Parti Nagy Lajosnak

 

(valami borzadály)

 

Már bán­ja, hogy a ko­po­gós, szűk kö­röm­ci­pőt húz­ta föl ma; kell is ide ilyen flanc, ide, ahol a tej is mély ál­mát alus­­sza; mű­szak vé­gé­ig el­vi­sel­he­tet­len lesz a ko­po­gá­sa.

      Pró­bál­ja új­ra és új­ra gyen­gé­den le­ten­ni a ci­pő sar­kát. Ha sző­nyeg­re ta­lál, már­is csen­de­se­dik a já­rá­sa. Le­gyen az a sző­nyeg hos­­szú, ér­jen el a csön­gős aj­tó­ig, vagy an­nál is to­vább.

      A fe­ke­te ci­pő­höz vaj­sár­ga fe­szes nad­rá­got vá­lasz­tott, fölülre meg egy ha­bo­san fod­ros se­lyem­blúzt. S jól­le­het, nyo­ma sincs már az ar­cán a depis gyű­rő­dé­sek­nek, s a sze­me alat­ti duz­zadt ka­ri­kák is szé­pen fel­szí­vód­tak má­ra, azért órán­ként ki-ki­jár még el­len­őriz­ni a mos­dó tük­ré­ben; úgy ta­lál­ja, kezd új­ra bár­so­nyo­san üdé­vé, szin­te pa­po­san fe­szes­sé vál­ni a bő­re. Kö­szön­he­tő­en an­nak, hogy újab­ban tud alud­ni éj­sza­kán­ként. Nem volt ám ez min­dig így. De múlt éj­jel pél­dá­ul tán­colt is ál­má­ban, kart kar­ba fűz­ve vo­nult part­ne­ré­vel a fé­nyes tánc­par­kett­re, kör­ben hos­­szú asz­ta­lok, meg­te­rít­ve nyers húsokkal…

      A Dó­ra, a fő­nök fe­le­sé­ge azt mond­ta er­re az ál­má­ra, hogy: csu­pa ero­ti­ka. Ott volt a Pi­tyu is, a fő­rak­tá­ros; né­zett na­gyot: erotika!?… A lyu­ka­csos nyá­ri tri­kó­já­ban fe­szí­tett, egész nap ab­ban flan­gál a csar­nok­ban, mu­to­gat­ja a muszk­li­ját, lucs­ko­san iz­zad a hón­al­ja, fo­lyik az or­ra, még­sem hasz­nál zseb­ken­dőt, a tak­nyán csuk­ló­ból te­ker egyet, s úgy vág­ja a föld­höz, mint a kis­li­bát.

      Egy­szer a Pi­tyu el­vit­te őt a kül­ső rak­tá­rá­ba, oda, ahol az a há­rom fe­ne­vad ro­han­gál le-föl az ud­var­ban. Az aj­tót alig tud­ták tő­lük ki­nyit­ni. A gond­nok, aki Le­nin­re ha­son­lí­tott, csak bá­mul­ta őket az ab­lak­ból. A Pi­tyu kek­szet do­bott az ebek­nek, ki­vett négy da­ra­bot a zacs­kó­ból, és elé­bük lép­ve fö­lé­nye­sen osz­to­gat­ni kezd­te: ,,Egy az enyém! – mond­ta, s hamm, be­kap­ta az adag­ját. Egy a Mérié! Egy a Zsá­kié! Egy a ki­csi Sza­tyo­ré!” – Így so­rol­ta el, ki kap­ja a kek­szet, a Pi­tyu köz­tük a fal­ka­ve­zér, azért nem ugat­ják meg so­ha.

      Négy-öt na­gyobb sajt­ko­ron­got vit­tek át ak­kor a kül­ső rak­tár­ba. Ő ugyan a pos­tá­ra ké­szült exp­res­­sz le­ve­let fel­ad­ni, de a vas­ka­pu­nál szem­be­ta­lál­ko­zott a Pi­tyu­val, aki egy­ből meg­fűz­te, men­jen ve­le. Azt mond­ta pa­na­szo­san:

      ,,Már nem is ülsz be­le a Citromenembe (így hív­ja a Tra­bant­ját, mert má­zsa szám hur­co­lász­ta ve­le a cit­ro­mot a ré­gi mun­ka­he­lyén), már nem is ülsz be, Zsazsa, szé­gyel­led tán?”

      ,,Dehogyis, te, bu­ta. Csak hát, tud­hat­nád, én nem oda tar­tok, aho­vá te.”

      ,,Ugyanoda tar­tok én is!” – vág­ta rá.

      Az­tán még­is a rak­tár fe­lé vet­ték az irányt.

      A Pi­tyun már ak­kor lát­szott, hogy na­gyon ké­szül va­la­mi­re. Egé­szen ki­dül­ledt a sze­me a ka­nya­rok­ban. Pe­dig vé­gig egy­irá­nyú ut­cán haj­tot­tak.

      ,,Itt nem­rég még – mu­ta­tott büsz­kén az emel­ke­dő­re – egy au­tó sem tu­dott kijönni…”

      Per­sze, a té­li sí­kos­ság­ra gon­dolt, ami­kor tü­kör­fé­nyes volt az út.

      ,,Én vi­szont – foly­tat­ta nagy elán­nal – már ak­kor is ki­haj­tot­tam si­mán!”

      ,,Jó ne­ked – só­haj­tott fel ő egé­szen mély­ről, a szí­vé­ből –, te min­den aka­dályt le­győ­zöl: a vé­cé­tar­tály be­ra­gadt sze­lep­jét, a pos­ta­lá­da hi­bás zár­ját, a vib­rá­ló ne­on­csö­ve­ket, min­dent-min­dent, egy­szer ta­lán még en­ge­met is le­győ­zöl, ab­ba ha­lok én bele…”

      Va­la­mi bor­za­dály, ahogy ez a Pi­tyu el­tö­kél­te ma­gá­ban, hogy őt meg­hó­dít­ja! Olyan sü­let­le­nül csi­nál­ja a bu­ta, hogy nincs rá szó. Még ott, a rak­tár­nál is azt kér­dez­te tő­le gye­re­ke­sen iro­ni­zál­va, míg ő majd’ be­le­ge­bed­ve ado­gat­ta ki­fe­lé a Citromenből a bazi nagy sajt­ko­ron­go­kat, azt kér­dez­te a gyá­vá­ja: ,,Most ak­kor, áruld el, ga­lam­bom, tő­lem félsz job­ban vagy a kutyáktól?…”

      Már­most, ezek után, ho­gyan tud­na ne­ki sza­va­hi­he­tő­en sze­rel­met val­la­ni ez az em­ber?! Pe­dig hét­szent, hogy be van in­dul­va. De mi­helyst ki­csit is éle­se­dik a hely­zet, ab­ban a mi­nu­tá­ban el­gyá­vul a maf­lá­ja. Med­dig me­het ez még így? Örö­kö­sen csak vár­ni, várni… Ő bez­zeg ezt a hü­lye ci­pőt is ké­pes volt fel­ven­ni, hogy im­po­nál­jon; leg­szí­ve­seb­ben le­rúg­ná már a franc­ba. No de ér­jen csak ha­za, hét­szent, misz­lik­re szabdalja…

      Per­sze ah­hoz előbb vé­gig kell men­nie ben­ne a for­gal­mas ut­cán. Sőt – majd’ el­fe­lej­tet­te –, macs­ka­ele­delt kell ven­nie Cir­mos­nak. Va­gyis ci­pel­het még ha­zá­ig plusz két ki­ló szá­rí­tott „nyúl­szart” is, ad­dig­ra nyil­ván jócs­kán lesántulva… De se­baj, ki­bír ő min­dent, hi­szen azért van, ugyan mi má­sért len­ne, mint hogy kibírjon… Leg­fel­jebb lé­pé­sen­ként meg­áll majd a ki­ra­ka­tok előtt. Egy li­be­gő szok­nya amúgy is terv­be van vé­ve, élénk le­gyen, eny­hén át­tet­sző, s per­sze pil­le­kön­­nyű, mint az an­gyal­szárny. Egy szel­lős ci­pel­lő. Ám ma még, nincs me­se, eb­ben az agyat, lá­bat, ide­get kín­zó-bor­zo­ló ko­po­gós­ban kell ha­za­tán­to­rog­nia. Úgy kel­lett, úgy kel­lett, a ma­gad főzt­je, edd is meg…

      Azért tör­tén­het­nek még cso­dák. Ami­kor a te­her – le­gyen az akár­mek­ko­ra is – egycsa­pás­ra sem­mis­sé vá­lik. Pél­dá­ul ha a ki­ra­kat tük­rö­ző­dé­sé­ben hir­te­len fel­buk­kan­ni lát­ná azt a sze­mélyt, aki rej­tőz­köd­ve (s ez men­ten ki­de­rül­ne szá­má­ra) min­dig is a nyo­má­ban jár… Aki az újságospavilon mö­gött meg­la­pul­va le­si őt… Aki a sa­vó­szí­nű tri­kó­já­ban terepszínűsödve oson utána… Hát la­pul­jon csak, oson­jon csak. Sur­ran­jon mö­gé, mint va­la­mi ban­di­ta, ő úgy tesz majd, mint­ha rá se ba­góz­na. Mi­köz­ben ki­ra­kat­tól ki­ra­ka­tig, ut­cá­ról ut­cá­ra csal­ja. Az­tán. Azu­tán. Mond­juk az el­ső ház­sa­rok­nál, egy vil­lám­gyors for­du­lat után – ó-par­don – tel­jes sú­lyá­val rá­ta­pos a maf­la lá­bá­ra. De úgy ám, hogy mind­járt ott is fe­lej­ti a ko­po­gós ci­pő he­gyes sar­kát, ott fe­lej­ti an­nak a pi­po­gyá­nak a re­me­gő, vá­nyadt lábujján!…

 

 

(„tes­sék meg­ke­res­ni!”)

 

…Hogy, ex cathedra, le fog­ja ve­lem írat­ni! Le fog­ja ve­lem írat­ni, mert nem va­gyok ké­pes meg­je­gyez­ni! Egy­ál­ta­lán: sem­mit se tu­dok fej­ben tartani!…

      És még azt is mond­ta: ve­gyem tu­do­má­sul! Ve­gyem tu­do­má­sul, igen!

      Néz­tem a ke­ze­met. Mert a ke­zem se­hogy se tu­dott meg­nyu­god­ni, nem tu­dott mást, csak resz­ket­ni, egy­sze­rű­en resz­ket­ni volt ked­ve a ke­zem­nek, én meg csak néz­tem az uj­ja­i­mat, ahogy resz­ket­nek.

      Ott ma­rad­tam a he­lyi­ség­ben egyes egye­dül. Szép, tisz­ta iro­da, iga­zán öröm ilyen he­lyen dol­goz­ni, s hogy ne­kem ez meg­ada­tott, örül­he­tek, iga­zán szép mun­ka­he­lyem van, anyám is mond­ta, hogy örül­jek, örü­lök is nagyon… Vi­szont – s ez­zel már ma­gam­hoz pró­bál­tam szól­ni, ma­ga­mat pró­bál­tam szó­lon­gat­ni –, ta­lán el kel­le­ne vég­re moz­dul­nod in­nen, el­moz­dul­ni a hely­ről, ahol le­te­rem­tet­tek, ahol ma­gad­ra hagy­tak! El­moz­dul­ni a holt­pont­ról, ahol ki­ok­tat­tak, ahol ijed­ted­ben gyö­ke­ret ver­ve le­cö­ve­kel­tél. Te min­dig azon vol­tál, hogy ma­xi­má­li­san meg­fe­lelj a
fő­nök el­vá­rá­sa­i­nak. Hi­szen iga­zán nagy meg­tisz­tel­te­tés szá­mod­ra, hogy ilyen ran­gos he­lyen dol­goz­hatsz, rá­adá­sul va­kon meg­bíz­nak ben­ned (ne­ked ad­ták a la­ká­suk kul­csát, ami­kor el­utaz­tak: ön­töz­zed a vi­rá­go­kat, etesd, sé­tál­tasd meg a ku­tyá­ju­kat). Per­sze, nem is ez a gond, nem is in­nen eredt a gond ve­led kap­cso­lat­ban, ha­nem hogy – ál­lí­tó­lag – ki­megy a fe­jed­ből min­den, nincs kel­lő fi­gyel­med a dol­gok­hoz, nem tudsz kon­cent­rál­ni, nem tudsz tu­laj­don­kép­pen em­lé­kez­ni sem. Mind­ez bi­zo­nyá­ra így van. Csak­hogy mit fe­lel­het­nél te er­re, mit le­het­ne er­re ment­sé­gül felhozni… Meg ami­kor a fő­nök reg­ge­len­te mor­co­san be­jön az iro­dá­ba, s fog­ja ma­gát, le­ül. Vagy csak néz. Néz, de nem szól, nem szó­lal­na meg. Van azért, hogy né­ha kö­szön. De ha ne­tán nem ta­lál meg va­la­mit, amit ke­res – jaj ak­kor an­nak! An­nak, aki ott van a kö­zel­ben. Mert múlt­kor is pél­dá­ul, ami­kor ke­res­ni kezd­te, és nem ta­lál­ta meg azo­kat az ira­to­kat – már nem is tu­dod, mi­lyen irat volt, a sajt­ér­le­lés­ről va­la­mi irat­fé­le. ,,Na – azt mond­ja ne­ked –, ke­resd meg!” Így: ,,Keresd meg, Zsazsa!” És ak­kor te azon­nal el­kezd­ted ke­res­ni. Ám hir­te­len azt mond­ja: ne ott (egyik szek­rény­re mu­ta­tott), ne ott ke­res­sed, tud­hat­nád, hogy oda nem fér be, amit ke­re­sel! De hát mek­ko­ra az, amit meg kell keresnem?, akar­tad vol­na kér­dez­ni tő­le, csak­hogy nem mer­tél meg­szó­lal­ni, nem mer­tél muk­kan­ni sem, érez­ted, hogy fe­cseg­nél csu­pán, hogy a kér­dé­sed pusz­ta fe­cse­gés­nek szá­mí­ta­na őe­lőt­te, hát csak emel­get­ted azo­kat a do­bo­zo­kat sor­ban, egyen­ként min­den do­bozt meg­emel­tél, s vé­gül, leg­vé­gül, le­ges-leg­vé­gül kény­te­len-kel­let­len ki­mond­tad: ,,Nincs, saj­ná­lom, fő­nök, nincs, tény­leg nincs, egy­sze­rű­en nincs meg, amit keresek…” De men­­nyi­re ret­teg­tél ezt ki­mon­da­ni! Mert hogy jössz te ah­hoz, hogy ilyet mondj a fő­nök­nek, pont ak­kor, ami­kor va­la­mi más mi­att már ele­ve ide­ges. Hogy va­la­mi nincs; ilyen nem le­het­sé­ges. És mond­ta is a fő­nök nyom­ban: ,,Az ki van zár­va, Zsa’ – (ha na­gyon mér­ges rád, csak a fe­le ne­ve­det mond­ja) –, ki van zár­va, hogy ne le­gyen meg, tes­sék to­vább ke­res­ni, an­nak itt kell len­nie, nem vi­het­te el sen­ki, an­nak az irat­nak meg kell len­nie, nincs lá­ba, hogy el­ment vol­na, nem igaz, itt van és kész, tes­sék to­vább ke­res­ni, tes­sék azon­nal meg­ke­res­ni!” – És ak­kor te sor­ra vet­ted a szek­ré­nye­ket megint, a do­bo­zo­kat megint, a pol­co­kat megint, a szo­ba sar­ka­it megint, megint min­dent meg­néz­tél, vé­gül meg­áll­tál a te­rem kö­ze­pén, nem mes­­sze a fő­nök­től, pon­to­san a há­ta mö­gött áll­tál meg va­cog­va, oda, a há­ta mö­gé búj­tál, tör­del­ted az uj­jad, ha­rap­dál­tad a szá­jad, érez­ted, hogy itt most nagy baj lesz, ha új­ra meg­szó­lalsz, na­gyon nagy baj lesz, mert ha új­ra meg­szó­lalsz, új­ra ki is kell mond­jad, ami mi­att meg­szó­lalsz, ki kell te­hát mon­da­nod megint: nincs, saj­ná­lom, nincs meg, amit ke­re­sek, azt hi­szem, fő­nök, fölszívódott… – de nem ment, nem mer­ted, csak áll­tál né­mán, és ma­gad­ban szá­mol­tál, szá­mol­tad a sza­po­ra pul­zu­so­dat:

      …száztizenhét, száz­ti­zen­nyolc, száz­ti­zen­ki­lenc, szá…

 

 

(hon­nan szo­rult be­lém?)

 

Azért örü­lök, hogy el­men­tem ar­ra a hely­re teg­nap. Még­is meg­nyug­ta­tóbb így, hogy tu­dom: be­ol­tot­tak. Ami per­sze nem je­len­ti azt, hogy most már ak­kor sem­mi koc­ká­zat, hogy min­den rend­ben, ma­xi­má­lis a vé­de­lem – ó, nem, nem!

      De mi­lyen maflicsek vol­tam, uram-te­rem­tőm.

      Ki­emel­ni a buk­szá­ból, csak úgy csu­pa­szon, két da­rab szá­zast, s így kér­dez­ni a do­ki­tól: ,,Mivel tar­to­zom?”

      Még sze­ren­cse, hogy leg­alább ki­nyög­tem egy halk ,,bocsánat”-ot. Per­sze az or­vos is, ahogy nagy tisz­te­let­tel nyúj­tot­ta fe­lém a ke­zét, tel­je­sen meg­té­vesz­tett en­gem. Ilyen nincs, gon­dol­tam, ez ta­lán tud ró­lam va­la­mit, hogy va­la­hol va­la­ki­nek fon­tos va­gyok még?!… És – ma sem va­gyok eb­ben bi­zo­nyos –: meg­fog­tuk-e egy­más ke­zét? Én a sze­mé­lyi­mért nyúl­tam, azt tu­dom. El­fe­lej­tet­tem, hogy már vis­­sza­kap­tam és a re­ti­kü­löm­be tet­tem. Ott volt egy cso­mó iga­zol­vány az asz­ta­lon, köz­vet­le­nül az or­vos nyug­vó ke­ze előtt, és én ösz­tö­nö­sen el akar­tam ven­ni egyet. El is vet­tem. Utá­na meg – szé­gyen­kez­ve – ad­hat­tam vis­­sza. De mi­lyen nagy za­vart­sá­got idéz­tem elő egy szem­pil­lan­tás alatt! A szan­dá­lo­mat is el­fe­lej­tet­tem be­csa­tol­ni. Úgy in­dul­tam el ben­ne, hogy a szí­ja jobb­ra-bal­ra lef­fe­gett. ,,El fog így es­ni, höl­gyem”, szól­tak utá­nam. Én meg nagy elán­nal vis­­sza: ,,Tudom, azt is akarok…” Az aj­tó­ban, mind­ezek te­te­jé­be, be­le­ga­ba­lyod­tam a ló­gó le­pe­dő­be; mi­ni­mum há­rom­szor kör­be­for­dul­tam, mi­re ki­ká­szá­lód­tam a fo­lyo­só­ra.

      Ha­za­ér­ve az­tán, vis­­sza­gon­dol­va a tör­tén­tek­re, a tü­kör előtt vág­tam a po­fá­kat. Ha ak­kor lá­tott vol­na va­la­ki! Hü­lyébb­nek, os­to­bább­nak érez­tem ma­gam, mint az or­vos­nál vol­tam. Nem tu­dom, mi ez ná­lam né­ha, ez a bam­ba­ság, mam­lasz­ság. És hon­nan, kér­de­zem, hon­nan szo­rult be­lém, mi­kor pe­dig ki nem áll­ha­tom, má­son sem. És eb­ben csöpp­nyi meg­ját­szás, sze­mer­nyi tet­te­tés sincs ré­szem­ről. Van egy vo­nal, amit még ér­zé­ke­lek né­ha, más­kor ez a vo­nal is el­tű­nik, s töb­bé nincs mi­hez vi­szo­nyí­ta­ni, ott ál­lok olyan­kor pő­rén, tény­leg me­zí­te­len­nek érez­ve ma­gam, ott ál­lok, mint egy fallosz (hogy szé­pí­tek; de már mind­egy!), és be­fe­lé sí­rok, be­fe­lé zu­hog­nak a könnyeim…

 

 

(,,kinek kell itt ren­det tartania…!?”)

 

Ki­de­rült, hogy a fő­nök egyik dos­­szi­é­ja ve­szett el. Va­gyis el­tűnt, va­la­ki el­tet­te va­la­ho­vá, a kék­pöt­­työs kö­té­sűt, azt, ame­lyik­ben a ,,Péterpusztai-2”-es el­ké­szí­té­sé­nek pon­tos me­ne­te van föl­je­gyez­ve. A Pi­tyu, aki újab­ban már a pos­tát is in­té­zi (tő­lem má­ról hol­nap­ra el­vet­ték a mun­kát), ak­kor for­dult be az aj­tón, ami­kor a fő­nök épp ir­gal­mat­la­nul szent­sé­gel­ni kez­dett. Va­la­hon­nan fris­sen nyírt fű il­la­tát hoz­ta ma­gá­val, szö­kő­kút hűs per­me­té­vel a gal­lér­ján (lám!, már csi­nos in­get vi­sel), és egy sé­rült, cson­ka kis tu­li­pánt a mar­ká­ban. Vár­tam, hogy elém he­lye­zi majd az asz­tal­ra, mint egy tol­la-hullt ha­lott ve­re­bet, és el­kán­tál hoz­zá egy rö­vid­ke mon­dó­kát, te­kin­tet­tel kö­zel­gő szü­le­tés­na­pom­ra, de mind­eb­ből sem­mi nem lett. Ta­lán a fő­nök szent­sé­ge­lé­se mi­att. Igaz, un­dok­ság is lett vol­na a Pi­tyu­tól az­zal a nyam­vadt tu­li­pán­nal fel­kö­szön­te­nie en­gem. Vi­gye in­kább a Ha­jas Mirtillnek a por­tá­ra, gon­dol­tam meg­ke­se­red­ve, vagy a Balatinácz Mar­csá­nak a 7-es rak­tár­ba. Min­den­ki tud­ja, ve­lük he­tyeg felváltva…

      Nem lett meg a fő­nök dos­­szi­é­ja, pe­dig tű­vé tet­tem ér­te az iro­dát, a sze­le­te­lő és cso­ma­go­ló rész­le­get, sőt még a bel­ső nagy­rak­tár ir­dat­lan do­bozhe­gyét is meg­mász­tam ér­te. Dirib-darab vá­gott ma­dza­gok, üres likőrösüvegek, el­hasz­ná­ló­dott, cson­ka stemp­lik, tö­rött fény­cső­ar­ma­tú­rák és spe­nót­zöld pe­né­szes sajt­da­ra­bok vol­tak a do­bo­zok­ban.

      ,,Kinek kell itt ren­det tar­ta­nia, akutyaszentségit?! – kér­dez­te a fő­nök a düh­től be­sár­gul­va, és tisz­tán lát­tam, ahogy le­ha­ra­pott egy da­ra­bot a baj­szá­ból. – Ta­lán bi­zony nekem…!?”

      Egyen­ként új­ra és új­ra meg­emel­tem a pol­co­kon a bűz­lő sajt­ko­ron­go­kat – mind­hi­á­ba: a dos­­szié sző­rén-szá­lán el­tűnt.

 

 

(vég­re vé­ge)

 

Itt a vé­ge, a hét­vé­ge, hur­rá! Ke­re­ke­zik az egész csa­pat, ke­re­ke­zünk le, a ta­vak­hoz. Mi, a Pi­tyu­val, ki­csit le­ma­rad­tunk. Az 1-es vagy a 2-es tó­hoz megyünk?, kér­de­zem tő­le. Ki­a­bál­nom kell, mert a szél el­vi­szi a han­gom. Hát­ra­vi­szi. A Pi­tyu jó öt­ven mé­ter­rel előt­tem te­ker a vál­tós­sal. Kön­­nyű ne­ki. Nem éri utol a han­gom. Ho­gyan is ér­het­né utol, mi­kor még én is el­ha­gyom ez­zel a csot­ro­gány Cse­pel­lel. El­ha­gyom a sa­ját han­go­mat, ér­zem. Gyor­sabb len­nék, mint a han­gom? Ki­ál­tok új­ra. Még egyet, még egyet! Nad­rág­szok­nya van raj­tam, az jó. A szél be­fúj a lá­bam kö­zé. Bi­zser­ge­ti a szél a com­bom. Lan­gyos a szél. Nagy ra­kás sza­ron haj­tok ke­resz­tül, ám ezt csak ak­kor ve­szem ész­re, ami­kor a ke­re­kek már széj­jel­la­pí­tot­ták az anya­got. Mint­ha szi­va­cson gör­dül­tem vol­na át. Az éj­jel az út kö­ze­pé­re csi­nált va­la­ki. Es­te még nem volt itt sem­mi. Es­te er­re sé­tál­tunk a Cir­mos­sal; lát­nom kel­lett vol­na, ha ott van. Most szé­pen beletocsiztak a ke­re­kek. Rá­ra­gadt a lek­vár a gu­mi­ra; ki­töl­ti a gu­mi­kö­peny bor­dá­za­tát. Előt­tem szar, mö­göt­tem szar! – akár éne­kel­het­ném is. De éne­kel­he­tek már, or­di­bál­ha­tok is, csi­nál­ha­tok én már akár­mit, a Pi­tyu rám se ba­gó­zik. A Pi­tyu csak te­ker.