„Ein ganz hibsches Zigaanerweibli”
A „női” és a „cigány” identitás kölcsönös megfelelése Weöres Sándor Psychéjében
PDF-ben
Weöres életműve az elmúlt két évtizedben rangjához és tartalékaihoz mérten kevés figyelemben részesült. És nem csupán az irodalomtörténet-írásé, az alakuló irodalom érdeklődése is viszonylag csekély. Az életművel foglalkozók időről időre jelzik, hogy Weöres költészetének versszemléleti kezdeményezései, történeti-poétikai felismerései mindmáig kevéssé épültek be a magyar irodalom rendszerébe. A Psyché szerencsés kivétel a Weöres-életművön belül. Az erőteljesnek így sem mondható érdeklődést két tényező fokozta. A nyelvi-fikciós eljárásait hagyományként gondolta újra az Esterházy Péter által szerzővé avatott Csokonai Lili Tizenhét hattyúk című regénye. Így tehát a Psyché a kortárs magyar irodalom alighanem legnagyobb kritikai figyelmet élvező életművével került kapcsolatba, és az így megszerveződött hagyomány a 21. században is továbbírhatónak bizonyult.1 A másik ok a feminista irodalomkritika egyre hangsúlyosabb magyarországi megjelenésében keresendő. Amíg a korábbi értelmezők a Psychének a magyar irodalom történeti rendjeiben elfoglalt helyét igyekeztek kijelölni, és részint a hagyomány újraírhatóságának, kiegészíthetőségének kérdéseit állították az olvasatok előterébe,2 részint pedig a Weöres-értelmezésben több helyütt és hangsúlyosan szóba kerülő alakváltó, decentrált szubjektum színrevitelének3 szentelték figyelmüket, addig a feminista irodalomkritika belátásaira támaszkodó értelmezéseknek a férfi író által megteremtett női szerzőség, a női testképek és a női szexualitás beszédrendjei kapcsán akadt mondanivalója a műről.
Tanulmányomban az utóbbiakhoz kívánok kapcsolódni. Miközben a Psyché fikciós rendszerének egy eddig kevéssé feltárt, ám annál fontosabb aspektusára igyekszem rámutatni, amellett is érvekkel szeretnék szolgálni, hogy – amint erre elsősorban az amerikai irodalomkritikában számos példát látunk – vizsgálati szempontjait a magyarországi feminizmusnak is érdemes összekapcsolnia a társadalmi identitásnarratívák egyéb (nemzeti, etnikai, emlékezetpolitikai stb.) aspektusaival. Horváth Györgyi 1998-ban még azt konstatálhatta, hogy a magyar irodalomelméleti diskurzusban a konkrét szöveginterpretációkban nem jelentkezik a feminista megközelítésmódok heterogenitása, „a patriarkális értékrendszer működésmódjának vagy pusztán csak irodalmi szövegekben jelentkező hatásának feltárására specializálódott feminista csoportok a feminista elméletek gyér honi recepciója miatt nem konfrontálódhatnak”, sőt „a feminista szövegolvasatok, értelmezések is majdnem teljesen hiányoznak”.4 Horváth Györgyi úgy vélte, hogy a fiktív női szerzőségű irodalom, amelynek megszületését regisztrálta, a Psyché esetében a feminista kritika és elmélet kérdésfeltevéseihez hasonló problémák megválaszolását kívánja meg a nem feminista irodalomkritikától is.5 Ilyesféle érintettséggel természetesen csak olyan kulturális térben számolhatunk, ahol a feminizmus egyébként már jelen van. A Psyché első kiadásának idején keletkezett kortársi recepcióban ilyen kérdések tudatosan még kevés szerepet játszottak, hiszen a Nyugat-Európában akkoriban szárba szökkenő feminista elmélet recepciója nálunk sokkal később vette kezdetét. Weöres művének a fiktív női szerzőséggel összefüggő implikációit egyedül Somlyó György érzékelte Fiú-e vagy lány? című esszéjében.
A 90-es évek végén a Psyché feminista olvasatát a Tizenhét hattyúk befogadása irányította. Horváth Györgyi reményei igazolódtak, a fiktív női szerzőség problematikája a Psyché recepciójában is hangsúlyosabbá vált, és általánosságban a feminista irodalomkritika magyarországi helyzete is jelentősen megváltozott. A férfi alkotók műveihez tartozó fiktív női szerzőség azonban sok esetben egyfelől területsértésként vagy területfoglalásként vált láthatóvá a feminista recepcióban, másfelől az irodalom újsütetű gyakorlataként, jóllehet ebben az esetben is az ókorig visszanyúló hagyományokkal kellene számolnunk. A gyanakvás sok esetben egyfajta vaksággal párosult, és már a kiinduló feltételezéseket is kétségessé tette. Ineke Molenkamp-Wiltink, aki Weöres és Esterházy művére egyaránt kiterjesztette a gyanú igényét, abból a feltételezésből indult ki, hogy a hang forrása eredetileg a gender-tulajdonságokkal is felruházott, társadalmi léttel, jogokkal rendelkező alkotó, aki esetünkben ideiglenesen nemet vált, és női szerzőként újraalkotva magát női hangon szólal meg. Ez a nemváltás azonban ilyen formán nem lehet „hiteles”, mert nem jár, nem is járhat a női perspektíva elsajátításával. Az úgynevezett hitelesség és az elbeszélői tudat önazonosságának vizsgálata itt olyan bizonytalan alapokra helyeződik, amelyeket a feminizmuson még innen, de a görög mitológia nemváltásról, kétneműségről szóló elbeszéléseinek tanulságait jól ismerve már Somlyó sem osztott,6 és olybá tűnik, mintha a vizsgálat az előre meghozott ítélet indoklására szolgálna. Ineke Molenkamp-Wiltink gyanakvó tekintete előtt a fiktív női szerzőség a maszkulin, paternalista irodalom cseleként lepleződik le, amennyiben a férfiperspektíva sztereotípiái immár női hangon térnek vissza.
A gyanú úgy és akkor vonatkozhat a női tapasztalat, a női sors, a női személyiség bemutatásának hitelességére, amennyiben ez a kérdés függetlenné válik az alkotó nemétől. A hitelesség kérdése a Psychével kapcsolatban korábban a neki tulajdonított szövegek nyelvi állapotára és irodalomtörténeti helyére vonatkozott. Tanulmányok sora bizonyítja, hogy Weöres a hitelesítés ezen szempontjait maga is nagyon komolyan vette, és bravúros eljárások sorával sikeresen helyezte bele figuráját az 1808 és 1831 közötti irodalmi térbe. Ám pontosan a történeti kontextualizáció hitelesítő eljárásai hívják fel a figyelmet arra, hogy ez az életmű több kultúraszerkezeti ok miatt sem születhetett volna meg a korszak irodalmában. Psyché költészete, elsősorban a Hegyaljai évek fejezetcím alatt összegyűjtött versanyag nem simul bele az akkoriban intézményesült költészeti kódokba, jóllehet ismeri és használni is képes őket. A fiktív életmű nagyobb hányada egy későbbi eszményt megvalósítva kvázi közvetlen, a korabeli allegorizálástól jobbára mentes viszonyt létesít a jelölő és a jelölt között. Emellett már Kenyeres Zoltán is észrevette, hogy Psyché, habár érzékenyen és értően reagál a reformkor nemzeti mozgalmának kultúraépítő elköteleződésére, amit igazol, hogy a mozgalomhoz tartozó férfiak a fikció szerint elfogadják a jelenlétét és jogát a véleményalkotáshoz,7 költői életművében ez korántsem jut olyan meghatározó szerephez,8 mint a korabeli konvenciókat teljesítő valós életművekben. Részvétele például a nyelvújításról szóló vitákban még nyomatékosabbá teszi a tényt, hogy a korabeli irodalom legfelsőbb regiszterében egyébként alig akadnak női írók. Dukai Takách Judit mellett csak néhány alacsonyabb szinten verselő nőt említhetünk. Kazinczy Klára 1817-ben Dukai Takách Juditnak írott versében egyenesen megtagadta a nőktől a tudós gondolkodás képességét,9 mégpedig a természetből fakadó munkamegosztásra hivatkozva. Olyan magyar költő pedig végképp nem akadt a korban, nem csak nő, férfi sem, aki élettörténete és tájékozódásának szélessége folytán személyesen találkozhatott volna Goethével és Hölderlinnel, sőt az utóbbit értékelni is tudta volna.
Mindez arra utal, hogy a hitelesség kérdése más vonatkozásban sem vethető fel történeti indexek nélkül. Ami az irodalom legfelsőbb regiszterének közegében mozgó nő személyiségét, sorsát, érzésvilágát, szexualitását illeti, a külső hitelesítésnek lényegében nincsenek külső történeti forrásai. Ha Psyché életútja egyben-másban hasonlít is Dukai Takách Juditéhoz, a neki tulajdonított társadalmi szerep és női identitás eltávolítja őt tőle, a férfi-nő viszonyok kifejezését és a szexualitás nyelvét tekintve pedig mondhatni korszakos távolság választja el őket. Mindebből az következik, hogy a női identitás, a női sors, a női szexualitás megélésére és nyelvi reprezentációjára vonatkozó kérdést csak történeti tudatossággal érdemes feltenni.
Ebből indult ki Horváth Györgyi 1998-as tanulmánya is, ami lehetővé teszi számára, hogy a hitelesség kérdésének háttérbe vonásával fogalmazza újra az alkotó és a fiktív női szerző tükörviszonyának gondolatát. Az érvelése pszichológiai jellegű, és a Psyché első, folyóiratban publikált, még kezdetleges változatának Post Scriptumából származó, státuszát tekintve bizonytalan szöveghelyre támaszkodik: „A magyar irodalomban talán szokatlan, hogy valaki az énjének egy-egy megvalósítatlan részét egy másik személlyé sűrítse, olykor más korszakba is. A világirodalomban sok példa van erre: Pessoa négy fő- és sok mellékénje, Chatterton középkorba visszavetített versei, Thaly kuruc nosztalgiája. Ez a »pót-én-kivetítés« alkalmat ád más temperamentum és más stílus használatára, a szókincs és mondatformálás más módjára: vagyis nyelvi és szellemi felfrissülésre. A kis versciklusban női szív van, mely azonban nem találhat életlehetőséget egy férfi életében, csak áttételesen, a versben.“10 Az e helyütt szerzőként megnyilatkozó Weöres által jegyzett szöveghely megtalálható az Egybegyűjtött írások 1970-es kiadásában is,11 amely a Psychéből még mindig csak tíz költeményt közöl. Az Egybegyűjtött írások 1972 után közzétett kiadásaiban (1973, 1975, 1983, 1986, 2003, 2011) az idézett szövegrész Horváth Györgyi közlésével12 ellentétben nem tért vissza. A Psyché 1972-es kiadásában Weöres már nem szerzőként, hanem Lónyay Erzsébet életművének felfedezőjeként és közreadójaként lép az olvasó elé, és természetesen ezt követi az Egybegyűjtött írások minden későbbi kiadása is, amelyek a kanonizáció alapjának tekinthetők.
A szövegrész hiánya az 1972-es és a későbbi kiadásokban nem mellékes körülmény, hiszen ha ott lenne, lerombolná Lónyay Erzsébet történeti létezésének fikcióját. Horváth Györgyi tehát a Psyché koncepciójának egy korábbi, távolról sem teljes, mindössze tíz verset tartalmazó változata alapján gondolkodik a fiktív női szerzőség problémájáról. Olvasata a kanonikus szöveg fikciós feltételeinek nem felel meg. Meglepő lehet, hogy amíg ugyanezen szöveghely kapcsán Bányai János egy 1973-as tanulmányában Pessoa költészetének tapasztalatait mozgósítva a költői ént is az alakzatok közé sorolta, és úgy vélte, hogy nem a költő teremti meg a verset, hanem a vers a költőjét, felruházva őt életrajzzal, stílussal, ars poeticával,13 addig Horváth Györgyi negyedszázaddal később visszahelyezi a költői szubjektumot a költés középpontjába, és a jelentéseket rá vonatkoztatva alkotja meg. „Az a szerzői név jelölte alany tehát, mely magát a pót-én-kivetítés teremtő oldalaként határozza meg, magát a szöveg transzcendentális, egyedüli értelemadó forrásaként jelöli ki”,14 állítja, és így egyfajta mimetikus viszonyt létesítve Psyché és Weöres között, lényegében zárójelbe teszi a mű alapgondolatát. A műveletet annak érdekében hajtja végre, hogy utána a derridai metafizikakritika szemszögéből elmarasztalhassa Weöres munkáját, mondván, metafizikai szerkezete a beleélésen, az áttetszőségen és az intuíción alapul, és elmondhassa, hogy miközben a Psyché megvalósíthatónak véli „egy szöveg feminin jegyeinek teljes jelenlétre segítését”, „a femininitást” esszenciálisan fogja fel, és egyfajta „lényegiségre redukálja”.15
Olybá tűnik, a feminista kritika itt nem az olvasott művel, hanem az olvasás során megteremtett, bizonytalan alapokra támaszkodó konstrukcióval néz szembe, mégpedig azért, hogy tévedhetetlenül leleplezhesse a férfi irodalom tévedését és tévedésre alapított cselét. Ezért egyet kell értenem Hock Beátával, aki a Weöres- és az Esterházy-mű kapcsán elégedetlenül állapítja meg, hogy a konkrét szövegelemzések legtöbbször egyetlen, szűk szemléleti keresztmetszetet nyújtó érvrendszer jegyében fogalmazódnak meg, a gondolatmenetek többnyire az elméleti alaptézisekhez igazodva megjósolható pályán mozognak.16
Hock Beáta egy Horváth Györgyiével ellenkező kimenetelű feminista olvasatot is elképzelhetőnek tart. Ez az olvasat nem hivatkozik a későbbi műnek csupán egy kis töredékét magában foglaló 1968-as publikáció post scriptumára, ellenben komolyan veszi a későbbi, koncepciójában jelentősen továbbfejlesztett alkotás azon intencióját, amely Weörest nem szerzőként, hanem közreadóként vonja a mű kontextusába. Hock Beáta a feminista kritika azon vállalásával hozza összefüggésbe a Psychét, amely „a múltbéli (ismeretlen, vagy már ismert, de el nem ismert) női szerzők, művészek, filozófusok, tudósok, közéleti-történelmi szereplők stb. felkutatását tűzték ki célul”.17 Jóllehet ez az olvasat kimenetelét tekintve ellentétes Horváth Györgyiével, a szűk szemléleti keresztmetszetből ennek sem sikerül kitörnie. Miként a magyarországi irodalomtudományos közegben iskolaszerűen működő értelmezői közösségek többségére, úgy sajnos a feminista kritikára is sokszor jellemző, hogy önmagát zárt kontextusként kezeli, nem vesz tudomást sem a múltban, sem a kortársi diszciplináris környezetben felmerülő egyéb releváns vizsgálati szempontokról. Ez a feminizmus esetében azért különösen meglepő, mert létrejötte is a társadalomtudományok, a pszichoanalízis, a politikatudomány és az irodalmi értelmezői modellek transzgresszív találkozásának volt köszönhető, és a további transzgresszív kísérletekről a nemzetközi szakirodalomban és időnként a hazaiban is számos alkalommal bebizonyosodott, mennyire gyümölcsözőek.
A transzgresszió szükségessége mindig hiányokkal, elégtelenségekkel függ össze. Feltűnő, hogy a Psyché eddigi recepciója nem foglalkozik azzal a ténnyel, csupán utalásokat tesz rá, hogy Lónyay Erzsébet fiktív életrajza szerint anyai ágon cigány colt, és mivel anyja az ő születése után nem sokkal Bihari Jánosnak, a kor híres zeneszerzőjének és cigányprímásának a felesége lett, gyermekkorát is cigány környezetben töltötte. A cigány identitás az 1813-ra datált Tarantella című vers tanúsága szerint Psyché feszültséget érzékelt a cigány identitás és egyfelől az irodalmi gyakorlat, a versírás, másfelől a család között. Cigány volta tehát ellentétbe került azzal a két tartalommal, amely az életmű javának keletkezési idején, majd báró Zedlitz feleségeként kitöltötte az életét:
Félre vers, család, ima,
Leszek sima
Czigán rima,
Gönczöm elszakad,
Öltök másikat,
Szívem szeret
Száz ezreket,
Tsak ha éj temet,
Ontom könnyemet.
A „czigán rima” szókapcsolatot felbontva azt is látnunk kell, hogy amennyiben a főnevet elsősorban a család képzetével állítjuk szembe, úgy a cigány identitás főként az irodalmi gyakorlattal kerülhet ellentétbe. Psyché identitása a ráirányuló tekintetek számára össze nem illő tartalmak, társadalmi szerepek töredezett, egészlegességében soha sem érzékelhető konstrukciója: „Ő sohse láta engem, csak projectioimat: a füstös czigánt, a rangos dámát, a tehetős pártolót, s más barátaim végett a hítlen csapodárt, etc.”18 Amikor Psyché az Asszony-ének (1817–1831) című fejezet részeként költészetébe emel néhány magyarra fordított cigány dalt, kénytelen megjegyezni, hogy „a pallérozott ízlet el-fordúl tőlök”, mert „nem az Orangerieben termettek, még tsak nem is a jobbágy telkeken, hanem a kóbor bitangságban.”19
A datálás idején a népdalszövegek gyűjtése még nem indult el Magyarországon, a cigány népdalszövegeké végképp nem. Sőt az sem bizonyos, hogy a cigány kultúra esetében használhatjuk a népköltészet fogalmát, amennyiben a 19. század irodalmi tudata a műköltészettel fogalompárban beszélt a népköltészetről, folklórról pedig a magaskultúrával összefüggésben.20 A cigány műköltészet és magaskultúra csupán a 20. században született meg. Tehát amikor Psyché beemelte életművébe a Czigán dallok magyarittva című ciklust, az egyetlen ilyen jellegű dalcsoportot a magaskultúra irodalmi kódjait bravúrosan használó és megújító költői életmű kánonjába, egyfajta tükröt alkotott, amely megmutatja, miként léphetett ő cigány nőként a kazinczyánus irodalmárok körébe, és miként maradt ott mégis idegen. Hiszen az maradt. Széchenyi egy bécsi bálon, amikor tehát Psyché rangos dámaként szerepel, gavotte közben évődve „schwarze Zigeunerin”-nek szólítja, Achátz Márton fiktív kortársi beszámolója szerint pedig Ferenc császár egy hasonló megjegyzés kíséretében vezetteti el őt rendőrminiszterével: „Ein ganz hibsches Zigaanerweibli aus Schadarada Huihei.”21
Ha a könyv ajánlata szerint elfogadjuk a fikció játékát, és komolyan vesszük, hogy Psyché a gyermekkorában hallott dalokból fordított le és illesztett néhányat az életművébe, akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy a cigány folklór státuszát illető kérdésen kívül szembetalálta magát néhány más, a lefordítandó szöveg mibenlétére vonatkozó nehézséggel is. Ezek mindegyike arra a közismert tényre vezethető vissza, hogy a cigány dalok kizárólag énekelve, többnyire hangszeres kísérettel szólaltak meg. Psychének el kellett vonatkoztatnia a szöveget a dallamától. Az általa közölt dalok között témájukból kikövetkeztetve egyaránt találhatók gyorsak és lassúak. Márpedig a cigány folklórban a legtöbb lassú nóta esetében a zenei sorok hosszabbak, mint a szöveg sorpárjai. Ezért a szöveg és a dallam illeszkedésének érdekében az énekes az első zenei sor, vagyis a második szövegsor végét jelentés nélküli réjákkal tölti ki.22 Hasonló jelenség az úgynevezett gajdolás, amikor az énekes, többnyire gyors táncdalok esetében, bizonyos sorokat vagy félsorokat ugyancsak értelem nélküli hangsorokkal helyettesít.23 Az is gyakran előfordul, hogy az előadó nem jelzi, hogy egy adott szöveg végére ért, és ugyanazzal a dallammal szünet nélkül folytatja az éneklést egy értelmileg több-kevesebb valószínűséggel elválasztható szöveggel.24 A három jelenség azt mutatja, hogy a cigány folklórban a szövegek jóval nehezebben vonatkoztathatók el az énekelt előadástól, mint a magyar népdal esetében, és lényegében az sem állapítható meg, mi tartozik a szöveghez és mi az előadáshoz, kötött szövegvariánsokról pedig végképp nem beszélhetünk. Tehát amikor Psyché életművébe illesztett néhány cigány dalt, orális hagyományuk összefüggéseiből a nemzeti irodalom eredetközösségi narratívájának25 jegyében áthelyezte őket a magasirodalom lényegileg eltérő kanonizációs rendszerébe, és ennek érdekében meghozott bizonyos döntéseket, vitatható beavatkozásokat hajtott végre.26 A dalok átemelésének problémái metonimikusan utalnak Psyché identitáskonstrukciójának töredezett voltára, amelynek elemei a 19. század első harmadának történeti kontextusában hasonló vagy még jelentősebb beavatkozások nélkül nem összeegyeztethetők.
Mindebből világosan látszik, hogy a Psyché nem ruházza, nem is ruházhatja fel egységes identitással szerzőjének figuráját. A kirajzolódó identitásmintázatot a cigányság szempontjából a folklórközlés nehézségeinél szélesebb összefüggésben is érdemes megvizsgálni. A „cigányhoz” kapcsolódó sztereotípiák az európai kultúrákban hatalmas ellentmondást tartalmaznak. A „cigány” egyfelől ártatlan és szabad gyermek, akinek feje fölött a tágas égbolt a tető, másfelől hazudós, piszkos, rest, szabados erkölcsű, fűtött erotikájú és erőszakos. Philip Landon joggal véli úgy, hogy a „cigányhoz” tartozó negatív és pozitív sztereotípiákat a természet és a civilizáció szembenállásában érdemes vizsgálni. A tulajdonságcsoportok ellentmondása így feloldható lesz, hiszen mindkettő egyértelműen a természet oldalára helyezi a „cigányt”, és vagy a civilizáció elfelejtett, de kívánatos alternatíváját kapcsolja hozzá, vagy annak félelmetes veszélyeztetőjét látja benne.27 Jól ismert, hogy Puskin Cigányok (1824) című elbeszélő költeményének epilógusában „a természet szegény gyermekeinek” nevezi a cigányokat. Ez a pozíció a felvilágosodás filozófiájában és irodalmában erősödik meg, hogy azután a szabadsággal összefüggő pozitív sztereotípiák még dominánsabb árnyalatokat nyerjenek a romantika kultúrájában. A negatív sztereotípiák jól láthatóan akkor erősödnek meg, amikor a „cigány” által megtestesített természeti identitást a modern civilizációnak a magántulajdonhoz, a megbízhatósághoz és az „igaz” diszkurzív szabályozásához fűződő normái felől kezdik szemlélni. Példaként idézhető Mérimée Carmen-novellája, amely azzal a végkövetkeztetéssel ér véget, hogy a cigányok „mások bizalmából élnek”.28
A természet és a civilizáció feszültségébe íródó sztereotípiarendszer a 19. századi magyar irodalomban is jól megfigyelhető. E helyütt nincs mód a részletes áttekintésre, jóllehet ezt a munkát, amelynek már rendelkezésre állnak bizonyos kezdeményei, el kellene végezni. Ilyen fontos kezdemény például Küllős Imola kutatása,29 amely a cigányábrázolás jellegét tárta fel a 17. és a 18. század közköltészetében. Ő egyfelől azt tapasztalta, hogy Mária Terézia és II. József rendeleteinek hatására, amelyekkel először tettek kísérletet a cigányok letelepítésére, megnőtt a cigányokkal foglalkozó irodalmi és folklóralkotások száma, másfelől az ábrázolásnak ugyanarról a kettősségéről ad számot, amelyről én is beszámoltam. A cigányhősök egyik csoportja elmés, ravasz, együgyűségük csak tettetett, másik csoportja nevetséges, ostoba és csaló. Küllős Imola azonban nem vizsgálta a szemléletnek azokat a szerkezeti szabályozóit, amelyek döntenek arról, hogy melyik perspektíva érvényesül.
A „cigány” megjelenítését nálunk is jórészt ugyanazon elvek szabályozták, mint más európai irodalmakban. Arany Bolond Istókja ekképpen festi a vándorcigányok gondtalan életét: „Ott hemzsegének üstszin arcaikkal / Leirhatatlan ékes rendben ők / Tüznél kopólé sustorgott fazékkal / És szolgafán bográcsok, serpenyők / Egy része ül, hasal, pipázva guggol, / Ifjú, öreg, nagy, apró, férfi, nők, / Más része jő, megy, szed, vesz, rakodik, / Táncol, fütyül, visit, marakodik.” A 19. századi közgondolkodás sztereotípiarendszere hamar elvezetett a vándorcigányok és a letelepedettek jellemrajzokban testet öltő megkülönböztetéséhez. Az előbbieket a korszak irodalma többnyire rokonszenvvel ábrázolja, míg a letelepedettekre gyanakvással, sőt gyakorta gúnnyal, megvetéssel tekint. A gúnyos, megvető hangnem már Gvadányi Pöstényi förödés című művének Első Történet a’ Czigányokkal című fejezetében bőségesen megjelent, és érzékletesen munkált Kisfaludy Károly Mit csinál a gólya című elbeszélésében és Katona a Luca székében is. Mindketten alázatosnak és képmutatónak ábrázolják szegény cigány hősüket.
A vándorcigányok és a telepesek megkülönböztetése azért is kitüntetetten fontos mozzanata a 19. századi cigányképnek, mert amíg az előbbihez a rendi társadalom felté-telei között eredendően nem kapcsolódtak etnikai tartalmak, a „cigány” inkább egy élet- és viselkedésmódot jelölt, addig a telepesekre, akiknek a jelenlétével tartósan számolni kellett a helyi társadalmakban, egyre inkább etnoszként, népként tekintettek. A cigánykép fokozatos etnicizálódása a rendi társadalom keretei között ment végbe, párhuzamosan azzal, ahogyan az eredetközösségi narratívák egyre nagyobb szerephez jutottak a „magyar” jelentéseinek megképzésben is. Sajátos módon ezzel a jelenséggel függ össze a cigány kultúra módszeres feltárására vonatkozó érdeklődés megjelenése is. Az első ilyen munka Enessey Györgytől származik 1797-ből, A Tzigány Nemzetnek igazi Eredete, Nyelve, Története. Enessey munkáját a 19. században viszonylag kevesen követték. A tudományos érdeklődés lényegében két témára összpontosult, a cigány nyelv elemeinek, nyelvtanának leírására,30 és Liszt Ferenc nyomán a cigány zenére, pontosabban arra, amit a korszakban annak véltek.31
Szűkebb témánk első tudományosnak szánt feldolgozási kísérlete, Fleischmann Gyulának a korszak végén, 1912-ben íródott A cigány a magyar irodalomban című értekezése ekképp fogalmaz: „A cigány a kultúra egy fokán áll még ma is. Életmódja folytán rabja a természetnek. Az érzelem uralkodik egész lénye fölött, az ösztön vezeti a mindennapi életben, s a természeti roppant nagy hatással vannak rá. (…) Az igazi ősi cigány jellemvonásokat, amelyek a faj lényeges sajátságait képezik, a vándorcigányban találjuk meg. Büszkeség, az indus fajra emlékeztető melancholia, az idegennel szemben való nagy zárkozottság, a kóbor élet iránti vonzalom, a természetért való rajongás, – mindezen tulajdonságok ma már csak a vándorcigányokban találhatók meg (…). A vándorcigány le is nézi elkorcsosult, elaljasodott testvéreit a letelepedett cigányokat, és csak rabszolga sorsra jutott páriákat lát bennök, akik méltatlanok a nagy cigány nemzet nevére. Alázatosság, koldus természet, önmagának és fajának lealacsonyítása, a sorsba való beletörődés, az egyéniség, jellem teljes hiánya jellemzi a letelepedett cigányokat. Játékszere, szolgája az úrnak, bohóca a népnek – ez a telepes cigány.”32
Nyilvánvaló, hogy Fleischmann azt olvasta a „telepes cigányra” tulajdonságként, amilyen pozícióba a rendi, majd a polgári társadalom helyezte ezt a csoportot: az úr-szolga viszonyba ágyazott kilátástalan nyomorát. Miképpen a modernitás korában a „zsidó”, úgy a „cigány” is a rá irányuló tekintet tárgyává válik, ez a tekintet hozza létre. Így a „cigánynak” tekintett személy identifikációját is megelőzik azok a társadalmi szerkezetek és sztereotípiák, amelyek a rá irányuló tekintetnek látást kölcsönöznek. Az identifikáció ebben az esetben mindig projektív természetű, ezért a „cigány” is olyan kettős tükörnek bizonyul, amelyben az is a projekció terében kénytelen színre vinni magát, akit „cigánynak” tekintenek, és az is, aki egy másik emberben megpillantja a „cigányt”. Ebben az értelemben a „cigány” narratív identifikációja nem hogy nem független esetünkben a „magyar” narratív identifikációjától, de egyenesen tükrei egymásnak. A „cigány” szimbolizációja produktív erővel bír a „magyar” szimbolizációjára nézve, és ez a viszony a 20. század társadalmi folyamatai közepette még inkább elmélyült. A 19. századi magyar irodalom „cigányra” vonatkozó sztereotípiáinak bemutatására a Psyché kontextusa természetesen nem alkalmas. Mégis ebben az összefüggésben is kitűnik, hogy ezt a viszonyt a 19. század folyamán két kiemelkedően jelentős mű, Vörösmarty A vén cigánya és Arany A nagyidai cigányok című vígeposza tudatosította. Az utóbbi Psyché szempontjából is kitüntetetten fontos vonásokat tartalmaz. Itt csupán azt emelem ki, hogy a mű Első éneke Gerendi magyarjait és Csóri vajda bumfordi, humorosan ábrázolt cigányait szembeállítva az elárultatás közepette az utóbbiakra ruházza a magyar identitásnarratívák alapértékeit, a magyarok vágyott erényeit (hűség, veszélyben való kiállás, harci bátorság). Csóri vajda beszéde,33 amelyben a vár védőihez szólt, nyilvánvaló intertextuális viszonyba lép a Nemzeti dallal, ami, ha figyelembe vesszük, hogy a mű két évvel a világosi fegyverletétel után íródott, meglehetősen provokatív eljárásnak tetszik. Az eposzi hagyomány travesztiájának alapgesztusa abban fejeződik ki, hogy Arany a „magyar” helyére állítja a „cigányt”, olyan hősi pozícióba, amilyenre a reális társadalmi környezetben soha nem tehetett szert. A nagyidai cigányok ilyenformán a magyar nemzeteszme eposzi művekbe foglalt, vagyis műfaji szabályok által performált reprezentációjának paródiájaként is értelmezhetjük, és ebben a vonatkozásban a Psyché közvetlen előzményének tekinthető.
A parodisztikus vonások érzékeléséhez nem a hitelesítő eljárások, hanem a reáliák területén mutatkozó ötletes anakronizmusok számbavétele szükséges. Ennél is fontosabb, hogy Weöres szereplőként és kritikusként fellépteti művében Toldy Ferencet is, a nemzeti irodalom koncepciójának első kidolgozóját. Miként fogadta volna a fiatal Toldy Psyché költészetét, ha a valóságban megszületik? Az 1829 januárjára datált fiktív levélben ez olvasható: „Ha létre hozná a talentumához méltó műveit, örvendeznék, ha köz kézre én bocsájthatnám. Azt, ami eddig készült – bizonnyal megérti Ngs. Báróné – nem közölhetem, ha nem akarok rosszat Önnek és magamnak; ha a törvénnyel, a templommal, az álladalommal szembe szegűlni nem látjuk sem lehetőségét, sem értelmét.”34 Ez azt jelenti, hogy amikor Toldy a költészet kánonját megalkotja (1827–28-ban adta ki a Handbuch der Ungarischen Poesie két kötetét), vagy amikor irodalomtörténetet ír, az egyház és az állam, egyszóval a hatalom szempontjait is nyomatékosan érvényesíti, ami meggondolkodtató, és hosszú árnyékot vetít a magyar irodalomtörténet-írás egészére.
Weöres műve nem kapcsolódik a cigányábrázolásnak ahhoz a kontextusához, amelyet a 20. század 70-es, 80-as éveiben például Lakatos Menyhért munkái képviselhetnek. Amint láttuk, annak a 19. századi szövegvilágnak, amelyhez a Psychét erős szálak kötik, a természet és civilizáció kulturális feszültsége az egyik legfontosabb reflexiós tartalma. A probléma legközismertebb kifejtését és értelmezését alighanem Schiller nyújtotta A naiv és szentimentális költészetről című esszéjében. Nyilvánvalónak látszik, hogy Weöres Psyché egész identitásmintázatát ennek a feszültségnek a jegyében bontakoztatta ki, legyen szó akár nyiladozó bakfisról, a finom dámáról, a cigány rimáról, a Kazinczy környezetéhez tartozó költőnőről vagy a sziléziai báró feleségéről. Azok a tulajdonságok, amelyek Psyché nőiségét fiatalságában jellemzik, a kihívó, kezdeményező szexualitás, a zabolátlanság, a társadalmi normák elvetése, vagyis amelyek mind Ineke Molenkamp-Wiltink, mind Horváth Györgyi gyanakvó rosszallását kiváltották, a férfi képzelet vágyképeit sejtvén bennük, nemcsak a „nőihez” köthetők, hanem talán annál is erőteljesebben a „cigányhoz”. Psychéről szólván Achátz Márton is elsőként a természetes szabadság képzeteit idézi meg, amikor erkölcsét a madarakéhoz hasonlítja,35 a rajongó Csernuss Marianna36 pedig, akit vélhetően Petőfi ismertetett meg Psyché költészetével, nemcsak „nőként”, azonosítja őt, hanem hangsúlyosan „cigányként” is, mégpedig az utóbbihoz tartozó képzetek dominanciájával, a normaszegő szabadság, a természetes tisztaság, a kitaszítottság és a gyermekiség jegyében: „Nemtőm, kuruzsló czigánylány te! sok alakban változó, mégis eggyetlen igazul asszonyi, segíts! Ki magadban hordozád rövid éltedben nemünk kimondott s csak rejtett és sejtett titkait, kinek lelke olly szabad volt, mint szárnyaló madáré s olly igen csak kalitban végezed foglyul, segíts! kinek csengő gyermeki kaczagása mindnyájunk ismert öröme, pajzán alakoskodásai ifjú éveink rejtett titkai hordozója, ki olly árva s kitaszított valál, hogy álmaid ág-bogában véléd anyád eltűnt szeretett lényét feltalálni. Kit ifjan meggyaláztak s mégis olly csodálkozón gyermeki maradtál s olly tiszta, ki egyet hívél legfontosabbnak a világban, hol ez vala legkevésbé fontos: az asszonynak méltó szabadságát.”37
Fontos észrevennünk, hogy a szövegrészlet kizárólag a cigányhoz tartozó pozitív sztereotípiákat mozgósítja. A negatívakat Psyché esetében nem is volna indokolt emlegetnie, hiszen azokat Lónyay Erzsébet identitásának másik oldala, a rangos dámáé és a bárónőé, kizárja személyiségének köréből. A két oldal megfeleltethető a természeti és a civilizált ellentétének, amelyet a fiktív életrajz áthidal, és egyszersmind ki is élez azzal, hogy Psychét bevezeti az irodalmi elit és a korabeli társasági élet legelőkelőbb köreibe, ahová cigányként, pláne cigány nőként a valóságban soha nem juthatott volna el. Így tehát azt, ami a modern női szubjektumban elfojtott, felszabadításra vár, Weöres műve a „cigánnyal” azonosítja. És amikor ezt felismerjük, azt a belátást sem véthetjük szem elől, hogy a „női” és a „cigány” Weöres művében olyan felületek, amelyek tükörként is funkcionálnak. A fikció reflexiós ereje olyan összetettségben érvényesül, amilyen összetettség sem a 19. század első harmadában, sem később nem volt jellemző a magyar kultúrára. A schilleri implikációk jegyében a modernség egészének szemléletéről van itt szó, amennyiben a modernségnek nem a civilizációs fok emelése, hanem az esztétikai nevelésen keresztül az általa kitermelt elfojtások, uralmi viszonyok és kizárások folyamatos provokációja, felszabadítása és korrekciója ad értelmet.
-----
1 Ld. Pomázi Adél, Holnap hétfő, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2011.
2 Miklós Pál, Weöres Sándor Psychéje, Literatura 1974. 4. 125–137.; Kenyeres Zoltán, Tündérsíp, Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1983. 535-541.; Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története, 1945–1991, Argumentum, 1993. 68.
3 Szilágyi Ákos, Az ornamentális személyiség helye Weöres Sándor életművében, in: Uő., Nem vagyok kritikus!, Magvető, Bp., 1984.
4 Horváth Györgyi, Tapasztalás, hitelesség, referencialitás. A Psychét és a Csokonai Lilit ért kritikákról, Literatura, 1998. 4. 417.
5 Horváth Györgyi, i. m., 418.
6 „A férfinak kicsit asszonnyá, a nőnek férfivá kell válnia – hogy művész lehessen. Úgy látszik, a világról szóló végső tudás annak adatik, aki mint Teiressziász, oly szerencsés katasztrófán esett át, hogy egyszer nővé is válhatott. S mint ahogy legfőbb tudásunk forrása a szerelem pillanata, amikor kicsit azzá is válunk, akit szeretünk.” Somlyó György, Fiú-e vagy lány?, Új Írás 1972. 8. 101.
7 Weöres Sándor, Psyché, in: Uő., Egybegyűjtött írások III., Magvető, Bp., 1986. 134–140.
8 Kenyeres Zoltán, i. m., 339.
9 „A férfinak vitéz szivet és egészet, / S tudományos elmét adott a természet. / De nem rak illyeket szegény asszonyokra, / Hanem báj szépséget tékozol azokra. / Paizsunk és dárdánk az egy szépség nékünk / S ezzel vasat tüzet eggyaránt legyőzünk.” Weöres Sándor, Három veréb hat szemmel, Magvető, 1982. Bp., 339.
10 Weöres Sándor, Psyché. Egy hajdani költőnő versei, Híd 1967. 6. 498.
11 Weöres Sándor, Egybegyűjtött írások, Bp., Magvető, 1970. 562.
12 „A fenti költőeszmény struktúráját látszik megismételni az a post scriptum, mely az 1972-es Psyché-kötet utószavának végéről (ahol is a versek felfedezője és közreadója, Weöres Sándor szól hozzánk) már lemaradt, ellenben a Psyché-versek első, valamint a későbbi, az Egybegyűjtött írásokban történő megjelenésekor még megvolt (…).” Horváth Györgyi, i. m., 422.
13 „A költői én éppúgy változik, mint a forma, a szóképek, a mondanivaló, tehát (…) minden vers mögött egy másik költő áll és ennek mindig külön életrajza, sorsa, stílusa, ars poeticája van” Bányai János, Kortársunk, Psyché. Jegyzetek a költői énről, in: Uő., Könyv és kritika I. Forum Kiadó, Újvidék, 1973, 119.
14 Horváth Györgyi, i. m., 422.
15 Horváth Györgyi, i. m., 423.
16 Hock Beáta, „makacs és zavarbaejtő történelmi újrakezdés”. A Psyché és a Tizenhét hattyúk (újabb) lehetséges feminista olvasatai, Palimpszeszt, 2002. dec. (19. szám), http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/19_szam/03.html
17 Hock Beáta, i. m.
18 Weöres Sándor, Egybegyűjtött írások, Magvető, Bp., 1986. 104.
19 Weöres Sándor, i. m., 83.
20 Szegő László, Utószó, in: Csikóink kényesek, szerk. Uő., Európa Kiadó, Bp., 285–286.
21 Weöres Sándor, i. m., 201.
22 Szegő László, i. m., 276.
23 Szegő László, i. m., 277.
24 Szegő László, i. m., 288.
25 ld. S. Varga Pál, A nemzeti költészet csarnokai, Balassi, Bp., 233–265.
26 A Csikóink kényesek című 1977-ben kiadott antológiához, amely bő válogatást nyújtott a magyarországi cigány népköltészet anyagából, fordításaival Weöres Sándor is hozzájárult.
27 Philip Landon, Nature, Nationalism and „Gypsies” in Nineteenth Century European Literature, in: „Gypsies” in European Literature and Culture, ed. Valentina Glajar, Domnica Radulescu, Palgrave Macmillan, New York, 2008. 45.
28 Prosper Mérimée, Carmen, Larousse, Paris, 2004. 126.
29 Küllős Imola, A cigányok ábrázolása a 17-18. századi kéziratos közköltészetben, in: Cigány Néprajzi Tanulmányok 1, Mikszáth Kiadó, Salgótarján, 1993. 132–150.
30 Bornemisza János 1852. május 15-én és június 10-én tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémián A czigány nyelv’ elemei címmel; Ihuátko György: Czigány nyelvtan. Losoncz, 1877; Gustav Heinrich: Eine Grammatik der Zigeunersprache, Magazin für die Literatur des Auslandes, 1877.
31 Brassai Sámuel, Magyar- vagy Czigány-Zene? Elmefuttatás Liszt Ferencz »Czigányokról« írt könyve felett, Kolozsvár, 1860; Liszt Ferencz: A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon, Pest, 1861; Bartalus István, A czigány és viszonya zenénkhez, Budapesti Szemle, 1865–66. III. 107–119., 290–308. IV. 35–73.
32 Fleischmann Gyula, A cigány a magyar irodalomban, Bp., 1912. 6–7.
33 „Hagyjuk-e, tűrjük-e, véreim, cigányok, / Hogy erőt vegyenek ezek a zsiványok? / Eltöröljék a föld színéről fajunkat, / Kordovány bőrünket, fekete hajunkat? // Van-e a világon vitézségre párunk? / Lett vón’ alkalom csak egyszer megpróbálnunk! / Aztán meg, nagy átok e szép ivadékon, / Hogy az egyetértés közte igen vékony. // „Tartsunk össze, urak! most, urak, vagy soha! / Itt a jó alkalom; hí a nemzet java. – / S miután ez a vár nekünk esett ingyen: / Neve is ezentul Csórivára légyen.”
34 Weöres Sándor, i. m., 220.
35 Weöres Sándor, i. m., 197.
36 Neve egy betű eltéréssel megegyezik Csernus Mariannéval, aki 1972 és 1975 között önálló esten adta elő a Psychét.
37 Weöres Sándor, i. m., 195.