„Identification, as it is spoken in the desire of the Other, is always a question of interpretation, for it is the elusive assignation of myself with a one-self, the elision of person and place."

Homi. K. Bhabha

Kulcsár Szabó Ernő (KSzE) alapos és körültekintő dolgozatával, apróságoktól eltekintve, egyetértek. De hogy a szerkesztő megtisztelő unszolása ne legyen hiábavaló, néhány megjegyzést ideírnék, kicsit más nézőpontokból, de hasonló általánosság-fokon. (Ezért talán nem szükségtelen megjegyezni: értékeléseim alapja tudomásom szerint – még akkor is, ha ezt a viccességig bonyolult érvényesíteni – minél több ember boldogsága, azaz szabadsága, azaz inventív, mély és örömelvű sokszerűsége. Vagy – inverz módon fogalmazva – „filozófiám" minél kevesebb emberről akar lemondani mint menthetetlenül gonoszról, butáról, sivárról, agresszívről, irigyről, féltékenyről, bosszúállóról és kárörvendőről.)

A hungarológia fennmaradása szerintem is fontos lehet. Ez a fennmaradás ma egyenlő az intézményes állami finanszírozás biztosításával. És egyenlő – ebben tökéletesen igaza van KSzE-nek, és valószínűleg akkor is kevesen mondják az ellenkezőjét, ha mindegyikük hoz magával még egy embert – alapvető megújulásával. Olyan alapvető megújulásával, amely kérdésessé teszi, hogy az imént nem túl ellentmondásosan használtam-e a „fennmaradás" szót. Csak praktikus okokból nem javítottam ki. Ha a javak és pénzek elosztásának mai rendszerében leépítenék a hungarológiához kapcsolódó-kapcsolható intézményrendszert, beláthatatlan ideig nem épülne újjá. De miért is lenne baj ez?

Elsősorban két dolog miatt. Az egyik az, ami az úgynevezett „egyetemnek" is egyre inkább baja: hogy nem egyetem. A diszciplínák sokasodása (mely csak karteziánus alapokon előny, a tudás számára – mely mindig az eleven ember konkrét tudása – hátrány) együtt jár az interdiszciplinaritás gyengülésével, tulajdonképpen éppen „szakmai" denunciálásával. Az egyre erősebb specializáció egyre korlátoltabb embereket eredményez, akik vagy (in vitro) bekerülnek valamely egyre inkább pénz-uralta szakintézményi establishmentbe, egy sokszínű korporatista elnyomó rendbe, vagy pedig kirekesztődnek abból és elidegenült munkát kénytelenek végezni, vagy ha nem, az éhbér gondoskodik a ressentiment vírusainak (in vivo) terjedéséről. Ez erősödő korporatizmus egyik leglényegesebb vonása, hogy axiomatikája az önérdek-érvényesítés, amelynek legkényelmesebb módozata a döntéshozói pozíciók formális biztosítása és személyelvű disztribúciója, ennek következménye pedig az egyes diszkurzusok szakmai gyengülése. Az etablírozott diszkurzusok művelői mintha abban lennének érdekeltek, hogy tudásuk monopólium legyen. Ez az adminisztratív expanziót jelenti (új tanszék az államtitkártól, közvetlen projekttámogatás a multitól – ha nem mi kapjuk, kit érdekel a kutatási eredmény), az áttekinthetetlenség növekedését, az egyes ember tudásának beszűkülését. Ez kedvez az új, egyre globálisabb gazdasági-politikai-jogi rend egyre brutálisabban társadalommérnöki stílusának.

A „sokoldalúan művelt emberfők nevelésének" humanista szlogenje csak azért szolgálhatta az elnyomást, mert a – hungarológiát is létrehozó – XIX. századi tudományosság a felhalmozódó és átadható tudásnak, ha nem is véges, de végérvényes koncepciójában gondolkodott. A KSzE által is felvázolt ismeretkritikai megfontolások kontextusában azonban bízvást eszménynek tekinthető.

Márpedig hungarológia nem lehet más, mint vadul interdiszciplináris. De miért ilyen fontos az interdiszciplinaritás?

Talán a kognitív pszichológia szolgáltatja a legtöbb példát arra a nézeteim szerint roppant fontos összefüggésre, hogy az egy adott játékban, diszkurzusban való elmélyült tudás rejtélyes módon – semmiképp sem formalizálható extrapolációk módján – lényegi hatással van egy (olykor teljesen) másik játékban, diszkurzusban nyújtható teljesítményre. Aki él-hal a zene és a festészet sokféle alkotásáért, azt izgatni fogják a kozmológia és a genetika rejtelmei. Aki jól sakkozik és jól snóblizik, az jól fog gózni is. Sőt. (Ez bizonyos megszorításokkal érvényes: egy gyermekkorától kétnyelvű huszonéves korában könnyen és nagy hatékonysággal sajátítja el a negyedik nyelvet is, míg az, aki negyven éves koráig kizárólag az anyanyelvén beszélt, vérrel és verejtékkel is csak törni fogja az első idegen nyelvet.)

Egy ember vagy egy kultúra gazdagságának abszolút feltétele ez a diszkurzív sokoldalúság. Ezt nagyban elősegíti, sőt, akár a diszkurzív átjárhatóságot exponenciálisan megnövelheti, ha az egyes diszkurzusok átláthatóvá teszik magukat egymás számára. Azt gondolom, hogy egy mély és invenciózus Kant-szakértő és egy ugyanilyen számítógépes programozó egy óra alatt hatalmas mennyiségű, egymás számára roppant érdekes és fontos tudást képesek közvetíteni (akárcsak egy ugyanilyen nyelvtörténész, filmrendező, agykutató stb.).

A módszertani kifinomultság, a szimbolikus precízió, a meggyőzési eljárások élesítése stb. természetesen erénye lehet az egyes diszkurzusoknak (vö. „diszciplína"), de csak ha nem tévesztik szem elől a saját létük értelmére vonatkozó kérdést. És az nem egzisztenciális, hanem egzisztenciális.

A másik, az előzővel szorosan összefüggő ok, ami miatt fontos lehet a hungarológia fennmaradása, azaz megújulása, az a humántudományok látványos kiszorulása és presztízsvesztése a társadalmi, kulturális élet minden területén. A magyarországi rendszerváltozás különösen kedvezett – fenn is, lenn is, jobbra is, balra is – a korlátolt interszubjektivitásnak, a nyers pénz- és hatalomelvűségnek, a reflektálatlan önzésnek, az agresszív rövidlátásnak. Az általános tahósodás legbiztosabb ellenlábasai – humántudományok, irodalom, művészetek, elméleti reflexió – még nem tudták lereagálni ezt a(z éppen leginkább őket érintő) váltást és legitimálni szerepüket az új körülmények közepette, másokkal is elhitetni, hogy szükség van rájuk. Talán mert maguk sem autentikusak erre adott válaszaikban. Talán mert maguk is elhitték, hogy az új időknek új technikái megszabadítják az önzést a rossz lelkiismerettől (a lélek rossz ismeretétől – a tudattalan literális).

Kérdés persze, hogy a roppant nagy számú érdekes és fontos humántudományos kutatási irányok vagy az elméleti reflexió számára kitüntetett témák között milyen helyet foglalhat el a „magyar(ság)" mint olyan. Mint milyen? És miért lenne – akár Magyarországon is – előrébb e preferencialistán, mint a „pszichózisok" vagy akár a „hermeneutika"? („Alkohol", „öngyilkosság", „szexuális preferenciák", „sumerológia" stb.)

Számít-e, hogy az a hermeneutika, amelyen KSzE oly igen iskolázott, jellegzetesen német? Erre a kérdésre „határozott »igen és nem«-mel felelhetek" – mint Feyerabend mondta, természetesen teljesen más kérdésre felelve. Plauzibilis a mondat, hogy a hermeneutikát a német kultúra adta a világnak, de felvetődik a kérdés, hogy amennyiben (viszonylag) univerzálissá, transzkulturálissá tudta tenni magát, mennyiben par excellence német. És ugyanez pepitában: amennyiben a magyar kultúra a jelek szerint szinte semmi figyelemre méltót nem adott a világnak, számít-e, hogy milyen a „magyar(ság)" mint olyan?

Az viszont bizonyosnak látszik, hogy Gadamer, Nietzsche, Hegel, Schlegel, Schubert, Mozart, Rilke, Kleist és a többi (és a legtöbb vonalon a harmadrangú is kétszer olyan jó, mint a magyar első) egymást feltételezik. És ugyanez piros-fehér-zöldben (Doctor Johnson gyémánt kiazmusával): ahol jó, ott nem eredeti, és ahol eredeti, ott nem jó.

KSzE tkp. mindkét itt felvetett szempont alapján dicsérhető és elmarasztalható. Egyfelől írása széles spektrumú, sokoldalúan átgondolt és (ez számomra tőle új) gyengéd és bölcs. Másfelől, amiért eddig is talán a legtöbb kritika érte (és persze szóban több – és persze durvább –, mint írásban): stílusa; ezen belül is elsősorban hogy diszkurzusa nyilvánvalóan és tipikusan exkluzív technika. És egyfelől radikálisan szakít azzal az esszencializmussal, amely „a magyar(ság)"-ról szóló legtöbb diszkurzust a XIX. század óta meghatározza (melyek, mondanunk sem kell, szintén gyengébb minőségű és feldolgozatlan importáruk), így a hungarológiát is, és ehelyett a másik- és önértelmezés kölcsönös nyitottságában látja az üdvös „igazságtörténés" lehetőségét. Másfelől írása nagyon német.