Tóth Krisz­ti­na könyv­hét­re meg­je­lent el­ső re­gé­nye nagy­sze­rű arány­ér­zék­kel és fa­nyar hu­mor­ral mu­tat­ja be a hu­sza­dik szá­za­di Ma­gyar­or­szág leg­sö­té­tebb év­ti­ze­de­it. Ka­rak­te­re­i­nek sors­tra­gé­di­á­it úgy be­szé­li el a re­gény, hogy azt a holokauszt-trauma esz­té­ti­ka­i­lag hi­te­les, ér­zék­le­tes, mai fel­dol­go­zá­sa­ként ér­té­kel­het­jük.

      A re­gény ol­va­só­ja egy­ből a könyv ak­vá­ri­u­má­ba pot­­tyan. Rö­vid szem­lé­lő­dés után már fel tud­ja mér­ni a te­re­pet, ott­hon kez­di érez­ni ma­gát a hir­te­len in­du­ló, so­ká­ig csak fosz­lá­nyok­ból ál­ló tör­té­net­ben, meg­ta­nul­ja az ak­vá­ri­um üve­gén, te­hát az amo­rá­lis, ám jó hu­mo­rú nar­rá­tor el­be­szé­lé­sén ke­resz­tül szem­lél­ni a vi­lá­got. A hu­mor – koc­káz­tat­va a kép­za­vart – ko­pol­tyú­ként funk­ci­o­nál; le­he­tő­vé te­szi, hogy az ak­vá­ri­um hol za­va­ros, hol kris­tály­tisz­ta vi­ze ne le­gyen ful­lasz­tó. Enélkül el­vi­sel­he­tet­le­nül nyo­masz­tó len­ne a re­gény­be­li ki­lá­tás­ta­lan vi­lág.

      Tóth Krisz­ti­na új re­gé­nyé­nek at­mosz­fé­rá­ja tö­ké­le­te­sen il­lesz­ke­dik a szer­ző pá­lyá­já­nak ré­gen meg­jó­solt irá­nyá­ba. 1994-ben Várady Sza­bolcs a kö­vet­ke­ző­ket ál­la­pí­tot­ta meg A be­szél­ge­tés fo­na­la cí­mű, má­so­dik Tóth Krisz­ti­na-ver­ses­kö­tet elő­sza­vá­ban az el­ső könyv re­cep­ci­ó­já­ra hi­vat­koz­va: „Fe­renc Győ­ző ezt ír­ta, töb­bek kö­zött az Őszi ka­bát­lo­bo­gás­ról: »Tóth Krisz­ti­na ver­se­i­nek nagy elő­nye, hogy jó ol­vas­ni őket. Von­zó a de­rű­je, üde­sé­ge. Nagy va­ló­szí­nű­ség­gel meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy ezek a tu­laj­don­sá­gok idő­vel vál­toz­nak. Ha vi­lá­gát ki­kez­di az évek kor­ró­zi­ó­ja, ak­kor is meg­for­mál­ja majd a ma­ga más­faj­ta versét.« Most öt év­vel éret­tebb, még min­dig na­gyon fi­a­tal. A vi­lá­ga – hát igen, már nem olyan derűs.”¹ Tóth Krisz­ti­na az­óta meg­je­lent kö­te­tei egy­től egyig meg­fe­lel­nek en­nek a ten­den­ci­á­nak; leg­utób­bi ver­ses­kö­te­te, a Ma­gas lab­da mind kö­zül a leg­ko­mo­rabb, pró­zá­ja pe­dig egy­re kí­mé­let­le­nebb. A Pi­xel önreflexív, gyak­ran meg­bíz­ha­tat­lan nar­rá­to­ra még idő­ről idő­re ki­zök­ken­ti az ol­va­sót a már ott is erő­sen je­len­lé­vő agó­ni­á­ból, és a (több­ször a holokausztra vis­­sza­ve­zet­he­tő) tra­u­má­val ter­hes, egy­más­ba szö­vő­dő sor­sok­nak csak ap­ró rész­le­te­it is­mer­jük meg. Az Ak­vá­ri­um vi­szont már sem­mi­képp sem no­vel­la­fü­zér, ha­nem re­gény: nem sza­ba­dul­ha­tunk meg egy-egy no­vel­la- vagy fe­je­zet­vál­tás­sal sze­rep­lő­i­nek nyo­mo­rá­tól, több száz ol­da­lon ke­resz­tül kö­vet­jük egy is­me­rős szét­hul­lott csa­lád tag­ja­i­nak ki­vé­tel nél­kül tra­gi­kus élet­tör­té­net­ét. Az Ak­vá­ri­um ed­di­gi bí­rá­lói a re­gény túl­zott pes­­szi­miz­mu­sát rót­ták fel leg­főbb kri­ti­ka­ként, fáj­lal­va a fel­csil­la­nó re­mény­su­ga­rak hi­á­nyát. Tóth Krisz­ti­na re­gé­nye azon­ban at­tól hi­te­les és sze­ret­he­tő, hogy nem kí­nál elő­re gyár­tott, na­iv meg­ol­dá­so­kat, nem kis­ko­rú­sít­ja az ol­va­sót di­dak­ti­kus ta­nul­sá­gok­kal. Nem tesz úgy, mint­ha a hu­sza­dik szá­za­di Ma­gyar­or­szág leg­sö­té­tebb év­ti­ze­de­i­nek tra­u­má­i­val mos­tan­ra már el tud­nánk szá­mol­ni, csu­pán elénk tár­ja azo­kat adek­vát, ki­for­rott pró­za­stí­lus­ban.

      Az Ak­vá­ri­u­mot leg­in­kább ma­gyar kor­tör­té­net­ként vagy csa­lád­re­gény­ként ol­vas­hat­juk, va­gyis olyan egy­mást kö­ve­tő nem­ze­dé­kek tör­té­ne­te­ként, akik so­sem tud­nak iga­zán csa­lád­ként funk­ci­o­nál­ni. A re­gény fő­hő­se a kö­zép­ső ge­ne­rá­ció kép­vi­se­lő­je, Ve­ra, akit anya- és lány­sze­rep­ben is meg­is­me­rünk. Ná­la fut­nak ös­­sze a re­gény szá­lai. Kis­gyer­mek­ként ke­rül zsi­dó ne­ve­lő­csa­lád­já­hoz, ahol a vi­lág­ról ad­dig al­ko­tott, még kis­sé ho­má­lyos ké­pe is rög­tön meg­kér­dő­je­le­ző­dik, ami a ne­ve­lő­in­té­zet­ben töl­tött idő alatt nagy­já­ból ki­raj­zo­lód­ni lát­szott. A zsi­dó hit­köz­ség­ben tett rö­vid lá­to­ga­tá­sa so­rán meg­fe­le­lé­si kény­szer­ből, ud­va­ri­a­san, leg­jobb tu­dá­sa sze­rint pró­bál az ér­dek­lő­dő étel­osz­tó né­nik min­den kér­dé­sé­re fe­lel­ni: „[t]agoltan, han­go­san be­le­vá­gott a har­ma­dik vá­lasz­ba is, hogy a zsi­dó­kat ő nem sze­re­ti, mert azok mind bü­dö­sek, és vö­rös a ha­juk, [...] [i]mádkozni nem tud, ő csak a Párt­ban és Rá­ko­si Má­tyás­ban hisz, aki az ő meg­men­tő­je.” (57.)

      Ve­ra ne­ve­lő­csa­lád­ja a szi­go­rú Edit né­ni­ből, a ba­rát­ság­ta­lan Jós­ka bá­csi­ból és a kó­ro­san kö­vér Eduból áll, aki sejt­he­tő­en a kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ban vált ér­tel­mi fo­gya­té­kos­sá. Edut nő­vé­re, Edit né­ni gon­doz­za oda­adó­an – mint utó­lag ki­de­rül, bűn­tu­dat­ból: ők búj­tat­ták Edut an­nak ide­jén ab­ban a pin­cé­ben, ahon­nan az­tán el­hur­col­ták a ka­to­nák, mi­köz­ben Edit né­ni és friss há­zas­tár­sa, Jós­ka bá­csi biz­to­sabb me­ne­dék­he­lyen vé­szel­ték át és úsz­ták meg a de­por­tá­lást. Lak­hely­ük ap­ró la­kás egy kör­fo­lyo­sós, sze­gé­nyek lak­ta, bu­da­pes­ti bérházban. A la­kás zsú­folt­sá­gá­nak vál­to­zá­sa az egész re­gény ívét ki­raj­zol­ja. A cse­lek­mény kö­ze­pé­ig egy­re töb­ben szo­ron­ga­nak ben­ne, oly­an­­nyi­ra, hogy az új al­bér­lők szá­má­ra oda­hur­colt kór­há­zi ágyak­tól már csak az ab­la­kon le­het ki­jár­ni a fo­lyo­só vé­gén lé­vő vé­cé­re, majd – ahogy a re­gény és a tör­té­ne­lem vi­ha­ra csen­de­se­dik – fo­ko­za­to­san ki­ürül: elő­ször az al­bér­lő ar­tis­ta test­vér­pár hagy­ja el a la­kást, majd Ve­ra, aki férj­hez megy, a töb­bi­ek pe­dig né­hány év kü­lönb­ség­gel egy­más után meg­hal­nak.

      A re­gény má­sik, Ve­rá­hoz kö­tő­dő szá­la a szin­tén bo­lond Klárimama tör­té­ne­te. Klárimama, aki­nek ka­ri­ka­tú­ra-sze­rű fi­gu­rá­ja az Ak­vá­ri­um ko­mi­ku­má­nak leg­főbb for­rá­sa, Ve­ra vér­ sze­rin­ti any­ja, a könyv­be­li meg­ne­ve­zé­se azon­ban vég­le­te­sen iro­ni­kus, mi­vel min­den anyai (és sok alap­ve­tő em­be­ri) vo­nás­nak hí­ján van; Ve­ra két­éve­sen ke­rült tő­le ál­la­mi gon­do­zás­ba, mi­u­tán az as­­szony he­tek óta nem adott ne­ki en­ni, és ugyan­ilyen ku­darc­ba ful­ladt nagy­ma­mai sze­re­pe Vi­cá­val, Ve­ra kis­lá­nyá­val. Az anya­ság és gyer­mek­vál­la­lás egyéb­ként az Ak­vá­ri­um egyik köz­pon­ti mo­tí­vu­ma, ami Tóth Krisz­ti­na ed­di­gi élet­mű­vé­nek is­me­re­té­ben egy­ál­ta­lán nem meg­le­pő. A Sí­ró pony­va cí­mű ver­ses­kö­tet Ké­szen­lé­ti da­lá­ban a gye­rek még az el­mú­lás po­zi­tív el­len­pont­ja­ként je­le­nik meg: „el­tű­nőd­tem az el­mú­lá­son, / és fel­so­rol­tam (ugye, ér­ted?), / hogy van egy gye­re­kem, él­ni így ok / leg­alább egy”, a Ma­gas lab­dá­ban vi­szont – mint­hogy a kö­tet hang­vé­te­le is jó­val ko­mo­rabb az elő­ző­ké­nél – az anya-gyer­mek kap­cso­lat in­kább a tra­u­ma fe­lől je­le­nik meg: „[...] mi volt anyám, mi volt, ami­kor nem sze­ret­tél, / mit visz a mély fo­lyó, A be­tű­vel anyát” (Han­gok fo­lyó­ja), „min­dig, min­dig az anyák szü­lik új­ra / az ár­va­sá­got” (Vak­tér­kép). A Pi­xel tör­té­ne­te­i­ben is több­ször elő­ke­rül, fő­ként az anya­ság irán­ti vágy és be­tel­je­sü­lé­sé­nek ku­dar­ca. Leg­em­lé­ke­ze­te­sebb pél­da er­re a köl­dök tör­té­ne­te, mely­ben a fő­hős­nő fel­idé­zi Down-kóros gye­re­ké­nek tit­kolt vi­lág­ra ho­za­ta­lát és azon­na­li örök­be­adá­sát. Az Ak­vá­ri­um­ban – ös­­sze­füg­gő tör­té­net lé­vén – még lát­vá­nyo­sabb az anya(ság)-motívum több­szö­ri fel­buk­ka­ná­sa, ami ko­ránt­sem me­rül ki ab­ban, hogy Ve­rá­nak el kel­lett sza­kad­nia bi­o­ló­gi­ai any­já­tól. A re­gény­ben abor­tus­­szal is ta­lál­ko­zunk, an­nak is egy ki­fe­je­zet­ten spe­ci­á­lis ese­té­vel: Edu, az ad­dig tel­je­sen aszexuálisként áb­rá­zolt fi­gu­ra („aki­ről [Edit né­ni] úgy be­szélt, mint­ha va­la­mi ár­tal­mat­lan, nagy­tes­tű há­zi­ál­la­tot em­le­get­ne. Ve­rács­ka meg­le­pő­dött, hogy ez a bi­zo­nyos Eduka egy nő: amíg meg nem pil­lan­tot­ta, min­dig szem­üve­ges, fi­a­tal fér­fi­nak kép­zel­te.” [45.]) te­her­be esik, amit – a vi­lág leg­több dol­gá­hoz ha­son­ló­an – nem vesz ész­re vagy nem tud ér­tel­mez­ni, így hát nő­vé­re, a ko­ráb­ban szü­lé­sze­ten dol­go­zó Edit né­ni il­le­gá­li­san meg­szer­ve­zi a gyer­mek el­ve­te­té­sét. A jog­sér­tés ki­de­rül, a Szov­jet­uni­ó­ból ha­za­lá­to­ga­tó, ra­gyás ké­pű, szom­széd Lan­tos Ma­ri­ka je­len­ti fel őket, aki­vel a könyv vé­gén, a szü­lő­szo­bán ta­lál­ko­zunk új­ra, ahol élet­te­len gye­re­két hoz­za vi­lág­ra, ez­zel egy idő­ben pe­dig med­dő­vé is vá­lik, mind­ezt egy for­ra­dal­mi szov­jet cso­da­szer ha­tá­sá­ra. Ve­ra ter­hes­sé­ge és a szü­lés – Ma­ri­ká­é­val el­len­tét­ben – zök­ke­nő­men­te­sen zaj­lik, lá­nyá­hoz fű­ző­dő kap­cso­la­ta pe­dig egész­sé­ges­nek tű­nik, egé­szen ad­dig, míg (az utol­só ol­da­lon) fel nem te­szi Vi­cá­nak a meg­bo­csát­ha­tat­lan kér­dést: „Ne­ked is mi­nek kel­lett meg­szü­let­ni” (322.).

      Az utód­nem­zés­ről sa­já­tos el­kép­ze­lé­sei van­nak Ga­bi bá­csi­nak is, a re­gény szin­te egyet­len ér­tel­mi­sé­gi sze­rep­lő­jé­nek, aki a holokauszt so­rán min­den csa­lád­tag­ját el­ve­szí­tet­te. „Meg­győ­ző­dé­se volt, hogy az em­be­rek ha­lál­fé­le­lem­ből nem­ze­nek gye­re­ket. Jó elő­re be akar­ják biz­to­sí­ta­ni ma­gu­kat, ha­son­má­so­kat gyár­ta­ni, mert ret­teg­nek, hogy ve­lük is meg­tör­té­nik az a ba­ná­lis és obsz­cén fél­re­ér­tés, ami a szü­le­ik­kel és kö­rü­löt­tük min­den­ki­vel: hogy még élő tes­tük­be zár­va egy­szer csak öre­ged­ni, ro­had­ni kez­de­nek.” (192.) Ga­bi bá­csi Diogenészfalván él, egy va­la­ha vi­rág­zó ven­dég­lő rom­ja­i­ból fel­épí­tett nyo­mor­ta­nyán. Szűk lak­hely­ének min­den négy­zet­cen­ti­mé­ter­ét köny­vek és a csa­lá­di örök­ség utol­só da­rab­jai, az ebéd­lő­asz­tal kö­rü­li szé­kek fog­lal­ják el, me­lye­ken egy­től egyig Ga­bi bá­csi ha­lot­tai fog­lal­nak he­lyet. A bá­csi a szel­le­mek tár­sa­sá­gá­ban ten­ge­ti cél­ta­lan nap­ja­it, míg egy ha­vas, té­li na­pon fel nem akaszt­ja ma­gát a tő­le meg­szo­kott pre­cíz és vis­­sza­fo­gott stí­lus­ban.

      Ahogy Ga­bi bá­csi ét­ke­ző­jé­ben, úgy az egész re­gény­ben ter­mé­sze­tes a ha­lál, a ha­lot­tak je­len­lé­te, leg­alább an­­nyi­ra, mint a szü­le­té­sé, és a ket­tő ös­­sze­mo­sá­sa, együtt áb­rá­zo­lá­sa sem ritka.² Ga­bi bá­csi ma­gán an­gol­órá­kat adott Ve­rá­nak, aki­nek tit­kos ud­var­ló­ja Ame­ri­ká­ból hal­moz­ta el őt csa­lo­ga­tó sze­rel­mes­le­ve­lek­kel. Egyik dél­után, mi­kor Ve­ra ha­za­in­dul a fér­je előtt tit­kolt an­gol­órá­ról, a bá­csi azt gon­dol­ja, „[e]lőbb-utóbb [...] még gye­re­ket is szül majd nagy igye­ke­ze­té­ben. Egy ugyan­ilyen, el­ál­ló fü­lű kis maj­mot. És meg sem tud­ja ma­gya­ráz­ni, hogy mi­nek. Mivégre ez az egész igye­ke­zet.” (225.) És va­ló­ban, Ve­ra te­her­be esik, Ga­bi bá­csi te­me­té­se­kor már nem tud­ja ös­­sze­gom­bol­ni a té­li­ka­bá­tot göm­bö­lyö­dő ha­sán. Ve­ra és ta­szí­tó vő­le­gé­nye, La­li es­kü­vő­je után pár ol­dal­lal pe­dig Jós­ka bá­csi te­me­té­sé­nek le­írá­sa kö­vet­ke­zik. A két szer­tar­tás han­gu­la­tá­nak áb­rá­zo­lá­sá­ban meg­döb­ben­tő­en ki­csi az el­té­rés.

      Tóth Krisz­ti­na pró­za­kö­te­tei – ver­se­i­hez ha­son­ló­an – nagy mű­gond­dal szer­kesz­tett struk­tú­rák. Mas­­szív szer­ke­ze­tük egy-egy köz­pon­ti mo­tí­vum vagy kö­tet­szer­ve­ző elem ál­tal jön lét­re – ez alól a Ha­za­visz­lek, jó? tár­ca­gyűj­te­mény va­la­men­­nyi­re ki­vé­tel. Ezek a mo­tí­vu­mok egy­re konk­ré­tab­bak, és egy­re szo­ro­sab­ban fű­zik ös­­sze a tör­té­ne­te­ket, tör­té­net­fosz­lá­nyo­kat. A Vo­nal­kód ti­zen­öt tör­té­ne­te a já­té­kos al­cí­mek vo­na­la­i­ra van fel­fűz­ve (Vér­vo­nal, Él­vo­nal, Bikinivonal stb.), a no­vel­lák kö­zött azon­ban csak rit­kán, bi­zo­nyos moz­za­na­tok­ban van ös­­sze­füg­gés. Amen­­nyi­re nem jön lét­re linearitás a vo­na­lak egy­más­után­já­ból, an­­nyi­ra szé­pen áll ös­­sze a Pi­xel két­szer en­­nyi, fe­je­zet­ként aposzt­ro­fált (test)része a kö­tet al­cím­ében ígért szö­veg­test­té. A tör­té­ne­tek sze­rep­lői kö­zött itt már jó­val szo­ro­sabb kap­cso­lat van, ám a köny­vet – a szá­mo­zott fe­je­ze­tek el­le­né­re – nem tud­juk re­gény­ként ol­vas­ni. Az Ak­vá­ri­um az abszt­rakt vo­nal és test után egy tár­gyat tesz cím­mé és köz­pon­ti me­ta­fo­rá­vá. Az ak­vá­ri­um nem itt je­le­nik meg elő­ször Tóth Krisz­ti­na élet­mű­vé­ben. A ko­ra haj­na­li órák­ról cí­mű szo­nett így vég­ző­dik: „az­tán az ár sod­rá­sa vis­­sza­for­dul, // hogy min­den kon­túr­já­ba zár­tan / mu­tat­koz­zék a tük­rö­kön túl / a szo­ba tá­gas akváriumában”³, a Ha­za­visz­lek, jó? el­ső írá­sá­nak pe­dig Ho­mok­ak­vá­ri­um (Nincs rá szó) a cí­me, mely­ben az ak­vá­ri­um a meg­ne­vez­he­tet­len­ség, leg­alább­is egy ne­he­zen meg­ne­vez­he­tő do­log je­lö­lő­jé­vé vá­lik: „Nem tu­dok más szót ki­ta­lál­ni ma­gam­ban, azt mon­dom rá, hogy ho­mok­ak­vá­ri­um”.

      A könyv leg­fon­to­sabb szö­veg­szer­ve­ző mo­tí­vu­ma te­hát az ak­vá­ri­um, amely konk­rét tárgy­ként több­szö­rö­sen (ta­lán ki­csit túl sok­szor is) meg­je­le­nik, fő­ként azon­ban – sok­fé­le­kép­pen fel­fejt­he­tő – me­ta­fo­ra­ként mű­kö­dik. Ha a re­gény ak­vá­ri­um, ak­kor sze­rep­lői ben­ne úsz­ká­ló ha­lak, aki­ket nagy­já­ból há­rom cso­port­ra le­het osz­ta­ni. Elő­ször is arany­hal­sze­rű ka­rak­te­rek­re, az arany­hal­nak ugyan­is ál­lí­tó­lag pár má­sod­per­ces me­mó­ri­á­ja van, így mi­e­lőtt el­ér­ne az ak­vá­ri­um túl­só vé­gé­be, el­fe­lej­ti, hon­nan jött, és ké­pes azt gon­dol­ni, a ten­ger­ben úsz­kál. Ilye­nek te­hát az Ak­vá­ri­um bol­dog tu­dat­lan­ság­ban élő sze­rep­lői: Edu, Klárimama és a haj­lék­ta­lan, ám ál­ta­lá­ban vi­dám Je­nő­ke. A má­so­dik cso­port­ba tar­to­zó, kog­ni­tív za­va­rok­kal nem súj­tott sze­rep­lők fel­fog­ják, hogy ak­vá­ri­um­ban él­nek, az­az be van­nak zár­va – egy or­szág­ba, kor­ba, tár­sa­dal­mi ré­teg­be, és azt is tud­ják, le­he­tet­len az üveg, a fal, a ha­tár túl­ol­dal­ára ke­rül­ni. Ilyen, sor­sá­ba be­le­tö­rő­dő fi­gu­ra a leg­több re­gény­be­li ka­rak­ter. A főbb sze­rep­lők kö­zül Edit né­ni kép­vi­se­li leg­hang­sú­lyo­sab­ban ezt a tí­pust. Mi­u­tán a kis Ve­ra meg­pró­bál­ja el­ad­ni egyik fél­tett kin­csét, egy li­ba­tol­lat, a kö­vet­ke­ző pár­be­szé­det ol­vas­hat­juk lány és ne­ve­lő­anya közt: „– Mit akar­tad te el­ad­ni azt a li­ba­tol­lat, he? [...] – Hogy gaz­dag le­gyek – fe­lel­te tel­jes ter­mé­sze­tes­ség­gel a gye­rek. A né­ni meg­tor­pant és na­gyon ko­mo­lyan a sze­mé­be né­zett, mint aki va­la­mi fon­tos, élet­re szó­ló dol­got sze­ret­ne meg­fo­gal­maz­ni. – Gaz­dag?! De hát mi sze­gé­nyek va­gyunk! Aki sze­gény, ab­ból so­ha­se lesz gaz­dag. [...] Leg­föl­jebb csak olyan sze­gény, aki­nek van pén­ze.” (151.) A har­ma­dik cso­port­ba tar­to­zók nem tö­rőd­nek be­le be­zárt­sá­guk­ba, min­den ere­jük­kel ki akar­nak tör­ni ak­vá­ri­u­muk­ból. Ezek a kí­sér­le­tek több­nyi­re ku­darc­ba ful­lad­nak. Pi­ros­ka Tó­ni Ame­ri­ká­ba emig­rál, ahol an­gol nyelv­tu­dás hí­ján nem tud el­he­lyez­ked­ni, a hir­te­len rá­sza­kadt ma­gány­ban csak csú­nyács­ka, alig lá­tott plá­tói sze­rel­me, Ve­ra esz­mény­ké­pé­be tud ka­pasz­kod­ni. Lan­tos Ma­ri­kát a ma­gasz­talt Szov­jet­uni­ó­ból ha­za­ho­zott kal­ci­um­in­jek­ci­ók te­szik tönk­re, az egyik ar­tis­ta Czajka fi­vér meg­hal, mi­kor ’56 után meg­pró­bál át­szök­ni a ha­tá­ron, Ve­ra pe­dig hi­á­ba pró­bál ki­tör­ni ne­héz gye­rek­ko­rá­nak ren­de­zet­len, őrült vi­lá­gá­ból, a zsú­folt ne­ve­lői ház­tól és Klárimama bű­zös pin­cé­jé­től csak egy ros­­szul si­ke­rült há­zas­sá­gig jut. Ha a re­gény ful­lasz­tó pes­­szi­miz­mu­sát kí­ván­juk ér­zé­kel­tet­ni, mond­hat­juk, hogy az egyet­len ki­utat az ön­gyil­kos Ga­bi bá­csi­nak si­ke­rült meg­ta­lál­nia.

      A ha­lál fo­lya­ma­tos je­len­lét­ét, a ha­lot­tak el­en­ge­dé­sé­nek kép­te­len­sé­gét a re­gény­ben fő­ként a holokauszt tra­u­má­ja okoz­za. Mi­vel a re­gény leg­több sze­rep­lő­je zsi­dó szár­ma­zá­sú, szin­te min­den­kit meg­nyo­mo­rí­tott va­la­mi­kép­pen a vész­kor­szak. Az el­be­szé­lés így fo­lya­ma­tos ne­héz­sé­gek­be üt­kö­zik, fő­leg ak­kor, ami­kor ré­gi tör­té­ne­tek, csa­lád­tag­ok ke­rül­nek elő. „Edit né­ni uno­ka­test­vé­rei egyéb­ként so­se tud­ták meg­mu­tat­ni, hogy a nyel­ven kí­vü­li va­ló­ság­ban med­dig nőt­tek vol­na, mert még vég­le­ges, fel­nőtt tes­tük­be va­ló las­sú meg­ér­ke­zé­sük előtt el­ju­tot­tak egy má­sik, lég­ne­mű test­be” (167.). Nap­ja­ink iro­dal­má­ban, a holokauszt ta­nú­ság­té­te­le­i­nek év­ti­ze­dei után az egyik leg­na­gyobb ki­hí­vás új for­má­kat ta­lál­ni a vol­ta­kép­pen ki­mond­ha­tat­lan tör­té­nel­mi (vagy tör­té­nel­men kí­vü­li?) tra­gé­dia el­be­szé­lé­sé­re, hogy meg­gá­tol­juk an­nak el­fe­le­dé­sét anél­kül, hogy – kí­vül­ál­ló­ként, utó­dok­ként – meg­ha­mi­sí­ta­nánk. Tóth Krisz­ti­na re­gé­nye er­re a le­he­tet­len­nek tű­nő fel­adat­ra kí­nál meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­get. Az Ak­vá­ri­um a vész­kor­szak utá­ni év­ti­ze­dek­ből em­lé­ke­zik a holokauszt-ra, mely­ről tör­té­nel­mi hely­ze­té­ből adó­dó­an nem köz­vet­len ta­pasz­ta­la­tot je­le­nít meg. Így nem a kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­rok bor­zal­ma­it so­rol­ja, nem pró­bál do­ku­men­tum­re­gény­nek ál­cá­zott fik­ció len­ni. Fe­ke­te hu­mo­rá­val sem ba­ga­tel­li­zál, iró­ni­á­ja nem hat szent­ség­tö­rés­nek.

      A könyv fő­ként a jól el­ta­lált el­be­szé­lői hang és a gon­do­san szer­ve­zett re­gény­szer­ke­zet mi­att él­ve­ze­tes ol­vas­mány. Fe­je­ze­tei egy­más­tól tá­vol­ról in­dí­ta­nak, még­is min­dig ös­­sze­ér­nek, sok­szor a leg­vá­rat­la­nabb pon­to­kon. Főbb ké­pei fo­lya­ma­to­san vis­­sza­kö­szön­nek, erős motivikus há­lót sző­ve, mas­­szív re­gény­struk­tú­rát épít­ve ez­zel. Ezért le­het ki­áb­rán­dí­tó a könyv záróképe, amely nem ké­pe­zi szer­ves ré­szét en­nek a struk­tú­rá­nak. Az ak­vá­ri­um itt a Hó­fe­hér­két ala­kí­tó játékbaba üveg­ko­por­só­já­vá vá­lik, majd az el­be­szé­lő hos­­szas fej­te­ge­tés­be kezd a tör­pék hol­lé­tét il­le­tő­en. „Hogy ők mer­re jár­tak? Tá­vol, a szom­szé­dos há­zak ab­la­ka­i­ban meg­gyúj­tot­ták ap­ró lám­pá­sa­i­kat, vo­nul­tak eme­let­nyi ma­ga­sok­ban a fé­nye­ik­kel, de ez in­nen, eb­ből a mé­lyen fek­vő szo­bá­ból nem lát­szott. Per­sze az is le­het, hogy ott se vol­tak.” (322.) Ez a kü­lö­nös ki­szó­lás a könyv­ben ko­ráb­ban nem sze­rep­lő tör­pék­kel és a me­sei mo­tí­vu­mok fe­les­le­ges oda­ke­ve­ré­sé­vel csu­pán ügyet­len be­fe­je­zé­se az egyéb­ként ki­vá­ló és két­ség­te­le­nül fon­tos re­gény­nek.

-----

¹     Várady Sza­bolcs: Elő­szó in: Tóth Krisz­ti­na: A be­szél­ge­tés fo­na­la, Bu­da­pest, Ma­gyar Író­szö­vet­ség – Bel­vá­ro­si Könyv­ki­adó, 1994, 5.

²     A szü­le­tés és ha­lál együtt áb­rá­zo­lá­sá­ról Tóth Krisz­ti­na pró­zá­já­ban Nagy Bog­lár­ka már a Vo­nal­kód­ban ol­vas­ha­tó La­kat­lan em­ber cí­mű el­be­szé­lés kap­csán is ír: „A tör­té­net­ben a két ha­lál kö­zött ott a szü­lés-szü­le­tés mo­tí­vu­ma, amely az ös­­sze­tar­to­zás új ér­zé­sé­vel töl­ti el a nar­rá­tort. »Babuskám«, be­cé­zi a gyer­me­két ugyan­az­zal a ki­fe­je­zés­sel, ahogy az öreg hal­dok­lót szó­lí­tot­ta a fe­le­sé­ge”. (Nagy Bog­lár­ka: Ván­dor­ló tör­té­ne­tek. Kri­ti­kák a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ról, Bu­da­pest, Ki­já­rat, 2007, 169.)

³     Tóth Krisz­ti­na: A be­szél­ge­tés fo­na­la, Bu­da­pest, Ma­gyar Író­szö­vet­ség – Bel­vá­ro­si Könyv­ki­adó, 1994, 28.