Természetes fény
részletek
PDF-ben
Parti Nagy Lajosnak
Nem tudom, mennyire vagytok T.-ben ismerősek, kedves barátaim, feltételezem, kevéssé – talán ezért bízott meg elbeszélőtök azzal, hogy világítsak meg nektek a helyi viszonyokból némelyeket. Sógor Mihály vagyok, születésem szerint ugyan mezőhegyesi, de most már T. az otthonom. Csakúgy, mint atyai barátomnak, Varjú Jóska bácsi parádéskocsisnak, aki szintén az állam mezőhegyesi ménesbirtokán, a nemzet lovászaként kezdte, akárcsak édesapám.
Azt mondja Varjú bácsi, hogy döntő kérdések előtt igenis okulhatnánk a múltból. Mert emlékszünk-e, példának okáért, ki nyert mandátumot T.-ben az 1926-os nemzetgyűlési választásokon? Hát a mélyreható földreformot hirdető Magyarországi Földműves- és Munkáspárt országos elnöke, egy pesti ügyvéd, doktor Dénes. És miért sikerülhetett ez a győzelem? Túl azon, hogy a nincstelenek becsapottnak érezték magukat a szánalmas Nagyatádi-földreform miatt, nem kis részben a kormánypárti ellenfél pökhendi kampányának volt ez köszönhető.
Mert az Egységes Párt jelöltje, a nyugalmazott főispán, úgy higgyétek el, hogy nem is tartott normális választási gyűlést, csak végighajtatott hangoskodó kortesbandájával párszor a főutcán. Az emberei monoklit viseltek, illumináltak voltak és kötekedtek, hintóikról óbégattak és ostorral csapkodtak a bámészkodók felé, az arra haladó tehéncsordát viszont a járdán tökrészegen fölsorakozva és kalapot emelve köszöntötték. Nem kell mondani, ezek után mit gondolt róluk az egyszerű falusi nép.
Különösen, hogy a voksolás reggelén ezek a kortesek erőszakosan faggatni kezdték az arra járókat, hogy na, ki vele, kire fognak szavazni. Amikor pedig egy péklegény azt felelte hetykén, hogy ő igenis az ellenzéki doktor Dénesre, a piaci csődület szeme láttára fölpofozták. Aztán a községházára tódultak, és rátámadtak a szavazatszámláló helyettes főjegyzőre azzal, hogy ki fogják rúgatni az állásából.
Ahogy pedig a számlálás végeztével – kortestanyájuk felé tartva, már igencsak részegen – szembetalálkoztak egy kapálásból hazatérő gyalogmunkással, azzal támadtak rá, hogy mért nem volt szavazni. Az eset tanúi azóta is emlegetik, hogy a főispán emberei ezután véresre verték a szerencsétlent. Majd pedig, hogy elriasszák a köréjük gyülekezőket, pisztolyt sütöttek el a kapás füle mellett. Addigra ott voltak már a csendőrök is, és alig bírták féken tartani a tömeget, amely feldühödött e gyalázat láttán. Orosházán és Makón már azt híresztelték: T-ben odáig fajultak a dolgok, hogy lövöldözés, gyilkolás, akasztás folyik.
Hát ezek után, kérem, a földmunkások egyrészt e bicskanyitogató bánásmód feletti fölháborodásukban, másrészt a választási győzelmüktől mégiscsak fölbátorodva szervezkedésbe fognak – például röpcédulákon buzdítanak arra, hogy építsünk magunknak saját földmunkásotthont. Azt például később maga Chraban csendőr meséli majd nekünk – mert ővele szóba lehet azért állni –, hogy a terjesztők attól sem riadtak vissza, miszerint nyilvános gyülekezésen – mondjuk emléktábla-avatáson –, a kiscserkészeket, a diáksapkásokat meg a parasztlánykákat is fölhasználva adogassák kézről kézre a röpiratokat, míg őneki, a fölfegyverzett hatósági személynek hiába gyanús, ha maga sem érti, micsoda.
Elég az hozzá, hogy a gyűjtés meg a kétkezi segítség nyomán alig egy év múlva megnyithatjuk a földmunkásotthont. Doktor Dénes, a győztes képviselő eszközöli ki a belügyminiszteri engedélyt, hogy T. summásparasztjai ott egy földmíves egyesület tagjaiként rendszeresen gyülekezhessenek.
Ám ebbe a járás meg a megye urai nem akarnak belenyugodni. Először azt a kívánságukat közlik, hogy az otthon vezetőségében ne szerepeljenek olyan egyének, akik a ’19-es kommunizmus alatt exponálva voltak. Amikor ez ímmel-ámmal teljesül, a főszolgabíró listákat kezd küldözgetni T. elöljáróságára azoknak a nevével, akiket sem a földmunkásotthonban, sem másutt nem óhajt látni. A névsor hétről hétre bővül, végül a hatóság már azt követeli, hogy az egyesület azonnali hatállyal törölje tagjai sorából az alábbiakat – és következik 350 név. De mivel az nem hajlandó törölni, a földmunkásotthont tiltott gyűlésezések ürügyével bezáratják, ingó és ingatlan vagyonát pedig zár alá veszik.
Na most a doktor Dénesnek mint ügyvédnek a járásbíróságon sikerül ugyan ezt a törvénytelenséget ideig-óráig érvényteleníttetnie, Békés megye főispánja viszont egyenesen a miniszterelnökhöz fordul. Azt írja neki – és ez megjelenik a megyei sajtóban –, hogy a megyében veszélyesen destruktív mozgalmat szít a Magyarországi Munkáspárt, ami tűrhetetlen. T. községben például egyedül ez a párt van csak megszervezve 700–800 taggal, izgatás címén viszont mégiscsak nehéz rájuk lecsapni, mert igen óvatosan nyilatkozgatnak. Ezért ő azt javasolja – mármint a főispán a kormányfőnek –, hogy a hatóság tagadja meg fedőszervezetük, a Földmíves Egyesület alapszabályának láttamozását, oszlassa fel őket, tiltsa meg a gyülekezésüket, székházukat pedig adja át közhasznú célokra.
Na, kérem szépen, hölgyeim és uraim, mondja Varjú bácsi. Mivel hogy olykor nincs, ami jobban ösztönözné a kihágást, mint a kategorikus tiltás, több se kellett T. nagyközség földmunkásainak. Minden követ megmozgatnak, ha kell, kultúrotthonuk elé ezren állnak oda – odaálltunk, így is mondhatom, mert suhancként már én, Sógor Miska is ott tülekedtem a fiatalság vezére, Dusza János sarkában, még ha csak azért is inkább, hogy unokahúgának, Lóczi Zuzícskának a közelében lehessek.
Doktor Dénes országos botrányt csinál az ügyből, és József főherceghez fordul – mondhatni, aránylag kitűnő levélben, mert közölteti a Népszavában. „Az esetről tudomása van Tiszántúl egész földmunkásságának, amely az otthon bezáratásában és T. földműveseinek szakadatlan küzdelmében a hatalom által való leigázásukat és elnyomatásukat látja” – írja képviselőnk, majd arra kéri őfenségét, hogy kegyeskedjék az ügyet pártfogásába venni, és T. földmunkásságának érdekében legmagasabb belátása szerint intézkedni.
A dolog ezek után általános meglepetésre nyugvópontra jut abban az álságos formulában, hogy a munkásotthon alapszabálya jóváhagyatik, ha a székházban semminemű politikai tevékenységet folytatni nem fognak. Édes Istenem, ha mondhatom így, drága barátaim, ugyan mutassa meg már valaki, hogyan lehetne kikerülni ezt a politikának mondott csúfságot ott, ahol még lehetséges hangosan beszélgetni közös dolgokról, vagy legalább csöndben eltöprengeni rajtuk! Mindenesetre elhárul a kultúrház kisajátításának veszélye, miközben a vezetőség tényleg iparkodik szó szerint venni a hatósági utasítást és kitessékelni a falak közül minden olyan összejövetelt, ahol bárminemű gondolat megfogalmazódásának veszélye fenyegethet.
Így hát innentől fogva a hevesebb fölforgatásokra főként már a munkásotthonon kívül, bizonyos magánházaknál bukkanhatunk rá. Teszem azt a legnagyobb titokban tartott megbeszélésekre, vagy közrendbe ütköző rokonlátogatásra. Például K. István budapesti lakos, hajógyári munkás – miként ezt aztán a Friss Újságban Weisz Jakab meg is írja – meglátogatta T.-ben lakó bátyját, és olyan újságokat meg nyomtatványokat hagyott nála, hogy azokat a csendőrség, amely tudomást szerzett a dologról, kommunista propagandaanyagnak minősítette, ezért elkobozta, terjesztőjüket pedig följelentette.
Na és mire „vetemedett” Z. Mihály a saját lakásán?, teszi ki a gúnyos idézőjelet a cikkíró Jakab. Előre be nem jelentett eszmecserét folytatott számos ismerősével. Először csupán jóindulatú figyelmeztetést kapott, melyből azonban sajnálatosan nem okult, és legközelebb már 26 személy vett részt a nála szigorú konspiráció közepette megtartott összejövetelen. A csendőrök rajtuk ütöttek, és egytől egyig följelentették őket engedély nélküli gyűlésezésért. Amiért a büntetőbíró a háztulajdonost és a két főkolompost 8-10 napi elzárásra meg 10-20 pengő pénzbüntetésre, az összes többit pedig 5-5 pengőre ítélte.
Na, fizethettek, nyomorultak!, de hát ki tudta volna ezt kifizetni, mikor egynek se volt éppen munkája? Hát erre a pénzbüntetést is elzárásra változtatták, amit a községi fogdában kellett letölteniük – káromkodott is a bíró, hogy a község nyakába pakolják ezt a temérdek fölforgatót, még jó, hogy saját koszton kell a büntetésüket letölteniük. Miután pedig közös fogdába lettek bezárva, ezt az időt is fölhasználhatták arra, hogy jól kipolitizálhassák magukat. De Jakab ezt már nem a cikkben írja, hanem minekünk meséli, ahogy összeakadunk apjának fényképészete előtt.
*
Hát azt tudjátok-e, drága barátaim, hogy ezek után 1931-ben hogyan ment végbe T.-ben a nemzetgyűlési képviselőválasztás? Rögtön leszögezném, hogy akkor még nem Semetka János volt a bíró, őt csak fél év múlva választják majd meg. Ahogy én Varjú bácsitól tudom, a dolog azzal kezdődött, hogy miután az Egységes kormánypárt jelöltje, egy orosházi jogász az előző héten szépen kiszónokolta magát a falu összes helyszínén, akkor doktor Dénes képviselőnk, az ellenzéki földműves- és munkáspárt vezére szintén megkapta az engedélyét arra az egyetlen gyűlésére – egy gazdálkodó udvarára.
Mért?, mi a baj az udvarral?, kérdezte a jegyző, tán nem elég nagy maguknak?, legalább majd jobban hallanak, mint a szabadtéren. Bizony nem volt az
valami tágas udvar – tudom, mert kölyök létünkre Koleszár Matyival mi is ott ólálkodtunk. De mire fölvirradt a nagy nap, már pitymallatkor fölsorakozott a főtérre két század kivezényelt katonaság meg egy szakasznyi csendőr. Középre meg odatelepítettek a négy égtáj felé irányítva négy géppuskát, hiszen mindjárt kezdődött, ugye, a választás.
A földmunkásotthon már egy hete be lett záratva, nehogy a nyitvatartásából bármi grimbusz legyen, vagy valami előre nem látható odagyülekezés. A választópolgárokat pedig melyikpártiság és hovaszavazás szerint kezdték begyűjteni az egyik iskolaudvarra vagy a másik kocsmaudvarra. A nép szép fegyelmezetten várakozik az összes adott helyen. De részint hogy semmi bántódása ne essék, részint pedig hogy a sajátmaga netáni zúgolódásától se ragadtassa el magát, odakint, a lezárt kapuk előtt szuronyos-puskás csendőrök vigyáznak rá.
Az volt mondva, hogy fölváltva, százasával fognak szavazni, hol a kormánypártiak, hol meg az ellenzékiek udvaráról indítanak egy-egy transzportot a községháza felé. És ez így is történt, hogy egyszer a kormánypárti, másszor meg a kormánypárti száz fő következett, hogy aztán a kormánypártiakat ellenzékiek kövessék, és így tovább. Mindig bemasírozott a száz fő az elöljáróság udvarára, ott a kezük meg lett emeltetve, hogy ki kire akar, leszámolták, mehet, és jöhetett a következő száz.
Na, most ez csak elmondva megy ilyen gyorsan! Mert hiába kezdték reggel jókor, akárhogy is igyekezett a szavazatkiszedő bizottmány, délig az ellenzékiekből – hogy, hogy nem – mégis csak vagy 100-120 fő tudott leszavazni. A többi 500-600 emberük, akik egész nap tényleg nem borították rá a kint őrködő csendőrökre a nagykaput, nem bírtak sorra kerülni délután négyig sem. Amikor pedig be kellett rekeszteni a választást, hiszen napnál világosabban lejárt az adott idő, föl lettek szólítva, hogy menjenek békében haza.
Haha, könnyű ezt mondani!, na de érvényt is szerezni a szép szónak, az tán olyan egyszerű? Mikor a családtagokkal kisvártatva kétezresre duzzad föl már a tömeg, amely annyira erőszakosan kezdi kifejezni a maga szavazhatnékját, hogy a csendőrök parancsnoka nem habozhat. Közli, hogy tíz percet kapnak, és akkor vagy puskatus, vagy géppuska-sortűz, még maga se tudja, melyik legyen, de addig eldönti.
Na és mit gondoltok, felebarátaim, tíz perc múlva milyen felelet fogadja ennek az Armandula Vlagyimir őrnagynak az ultimátumát? – mert esküszöm, így hívták.
A válasz az egységesen összezárt akarat – hogy nem tágítanak.
Mire föl a csendőrök, ugye – mit tehetnének, hát Vlagyimir őrnagy se csinálhat segget a szájából, már bocsánat – puskatussal és kardlappal próbálják megfékezni a népet. Az meg, amilyen makacs, hát nem tágít. Úgyhogy a kötelességüket teljesítő csendőröknek lőfegyverhasználatuktól megfosztva, félkarú óriásokként kell megküzdeniük a pusztakezű létszámfölénnyel. Ezek után nincs mit csodálkozni azon – persze mindig van, aki csodálkozik –, hogy négy-öt sebesült fekve maradt a kövön, miután a többi szétszéledt, és lábon hordta el, amit kapott.
A földmunkáspárti doktor Dénes pedig asszonyokat küldött ki a hoppon maradt szavazók gyülekezőhelyére, hogy lecsitítsa választóit – azt üzente nekik, nehogy verekedni kezdjenek, mert majd szépen meg lesz támadva petícióval ez az egész választás. Ahogy dukál, tanúkkal, aláírásokkal fogják bebizonyítani, úgymond, a durva választási csalást. Tudniillik kiderült, hogy mindezen felül a jelölt-ajánló aláírásokkal is súlyosan visszaéltek. Mégpedig nem más, mint maga a választási biztos, aki doktor Dénes 5000 támogatójából 4500-at törölt – azon a címen, hogy ugyanezek a nevek már szerepeltek a kormánypárti jelölt listáján. Holott pont fordítva!, a kormánypárti kortesek csaltak, ők másolták le doktor Dénes támogatói névsorát.
Hanem abból a petícióból nem lett végül semmi. A hatóság először azzal kezdte ijesztgetni az aláírókat, hogy őnekik kell összedobni és letétbe helyezni a perköltséget, amely akár ötezer pengőre is rúghat, amit nem is fognak visszakapni, ha netán veszítenének – és ebből annyi bizony igaz volt, hogy doktor Dénesék pártvezetősége sajnos nem gondoskodott a letéti összegről. Végül pedig – ha hiszitek, ha nem, de mi Matyival személyesen is tanúi voltunk ilyen eseteknek – a kormánypárti kortesek nekiálltak pénzt osztogatni annak, aki töröltette a nevét a petícióról. Doktor Dénes valahai hívei pedig csalódottan fordultak el pártvezérüktől.
*
De hogy miben is lehetne megragadni elbeszélőnk szerint Weisz Dávid napfényműtermének lényegét, és mit foglal magába annak berendezése.
Az a bizonyos napfény-megvilágítású, tető- és ferdefal-ablakos műterem egyrészt azt jelenti, hogy Weisz még a villanó magnézium majd a villanyvilágítás térhódítását követően is szívesebben operál a természetes szórt fénnyel, másrészt viszont laboratóriuma is a valódi napsugarak fénynyalábjaival működik, melyeket a mester az udvarról egy tükörrel irányít az ablakba, s onnan óriási kondenzorlencsékkel párhuzamosítva lövet be magának a műterembe. Mestersége alapszerszámául egyébként egy 90 centiméter képátmérőjű, egyedi készítésű, faragott állványos fakamera szolgál, ezt egészíti ki az a fali faprojektor, amely a hozzáértők szerint a maga konform lencséivel a felvételi fényutat minden torzítás nélkül képes rekonstruálni a nagyítás fényviszonyaiban.
Ha ellenben szabadtéri fölvételt óhajt készíteni, Weisz a maga tekintélyes méretű kameráját szekérre kénytelen fölpakoltatni – később egy karcsúbb darabbal már kézi erővel is elboldogulunk, vagyis ketten különösebb megerőltetés nélkül vehetjük a vállunkra, s ily módon könnyen válik rögzíthetővé bármely külső objektum, jelenet és egyéb szabad kitekintés a perspektívába. Weisz kedveli egyébként a grafikai hatású képmódosító eljárásokat is, továbbá maga préseli papírképeinek míves kereteit, napfénymásoló fakeretei és képfelületmódosító szatináló hengerei pedig már a mester fénykorában, a harmincas években is ritkaságszámba mennek, s ipartörténeti jelentőségűek. Az így garantált minőség akkor szembeötlő igazán, ha tekintetbe vesszük, hogy a negyvenes évek elejére a faluban már egy-két amatőr is próbálkozik fényképezéssel – hogy mást ne mondjunk, mint Semetka bíró fiát, Istvánt, aki gyakran dolgoztatja ki felvételeit éppen a Weiszékkel.
*
Úgy képzelem, hogy amikor a vén Semetkának átadjuk a szülőfalujából való füstöltkolbászt, neki régi lakodalmak jutnak eszébe – például az unokahúgáé, mert akkor együtt mulattak a fiatal suhanc Milotával. Aki a fényképezkedéshez a jobb szélre fog odaállni a mellére tűzött hosszú szalagjával, mint druzsba, ami a koszorúslány legény-megfelelőjét jelenti. A násznépről ugyanis kötelező volt felvételt készíttetni a Weiszékkel (vagy Huszárral vagy Buchbinderrel), ám hogy ott közben rezesbanda fúj, az csak abból látszik, ha netán egy-egy bajszos-mellényes atyafi kimagasodik a hátsó sorból, s fölemelt két karja, könyék alá hulló kigombolt ingujja elmosódik az exponálás folyamán – nyilván nem lengetné ritmusra, ha nem szólna zene a néma fotográfián.
Ott, a vén Semetka jelenlétében, ahogy körülültük az ágyát, eszünkbe se jutott volna persze helyesbíteni elbeszélőnket. De utólag azért megjegyeznénk, hogy az emlegetett fénykép 1948 februárjában készült, hadd ne hozakodjunk elő az ifjú pár házassági anyakönyvi kivonatával. Amiből az következik, hogy noha unokahúga lakodalmán ott volna a helye, de Semetka János akkor már nyolc hónapja áttelepült Szlovákiába, úgyhogy nem mulatozhat ott az ifjú Milotával.
A vén Semetka újra az orrához emeli a hazai kolbászt, behunyt szemmel szippant az illatából. Aztán mintha mégis a még füstöletlen, friss kolbász sütésének az érzéki emlékek mélyére beivódott, mindig ismert szaga hatná át – most is a régmúltból, amikor T.-ben még a Nagy utcai ház kemencéjéből húzták elő a csigavonalban tekeredő kolbásszal teli tepsiket. Ezek az örökös sütéstől zsírosan elfeketedett bádogtepsik nemzedékeken át szolgálták a család disznótorainak, lakodalmainak és egyéb ünnepeinek százait, és Semetka úgy érzi, föl tudna idézni akár minden egyes vacsorát – a sütés-főzés mikéntjétől az étrend fogásain át egészen addig, hogy mit játszott a fúvószenekar, kik miről beszélgettek, min vitatkoztak össze, és ki rúgott be.
De hogy el tudjuk-e képzelni azokat a fogadásokat, amikor a községbe tekintélyes vendégek jöttek, kérdi elbeszélőnk. És azt, ahogy Weisz Dávid mindezt megörökíti? Amikor mondjuk a választókör parlamenti képviselője, máskor a főispán vagy a csendőrség meg a honvédség ilyen-olyan elöljárói érkeznek fúvószenekari kísérettel, netán maga Eckhardt vagy Bajcsy-Zsilinszky, akiket a helybeli tót kisbirtokosok ugyanúgy istenítettek, mint országosan a magyar kisgazdák.
Voltak, akik vasúton utaztak, kényelmes pullmann-kocsiban – különvonat csak a kormányzó családját és az ő vendégeiket utaztatta a szomszédos mezőhegyesi ménesbirtokon rendszeresen megrendezett vadászatokra –, s ilyenkor a hírességeket a helyi elöljárók már a vasútállomáson ünnepélyesen kellett, hogy fogadják, majd fogatokon szállították őket a vizit helyszíneire s végül a szála éttermébe.
Mások talán impozáns automobillal érkeztek – ők a községháza tetszetős épülete előtt, a legnagyobb csődület közepén szállhattak ki a gépjárműből, esetleg valami kakastollas vagy díszkardos egyenruhás személy jelentést is tett nekik, netán csokrot is kaptak. Vagy csak egyedül Semetka bíró volt az, aki a vendéget köszöntötte egyszerű, kissé tótos akcentussal felhangzó szavakkal, de bármifajta tisztelgő-hajbókoló gesztust mellőzve, hajadonfőtt, szálfaegyenesen – mint az egyetlen csizmás-nyakkendőtlen gazdálkodó a sok nadrágos-úrféle között.
Tudni nem tudjuk, de megpróbáljuk elképzelni elbeszélőnk kedvéért.
Semetka négy cikluson át, tizenkét évig állt a tízezer lakosú nagyközség élén, és miszerintünk egyáltalán nem volt könnyű dolga. Először 1931-ben választották meg, miután hazatért németországi tanulmányútjáról, és úgy tudjuk, az a képviselőtestület, amelyet vezetni hivatva volt, igencsak különbözött az előző ciklusbeliektől: 1919 óta nem volt benne annyi szegényparaszt és nincstelen, mint most, amikor az övéik mind beszavazták azt a húsz jelöltet, akiket a helyi szociáldemokraták és a földmunkásotthonba járók javasoltak – és csak további húsz tag került be a testületbe virilis jogon.
A faluban már az előző télen is rengetegen éheztek és fáztak, úgyhogy muszáj volt folyósítani némi búzakölcsönt a rászorulóknak, a községi tanyáról pedig vihetett magának fűtenivaló csutkát, kórót vagy rőzsét, akinek jutott. De az új bíró hivatalba lépésekor már 615 családnak nem volt betevő falatja sem – onnan tudjuk, hogy ő rögtön összeszámláltatta –, hiszen még többen maradtak summásmunka nélkül, mint azelőtt, és eladósodtak a kisebb gazdák is. Úgyhogy azonnali élelmiszersegélyt kezdenek osztani lisztből vagy búzából és rozsból meg krumpliból.
És bíráskodásának még mindig az első hetében Semetka János rendkívüli képviselőtestületi közgyűlést hívat össze, hogy késedelem nélkül beindíttassa a rászorulók számára az ínségmunkát. Kifaggatja a jegyzőt meg a számvivőt, mi van a kasszában, mekkora összeget tudnánk megmozdítani az ügy érdekében – keményen alkudozik velük, kikéri a mi képviselői véleményünket is, végül 11 000 pengőben állapodunk meg. Hosszú vita során dől el, hogy a község ennyi munkabér fejében mit csináltasson meg a szükségmunkásokkal: töltsék föl és alakítsák ki a leventetér futballpályáját, építsenek cement-gyalogjárdákat, hozzák rendbe a Hősök ligetét, fásítsanak, és tisztítsák ki az árkokat meg a vízátereszeket.
Utóbbi nem tévesztendő össze a Szárazér öntözőcsatornájának meder-kiépítésével, szól rá Semetka egy közbeszólóra, az egészen más tészta, úgyhogy azt most ne is keverje ide senki!
A többség nehezen érti meg, hogy az ilyesféle kívánságokat megelőzően ki kell alkudnunk egymással, mekkora napszámbért fizessünk – ettől függ ugyanis, hogy az adott summából mi mindenre futja. A főjegyző 1 pengő 20-as napszámot javasol, az úgynevezett „munkásérdekeket képviselő” testületi tagok viszont az 1.50-ért állnak ki. Pedig eszükbe juthatna, hogy ez a 11 000 pengő milyen hamar elfogy – úgyhogy amikor már apadóban lesz, beleegyeznek ám a napi 3 kiló lisztbe és 2 kiló krumpliba vagy a 80 fillérbe is, csak az meglegyen.
Semetka János a kezdet kezdetén leszögezi, hogy akit a szavazói beválasztottak, az a képviselőtestületi ülésen mindig hallathatja a hangját, ahogy azt a törvény előírja. És az is meg van nekik engedve, hogy a földmunkásotthonban egymás közt szépen megbeszéljék a gondjaikat. Rendben. De az már nem járja, kérem, hogy a piacon folyvást a nyilvános bujtogatás és lázítás menjen. Ugye, szokás szerint ott várnak munkára a napszámosok, mire megjelennek köztük a vezéreik, a helybéli szocialisták hangadói, a Lóczi, a Hudák, a Dusza meg a többi, és az amúgy is elkeseredett nincstelen tömeg soraiban mételyező munkát végeznek. Kijönnek a munkásotthonból, ahol megszívták magukat isten tudja, honnan szedett fölforgató nézetekkel, és nekiállnak telepolitizálni az egyszerű nép fejét. De sokszor egész napon át nem tágítanak, mint akik a forradalom kitörését is itt, a mi emberpiacunkon akarják bevárni.
És ha már itt tartunk, ne hagyjuk ki Semetka bíró hivatalviselésének legforróbb eseményét, az 1933-as éhséglázadást sem! Február közepén a község helyettes főjegyzője bejelenti, hogy elfogyott az ínségmunkapénz – a legrosszabb-kor!, habár mikor lehet az ilyesminek helyes ideje? Az éppen föloszlatott helyi szocdemek, Lócziék úgy döntenek, hogy szót emelnek a főjegyzőnél a szükségmunkák leállítása ellen, és a földmunkásotthon tagságával közösen tiltakozó fölvonulást készítenek elő. Az ínségesek indulatait alig bírják már féken tartani, pedig a tüntetést szigorúan titokban kell szervezni, mert ha kitudódna a dátuma, a hatóság karhatalmi erőket hívna a községbe, hogy a megmozdulást letiporja.
Magunk sem értjük, hogyan volt ez lehetséges, de tényleg csak a demonstrációt megelőző hajnalban észleltek a járőröző csendőrök valami gyanúsat, úgyhogy a parancsnokuk oda is állíttatott négy kakastollast a földmunkásotthon elé. De bizony azok mintha ott se lettek volna, a tömeg gyülekezését majd a fölvonulást még hátráltatni se voltak képesek, nemhogy megakadályozni – úgyhogy nyomon kísérték pusztán az eseményeket.
Elöl haladt a menetben a memorandum átadására megválasztott küldöttségünk öt fővel, nyomunkban pedig a négy csendőr. És őutánuk az ezerfős tömeg, amely nagyobbrészt elkeseredett volt, kiabált és fújolt, kisebbrészt azonban már nemcsak hangos követelőzésre, hanem tettlegességre is készen állt. Ez a megfékezhetetlen kisebbség egyszerűen félrelökte a községháza kapujában posztoló két csendőrt az erősítésül érkező négy kollégájukkal egyetemben, úgyhogy a tömeg benyomult az elöljáróság udvarára.
Küldöttségünk nevében a földmunkásotthon ifjúságát vezető Dusza Jankó ott rövid beszédben emelte ki követeléseink közül azt, hogy a községháza padlásán található 200 mázsa búza ellenében az elöljáróság méltóztassék folytatni az ínségmunkát, valamint hogy a községházi tisztviselők szíveskedjenek tisztességesen bánni és beszélni az egyszerű, szükséget szenvedő emberekkel. Azt kell hogy mondjuk, Dusza ügyes szónoklata hatásosnak bizonyult, hajszálon múlott, hogy nem törtek-zúztak, és senki nem tört rá a hivatalnokokra. Üvöltöttek, öklüket rázták, de ott maradtak az udvaron.
Semetka János hivatali szobájában fogadott minket, átvette a memorandumot, elolvasta, és azt mondta, ő készen áll akár rögtön kiállni az emberek elé, és felelni a petíciónkra, de csak két feltétellel: először is, ha abbahagyják az ordítozást, hogy ember módjára lehessen egymással beszélni, másodszor pedig ha utána békében elhagyják a községháza udvarát.
Az előbbi menni fog, mondtuk a bírónak, de az utóbbit senki se garantálhatja, hiszen a csöndes hazavonulás attól függ, ugye, hogy tetszik-e majd a népnek a bejelentés.
A leghangosabbak odakint persze leordítottak bennünket, ahogy a bíró felté-teleit tolmácsoltuk, de aztán egyre többen intették csöndre a többieket, hogy csak meg kéne hallgatni a bírót, hátha ígér valamit. Úgyhogy kisvártatva elcsöndesült a moraj.
Semetka bíró megállt a lépcsősor tetején, és tudatta velünk, hogy először is mától fogva hivatali fenyítést von maga után, ha bármely elöljárósági tisztviselő tiszteletlenül viselkedik az ügyfelével. Másodszor pedig a padláson nem 200, hanem csak 150 mázsa búza van – ő hajlandó újraméretni, ha nem hisszük –, és a képviselőtestület ezt a tartalékot eleve sem szánta másra, mint hogy abból majd búzakölcsönt és segélyt osszon az ínségeseknek. De ha a közakarat azt most rögtön a további ínségmunkák fedezetéül kívánja fölhasználni, ő megígéri, hogy már holnap elfogadtatja ezt a képviselőkkel. Hanem akkor tudomásul kell venni, hogy a tartalék-segélyalapot további állami és magán-könyöradományokból kell megpróbálni feltölteni, ám ennek sikerét manapság nem garantálhatja senki. Holnapután lehet jelentkezni a szükségmunkára, a részleteket a munkavezetők a reggeli kezdés előtt a piacon tudatni fogják. Ennél többet mondani most nem tudok.
Körbetekintett a tömegen, és noha nem kérdezte meg, van-e kérdés, bólintott, mint aki azt konstatálja, hogy nincsen, úgyhogy elköszönt, és bement.
Azt persze nem kötötte az orrunkra, hogy a másnapi ülésen ő nemcsak a tartalékbúza fölszabadítását fogja indítványozni, hanem azt a megtorló intézkedést is, miszerint az emberpiacon a csoportosulás reggel kilenc után elzárás terhe alatt megtiltassék, és ez a csendőrség által szigorúan betartassék. Utóbbi ellen a húsz ellenzéki képviselő hevesen tiltakozott ugyan, a virilisek 21:20 arányban mégis megszavazták a közrendi szigorítást, hiszen a bíró is velük szavazott.
De ahogy emlékszünk, a nyomor a válság elmúltával is kevéssé enyhült csak a faluban, a harmincas évek derekán is széles körben volt szükség elöljárósági vagy állami ínségelőlegekre és könyöradományokra. Évről évre visszaköszönt a megalázó procedúra, hogy a megkapott kölcsönbúzájukat sokan aratás után se tudták visszatörleszteni, mert egyáltalán nem jutottak aratómunka-keresményhez, mire a főispán elrendeli az adósság hatósági behajtását. Az elöljáróság megkíséreli kipréselni ezt az ínségesekből, de sajnos a zálogolások alkalmával azt tapasztalja – és erről részletes jelentésben referál a feltehetőleg tájékozatlan főispánnak –, hogy a búzaadósoknál semmi lefoglalható ingóság nem lelhető fel, betevő falatjuk sincsen, ma is ínségsegélyre szorulnak. A község ínségmunka ellenében készen is állna segélyben részesíteni őket, ha volna miből, hát ehhez kérné T. képviselőtestülete nevében a méltóságos főispán úr segítségét alulírott Semetka János községi bíró, ahelyett, hogy méltóságod ostoba basztatásai miatt fölösleges magyarázkodásokra pazarolnánk a tintát, fűzte még hozzá gondolatban évről évre szintén ugyanúgy.
*
1938-ban valamelyik jeles novemberi napon, amikor T. főtere lassan már megtelt, s elfoglalták helyüket az egyenruhások csakúgy, mint a nemzeti viseletűek s az egyszerű ünneplőbe öltözöttek, Semetka János belép a turulmadaras revíziós emlékmű oszlopa és mellvédje közé, előveszi gondosan megírt beszédét, és szónokolni kezd.
Arról beszél, mekkora elégtétel is az, hogy a Felvidék visszatért, hogy a csehek által Trianonban elrabolt színmagyar területeinket – azaz csak egy részüket sajnos – most visszakaptuk, s hogy mégsem a népek cseréjének ostoba ötletét fogadták el politikusaink. Mert ezt is mérlegelték állítólag, hogy mondjuk a csabai szlovákságot kicserélik a kassai magyarsággal – de győzött hál’Istennek a józan ész, és elvetették.
De hát így is van ez jól, drága honfitársaim, zengeti meg hangját a tér fölött Semetka bíró, hisz az ember végre is nem idei tinó, akit csak úgy átterelünk az egyik legelőről a másikra. Mert az embert nemcsak a testi-lelki személyisége teszi, nemcsak a neve meg a mestersége, hanem a környezete, az emlékei meg a múltja is, az ismerősei, a barátai, de még az ellenségei is.
Weisz Dávidnak ennél a fényképfölvételnél Jakab fia segédkezett, akit Kóbinak becéztünk, s arra is emlékszünk, hogyan cövekelte le a kameraállványt még idejében az emlékművel frontálisan szemben, míg előre nem tolakszik oda is a nép, hogy aztán amíg apja gondosan beállít az exponáláshoz mindent, Kóbi már csak az evangélikus fehér zászló alatt csoportosuló leánykoszorút stírolja, bosszúsan kerülgetve tekintetével a látványba bealkalmatlankodó tűzoltósisakot. Mi pedig kigyúlt arccal és hullámzó kebellel latolgatjuk, hogy vajon melyikünk érdekli ezt a veszettül jóképű Kóbit, tényleg a bíró lánya, Semetka Mari vagy miközülünk valaki.
Az embert meghatározza minden írott és íratlan kapcsolata, minden vonatkozása és láthatatlan szerződése, mindaz tehát, ami az ő életét és személyiségét jelenti, hangoztatja közben a szónok. Ebből következően az embert hiába helyezik át békés megegyezés alapján, teszem azt Tótkomlósról Rimaszombatba, kezdi példáit sorolni, s hiába adnak neki új életlehetőséget, élete ott nem lesz többé igazi élet. Nem túlzás azt mondani, hogy nyomoréknak fogja érezni magát, otthontalannak, mert Semetka szerint az otthon a nagy hazán belül a másik, kisebb hazát is jelenti, az emlékek, a közösségek hazáját is, ahol az ember emberré lett. Vagyis ha Rozsnyó magyarságát áttelepítik Szarvasra, a szarvasi szlovákságot pedig elküldik cserébe Rózsahegyre, akkor mind a magyar, mind a szlovák otthontalan lesz.
Megmondtuk mi, nem a kassai magyart, hanem magát Kassát kell visszaadni, beilleszteni újból az anyanemzettestbe. Nem a népet kell cserélni, hanem oda kell csatolni, erősen rögzíteni a falvakat és a városokat a történelmi anyaországhoz. És most végre beteljesedett ez az óhajunk!
Milyen igaza van, szól oda Weisz Jakab minekünk.
Mért mondod ezt, Kóbi?
Mert így legalább a szülőföldünk is visszatér az anyanemzettesthez.
Már hogy kinek a szülőföldjéről beszél, értetlenkedünk, miközben a körülöttünk állók lepisszegnek minket.
A sajátjáról – vagyis a Weiszékéről. Mert hogy ők Léván, az ismert ősi magyar fészekben születtek.
Léván?, hát az meg…?, tátottuk el a szánkat.
Nem tudjátok, hol van Léva? Trianon előtt járási székhely volt Bars megyében, Esztergom fölött. Dobó István építtetett ott magának várkastélyt, az ma is megvan, a várat viszont Vak Bottyán leromboltatta.
Nem hagynád már abba, Kóbi?, fojtottuk belé a szót, de ahelyett, hogy megsértődött volna, ő nevetett ki minket. Ez az én szülővárosom, kiáltotta súgva, és most magyar lett
Az ember titkosabb lény, mint amilyennek fölkent urai hinnék, tisztelt gyülekezet, fűzi tovább a gondolatmenetet a bíró, s már nem emlékszik, honnan is vette. Nem elég neki, ha helyet szorítanak számára valamely idegen városban, ahol akad a vándornak fedél, és jut némi kenyér – ő otthont és hazát akar, ősi kötöttséget. Akit a népi egység érdekében kitaszítanak ebből a titokzatos szerződésből, az jó lehet máshol is állampolgárnak vagy mesterembernek – de nem lesz otthon többé sehol. Az a szlovák, aki megtanult jó magyarnak lenni Kiskőrösön, de megőrizte szlovák anyanyelvét, nemzeti viseletét és hagyományait, boldogtalan szlovák lesz, ha elviszik holnap Árvába. Az a magyar pedig, aki Liptóban született, igaz magyar maradt a szlovákok között is, igazabb nem lehetne holnap Debrecenben sem.
Fejünk felett a fehér lobogó, az országvisszagyarapítás diadalának evangélikus zászlaja – de lobogásmentesen, úgyhogy hátratekergetve a fejünket se tudunk többet kiolvasni róla annál, hogy „Krisztusért”. A zászlót Karkus Rózsira tukmálta rá a tisztelendő úr – nyilván szándékosan nem a szónok lányát, Semetka Marit választotta. Előző este egyszerűen benyitott a mandolinzenekari próbánkra, és azzal nyomta Rózsi kezébe, hogy leányom, úgy volna helyes, ha az evangélikus leánykör holnap ez alá a lobogó alá gyűlne. Hát az alá gyűltünk – máskor meg a havas fellegek alá a Borszigeten vagy az áttetsző nyári égbolt alá a Szárazéren.
A fényképek Dr. Kancsó János Tótkomlósi Digitális Archívumából valók.