Ha egy folyóiratban közölt tanulmányhoz rögtön társul egy korreferátum jellegű hozzászólás, az olvasó bizonyos lehet benne: nem spontán reakcióról van szó, hanem egy előzetes felkérés teljesítéséről. Tagadni sem tudnám – bár persze nem is akarom –, hogy ebben az esetben is ez történt. Egyáltalán nem vagyok biztos azonban abban, hogy én vagyok az, aki képes lehet megalapozott módon reflektálni Kulcsár Szabó Ernő tanulmányára. A hungarológiáról csak meglehetősen korlátozott ismeretekkel rendelkezvén, a megszólalás felhatalmazottsága is kétségeses lehet – ám a dolgozatban érintett problémák olyan súlyúak, hogy talán nem teljesen indokolatlan néhány tétova észrevétel megfogalmazása. Ezzel ráadásul az ember egy olyan vitába kapcsolódik bele, amely az utóbbi két évben különösen sokféle és egymásnak ellentmondó állásfoglalást hozott a felszínre, s amely vita egyáltalán nem kecsegtet azzal, hogy lehetséges egyértelmű megoldása – ezért a párbeszéd ébrentartására talán még szükség is lehet. A kérdés persze részben éppen az, hogy miről is folyik ez a diskurzus, illetve, hogy pontosabban fogalmazzak: Kulcsár Szabó jelenlegi tanulmánya miféleképpen inszcenírozza ezt a vitát.

Ez a tanulmány ugyanis – legalábbis az én számomra – kettős irányultságú kérdésfeltevéssel rendelkezik. A szerző ugyanis nem egyszerűen arra az aktuális, gyakorlati téttel rendelkező tudománypolitikai problémára irányítja rá a figyelmet, hogy miképpen lehetséges a magyar kultúra külföldi közvetítése: a – nem is annyira definíciós, mint inkább a létmódot firtató – kérdések valójában a tárgyra, azaz a magyar kultúrára vonatkozó, visszaható jelentőséggel rendelkeznek. A dolgozat tétje tehát nagyobb, mintsem hogy a hungarológiáról szólna (most tekintsünk el attól egy pillanatra, hogy aligha egyértelmű persze, mit is jelent ez a szó), a szerző a magyar kultúrával foglalkozó tudományok önreflexiójának legkényesebb kérdéseit firtatja, nagyon élesen és szándékosan provokatívan. Az így megmutatkozó diszkurzív mezőbe pedig aligha lehet belépni tépelődés és kételyek nélkül: az egyértelmű állásfoglalás lehetetlenségének kinyilvánítása a tanulmány végén ezúttal valóban nem retorikai eszköz, hanem az egyetlen lehetséges szellemi magatartás körvonalazása. Mindazonáltal, bár a tárgyhoz valóban illik a komolyság és a szigor, a tanulmány – megítélésem szerint – mégsem lesz mentes bizonyos egyoldalúságtól, még ha ez nem is az állítások meritumát vagy logikáját, hanem inkább a kifejtés modalitását illeti: a szerző vélhetőleg abból indult ki, hogy a szemléleti alapok tisztázása fontosabb és egyértelműbb annál, mintsem hogy saját értekezői pozícióját körül kellene írnia. Ilyenformán eltekintett a hungarológiához fűződő saját helyzetének a szituálásától, s így éppen az maradt rejtve, ami a tanulmány talán leginkább személyes tétje: hiszen ha valaki nem tudja eleve, innen nem fogja érzékelni, hogy a szerző évek óta gyakorlati alakítója egy hatalmas nyelvterület (a német) meghatározó pontján (Berlinben, a Humboldt Egyetemen) a magyar kultúra egyetemi oktatásának. A dolgozat elején említett, Kulcsár Szabó egy korábbi tanulmányára vonatkozó negatív reflexiók némelyike részben talán éppen ezzel a retorikai stratégiával magyarázható: ha valaki a szerzőnek egy korábbi írásából („A [nemzeti] kultúra – mint változékony üzenetek metaforája, avagy: emlékműve-e önmagának a »hungarológia«?", in: Tiszatáj, 2000/3. 66–77.) a hungarológia megkérdőjelezését vagy elutasítását olvashatta ki, ezt a jóindulat hermeneutikájának mellőzésén kívül az is okozhatta, hogy Kulcsár Szabó úgy tett akkor is, mint most, azaz föltételezte, hogy a tárgyszerű beszéd nem igényli a „captatio benevolentiae" retorikai szerkezeteit. A magyar vitakultúra tradicionális gyengeségeit ugyan aligha akarnám mentegetni, de azt mégsem hiszem, hogy az ilyesféle olvasatok, amelyekből néhányat – természetesen több elismerő reflexió kíséretében – az érdeklődők dokumentálva is megtalálhatnak a Hungarológia című periodika 2000/3-as számában, kizárólag az olvasók renyhe figyelmével vagy netalántán ellenségességével lennének magyarázhatók: ez a hiány Kulcsár Szabó jelenlegi dolgozatában is megmutatkozó fogyatkozás. Nem biztos ugyanis, hogy mindig megnöveli egy gondolatmenet hatókörét, ha hűvös távolságtartásnak tüntet föl elemi indulati, intellektuális feszültségeket. Pedig a Kulcsár Szabótól érzékelt, leírt és értelmezett problémák aligha függetleníthetők attól a kontraszthelyzettől, amely élménye lehet mindenkinek, akinek rövidebb-hosszabb ideig külföldön kell a magyar kultúratudományok valamelyikét oktatnia. Ennek egyik első, lehetséges tapasztalata a tudománytörténetileg persze értelmezhető, de ettől még a gyakorlatban igen nehezen áthidalható eltérés, amely a magyar irodalommal és kultúrával foglalkozó szakirodalom szemléleti sajátosságait, kérdésfeltevéseit elválasztja a nemzetközileg konvertálható fogalomrendszerektől. Hangsúlyoznám: nem egy bizonyos fogalomrendszertől, hanem számos lehetséges irányzattól. Hogy konkrét példát is mondjak: mi ajánlható egy olyan, magyarul ugyan olvasó, de nem magyar nemzetiségű, külföldön felnőtt és iskolázódott hungarológia szakos hallgatónak, akit meg akarnánk győzni arról, hogy az általa korábban névről sem ismert Arany János nagy költő? A példa nem légből kapott, néhány hónapja saját magamnak kellett ezzel a dilemmával szembenéznem egy német egyetem vendégoktatójaként. A kérdés – láthatólag – nem a nyelvi kompetencia megléte vagy hiánya oldaláról merül fel, tehát nem az a probléma, hogy miért nincs például több tanulmány lefordítva angolra vagy németre: a kultúra tradíciójának és ezen tradíció elsajátításának alapviszonyairól van inkább szó. Ha valaki ugyanis kívül áll azon az előzetesen kondicionált tudáson, hogy – maradva a jelen példánál – Arany a legnagyobb magyar költő, akkor aligha győzhető meg olyan értelmezési ajánlatokkal, amelyek ebben az előzetes tudásban gyökereznek, s időlegesen sem tudnak kívül kerülni ezen a hagyományon. Ezen a ponton függhet össze tehát valóban a hungarológia gyakorlati tapasztalata azzal a kritikával, amely immár – ahogyan ezt Kulcsár Szabó Ernő tanulmánya bizonyítja – a magyar kultúratudományok teljesítményét és jelenlegi irányultságát generálisan érinti. A magyar kultúráról (s ezen belül a magyar irodalomról) ugyanis nem biztos, hogy a magyar nyelvnek van kizárólagos tudása (ezt a problémát egyébként Kulcsár Szabó Ernő is említi): a nyelvileg (csak nyelvileg) koncipiált kultúrafelfogás éppen – a más nyelvekkel és kultúrákkal való szembesülés révén megvalósuló – kívülkerülésnek és az újra bekövetkező elsajátításnak a lehetőségétől foszthatja meg magát. Mindez persze nem azt jelenti – sem ebben a gondolatmenetben, sem Kulcsár Szabó Ernő dolgozatában –, hogy a magyar nyelv tanítása fölösleges vagy kiküszöbölendő lenne a külföldön folyó hungarológiai képzésben – ám a nyelvtörténeti, nyelvészeti alapozás aligha helyettesítheti a kultúraszemléletben érvényesíthető, kontrasztív előnyöket. Mert – hadd hangsúlyozzam ismét, csak kissé másképpen – ebből a tanulmányból, legalábbis a számomra, nem azok a megállapítások a leghangsúlyosabbak, amelyek a külföldi hungarológusképzés tantervi kérdéseit érintik: a nemzeti kultúra szemléletének alapjait kellene ennek nyomán végiggondolnunk. A finnugor nyelvrokonság létére épülő hungarológiai képzésnek ugyanis óhatatlanul szembe kell néznie azzal, hogy – legalábbis a német tudományosság egyik, szintén nyelvészeti szempontú, nyelvcsaládokra épülő tradíciója szerint – a magyar irodalom és kultúra egésze Európán kívülinek minősülhet, hiszen az urál-altáji nyelvcsalád kialakulása és törzsterülete Ázsiára lokalizálható. Ebben a tudományfelosztásban pedig aligha ismer magára a magyar kultúratudományok nagy többsége – kivéve természetesen az összehasonlító finnugor nyelvészetet. Hiszen, amennyire meg tudom ítélni, a finnugor paradigma viszonylag kevéssé érvényesül például mint irodalmi önszemléleti modell – nem azért egyébként, mert nincsenek olyan hatástörténeti kapcsolatok, amelyek megérdemlik a figyelmet és a mélyebb végiggondolást (elég csak arra utalni, Vörösmarty Szózatának egykorú svéd fordítása miféleképpen befolyásolta szövegszerűen is a finn himnusz megszületését); mindazonáltal azok a keretek, amelyekben hagyományosan megjelenik a magyar irodalomról mint európai teljesítményről való gondolkodás, alapvetően más referenciákkal jellemezhetők.

Ezzel függ össze az a probléma is, hogy tudniillik lehetséges-e olyan, önmagával azonos, stabil tényezőnek tekinteni a külföldre közvetíteni kívánt nemzeti kultúrát, amelynek csupán annyiban kell módosulnia, amennyiben más a befogadó közege – hiszen a „nemzet" fogalmának virtualitása és konstrukció volta éppúgy tudományközi kutatási tárgy, mint a csoportidentitások kialakulásának és kialakításának folyamatai. Az ilyen felismerések pedig aligha maradhatnak (maradhatnának) hatástalanok a hungarológia önmeghatározására nézvést, bár éppen ezeknek a szempontoknak az érvényesítését nehezítheti meg, hogy a magyar történeti és irodalomtörténeti anyag ilyen irányultságú feldolgozása egyelőre még igencsak felemás (hogy finoman fogalmazzak). Egy ilyen, önreflexív jellegű kultúraközvetítés lehetőségét erősen befolyásolhatják ugyanis a hazai kutatási trendek, amelyek például a különböző anyagi forrásokból támogatott tervezetek kiválasztásában vagy a doktori disszertáció-témák kijelölésében is megragadhatók, s amelyek számos esetben egyáltalán nem vagy csak igen nehezen tűnnek integrálhatónak az állandóan nemzetközi összehasonlításnak kitett hungarológia megújításába. Ugyanakkor viszont zárványok, folytatás és visszhang nélkül maradt kísérletek lehetnek olyan kezdeményezések, amelyek a másutt csak jóval később kibontakozó kutatási irányokat előlegezték volna meg, ha egykorúan rezonanciát tudtak volna kelteni koruk tudományos közéletében. Tünetértékűnek érzem, hogy Tarnai Andor első könyve (Extra Hungariam non est vita… Egy szállóige történetéhez, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.), amely példaértékűen alapos és tárgyszerű filológiai kiindulásával az eszmetörténeti kutatásoknak éppúgy irányt szabhatott volna, mint ahogy az imagológia egyik lehetséges útját is kijelölte, mindössze egyetlen (!) recenziót kapott Magyarországon, azt is négy (!) évvel később (Helikon, 1973. 603; szerzője: Szörényi László). Pedig most, amikor Franz K. Stanzel „fölfedezte" kutatási objektumként a 18. századi Európa népeinek tulajdonságait bemutató Völkertafelt, s ennek kapcsán megalapozott egy összehasonlító imagológiai kutatást (az előzetes problémafelvetést lásd: Franz K. Stanzel: Europäer. Ein imagologischer Essay, 2., aktualisierte Auflage, Universitätsverlag C. Winter, Heidelberg, 1998.), még jobban láthatók az elmaradt lehetőségek – különösen, hogy magának a Völkertafelnak a szövegét már 1987-ben lefordította Vörös Károly (História, 1987. 1. szám 17.). A hiány azért különösen látványos, mert – például – ezen a ponton lehetőség nyílt volna arra, hogy a magyar történetírás és irodalomtudomány a nemzet fogalmának imaginárius jellegét történeti változataiban ragadhassa meg – s az, hogy ez nem történt meg korábban, számos tudomány- és ideológiatörténeti tényezővel magyarázható ugyan, de a lehetőség elmaradásának így is megvannak a következményei egészen a jelenkori, hungarológiával kapcsolatos vitákig. S persze azonnal hozzá lehetne mindehhez fűzni egy hosszú listát arról, hogy hány, egyébként kiváló tanulmány született azóta, amelynek kérdésfeltevése hasonló ehhez az elmaradt módszeres kutatáshoz, ám ez sem változtat azon, hogy az érdeklődés központilag preferált fő irányaihoz képest az ilyen jellegű kutatások (különböző okokból) visszatérően marginálisak maradtak – ezt mutatja egyébként az is, hogy Kulcsár Szabó Ernő jelen tanulmánya még mindig a probléma felismerésének elmaradását kénytelen regisztrálni.

Kulcsár Szabó dolgozatának egyik, egyébként reflektált hiánya azonban a kérdésfeltevés általános irányultságának belső feszültségéből származik. Számomra kérdéses maradt ugyanis, hogy az összegzéshez fölhasznált tapasztalati anyag valójában mennyire tette/teszi lehetővé a hermenutikai általánosítást – illetve fordítva: a fölkínált hermeneutikai modell mennyire kínál konkretizálható tanulságokat. Egyértelműbben fogalmazva: nem arról van-e szó, hogy az itt leírt állapot a német–magyar (sőt, speciálisabban, mondjuk, a porosz–magyar) történeti érintkezés specifikumainak felel csupán meg. Ezt ugyanis nem tudom kívülállóként megítélni: nem vagyok abban a helyzetben, hogy Kulcsár Szabó gondolatmenetére egy másik hungarológiai viszonylat aspektusából lássak rá. Talán alapvető egyetértésem is abból fakad, hogy én is – ha valamit egyáltalán – a német és a magyar nyelvű kulturális tradíció kapcsolatainak problematikáját érzékelem a leginkább? Remélem ugyan, hogy nem, ám ettől még ez aligha tekinthető elhanyagolható kérdésnek: a szerző korábbi, már hivatkozott Tiszatáj-béli tanulmánya jól érzékelte ezt a problémát (különösen: 71–72.), de a németen kívüli kulturális érintkezések hagyománya és hagyománytörténeti jelenléte kapcsán kénytelen volt feltevésekkel vagy látványos, de csupán kiragadott példákkal megelégedni. Ennél többet persze aligha tudna tenni bárki is (tisztelet a kivételeknek), noha éppen ez lenne az érvelésnek az a pontja, ahol eldőlhet: a hungarológiáról van-e szó itt általában, vagy inkább csak a németországi hungarológiáról? Nem mintha ennek az utóbbi, szűkebb kérdésnek kevésbé lenne értelme, mint az előzőnek…

A másik továbbgondolandó kérdés aligha függetleníthető ettől. A szerző igen meggyőzően érvel amellett, hogy „az idegen kultúra sohasem önmagunkért fordult felénk, hanem saját kérdezési horizontjának azon érdekeltségeitől vezettetve, amelyeknek a rajtunk keresztül nyert válaszok tudására van szüksége". S a továbbiakban teljesen logikus a következtetés is: a magyar kultúrára irányuló érdeklődést nem lehet kikényszeríteni. Számomra csupán az a dilemma marad meg: lehet-e vajon valamilyen módon előzetesen befolyásolni? Mert vajon mi irányítja/irányíthatja (konkretizálva kissé ezt a kérdésfeltevést), akár csak a magyar–német viszonylatban is, a fordításra kiválasztott szépirodalmi művek szelekcióját? A „ránk irányuló megértés", azaz a mégoly viszonylagos siker bekövetkezte vagy elmaradása ugyanis ennek már csak következménye; ám a kérdésem az, mi s hogyan történik ez előtt? A megelőző folyamat (az ajánlat, a figyelem fölhívása) mégiscsak föltételezhet valami olyasféle – bár bizonyosan nem egységes és nem egy központból működtetett – taktikát, amely a kulturális önszemléletnek és az „idegen" kultúra sajátosságainak valamiféle víziójából indul ki. Erről innen, ebből a más szemléleti kiindulású tanulmányból, sajnos, nem sokat tudunk meg, de aligha azért, mert Kulcsár Szabó Ernőnek nincsenek ilyen jellegű tapasztalatai. S a kérdések akár még tovább is sorjáztathatók, ha maradunk az irodalmi példáknál: milyen tényezőktől függhet egy magyar regény nemzetközi sikere (gondoljunk csak Márai A gyertyák csonkig égnek című regényének kései diadalmenetére, amikor is az olaszországi siker gyűrűzött át német nyelvterületre, majd az angolra is), vagy inkább az a tipikus, ha bizonyos szövegek csak bizonyos kulturális kontextusban aratnak sikert, s teljesen céltalan ezeknek a műveknek a további expanziójában reménykedni (lásd például Grendel Lajos vagy Závada Pál szlovák nyelvterületen aratott sikereit)? Válaszolni persze nem tudok. Úgy érzem azonban, hogy Kulcsár Szabó Ernőnek a hungarológiáról adott interpretációs ajánlata akkor nyerheti el az értelmét, ha valaki vállalkozik arra, hogy más kulturális viszonylatokat is megpróbáljon ebben a szemléleti keretben végiggondolni – akkor derülhet majd ki, mennyire plauzibilis ez az alapállás, vagy inkább be kell sorolnunk a német–magyar kulturális érintkezések értelmezésének történeti korpuszába. Az a hungarológia, amelyre ebből a tanulmányból nyílik rálátás, egyébként is inkább a kulturális önszemlélet terepe, mint konkrét kutatási irány; s innen nézvést pedig meglehetősen mulatságos az afölött folytatott vita (lásd a Hungarológia című folyóirat már emlegetett számának több tanulmányát és hozzászólását), hogy létezik-e egyáltalán hungarológia, vagy ez csak valamiféle gyűjtőfogalom. Hiszen, eltekintve attól, hogy a nemzetközi tudományos konvenciók szerint megnevezni sem tudja magát az, aki a magyar irodalom történetével foglalkozik, ha nem nevezi magát hungarológusnak, annak a kultúratudományként felfogott hungarológiának, amelyet Kulcsár Szabó Ernő sürget, s amelynek fontosságával teljesen egyetértek, így lehet a leginkább esélye arra, hogy ne záruljon önmagába: ne legyen tisztán nyelvészeti vagy filológiai rekvizitumok leltározásának a terepe, hanem képes legyen a magyar kultúra különböző dimenzióinak egyébként hihetetlenül érdekes történeti jelenségeit értelmezni és bemutatni – hangsúlyozottan nem csak egy feltételezett külföldi közönség számára, hanem saját nemzeti önismeretünk számára is.