„A ma­gyar tár­sa­da­lom én­ké­pé­be nem tar­to­zik be­le az, hogy a női írók­ra em­lé­kez­zen” – szö­ge­zi le köny­ve elő­sza­vá­ban Meny­hért An­na, ám úgy vé­li, a ma­gyar kul­tú­rá­ban en­nek el­le­né­re lé­te­zik egy „rej­tő­ző” női iro­dal­mi ha­gyo­mány, amely­nek né­hány szer­ző­jét és mű­vét hos­­szabb-rö­vi­debb időn át a fér­fi­ak ala­kí­tot­ta ká­non is szá­mon tart­ja, hogy azu­tán ki­hull­ja­nak a ros­tán. Meny­hért a ká­non­ba egy­szer már be­ke­rült, majd on­nét még­is ki­ve­tett, más ese­tek­ben az élet­mű­vük hi­á­nyos is­me­re­té­ben be­fo­ga­dott, il­let­ve a pe­ri­fé­ri­án meg­re­kedt női írók kö­zül a szá­má­ra leg­fon­to­sabb öt­nek az élet­raj­zá­val, né­hány mű­vé­vel és azok fo­gad­ta­tá­sá­val fog­lal­ko­zik, ar­ra ke­res­ve a vá­laszt, hogy a ha­zai iro­da­lom tör­té­ne­té­ből vé­gül mi­ért ma­rad­nak ki még ma is a nő­ne­mű al­ko­tók. (A kö­tet­ben kö­vet­ke­ze­te­sen a „női író” ki­fe­je­zést hasz­nál­ja, mert úgy ér­zi, az „író­nő” szó­nak a mai nyelv­hasz­ná­lat­ban le­ki­csiny­lő fel­hang­ja van.) Nem éri be mel­lő­zé­sük le­het­sé­ges oka­i­nak fel­tá­rá­sá­val: an­nak ér­de­ké­ben, hogy iro­dal­mi ha­gyo­má­nyunk tar­tal­ma meg­vál­toz­zon, konk­rét szö­ve­ge­ket ja­va­sol ál­ta­lá­nos is­ko­lai és kö­zép­is­ko­lai tan­köny­vek­be kö­te­le­ző ol­vas­mány­nak – s e má­ra el­fe­le­dett ver­sek és pró­zai mű­vek elem­zé­sé­vel alá is tá­maszt­ja vá­lasz­tá­sát. Az Er­dős Renée-ről, Ne­mes Nagy Ág­nes­ről, Czóbel Minkáról, Kosztolányiné Harmos Ilo­ná­ról és Lesznai An­ná­ról szó­ló fe­je­ze­tek­ből ál­ló, „az es­­szé, az iro­da­lom­tu­do­má­nyi ta­nul­mány és a tu­do­má­nyos is­me­ret­ter­jesz­tés ele­me­it” öt­vö­ző köny­vét (27.) ép­pen ezek a ká­non­bő­ví­tést szol­gá­ló, ér­zé­keny in­terp­re­tá­ci­ói te­szik a női iro­da­lom iránt ér­dek­lő­dő la­i­ku­sok mel­lett a szak­ma­be­li­ek fi­gyel­mé­re is mél­tó ol­vas­mán­­nyá.

      Ami­kor lát­szó­lag az ér­vé­nyes kor­pusz szem­pont­ja­i­hoz iga­zod­va köz­re­mű­kö­dik egy nő­írók­kal bő­ví­tett fér­fi ká­non lét­re­ho­zá­sá­ban, Meny­hért az Elaine Showalter günokritikai irány­za­tá­val Nyu­ga­ton negy­ven éve kez­dő­dött, az el­múlt húsz év­ben ná­lunk is el­in­dí­tott fo­lya­mat­hoz csat­la­ko­zik, de nem éri be en­­nyi­vel: a fe­mi­niz­mus újabb irány­za­ta­i­nak nyo­mán, me­lyek a ká­non­kép­ző esz­té­ti­kai íté­le­tek elő­fel­te­vé­se­it is meg­kér­dő­je­le­zik, a meg­lé­vő ká­non fe­mi­nis­ta dekonstruálására tö­rek­szik. E dekonstrukció ré­sze­ként el­en­ged­he­tet­len­nek tart­ja, hogy a női írók kö­ré épí­tett narratívák, me­lyek le­ér­té­ke­lik sze­mé­lyü­ket vagy mű­ve­i­ket, meg­vál­toz­za­nak (17.). Ab­ból a ki­in­du­lás­ból, hogy bi­zo­nyos té­mák és mű­faj­ok nő­i­nek szá­mí­ta­nak, és ezért a fér­fi szem­pon­tú esz­té­ti­ka szá­má­ra ér­dek­te­le­nek, „egy mű­fa­ji ér­te­lem­ben tá­gabb szem­pont­rend­szer” ki­ala­kí­tá­sa se­gít­sé­gé­vel bő­ví­te­né a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­tét (21.). A „retroaktív, vis­­sza­me­nő­le­ges” bő­ví­tés­hez tart­ja te­hát fon­tos­nak, „hogy a női iro­da­lom szö­ve­gei szá­má­ra meg­ta­lál­juk, ki­dol­goz­zuk a női iro­da­lom adek­vát ka­te­gó­ri­á­it, mű­fa­ja­it és mér­cé­it, ame­lyek ré­vén ezek a szö­ve­gek sa­ját vi­lá­guk­ra ta­lál­nak, és ab­ban ran­got nyer­nek, nem pe­dig ká­non­pe­re­mi, kü­lönc szö­veg­ként sod­ród­nak.” (19., 177.) A női mű­faj­ok­hoz so­rol­ja töb­bek közt a nap­lót, me­mo­árt, ön­élet­raj­zot, le­ve­le­ket, az „ér­zel­mes” ver­se­ket (20.) – no­ha azok az al­ko­tá­sok, me­lye­ket e mű­for­mák­ban fér­fi szer­zők ve­tet­tek pa­pír­ra, mint pél­dá­ul Kis­fa­ludy Sán­dor ver­sei, II. Rá­kó­czi Fe­renc em­lék­ira­tai, Ady End­re le­ve­lei, fenn­tar­tá­sok nél­kül be­ke­rül­tek a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­té­be. A női írók ese­té­ben fé­lő, hogy nem el­ső­sor­ban az ál­ta­luk gya­ko­rolt mű­faj­ok­kal, a sa­já­tos női írás­mód­dal volt a fér­fi iro­dal­má­rok­nak ba­juk, ha­nem női mi­vol­tuk­kal, a nők szte­re­o­tip fel­fo­gás sze­rint a fér­fi­a­ké­tól el­ma­ra­dó szel­le­mi ké­pes­sé­ge­i­vel, s kom­pe­ten­ci­á­juk el­vi­ta­tá­sa ve­ze­tett az­tán az ál­ta­luk hasz­nált mű­faj­ok le­ér­té­ke­lé­sé­hez. Nyu­ga­ton is ez a me­cha­niz­mus mű­kö­dött: pél­dá­ul Mary Shel­ley hí­res tu­dó­sok­ról az 1830-as évek­ben írt élet­raj­za­it is csak 2002-ben ad­ták ki új­ra, de mint al­ko­tó ér­tel­mi­sé­gi nőt már éle­té­ben ko­mo­lyan vet­ték, és saj­tó alá ren­dez­het­te fi­a­ta­lon meg­halt köl­tő fér­je mű­ve­it, mi­köz­ben Ma­gyar­or­szá­gon sen­ki­nek eszé­be sem ju­tott, hogy egy an­no­tált Pe­tő­fi-ki­adás az el­be­szé­lé­se­ket író Szendrey Jú­lia gon­do­zá­sá­ban je­len­het­ne meg. Itt­hon a pat­ri­ar­chá­lis szem­lé­let­mód a pol­gá­ro­so­dot­tabb tár­sa­dal­ma­ké­nál ke­vés­bé bi­zo­nyult meg­in­gat­ha­tó­nak a nő­eman­ci­pá­ci­ós tö­rek­vé­sek meg­je­le­né­se óta el­telt két év­szá­zad­ban.

      Bár nem­igen kí­nál­ko­zik más út, mint amin Meny­hért jár, ami­kor a nyu­ga­ti iro­da­lom­el­mé­let ered­mé­nye­it hasz­no­sít­va a be­fo­ga­dás re­mé­nyé­ben új esz­té­ti­kai szem­pont­rend­szer alap­ján ele­mez a ká­non­ból ki­ha­gyott mű­ve­ket, a cél el­éré­se nem lesz kön­­nyű. Pél­da er­re Kosztolányiné Harmos Ilo­na két, a Noran Ki­adó­nál meg­je­lent me­mo­ár­ja (Bu­rok­ban szü­let­tem, 2003, Tü­zes ci­pő­ben, 2004). Eze­ket Borgos An­na már a fe­mi­nis­ta pszi­cho­ló­gia is­me­re­té­ben ren­dez­te saj­tó alá, és az ol­va­sók­nál si­kert is arat­tak, de hi­á­ba. „Az iro­dal­mi ká­non azon­ban most sem fo­gad­ta be eze­ket a szö­ve­ge­ket” – kény­te­len meg­ál­la­pí­ta­ni Meny­hért, s az­zal ma­gya­ráz­za a ku­dar­cot, hogy „a mű­faj­ok, ame­lyek­ben ő írt, a klas­­szi­kus ká­no­nok szem­pont­rend­sze­re alap­ján má­sod­la­gos­nak szá­mí­ta­nak.” (185–186.) El­fo­gad­ta­tá­suk ér­de­ké­ben ér­tel­me­zi ezért e mű­ve­ket női au­to­bi­og­rá­fia­ként és női holokausztmemoárként, de a ró­luk meg­je­lent kri­ti­kák alap­ján fel­té­te­lez­he­tő, hogy neg­li­gá­lá­su­kon az új ol­va­sat sem fog se­gí­te­ni, mert el nem is­me­ré­sük oka még min­dig az, hogy nő ír­ta őket, amit Harmos ese­té­ben csak sú­lyos­bít, hogy rá­adá­sul egy író fe­le­sé­ge is. „Kosz­to­lá­nyi be­fo­lyá­sa fe­le­sé­gé­nek írás­mód­já­ra, té­má­i­ra, vi­lág­lá­tá­sá­ra jó­val több egy­sze­rű ha­tás­nál. Az író ugyan­is, ahogy ezt fenn­ma­radt szö­ve­gek­ből, vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek­ből ki­kö­vet­kez­tet­het­jük, a ma­ga ké­pé­re for­mál­ta fe­le­sé­gét” – je­len­tet­te ki a két me­mo­ár kap­csán egy el­is­mert női iro­dal­már, a hu­sza­dik szá­zad el­ső fe­le női iro­dal­má­nak át­ér­té­ke­lé­sét meg­kí­sér­lő ta­nul­mány­kö­tet­ben 2009-ben, hoz­zá­té­ve, hogy „a Pygmalion-effektus sa­já­tos vál­to­za­tát lát­juk te­hát egy önál­ló al­ko­tá­so­kat lét­re­ho­zó író­fe­le­ség [Kosztolányiné] ese­té­ben is.”¹ Amíg a tár­sa­da­lom a nő­ket a fér­fi­ak­hoz ké­pest má­sod­ren­dű­nek tart­ja, és a maszkulin ha­ta­lom­nak alá­ren­delt­sé­gü­ket ter­mé­sze­tes­nek fo­gad­ja el, az író­nők to­vább­ra is csak ki­vé­te­le­sen ke­rül­het­nek be az iro­dal­mi hagyományba.²

      Az egyes író­nők­ről szó­ló szö­ve­gek nem iro­da­lom­tör­té­ne­ti kro­no­ló­gia sze­rint kö­ve­tik egy­mást: a hu­sza­dik szá­zad má­so­dik fe­lé­nek je­les köl­tő­jé­ről, Ne­mes Nagy Ág­nes­ről írt rész előbb ta­lál­ha­tó, mint a ver­se­i­vel a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad vé­gén je­lent­ke­ző Czóbel Minkáé. A fe­je­ze­tek a meg­írás idő­rend­jét kö­ve­tik, mert a szer­ző e rend­ha­gyó meg­ol­dás­sal is je­lez­ni kí­ván­ja, hogy a kö­tet „sze­mé­lyes tör­té­ne­te” is, mely­nek lét­re­ho­zá­sa le­he­tő­vé tet­te, hogy női író­ként, köl­tő­ként tisz­táz­za elő­de­i­hez fű­ző­dő vi­szo­nyát (27.). Fe­mi­nis­ta iro­da­lom­el­mé­le­ti alapozottságú köny­vé­ben a női írás­mód­nak (és a mun­ká­já­nak el­mé­le­ti hát­te­rét be­mu­ta­tó elő­szó­ban em­lí­tett kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gia me­to­do­ló­gi­á­já­nak is) meg­fe­le­lő­en a tu­do­má­nyos mű­vek­nél meg­szo­kott­hoz ké­pest sze­mé­lye­sebb han­got hasz­nál. A fe­je­ze­tek ele­jén és vé­gén ta­lál­ha­tó ref­lex­ív és önreflexív ré­szek­ből az ol­va­só meg­tud­hat­ja, hogy a kul­tú­ra­ala­kí­tó in­téz­mé­nyek ho­gyan vi­szo­nyul­nak a tár­gyalt női al­ko­tók­hoz (a rákoshegyi Er­dős Renée Ház pél­dá­ul hely­tör­té­ne­ti ki­ál­lí­tás­nak ad he­lyet, haj­da­ni vil­lá­já­ban az író­nő csak egy ap­ró szo­bát ka­pott), s a mo­no­grá­fia szer­ző­jé­ről is ki­de­rül az in­terp­re­tá­ci­ó­it be­fo­lyá­so­ló tár­sa­dal­mi meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­nak né­hány ele­me (negy­ven­há­rom éves, van fér­je és egy kis­fia stb.).              

      Az öt női író kö­zül, aki­ket elő­de­i­nek te­kint, mert mind­egyik­ben fel­fe­de­zett olyan „jel­lem­vo­nást, élet­raj­zi mo­tí­vu­mot vagy ese­ményt, stí­lust, szem­lé­let­mó­dot”, ami­vel azo­no­sul­ni tu­dott, nem mind­egyi­kük ese­té­ben vol­tak „elő­ze­tes tám­pont­jai” (uo.), ezért nyo­moz­ni kez­dett utá­nuk. A nyo­mo­zás azon­ban nem fel­tét­le­nül volt szük­sé­ges: má­ra már mind­egyi­kük élet­raj­za is­mert, még ha ér­de­mes is újabb in­for­má­ci­ók­kal bő­ví­te­ni, amint azt Meny­hért meg is te­szi. Az el­ső női író, aki a fi­gyel­mét fel­kel­tet­te, a női sze­xu­a­li­tást az elő­de­i­nél me­ré­szeb­ben áb­rá­zo­ló Er­dős Renée volt. Mi­vel ró­la egy­ál­ta­lán nem ren­del­ke­zett „hát­tér-in­for­má­ci­ó­val” (31.), élet­raj­zi ada­ta­it gép­irat for­má­já­ban fenn­ma­radt vis­­sza­em­lé­ke­zé­sé­ből ál­lí­tot­ta ös­­sze, pe­dig a „Sze­re­lem és ká­non kö­zött” cí­mű fe­je­zet­ben idé­zett Jolanta Jastrzębska és Kemenes Géfin Lász­ló, il­let­ve Agatha Schwartz is hi­vat­koz­nak „A leg­ero­ti­ku­sabb ma­gyar író­nő: Er­dős Renée” cí­mű ta­nul­má­nyom­ra, ami­nek is­me­re­té­ben Meny­hért né­mi utá­na­já­rást meg­spó­rol­ha­tott vol­na magának.³ Ab­ban ugyan­is egye­bek mel­lett már sze­re­pel, hogy a fér­je­zet­len lány Bródy Sán­dor­ral foly­ta­tott vi­szonyt, és sza­kí­tá­suk kö­vet­kez­té­ben ideg­ös­­sze­om­lást ka­pott, az író pe­dig ön­gyil­kos­sá­got kí­sé­relt meg, majd el­in­téz­te, hogy a la­pok, ame­lyek­nek sze­re­tő­je ad­dig di­va­tos szer­ző­je volt, ne kö­zöl­jék az írá­sa­it. Azt már va­ló­ban Meny­hért nyo­moz­ta ki, hogy Bródy azért akart vé­get vet­ni az éle­té­nek, mert azt hit­te, hát­ge­rinc­sor­va­dá­sa van (35.). Ez az ada­lék vég­re ért­he­tőb­bé te­szi Er­dős lel­ki vál­sá­gá­nak mély­sé­gét: a bé­nu­lás­sal fe­nye­ge­tő hát­ge­rinc­sor­va­dás, más né­ven tá­besz, az ak­ko­ri­ban még gyó­gyít­ha­tat­lan vér­baj (szi­fi­lisz) ké­sei sza­ka­szá­ban meg­je­le­nő be­teg­ség volt, így nem cso­da, hogy a két­ség­beesett fi­a­tal nő élet­vi­te­le ra­di­ká­lis meg­vál­toz­ta­tá­sa mel­lett dön­tött, mely­nek el­ső lé­pé­se­ként fel­vet­te a ka­to­li­kus val­lást. Hi­tét oly mé­lyen át­él­te, hogy ha­tá­sá­ra meg­ta­gad­ta ko­rai, a ha­gyo­má­nyos sze­rel­mi lí­rá­val sza­kí­tó, szubverzív ver­se­it, s új köl­te­mé­nye­i­ben és re­gé­nye­i­ben már a női sze­rep kon­zer­va­tív fel­fo­gá­sát igye­ke­zett kép­vi­sel­ni. Eköz­ben a női sze­xu­a­li­tás őt kez­de­tek­től fog­lal­koz­ta­tó té­má­já­ról sem mon­dott le (Pándy György if­jú­sá­ga cím­mel 1928-ban még egy lesz­bi­kus te­ma­ti­ká­jú pszi­cho­ló­gi­ai re­gényt is írt), bár mű­ve­i­ben nor­ma­sze­gő sze­rep­lő­it el­buk­tat­ta. De a pró­zá­ját jel­lem­ző el­lent­mon­dá­sos­ság ta­lán nem szán­dé­kos „írói tech­ni­ka” kö­vet­kez­mé­nye volt, nem „köz­tes meg­ol­dás­nak, komp­ro­mis­­szum­nak” szán­ta, mely­nek se­gít­sé­gé­vel „író ma­rad­ha­tott az 1920-as évek­ben” (41., 45.), mint Meny­hért fel­té­te­le­zi. Va­ló­szí­nűbb­nek tű­nik, hogy egy­szer­re akart a kor tár­sa­dal­mi prob­lé­má­i­val fog­lal­ko­zó ma­gas iro­da­lom kép­vi­se­lő­je és jó ka­to­li­kus is len­ni, hi­szen az egy­ház a hí­ve­i­től el­vár­ta, hogy a gyó­nás so­rán még vá­gya­i­kat is vall­ják be, s fel­te­he­tő­en azért tért vis­­sza a sze­xu­a­li­tás áb­rá­zo­lá­sá­hoz új­ra és új­ra, mert nem ér­tet­te meg, hogy az őszin­te­ség kö­te­le­zett­sé­ge csak a gyón­ta­tó­fül­ké­re vo­nat­ko­zik. Író kor­tár­sai úgy gon­dol­ták, hogy Er­dős Renée ne­ve leg­alább mint köl­tőé fenn­ma­rad az utó­kor­nak, mai iro­da­lom­tör­té­né­szek vi­szont Ady előd­je­ként és női té­má­val fog­lal­ko­zó női író­ként is vo­na­kod­nak a ká­non­ba be­fo­gad­ni.

      Ne­mes Nagy Ág­nes a ke­vés ka­no­ni­zált női írók egyi­ke, s ép­pen iro­dal­mi ha­gyo­mány­ba fo­ga­dá­sá­nak fo­lya­ma­ta és kri­té­ri­u­mai vi­lá­gí­ta­nak rá, hogy egy te­ma­ti­kai vagy „mű­fa­ji ér­te­lem­ben tá­gabb szem­pont­rend­szer”, bár ki­ala­kí­tá­sa kí­vá­na­tos, a ká­non bő­ví­té­sét nem fel­tét­le­nül fog­ja elő­se­gí­te­ni. Mint Meny­hért An­na ki­mu­tat­ja, ami­kor a tár­gyi­as, ob­jek­tív köl­té­sze­té­ért be­csült köl­tő­nő ko­ráb­ban el­tit­kolt ala­nyi, női ver­se­it Ös­­sze­gyűj­tött ver­sei ré­sze­ként Len­gyel Ba­lázs 1995-ben köz­re­ad­ta, „az iro­da­lom­tör­té­net-írás lé­nye­gé­ben nem re­a­gált ar­ra, hogy egy élet­mű meg­dup­lá­zó­dik”, s vi­lá­gos­sá vált, hogy az új ver­sek a mű­vé­sze­té­ről al­ko­tott ké­pet, mint mo­nog­rá­fu­sa, Schein Gá­bor fo­gal­ma­zott, „lé­nye­ges vo­nat­ko­zá­sok­ban” nem fog­ják mó­do­sí­ta­ni (76.).

      A mo­dern ma­gyar köl­té­szet elő­fu­tá­rá­nak te­kint­he­tő Czóbel Minkáról szó­ló har­ma­dik fe­je­zet jól il­luszt­rál­ja azt a sa­já­tos meg­kö­ze­lí­tés­mó­dot, mely­nek se­gít­sé­gé­vel a női író­port­rék egyes vo­ná­sa­it mind­két nem­be­li iro­dal­má­rok a sze­mé­lyek és al­ko­tá­sa­ik le­ér­té­ke­lé­sé­re hasz­nál­ják. A mű­vei kri­ti­kai fo­gad­ta­tá­sát a je­le­nig fel­dol­go­zó Meny­hért fel­tár­ja, hogy Czóbel kva­li­tá­sa­it – igaz ép­pen a Nyu­ga­tot szer­kesz­tő Osvát Er­nő ki­vé­te­lé­vel – kor­tár­sai el­is­mer­ték, te­hát ká­non­ké­pes­sé vált, ám az idő­köz­ben fe­le­dés­be me­rült mű­vé­sze­tét az 1970-es évek­ben új­ra­ér­té­ke­lő Pór Pé­ter az­ál­tal, hogy né­mely mű­vé­nek nor­ma­sze­gő tar­tal­má­ra a köl­tő­nő csú­nya­sá­gá­ban, ma­gá­nyos „vén­lány­sá­gá­ban” vélt ma­gya­rá­za­tot lel­ni, ki­sik­lat­ta a re­cep­ci­ót. Idő­köz­ben hi­á­ba vál­to­zott az élet­raj­zi narratíva – az el­múlt évek­ben fény de­rült rá, hogy anarcsi bir­to­kán fél év­szá­za­don át egy Bob­nak be­cé­zett né­met fes­tő­nő­vel élt, te­hát is­mer­het­te a „be­tel­je­sült sze­rel­met” –, a szte­re­o­tí­pia to­vább vi­rul. Czóbel 2000-ben ki­adott, rá­adá­sul a ro­man­ti­kus sze­re­lem-fel­fo­gást iró­ni­á­val, sőt szar­kaz­mus­sal áb­rá­zo­ló el­be­szé­lé­se­it tar­tal­ma­zó kö­te­te utó­sza­vá­nak szer­ző­je még min­dig „ma­gány­ra ítélt, kü­lönc vén­kis­as­­szony­nak” ne­ve­zi őt, ami­vel Már­ton Lász­ló, nyil­ván szán­dé­ka el­le­né­re, ma­ga is hát­rál­tat­ja ká­non­ba emelését.⁴

      A Kosz­to­lá­nyi Dezsőné Harmos Ilo­na fent már em­lí­tett me­mo­ár­ja­i­ról szó­ló ne­gye­dik fe­je­zet­ben Borgos An­na Port­rék a Má­sik­ról. Al­ko­tó­nők és al­ko­tó­tár­sak a múlt szá­zad­előn cí­mű monográfiájának⁵ kér­dés­fel­te­vé­sei nyo­mán Meny­hért An­na azt vizs­gál­ja, hogy egy író nő szá­má­ra mit je­len­tett író­fe­le­ség­nek len­ni, s ez a stá­tus mi­ként be­fo­lyá­sol­ta mű­ve­ik meg­íté­lé­sét. Meny­hért a kis­lány Harmos női iden­ti­tá­sá­nak for­má­ló­dá­sá­ról szó­ló Bu­rok­ban szü­let­tem egyes rész­le­te­it kö­zép­is­ko­lai ol­vas­mány­nak ja­va­sol­ja, hogy a di­á­kok ne csak a fi­úk szem­szö­gé­ből is­mer­hes­sék meg a ne­mi érés fo­lya­ma­tát (152.), de ja­vas­la­ta alig­ha­nem fal­ra hányt bor­só ma­rad. Még a mai női iro­da­lom elő­fu­tá­ra­i­nak te­kin­tett író­nők szö­ve­ge­i­ből is vá­lo­ga­tó, 2005-ben meg­je­lent, „An­to­ló­gia a női sze­xu­a­li­tás­ról” al­cí­mű Éj­sza­kai állatkert⁶ szer­kesz­tői sem a té­má­ba vá­gó rész­le­tet vá­lasz­tot­tak Harmos Ilo­ná­tól, ha­nem a Nyu­gat író­i­nak fe­le­sé­ge­i­ről ké­szí­tett, vit­ri­o­los port­ré­it. Harmos, bár ne­ki ma­gá­nak nem vol­tak (sú­lyos) ké­te­lyei író­nő mi­vol­tát il­le­tő­en, úgy tű­nik, még hu­szon­egye­dik szá­za­di női utó­dai sze­mé­ben is mint Kosz­to­lá­nyi Dezsőné ér­de­kes.

      Meny­hért sze­rint Lesznai An­na hely­ze­te lát­szó­lag ked­ve­zőbb: ugyan a ná­ciz­mus elől az USA-ba emig­rált, va­ló­já­ban so­ha nem vált el­fe­le­dett író­vá, bár fő­ként ipar­mű­vész­ként tar­tot­ták szá­mon. Csa­lád­re­gé­nye, a Kez­det­ben volt a kert meg­je­le­né­sét kö­ve­tő­en a hat­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ben meg­élén­kült irán­ta a fi­gye­lem, ami több­ször, leg­utóbb a 2000-es évek­ben, új len­dü­le­tet ka­pott (191.). A ró­la szó­ló ötö­dik fe­je­zet­ben a szer­ző még­is „ká­non­ba zárt­sá­gá­ról” be­szél, s kü­lö­nö­sen a re­gény­ről szó­ló elem­zé­se­ket ke­ves­li (jog­gal). Ő ma­ga a kri­ti­ku­sai ál­tal bő­be­szé­dű­sé­ge, szer­ke­ze­ti prob­lé­mái mi­att bí­rált mű női ol­va­sa­tát nyújt­ja. Úgy gon­dol­ja, a ter­je­del­mes al­ko­tás nem „szer­ke­zet­nél­kü­li”, ha­nem a szer­ke­ze­te nem hi­e­rar­chi­kus: a Lesznai-kutató Tö­rök Pet­ra a szö­veg­épít­ke­zés­ről tett meg­jegy­zé­sét to­vább­fej­leszt­ve a mű hím­zé­si tech­ni­kát idé­ző írás­mód­ját tart­ja meg­ha­tá­ro­zó jel­lem­ző­jé­nek (204.). Ha Lesznai mű­vé­sze­te a ma­gyar női iro­dal­mi (kul­tu­rá­lis) ha­gyo­mány ré­sze is, nem­csak e ká­non­be­li po­zí­ció „le­zárt­sá­ga” prob­le­ma­ti­kus (uo.), ha­nem egy­elő­re ma­ga a po­zí­ció is. Pél­da er­re Lit­ván György az író­nő fér­jé­ről, Jászi Osz­kár­ról szó­ló, 2003-ban meg­je­lent vas­kos mo­nog­rá­fi­á­ja, mely­ben a li­be­rá­lis tör­té­nész mind­ös­­sze az aláb­bi (né­mi­képp szexista) so­ro­kat szen­tel­te Lesznai mű­vé­sze­té­nek és né­ze­te­i­nek: „Má­li köl­tő, fes­tő, me­se­író és min­den­faj­ta mű­vé­szet mű­ve­lő­je, ha­tal­mas tes­té­ben is gyer­me­ki­en tisz­ta lé­lek, aki min­den em­be­rit és ter­mé­sze­tit el­fo­gad, nem ítél­ke­zik, s el­vek­hez, esz­mék­hez, po­li­ti­ká­hoz alig van köze…”⁷

      Amint az öt ki­vá­lasz­tott író­nő meg­íté­lé­se mu­tat­ja, a női al­ko­tó­kat ér­de­mük sze­rint be­fo­ga­dó iro­dal­mi ha­gyo­mány lét­re­ho­zá­sá­ért még so­kat kell ten­ni. Meny­hért An­na köny­ve tisz­te­let­re­mél­tó kí­sér­let a re­mény­te­len­nek tű­nő hely­zet meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra.

-----

¹        Szil­ágyi Zsó­fia: Ha­mu­pi­pő­ké­től a tü­zes ci­pő­ben tán­co­ló mos­to­há­ig. Kosz­to­lá­nyi Dezsőné Harmos Ilo­ná­ról. In: Var­ga Vi­rág – Zsá­vo­lya Zol­tán (szerk.): Nő, tü­kör, írás. Ér­tel­me­zé­sek a 20. szá­zad el­ső fe­lé­nek női iro­dal­má­ról. Bu­da­pest, 2009, Rá­ció Ki­adó, 404–405. (Ki­eme­lés – K. J.)

²        A pat­ri­ar­chá­lis szem­lé­let­mód to­vább­élé­sét jól il­luszt­rál­ja, hogy a Wikipedia ala­pos, az író­nő mun­kás­sá­gát rész­le­te­sen tár­gya­ló an­gol nyel­vű Mary Shel­ley-szó­cikk­ének a ha­zai ol­va­sók vélt elváráshorizontjához iga­zo­dó ma­gyar for­dí­tó­ja Percy Bysshe Shel­ley ha­lá­lá­ig kö­ve­ti fe­le­sé­ge éle­tét, a fér­je el­huny­ta után írt al­ko­tá­sa­i­ról szó­ló ré­sze­ket nem tar­tot­ta szük­sé­ges­nek le­for­dí­ta­ni.

³        Az írás 1997-ben a Mű­hely cí­mű fo­lyó­irat­ban és a Sze­rep és al­ko­tás. Női sze­re­pek a tár­sa­da­lom­ban és az al­ko­tó­mű­vé­szet­ben cí­mű, a ma­gyar női iro­da­lom fe­mi­nis­ta szem­pon­tú ér­té­ke­lé­sét te­kint­ve út­tö­rő ta­nul­mány­kö­tet­ben is meg­je­lent. (Szerk. Nagy Be­á­ta – S. Sárdi Mar­git, Deb­re­cen, Cso­ko­nai Ki­adó)

⁴        Czóbel Minka: Pók­há­lók. Utó­szó Már­ton Lász­ló. Pécs, 2000, Je­len­kor Ki­adó, 137.

⁵        Bu­da­pest, 2007, Noran Ki­adó.

⁶           Szerk.: For­gács Zsu­zsa Bruria, Gor­don Agáta, Bódis Krisz­ta. Bu­da­pest, Jonathan Mil­ler – Artizánok.

⁷        Lit­ván György: Jászi Osz­kár. Bu­da­pest, 2003, Osiris, 92–93.