré­gen. Én meg­mond­tam ne­ki elő­re, hogy nem lesz ér­de­mes. Nem akar­tam ezt. Meg azt se, hogy a sé­tá­ló­ut­cai Bo­ro­zó meg egy hét­vé­gi banazugi, házipálinkás kan­mu­ri le­gye­nek a leg­tá­ga­sabb táv­la­ta­im. A ter­vem az volt, hogy meg­hú­zom ma­gam Sze­ge­den, ott nem is­mer sen­ki, ren­de­zem a so­ra­i­mat, az­tán ami­kor majd nor­ma­li­zá­lód­nak a vi­szo­nyok, és ös­­sze­rak­tam egy kis pénzt, meg tá­mad va­la­mi ép­kéz­láb öt­le­tem, ak­kor jö­vök én ha­za ide.

 

Éj­fél előtt ér­tünk be Sze­ged­re. Ott alud­tam a vas­út­ál­lo­má­son. Ki akar­tak ha­jí­ta­ni a hi­deg­be, de meg­du­mál­tam a vas­uta­so­kat. Reg­gel hat óra táj­ban éb­red­tem. No­vem­ber 22-e volt, még sö­tét. Ma­gam­ra gom­bol­tam a ka­bá­to­mat, a bő­rön­dö­met be­tet­tem a cso­mag­meg­őr­ző­be, az­tán a vil­la­mos­sí­ne­ket kö­vet­ve el­in­dul­tam a bel­vá­ros irá­nyá­ba. A leg­utol­só fil­lé­re­i­men vet­tem ma­gam­nak egy ká­vét a Bé­ke Tan­szé­ken. És ez­zel kö­rül­be­lül ki is ful­ladt a ter­ve­ze­tem.

 

A Hő­sök Ka­pu­já­nál mód­sze­re­sen vé­gig­ol­vas­tam az el­ső vi­lág­há­bo­rú sze­ge­di hő­si ha­lot­ta­i­nak név­so­rát Abloka Már­ton­tól Zsurkán Já­no­sig, plusz Sze­ke­res Já­nos, Gönczy La­jos és Ke­le­men Nán­dor. A Hő­sök nap­ja al­kal­má­ból a név­sort ki­he­lyez­te Sze­ged Me­gyei Jo­gú Vá­ros ön­kor­mány­za­ta 2004. Mit csi­nál­tam én ak­kor, és hol. A ka­na­dai tó­par­ti há­zunk­ra gon­dol­tam, Hat­­tyú ku­tyám­ra, meg ar­ra, hogy mi­lyen az il­la­ta a Lolly pi­hés tar­kó­já­nak, ami­kor reg­gel, éb­resz­tés­kép­pen, be­le­csó­ko­lok. Cso­dál­koz­tam, hogy men­­nyi­re las­san te­lik az idő. Még min­dig csak fél nyolc volt, és hi­deg.

 

A kis Ságvári fe­lé egy­re vas­ta­go­dó so­rok­ban árad­tak az ál­ta­lá­nos is­ko­lás gye­re­kek meg a szü­le­ik. Em­lék­szem, az egyik apa na­gyon han­go­san rá­ki­a­bált a zeb­rán a tíz­éves for­ma fi­á­ra: Ne húzd a lá­bad! Az­tán, va­la­mi­vel hal­kab­ban, de még min­dig fe­nye­ge­tő­en: El­ko­pik a tal­pa. A vé­gén pe­dig, már csak a gye­rek­nek, szi­szeg­ve, mert ezt azért szé­gyell­te: Nem. Ve­szek. Újat. És eb­ben a pil­la­nat­ban én is fel­fog­tam, hogy el­fogy­tam és egye­dül ma­rad­tam, és hogy nincs bőr alá be­varrt utol­só gyé­mánt, és nin­csen sem­mi és nin­csen sen­ki, s hogy vég­ered­mény­ben tö­ké­le­te­sen üres az éle­tem, mint szent­es­tén a met­ró.

 

Ez­után egy vi­szony­lag ke­mény­nek ne­vez­he­tő sza­kasz kö­vet­ke­zett. Le­csa­pott rám a nap­szak­ok meg az idő­já­rás iszo­nyú tár­gyi­la­gos­sá­ga, és a min­den egyes ele­mük­ben tö­ké­le­te­sen meg­vál­to­zott kö­rül­mé­nyek egy olyan bo­nyo­lult komp­le­xum­má áll­tak ös­­sze, amely­nek a ke­ze­lé­sé­re sem­mi­fé­le te­kin­tet­ben nem vol­tam fel­ké­szül­ve.

 

Nézd, Deni, ta­lán úgy tud­nám mon­da­ni, hogy én vol­ta­kép­pen egész éle­tem­ben a pén­zen ke­resz­tül kom­mu­ni­kál­tam a vi­lág­gal. Pon­to­sab­ban: a pénzt te­kin­tet­tem an­nak a ki­zá­ró­la­go­san meg­bíz­ha­tó ke­nő­anyag­nak, amely bi­zo­nyí­tot­tan ki­si­mít­ja a va­ló­ság ér­des­sé­ge­it. Ami­kor ez a puffermassza vég­képp el­fo­gyott, en­gem rög­tön cson­tig se­bez­tek az élek meg a tüs­kék.

 

Ter­mé­sze­te­sen nem ve­szí­tet­tem el a jó­zan íté­lő­ké­pes­sé­ge­met azon­nal, és egy ide­ig to­vább­ra is tel­je­sen vi­lá­gos volt, hogy a mi­ni­má­li­san szük­sé­ges ja­vak meg­szer­zé­sé­hez pénz­re len­ne szük­sé­gem, a pénz meg­szer­zé­sé­hez pe­dig vagy dol­goz­nom kel­le­ne va­la­hol, vagy va­la­mi­fé­le se­gély­hez, ado­mány­hoz jut­nom. A mun­ka meg­szer­zé­sé­nek azon­ban van­nak na­gyon egy­sze­rű, a mun­kát ke­re­ső egyén kül­ső tes­ti meg­je­le­né­sét il­le­tő alap­fel­tét­elei, és én ha­mar meg­ta­pasz­tal­tam, hogy a sze­mé­lyi hi­gi­é­nia aka­dá­lyoz­ta­tá­sa mi­lyen el­ké­pesz­tő se­bes­ség­gel amor­ti­zál­ja le az em­ber­nek a kül­vi­lág szá­má­ra is lát­ha­tó ké­pét. Vi­zu­á­lis ér­te­lem­ben egy szűk hét alatt mun­ka­kép­te­len­né vál­tam. Ugyan­ak­kor az ön­be­csü­lé­sem egy­ál­ta­lán nem kö­vet­te ezt a gyors le­pusz­tu­lá­si fo­lya­ma­tot. A se­gély­ké­rést még min­dig va­la­mi­fé­le vég­ső ve­re­ség­nek te­kin­tet­tem vol­na. Ar­ról nem is be­szél­ve, hogy a ma­gyar­or­szá­gi ad­mi­niszt­ra­tív rend­sze­rek szem­pont­já­ból én, mint ka­na­dai ál­lam­pol­gár, egy­ál­ta­lán nem is lé­tez­tem. Bár egyéb­ként sem volt a leg­hal­vá­nyabb fo­gal­mam se ró­la, hogy ho­vá és ki­hez is le­het­ne for­dul­nom. Föl­sze­de­get­tem hát az is­ko­lák kör­nyé­kén el­hul­laj­tott ru­ha­da­ra­bo­kat, sap­kát, kesz­tyűt, sá­la­kat, pró­bál­tam túl­él­ni, és vár­tam, fo­gal­mam sincs mi­re.

 

Dön­tő­en köz­ét­kez­dék étel­ma­ra­dé­ka­it et­tem, az An­na kút me­leg vi­zét it­tam, föl­dön ta­lált csik­ke­ket szív­tam, a ka­nyar után el­he­lyez­ke­dő trolimegállók kí­nál­ták a leg­gaz­da­gabb zsák­mányt, ezt ha­mar ki­fi­gyel­tem, és ki­zá­ró­lag azért nem fagy­tam meg, mert a Nagy­áru­ház egyik ros­­szul szi­ge­telt, nagy át­mé­rő­jű, kül­ső fű­tés­csö­ve mö­gött ki tud­tam ala­kí­ta­ni ma­gam­nak egy vi­szony­lag ke­zel­he­tő hő­mér­sék­le­tű vac­kot. Min­dent ös­­sze­vet­ve ta­lán csak azért vol­tam ké­pes túl­él­ni az el­ső, nagy­já­ból hat he­tet, mert a ka­rá­cso­nyi ün­nep­kör ide­jén, ami­kor te­ke­reg­nek a na­rancs­hé­jak Möbius-szalagjai, és új­ra ol­csó lesz a teszkóban a mo­só­szap­pan ízű alap­sza­lon­cu­kor, az em­be­rek, át­me­ne­ti­leg, mint a fe­nyő­fák­ra, va­la­mi­vel job­ban oda­fi­gyel­nek a nyo­mo­rul­tak­ra. A Dóm té­ren be­áll­tam a sor­ba, hall­gat­tam a ka­rá­cso­nyi da­lo­kat az ide­ig­le­nes hang­szó­rók­ból, fal­tam a me­leg, sű­rű, zsí­ros bab­gu­lyást trip­la ke­nyér­rel, az­tán há­rom perc múl­va be­le­fos­tam az egé­szet az egyet­len nad­rá­gom­ba az Ara­di vér­ta­núk te­rén, és köz­ben ar­ra gon­dol­tam, hogy egy szo­bor so­ha nem ta­kar el egé­szen.

 

Sze­ge­den 2010 ja­nu­ár el­se­jén dél­előtt it­tam elő­ször al­ko­holt. A Kla­u­zál té­ri Orosz­lá­nos kút té­li vé­dő­bo­rí­tá­sa alá be­szo­rult egy el­do­bott pezs­gős­üveg. Az volt rá­ír­va, hogy Hun­gá­ria Ext­ra Dry. Fé­lig volt, gyor­san ki­it­tam. Az­tán az össz­né­pi jótékonykodás in­ter­val­lu­ma vé­get ért, én meg vis­­sza­fe­küd­tem a va­cok­ba.

 

A ka­rá­csony alól ki­ro­hadt a struk­tú­ra. Most már majd­nem min­den­ki egye­dül, a szent he­lyek, idő­pont­ok, ese­mé­nyek, tör­té­ne­tek is­me­re­te nél­kül, vagy épp azok túl­zott is­me­re­té­ben ci­pe­li az ün­nep kény­sze­rét. Lök­dö­sődsz a Mé­dia Marktban, har­colsz az ol­csó ka­me­rá­ért, s a szent­es­te fe­lől utó­lag majd vi­lá­gos lesz, hogy a te szá­mod­ra az volt az ád­vent, az a tü­le­ke­dés ma­ga. Ka­na­dá­ban se volt ez más­ként. Utó­lag ki­de­rül, Deni. És ez ta­lán nem is baj. Az ün­ne­pi ál­lan­dó­ság­ra irá­nyu­ló ma­gá­nyos igye­ke­ze­tek épp ku­dar­ca­ik­kal meg a tel­jes hi­á­ba­va­ló­sá­guk­kal mu­tat­nak rá a mú­lan­dó­ság­ra. Te pe­dig vagy rá­gör­csölsz az ün­nep­re, vagy be­le­nyug­szol az ál­lan­dó, sta­bil va­ló­sá­gok el­vesz­té­sé­be, és el­fo­ga­dod a cse­re­sza­ba­tos­ság telj­ha­tal­mát. Adsz egy kis pénzt a nyo­mo­rult­nak. Mind­egy, hogy me­lyik­nek.

 

Kü­lö­nös mó­don, márminthogy in­nen, er­ről a ba­rát­sá­gos, ker­ti fa­pad­ról néz­ve, va­cso­ra után, szá­mod­ra, gon­do­lom, kü­lö­nös mó­don, még­sem me­rült fel ben­nem iga­zán so­ha, még az ün­ne­pek után sem, hogy ön­gyil­kos le­gyek. En­nek egy­részt az volt az oka, hogy ek­kor­ra már a pusz­ta lét­fenn­tar­tás­sal kap­cso­la­tos fel­adat­so­rok vál­tak a ki­zá­ró­la­gos te­vé­keny­sé­gem­mé. Már­pe­dig a ha­lál, ugye­bár, meg­fosz­tott vol­na et­től az egyet­len te­vé­keny­sé­gem­től, ér­tel­met­len­né tet­te vol­na a lét­fenn­tar­tás­ra irá­nyu­ló igye­ke­ze­te­i­met, az ön­gyil­kos­ság gon­do­la­tá­nak pusz­ta öt­le­te ké­pes lett vol­na tel­je­sen ki­üre­sí­te­ni a nap­ja­i­mat. Ezt pe­dig sem­mi­kép­pen sem en­ged­het­tem meg ma­gam­nak ak­ko­ri­ban. Más­részt pe­dig tel­je­sen vi­lá­gos volt, hogy a tár­sa­dal­mi lé­te­zé­sem ugyan vis­­sza­von­ha­tat­la­nul vé­get ért, ami­kor az el­mocs­ko­ló­dá­som mun­ka­kép­te­len­né tett, az em­be­re­ken lát­tam is, hogy szá­muk­ra át­tet­sző­vé vál­tam, hogy át­ha­tol raj­tam a te­kin­te­tük meg a lát­ha­tó fény, mert a tes­tem át­en­ge­di, a ház­fa­lat lát­ják mö­göt­tem, egy­mást vagy a ki­ra­ka­to­kat, de úgy gon­dol­tam, ez tu­laj­don­kép­pen rend­jén van így. Ek­kor már nem igye­kez­tem vis­­sza az ő tár­sa­dal­muk­ba. Ne­ked be­vall­ha­tom, Deni, nem fo­god fél­re­ér­te­ni: ki­fe­je­zet­ten jól esett vég­re kí­vül len­ni raj­ta. Örül­tem en­nek az exo­dus­nak. Bár ki­csit hi­de­gebb és mocs­ko­sabb volt a ki­fe­je­zet­ten kel­le­mes­nél, ezt el kel­lett is­mer­nem, ám az nem ju­tott az eszem­be, hogy mind­ezek mi­att eset­leg a bi­o­ló­gi­ai lé­te­zé­sem­mel is le kel­le­ne szá­mol­nom. Ez a lé­te­zés, ez a szin­te tel­je­sen le­csu­pa­szo­dott élet a kí­vül­ál­ló szem­pont­já­ból bi­zo­nyá­ra nem tű­nik túl ér­té­kes­nek, hi­szen on­nan néz­ve nyil­ván­va­ló­an si­ker­te­len, szá­mom­ra azon­ban to­vább­ra is drá­ga.

 

Minden­nek kö­vet­kez­té­ben pe­dig at­tól sem a szé­gyen tar­tott vis­­sza, ami pe­dig in­nen néz­ve nyil­ván ra­ci­o­ná­lis meg­ol­dás­nak tűn­het, mond­juk, a te szá­mod­ra, hogy vis­­sza­köl­töz­zek anyá­mék­hoz Germinába.

 

Ho­gyan is ma­gya­ráz­zam ne­ked. Itt van pél­dá­ul ez a sze­gény Lo­sonc Ma­ri. Em­lék­szel, jár­tam ve­le, nagy sze­re­lem volt. De az volt az ér­zé­sem, szex köz­ben, és még fény­ko­runk­ban is, és bi­zo­nyos ér­te­lem­ben az­tán ezért is lett vé­ge a do­log­nak, hogy a Lo­sonc Ma­ri nem a Lo­sonc Ma­ri, ha­nem a Lo­sonc Ma­ri meg az any­ja. Meg az ap­ja. Meg a csa­lád­ja. Meg az egész ki­ter­jedt fa­mí­li­á­ja, meg a tel­jes ro­ko­ni, ba­rá­ti, is­me­rő­si kö­re. Nem a le­vá­lás­ra gon­do­lok, le­vált ró­luk a Ma­ri nagy ív­ben, és nem is ar­ra, hogy vég­ered­mény­ben min­den­ki az övé­i­ből van. Ha­nem ar­ra, hogy szá­mom­ra ek­kor­ra a tár­sa­dal­mi lé­nyem­mel együtt az enyé­im is meg­szűn­tek. El­ér­he­tet­len­né vál­tak. Tud­tam, hogy lé­tez­nek, nem is olyan mes­­sze tő­lem, ám egy tö­ké­le­te­sen má­sik vi­lág­ban, és én már nem lát­tam le­he­tő­sé­get a kap­cso­lat­fel­vé­tel­re. Ahogy em­lék­szem, ta­ná­rok, csa­lád­tag­ok, pa­pok, rend­őrök és or­vo­sok ha­da a le­he­tő leg­kü­lön­fé­lébb esz­kö­zök­kel hos­­szú éve­ken át dol­go­zott azon, hogy a ma­gunk­faj­ta gye­re­kek nagy­já­ból be­il­lesz­tőd­je­nek a tár­sa­da­lom­ba. A ki­il­lesz­ke­dést né­hány hét alatt meg­ol­dot­tam egye­dül.

 

-----

          Rész­let a Hirám ha­jói cí­mű re­gény­ből, amely jö­vőre je­le­nik meg a Mag­ve­tő Ki­adó­nál.