Ezésez

 

A kö­vet­ke­ző né­hány es­tén, rög­tön a té­vé­hír­adó után, át­jött hoz­zánk a szom­szé­dunk, Ezésez. R. bort for­ralt, szórt be­le egy kis fa­hé­jat, do­bott hoz­zá né­hány szeg­fű­sze­get. Ezésez min­den es­te a tél­ről me­sélt, a te­let ugyan­is mu­száj el­me­sél­ni, hogy meg­jö­hes­sen a nyár. Foly­ton ugyan­azt me­sél­te – azt, hogy ho­gyan akasz­tot­ta fel ma­gát Marek Marek.

Má­sok­tól is hal­lot­tuk már, teg­nap és teg­nap­előtt pe­dig Ezéseztől. Csak el­fe­lej­tet­te, hogy már me­sél­te, és elöl­ről kezd­te az egé­szet. Egy kér­dés­sel: mi­ért nem jöt­tünk el a te­me­tés­re? Nem tud­tunk, mert ja­nu­ár­ban volt. Nem tud­tuk ös­­sze­szed­ni ma­gun­kat, hogy el­men­jünk a te­me­tés­re. Ha­va­zott, nem in­dul­tak be az au­tók, az ak­ku­mu­lá­to­rok hö­rög­tek. Jedlina után hó tor­la­szol­ta el az utat, és két­ség­beej­tő du­gó­ban áll­tak a bu­szok.

Marek Marek egy bá­dog­te­tős vis­kó­ban la­kott. Kan­cá­ja ta­valy ős­­szel a ker­tünk­be járt le­hul­lott al­mát en­ni. Ko­to­rász­ta a gyü­möl­csö­ket a kor­hadt avar­ban. Kö­zö­nyö­sen né­zett min­ket. Sőt R. sze­rint gú­nyo­san.

Ezésez dél­után jött meg Rudából, már sö­té­te­dett. Lát­ta, hogy Marek Marek há­zá­nak aj­ta­ja ugyan­úgy rés­nyi­re nyit­va, ahogy reg­gel volt, így hát a fal­nak tá­masz­tot­ta a bi­cik­lit, és be­né­zett az ab­la­kon. Rög­tön ész­re­vet­te. Fé­lig ló­gott, fé­lig fe­küdt az aj­tó mel­lett, ki­csa­va­rod­va, min­den jel sze­rint élet­te­le­nül. Ezésez ke­zé­ből el­len­zőt for­mált, hogy job­ban lás­son. Marek Marek ar­ca el­ké­kült, nyel­ve ki­ló­gott. Sze­me va­la­ho­va a ma­gas­ba me­redt. „Ez a tö­ket­len hü­lye”, mond­ta ma­gá­ban Ezésez, „még fel­akasz­ta­ni se tud­ta ma­gát.”

Fog­ta a bi­cik­lit, és el­ke­re­ke­zett.

Éj­sza­ka ki­csit ros­­szul érez­te ma­gát. Egy­re az járt az eszé­ben, va­jon Marek Marek lel­ke az ég­be szállt vagy a po­kol­ba, vagy ho­va a bá­nat­ba jut az em­ber, ha jut egy­ál­ta­lán va­la­ho­va.

Már pir­kadt, ami­kor fel­ri­adt, és meg­pil­lan­tot­ta a tűz­hely mel­lett. Marek Marek állt, és néz­te őt. Ezésez ide­ges lett. „Menj szé­pen in­nen. Ez az én há­zam. Ne­ked ott a ma­ga­dé.” A kí­sér­tet nem moz­dult; egye­ne­sen rá né­zett, de kü­lö­nös volt a te­kin­te­te: mint­ha ke­resz­tül­döf­né őt.

„Eredj in­nen, Marek”, is­mé­tel­te Ezésez, de Marek, vagy akár­ki volt most, nem re­a­gált. Ezésez erőt vett va­la­mi­lyen hir­te­len tá­madt vi­szoly­gá­sán min­den­faj­ta test­moz­gás iránt, fel­kelt az ágy­ból, s fel­hú­zott a ke­zé­re egy gu­mi­csiz­mát. Ek­képp fel­fegy­ver­kez­ve kö­ze­lebb lé­pett a tűz­hely­hez. A kí­sér­tet a sze­me lát­tá­ra el­tűnt. Hu­nyor­gott, az­tán vis­­sza­fe­küdt a fel­me­le­gí­tett ágy­ba.

Reg­gel, ami­kor fá­ért ment, új­ra be­né­zett Marek há­zá­nak ab­la­kán. Nem vál­to­zott sem­mi, a holt­test ugyan­ab­ban a póz­ban fe­küdt, de ma sö­té­tebb­nek tűnt az ar­ca. Ezésez egész nap tű­zi­fát hor­dott a he­gyek­ből fo­nott ko­sa­rak­ban; ő ké­szí­tet­te őket elő­ző nyá­ron. Zsen­ge nyír­fá­kat szál­lí­tott a ház elé, ami­ket egye­dül is ki tu­dott vág­ni, meg ki­dőlt er­dei­fe­nyők és bükk­fák vas­tag rönk­je­it. Be­pa­kol­ta a fé­szer­be, és elő­ké­szí­tet­te, hogy fel­ap­rít­sa. Az­tán be­fű­töt­te a tűz­he­lyet, iz­zá­sig he­ví­tet­te a plat­nit. Fő­zött gyor­san egy krump­li­le­vest ma­gá­nak és a ku­tyák­nak, be­kap­csol­ta a fe­ke­te-fe­hér té­vét, és evés köz­ben néz­te a vil­ló­dzó ké­pe­ket. Egy szót se hal­lott. Mi­kor alud­ni tért, év­ti­ze­dek óta, ta­lán a bér­má­lás, de az is le­het, hogy az es­kü­vő óta elő­ször ke­resz­tet ve­tett. A rég el­fe­lej­tett moz­du­lat eszé­be jut­tat­ta, hogy pap­hoz ké­ne men­nie az ilyes­mi­vel. Más­nap fél­sze­gen lő­dör­gött a plé­bá­nia kö­rül. Ak­kor fu­tott be­le a tisz­te­len­dő­be, ami­kor az gyors lép­tek­kel, az ol­va­dó hó­fol­to­kat ke­rül­get­ve a temp­lom fe­lé tar­tott. „Atyám, mit ten­ne, ha egy szel­lem kí­sér­te­né?” Amaz cso­dál­koz­va pil­lan­tott rá, s te­kin­te­te mind­járt a temp­lom te­te­jé­re ván­do­rolt – so­ha vé­get nem érő fel­újí­tás folyt oda­fent. „Meg­pa­ran­csol­nám ne­ki, hogy tá­voz­zék.” „És ha a szel­lem ma­kacs vol­na, és nem akar­na tá­voz­ni, mit ten­ne, atyám?” „Min­den­ben ha­tá­ro­zott­nak kell len­ni”, fe­lel­te el­mé­lyül­ten a tisz­te­len­dő, és für­gén ki­ke­rül­te Ezésezt.

És megint min­den úgy tör­tént, mint elő­ző éj­sza­ka. Ezésez egy­szer csak fel­éb­redt, mint­ha szó­lí­ta­ná va­la­ki, fe­lült az ágyon, és ész­re­vet­te Marek Mareket, amint a tűz­hely előtt állt. „Ta­ka­rodj in­nen!”, ki­ál­tot­ta ne­ki. A kí­sér­tet nem moz­dult, sőt Ezésez gú­nyos mo­solyt vélt fel­fe­dez­ni püf­fedt, sö­tét ar­cán. „A franc es­sen be­léd, mért nem hagysz alud­ni? Eredj in­nét”, mond­ta Ezésez. Fog­ta a gu­mi­csiz­mát, és ve­le fel­fegy­ver­kez­ve el­in­dult a tűz­hely fe­lé. „Most már az­tán tű­nés!”, för­medt rá, és a szel­lem el­tűnt.

A har­ma­dik éj­sza­ka már nem jött a kí­sér­tet, a ne­gye­di­ken vi­szont Marek Marek nő­vé­re fel­fe­dez­te a holt­tes­tet, és nagy si­val­ko­dást csa­pott. Rög­tön ki­jött a rend­őr­ség, fe­ke­te nej­lon­ba csa­var­ták Mareket, és el­vit­ték. Kér­dez­get­ték Ezésezt, hol volt, mit csi­nált. Azt mond­ta, nem vett ész­re sem­mi kü­lö­nö­set. Azt is mond­ta, ha va­la­ki an­­nyit iszik, mint Marek Marek, előbb-utóbb így vég­zi. Iga­zat ad­tak ne­ki, és tá­voz­tak.

Ezésez fog­ta a bi­cik­li­jét, és el­ván­szor­gott Rudába. A Lido ét­te­rem­ben le­ra­kott ma­ga elé egy kor­só sört, és las­san, kor­tyon­ként szür­csöl­get­te. Mind­ab­ból, ami ka­var­gott ben­ne, a meg­kön­­nyeb­bü­lés volt a leg­tisz­tább ér­zés.

 

 

A Nowa Ruda Rá­dió

 

A he­lyi Nowa Ruda Rá­dió na­pi ti­zen­két órát su­gár­zott. Fő­leg ze­nét. Min­den tel­jes órá­ban or­szá­gos, fél órá­ban he­lyi hí­re­ket ad­tak. Ezen­kí­vül min­den­nap ren­dez­tek ve­tél­ke­dőt. Majd­nem min­dig ugyan­az a Wadera ne­vű em­ber nyer­te. Óri­á­si tu­dá­sa le­he­tett, csu­pa olyas­mit tu­dott, amit le­he­tet­len volt ki­ta­lál­ni. Meg­fo­gad­tam: ki­de­rí­tem vég­re, ki­cso­da Wadera úr, hol la­kik, és hon­nan tud­ja mind­ezt. El­gya­lo­go­lok a he­gye­ken át Nowa Rudába, hogy meg­kér­dez­zek tő­le va­la­mi fon­to­sat, ma­gam sem tu­dom, mit. El­kép­zel­tem, ahogy min­den­nap kel­let­le­nül fel­eme­li a te­le­fon­kagy­lót, és be­le­szól: „Igen, tu­dom a vá­laszt, a canis lupusról, a ku­tya­fé­lék leg­na­gyobb kép­vi­se­lő­jé­ről van szó”, vagy: „A zo­mánc­fé­lét, ami­vel ki­ége­tés előtt be­von­ják a te­tő­cse­re­pe­ket, engobe-nak hív­ják”, vagy: „Pherekidészt, Hermodamaszt és Archemanészt te­kin­tik Püthagorasz ta­ná­ra­i­nak”. Így ment min­den ál­dott nap. A dí­jak köny­vek vol­tak a he­lyi nagykerből. Wadera úr­nak ha­tal­mas könyv­tá­ra le­he­tett.

Egy­szer hal­lot­tam, hogy a ve­tél­ke­dő mű­sor­ve­ze­tő­je, mi­e­lőtt fel­tet­te a kér­dést, meg­tört han­gon kér­te: „Wadera úr, ma ne te­le­fo­nál­jon”.

Ti­zen­ket­tő és egy kö­zött egy ked­ves női hang egy re­gényt ol­va­sott fel rész­le­tek­ben; nem le­he­tett nem hall­gat­ni, min­den­ki­nek hall­gat­nia kel­lett min­den re­gényt, mi­vel ez volt az ebéd­fő­zés ide­je, s ilyen­kor ál­ta­lá­ban krump­lit há­moz­tunk vagy pi­ro­got ra­gasz­tot­tunk. Így hát egész áp­ri­lis­ban az An­na Kareninával kel­tem és fe­küd­tem.

„»Más as­­szonyt sze­ret, ez még vi­lá­go­sabb – mond­ta ma­gá­ban, ahogy a szo­bá­já­ba be­ment. – Sze­re­te­tet aka­rok, s az nincs. Minden­nek vé­ge te­hát – is­mé­tel­te sza­va­it –, és vé­gét is kell vet­ni mindennek.«

»De hogy?« – kér­dez­te ön­ma­gá­tól, s le­ült ka­ros­szé­ké­be a tü­kör elé.”¹

Dél­ben né­ha át­jött Mar­ta, és ösz­tö­nö­sen ne­ki­állt se­gí­te­ni. Pél­dá­ul fel­koc­káz­ta a ré­pát.

Mar­ta nyu­god­tan, ko­moly kép­pel hall­ga­tta a rádiót, de so­ha sem­mit nem mon­dott az An­na Karenináról vagy bár­me­lyik más, fel­ol­va­sott re­gény­ről. Sőt gya­ní­tot­tam, nem is ér­ti az ilyen pár­be­szé­des, egy han­gon fel­ol­va­sott tör­té­ne­te­ket, csak egy-egy szót, a nyelv ze­né­jét fü­le­li.

A Mar­ta ko­ra­be­li em­be­rek szkle­ró­zis­ban és Alzheimer-kórban szen­ved­nek. Egy­szer kint gyom­lál­tam a kert­ben, s R. át­ki­a­bált a ház túl­ol­da­lá­ról. Nem tud­tam rög­tön vá­la­szol­ni ne­ki.

– Ott van? – kér­dez­te Mar­tá­tól, aki úgy állt, hogy mind­ket­tőn­ket lá­tott. Mar­ta rám né­zett, majd azt fe­lel­te:

– Nem, nincs.

Az­zal nyu­god­tan sar­kon for­dult, és ha­za­ment.

– Ezésez mért lát szel­le­me­ket, és én mért nem? – kér­dez­tem egy­szer Mar­tát. Azt vá­la­szol­ta, mert üres be­lül. Ezt ak­kor úgy ér­tel­mez­tem, hogy Ezésez os­to­ba és egy­ügyű. A te­li em­bert ér­té­ke­sebb­nek érez­tem az üres­nél.

Az­tán mos­tam fel a pad­lót a kony­há­ban, és hir­te­len be­ug­rott, mit akart mon­da­ni Mar­ta. Ezésez ugyan­is az a faj­ta em­ber, aki úgy kép­ze­li el Is­tent, mint­ha az ott áll­na, ő meg itt. Ezésez min­dent ön­ma­gán kí­vül lát, még sa­ját ma­gát is; úgy né­zi ma­gát, mint­ha fény­ké­pet néz­ne. Ki­zá­ró­lag a tü­kör­ben ta­lál­ko­zik ma­gá­val. Ami­kor el­fog­lalt, pél­dá­ul a mi­ni­a­tűr szán­ját épí­ti, tel­je­sen meg­szű­nik lé­tez­ni ön­ma­ga szá­má­ra, mi­vel ma­ga he­lyett a szán­ra gon­dol. Hogy ma­gá­ra gon­dol­jon, ah­hoz nem tart­ja ma­gát elég ér­de­kes­nek. Csak ami­kor fel­öl­tö­zik, hogy el­in­dul­jon min­den­na­pos za­rán­dok­út­já­ra Nowa Rudába egy do­boz ci­ga­ret­tá­ért és a kis ke­reszt­tel je­lölt tab­let­tá­kért, ami­kor el­ké­szül­vén meg­pil­lant­ja ma­gát a tü­kör­ben – csak ilyen­kor gon­dol­ja ma­gá­ról: „ő”. So­sem „én”. Ki­zá­ró­lag má­sok sze­mé­vel lát­ja ma­gát, ezért lesz olyan fon­tos a kül­ső, az új dzsör­zé ka­bát­ja, a krém­szí­nű in­ge, amely­nek vi­lá­gos gal­lér­ja kont­rasz­tot ké­pez bo­rot­vált ar­cá­val. Ezért ma­rad még ma­ga szá­má­ra is ön­ma­gán kí­vül. Nincs Ezésezben sem­mi, ami be­lül­ről néz­ne, te­hát nincs ref­le­xió. Ilyen­kor lát szel­le­me­ket az em­ber.

 

 

Marek Marek

 

Volt va­la­mi szép ab­ban a gye­rek­ben – ezt mond­ta min­den­ki. Marek Mareknek csak­nem fe­hér ha­ja és an­gyal­ar­ca volt. Nő­vé­rei dé­del­get­ték. To­lo­gat­ták a né­me­tek­től ma­radt ba­ba­ko­csi­ban a he­gyi ös­vé­nye­ken, úgy ját­szot­tak ve­le, mint egy ba­bá­val. Any­ja nem akar­ta el­vá­lasz­ta­ni; míg fia szo­pott, ho­má­lyo­san ar­ról ál­mo­do­zott, hogy fia szá­má­ra leg­szí­ve­seb­ben tel­jes egé­szé­ben tej­jé vál­toz­na, és ki­foly­na ma­gá­ból a sa­ját mell­bim­bó­ján: jobb is len­ne, mint egész jö­vő­je Marek-néként. Csak­hogy Marek Marek fel­cse­pe­re­dett, és már nem ke­res­te a mel­lét. Meg­ta­lál­ta vi­szont az idő­seb­bik Marek, és csi­nált ne­ki még né­hány gye­re­ket.

 Marek Marek azon­ban akár­mi­lyen csi­nos fiú volt, nem evett ren­de­sen, és éj­sza­kán­ként sírt. Ta­lán ezért nem sze­ret­te az ap­ja. Mi­kor ré­sze­gen ha­za­jött, Marek Marekkel kezd­te a ve­rést. Mi­kor any­ja a vé­del­mé­re kelt, pü­föl­te, ahol ér­te, míg vé­gül mind­an­­nyi­an fel­me­ne­kül­tek a he­gyek­be, és ott­hagy­ták az egész há­zat az ap­já­nak, aki rés­men­te­sen ki tud­ta töl­te­ni hor­ko­lá­sá­val. Nő­vé­rei saj­nál­ták öc­­csü­ket, gyor­san meg­ta­ní­tot­ták hát ne­ki, hogy a meg­be­szélt jel­re el­búj­jon, s Marek Marek öt­éves ko­rá­tól fog­va es­tén­ként több­nyi­re a pin­cé­ben ült. Ott sír­do­gált né­mán, hang­ta­la­nul, kön­­nyek nél­kül.

Ott jött rá ar­ra is, hogy ami fáj, az nem kí­vül­ről, ha­nem be­lül­ről szár­ma­zik, és sem­mi kö­ze ré­sze­ges ap­já­hoz vagy any­ja mel­lé­hez. Ma­gá­tól fáj, ugyan­azért, ami­ért reg­gel fel­kel a nap, éj­sza­ka meg a csil­la­gok. Fáj. Nem tud­ta még, mi ez, de né­ha úgy rém­lett ne­ki, ho­má­lyo­san em­lék­szik va­la­mi­lyen me­leg, for­ró fény­re, amely meg­ol­vaszt­ja és fel­old­ja az egész vi­lá­got. Hogy hon­nan, nem tud­ta. Gye­rek­ko­rá­ból a sö­tét­ség, az örök al­kony ma­radt meg ben­ne. Az el­fe­ke­tült ég­bolt, az el­mo­só­dott sö­tét­ség­be me­rült vi­lág, a kez­det és vég nél­kü­li es­ték bá­na­ta és hű­vös­sé­ge. Meg­ma­radt az a nap is, ami­kor be­ve­zet­ték a fa­lu­ba a vil­lanyt. A póz­nák, ame­lyek a szom­széd fa­lu­ból ma­sí­roz­tak a he­gye­ken át, olya­nok vol­tak, mint egy rop­pant temp­lom osz­lo­pai.

Marek Marek volt a te­le­pü­lés el­ső és egyet­len la­kó­ja, aki be­irat­ko­zott a nowa rudai köz­sé­gi könyv­tár­ba. Az­tán a köny­vek­kel együtt buj­kált az ap­ja elől, így sok ide­je volt ol­vas­ni.

A nowa rudai könyv­tár a haj­da­ni sör­főz­de épü­le­té­ben mű­kö­dött; most is sa­vany­kás kom­ló- és sör­sza­got árasz­tott min­den, be­ivó­dott a fa­lak­ba, a pad­ló­ba, a men­­nye­zet­be. Még a könyv­la­pok is bűz­löt­tek, mint­ha ki­öm­lött vol­na rá­juk a sör. Marek Marek meg­ked­vel­te ezt az il­la­tot. Ti­zen­öt éves ko­rá­ban it­ta le ma­gát elő­ször. Pom­pá­san érez­te ma­gát; tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett a ho­mály­ról, már nem lá­tott kü­lönb­sé­get vi­lá­gos­ság és sö­tét­ség kö­zött. Tes­te le­las­sult és nem en­ge­del­mes­ke­dett – ez is tet­szett ne­ki. Mint­ha ki­lép­het­ne a tes­té­ből, és él­het­ne va­la­hol mel­let­te, anél­kül hogy gon­dol­kod­na, érez­ne.

Nő­vé­rei férj­hez men­tek, és el­tűn­tek a ház­ból. Egyik öc­­csével végzett egy vi­lág­há­bo­rú­ból ma­radt lö­ve­dék. A má­sik spe­ci­á­lis is­ko­lá­ba járt Kłodzkóban, így hát az idő­seb­bik Mareknek to­vább­ra is Marek Marek volt kéz­nél, hogy ver­je. Azért, ami­ért nem zár­ta be a tyú­ko­kat, nem ka­szál­ta le elég­gé a fü­vet, el­tör­te a csép­lő­gép ten­ge­lyét, de az­tán húsz­éves ko­rá­ban Marek Marek éle­té­ben elő­ször vis­­sza­ütött, s at­tól kezd­ve már rend­sze­re­sen ve­re­ked­tek az ap­já­val. Eköz­ben Marek Marek, ha volt egy kis ide­je, és nem volt mi­ért in­nia, Stachurát ol­va­sott. Lé­nye­gé­ben di­rekt ne­ki vá­sá­rol­ták meg a könyv­tá­ros kis­as­­szony­ok far­mer­után­za­tú kék bo­rí­tó­ba kö­tött ös­­szes mű­ve­it.

Még min­dig olyan szép volt. Vál­lig érő, vi­lá­gos haj és si­ma gye­rek­arc. És na­gyon vi­lá­gos szem, sőt fa­kó, mint­ha szí­nét vesz­tet­te vol­na, míg a fényt für­kész­te a sö­tét pad­lá­so­kon, mint­ha be­le­fá­radt vol­na a kék bo­rí­tó­jú köny­vek ol­va­sá­sá­ba. A nők azon­ban fél­tek tő­le. Egyik­kel disz­kó köz­ben ki­ment a re­míz elé, be­rán­tot­ta a fe­ke­te bo­dza kö­zé, és le­tép­te ró­la a blúzt. A nő per­sze ki­a­bált, a töb­bi­ek elő­ug­rot­tak, és be­mos­tak Marek Mareknek. Pe­dig tet­szett a nő­nek, csak ta­lán nem tud­ta, ho­gyan kell be­szél­ni egy nő­vel. Vagy egy­szer le­it­ta ma­gát, és kés­sel ös­­sze­vag­dos­ta egy nő­is­me­rő­se fér­fi­is­me­rő­sét, mint­ha ki­zá­ró­la­gos jo­got for­mál­hat­na a nő­re, mint­ha jo­ga len­ne kés­sel vé­del­mez­ni a jo­ga­it. Az­tán ott­hon sírt.

Ivott, és sze­ret­te azt az ál­la­po­tot, ami­kor ma­gá­tól vi­szi a lá­ba a he­gyi úton, és egész bel­ső­je, te­hát az egész bel­ső fáj­da­lom is ki van ik­tat­va, mint­ha le­kap­csol­ták vol­na, s hir­te­len le­szállt vol­na a sö­tét­ség. Sze­re­tett ül­dö­gél­ni a Lido kocs­má­ban a lár­má­ban és füst­ben, az­tán egy­szer csak kint ta­lál­ni ma­gát va­la­mi­képp a vi­rág­zó lenmezőn, és reg­ge­lig he­ve­rész­ni. Meg­hal­ni. Vagy a Jubilatkában in­ni, az­tán egy­szer csak lép­ked­ni a szer­pen­ti­nen a fa­lu fe­lé, vé­res arc­cal és ki­vert fog­gal. Fé­lig lé­tez­ni csak, ön­kí­vü­let­ben. Bé­ké­sen nem len­ni. Reg­gel fel­kel­ni, és fej­fá­jást érez­ni – leg­alább tud­ja az em­ber, mi fáj. Szom­jú­sá­got érez­ni, és tud­ni csil­la­pí­ta­ni.

Marek Marek vé­gül ne­ki­ron­tott az ap­já­nak. Ad­dig ütö­get­te a kő­pad­hoz, hogy el­tör­te a bor­dá­ját, s az öreg el­ájult. Ki­jött a rend­őr­ség, be­vit­te a ki­jó­za­ní­tó­ba, az­tán őri­zet­be vet­ték, s ott nem volt mit in­ni.

A hul­lám­zó fej­fá­jás kö­ze­pet­te, más­na­pos fél­álom­ban most eszé­be ju­tott Marek Mareknek, hogy egy­szer ré­gen, még az ele­jén le­zu­hant. Ré­gen fent volt, most meg lent van. Sül­­lye­dés és ré­mü­let, sőt több, mint ré­mü­let. Nincs rá szó. Marek Marek os­to­ba tes­tét ön­kén­te­le­nül el­fog­ta a szo­ron­gás, s most re­me­gett, a szí­ve meg úgy vert, mint­ha mind­járt meg­sza­kad­na. Marek Marek tes­te azon­ban nem tud­ta, mit vesz ma­gá­ra – egy ilyen szo­ron­gást csak hal­ha­tat­lan lé­lek bírt el­vi­sel­ni. A test ful­dok­lott tő­le, ös­­sze­gör­nyedt, és hab­zó száj­jal csap­kod­ta ma­gát a kis cel­la fa­lá­hoz. „Az is­ten ver­jen meg, Marek”, or­dí­tot­ták az őrök. Le­te­per­ték, meg­kö­töz­ték, és in­jek­ci­ót ad­tak be ne­ki.

Be­ke­rült az el­vo­nó­ba. Együtt lé­zen­gett a töb­bi ki­fa­kult pi­zsa­má­val a kór­ház szé­les fo­lyo­só­in és ka­nyar­gós lép­cső­in. En­ge­del­me­sen be­állt a sor­ba gyógy­szer­ért. Úgy nyel­te az Anticolt, mint az ál­do­za­ti os­tyát. Bá­mult ki az ab­la­kon, és éle­té­ben elő­ször ar­ra gon­dolt: sem­mi más cél­ja, mint hogy mi­nél előbb meg­hal­jon, ki­sza­ba­dul­jon eb­ből a slend­ri­án or­szág­ból, er­ről a vörösesszürke föld­ről, eb­ből a túl­fű­tött kór­ház­ból, a ki­mo­sott pi­zsa­má­já­ból, a mér­ge­zett tes­té­ből. S at­tól fog­va min­den gon­do­la­ta er­re irá­nyult – hogy kü­lön­fé­le le­het­sé­ges ha­lál­ne­me­ket ta­lál­jon.

Éj­sza­ka, a zu­hany alatt fel­vág­ta az ere­it. Al­kar­ján a fe­hér bőr ket­té­vált, és elő­buk­kant Marek Marek bel­se­je. Vö­rös volt, hú­sos, mint a friss bél­szín. Mi­e­lőtt el­ájult, csa­ló­dást ér­zett: va­la­mi­ért azt hit­te, fényt fog lát­ni.

Per­sze be­zár­ták az el­kü­lö­ní­tő­be, cir­kuszt csi­nál­tak, és to­vább benn kel­lett ma­rad­nia a kór­ház­ban. Az egész te­let bent töl­töt­te, s mi­kor ha­za­ment, ki­de­rült, szü­lei el­köl­töz­tek a lá­nyuk­hoz a vá­ros­ba, s most egye­dül van. Ott­hagy­tak ne­ki egy lo­vat, ez­zel a ló­val fát hú­zott az er­dő­ről, fel­vág­ta, el­ad­ta más­nak. Volt pén­ze, így új­ra iha­tott.

Egy ma­dár la­kott ben­ne – ezt érez­te. De kü­lö­nös volt ez az ő ma­da­ra, anyag­ta­lan, meg­ne­vez­he­tet­len, s csep­pet nem ma­dár­sze­rűbb, mint ő ma­ga. Csu­pa olyas­mi von­zot­ta, amit nem ér­tett és ami­től félt: kér­dé­sek, amik­re nem volt vá­lasz, em­be­rek, akik előtt min­dig ros­­szul érez­te ma­gát, von­zot­ta, hogy térd­re es­sen, és egy­szer csak két­ség­beeset­ten imád­koz­ni kezd­jen, ne is kér­jen sem­mit, egy­sze­rű­en csak be­szél­jen, be­szél­jen, be­szél­jen, ab­ban a re­mény­ben, hogy hall­gat­ja va­la­ki. Gyű­löl­te ezt a ben­ne lé­vő lényt, csak sza­po­rít­ja a fáj­dal­mát. Ha ő nincs, nyu­god­tan in­na, ül­dö­gél­ne a há­za előtt, és bá­mul­ná a há­za előtt ál­ló he­gyet. Az­tán ki­jó­za­nod­na, és rá­in­na ki­csit a más­na­pos­ság­ra, az­tán új­ra le­ré­sze­ged­ne, aka­ra­tán kí­vül, min­den szán­dék és el­ha­tá­ro­zás nél­kül. Nyil­ván szár­nya is volt a ma­dár­nak. Né­ha vak­tá­ban csap­ko­dott ve­le a tes­té­ben, ver­de­sett a lán­con, ő azon­ban tud­ta: meg van kö­töz­ve a lá­ba, sőt alig­ha­nem ne­he­zé­ket is kö­töt­tek rá, hogy so­se tud­jon el­re­pül­ni. Is­te­nem, gon­dol­ta, pe­dig nem is hitt is­ten­ben, mi­ért kí­noz így ez a va­la­mi ben­nem. Az ál­la­ton nem fo­gott az al­ko­hol, min­dig fáj­dal­ma­san jó­zan ma­radt, em­lé­ke­zett min­den­re, amit Marek Marek csi­nált, amit el­vesz­tett, amit el­té­ko­zolt, amit el­sza­lasz­tott, amit nem vett ész­re, ami mel­lett el­ment. „Mért kí­noz így, bas­­szus?” mo­tyog­ta ré­sze­gen Ezéseznek, „mért ül ben­nem?”, de Ezésez sü­ket volt, és nem ér­tett sem­mit. „El­lop­tad az új zok­ni­mat”, mond­ta. „Kint szá­radt a kö­té­len.”

Szárny, meg­kö­tö­zött láb és ré­mült szem: így né­zett ki a Marek Marekben la­ko­zó, nagy ma­dár. Marek Marek fel­té­te­le­zé­se sze­rint be­le­zár­ták. Va­la­ki be­le­zár­ta, bár fo­gal­ma sem volt, hogy ez mi­ként le­het­sé­ges. Né­ha, ha ma­gá­ba me­rült, be­le­üt­kö­zött eb­be a ször­nyű te­kin­tet­be, és ál­la­ti­as, két­ség­beesett jaj­ga­tást hal­lott. Ilyen­kor fel­ug­rott, és vak­tá­ban fu­tás­nak eredt, fel a hegy­re, a nyír­fa­li­ge­tek­be, er­dei utak­ra. Ro­ha­nás köz­ben néz­te az ága­kat – me­lyik bír­ná el a tes­tét. A ma­dár ri­kol­to­zott ben­ne: eressz ki, sza­ba­díts ki ma­gad­ból, nem hoz­zád tar­to­zom, más­hon­nét va­ló va­gyok.

Marek Marek elő­ször azt hit­te, ga­lamb, olyan, ami­lyet az ap­ja tar­tott. Utál­ta a ga­lam­bo­kat, ke­rek, üres sze­mü­ket, ma­kacs ti­pe­gé­sü­ket, ijedt reb­be­né­sü­ket ide-oda. Mi­kor már egy­ál­ta­lán nem volt mit en­ni, ap­ja rá­pa­ran­csolt, hogy más­­szon be a ga­lamb­dúc­ba, és vá­las­­szon ki pár el­hü­lyült, bé­kés ma­da­rat. Egye­sé­vel ado­gat­ta őket az ap­já­nak, két kéz­zel fog­va őket, ap­ja pe­dig egy ügyes moz­du­lat­tal ki­te­ker­te a nya­ku­kat. Gyű­löl­te, ahogy meg­hal­nak. Mint az élet­te­len tár­gyak. Ap­ját is gyű­löl­te. Egy­szer azon­ban lá­tott Frosték ta­va mel­lett egy más­fé­le ma­da­rat; a lá­ba elé ug­rott, majd sú­lyo­san fel­emel­ke­dett a bok­rok, a fák és az egész völgy fö­lé. Nagy volt, fe­ke­te. Csak a cső­re volt pi­ros, meg a hos­­szú lá­ba. Éle­sen ki­ál­tott, és egy ide­ig hul­lám­zott a le­ve­gő a szár­nyá­tól.

A ben­ne lé­vő nagy ma­dár te­hát fe­ke­te gó­lya volt, csak pi­ros lá­bát meg­kö­töz­ték, szár­nyát meg­tép­ték. Ki­ál­to­zott és ver­de­sett. Marek Marek fel­éb­redt éj­sza­ka, mi­kor meg­hal­lot­ta ma­gá­ban ezt a ki­ál­to­zást, ezt a ször­nyű, po­ko­li han­got. Ült az ágyon, és félt. Már vi­lá­gos, hogy nem huny­ja le a sze­mét reg­ge­lig. Pár­ná­ja bűz­lött a ve­rej­ték­től és a há­nyás­tól. Fel­kelt, ke­re­sett va­la­mi italt. Né­ha ma­radt va­la­mi az elő­ző na­pi üveg al­ján, né­ha nem. Túl ko­rán volt, hogy el­men­jen a bolt­ba. Túl ko­rán, hogy él­jen, így hát csak jár­kált fal­tól fa­lig, és hal­dok­lott.

Mi­kor jó­zan volt, egész tes­té­ben érez­te a ma­da­rat. Köz­vet­le­nül a bő­re alatt. Sőt né­ha úgy tűnt, ő ez a ma­dár, s ilyen­kor együtt szen­ved­tek. Min­den, a múl­tat vagy a ké­tes jö­vőt érin­tő gon­do­la­ta – fájt. A fáj­da­lom­tól Marek Marek sem­mit se bírt vé­gig­gon­dol­ni, kény­te­len volt el­ho­má­lyo­sí­ta­ni és szer­te­fosz­lat­ni gon­do­la­ta­it, hogy meg­szűn­je­nek je­len­te­ni va­la­mit. Ha ar­ra gon­dolt, ami­lyen volt – fáj­da­lom­mal te­kin­tett vis­­sza ma­gá­ra. Ha ar­ra gon­dolt, ami­lyen most – még in­kább fáj­dal­mat ér­zett. Ha ar­ra gon­dolt, ami­lyen lesz, ami tör­tén­ni fog ve­le – el­vi­sel­he­tet­len­né fo­ko­zó­dott a fáj­dal­ma. Ha a ház­ra gon­dolt, rög­tön lát­ta a kor­hadt ge­ren­dá­kat, ame­lyek bár­mi­kor ös­­sze­dől­het­nek. Ha a szán­tó­ra gon­dolt, em­lé­ke­zett, hogy nem ve­tet­te be. Ha ap­já­ra gon­dolt, tud­ta, hogy meg­ver­te. Ha a nő­vé­ré­re gon­dolt, em­lé­ke­zett, hogy el­lop­ta a pén­zét. Ha sze­re­tett kan­cá­já­ra gon­dolt, eszé­be ju­tott, ami­kor ki­jó­za­no­dás után hol­tan ta­lál­ta fris­sen szü­le­tett csikajával.

De ha ivott, jobb volt. Nem azért, mert a ma­dár is ve­le ivott. Nem, a ma­dár so­sem it­ta le ma­gát, so­sem aludt. Marek Marek ré­szeg tes­te és ré­szeg gon­do­la­tai nem tö­rőd­tek a ma­dár ver­gő­dé­sé­vel. Így hát mu­száj volt in­nia.

Egy­szer meg­pró­bált bort ké­szí­te­ni; dü­höd­ten tép­ked­te le a ri­biz­lit, te­le volt ve­le a kert, és resz­ke­tő kéz­zel be­do­bál­ta egy öb­lös üveg­be. Feccölt be­le pénzt, vett cuk­rot, az­tán fel­rak­ta a de­mi­zsont a pad­lás­ra, a me­leg­be. Örült, hogy sa­ját bo­ra lesz; ha ki­szá­rad a tor­ka, csak fel­sé­tál a pad­lás­ra, be­dug egy szí­vó­szá­lat, és iszik egyet, egye­ne­sen az üveg­ből. Csak­hogy, ma­ga se tud­ta, mi­kor, meg­it­ta az egé­szet, mi­e­lőtt ren­de­sen meg­er­jedt vol­na. Még meg is rág­ta a mus­tot utá­na. Rég túl­adott a té­vén, a rá­di­ón, a mag­nón. Ezért nem hall­gat­ha­tott sem­mit – foly­ton a fü­lé­ben hal­lot­ta a szár­nyak csap­ko­dá­sát. El­ad­ta a tük­rös szek­rényt, a kis­sző­nye­get, a bo­ro­ná­kat, a bi­cik­lit, az öl­tö­nyét, a hű­tőt, a szent­ké­pe­ket a tö­vis­ko­szo­rús Krisz­tus­sal és a szí­vét ki­tá­ró Szűz­anyá­val, az ön­tö­ző­kan­nát, a ta­lics­ká­kat, a ké­ve­kö­tőt, a szé­na­for­ga­tót, a gu­mi­ke­re­kű sze­ke­ret, a tá­nyé­ro­kat, a fa­ze­ka­kat, a szé­nát, még a trá­gyá­ra is ta­lált ve­vőt. Az­tán vé­gig­jár­ta a né­me­tek után ma­radt ro­mo­kat, és meg­ke­res­te a fű­ben a kő­vá­lyú­kat. El­ad­ta egy fic­kó­nak, aki Né­met­or­szág­ba vit­te őket. El­ad­ta vol­na a fe­né­be a ki­dőlt-be­dőlt há­zat is, de nem tud­ta. Még min­dig az ap­jáé volt.

Azok a na­pok vol­tak a leg­szeb­bek, ami­kor va­la­mi cso­da foly­tán si­ke­rült reg­ge­lig tar­to­gat­nia egy kis italt, s így mind­járt éb­re­dés után, anél­kül hogy ki­kel­ne az ágy­ból, le­gu­rít­ha­tott va­la­mit. El­ön­töt­te a bol­dog­ság, de igye­ke­zett nem el­alud­ni, ne­hogy ki­es­sen eb­ből az ál­la­pot­ból. Fel­állt tel­je­sen kó­tya­go­san, és ki­ült a ház elé a pad­ra. Előbb-utóbb min­dig el­ha­ladt előt­te Ezésez, aki Rudába tar­tott, a bi­cik­li­jét tol­va. „Te os­to­ba, öreg csa­var­gó”, mond­ta ne­ki Marek Marek, s üd­vöz­lés­re emel­te resz­ke­teg kar­ját. Amaz fo­gat­lan mo­sol­­lyal aján­dé­koz­ta meg. A zok­ni meg­ke­rült. A szél le­fúj­ta, és le­dob­ta a fű­be.

No­vem­ber­ben Ezésez ho­zott ne­ki egy fe­ke­te kis­ku­tyát. „Tes­sék”, mond­ta, „ne szo­mor­kodj Di­a­na mi­att. Szép kan­ca volt.” Marek Marek elő­ször be­vit­te a ku­tyát a ház­ba, de ál­la­ti dü­hös lett, mert a ku­tya a pad­ló­ra pi­silt. Ki­ra­kott hát egy ré­gi ká­dat, fel­for­dí­tot­ta, és alá­tett két kö­vet. Le­vert a föld­be egy hor­got, és lánc­cal ki­kö­töz­te a köly­köt. Ilyen öt­le­tes ól­ja volt. A ku­tya elő­ször nyü­szí­tett és vo­nyí­tott, de vé­gül meg­szok­ta. Csó­vál­ta a far­kát, ami­kor Marek Marek ki­vit­te ne­ki a ka­ját. A ku­tyá­val va­la­me­lyest job­ban érez­te ma­gát, s ki­csit meg­nyu­go­dott ben­ne a ma­dár. De hi­á­ba, de­cem­ber­ben le­esett a hó, s egy éj­sza­ka olyan hi­deg lett, hogy a ku­tya meg­fa­gyott. Ott ta­lál­ta reg­gel be­ha­vaz­va. Olyan volt, mint egy ku­pac ki­do­bott rongy. Marek Marek meg­moz­dí­tot­ta a lá­bá­val – tel­je­sen me­rev volt.

Ka­rá­csony es­te el­hív­ta a nő­vé­re, de rög­tön haj­ba kap­tak, mert a nő­vé­re nem akart vod­kát fel­szol­gál­ni a va­cso­rá­hoz. „Mi­fé­le ka­rá­csony ez, bazmeg, vod­ka nél­kül?”, mond­ta a só­go­rá­nak. Fel­öl­tö­zött, és el­ment. Az em­be­rek már az éj­fé­li mi­sé­re igye­kez­tek, hogy jó he­lyet fog­lal­ja­nak ma­guk­nak a temp­lom­ban. Ke­rin­gett a temp­lom kö­rül, is­me­rős ar­co­kat für­kész­ve a sö­tét­ben. Be­le­kö­tött Ezésezbe. Még ő is be­dö­cö­gött a hó­ban a fa­lu­ba. „Mi­cso­da tél”, mond­ta Ezésez, szé­le­sen el­mo­so­lyo­dott, és hát­ba ve­re­get­te Mareket. „Kopj le, te vén hü­lye”, fe­lel­te ne­ki Marek Marek. „Jó, jó”, bó­lo­ga­tott Ezésez, és be­ment a temp­lom­ba. Az em­be­rek el­men­tek Marek Marek mel­lett, és hű­vö­sen vi­szo­noz­ták a kö­szö­né­sét. A temp­lom elő­te­ré­ben le­ütö­get­ték a ci­pő­jük­ről a ha­vat, és men­tek to­vább. Rá­gyúj­tott egy ci­ga­ret­tá­ra, hall­gat­ta a té­pett szár­nyak csap­ko­dá­sát. Vé­gül csi­lin­gel­tek a csen­gők, az em­be­rek el­csen­de­sed­tek, és fel­har­sant a pap hang­ja, ame­lyet el­tor­zí­tott a mik­ro­fon. Marek be­lé­pett az elő­tér­be, és ujj­be­gyé­vel meg­érin­tet­te a szen­telt­víz hi­deg fel­szí­nét, de nem ve­tett ke­resz­tet. Nem­so­ká­ra ros­­szul lett a pá­rol­gó szőr­mék és is­ten tud­ja, hon­nan elő­hú­zott ün­ne­pi fel­öl­tők bű­zé­től. Eszé­be ju­tott va­la­mi. Vis­­sza­fu­ra­ko­dott az elő­té­ren át, ki­lé­pett a ka­pun. Öm­lött a hó, mint­ha el akar­na tö­röl­ni min­den nyo­mot. Marek Marek egye­ne­sen a bolt­ba ment. Út­köz­ben be­ug­rott nő­vé­re fé­sze­ré­be, és ki­vet­te a csá­kányt. A csá­kán­­nyal be­tör­te az aj­tót, és ös­­szes zse­bét te­le­töm­te vod­kásüve­gek­kel. Ra­kott a ka­bát­ja alá és a nad­rág­já­ba is. Ne­vet­ni tá­madt ked­ve. „Szart se fog­nak ta­lál­ni”, mond­ta ma­gá­ban, s egész éj­jel töl­tö­get­te a vod­kát a tűz­hely mel­let­ti víz­tar­tály­ba. Az üve­ge­ket be­dob­ta a kút­ba.

Ezek vol­tak éle­te leg­szebb nap­jai. Amint ki­csit ki­jó­za­no­dott, le­tér­delt a tar­tály elé, és ki­nyi­tot­ta a csa­pot. Ki­tá­tot­ta a szá­ját, és egye­ne­sen az ég­ből csor­gott be­le a vod­ka.

Mind­járt az ün­ne­pek után kez­dő­dött az ol­va­dás; un­dok eső­vé vál­to­zott a hó, olyan volt a vi­lág, mint egy víz­től csö­pö­gő, szür­ke gom­ba. A vod­ka is el­fo­gyott. Marek Marek nem kelt fel az ágy­ból, fá­zott, és min­de­ne fájt. Foly­ton azon járt az esze, hol ta­lál­hat­na egy kis italt. Fel­öt­lött ben­ne, hogy Mar­tá­nak ta­lán le­het bo­ra. Té­len üre­sen áll a há­za, mert ilyen­kor el szo­kott utaz­ni va­la­ho­va. Lel­ki sze­me­i­vel lát­ta a kony­há­ját, az asz­tal alatt so­ra­ko­zó háziboros üve­ge­ket, pe­dig tud­ta: Mar­ta so­sem ké­szí­tett bort. És mi van, ha ké­szí­tett, ha idén pont ké­szí­tett fe­ke­te ri­biz­li­ből vagy szil­vá­ból, és az asz­tal alá dug­ta? A fe­ne vi­gye el, gon­dol­ta, és ki­ká­szá­ló­dott az ágy­ból. Dü­lön­gél­ve ment, mert na­pok óta nem evett, és úgy fájt a fe­je, mint­ha mind­járt szét­es­ne.

Zár­va volt az aj­tó. Be­rúg­ta. Vi­ze­sen, kel­le­met­le­nül nyi­ko­rog­tak a sa­rok­va­sak. Marek Mareknek rossz ér­zé­se tá­madt. A kony­ha úgy né­zett ki, mint­ha teg­nap hagy­ta vol­na itt Mar­ta. Az asz­tal le­te­rít­ve koc­kás vi­a­szos­vá­szon­nal, amely a pad­ló­ig ért. Egy nagy ke­nyér­vá­gó kés he­vert raj­ta. Marek Marek gyor­san az asz­tal alá né­zett, s cso­dál­koz­va lát­ta, hogy nincs ott sem­mi. Így hát ku­tat­ni kez­dett a kony­ha­szek­ré­nyek­ben, be­kuk­kan­tott a tűz­hely­be, a fás­ko­sár­ba, a ko­mód­ba, ahol szé­pen fel­stó­szol­va fe­küdt az ágy­ne­mű. Minden­nek té­li nyir­kos­ság­sza­ga volt – hószaga, vi­zes fa- és fém­sza­ga. Most be­né­zett min­den­ho­vá, vé­gig­ta­po­gat­ta a mat­ra­cot és a pap­lant, még a ré­gi gu­mi­csiz­má­ba is be­dug­ta a ke­zét. Lá­to­má­sa volt – lát­ta, ahogy Mar­ta ős­­szel, el­uta­zá­sa előtt háziboros üve­ge­ket töm­köd va­la­ho­va. Csak azt nem lát­ta, ho­va. „Os­to­ba, vén kur­va”, mond­ta, és sír­va fa­kadt. Le­ült az asz­tal­hoz, és a ke­zé­be tá­masz­tot­ta a fe­jét, kön­­nyei a vi­a­szos­vá­szon­ra po­tyog­tak, s le­mos­ták az egér­bo­gyó­kat. A kés­re esett a pil­lan­tá­sa.

Tá­vo­zás­kor egy ka­ró­val meg­tá­masz­tot­ta az aj­tót, mert ked­vel­te Mar­tát. Nem akar­ta, hogy a hó be­nyo­mul­jon a kony­há­já­ba. Még az­nap ki­jöt­tek hoz­zá a rend­őrök. „Úgy­is tud­juk, hogy te vol­tál”, mond­ták. És hoz­zá­tet­ték, hogy még vis­­sza­jön­nek.

Marek Marek új­ra le­fe­küdt. Fá­zott, de tud­ta, hogy nem bír­ná tar­ta­ni a fej­szét. Ott csap­ko­dott ben­ne a ma­dár, s a csap­ko­dás­tól Marek Marek tes­te resz­ke­tett.

Hir­te­len szállt le az al­kony, mint­ha va­la­ki le­ol­tot­ta vol­na oda­kint a vil­lanyt. A le­ve­gő­ben meg­fa­gyó eső egyen­le­tes hul­lá­mok­ban ver­des­te az ab­lak­üve­get. Ha leg­alább egy té­vém len­ne, gon­dol­ta ha­nyatt fek­ve Marek Marek. Nem bírt alud­ni; éj­sza­ka több­ször is fel­kelt, és ivott egy kis vi­zet a vö­dör­ből: je­ges volt, ret­te­ne­tes. Tes­te kön­­nyek­ké vál­to­zott, me­lyek es­te ma­guk­tól kezd­tek cso­rog­ni, s reg­ge­lig cso­rog­tak. El­árasz­tot­ták a fü­lét, csik­lan­doz­ták a nya­kát. Haj­nal­ban egy idő­re el­aludt, s mi­kor fel­éb­redt, az el­ső gon­do­la­ta az volt: nincs már vod­ka a víz­tar­tály­ban.

Fel­kelt, és be­le­vi­zelt egy fa­zék­ba. Ne­ki­állt ke­res­ni a kony­ha­szek­rény­ben egy zsi­ne­get, de mi­vel nem ta­lált, le­sza­kí­tot­ta a ré­gi, ki­fa­kult kar­ton­füg­gönyt, s ki­húz­ta be­lő­le a dró­tot, ame­lyen ló­gott. Ész­re­vet­te az ab­lak­ban Ezésezt, amint tol­ta a bi­cik­li­jét Rudába. Marek Mareket egy­szer­re meg­száll­ta a bol­dog­ság; oda­kint vég­re el­hall­ga­tott az eső, és szür­ke, té­li fény áradt be min­den ab­lak­ból. A ma­dár is el­hall­ga­tott, ta­lán már meg­dög­lött. Marek Marek hur­kot csi­nált a drót­ból, és fel­kö­töt­te az aj­tó mel­let­ti kam­pó­ra, amely­re any­ja an­nak ide­jén a ser­pe­nyőt akasz­tot­ta. Ked­ve tá­madt rá­gyúj­ta­ni, és most ci­ga­ret­tát kez­dett ke­res­ni. Hal­lot­ta min­den kis pa­pír­da­rab zi­ze­gé­sét, a pad­ló nyi­kor­gá­sát, az ap­ró kop­pa­ná­so­kat a desz­kán, ami­kor ki­szórt va­la­mi tab­let­tá­kat. Nem ta­lált sem­mit. Így hát egye­ne­sen a kam­pó­hoz lé­pett, a nya­ká­ra rak­ta a hur­kot, és a pad­ló­ra ro­gyott. Át­ha­tó, igaz­ság­ta­lan fáj­dal­mat ér­zett a nya­kán. A drót egy pil­la­nat­ra meg­fe­szült, majd el­er­nyedt, és le­csú­szott a kam­pó­ról. Marek Marek a föld­re zu­hant. Nem ér­tet­te, mi tör­tént. Egész tes­té­ben su­gár­zott a fáj­da­lom, a ma­dár is­mét ri­kol­toz­ni kez­dett. „Úgy él­tem, mint egy disz­nó, úgy is ha­lok meg, mint egy disz­nó”, mond­ta fenn­han­gon Marek Marek, s az üres ház­ban úgy hang­zott, mint egy be­szél­ge­tés kez­de­mé­nye­zé­se. Re­me­gett a ke­ze, míg új­ra rá­kö­töt­te a dró­tot a kam­pó­ra – több­ször is meg­cso­móz­ta, rá­te­ker­te, rá­csa­var­ta. A hu­rok most sok­kal fel­jebb volt, mint az imént – nem olyan ma­ga­san, hogy szék­re kell­jen áll­nia, és nem olyan ala­cso­nyan, hogy le­ül­hes­sen. A nya­ká­ba rak­ta a hur­kot, egy ide­ig im­boly­gott a sar­kán elő­re-hát­ra, az­tán hir­te­len a föld­re ve­tet­te ma­gát. Most olyan erős volt a fáj­da­lom, hogy el­sö­té­tült előt­te a vi­lág. Szá­ja le­ve­gő után kap­ko­dott, lá­ba két­ség­beeset­ten ke­re­sett tá­maszt, pe­dig nem is akar­ta. Rán­ga­tó­zott, cso­dál­koz­va azon, ami tör­té­nik, míg­nem egy­szer csak olyan ret­ten­tő ré­mü­let ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba, hogy be­vi­zelt. Néz­te a lá­bát a sza­kadt zok­ni­ban, ahogy rug­dos, a vi­ze­let­tó­csá­ban csúsz­kál­va. Majd hol­nap meg­te­szem, gon­dol­ta még re­mény­ked­ve, de már nem ta­lált tá­maszt a tes­té­nek. Még elő­re­ve­tet­te ma­gát, és meg­pró­bált a ke­zé­re tá­masz­kod­ni, de eb­ben a pil­la­nat­ban csat­ta­nást hal­lott a fe­jé­ben; dör­re­nés volt, lö­vés, rob­ba­nás. El akar­ta kap­ni a fa­lat, de csak pisz­kos, ned­ves nyo­mot ha­gyott raj­ta a ke­ze. Meg­me­re­ve­dett: még re­mény­ke­dett, hát­ha mind­az, ami rossz, el­megy mel­let­te, és nem ve­szi ész­re őt. Sze­mét az ab­lak­ra me­resz­tet­te, és eszé­be ju­tott egy ho­má­lyos, kó­sza gon­do­lat: hogy Ezésez vis­­sza fog jön­ni. Az­tán az ab­lak vi­lá­gos négy­ze­te el­tűnt.

 

 Körner Gá­bor for­dí­tá­sa

 

-----

A lengyel írónő regényében (1998) rövid történetekből építi fel szűkebb hazája, Szilézia mitológiáját. A könyv magyarul jövőre jelenik meg a L'Harmattan Kiadónál.
1    Németh László fordítása.