Tíz per­ce is ül­tem már a nagy­bá­tyám tér­dén, de a busz még min­dig nem in­dult. Cip­zá­ras sport­tás­ká­ját a lá­ba alá gyűr­te, úgy tar­tott az ölé­ben, a zsú­folt busz egyes ülé­sén. Se­hogy sem ta­lál­tam az egyen­súlyt raj­ta, de ő sem ül­he­tett túl ké­nyel­me­sen, mert idő­ről idő­re fész­ke­lő­dött alat­tam, és az ál­lát hát­ra­szeg­ve ki­húz­gál­ta a sza­kál­lá­ból a haj­szá­la­i­mat. Mind­ket­ten za­var­ban vol­tunk egy kis­sé; hi­á­ba, az élet­ko­rom már alig­ha in­do­kol­ta, hogy az ölé­be ve­gyen.

      – Mi­kor in­dul már a busz? – kér­dez­tem.

      – Még vagy öt perc – szu­szog­ta bor­sza­gú­an, ahogy az ácsor­gó uta­sok kö­zött ki­né­zett az ab­la­kon, az idő­jel­ző­re.

     

A ven­dég­ség Zsibi bá­csi­nál elég gyat­ra volt; iga­zá­ból csak azért vitt ma­gá­val a nagy­bá­tyám, hogy ne le­gyek öt na­pig egy­foly­tá­ban egye­dül, amíg anyá­ék ha­za nem jön­nek a kör­uta­zás­ról. „Ez egy fél-ér­tel­mi­sé­gi bu­li lesz” – ké­szí­tett fel ko­moly­kod­va, már na­pok­kal az ese­mény előtt. Csak a hang­súly­ból sej­tet­tem, mit je­lent­het ez: ven­dég­ség­be me­gyünk ugyan, de kö­zel se szá­mít­sak olyan har­sány han­gu­lat­ra, ami­lyen anyá­ék­nál szo­kott len­ni, ha meg­te­lik a la­kás min­den­fé­le za­jos, egy­más tér­dét csap­ko­dó, ha­ho­tá­zó né­pek­kel.

      Zsibi bá­csi­nál a tár­sal­gót úgy pró­bál­ták a ven­dég­se­reg szá­má­ra ki­tá­gí­ta­ni, mint­ha ab­ban re­mény­ked­tek vol­na, hogy a fa­lak gu­mi­ból van­nak. Kör­be ki­rak­ták az ös­­szes fel­lel­he­tő pil­le­szé­ket és kissámlit, de még a kis­szo­ba aj­ta­ját is ki­tár­ták, hogy a be­ug­ró­ba is ül­hes­sen va­la­ki. Zsibi bá­csi ta­valy öz­ve­gyült meg, de sen­ki nem be­szélt ar­ról, mi­ben halt meg a fe­le­sé­ge. An­­nyi azért ma­radt ben­nem Vi­ki né­ni­ről, hogy aszt­más volt, és hogy egy ré­gi dél­utá­non, ami­kor egy kert­mo­zi­ban, a film kez­de­te előtt az ar­com­hoz ha­jolt, az or­ra he­gye úgy mo­cor­gott, mint­ha kü­lön éle­tet élt vol­na. Sut­to­gott va­la­mit, aköz­ben fi­gyel­tem fel er­re a je­len­ség­re, de ta­lán még fe­lel­ni is el­fe­lej­tet­tem, an­­nyi­ra meg­döb­ben­tett a do­log.

      Vi­ki né­ni te­hát nem volt köz­tünk. De Zsibi bá­csi­nak most már ott volt a ja­pán as­­szony, hó­na­pok óta la­kott a há­zá­ban, ta­lán már há­zas­sá­got is kö­töt­tek, bár ha ez volt a hely­zet, ak­kor egész biz­tos, hogy nem ver­ték nagydob­ra az es­kü­vőt. Azt is csak ta­lál­gat­tuk, hogy hív­ják a ja­pán nőt. Az­az, a pár­nás mel­lű Jut­ka né­ni, aki a kony­há­ban a ke­nye­re­ket ken­te, el­árul­ta a ne­vét, csak­hogy mind­annyi­an azon­nal el­fe­lej­tet­tük megint.

      A ja­pán nő, mert ma­gam­ban kény­te­len vol­tam így hív­ni őt, ap­ró volt és so­vány; so­vá­nyabb és ki­sebb, mint Vi­ki né­ni. Zsibi bá­csi ad­dig to­lo­gat­ta ma­ga előtt, amíg min­den­ki­nek büsz­kén, szép sor­ban be nem mu­tat­ta: „Az új pá­rom – Ipar­mű­vész – Bi­zony!” Ezért is nem ér­tet­tem, mi­ért for­dult elő, hogy a ja­pán as­­szony úgy egy óra múl­va le­te­le­pe­dett az elő­szo­ba és a tár­sal­gó köz­ti kü­szöb­re, és ma­ga elé bá­mul­va elő­ször kön­­nyez­ni, az­tán meg sza­bá­lyo­san zo­kog­ni kez­dett. A tu­cat­nyi ven­dég za­var­tan el­hall­ga­tott. Zsibi ös­­sze­té­veszt­he­tet­len ka­ca­gá­sa va­la­hon­nan a fel­ső szint­ről, a há­ló­ból hal­lat­szott le hoz­zánk; egy ki­sebb cso­por­tot kí­sért kör­be ép­pen, köz­tük a nagy­bá­tyá­mat is, aki meg­hagy­ta, hogy ha unat­ko­zom, bár­mi­kor utá­nuk me­he­tek. Így vi­szont, hogy a ja­pán as­­szony ott ült a kü­szö­bön, nem mer­tem ki­men­ni a szo­bá­ból. Fő­leg, hogy a tár­sal­gó­ban tar­tóz­ko­dók mind ál­ló­kép­pé me­re­ved­tek, és két­ség­be­es­ve fi­gyel­ték hol a ja­pán as­­szonyt, hol pe­dig egy­mást.

 

– Mi­ért sírt az a ja­pán nő?

      A nagy­bá­tyám fan­csa­li ar­cot vá­gott, fel­jebb hú­zódz­ko­dott a busz­ülé­sen, az­tán le­gyin­tett a sza­bad ke­zé­vel.

      – Ó, sem­mi. Amint meg­hal­lot­tuk a sí­rást oda­fent, Zsibi bá­csi el­ma­gya­ráz­ta, hogy Ja­pán­ban, fő­leg a ré­gi idők­ben így pró­bál­ták a nők a ven­dé­gek tud­tá­ra ad­ni, hogy ide­je ha­za in­dul­ni­uk. Mi meg nem akar­tuk tu­do­má­sul ven­ni, mi­vel alig tíz per­ce gyűlt ös­­sze a tár­sa­ság. Tu­dod, jobb len­ne, ha meg­pró­bál­nád el­fe­lej­te­ni az egész hü­lye ese­tet. És fő­leg, ne na­gyon em­lítsd anyá­dék­nak, jó?

 

A pár­nás keb­lű Jut­ka né­ni a ja­pán as­­szony mel­lé gug­golt, és meg­pró­bál­ta a vál­lá­nál fog­va fel­emel­ni.

      – Er­re sem­mi szük­ség, hagyd csak! – in­tett oda Zsibi bá­csi, aki épp ak­kor ért le a fel­ső szint­ről. Ő is le­ha­jolt a ja­pán as­­szony­hoz, és sú­gott ne­ki va­la­mit, mi­re az bó­lin­tott egyet, és hal­kabb­ra fog­ta a hüp­pö­gést. Zsibi bá­csi fel­egye­ne­se­dett, ked­ves­ked­ve meg­ko­cog­tat­ta a ja­pán nő há­tát, át­lé­pett a kü­szö­bön, és el­ter­pesz­ke­dett a fo­tel­já­ban. Jut­ka né­ni a kony­há­ból be­ho­zott egy tál szend­vi­cset, az­tán még egyet for­dult, és is­mét meg­je­lent egy kis tál­cá­val, po­ha­ra­kat egyen­sú­lyoz­va a te­te­jén. Olyan ügye­sen ke­rül­te ki a ja­pán nőt, hogy hoz­zá se ért. Ne­kem is ho­zott egy pi­ros ször­pöt; ahogy be­le­it­tam, lan­gyos volt. Nyil­ván nem nyi­tot­ta ki jól a csa­pot.

     

– Hol is nya­ral­ta­tok, ami­kor Vi­ki­nek a víz­ben ma­radt a bikinifelsője? – Ezt Zol­tán kér­dez­te Zsibi bá­csi­tól. Azért csak „Zol­tán”, mert még al­sós ko­rom­ban kü­lön meg­kért, hogy ne bá­csiz­zam. A kér­dés­re ket­ten-hár­man kény­sze­rű­en fel­ne­vet­tek, de az­tán ők is be­húz­ták a nya­ku­kat, ami­kor Zsibi bá­csi úgy kez­dett el bó­lo­gat­ni, mint azok a kis ál­lat­kák az au­tó ka­lap­tar­tó­ján. Egy­re csak bó­lo­ga­tott, kör­be-kör­be löty­köl­ve az italt a po­ha­rá­ban. Az­tán csak en­­nyit mon­dott:

      – Mit tu­dom én.

      Zol­tán ga­val­lé­ro­san in­tett egyet a le­ve­gő­be. Mint anyá­ék­nál, ami­kor a ven­dé­gek éj­fél­táj­ban da­no­lá­szás­ba kez­de­nek.

      – Akarattya! – rik­kan­tot­ta hoz­zá.

      – De leg­alább ki­ha­lász­tad – tol­dot­ta meg fél­han­go­san Zsibi, az­tán úgy moz­gat­ta a szá­ját, mint­ha egy ré­gen fél­re­tett rá­gót kez­de­ne megint rág­csál­ni, vagy mint aki még akar­na mon­da­ni va­la­mit, csak épp a sza­vak el­sza­lad­nak elő­le.

      – Szép volt a Vi­ki min­dig – me­ren­gett most egy so­vány­ka nő a túl­ol­da­lon. A fér­jé­ből csak a moz­du­lat­lan, nad­rá­gos láb­szá­ra lát­szott. Ő ült azon a szé­ken, ame­lyik a ficakba ke­rült. – Zsibi, nem te­szel fel va­la­mi ze­nét?

      En­nek töb­ben is örül­tek vol­na, de a há­zi­gaz­da el­eresz­tet­te a fü­le mel­lett a ja­vas­la­tot. Fel­állt ugyan a he­lyé­ről, de csak azért, hogy még egy italt tölt­sön ma­gá­nak.

      – Szép volt a Vi­ki, szép – dün­­nyög­te ma­ga elé Zol­tán, és su­nyin Zsibire pil­lan­tott. Mint­ha tény­leg el­in­dí­tot­tak vol­na egy dzsessz­le­mezt, hogy hát­te­ret ad­jon a be­szél­ge­tés­nek, úgy ütöt­te a tak­tust a comb­ján. – Fő­leg hos­­szú haj­jal. – Elő­ször nem mer­tem Zsibi bá­csi­ra néz­ni, de az­tán nem bír­tam ki, mu­száj volt oda for­dul­nom. Még tar­tot­ta ma­gát, épp csak a pil­lan­tást vi­szo­noz­ta, de azt ki­tar­tó­an, mint aki­ben va­la­mi ré­gi, el­hall­ga­tott sé­re­lem éb­red fel.

      Ahogy a tű­zön fe­lej­tett ká­vé­fő­ző­ből ki­szö­kik a gőz, úgy sis­ter­gett fel a kü­szö­bön a ja­pán as­­szony. Meg­emel­tem ma­gam a szé­ken, de csak a vál­lát lát­tam, ami nem volt szé­le­sebb az enyém­nél; ráz­kó­dott, de a hang már alig volt hall­ha­tó, csak az ele­jét nyom­ta meg erő­seb­ben, az­tán vis­­sza­vett ma­gá­ból, mint aki­nek eszé­be ju­tott, hogy nem akar za­var­ni. Zol­tán vi­szont, aki­nek már az elő­ző po­hár­nál is elég las­san járt a nyel­ve, to­vább­ra is kö­töz­köd­ni akart.

      – Rit­ka­ság a vö­rös haj. Már a ter­mé­sze­tes – mo­tyo­gott ma­ga elé.

      – Ki­nyi­tom a má­sik bort – pat­tant fel a he­lyé­ről Zsibi bá­csi, és el­húz­ta ma­ga mö­gött a füg­gönyt, hogy az er­kély­aj­tó­hoz fér­hes­sen. – Ma­radj csak! – szólt hal­kan a ló­far­kas re­me­té­hez, aki se­gí­tő­ké­szen ar­rébb akart csus­­szan­ni a szé­ké­vel.

      A hu­zat meg­lib­ben­tet­te a füg­gönyt, mi­re Zol­tán is ki­zök­kent a tak­tu­sá­ból. Túl­ol­dalt hár­man ös­­sze­dug­ták a fe­jü­ket, és tün­te­tő­leg ol­vas­gat­ni kezd­ték há­tuk mö­gött a könyv­ge­rin­cek fel­ira­ta­it. Az er­ké­lyen nyílt és csu­kó­dott a mű­anyag­pár­nás hű­tő­aj­tó.

      – Ilyet még nem it­ta­tok. Tu­dom, a vö­rö­set nem szo­kás be­hű­te­ni, de én ar­ra es­kü­szöm, hogy ilyen me­leg­ben min­den csak hi­de­gen jó! – Zsibi elé­ge­det­ten át­ve­re­ked­te ma­gát az asz­tal­hoz, és ki­nyi­tot­ta a pa­lac­kot. – Tisz­ta po­ha­ra­kat ké­rünk!

      Jut­ka né­ni elő­re ké­szül­he­tett, mert már­is meg­je­lent a kony­ha­aj­tó­ban. Óva­to­san el­ol­da­la­zott a ja­pán as­­szony mel­lett, és a zsúr­ko­csi­ra tet­te a tál­cát, raj­ta a fris­sen mo­sott, fejreállított po­ha­rak­kal.

      – Izikém, se­gíts már – ka­csin­tott rám Zsibi bá­csi, úgy­hogy fel­áll­tam, és egyen­ként a tal­puk­ra for­gat­tam a po­ha­ra­kat. Zsibi ke­zé­ben fel-le járt az üveg nya­ka. A po­ha­rak­ról a tál­cán ka­ri­má­ba gyűlt a víz.

      – Le ne csö­pög­tesd a sző­nye­get! – szi­szeg­te a nagy­bá­tyám.

      Egész a kö­nyö­kö­mig csor­gott a lé, de a kö­zel­ben nem lát­tam ron­gyot, még egy szal­vé­tát sem. In­dul­tam vol­na a kony­há­ba, Jut­ka né­ni­hez, de eszem­be ju­tott a ja­pán nő a kü­szö­bön. Le­eresz­ked­tem hát a szé­kem­re, és Zsibi bá­csi há­tát néz­tem, amint az er­kély­re tá­vo­zik az üres üveg­gel. Min­den­ki más en­gem bá­mult, jó­in­du­la­tú mo­soly­gás­sal, ezért vár­tam ki­csit, mi­e­lőtt a ke­ze­met a nad­rá­gom­ba tö­röl­tem vol­na.

      Zsibi kör­be­vit­te a po­ha­ra­kat, adott egyet az én ke­zem­be is.

      – Igyál be­lő­le nyu­god­tan – ha­jolt hoz­zám a nagy­bá­tyám. – Épp csak an­­nyit, amen­­nyi jól­esik. A töb­bit meg add ide, ne­kem.

      Be­le­it­tam a bor­ba. Fa­nya­rabb volt, mint amit ott­hon ad­tak.

      – Anyá­ék­nál csak egy ujj­nyit szok­tam kap­ni – szól­tam a nagy­bá­tyám után, de már a sa­ját ita­lát kor­tyol­ta, nem vett ró­lam tu­do­mást.

      – Oda­fent épp a bal­da­chint mu­to­gat­tam – szó­lalt meg Zsibi bá­csi har­sá­nyan, két korty kö­zött. – Nyil­ván őrült­ség ide az ilyen flinc-flanc, nem va­gyunk mi a Nap­ki­rály ud­va­rá­ban! De a szú­nyo­gok el­len is jó. Egy nép­mű­vész ba­rá­tom ter­vez­te, po­én­ból. Az­tán meg­ren­del­tem tő­le. Majd néz­zé­tek meg ti is! Szép mun­ka, igaz, Pe­ti­kém?

      – Bi­zony, szép – he­lye­selt mér­sé­kelt lel­ke­se­dés­sel a nagy­bá­tyám. – Csak va­la­mi hoz­zá­il­lő szek­rény­ke kel­le­ne oda. Vagy le­cse­rél­het­néd azt a ran­da ál­ló­lám­pát.

      Zol­tán egy­elő­re szót­la­nul jár­kált kör­be-kör­be a szo­bá­ban, big­­gyesz­tett száj­jal vizs­gál­gat­ta a pol­con az ök­löm­nyi kőbuddha-fejeket meg a mandalákat, és szem­te­le­nül húz­ta vé­gig az uj­ját a vé­kony­ka por­ré­te­gen.

      Zol­tán csak egy­szer járt anyá­ék­nál. Az­tán töb­bet nem, mert anya egyik ta­nár ba­rát­nő­je te­le­kür­töl­te a kör­nyé­ket az­zal, hogy el­csá­bí­tot­ta az egyik ta­nít­vá­nyát, akit fi­zi­ká­ból kor­re­pe­tált. Zol­tán­nak min­dig ugyan­ott volt lyu­kas a zok­ni­ja, ahogy fel-alá jár­kált ná­lunk, a sző­nyeg­pad­lón, de itt, a per­zsa­sző­nyeg min­tá­in fe­ke­te lakk­ci­pő­ben lép­ke­dett. Nem fél­tem at­tól, hogy meg­szó­lít, még­is el­ural­ko­dott raj­tam va­la­mi szo­ron­gás-fé­le, ahogy po­hár­ral a ke­zé­ben, szó­ra­ko­zot­tan kö­röz­ni kez­dett a szo­ba kö­ze­pén. Előt­tem állt meg, mint va­la­mi óvo­dás kör­já­ték­ban, de a hang­ja kö­hö­gés­be ful­ladt; a bor­ból kilöttyent a sző­nyeg­re egy csepp, a nagy­láb­uj­jam elé. Szét­ter­jed­ve sza­bá­lyos kör­ala­kot vett fel, és ahogy a sző­nyeg rost­jai be­szív­ták, bor­dó­ból hal­vány­li­lá­ra vál­tott.

      – Még meg is ful­la­dok itt, a hí­res vö­rös­bo­rod­tól – pró­bált de­rül­ni, de alig jött ki hang a tor­kán. – A vö­rös­bor is olyan, mint a vöröshajú as­­szony.

      Éle­sen koc­cant meg az asz­tal üveg­lap­ja Zsibi po­ha­ra alatt. Zol­tán­hoz ug­rott, és két te­nyér­rel csé­pel­ni kezd­te a há­tát, ahol ér­te, pe­dig Zol­tán már rég nem kö­hö­gött. Ak­kor ahá­nyan vol­tak, mind fel­pat­tan­tak a szé­kek­ről, ki­a­bál­va ha­do­nász­tak; a túl­ol­da­li né­ni fér­je is elő­ke­rült a ficakból, a hom­lo­kát dör­zsöl­get­te, és ad­dig nem hagy­ta ab­ba, amíg Ica né­ni min­den­ki­nél han­go­sab­ban oda nem ki­a­bált, hogy:

      – Most állj le, Zo­li.

 

Zol­tán­nak vé­gig a sze­me se reb­bent, il­let­ve csak egy egész ki­csit, ami­kor a ja­pán nő megint je­lent­ke­zett a kü­szöb­ről. Egy el­nyúj­tott, ke­ser­ves hang kí­sé­re­té­ben nyom­ta a hom­lo­kát a pad­ló­ra, úgy hin­tá­zott jobb­ra-bal­ra.

      – Az Is­ten sze­rel­mé­re, Zsibi! – sza­ladt oda Jut­ka né­ni, egy szá­zas cso­mag papírzsebkendővel. A ke­zé­ről für­tök­ben ló­gott a mo­so­ga­tó­szer hab­ja. – Ki­nyit­ná ezt va­la­ki?

      Em­lék­szem, hogy fel­áll­tam, el is ju­tot­tam Jut­ka né­ni­ig. A ja­pán nő most resz­ket­ve mu­to­ga­tott a szá­já­ra, nyil­ván tel­je­sen ki­szá­radt, hi­szen vagy egy órá­ja zo­ko­gott ki­sebb meg­sza­kí­tá­sok­kal.

      – Igen­is, ak­kor már rö­vid volt a ha­ja! El­ment meg­csi­nál­tat­ni az új sze­mé­lyi­jét, az még el­ké­szült sze­gény­nek – hüp­pög­te el ma­gát Zsibi bá­csi a há­tam mö­gött. – Meg­van még a kép, nem dob­tam én ki sem­mit!

      – Már a ha­já­ra sem em­lék­szel – vá­gott köz­be fél­han­go­san Zol­tán. – Pe­dig hosszú volt az, ha ki­csit meg is rit­kult.

      – Rö­vid volt, te szív­te­len ba­rom! Az előbb mu­tat­tam fent nek­tek az utol­só ké­pet. Ott tar­tom, az éj­je­li­szek­rény fi­ók­já­ban. Így van, Pe­ti? A vé­gén már nem hagy­ta a fény­ké­pe­zést, csak az ok­mány­kép ma­radt.

      Nem tu­dom, hol kés­he­tett Jut­ka né­ni a po­hár víz­zel. Fog­tam ma­gam, át­lép­tem a ja­pán as­­szo­nyon, és ki­me­ne­kül­tem a kony­há­ba. Ar­ra is em­lék­szem, hogy Jut­ka né­ni csap­víz­zel kezd­te löty­köl­ni az ar­co­mat, mi­köz­ben oda­kint és a fe­jünk fö­lött is ki­tört a ri­csaj, a fel­ső szin­ten lá­bak dü­bö­rög­tek, Jut­ka né­ni meg el­en­ged­te a tar­kó­mat, és ott ha­gyott a mo­so­ga­tó­nál, csak hogy ki­üvölt­hes­sen a kony­há­ból:

      – A te­rem­té­se­det, Zsibi, te tel­je­sen be­go­lyóz­tál, és még a gye­re­ket is le­itat­tad!

     

Ahogy ké­sőbb eszem­be ju­tott, mit hagy­tam ma­gam után a mo­so­ga­tó­ban, erőt vett raj­tam a szé­gyen­ke­zés. Sze­ret­tem vol­na el­me­ne­kül­ni, le­he­tő­leg úgy, hogy nem ha­gyok ma­gam után sem­mi­fé­le nyo­mot, de tel­je­sen el­fo­gyott az erőm. „Ez vol­na hát a bi­zo­nyos fél-ér­tel­mi­sé­gi bu­li” – gon­dol­tam, ahogy resz­ke­tő lá­bak­kal el­ér­tem a ki­ürült tár­sal­gó­ban a nagy fo­telt. „Anyá­ék­nál ugyan nem ját­sza­nak ilyen vég­te­len macska-egeresdit azok, akik nem bír­ják egy­mást, de egy gyors haj­té­pés után min­dig hely­re­áll a bé­ke. A Zol­tán-fé­lé­ket már rég ki­csuk­ták vol­na az er­kély­re, a ja­pán nőt meg szé­pen le­nyu­giz­ták vol­na a zu­hany alatt.” Va­la­ki a hom­lo­kom­ra he­lye­zett egy hi­deg víz­től to­cso­gó papírzsebkendőt, ami­től egy­ál­ta­lán nem let­tem job­ban, ám a moz­du­lat, amely a bo­ro­ga­tást a hom­lo­kom­ra rög­zí­tet­te, nem tűrt el­lent­mon­dást. Jut­ka né­ni fel­tet­te a lá­bát a fo­tel kar­fá­já­ra, és hát­ra­dőlt, gör­csö­sen szo­ron­gat­va a mo­so­ga­tó­ron­gyot.

      – Mond­tam én, hogy nem kell meg­hív­ni azt a vad­bar­mot; egy csepp ér­zés sincs ben­ne. A Vi­ki is csak egy­szer kel­lett ne­ki, pe­dig ta­lán már be­teg is volt ak­kor. El is sor­vadt az­tán, mint egy kis le­ved­lett vi­rág­szi­rom. – A sze­mé­hez szo­rí­tot­ta a kony­ha­ru­hát, de mást már nem mond­ha­tott, mert ka­bá­tos­tul be­ron­tott a szo­bá­ba a nagy­bá­tyám, és fel­rán­ga­tott a fo­tel­ból. A vi­zes zseb­ken­dő a föld­re toccsant, de ez­zel ő már nem tö­rő­dött, mint ahogy az­zal sem, hogy majd­nem el­es­tem a sa­ját lá­bam­ban, ő meg a kü­szöb­nél, a ja­pán as­­szony­ban.

      – Bo­csá­nat! – üvöl­tött rá. Hogy ez­után ho­gyan ke­rül­tem az aj­tón kí­vül­re, on­nan meg a nagy­bá­tyám ölé­be, a busz­ra, fo­gal­mam sincs.

 

– Kár, hogy az ágyat már nem néz­het­tem meg – mond­tam a nagy­bá­tyám­nak, mert örül­tem, hogy job­ban va­gyok, és mert olyan fur­csa volt, hogy ott ülök az ölé­ben, és mind­ket­ten hall­ga­tunk.

      – Nem le­he­tett, mert si­et­tünk. De el­mond­ha­tom ne­ked, mi­lyen volt. Fil­mek­ben lát­ni ilyet, csak ott sok­kal mu­ta­tó­sabb. Va­la­mi el­sza­bott, sö­tét­kék fá­tyol­da­rab csün­gött kör­ben az ágy­ke­ret­re.

      – És mi­lyen ha­ja volt Vi­ki né­ni­nek, hos­­szú vagy rö­vid?

      A nagy­bá­tyám vá­gott egy gri­maszt, elő­húz­ta a zse­bé­ből a kis iga­zol­vány­ké­pet. Sok nem lát­szott raj­ta, de a haj, ha hos­­szú volt is, leg­fel­jebb vál­lig ér­he­tett. A fe­ne se tud­ta el­dön­te­ni, hos­­szú-e vagy rö­vid.

      – Mit ke­res ez ná­lad? Nem ezt ke­re­sik most ha­lál­ra?

      – Iga­zá­ból nem akar­tam el­hoz­ni. Fent mu­to­gat­ta a Zsibi, a ke­zem­be csúsz­tat­ta, az­tán va­la­hogy ná­lam ma­radt. A vé­gén meg már azt gon­dol­tam, jobb lesz, ha csak ké­sőbb kap­ja vis­­sza.

      Vég­re, a bó­dé aj­ta­ján ki­lé­pett a busz­so­főr.

      – Mi­ért nem ad­tad oda ne­ki, ami­kor el­jöt­tünk?

      – Mert ha azt te­szem, ak­kor a Zsibi el­bő­dül, mint egy orosz­lán, di­a­dal­ma­san kör­be­sza­lad­ja a la­kást, a Zo­lit kék­re ve­ri, a ja­pán nő meg ad­dig bőg, amíg nem­csak a per­zsa­sző­nyeg, de még a par­ket­ta is rong­­gyá ázik a hí­res fél-ér­tel­mi­sé­gi bu­li alatt!