Az iro­dal­mi élet­rajz a szel­le­mi stú­di­u­mok nél­kü­löz­he­tet­len mű­fa­ja, még ak­kor is, ha a mű­elem­zés­re vagy a szel­lem­tör­té­ne­ti ál­ta­lá­no­sí­tás­ra kon­cent­rá­ló kor­szak­ok és irány­za­tok né­ha meg­kér­dő­je­le­zik lét­jo­gát. Ne bo­csát­koz­zunk part­ta­lan vi­tá­ba: aki ta­nít­ja, fi­a­ta­lok­hoz kö­ze­lebb hoz­ni akar­ja az iro­dal­mat, az nem hagy­hat­ja em­lí­tet­le­nül Ba­las­si és Zrí­nyi, Cso­ko­nai és Pe­tő­fi, Arany és Ba­bits, Ady és Sza­bó De­zső, Fülep és Sza­bó Zol­tán meg a töb­bi­ek nem­ze­ti vég­zet­tel és sze­mé­lyes tra­gi­kum­mal ös­­sze­fo­nó­dó egyé­ni sor­sát. (Szán­dé­ko­san csak ma­gyar pél­dá­kat idéz­tem.)

      Bartusz-Dobosi je­len­tős hu­sza­dik szá­za­di iro­dal­mi köz­sze­rep­lő­ről ír élet­raj­zot. Tisz­te­let­tel és sze­ré­nyen néz föl vá­lasz­tott­já­ra, de nem bí­rá­lat nél­kü­li el­fo­gó­dott­ság­gal. Elő­sza­va sze­rint leg­szí­ve­seb­ben le­mon­da­na az esz­té­ti­kai be­so­ro­lás­ról, az iro­dal­mi-iro­da­lom­tör­té­ne­ti íté­le­tek­ről; „mű­vem nem ha­gyo­má­nyos iro­da­lom­tör­té­ne­ti elem­zés, tu­do­má­nyos ku­ta­tás, sok­kal in­kább va­la­mi­fé­le »fejlődésregény«, bre­vi­á­ri­um, port­ré-re­gény, lé­lek-elem­zés, jel­lem­áb­rá­zo­lás akar len­ni”. „Lé­lek­ta­ni jel­le­gű meg­kö­ze­lí­tés­sel kí­sér­le­te­zik, amely­ben el­ső­sor­ban az em­ber do­mi­nál, s csak má­sod­sor­ban „a ta­nár, a szer­kesz­tő, az iro­da­lom­tör­té­nész és min­den egyéb, ami éle­té­ben volt.” (10.) Az em­be­ri tü­ne­mény nyű­gö­zi le, Tüs­kés meg­nyi­lat­ko­zá­sa­i­ban mind­un­ta­lan „bur­kolt ön­arc­ké­pet, rej­tett ön­val­lo­mást” vél föl­fe­dez­ni (11.). Az „ön­élet­raj­zi em­ber”, az „átmediált va­ló­ság­él­mény” lán­col­ja ma­gá­hoz ér­dek­lő­dé­sét.

      A fe­je­ze­te­ket nagy­részt ki­tű­nő ver­sek ke­re­te­zik. Ki­emel­ke­dik kö­zü­lük Fo­dor And­rás Cre­dó­ja, amely 1965. jú­ni­u­sá­ban a Je­len­kor élé­ről bot­rá­nyo­san el­tá­vo­lí­tott ba­rát sé­rel­mé­ben osz­to­zik. Ne fe­led­kez­zünk meg Pákolitz Ist­ván Vas­ge­re­ben­jé­ről se: cí­mé­ben iro­da­lom­tör­té­ne­ti uta­lás bú­jik meg, hang­vé­te­le sze­rint Gu­lyás Pál-i ih­le­té­sű sza­tí­ra. Fo­dor And­rás bib­li­kus as­­szo­ci­á­ci­ó­kat kel­tő Apos­to­lá­ban az utol­só stró­fa fes­tői hi­te­les­sé­gű port­ré­ja a leg­ere­de­tibb:

                ha­lán­té­kod fá­jó szö­gé­ből

                a sok kül­lőz­ve nyí­ló rán­cot,

                sze­med, ahon­nan igaz­sá­god

                fa­nyar­kás, tisz­ta nap­ja süt.

Fo­dor El­szá­mo­lás cí­mű ver­se ket­tős arc­kép, a drá­mai meg­pró­bál­ta­tá­sok kö­zött fenn­tar­tott nyu­ga­lom re­a­lis­ta pa­ra­bo­lá­ja. „Hogy le­het en­­nyi drá­ma közt / ilyen nyu­god­tan él­ni?” Üde jegy­zet­re buk­ka­nunk Takáts Gyu­la ver­sé­nek zá­ra­dé­ká­ban (Becei kő­asz­ta­lom lap­já­ra), csat­ta­nó­ként ke­rül a vé­gé­re két föld­raj­zi és szel­le­mi ro­kon: „Jön-jön a lomb közt Tüs­kés, Fodor… / Be­tyár-név is le­het­ne mind a ket­tő! / Jön­nek, jön­nek a jó so­mo­gyi­ak / s ve­lük megy is­mét az esz­ten­dő.” Ket­te­jük kö­zül Takáts egy­ko­ri ka­pos­vá­ri ta­nít­vá­nyát, Fodort él­te túl, Tüs­kés szin­te nap­tá­ri pon­tos­ság­gal egy év­vel Takáts után tá­vo­zott az élők so­rá­ból.

      Em­lék­idé­zé­sé­ben Bartusz-Dobosi szí­ve­sen em­le­ge­ti Tüs­kés élet­sze­re­te­tét, a jókedélyű, evést-ivást nem meg­ve­tő, nó­tá­zó, fu­ru­lyá­zó, ado­má­zó kol­le­gi­á­lis ba­rá­tot, aki es­tén­ként nem szé­gyel­li el­fo­gyasz­ta­ni a mun­kás helyt­ál­lás­sal meg­szol­gált „min­den­na­pi ke­nye­rét”. Ez a bib­li­kus ha­son­lat val­lá­sos as­­szo­ci­á­ci­ó­kat éb­reszt. A port­ré-kö­tet Tüs­kés­ről al­ko­tott összképének so­kak szá­má­ra alig­ha­nem egy pél­da­kép­sze­rű val­lá­sos em­ber­rel va­ló ta­lál­ko­zás lesz a meg­le­pő mo­tí­vu­ma. En­nek az új­don­ság­nak a ma­gya­rá­za­tát jól do­ku­men­tált fi­lo­ló­gi­ai hát­tér vi­lá­gít­ja meg. Bartusz-Dobosi olyan ada­to­kat is fel­hasz­nál, ame­lye­ket raj­ta kí­vül alig va­la­ki is­mer­het. Szor­ga­lom és ki­tar­tás se­gí­tet­te hoz­zá a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um­ba nem ré­gen ke­rült ha­gya­ték át­te­kin­té­sé­hez, de egy „ki­adat­lan, kéz­ira­tos nap­ló­ra” is hi­vat­ko­zik, amely 2008. XII. 31.–2009. X. kö­zött ke­let­ke­zett, ter­je­del­me 121 ol­dal. Olyan be­kez­dést eme­lek ki be­lő­le, amely Tüs­kés val­lá­sos­sá­gá­nak ere­de­tét és ter­mé­sze­tét hi­te­le­sen meg­ma­gya­ráz­za. A ha­lál előtudatában ír­ja:

„S itt szó­lalt meg az én hi­tem, amely egy haj­da­ni pa­raszt­em­ber hi­té­re em­lé­kez­tet, ar­ra, aki is­me­ri a ke­zét és imád­ko­zik, új­szö­vet­sé­get ol­vas, bűn­bá­na­ta van, ke­re­si a re­ményt, egy­ház­hoz tar­to­zik, szent­mi­sé­re jár, az üd­vös­ség­ben re­mény­ke­dik, föl­néz az ég­re, nyu­go­dal­mas éj­sza­kát kér, és a jó ha­lál ke­gyel­mé­ben re­mény­ke­dik. Hit­vány, esen­dő, de re­mény­ke­dő va­gyok. Tu­dom, las­san vé­get ér a föl­di éle­tem. Ké­rem az urat, meg­vál­tó Jé­zu­so­mat: ér­jek meg a ha­lál el­fo­ga­dá­sá­ra. A ke­resz­tény ha­lál el­fo­ga­dá­sá­ra. Mint egy öreg, haj­da­ni parasztember…” (300.)

Tüs­kés val­lá­sos lel­kü­le­té­ről a könyv gyer­mek- és if­jú­ko­ra kró­ni­ká­já­ban is so­kat el­mond. Nagy epi­ku­sok (Mó­ricz, Kodolányi) nyi­lat­ko­za­ta­i­nak szel­le­mé­ben Tüs­kés is, Bartusz-Dobosi is az esz­mél­ke­dő gyer­me­ki és ko­rai is­ko­lás évek fo­gé­kony­sá­gát tart­ja meg­ha­tá­ro­zó fon­tos­sá­gú­nak a ké­sőb­bi pszi­ché ki­ala­ku­lá­sá­ban, meg­szi­lár­du­lá­sá­ban. Az élet­rajz­író sor­ra ve­szi az év­szá­za­dos csa­lád­tör­té­ne­tet (be­le­ért­ve sej­tel­mes, köd­be ve­sző mi­to­lo­gi­kus és ana­lo­gi­kus em­lé­ke­zet­fosz­lá­nyo­kat is), a kör­nye­ze­ti ha­tás és ge­ne­ti­ka ös­­sze­te­vő­it, a dél-du­nán­tú­li és a ba­la­to­ni táj ha­tá­sá­nak szem­lé­le­ti és bio­grá­fi­ai ös­­sze­te­vő­it, a vas­utas ősök örök­sé­gét és meg­ha­la­dá­sát, a lo­kál­pat­ri­o­tiz­mus és a sok­fe­lé uta­zás irán­ti von­za­lom egy­aránt ér­vé­nyes sze­mé­lyi­ség­je­gyét.

      Tüs­kést szen­ve­dé­lye­sen ér­de­kel­te és meg­szál­lott csa­lád­tör­té­ne­ti ku­ta­tás­ra ösz­tö­nöz­te az a rej­tély, hogy a leg­ré­geb­bi do­ku­men­tál­ha­tó elő­döt egy tör­vény­te­len szolgáló(lány)ban fe­dez­te fel. Szí­ve­sen to­vább szőt­te azt a má­sik hi­po­te­ti­kus szá­lat is, hogy nagy­ap­ja hor­vát szár­ma­zá­sú as­­szonyt vett fe­le­sé­gül, s val­lo­má­sa sze­rint ezért is táp­lált fo­ko­zot­tan ér­zel­mes nosz­tal­gi­át Hor­vát­or­szág és a dal­mát ten­ger­part iránt. Ked­venc tör­té­nel­mi hő­se, el­ső mo­nog­rá­fi­á­ja té­má­ja az író-had­ve­zér Zrí­nyi Mik­lós. Nagy pél­da­ké­pe­ket vá­lasz­tott, di­ák­ként leg­alább No­bel-dí­jas író­ként kép­zel­te el pá­lya­fu­tá­sát. A nagy­ra hi­va­tott em­ber am­bí­ci­ó­ja hos­­szú ide­ig el­kí­sér­te, Bartusz-Dobosi köny­vé­nek egyik leg­na­gyobb ér­de­me, hogy ezt a hol lap­pan­gó, hol nyíl­tab­ban ér­vé­nye­sü­lő ösz­tönt ér­tel­me­zi és in­do­kol­ja.

      Ap­ja vi­lá­gi­as gesz­tu­sai és nim­bu­sza, az édes­any­ját kö­rül­len­gő szo­mor­ká­san ma­gá­nyos lég­kör erő­sít­het­ték spi­ri­tu­á­lis haj­la­ma­it. Is­ko­lai ne­vel­te­té­se is vallásos út­ra te­rel­te: pi­a­ris­ta gim­ná­zi­um­ba járt, 1948-ban még egy­há­zi is­ko­lá­ban érett­sé­giz­he­tett. Szer­ze­tes ta­ná­ra­i­tól szak­mai ala­pos­sá­got és pe­da­gó­gi­ai ösz­tön­zést örö­költ. Sze­mé­lyi­sé­gé­re és sor­sá­ra nyo­mós ha­tá­sa volt Ju­hász Mik­lós pi­a­ris­ta hit­tan­ta­nár­nak, aki ve­ze­tő­je volt a cser­ké­szet­ben és az Actio Catolica moz­ga­lom­ban. De az 1948–49-es for­du­lat le­he­tet­len­né tet­te a hit­val­ló religiozitást és Tüs­kés ko­ráb­bi élet­ter­vét.

      „Új ki­hí­vá­sok egy új rend­szer­ben” – ez a ve­zér­mon­da­ta az Egye­te­mi évek cí­mű al­fe­je­zet­nek. Kü­lö­nös vé­let­le­nek foly­tán to­vább­ra is kap­cso­lat­ban ma­rad Ju­hász Mik­lós­sal, fo­lyó­ira­to­kat kap tő­le, meg­is­mer­ke­dik a Vigiliával. Er­ről a sors­for­dí­tó moz­za­nat­ról ké­sőbb Tüs­kés úgy nyi­lat­ko­zik: „Esz­té­ti­kai íz­lé­sem, vi­lág­iro­dal­mi tá­jé­ko­zott­sá­gom, hit­bé­li mű­velt­sé­gem pal­lé­ro­zó­ja volt a fo­lyó­irat.” (69.) In­nen ka­pott hírt az eg­zisz­ten­ci­a­liz­mus­ról és Pi­linsz­kyről, a II. Va­ti­ká­ni zsi­nat ta­ní­tá­sa­i­ról és a ma­gyar mű­vé­sze­ti mo­dern­ség má­sutt el­hall­ga­tott „új­sze­rű tö­rek­vé­se­i­ről”.

      E kon­cep­ció a „ke­resz­tény gon­do­lat” él­har­co­sá­nak tün­te­ti föl Tüs­kést, bő­veb­ben hang­sú­lyoz­va pá­lya­kez­dés­ének és meg­tört ké­sei kor­sza­ká­nak val­lá­sos el­kö­te­le­ző­dé­sét, mint ahogy ed­dig meg­szok­tuk; nem har­ci­as el­kö­te­le­zett­ség­gel te­szi ezt, ha­nem do­ku­men­tu­mo­kat tár föl, ada­to­kat kö­zöl. Ha jól ért­jük, Tüs­kés „ki­adat­lan, kéz­ira­tos nap­ló­ját” sa­ját bir­to­ká­ban lé­vő szö­veg alap­ján köz­li (l. Füg­ge­lék, 340.).

      A leg­rit­káb­ban esik ab­ba a hi­bá­ba, hogy hő­se irán­ti szo­lid nagy­ra­be­csü­lé­se mi­att el­tú­loz­za iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gét. De a ki­csi­nyí­tés­re sem ér­zi ma­gát föl­ha­tal­maz­va. Ép­pen rit­ka­sá­ga mi­att tű­nik fel egy-két ki­rí­vó pár­hu­za­ma, aka­rat­la­nul túl­zó ha­son­la­ta. A kor­tár­si be­ava­tott­ság és az iro­da­lom­tör­té­nész ala­pos­sá­ga ürü­gyén idé­zi ha­son­lat­kép­pen Er­dé­lyi Já­nos, Gyu­lai Pál, Hor­váth Já­nos és Béládi Mik­lós pá­lyá­ját (10.). Ezek ép­pen olyan túl­zá­sok, mint Tüs­kés sa­ját hi­vat­ko­zá­sai Péterfy Jen­őre vagy Schöpflin Ala­dár­ra (216–217). Szán­dé­kuk sze­rint ana­ló­gi­ák, nem a tel­je­sít­mé­nyek, ha­nem a föl­is­mert fel­ada­tok ará­nya­i­ra cé­loz­nak. Meg­ala­po­zot­tab­bak azok a mél­ta­tá­sok, ame­lyek a „köz­ve­tí­tő, ta­ní­tó, »mester alkatú« em­bert” is­me­rik föl Tüs­kés­ben, a mun­ka­bí­rást, a ka­ta­li­zá­tor sze­re­pet, „az iro­dal­mi köz­tu­dat ala­kí­tó­ját” eme­lik ki (217.).

      Iga­zán ki­ma­gas­lót szer­kesz­tő­ként al­ko­tott. Sas­sze­me és bá­tor­sá­ga az ér­té­kek föl­fe­de­zé­sé­ben és köz­zé­té­tel­ében nyil­vá­nult meg ha­tá­so­san. Fény­ko­ra a Je­len­kor szer­kesz­té­se az 1960-as évek el­ső fe­lé­ben. A Sze­der­ké­nyi Er­vin szer­kesz­tet­te ki­tű­nő Je­len­kor mél­tány­lá­sá­ból so­ha­sem ma­rad­ha­tott ki a Tüs­kés-kor­szak he­ro­i­kus ha­gyo­má­nya, de a ké­sőb­bi So­mogy élén ő ma­ga is in­kább csak meg­is­mé­tel­ni pró­bál­ta az egy­sze­ri va­rázs­la­tot.

„Ar­ról sem sza­bad meg­fe­led­kez­ni – jel­zi Bartusz-Dobosi jó­zan em­ber­is­me­re­te –, hogy az ez­red­for­du­ló tá­ján Tüs­kés Ti­bor már a het­ve­ne­dik élet­év­éhez kö­ze­le­dett, s en­­nyi idő­sen az em­ber – mai ki­fe­je­zés­sel él­ve – már nem tud­ja »újrakonfigurálni« az agyát. Még ha szel­le­me és aka­rat­ere­je friss is volt, az új fel­ada­tok­nak ak­kor is a ré­gi gon­dol­ko­dás­mód­dal ment ne­ki. A lap fenn­ma­ra­dá­sá­hoz ez ugyan elég­sé­ges volt, de a tény­le­ges meg­úju­lás­hoz ke­vés.” (188.)

Bartusz-Dobosinak az­zal a szel­le­mi ér­dek­lő­dé­sű em­ber­nek min­dig is­me­rős pa­ra­do­xon­nal kell szem­be­néz­nie, hogy em­be­ri ro­kon­szen­ve ne­megy­szer szem­be­ke­rül az akár di­let­táns mű­ér­tő gya­nak­vó kri­ti­ká­já­val. A ne­ki leg­in­kább konveniális szer­kesz­tői stá­tusz­ból ki­szo­rí­tott Tüs­kés – koc­káz­tas­suk meg – túl so­kat írt. Le­het, hogy több ön­cen­zú­rá­ra és ön­kri­ti­kus me­di­tá­ci­ó­ra lett vol­na szük­sé­ge. Pe­dig ér­ték fi­gyel­mez­te­té­sek: Nagy Lász­ló-mo­nog­rá­fi­á­ját csa­ló­dot­tan úgy jel­le­mez­te Tar­ján Ta­más, hogy „a szer­ző mint­ha ele­ve le­mon­dott vol­na a mű­elem­zés­ről” (240.). Il­­lyés Gyu­lá­ról szó­ló port­ré­ját is bő­ven ér­ték kri­ti­kák, nem csak az élet­mű­vel kap­cso­la­tos ak­ko­ri po­li­ti­kai ag­gá­lyok vagy a Jó­zsef At­ti­lá­val va­ló ké­nyes érint­ke­zé­sek mi­att. Tüs­kés a 80-as évek ele­jén al­kal­mat­lan tör­té­nel­mi kö­rül­mé­nyek kö­zött vál­lal­ko­zott Il­­lyés élet­raj­zi meg­ala­po­zá­sú apo­ló­gi­á­já­ra. (Ek­kor még Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban, a meg­szó­la­lás sza­ba­dabb le­he­tő­sé­gei kö­zött is csak ké­szü­lőd­het az ese­dé­kes szin­té­zis.) A Pi­linsz­ky­-mo­nog­rá­fi­át sem tud­ja más­ként ér­té­kel­ni a jó­hi­sze­mű­en tár­gyi­la­gos elem­ző – Jelenits Ist­ván –, mint élet­raj­zi váz­la­tot (Jelenits, Az ének va­rá­zsa 2., Új Em­ber, 2000. 312–316.).

      Bartusz-Dobosi a lel­ki­is­me­re­tes élet­rajz­író be­csü­le­tes­sé­gé­vel szó­vá te­szi, vagy leg­alább jel­zi eze­ket a fenn­tar­tá­so­kat. Ter­mé­sze­te­sen Tüs­kés ön­vé­del­mi ref­le­xi­ó­it is idéz­nie kell. Ma­jor-Za­la La­jos­nak pa­na­szol­ja pél­dá­ul, hogy Nagy Lász­ló-köny­ve szán­dé­kos fél­re­ér­té­se a né­pi-ur­bá­nus in­du­la­tok to­vább­élé­sé­ből fa­kadt: „A láb­sza­gú pro­vin­ci­a­liz­mus­nak nem elég »népi« a könyv, az ur­bá­nu­sok­nak meg egye­ne­sen »árulás« Nagy Lász­ló mel­lé állásom…” A jól meg­vá­lasz­tott idé­ze­tek­ből ki­tet­szik, hogy a Tüs­kést érő bí­rá­la­tok ré­szint pár­to­san ki­éle­zett po­li­ti­kai, ide­o­ló­gi­ai el­len­té­tek­ből sar­jad­tak, ré­szint azon­ban a ve­he­mens mun­ka­tem­pó­já­val kap­cso­la­tos vé­le­ke­dés sem ja­vít­ja ér­té­ke­lé­sét. Mo­nog­rá­fi­ái kö­zül ta­lán a ben­ső­sé­ge­sen kö­zel­ről meg­fi­gyelt Csor­ba Győ­ző­ről szó­ló a leg­hi­te­le­sebb. A Rónay György-port­ré pe­dig – Rá­ba György le­vél­ben rög­zí­tett vé­le­mé­nye sze­rint – „a meg­ér­tő kri­ti­ka” sze­mély­hez szó­ló pél­dá­ja, „hi­szen a meg­ér­tés a sze­re­tet egy út­ja is” (251.).

      A mo­nog­rá­fi­ák­nál azon­ban Tüs­kés „sok­kal na­gyobb sze­re­pet vál­lalt a ma­gyar iro­da­lom be­mu­ta­tá­sá­ból” (251.) más mű­fa­ja­i­ban, az es­­szék, kri­ti­kák, szo­ci­og­rá­fi­ai mun­kák so­ro­za­tá­ban, s más­hol ala­po­san tár­gyalt le­ve­le­zés­ben és val­lo­más­iro­da­lom­ban, va­la­mint a kü­lön al­fe­je­zet­be kí­ván­ko­zó könyv­tá­ros és könyv­ki­adó sze­rep­ben. Csu­pa bra­vú­ros le­írás, emel­jük ki kö­zü­lük A le­vél­író és az Úti­rajz­ok (…) cí­mű be­kez­dé­se­ket. Tüs­kés­ben mo­hó vágy élt „a tár­su­lás­ra, a kö­tő­dés­re, a ba­rát­ko­zás­ra” (194–195). Ih­le­tett ol­da­lak szól­nak
töb­bek kö­zött a Fo­dor And­rás­sal és Mé­szöly Mik­lós­sal foly­ta­tott le­ve­le­zés­ről. To­váb­bi ku­ta­tás tár­gya lesz föl­tár­ni, hogy men­­nyi­re be­fo­lyá­sol­ták az ilyen te­kin­té­lyek Tüs­kés dön­tés­ho­za­ta­lát ké­sőb­bi sors­dön­tő vá­lasz­tá­sá­ban: a ta­ná­ri mun­ka és az em­ber­kö­ze­li pub­li­cisz­ti­ka he­lyett a na­gyobb, el­von­tabb kö­zön­ség­hez szó­lás von­zá­sát kö­vet­te.

      Ami az úti­raj­zo­kat il­le­ti, Bartusz-Dobosi jog­gal eme­li ki a „táj­es­­szét” az élet­mű leg­ma­ra­dan­dóbb ér­té­ke­ket te­rem­tő mű­fa­jai kö­zött. A Nyár, er­dő, ka­kuk­kot (1973) jó ér­zék­kel kö­ti ös­­sze az ak­kor­tájt Kodolányi-monográfiájára ké­szü­lő szer­ző or­mán­sá­gi elő­ta­nul­má­nya­i­val. Kül­föld­re Tüs­kés csak a hat­va­nas-het­ve­nes évek­ben jut­ha­tott el, bár ko­ráb­ban is mo­tosz­kált ben­ne az el­vá­gyó­dás, „a nyug­ha­tat­lan szel­le­mi kí­ván­csi­ság” (209.). Ezt csak fo­koz­ták a Rá­ko­si- és a ko­rai Ká­dár-kor­szak ir­ra­ci­o­ná­lis ti­lal­mai, utó­lag ne­he­zen ért­he­tő anya­gi és szel­le­mi ag­gá­lyos­ko­dá­sai.

      Is­ko­lai ta­nít­vá­nya­i­val, majd csa­lá­dos­tul is so­kat járt kül­föld­ön. Szol­gá­la­ti út­ra több­ször küld­te a Ba­ra­nyai Könyv­tár és az Író­szö­vet­ség. Egyik er­dé­lyi út­já­nak me­men­tó­já­vá vált Pár­hu­za­mos tör­té­ne­lem (1992) cí­mű kö­te­te, „amely­ben édes­ap­já­nak fel­lelt há­bo­rús nap­ló­ját hasz­nál­ta úti­köny­vül” (211.). Kül­föld­já­rá­sá­ban ha­za­sze­re­te­te irá­nyí­tot­ta, so­ha­sem gon­dolt az or­szág, a szü­lő­föld el­ha­gyá­sá­ra, de az er­dé­lyi vagy a kár­pát­al­jai ma­gyar­ság sors­kér­dé­se­it új­ra meg új­ra szó­ba hoz­ta.

      Az utol­só évek pas­si­ó­já­ról már esett szó. Mun­kás­sá­ga ek­kor sem csap­pant meg, élet­rajz­író­ja nem fu­kar­ko­dik a megbízatások, a dí­jak, ki­tün­te­té­sek (s per­sze a ve­lük já­ró fel­ada­tok) so­ro­lá­sá­ban. Ide kí­ván­ko­zik még a Me­csek­ben lé­vő Sza­mó­ca dű­lő meg­em­lí­té­se, amely má­so­dik há­zas­sá­ga ide­jén Tüs­kés­nek a ba­la­to­ni idillt he­lyet­te­sí­tet­te, kö­ze­leb­bi pi­he­nő- és mun­ka­hely­évé vált, két­ke­zi mun­kát szel­le­mi me­di­tá­ci­ó­val vál­to­gat­ha­tott. Mint­egy vis­­sza­ta­lált ter­mé­szet­hez kö­ze­li, reliogiozitástól érin­tett, ko­rai szel­le­mi kor­sza­ká­ba.

      Az élet­raj­zi hű­ség­hez a mo­no­grá­fia a föl­fe­lé né­zés pers­pek­tí­vá­ját, a nagy­ra­be­csü­lés és a meg­hitt sze­re­tet ér­zel­mi több­le­tét ad­ja hoz­zá. Nyil­ván an­nak a ba­rá­ti tár­sa­ság­nak a lég­kö­re is ins­pi­rál­ta, amely Tüs­kés sze­mé­lyes te­kin­té­lye és a hí­vek spon­tán ös­­sze­tar­to­zá­sa kö­ze­gé­ben lét­re­jött. Szép és igaz em­be­ri val­lo­más, őszin­te do­ku­men­tum egy nem el­lent­mon­dás nél­kü­li kor­tár­sunk­ról. Rit­ka eré­nye, hogy meg­en­ge­di, sőt ins­pi­rál­ja az el­té­rő vé­le­ményt, a kri­ti­kai ál­lás­fog­la­lást. Alig­ha le­het töb­bet ten­ni olyan élet­mű­vek to­vább­élé­sé­nek ér­de­ké­ben, ame­lyek­nek a pe­da­gó­gus, a szer­kesz­tő és az es­­szé­is­ta ka­rak­ter ös­­sze­fo­nó­dá­sa ad­ja meg vég­ső ér­tel­mét és egy­sé­gét.