Száz év­vel ez­előtt, 1913 de­cem­be­ré­ben rö­vid prog­ram­aján­ló cikk je­lent meg a Nyu­gat­ban. A szer­ző, Ady End­re ar­ról tá­jé­koz­tat­ta az ol­va­só­kat, hogy Thomas Mann és Karl Kraus vé­let­le­nül egy­azon nap ér­ke­zik majd Bu­da­pest­re elő­ad­ni, s Ady a ma­ga ré­szé­ről – ha egész­sé­ge en­ged­né – in­kább a bé­csi kri­ti­kus föl­ol­va­sá­sát hall­gat­ná meg. „Úgy sej­tem, hogy itt Bu­da­pes­ten kü­lö­nö­sen ele­mé­ben és ked­vé­ben lesz Karl Kraus, aki mint föl­ol­va­só is na­gyon egyé­ni, iz­ga­tó és ér­de­kes. Bár­csak so­kat tud­na ép­pen ró­lunk mon­da­ni, ami va­ló­szí­nű, mert olyan ér­dek­lő­dé­sű em­ber, mint ő, ró­lunk sok min­dent tud­hat. Ha a múlt­kor »elzüllött«-nek ne­ve­zett csá­szá­ri Bé­cset az ő záp kul­tú­rá­já­val le­het os­to­roz­ni, a mi sa­ját gi­gá­szi par­ve­nü­sé­günk is mél­tó Karl-Krausi dű­lők­re.” (Ady End­re: Karl Kraus Bu­da­pes­ten. Nyu­gat, 1913. 23. szám)

      A kor­szak­ról vagy Ady vi­lág­lá­tá­sá­ról so­kat el­mond a hír­adás, de min­de­nek­előtt Bu­da­pest kul­tu­rá­lis „be­ágya­zott­sá­gá­ról” árul­ko­dik. Azt a tényt te­szi rend­kí­vül tö­mör for­má­ban vi­lá­gos­sá, hogy a K.u.K. vi­szony­rend­sze­ré­ben csak­nem ter­mé­sze­tes volt az át­já­rás;
il­let­ve hogy a bé­csi kri­ti­ka gör­be, de fé­nyes tük­ré­ben ke­gyet­len, de pon­tos ké­pet kap­hat­tunk – „mi”, ma­gya­rok, ma­gunk­ról. Hogy men­­nyi­re ter­mé­sze­te­sen kap­cso­ló­dott ak­ko­ri­ban a ma­gyar fő­vá­ros – el­ső­sor­ban per­sze Bé­csen ke­resz­tül – a nem­zet­kö­zi szel­le­mi áram­la­tok­hoz, ar­ról nem csak az iro­da­lom, a kri­ti­ka vagy eset­leg a fi­lo­zó­fia te­rü­le­té­ről hoz­ha­tó ké­zen­fek­vő pél­da. A kép­ző­mű­vé­szet­ben, a mű­vé­szet­ről foly­ta­tott gon­dol­ko­dás­ban, ha csu­pán né­hány év­re is, de „a mi gi­gá­szi par­ve­nü­sé­günk” kö­ze­pet­te, ma már szin­te el­kép­zel­he­tet­le­nül kö­zel ke­rül­het­tünk a vi­lág­hoz: az ak­ko­ri po­zí­ci­ók, az ak­ko­ri szel­le­mi ön­bi­za­lom meg­sej­té­sé­hez elég el­ol­vas­ni Pop­per Leó ke­vés írá­sá­nak egyi­két a né­met kor­társ mű­vé­szek bu­da­pes­ti ki­ál­lí­tá­sá­ról, vagy vé­gig­te­kin­te­ni a Mű­vész­ház nem­zet­kö­zi vi­szony­lat­ban is prog­res­­szív prog­ram­ján. Kri­ti­kák el­ol­va­sá­sa nél­kül vé­gig­bön­gész­ve a lis­tát, mai szem­mel már ne­he­zebb fel­be­csül­ni, mi volt az, ami ak­kor szin­te min­den­nap­inak tűnt, és mi le­he­tett, ami a meg­le­pe­tés ere­jé­nél fog­va akár Ady tol­lá­ra kí­ván­koz­ha­tott. An­­nyi bi­zo­nyos, hogy már 1910-ben kor­sza­kos je­len­tő­sé­gű kor­társ kép­ző­mű­vé­sze­ti be­mu­ta­tó hely­szí­ne volt a Mű­vész­ház: a Nem­zet­kö­zi imp­res­­szi­o­nis­ta ki­ál­lí­tás ke­re­té­ben Matisse vagy Pi­cas­so mű­ve­it is lát­hat­ta a pes­ti kö­zön­ség. Ez az el­ső­sor­ban kor­társ im­port­ki­ál­lí­tá­sok­ban, il­let­ve ma­gyar és kül­föl­di mű­vé­szek kö­zös tár­la­ta­i­ban for­mát öl­tő nyi­tás, amely „a kul­tú­rem­be­rek nem­zet­kö­zi ér­dek­lő­dé­sé­nek köz­pont­já­vá avat­ja a Mű­vész­há­zat, Bu­da­pes­tet, Ma­gyar­or­szá­got”, fel­te­he­tő­en a ber­li­ni Sturm Ga­lé­ria ál­tal szer­ve­zett 1913-as Nem­zet­kö­zi poszt­imp­res­­szi­o­nis­ta ki­ál­lí­tás­sal éri el csúcs-, s egy­ben vég­pont­ját, ahol már a kor­társ mű­vé­szet leg­fris­sebb cso­por­to­su­lá­sa, a Der Blaue Reiter al­ko­tói áll­nak a kö­zép­pont­ban.

      E két idő­pont kö­zött a bu­da­pes­ti kö­zön­ség már két íz­ben lát­hat­ta a fi­a­tal, lá­za­dó oszt­rák fes­tő, Egon Schiele mű­ve­it. Elő­ször 1912 ja­nu­ár­já­ban a bé­csi Neukunstgruppe ki­ál­lí­tá­sán, utá­na pe­dig alig több mint egy év­vel ké­sőbb, a Bund Österreichischer Künstler, a Wi­e­ner Werkstätte és Gustav Klimt tár­la­tán, a Mű­vész­ház­ban. Az el­ső be­mu­tat­ko­zás fo­gad­ta­tá­sa nem volt fel­tét­le­nül át­ü­tő. Bá­lint Ala­dár, a kor­szak leg­jobb sze­mű és tol­lú kri­ti­ku­sa 1912 ele­jén így írt a Nyu­gat­ban: „(…) Schiele és Gütersloh igye­ke­ze­te, hogy ér­de­ke­sek le­gye­nek, el­ső pil­la­nat­ra szem­be­öt­lő és mond­hat­nám pik­tú­rá­juk­nak ez a fő sa­ját­sá­ga. (…) Az iro­da­lom teng túl Schiele szim­bo­li­kus ké­pe­in, azon­ban Schiele raj­zai oly­an­­nyi­ra ki­tű­nő­ek, an­­nyi moz­gás, pezs­dü­lés, a moz­gás fe­szült­sé­gé­nek olyan ere­je gyűl ös­­sze ben­nük, hogy ké­pe­i­nek bát­ran meg­bo­csát­ha­tunk.” (Bá­lint Ala­dár: A bé­csi fi­a­ta­lok a Mű­vész­ház­ban. Nyu­gat, 1912. 2. szám) Bá­lint a fi­a­tal bé­csi­ek mű­ve­it le­ve­zet­he­tő­nek tart­ja Gau­guin, Cé­zanne és El Greco mű­vé­sze­té­ből, som­más íté­le­te sze­rint „a bé­csi­ek nem ve­tet­tek fel­szín­re olyan meg­kez­dé­se­ket, mun­ká­ik nem tar­tal­maz­nak olyan ered­mé­nye­ket, amely a pá­ri­zsi, de még a ma­gyar fi­a­tal pik­to­rok ered­mé­nye­it meg­előz­te vol­na akár a ki­fej­lő­dés me­ne­té­ben, akár az át­fo­gott te­rü­let ki­mé­lyí­té­sé­ben”. Ma már kü­lö­nös­nek, ne­he­zen kö­vet­he­tő­nek tű­nik ez a pers­pek­tí­va; az 1912-es, 1913-as évek Bé­csét száz év­vel ké­sőbb­ről – még Musil vagy Kraus tük­ré­ben is – csu­pán a szel­le­mi pezs­gés kö­zép­pont­ja­ként lát­juk, ahol a ki­me­rü­lő sze­ces­­szió he­lyét in­téz­mé­nye­sül­ve ve­szi át a poszt­imp­res­­szi­o­niz­mus, ahol ez­zel pár­hu­za­mo­san mar­kán­san je­len­nek meg az exp­res­­szív tö­rek­vé­sek. Az ak­ko­ri Bécs a má­ból vis­­sza­te­kint­ve vég­te­le­nül ér­de­kes hely­szín, ben­ne olyan if­jak­kal, akik, mint Schiele vagy Kokoschka, huszonegynéhány éves ko­ruk­ban pro­vo­ka­tív mó­don, de min­den­kép­pen kész mű­vé­szek­ként ön­tik for­má­ba az újat, az ál­ta­luk le­ta­po­ga­tott kor­szel­le­met. Mind­eb­ből leg­alább­is két elem, az új­don­ság és a pro­vo­ká­ció már ma­gá­ban a kor­ban is ki­ol­vas­ha­tó volt, köz­ve­tít­het­te ezt Bu­da­pest fe­lé akár Karl Kraus is, aki egyéb­ként Adolf Loosszal kö­zö­sen in­kább Kokoschka út­ját egyen­get­te a nagy­vi­lág, az­az Ber­lin fe­lé (mi­köz­ben Schiele a kri­ti­kus Arthur Roesslerre tá­masz­ko­dott).

      Most, száz év­vel ké­sőbb a Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um Egon Schiele és ko­ra cím­mel ren­de­zett ki­ál­lí­tást. Ma­gyar­or­szág leg­fon­to­sabb kép­ző­mű­vé­sze­ti in­téz­mé­nye ki­köl­csön­zött Bécs­ből, a Leopold Gyűj­te­mény­ből egy tár­lat­nyi Schiele-képet, tár­sí­tott még né­hány ko­ra­be­li oszt­rák mű­vet, hoz­zá­ad­ta sa­ját Kokoschkáit és né­hány Schiele-rajzát, és az egé­szet nagy pla­ká­to­kon meg­hir­det­te. Ma már ta­lán nem is le­het­ne más­ként el­kez­de­ni egy Schiele-kiállítást: hi­szen el­ső­sor­ban nem a mű­vészt lát­juk, ha­nem a brandet, nem az ak­ko­ri fon­tos­sá­got és ele­ven­sé­get, ha­nem a mos­ta­ni, mil­li­ó­nyi rep­ro­duk­ció em­lék­tö­re­dé­ke­i­ből ki­raj­zo­ló­dó nagy ne­vet. Aki ma Schiele-kiállítást ren­dez, an­nak ele­ve szá­mol­nia kell ez­zel az alap­hely­zet­tel, il­let­ve a ma­ga ba­na­li­tá­sá­ban meg­in­gat­ha­tat­lan mí­tos­­szal. Ép­pen ezért ne­héz fel­ten­ni a kér­dést, amely tu­laj­don­kép­pen min­den mű­vé­sze­ti ki­ál­lí­tás­nak el­en­ged­he­tet­len fel­té­te­le: mit mond­hat mind­ez az itt és mostnak, mit tud­hat ró­lunk mon­da­ni Egon Schiele, ré­gen meg­halt oszt­rák mű­vész? A Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um min­dent meg­tett, hogy a Schiele-művek be­mu­ta­tó­ja ki­ál­lí­tás­nak tűn­jön, de az el­en­ged­he­tet­len kér­dést gon­do­san el­ke­rül­te.

      Mi az, amit meg­tett a mú­ze­um? Elő­ször is so­ro­za­tot épí­tett. A bu­da­pes­ti né­zők az el­múlt évek­ben a ma is nép­sze­rű (mert ta­pé­tá­kon sok­szo­ro­sí­tott) al­ko­tók – Gustave Moreau, Alfons Mucha, Gustav Klimt vagy Ferdinand Hodler – mun­kás­sá­gán ke­resz­tül meg­is­mer­ked­het­tek a XIX. szá­zad vé­gé­nek és a XX. szá­zad ele­jé­nek mű­vé­sze­ti ten­den­ci­á­i­val. Ezt a kor­szak­hang­súlyt olyan ki­emel­ke­dő ki­ál­lí­tá­sok erő­sí­tet­ték, mint a Van Gogh- és a Cé­zanne­-tár­lat, vagy ép­pen a ke­vés­bé je­len­tős Degas-tól Pi­cas­só­ig. A Schiele-kiállításra meg­sze­rez­tek szá­mos szép és fon­tos mű­vet, Max Oppenheimer Tilla Durieux port­ré­ját szem­be­ál­lít­hat­ták Schiele Trude Engeljével. El­hoz­ták a Re­me­ték cí­mű 1912-es kulcs­mű­vet, amely (szá­mos más ér­tel­me­zés mel­lett) nem­csak Klimt és Schiele ket­tős port­ré­já­nak te­kint­he­tő, de mes­ter és ta­nít­vány val­lá­sos hát­te­rű ké­pé­nek, az if­jú­ság és a ha­lál meg­je­le­ní­té­sé­nek. A tár­lat jól ki­dom­bo­rí­tot­ta, mi­lyen mély mi­nő­sé­gi sza­ka­dék tá­tong Schiele, Kokoschka, Klimt, il­let­ve a má­sik ol­da­lon a bé­csi mo­dern­iz­mus má­so­dik ge­ne­rá­ci­ó­já­nak al­ko­tói közt. A ren­de­zők jól vi­lá­gí­tot­tak rá azok­ra a mű­cso­por­tok­ra, ame­lyek Schiele mun­kás­sá­gá­nak ge­rin­cét ad­ják. A nagy­mé­re­tű fo­tók­kal jól kö­töt­ték ös­­sze a két kü­lön­ál­ló te­ret. Ügye­sen vi­lá­gí­tot­tak, jó szö­ve­ge­ket ír­tak. Ha­tá­so­san rek­lá­moz­tak. A mú­ze­u­mi alap­mű­kö­dés kö­ve­tel­mé­nye­i­nek meg­fe­lel­tek, kér­dé­se­ket azon­ban nem tet­tek fel.

      A ki­ál­lí­tás, a cím­nek el­lent­mond­va, nem ve­tett fel kér­dé­se­ket Schiele ko­rá­val kap­cso­lat­ban; ka­ma­ra­kör­ké­pet nyúj­tott né­hány al­ko­tó né­hány mun­ká­ján ke­resz­tül, de nem kér­de­zett rá ar­ra a ma is ér­vé­nyes prob­lé­má­ra, va­jon ho­gyan is volt mind­ez le­het­sé­ges? Az egyé­ne­ken és tár­sa­sá­go­kon túl mi­lyen in­téz­mé­nyi hát­tér kel­lett ah­hoz, hogy egy er­re nem fel­tét­le­nül pre­desz­ti­nált kö­zeg­ben az ele­ven szel­le­mi élet ki­ala­kul­jon, és a vi­zu­á­lis mű­vé­sze­tek ré­vén nem csu­pán Bécs­ben, de az egész vi­lá­gon hat­ni kezd­jen? A ki­ál­lí­tás nem kér­de­zett rá ar­ra sem, mi ad­ja a Schiele-művek kü­lö­nös és hos­­szan tar­tó ha­tó­ere­jét. Va­jon a test prob­lé­má­ja áll­hat-e ma ér­tel­me­zé­sük kö­zép­pont­já­ban, vagy a lel­ki­ál­la­pot­ok? A sze­xu­á­lis té­ma le­het-e fon­to­sabb kor­társ szem­mel, vagy az ön­arc­ké­pek so­ra te­rem­ti meg a kap­cso­la­tot a múlt­tal?

      A ki­ál­lí­tás­ban nincs ben­ne a kor­szak nyug­ta­lan­sá­ga, az ös­­sze­om­lás elő­ér­ze­te. Ér­zé­kel­he­tet­len a Schiele ál­tal a tér­be­li ös­­sze­füg­gé­sek­ből, a cent­rá­lis pers­pek­tí­va ha­gyo­má­nyá­ból ki­sza­kí­tott és így ko­or­di­ná­ta­rend­sze­rét-vesz­tett tes­tek ki­szol­gál­ta­tott­sá­ga. A fél­be­ha­gyott­nak tű­nő mű­vek­ből tük­rö­ző­dő vi­lág­ba ve­tett­ség. A küz­de­lem az egyén fel­ol­dó­dá­sá­val – csu­pa friss, mai él­mény. Az­zal, hogy az élet­mű dur­ván sze­xu­á­lis tár­gyú és a le­he­tő leg­pro­vo­ka­tí­vab­ban meg­for­mált mű­vei nagy­részt hi­á­nyoz­tak, a Szép­mű­vé­sze­ti Schiele-kiállítása – mai szem­szög­ből, a mű­vé­szet dis­kur­zu­sá­nak mai ál­la­po­tá­ból ki­in­dul­va – tu­laj­don­kép­pen el­ken­dőz­te a test prob­lé­má­ját. Eb­ben a ki­ál­lí­tás­ban alig ju­tott hely Schiele leglényegének, a test iszo­nya­tá­nak. Egy jól el­kü­lö­ní­tett fa­lon kí­vül a tár­lat­ban nem volt je­len Schiele ta­bu­kat dön­tő, ke­gyet­len ol­da­la. He­lyet­te a mai né­ző egy le­ke­re­kí­tett élű, le­si­mí­tott Schiele-összképet kap­ha­tott; kar­cos kép he­lyett fó­li­á­zott le­ve­le­ző­la­pot. Eb­ből a szem­pont­ból a ki­ál­lí­tás a Ludwig Mú­ze­um ta­va­lyi Mapplethorpe-kiállításával vet­he­tő ös­­sze, amely szin­tén im­port anyag­ból dol­go­zott, és szin­tén el­ke­rül­te a di­rek­ten ta­bu­dön­tő vagy ép­pen por­nog­ráf tar­tal­mak hang­sú­lyo­zá­sát. Míg azon­ban Mapplethorpe-ról a ki­ál­lí­tás nyo­mán a min­den tár­gyá­ra, az em­ber­re, nö­vény­re, szo­bor­ra azo­nos ér­dek­lő­dés­sel, an­gya­li (vagy ör­dö­gi) te­kin­tet­tel né­ző fo­tog­rá­fus kö­vet­ke­ze­te­sen fel­épí­tett ké­pe raj­zo­ló­dott ki, ad­dig Schiele ese­té­ben csak a hi­ány­ér­zet ma­radt, az önál­ló, mai né­ző­pont hi­á­nyá­nak be­nyo­má­sa. A szem­be­né­zés he­lyett a jól fi­ze­tő fél­re­pil­lan­tás.

      Ez­zel a ki­ál­lí­tás­sal a Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um ugyan­is nem a szá­zad­elő prob­lé­ma­vi­lá­gá­nak be­mu­ta­tá­sát foly­tat­ta, ha­nem Schielét a Hundertwasser- vagy a Helmut New­ton-ki­ál­lí­tás min­tá­já­ra a név alap­ján, na­gyon ke­vés sa­ját hoz­zá­adott ér­ték­kel mu­tat­ta be. Pe­dig az in­téz­mény szá­má­ra a sa­ját szem­szög hang­sú­lyo­zá­sa mu­tat­hat­na ki­utat ab­ból az ön­ma­gá­ra kényszerített si­ker­spi­rál­ból, amely­ben a né­ző min­dig újabb és újabb ne­ve­ket akar, ahol le­he­tő­leg mi­nél kö­ze­lebb ke­rül­het az ál­ta­la is­mert mí­tosz­hoz, mi­nél ke­ve­sebb új, is­me­ret­len te­rü­le­tek­re uta­ló kér­dést kap­va, mi­nél tá­vo­labb me­ne­kül­het a sa­ját prob­lé­mák­tól. Ez a ten­den­cia épp el­len­té­tes az­zal a nyi­tott­ság­gal, amely a száz év­vel ez­előt­ti mű­vész­há­zi ki­ál­lí­tá­so­kat jel­le­mez­te. És ép­pen az el­len­té­te an­nak a nyílt­ság­nak, amel­­lyel Ady End­re Karl Kraust Bu­da­pest­re vár­ta.