Pegazus, szárnyak

1a

A méhesben találtam szárnyakat, amelyek
nem repültek már sehová sem. Apám a kasok
körül sepert velük, a megtört fehér szárnyakkal,
döglött méheket, molyrágta lépet, méhek kis
szárnyait, kiszáradt pókokat, limet-lomot, ami lehullt
a néhány deszkaszálra. A méhes szűk volt

1b
és hosszúkás, a kasok szája a kert felé nézett,
amerre röptette apám a néhány családot,
amely a lépes mézet adta a családnak. Régen
lekénezték az egész rajt, és kivágták a nehéz
lépeket. Aztán csak elvettek tőlük, leseperve
a makacs dolgozókat, vigyázva az anyára. Nem
volt még pergető, se kaptár, csak a gyékény-
kas, amelyeket gyártott apám telente,
mindig többet, mint amennyire szükség volt,
a padláson pedig üresen lógtak a szarufák
alatt felakasztva, mint könnyű harangok,

2a

amelyekbe beköltözött időnként néhány folt-
darázs. Így telt az év, a télre jött tavasz,
készültek új kasok, kirepült akácra a
dolgozók hada, az új fiasítás, amely éhes
volt nagyon, és addig repült, míg szárnyai
elkoptak teljesen. Akkor még takarítottak

2b
kicsit a kasban, nevelték a következő
fiasítást. Aztán egyszerre nem mozogtak
tovább. Akkor jöttek a következő takarítók,
akiknek időközben szintén elkopott a
szárnyuk már, kihordták őket a kas szája elé,

2c
ahonnan apám a szárnyakkal seperte
őket össze. A fehér tollseprűvel, amelyet
a csont és a bőr tartott össze, halott
szárnyvége a libának, amelyet levágtunk
mindjárt az állatról, amikor nyakát

3
elmetszettük. Csak a szárnycsonkra
volt szükségünk, a véres csontot ekkor
a fahamuba nyomtuk bele azonnal,
és ettől mint valami múmia, maradt
minden egyben, tollak a beszáradt
bőrben és kész volt a seprű máris.
Használtuk mindenütt, ahol láda alját,
asztal lapját kellett tisztára söpörni.
Csak a fekete csonk emlékeztetett

4a
arra, hogy egykor repült ez a csonk,
hogy úszott a vízben vagy csak csapkodott,
hajtotta maga körül a levegőt. Toll-
seprű kacsából is készült, de az nem
volt olyan tartós. Ezzel játszottunk,

4b
hogy két tollseprűt felkötöttünk a
vállunkra, a lapocska fölé, amellyel
mozgatni lehetett őket, a nagy
lapockacsonttal. És rohantunk le és
fel az udvaron, ahogy tudtunk, rebbentek
szét a tyúkok, kacsák, libák. Futott
a kutya utánunk és ugatta a szárnyakat.
Azt képzeltük, tudunk repülni mindjárt,
felszállunk, ahogy a szarka, a galamb.
De ez sose történt meg. Néha meg a

4c
bokánkra kötöttük, amikor a melegben
izzadtunk nagyon és rohantunk kint
a poros földúton, amelyen szekerek
jártak el. Üresen mentek ki és meg-

5
rakva jöttek vissza. Nyaranta hatalmas
kazlakat raktak rájuk, megszélesítve
a petrencével alul, hogy aztán eltűnt
teljesen minden a kerékig. A lovak is
alig fértek el a szénától. Ilyenkor néha
vezették a lovat, nem mászott fel a
kocsis a széna tetejére. A gyerekeket
küldték fel, mert azok mindig fáradtak,
rínak, hadd örüljenek. Én féltem, mert

6a
annyira kilendült ott fenn a szekér
a gödrökön átmenve, hogy alig tudta
visszanyerni az egyensúlyt. A keresztbe
egymáson átvetett kötelekbe görcsösen
kapaszkodtam. A lovak is erőlködtek,

6b
mert van azért súlya a szénának, ha meg-
rakják alaposan, a közepét betapossák,
hogy fogja egymást össze a szálas
széna. A tikkasztó hőségben így
sétált haza a szekér, meg a ló, meg
az ember, mind fáradt volt már,
szomjas és elcsigázott. Egyszer csak

6c

megálltunk. Az egyik ló erőlködött,
kapart a lábával, mintha gödörbe
csúszott volna. Pedig nem. Aztán
meg eldőlt. A másik megijedt, de
megállt. Gyorsan leszerszámozták,
hogy kényelmesen fekhessen el.
Amikor mi lecsúsztunk a szalma
tetejéről, már mozdulatlan volt
az oldalán, és rándult még a

6d
lába néha. Alatta pedig hatalmas
nedves tócsa a porban, amely ettől
elsötétült és a tűző napsütésben
olyan volt, mintha árnyékot vetne
ide valami, pedig mégsem. Akkor
már éreztem a szagról, hogy ez
húgy, amelyet a megszakadt állat
eresztett. Hogy tudott ennyi kifolyni
belőle, mintha minden kijött volna,
ami víz volt benne szegényben. A

7a
másikat a kocsival kegyeletből
előbbre vezették. A fekvő lovat
állták körbe a férfiak és akik
jöttünk haza a gyűjtésből. Jaj, a
szerencsétlen, mondták… Öreg
volt. Meg a hőség. Legalább nem
szenvedett, morogták ezt is. Én is
így szeretném, ha lehet, kívánni a
véget, mindenki hozzátett még
valamit. Hagyjuk. Menjünk. Majd
a dögkútra kivisszük, mondták,

7b
és indultunk tovább, de már csak
egy lóval, és segített neki mindenki az
árkoknál, villákkal toltuk a szekeret át
lassan. Így éltek az istenek a lovakkal
a görbe folyó partjainál, hol a távoli kék
hegyeket délibáb felhőzte el szemük
elől, a nyári melegben a délibáb, meg a
szemhéjról lefutó csípős izzadságcsepp.